[Hilde és Oswald] 1Tim 5,23 "...élj egy kevés borral"

* Elégedetten és részegen dőlt hátra, ahogy mint Norbert, mint Oswald megadta egy bizonyos pontig az igazát. Tényleg nem akarta volna megsérteni az ifjú titánt azzal, hogy valami olyan feladatot adott volna, ami kevésbé illő egy erős lovaghoz... Tényleg nem volt részeg, mellesleg, arcának borvörössége is csak a fénynek volt betudható, nem pedig a... bornak.
- Biztos, egészen biztosan, teljesen, teljesen egészen biztosan van gyenge pontja.
* Hallgatta Norbert fellelkesült szavait testvéréről, s a Boszorkánypöröly gyengeségéről,  amire is igen helyeselően bólogatott, mint aki értette, hogy mégis miről volt szó, ám a gondolatmenetet már ott elvesztette, hogy Norbert bátyja képeket rakott össze. Most már ezt is megtudta, ezek szerint legalább hárman voltak a testvérek, s három fiú. Micsoda áldás lehetett az apjuknak, ennyi sok fiúval nem volt veszélyben a család sorsa. Gondolatait egy kérdés zavarta meg, pillanatra orcáját zavartan Oswaldra fordította, s kóstolgatta kérdésének élét. Megvolt, hogyne lett volna meg, itt volt előtte, nem? Nem tűnt el sehova, hányni se ment el, pedig igazán úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban leokádhatta volna magát (Vagy éppen az asztalt).
- He? 
* Válaszolt végül velős komolysággal, majd szemei ismét átfordultak a fiatal lovagra, aki felemelkedett az asztaltól. Nem értette miről volt szó, de egészen lelkes lett ő is, egyből rácsapott az asztalra. 
- IGEN!
* Figyelte a landolási nehézségeket is, ahogy látta a fiatal férfit definíció szerint seggre ülni, még fel is kacagott egy kissé, ám a hirtelen érkezett vidámság és erő aligha tarthatott különösebben sokáig. Ismét rávágott az asztalra.
- Jó hamar berúgtál... De én nem * Arcát bizalmasan fordította Oswaldra, majd röviden bólintott neki, mint aki éppen legnagyobb titkába avatta azt be. * - Én most alszom.
* Leejtette fejét az asztalra (Jól be is baszta, kelletlenül meg kellett simogatnia kissé), majd átadta magát a forgolódó világnak, mely egyre csak jobbra, egyre csak balra taszigatta... Szeme még pár pillanatig figyelte a sárgásvöröses fényárt, mely definiálta a kocsmát. Miért is jött egyáltalán inni? Ja igen, von Himmelreich... Teljesen el is feledkezett róla. Szipogott  egyet kettőt, összekönnyezte kicsit az asztalt, majd aludt is. Hogy lehetett ilyen kényelmes az asztal?

Rezignáltan figyelem a történéseket és sóhajtok egy nagyot. Gondolhattam volna, hogy ez lesz, még jó, hogy időben eszembe jutott, hogy megálljak, különben mindhárman igen nagy bajban lennénk. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért nem sikerült vigyázni rájuk, Hildére már másodszorra, s őt hiába szólongatnám most már. Intek a felszolgálólánynak, aki rögtön libben is felénk, szolgálatkészen pislogva. Túl könnyen fordul a fejem, de már nehezek a mozdulataim.
- Fizetni szeretnék - közlöm, mosolyán kicsit felvonom a szemöldököm, aztán mond valami összeget, de már nem számolom ki a pénzt, csak a kezébe nyomom, ami nálam van. Miután egy tálcát felborítottam és hangoskodtunk is, mindenképpen illene valamennyi borravalót adnom.  
Felállok és a kezemet nyújtom Norbertnek, hogy felsegítsem.
- Jól vagy? Gyere, hazamegyünk.
Hildét vinni kell most már, ez nem kérdés. Azért túlságosan igyekszem nem búsulni, végtére is célunkat elértük: Norbert feledte szomorúságát, legalábbis úgy tűnik, nem nyomasztja annyira a kudarca, ami tulajdonképpen nem is kudarc. Vitézül állt helyt.
Felpillantok, a nem is olyan rég halványan világító lámpás fénye most bántja a szemem. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, de holnap megérezzük majd a ma estét, van egy olyan érzésem.