[Hilde és Oswald] Fagyos csillagok alatt

- Szerencsére megtanultam, hogyan kell szárítani egy öreg lelkésztől a parókián, aki vadász volt fiatalként. Egy kicsit később kell indulnunk majd, mint egyébként, elvére meg kell várni, hogy a nap szikkadtá tegye a húst, de úgy is kevés az élelem, ezt nem kerülhetjük meg... Sóval gyorsabbá tehetnénk a folyamatot, de sajnos nem hordok magammal...
* A nyúzáshoz viszont abszolút nem értett, az olyasmi volt, amit Oswaldnak kellett megoldania, ha éppen meg kívánná tenni. Az ilyesmi pepecselés sosem ment igazán számára, mi több, egyszerűen tehetségtelen volt bennük, s nem is véletlenül nem szeret kovácskodás során túl sok díszítést elhelyezni a fegyverre... Nagyapja szerint egyébként fontos lett volna, de hát lényegében mikor érdekelte a vén fing véleménye?
- Én is csak azért tudtam, mert van egy kedves Rotmantel barátom, aki segített.
- Rolf bácsi... Vajon mi lehet vele?
- Makacs vén szamár, biztos járja az útját. Fogsz még vele találkozni, most már tudja, hogy Hellenburgban élsz. Ha hallaná, hogy valami bajod van, úgy is átlovagolná fél Veroniát, csak azért, hogy egy öreg... halott barátjának tegyen egy utolsó szívességet. 
* Utolsó találkozásuk egy kissé tüzesen ért véget, a templomosok szénné égették az egész Rotmantel fészket, s emellett Rolf el is szökött. Remélhetőleg bele fog még botlani az öregbe, becsülhető alak volt, ráadásul azt is felajánlotta, hogy neveli, de persze erre már nem volt szükséges, Hellenburg volt az otthona.
- Köszönöm, majd kifizetem az inget. * Hálásan Oswaldra mosolygott, akinek inge volt, s mégis felvágta érte * - Be is kötöd kérlek? Nem érem át rendesen.
* Valamiért úgy érezte egy kicsit lehetett most kényes, ha már olyan elégedetten hazahozott egy farkast, s olyan csúnyán vérzett... Bár persze egyébként kifejezetten féltette közben Oswaldot a szúrás miatt, s igen is gondolkodott rajta, hogy mit lehetett volna tenni vele.

- Az jó, akkor ezt meg tudjuk oldani majd szépen.
Visszapakolom a táskába, amit feleslegesen előszedtem. A rendetlenség egyébként is egy olyan dolog, amit nem viselek el szívesen, különösen, ha a saját dolgaimról van szó. Hogy ki hogy érzi jól magát, ahhoz meg nekem semmi közöm. Érdeklődve hallgatom a lándzsát, mit mesél. Egy kicsit valahol örülök, hallva, hogy azért Hilde nincs teljesen egyedül a nagyvilágban.
- Ugyan már, nem kell kifizetni - vonok vállat és közben nekiállok bekötözni a sebét - Van másik ingem is azért. Ha nem is lenne, még mindig könnyebb pótolni, mint egy lábat.
Óvatos próbálok lenni. Muszáj, hogy kellően szorosra kössem, de nem tudom, hogy másnak hogy jó. Nem szeretném, ha jobban megsérülne miattam, mint amennyire jelenleg is az. Talán így jó lesz. Felveszem az üres kulacsokat a földről, hogy majd kéznél legyen, amikor kell, és felkapom a rőzsét is. Végül mégis hasznossá vált a sálam, bajos is lenne ennyit egy kézzel felkapni. Nem hittem volna, hogy ennyi kórót talál a lány.
- Tudsz járni? Indulhatunk? Nem akarlak siettetni, csak jobb volna mielőbb rendesen is ellátni azt a sebet, nehogy nagyobb legyen a baj. És... szólj, ha idegesítelek.
Utóbbit csak halkan teszem hozzá az elmondottakhoz, nem is nézek rá, most egyébként is az lényeg, hogy a vízhez és a mézhez hozzájussunk, lehetőség szerint pedig hamar.

