[Magánjáték (Gerard & Gloria)]: Trapped

A sárkány után a sebesültek elárasztották az ispotályokat, de még így sem fért be mindenki. Éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy ellássuk, akiket még érdemes volt, és eltemessük, akiket már nem, amikor pedig erőnk végére értünk már azt hittük, hogy nem jöhetett rosszabb. Imádkoztunk, hogy az Úr végre kímélje meg a sokat szenvedett népet, hogy nézzen bele mélyen a szívünkbe, lássa, hogy megtanultuk a leckét, de úgy tűnt, Ő más véleményen volt.
A lángokat eloltották a sebeket bekötözték, de ekkor jött az újabb csapás, amire ugyan számíthattunk, de mégsem volt már erőnk tenni ellene: a járvány. Nem tudtuk, hogy melyik okozta a tömeges megbetegedéseket, a kolera, mérgezés, vagy csak egyszerűen a romok között beköszöntött a patkányok új aranykora, akik számos fertőzést hozdoztak a fogaik között. Visszatekintve azt sem tudom, hogyan akadályozhattuk volna meg, ami jött, hiszen mindenkinek volt jobb dolga is, minthogy klórmeszes kézmosással, vagy alapos fürdéssel töltse az idejét, az étel pedig akkor is kincs volt, ha már penészes volt a kenyér, és enyhén savanyú a tej. És mint minden ilyen csapás, ez is a szegény embert sújtotta a legjobban. A falvakban kevesen éltek együtt, így szerencsések voltak, de Carolusburg szegénynegyedében (ami jelenleg kimerült egy végeláthatatlan, szenes romhalmazban) minden családra jutott legalább egy beteg, de inkább több.
A huzatos házmaradványok között ingáztam oda vissza, segítettem hordani a vizet, keverni a kenőcsöket, főzni a teákat, átvenni a gyógynövény szállítmányokat a többi nővérrel egyetemben, de a járvány megállíthatatlan volt. Néhány nap után már sírok sem maradtak, ahova temessünk, csupán mésszel leöntött gödrök.
Meddig teszel még próbára minket, Uram? Nem volt még elég a kínokból? Azért nem pusztítottál el minket mert még éltünkben több szenvedésre ítéltél, mint amit a pokolban valaha is kaphatnánk?
Egy óra alvást engedtem meg magamnak, majd újra felkeltem, hogy folytassam a munkát. Számtalanszor eszembe jutott, hogy Isten szent erejét hívjam segítségük a gyógyításhoz, ami beforrasztotta a sebeket, elállította a vérzést, de a hagyományos, a testet láthatatlanul támadó betegségekkel szemben hatástalan volt.
Aznap reggel elküldtem a mellettem lévő két nővért, hogy hozzanak még szállítmányt, mert pillanatok alatt kifogytunk mindenből, és élelemből sem maradt elég, ameddig visszatértek, addig pedig igyekeztem egyedül tartani a frontot. Megígérték, hogy hoznak ellátmányt, és talán még néhány nővért, akik fel tudtak váltani minket. Így a reggeli rutint egyedül kezdtem meg. Egy óra múlva pedig egy szekér gördült be a kis sáros térre, rajta maszkos, köpenyes alakokkal. Megkönnyebbülve láttam, hogy megérkeztek a hollódoktorok, amikoris a vezetőjük kihírdette azt, amitől eddig is tartottunk.
- A negyedet a Nordenfluss partjától egészen tíz sarokra minden irányba karantén alá vonjuk! Senki sem léphet be, és senki sem mehet ki, ameddig a korlátozást fel nem oldjuk!
Elsápadtam. Se ki… se be. Tehát nem jött az ellátmány. Nem jöttek a nővérek. Egyedül maradtam, mert a hollódoktorok napok, talán egy egész hét elteltével úgy döntöttek, hogy semmibe vehetik az eddigi munkámat, és nélkülünk dönthettek azok életéről, akikért egész eddig küzdöttünk.
A kezdeti döbbenet után haragot éreztem. Legalább beszélhettek volna velünk. Együtt dolgozhattunk volna… de ilyen - tudtommal - nem történt. Teljesen tanácstalanul, szinte megfagyva álltam a tér közepén, csapdába esve a saját betegeim között, egyes egyedül mindenki más ellen…

- Ne menj a Fővárosba, azonnal neke dfognak esni, mondták. Ott hagyod a fogadat, mondták. Na most nevessetek!
Gerard vígan sétált a kihalt utcán egy kupac könyvvel a kezében. Az egyetlen helyen, ahol ha akarták se érhették volna el a Kegyelmes egyház tagjai. Ezt a városrészt lezárták, mert útjára indult egy ragály. Démonoknak ideális hely ideiglenes lakóhelyként. Itt töltötte az elmúlt napokat, s innen indult el a város különböző részei felé könyvek után kutatni. Ide nem jöhetett be senki, csak aki a hollódoktorok segítője volt. Ő viszont démonként egy darab nyavalyát sem kapott még el. Lia elmondása szerint addig nem is fog, míg a betegség meggátolja abba, hogy új tudást szerezzen. A Közös Tudat erején néha még ő maga is meglepődik.
Ma volt az utolsó nap. Óvatosan sétált be a hajdani templom háta mögé. Egy apró kis üreget ásott az összegyűjtött könyveinek, ott vermelte el őket. Úgy tervezte, hogy ma hazaindul, s elviszi a könyvek egy részét is. Hogy melyikeket hagyja itt, azt még nem döntötte el, de az összesen nem bírja el. Halványan elmosolyodott. Annak idején ez a döntés sokkal nehezebben ment volna. Bár sajgott a szíve, ha az itt hagyott könyvkupacokra gondolt, valamiért könnyebben felül tudott kerekedni rajta. Amiket nem visz el, azt el fogja olvasni. Neki is látott az elsőnek. Aztán rögtön abba is hagyta, ahogy apró motoszkálást hallott a templom előtti kis tér felől. Gerard felállt, majd a falhoz simulva a sarok felé vette az irányt. Óvatosan kidugta a fejét. Egy női alakot látott, egyes egyedül ácsorogni. Túlélő volt talán, vagy csak egy arra járó orvos. De az is lehet, hogy pap, vagy ami még rosszabb, a pápa egyik bérgyilkosa. Nem kell, hogy Sixtus fülébe jusson, hogy itt járt. Így is örült neki, hogy nem próbálják meg levadászni...annyira. Ha a templombérence, már biztosan megérezte őt. Viszont egyelőre nem úgy tűnt. Gerard vett egy nagy levegőt. Valahogy meg kellett róla bizonyosodnia. Ha legalább az arcát alaposabban szemügyre tudná venni. Az alak háttal állt neki. Óvatosan kilépett a fal takarásából, s a templom bejáratához vezető lépcső mellett óvatosan elkezdett a tér felé lépdelni.

A kis tér kiürült. Úgy éreztem tényleg teljesen egyedül maradtam, még a madarak sem akartak elrepülni a negyed felett. Egy üres, kihalt világba csöppentem, mintha már most mindenki halott lett volna. A hollódoktorok szétszéledtek, elkezdték felmérni a szegénynegyedben uralkodó állapotokat, miközben tudomást sem vettek a létezésemről, pedig segíthettem volna nekik… Mit tehettem ebben a helyzetben? Talán be kellett volna húzódnom a templomban, és egy padon, vagy az oltár mögött összekuporodva várni, hogy feloldják a tiltást. Vagy tehettem azt, amit eddig is, járhattam tovább a házakat, meggyógyíthattam azokat a sebeket, amiket lehetett, imádkozhattam a halottak lelkéért, hogy békét és boldogságot találjanak a mennyek országában. Valójában, ha képes lettem volna félretenni a sértett büszkeségemet, és nem rettegtem volna attól, hogy kinevetnek, mert én nem tanultam évekig hollódoktornak, akár nekik is felajánlhattam volna a segítségemet.
Kétségek közt vergődtem, amikor egyszercsak egy hideg borzongás futott fel a tarkómon, majd a fejem tetején tompa nyomásként ült meg. Életemben talán egyszer, vagy kétszer éreztem ilyesmit, de már a legelején megtanítottak rá, hogy mi az az érzet amire figyelnem kellet. Egy démon… Igen, egészen bizonyos voltam benne, hogy egy démont éreztem, és nem is lehetett túl messze. A határozott fejfájásom elárulta őt. Kezem az oldalamon lévő buzogányra csúszott. Az az őrült tünde megtanította a leckét, hogy tényleg sehova se menjek nélküle, ha már mással nem tudtam megvédeni magam rendesen. Talán egy démonnal szemben valamennyivel több eszközöm lett volna, mint egy tünde ellen, de ha esetleg egy vérszomjas háborúdémonnal találkozok, nem lett volna sok esélyem, csak ha elfutok. A karantén azonban elvettem tőlem ezt a luxust. Nem volt hová menekülnöm.
- Mutasd magad! Érzem, hogy itt vagy. - szólaltam meg fennhangon. Hátha nem próbált meg hátulról leteríteni, kihasználva a meglepetés esetleges erejét. Lassan fordultam körbe. Én nem akartam támadni, valójában harcolni sem… Csak egy újabb olyan eset volt ez, amiben tanácstalan voltam.