- De, ragaszkodom hozzá, kevés a zsold, igazán bűntudatom lenne, ha netalán kenyeret kéne enned vízzel valamelyik nap. A sálad is összemocskoltam, az inged is tönkretettem, a kettő együtt már sok! 
* Meglepően dacosan rázta meg a fejét, tényleg nem szeretett volna túl sok gondot okozni a másiknak, s valljuk be, eddig többnyire csak azt tette. Kár lett volna ezt így folytatni. Mindenesetre egy kissé felszisszen ahogy a másik kezelte a sebet. Nem hisztizett persze, de bármi is történik, az ilyesmi már csak kellemetlen. 
- Tudok, s mehetünk. * Jelentette ki, miközben felemelkedett. Egy kicsit sántított, de nem vészesen, s ennél több baja is volt már ahhoz, hogy túlzottan sírnia kellene miatta * - Nem zavarsz, csak ne lökj el a homokférgektől * Kissé elmosolyodott * - Egyébként is, vicces lenne, ha nekem is betagadna az arcom. Nem szeretném kihagyni a lehetőséget.
* Magához vette az eddig falnak támasztott lándzsát, majd megindult a férfi után. Nem tette igazán szóvá, de nem sok kedve lett volna elől menni, na meg hát ugye a másik már egyébként is jobban ismerte a tájat, s még egy-egy méhcsípés csak nem árthatott neki~.

- Felejtsd el, annyira nem nagy érték, szívesen adtam - csóválom meg a fejem.
Akármennyire is hideg van, megizzad a tenyerem, mire elkészülök a kötözéssel. Remélhetőleg jó szolgálatot tesz majd arra a rövid időre, amíg jobb nem adódik. Elég csúnya az a seb és látni a járásán, hogy érzi is. Nem jó érzés, hogy ennek ellenére is siettetem.
Megvan minden, ami kell, indulhatunk is be. Hilde szavaira halvány mosollyal vonom fel a szemöldököm.
- Legközelebb sörrel és burgonyával szolgállak fel neki - motyogom, aztán rendes hangerővel folytatom Ha-ha-ha, milyen szellemes ma este valaki... Valóban, milyen vicces lenne, nagyon élveznéd.
Óvatosan lépek csak beljebb. Tudom, hogy merre kell menni, nem akkora baj, hogy nem csináltam újabb fáklyát. A zümmögést távolabbról hallom, valószínűleg az őrök voltak azok, akikkel volt szerencsém találkozni. Jó érzéssel tölt el, hogy már egyik sem él. A hónom alá fogom a rőzsét, kezemmel tartva a többi szükséges eszközt, a szabad kezemmel a falat tapogatom. Igen, itt már kezd szűkülni. Hamar megtaláljuk az ajtónyílást.
- Itt vagyunk - állapítom meg, és leteszem a köteget, épp csak átlépem a küszöböt. Ha támadni is akarnának, most már nem érdekel, amint meggyullad a tűz, én leszek a legboldogabb ember egész Veroniában.

- Csak biztosra akartam menni, hogy ne csak te nézz úgy ki, mint akinek az arcába ültettek egy krumplit... Meg egyébként is, kutyaharapást szőrivel, farkasharapást méhcsípéssel.
* Óvatosan követte a férfit, a zümmögés csak most vált igazán észrevehetővé, nem is igazán értette, miért csak most tűnt fel neki, de figyelmét elterelni most már biztos nem tudta volna róla, így inkább csak arra próbált fülelni, hogy közeledett-e egy-egy a többitől kiváló méh. Nem kellett sokat várnia, igaz egyébként sem lepődött meg, ahogy elrepült feje felett egy, mely valószínűleg az éjszaka nyíló valamely sivatagi virágot nézte ki magának célpontjává, s nem találta túl fontos célpontnak őket ahhoz viszonyítva. Ahogy a férfi jelezte a megérkezést, nem volt képes időben felkészülni arra, s megtorpanva beleütközött hátába, hogy utána kelletlenül vissza is lépjen egy talpalatnyit, mintha mi sem történt volna. Amekkora volt Oswald hozzá képest, valószínűleg meg se érezte.
- Rendben... Tied az öröme a meggyújtásnak, vágj vissza.