Nem sok kellett, hogy felnevessen. Ekkora szerencséje is csak neki lehet. EGyetlen ember van az egész téren, és annak is pont egy szentfazéknak kell lennie. Aztán megint elnevette magát. Aleena jutott esz eszébe.
- A volt társaim pökhendik. - mondta neki, még valamikor régen.
- Mire gondolsz?
- Nem jöttél még rá? Állandóan elbízzuk magunkat, fennhangon beszélünk mindenkivel. Még ha egy démont is vadászunk le, előtte felszúlítjuk, hogy "bánd meg bűneid", mintha attól nem ölnénk meg ugyanúgy.
Gerard emlékszik rá, mekkorát nyelt, ahogy ezt hallgatta.
- Ott fent a lebegő toronyban én is ilyen voltam. Amikor az ellenség előlem rejtőzött, azonnal elárultam, hogy észrevettem. Azt mondtam neki "Gyere elő. Fölösleges bújkálnod". Az ilyenből előnyt kell kovácsolni ahelyett, hogy világgá kürtölöd. Szerencsére én már megtanultam. Ha egyszer újra inkvizítorral találkozol, lehet segíteni fog.
Nem is tervezte elszalasztani a lehetőséget. Megindul, és egyik kezét előrenyújtva az idegen felé rohant. Halott lesz, mielőtt megfordulna. Kezén már ott nőttek a pecsétsorok. A másik feje felé nyúl. Innen már látja, hosszú, világos haja van neki. Annál könnyebb célpontot ad. Azt se fogja tudni, mi szúrta ki a szemét.
Ekkor a szemeik találkoztak. Gerard megtorpant. Valamiért nem tudta előre lendíteni a kezét. A lány, akire nézett. Az a tanácstalan arc, a gyönyörű haj, azok a megigéző szemek. A kecses alkat, az elegáns ruha, a feszes tartás, ahogy kétségbeesetten fogja a fegyverét.
~ Hiszen ő egy...eltévedt leány, aki a hős megmentőre vár!
~ Na, helyben vagyunk...
És ezzel a lendülettel a tenyerén összegyűlt pecsétek megváltoztak, majd egy rózsát idézett meg a kezébe, árnyakból szőve.
- Minő szerencse, hogy pont itt találkozunk. - próbálja átnyújtani a virágot, miközben sármosan mosolyog - Mi a becses neve?

Rohanó léptek hangja… Egy lágy fuvallat csupán, ami meglibbentette a hajamat. Szorosabbra fogtam a buzogányom, de a mozdulatban már nem tudtam megállni. Nem tudom, a fiú döbbent-e meg jobban, vagy én, mikor az én égkék tekintetem belefúródott a különös, ametiszt íriszeibe. Tudtam, hogy ő az. A fejem lüktetése, a gerincemen futkosó borzongás mind elárulta őt, és mégis nehéz volt elhinnem. Nem tudtam, mit akart tenni, de már soha nem is fog kiderülni. Akármilyen varázslat volt a tarsolyában, az egy gyönyörű, borvörös rózsává alakult, olyanná, ami csak a királyok kertjeiben nőtt. Gyönyörű volt.
Az ujjaim elengedték a buzogányt, és ösztönösen nyúltak a virág felé. A fejemben megkondultak ugyan a vészharangok, hogy ez csupán valami trükk, az utolsó pillanatban rám fog támadni, de elhessegettem a gondolatot. Ha meg akart volna ölni, az előbb könnyűszerrel megtehette volna. Ma nem lesz harc, és ezért hálát adtam gondolatban az Úrnak. Alul maradtam volna, hiszen nem voltam harcos, de kerültem is az erőszakot. E nemes tisztet meghagytam a kereszteseknek és az inkvizítoroknak.
- Szerencse… - ismételtem révetegen, majd végül bizonytalanul fogtam meg a virágot, szinte várva, hogy mikor válik köddé. A démon arcára néztem. Akár még szépnek is lehetett nevezni, de sovány volt, és nyurga akár egy kamasz, olyan, akinek szinte azonnal le akartam nyomni a torkán egy vekni kenyeret, némi sajttal és almával, nehogy azonnal éhen haljon. A mosolyát megnyerőnek szánta és magabiztosnak, mégis volt benne némi esetlenség. Ha nem lett volna démon, talán aranyosnak találtam volna… De így inkább csak kérdéseket hagyott maga után. Úgy próbált viselkedni, mint egy csábdémon, de azok többnyire az átlag nőideált testesítették meg, hogy minél könnyebb dolguk legyen, így ezt kizártam. Ha háborúdémon lenne akkor pedig már nem élnék. Irigységdémont nem tudtam elképzelni, maradt hát a tudásdémon és a kevélységdémon. A másodikra tippeltem volna, hiszen egy igazi tudásdémon aligha szólított volna meg így…
- Gloria. - válaszoltam hirtelen a kérdésére, pedig valami olyasmit kellett volna mondanom, hogy „Távozz tőlem, démon”, vagy hogy „Hívom az Ordo Malleust”… Vagy valami ilyesmit. Hiába voltak valahol az elmém hátában logikus gondolataim, a csodálkozás egyelőre túlharsogta mindet, megbénítva a tagjaim jórészét.
- A nevem Gloria.
Hogy beszélget az ember lánya egy démonnal, aki elvileg a természetes ellensége? Ebben a karanténban azonban én voltam az egyetlen pap, nem tudtam kimenni, nem tudtam elmenekülni… És ő sem.

Halk, kínos csönd. Lia illúziója akkorát nézett Gerard válla fölött, hogy majdnem kiugrottak a szemei...nos, ki is ugrottak, elbábozta magával a hatás kedvéért. Gerard még annál is jobban elképedt. Ez általában nem szokott működni. Általában csak sikítva menekülnek előle, amikor ezt csinálja. És akkor még olcsón megúszta.
- Gloria... - dudorászta sejtelmesen - Tudja, a rózsa tövise nem nőtt oly messze a szirmaitól, Fraulein.
~ Aú, ez fájt! - nézte a mesebéli párosítást, ahogy Gerard egyre közelebb hajolt Gloriához.

Hogy… Hogy mi? - suhant át a fejemen, amikor a démon közelebb jött. Még mindig a virágot szorongatva, sóbálvánnyá dermedve álltam előtte. Azt persze értettem, hogy a kezemben rózsa van, annak meg van tövise, de egyáltalán hol vannak itt az összefüggések?
Szerencsére észbe kaptam, mikor az arca már csak egy ujjnyira volt az enyémtől. Az előbb kizártam, hogy csábdémon lenne, de most újra fel kellett vennem a lehetőséget a listára, csak elég furcsán próbálkozott… Talán még nem volt elég erős többhöz, és ez volt az én esélyem. Mit tesz ilyenkor egy tisztes hölgy, és nem utolsó sorban tisztes apáca? Ilyenkor már jár a pofon vagy még nem?
Nagy levegőt vettem, és egyet hátra léptem.
- De uram! Nem tudom minek néz, de én nem olyan lány vagyok! - feddtem meg. Rendben, ez jó lesz. Igen.

Fáradt hümmögéssel engedte le a kezét. Ahogy a lelkesedés kezdett alábbhagyni, Lia befolyása is egyre erősödött benne.
~ Nem tudom mire gondoltál. Próbálkozz mással, ne egy nyamvadt szentfazékkal. - rakta sértődött fejjel keresztbe a kezét. Utálta, amikor Gerard gondolatai összezavarták az övéit.
- Persze-persze... - lépett ő is egyet hátra lesütött szemmel vigyorogva, mintha nem akarná elhinni, amit mond neki a lány - Csak nem jöttél feltakarítani a dögszagot?
Ez érdekes volt. Még nem estek egymásnak.