- Ez roppant kedves tőled, igazán köszönöm.
Azért egyelőre nem az összes kórót akarom meggyújtani, hogy legyen azért nekünk is későbbre tüzelőnk. Fiatal még az éjszaka, ki tudja, mennyire hűl még le az idő, azonkívül ha netán farkashúst akarnánk sütni, nem árt, ha van min. Erre még jók lesznek mondjuk az itteni bútordarabok is, ha ennyi nem volna elég.
- Ezer örömmel - mosolyodom el egy kissé, túlságosan egyébként sem tudnék, azzal pár próbálkozás után sikerül is, a rőzse lassan elkezd égni. Amíg ne borul lángba az egész, még beljebb tolom, és próbálom úgy intézni, hogy minél több füst jusson a levegőbe láng helyett. Az orromra húzom a ruhám nyakát, így könnyebb a feladat, aztán már csak várnunk kell. Úgy tűnik, a méhek kezdik érzékelni, hányadán is áll a dolog. Remélhetőleg nem tart soká a szenvedésük.
- Azért szerintem húzódjunk fedezékbe - javaslom.

* Pár lépést hátrébb állt a férfitől, miközben az meggyújtotta a száraz anyagot. A kovakő fénye szikrázva töltötte meg a folyosót, bántva és sokkolva egy kissé a sötéthez szokott szemét. Ennek nem örült, de legalább akadt alkalom megszemlélni egy csöppet a járatot, s a termet. Tényleg furcsa volt egy picit. Zsebébe nyúlt, magához vette a nyakláncot, majd visszatette a helyére, mielőtt elfeledkezett volna róla. Kár lett volna holnap arra kelni, hogy már csak egy vödörnyi hamu.
- Milyen érzés a bosszú?
* Kicsit ismételten hátrált a férfi utasítására, bár még így is elérte a füst, ami tolakodva töltötte meg a tüdejét. Sohase dohányzott, pipát egyszer tudott szájába még gyerekként, de azért is úgy elverte a nagyapja, hogy másfél napig nem kívánt leülni. Ezek után tényleg nem volt nagy kedves felvenni a szokást, ha igaz, most már nem is nagyon tudta volna elporolni a fenekét. Kuszkusz. Távolodott még pár lépést, nem akarta megijeszteni megint a férfit, sosem bírta a tüdeje sem a port, sem az efféle dolgokat, kár lett volna a vérző lába mellé még egy gyors tüdőbajt is összeszedni.
- Látsz valamit? Mocorognak még?

- El sem tudom mondani, milyen csodálatos - válaszolom. Valószínűleg a hangom ékes tanúbizonysága annak, mennyire az igazat mondom ezzel. Teszek a tüzünkre még egy kis rőzsét, és annyi száraz füvet, ameddig csak tudok, hogy még nagyobb legyen a füst. Biztosra kell menni, ha nem akarunk gondot, és őszintén szólva, mielőbb végezni akarok velük. Hilde kérdésére hunyorogva pillantok a belső szobába, de nem sok mindent látok, ezért ismét az orromra húzom a ruhám, és átlépve a tüzet bemegyek. Látok innen már méheket zümmögve szenvedni a földön, és van egy-kettő, amelyik már el is pusztult. Szívósak ezek a szörnyetegek, meg kell hagyni. Kicsit belekotorok az égő rőzsekupacba, hogy felélénküljön. Már nem kell sokáig bírnia. Meg akarok szólalni, de amennyire figyelmes vagyok, csak köhögni sikerül a füsttől. Visszamegyek Hildéhez.
- Pár darab él még, de nemsokára végük.
Egy kis ideig még várok, majd amikor már nem hallok zümmögést, nekiállok eltaposni a tűz maradékát, hogy beljebb mehessünk. Előre elképzelem, milyen jó lesz egy kis vízhez jutni, és milyen nyugodt leszek, mikor sikerül a lány sebét rendesen ellátni. Elégedetten nézek végig a földön heverő tetemeken.

* A férfi nem hazudott, valóban afféle boldogságot hallott ki a hangjából, mint ami példának okáért egy templomostól lehetne hallható, aki megbosszulta sajgó sebeit... Hogy lényegében ez is volt a helyzet, de ezen tény semmiképpen se vesz el az említett hasonlat egyébként is limitált frappánsságából. Mindeközben hátát a falnak döntve várta a fejleményeket, élvezte végre, hogy egy kissé borsózott a hidegtől, elvégre az egész napos szenvedés után már-már megkönnyebbülés, ha kivételesen hideg jön a melegre. Akárhogyan is, a méhek zümmögése lassan elhalt, s erre elégedetten húzta ki magát. A férfi válasza is ígéretesnek tűnt, kezével száját takarva lépett be a várakozás után a terembe, majd megemelte a lándzsát, mely tűzbe tört ki. Nem kívánta sokáig fogni, így inkább csak letámasztotta addig a falhoz. Nincs volt egy fényáradat, de legalább a lényeg látszott: Rémisztő végeredményként mindenhol méh tetemek hevertek, egy-egy még megmozdult, de a pusztítás rettenetes volt. Zümm-zümm. Visszatérve érkezett egy dolgozó, s zokogásba kitörve tekintett végig a pusztításon, amire is páni félelemmel vetett magát a férfi ruhájának, ám feleslegesen. Vége volt a harcnak... Ám azért megpróbált megbosszulni családtagjait, igen kevés sikerrel.
- Oswald von Bertold, a méhek veszte. Találó, nemde?
* Nem kívánta elrontani az örömet, a csata jutalma Oswaldé volt, elvégre mégis ő szenvedett a kis lakhely elfoglalásáért. Csak leült a kőpriccsre, majd lábát lógatva hátra támaszkodott a hűvös, igen puritán fekvőhelyen.
- Meglepően otthonos kis hely ahhoz képest, hogy a sivatag közepén egy sziklába vájva van.

Elcsodálkozom, amikor fényességet pillantok meg. Mindig meglep, mi mindenre képes Hilde lándzsája. A látvány, ami körülvesz igazán kedvemre való, elégedetten rúgok bele az egyik földön heverő tetembe, és ekkor érkezik egy túlélő. Kár, hogy már késő. Ledöföm a tőrömmel. Minden bizonnyal nem nézte volna tétlenül, ahogy kifosztjuk a méhkast. Sietnünk kell, így is aggódom, hogy túl sok időt vesztegettünk.
- Jól hangzik, de közel sem annyira, mint mondjuk a Farkasölő Hilde.
Körülnézek és további szavaira egyetértőn bólogatok.
- Kíváncsi vagyok, ki élhetett itt és miért költözött ide.
Előveszem csontszáraz kulacsainkat, közben még mindig zümmögés után hallgatózom, de néma minden, aminek örülök. Nem szeretném, ha újabb kellemetlen meglepetéseket okoznának nekünk, de most már nem él egy sem. Nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy ez legyen a dolog vége, de ilyen az élet. Az előző csatát elveszítettem, ezt pedig megnyertük, hála Hildének, aki ilyen sok kórót össze tudott gyűjteni. Leguggolok a pocsolya mellé. Valóban víz, el sem hiszem...
- Nézd csak, mi van itt

- És szerencsére most már van méz is fertőtleníteni, hogy elkerülhető legyen az, hogy a Farkas pedig Vámpírölő legyen.
* Tovább lógatta a lábát, majd végül felállt, s egy tőrt előhúzva közelebb lépett a méhkashoz, vágva egyet a tetejébe. A sejtek óvatosan nyíltak szét, pár betegesen mocorgó méh és lárvára nyitva rálátást. Szánalmas kép volt, szinte hallotta lelki füleivel, ahogy az egyik kis méh sikított az anyjáért, aki a füsttől fuldokolva, nyáladzva hevert a kas egy szintjén. Katasztrófa... Genocídium... Népirtás.
- Úgy hiszem valamilyen száműzött lehetett... Nem sokan képesek ilyesmit építeni, a falak mind messze túl simára lettek csiszolva, s tökéletesek. A fejemet rá merném tenni, hogy egy Blutstern vámpír lehetett, s abban is biztos vagyok, hogy ebből a teremből valahova nyílik még járat... De inkább nem keresgélnék, ki tudja miféle rémek élnek a barlangokban. Akárhogyan is, biztonságos hely lehet, én itt szállnék meg az éjszakára.
* Tőrjével kivágott egy darabot a méhkas viaszos, puha falából, majd végül beleharapott abba. Kellemesen rágós volt, s meglepően kulturált ízű... Közel sem volt olyan édes, mint a legtöbb faluhelyen termelt méz, s még talán kissé kesernyésnek is találta. Elégedetten rágcsálta az édes viaszt, majd kivágott egy másik, kicsit méretesebb lép darabot, melyet lerakott a méhkas szélére, s levéve a kötést beerősítette az alá, majd ismét rögzítette valahogy, amennyire az ügyessége engedte azt.
- Soha sem örültem még ennyire a méznek. Nem szeretem az édes dolgokat, de most nagyon jól esik. * Jelentette ki kissé csámcsogva, majd közelebb lépett a férfihoz. A méz egyébként tette már a szolgálatát, érezte, ahogy csípte a lábát. Szeme felcsillant * - Nem hittem volna, hogy valaha látok még vizet, de nagyon örülök neki... Igaz, fele annyira se lehetek szomjas, mint te.