A démon lekövette a mozdulatom, akárha tükörképem lett volna. Még mindig össze voltam zavarodva, így a hitetlenkedését meg sem hallottam csupán a szándékos sértést, ami utána következett. Az arcomon rengeteg érzelem suhanhatott át egyszerre, de magam sem tudtam melyik volt igazán domináns. Sértettség, harag, és talán némi csalódottság… De utóbbit gyorsan elhessegettem, hiszem mit is vártam volna? Csupán pillanatnyi gyengeség és a meglepettség okozhatta az előbbit, és voltaképp hálásnak kellett volna lennem, hogy ilyen gyorsan kijózanított.
- Az nem az én dolgom. - jegyeztem meg gőgösebben talán mint kellett volna. Pedig utalhattam volna rá, hogy a dögszag belőle jön, és eltűnik, ha elmegy, vagy valami hasonlót, de azzal lealacsonyodtam volna az ő szintjére. Régi emlékek jutottak eszembe, udvarlókról, akik az első bálomon próbáltak flörtölni velem, és akiket természetesen udvariasan vissza kellett utasítanom. Ott mindenki tudta, hogy milyen játékot játszottunk, ám az alacsonyabb sorból jövők közül volt, aki valóban a szívére vette a kosarat, és ennél durvább sértésekkel illették a nőket. Na persze nem engem, azt nem merték, de a cselédlányok ilyenkor egy perc alatt váltak kívánatos gyümölcsből utolsó szajhává. A démon modora valahol a kettő között lehetett.
- De legalább megmutatta, hogy legyen ember vagy démon, akkor is csak egy tipikus férfi, olyan mint az összes többi. Ha valaki nem veti magát azonnal a lába elé, akkor már csak a sértegetés marad, mert nem tud többet.
A derekam szinte magától egyenesedett ki, az állam megemelkedett… Pálcával belém vert ösztönök voltak ezek, és hiába viseltem csipke helyett egyszerű, szürke gyapjúruhát, voltak dolgok amiket nem volt ilyen könnyű levetni, még ennyi év után sem.

Úgy érezte, mintha karót döftek volna a szívébe. Ilyen alávaló valótlan vádat! Ő a lovagiasság mintaképe, az a nő meg csak...csak...
~ Ne fújt fel magad. - szakadt a lány illúziója a röhögéstől.
Ha Gerardnak is lenne illúziója, most biztos vonaglana fájdalmában, a saját könnyében úszva. Pedig olyan kedves volt. De megtörtént a köszöntés. Nem is érti, mirét szokta ezt olyan sokáig húzni. Kicsit terpeszbe állt, majd egyik kezét előrenyújtotta.
- Az illem úgy diktálja, egy férfi illően köszöntsön egy hölgyet, aki segítségre szorul. Azért köszöntöttelek.
Bár nem értette, miért nem támadt még neki. Talán csak nagyon bölcs papnő. Tervez, vár, elemez, Ő is így szokta,nincs ebbe semmi rossz. Még mindig magabiztosan mosolygott
- És azért sértettelek meg, mert az egyház kis ölebe vagy. Remélem szereted a kiadós párbajokat? - ő már készen állt az összecsapásra.
~ Zavarosabb vagy, mint az angyalromban termett méz...

Az illem… A démonnak volt képe az illemre hivatkozni, és tény, hogy a felét még jól is csinálta, de csak a felét. Kívülről nézve az egész helyzet, amibe kerültünk tökéletesen abszurd volt. A kezemben egy démontól kapott rózsát szorongattam, aki egyik mondatával bókolt a másikkal sértegetett, mindezt egy tér közepén, aminek a környékét a hollódoktorok lezárták. Odafent valaki ma nagyon humoros kedvében lehetett.
- Ha az illemre hivatkozol, akkor legalább csináld rendesen, a protokoll szerint. - tettem karba a kezem, és átváltottam én is tegezésre, ha már ő is így tett. - Enyhe főhajtással kezdődik, majd bemutatkozással. Az elsőhöz nem ragaszkodok, de a második fontos pont, főleg mielőtt megkérdezed a nevem. Utána, ha bajbajutott hölgy vagyok, akkor felajánlod a szolgálataidat, és csak utána kérdezheted meg a becses nevem. Amit ekkor persze kötelező elárulnom, de ez megvolt. - mondtam fel a leckét. Keserű íz gyűlt a számba. Utoljára Jorgnak tanítottam ezt, réges régen… Jóval mielőtt az öcsém meghalt volna a Kísértet-szigetek ostrománál, a kezeim között. Odanyújtottam a rózsát a démonnak. - Kezdd előlről. De azt a közel hajolós hagyd ki, mert ha illemről beszélünk, akkor azt nem illik.
Kioktató voltam, ez biztos, és alapvetően nem szoktam az lenni. Sőt alapvetően senki sem kapja meg a második esélyt a bemutatkozásra, bár így legalább más lánynál már nem fogja elrontani.
A kérdése viszont váratlanul ért. Párbaj? Pedig már kezdtem elhinni, hogy nem akart megölni.
- A legkevésbé sem. - ráztam meg a fejem. - Gyógyító vagyok, nem harcolok senkivel, ha nem vagyok életveszélyben.
Valójában még sosem küzdöttem igazából, a valódi világban. Még soha nem akartam ténylegesen az életemre törni, még sosem kellett betörnöm senkinek a fejét a buzogánnyal. Meg tudtam védeni magam, néha szükség is volt rá, még ha a valós életveszély el is került, és természetesen megtanítottak mindenre, ami ehhez kellett. Valószínűleg meg tudtam volna nehezíteni a démon dolgát, ha arra került volna a sor, de hogy győzzek is? Ha gyakorlott párbajozó volt, nem fogadtam volna magamra.

- Gyó...gyí...tó? - nézett értetlenül előre.
Szinte látni lehetett, ahogy a fejében a gondolatok ide-oda vándorolnak, majd egyre kuszább és kuszább hálók próbálnak a feje körül szőni. Gerard teljesen összezavarodott.
~ Nem minden papot tanítottak meg harcolni? Lia...ez tényleg így van?
De akárhogy keresgélt társa emlékei közt, az összes pap, aki látott harcos volt, akik a szent fénnyel sújtottak le ellenfeleikre.
~ Ez nekem is új. - és ekkor mindketten elhallgattak. Gerard fejében a különös gyógyító-pappal való találkozás óta először csend volt.
Egy pillanatra úgy érezte, összetört benne egy világ. Ha tényleg nem volt harcos, valóban semmi oka nem lett volna provokálni. Köszöntés ide vagy oda, ez csúna baklövés volt a részéről. Fagyott tekintettel új levegőt vett. Észre se vette, hogy a nagy izgalomban lihegni is elfelejtett. Még nincs vége. Ha most meghunyászkodik, azzal csak a nő malmára hajtja a vizet. A gyógyító-apáca nem látja másnak, csak egy sehonnai őrült démonnak, aki mindenkit megtámad, aki a közelébe kerül...ami mondjuk részben igaz is volt, de ez most nem számított. Nem adja fel. Majd ő megmutatja, hogy téved. Kis hezitálást követően ismét rendületlen magabiztossággal lépett előre, majd elvette a rózsát. Ahogy hozzáért, a virág szertefoszlott.
- Nem tudok, amíg nem tudom miféle ember is az a "gyógyító-pap". - szólt hozzá magasztosan - Tehát egy karanténban csak a gyógyítók járnak? Olyan papok, akik nem támadnak démonra?
~ Nocsak, ez már jobban tetszik. - mosolyodott el ravaszul a lány víziója. Mindketten jól tudták, ha eltitkolják pontosan mennyire is mozognak otthonosan a városban, azzal könnyebben kiérdemelhetik a másik empátiáját. Ez a papokkal eddig nem működött. A papok előítéletesek. De ez a pap más volt. Gerard kíváncsi volt rá, mennyire.