- Valóban, ennél is jobb, biztonságos helyet nemigen találnánk máshol - adok igazat a lándzsának. Van tető a fejünk fölött, s ha egy kissé füstös is még a levegő, otthonos lesz, megvéd minket a hideg éjszakai széltől. Arra pedig, hogy a tanácsát megfogadjuk, kérnie sem kell, én biztos nem megyek be több ismeretlen járatba, ha csak tehetem. Jó darabig legalábbis biztos nem, ez a mai tapasztalat épp elég volt nekem. Kissé meg is könnyebbülök, amikor látom, hogy nem nekem kell a méhkassal bajlódni és Hilde kiszolgálja magát. Örülök, hogy ilyen jól alakult végül a helyzetünk, ha meg is szenvedtünk érte mind a ketten. Most csak gyönyörködve nézem, ahogy a lándzsa fénye táncol a víztükrön.
- Az egyáltalán nem biztos - rázom meg a fejem és amennyire tudom, megmerítem a kulacsokat a vízben. Nem sok ez a víz, de egy darabig elég lesz. Ott is hagyom őket, hogy teljenek, amennyire lehetséges.
- Kimegyek, behozom a holmijainkat odakintről, aztán gyújtok tüzet. Talán jobb, ha addig is pihensz, nem jó, ha most terheled a lábad. A hús szárítása úgyis a tiéd. Nem fázol? - kérdezem aztán rövid szünet után.

* A terem tényleg kifejezetten jól használhatónak tűnt, igaz, nem teljesen volt még fejében eldöntött azon vita, hogy ki is fogja majd használni a kőpriccset... Végül is majdnem mindegy volt. A teremben lévő lábos viszont igen vonzóan hatott, ha az alant lévő tűzhely meglenne gyújtva, kellemes kis étket lehetne rajta csinálni... Más kérdés mondjuk, hogy a farkas mennyire volt egyébként jó húsú, de a vére ehető volt, így nem féltette nagyon.
- Egy egész farkas vérét ittam meg, ha enyém lehet a másiké is, nem is leszek szomjas reggelig. * Egy kissé arcán tanácstalanság futott át, megijedt, hogy esetleg Oswald zavaróak, vagy állatinak találná a viselkedésformát * - Persze, csak ha nem zavar.
- Persze, hogy nem zavarja. Enélkül nem lesz erőd, kell az neked.
* A templomos szavaira kissé megforgatta a szemét, s összébb húzta magát, szinte eltűnve. Lázongó lelkének túl sok volt a törődés, s makacsul rázta meg magát, mint aki csak úgy hobbiból lökné el az apáskodó bajtársat magától.
- Neeem apa, minden rendben vaaaan.
- Látod milyen nehéz a dolgom? Látod? Így hálálja meg a kedvességet, így.
*Akárhogyan is, kissé elmélkedve hátra dőlt a priccsfalának vetve lapockáit, s várakozóan tekintett körbe a félhomályos szobába, szinte észre se véve, hogy mennyire is fáradt volt valójában. Kemény nap volt ez a mai, rohadt kemény.

Hihetetlenül nyugodt vagyok. Nem számítottam rá, hogy ennyi áldás hullik az ölünkbe ilyen rövid idő alatt. Élelem, víz, méz, ami fertőtleníti a sebet, tető a fejünk fölé. Többet nem is kívánhattunk volna.
Elmosolyodom Hilde szavára, de leginkább a zavart arckifejezésére.
- Dehogy zavar. Mindjárt behozom.
Aztán felnevetek.
- Helyes, el ne mozdulj, lányom, vagy nézheted, mikor kapsz vásárfiát legközelebb.
Nem tudom komolyan venni, de talán csak a hatalmas megkönnyebbülés hozza ezt ki belőlem.
Azzal távozom is. Először a farkast hozom be, aztán a köpenyeket, táskákat és a csomagunkat, benne a könyvekkel. Jó is, hogy odabent van helyünk, így már nem kell a rovarok levadászásával bajlódnom. Épp eléggé utálom már őket ahhoz, hogy ne szívesen legyek most a közelükben. Miután már mindenünk bent van, nekiállok tüzet gyújtani. A maradék száraz kóró jó gyújtósnak, és hogy azért rendes lángok is legyenek, és jusson nekünk valami meleg is, felhasználom a törött ajtót és a leszakadt polcokat. Nem nehéz összetörni őket úgy, hogy kényelmesen lehessen a tűztérbe pakolni. Most már akár főzni és sütni is lehet rajta, amit nem is érdemes elszalasztani, de előbb ha Hilde végzett a farkas lecsapolásával, nekiállok megnyúzni. A bőrt kiteszem száradni a sziklafalra, nem is baj, ha nem idebent büdösödik, aztán a csontokról nekiállok lehámozni a húst. Egy kis részét már most felhasználhatjuk, hogy megvacsorázhassunk, a maradékot pedig meg tudjuk szárítani későbbre, még jó, hogy Hilde ért ehhez. Azért érezni a hideget odakinn, de szerencsére nekünk elég jó dolgunk van.
- Azért lehet, hogy át kéne kötni rendesen is azt a sebet - kockáztatom meg az ötletet - Most, hogy van valamennyi vizünk, ki lehet mosni.

Akármennyire is remélem, nem tudok egész éjjel ébren maradni, hogy őrködjem. Hamar elnyom az álom, és fel sem ébredek reggelig.

- Jól van, de akkor hozzál nekem farkasalmát, meg akkor már törökmézét is. Nincs nagy igényem.
* Azzal nevetésként távozott az este fáradsága lelkéből, messze túl hangosan, s messze túl jóízűen, mi több, még a könnye is megeredt. Utált itt lenni, utálta ezt a szar sivatagot, s utálta azt is, hogy még itt kellett lenniük, s még mélyebbre menni a rohadékba. Csak Oswald volt most itt, illetve nagyapja, akik miatt viselhető volt akár csak egy kicsit is a helyzet. Ha egyedül kellett volna jönnie, talán régóta megütötte volna a guta, s könnyen lehet, hogy ott is hagyta volna a fogát valahol az egyik suhanva mozgó dűne alatt. Ásított egyet. A cuccok lassan be is kerültek a terembe, kisállatként kapta magához a farkas, s csak úgy mókából elhelyezte ölébe, majd elkezdte simogatni azt, mintha holmi öleb lett volna.
- Frici nem volt sem a legokosabb, sem a legaktívabb kutya, de legalább igen kezes volt.
* Megunva a gyerekes dolgot, kissé el is szégyellte magát, némiképp elvörösödve, hogy ilyen rút gyerekes módon viselkedett. Kihúzta magát, elmetszette az állat torkát, majd feltűzte a lándzsára azt, megemelve úgy, hogy egyenest képes legyen inni a nyakon ejtett keskeny vágásból, pont mintha csak egy ivókút lett volna. Nagyon kényelmes megoldás volt, talán egy kissé nevetséges is, de egyébként lényegében igen élvezte. Miután ezzel végzett, hagyta a templomosnak, hogy megnyúzza, s lefejtse róla a húst, miközben ő maga oly elégedetten dőlt hátra, mintha csak egy gyermek lett volna, aki felmászott az almafára. Meglepően ügyesen értett a dologhoz a férfi, elégedetten figyelte annak mozdulatait, majd szagolta a füst halkan szálló, kellemesen bódító illatát. Nem is vette észre, hogy mikor szundított el, de az álom sebesen elnyomta, még csak hallani sem hallotta már Oswald szavait arról, hogy kötni kéne a sebet. Általában megszokott nyuszi módra alvása sehol se volt lelhető most, úgy szundított, mintha csak egy darab kő lett volna, helyenként felszuszogva, vagy éppen nyamnyogva. Mire felébredt, a szerepek felcserélődtek, s a férfi aludt most, nem pedig ő maga. Halkan lépett a kondérhoz, megfigyelve, hogy került-e bele étel, s kellemes meglepetésére volt is benne némi ragú és pecsenye közötti átmenet. Kellemesen megétkezett abból, majd nekiállt váltani a férfit az őrködésben, betakarva őt még egy réteg köpennyel, amíg felvágta a húst, s kitette azt a már emelkedő napra, hátát falna vetve figyelve a felkelőben lévő égitestet, s úgy őrizve a húst a legyektől, mintha csak az élete múlt volna rajta. Hirtelen ez a sivatag mégsem volt olyan rettenetes... Fel akarta fedezni, s megtudni, miket is rejt mélyebb pontjain.