Úgy látszott, hogy a démon jobban meg volt lepődve, mint az előbb én, amit cseppet sem értettem. Egy karanténban voltunk tele betegekkel, szegényekkel, nyomorral és kétségbeeséssel. Mit várt, egy inkvizítort? Szinte látszott, hogy kattogtak a fejében a fogaskerekek, a tekintete megkeményedett, majd, amikor végre dűlőre jutott elvette… vagyis inkább elporlasztotta a felé nyújtott virágot. Hirtelen elszomorodtam. Kár volt a rózsáért, amit valószínűleg ugyanúgy a semmiből varázsolt elő, ahova most el is tűntette, de mégis megtartottam volna, ha visszaadja egy rendes bemutatkozás keretében. A kérdése viszont határozottan furcsa volt, az előbb még olyan nagyra volt magával, mostmeg egyenesen ártatlannak és tudatlannak tűnt.
- Szerinted jönne ide bárki, akinek nem muszáj? Akinek nem kötelessége ugyanúgy gyógyítani a szegényeket mint a gazdagokat? - pillantottam végig a hevenyészett kunyhókon, amik minden féle tervezés nélkül, néha egymás hegyén-hátán, néha romosan vették körbe a kis teret. - Járvány idején, vagy akár karanténban csak mi jövünk ide, és aki a kórsággal és magával a halállal küzd, annak igazán nincs se ideje, se kedve démonokkal is harcolni.- közöltem vele rezignáltan. Persze képesek lennénk rá, de minek? Jó érzésű ember, és főleg hithű pap sosem választaná az ölést az életmentés helyett.

- Hát, én is itt vagyok. - jegyezte meg egy rövid kacaj keretében.
Biztos nehéz munka lehet...vagy csak a halál látványa készíti ki ennyire az embert. Gyógyítónak az áll, kinek szívenem viseli az acél hidegét, de nemes célok hajtják előre. Így lesznek a gyógyítók. Sajnálatos ellentéte ez a világnak, hogy gyakran több szörnyűséget élnek át, mint a háború vándorai.
- De így, hogy nem akarod, nincs értelme erőltetni... - sóhajtott egy nagyot magában. Ennyit a nagy hatalmú, önelégült papról. Ez a lány előtte csak egy gyógyító, aki még nem vett részt aktívan csatában.
~ Ilyen könnyen feladod?! - hergelte a lány, hátha még folytatni fogja.
Gerard kicsit gondolkozott.
~ Eszembe se jutna.
- Egymagad az egész városra? Nem sok ez egy kicsit?

A megállapítása jogos volt. Ő is itt volt, de vajon mit kereshetett ebben a negyedben? Nem tudtam mást elképzelni, minthogy élősködik a már így is nyomorultakon, de a ruhája nem tűnt szegényesnek, és nem értettem, mi szüksége lett volna az itt élőkre. Mondhatnák persze, hogy eleve ostoba ötlet, hogy érteni akartam egy démont…. De mégis így volt. Minden értelmes lénynek voltak motivácói, vágyai, még ha az övéket a bűnük hajtotta, akkor is kellett legyen mögötte valami több. Valószínűleg velem sem véletlenül beszélgetett, puszta kíváncsiságból, még ha úgy tűnt tényleg sikerült neki meglepetést okoznom. A személyisége és a viselkedése folyamatosan változott, mintha két véglet között ugrált volna. A súlyos eseteit ennek a zavarnak kezelni szoktuk az ispotályban - de szerintem a priorissza véresre verne egy pálcával, ha démont vinnék be a betegeink közé.
- Nem vagyok egymagam. Vagyis… Nem voltam, ameddig le nem zárták a negyedet, így a nővéreknek esélyünk sincs behozni az ellátmányt, amit kértem. - nagy levegőt vettem és lassan kifújtam… Egyedül voltam. Egyedül kellett helyt állnom, és bármilyen lehetetlennek tűnt, valahogy muszáj lesz. - Szóval igen. Ha nem is az egész városra erre a negyedre egyedül vagyok. Így akármennyire soknak is tűnik, valahogy bírni fogom.
Kihúztam magam.
- Nem foglak bántani, ha nem hátráltatod a munkám.

Kezdett összeállni a kép a fejében. Mai napig meglepődik az emberek esetlenségén...aztán eszébe jut, hogy ő is az és próbál némi együttérzést mutatni. A hollódoktorok nyilván nem beszélték meg előzőleg a terveiket a gyógyító-papokkal. Ez adott is neki egy ötletet.
- Ezen könnyen tudok segíteni. Ha gondolod, ki tudok innen bárkit juttatni. - nem volt olyan profi az alkudozásban, mint Maria, de volt egy halovány sejtése, hogy ezt a lányt szavak helyett tettekkel nyerheti meg magának az ember. Magában nevetett is egy jót. Talán még sikerülhet is.

Elmosolyodtam a felajánlásra. Ki gondolta volna, hogy Isten egy démont küldött a megsegítésemre? Vagy legalábbis nagyon így tűnt, és annak ellenére is értékelnem kellett a próbálkozását, hogy egy kicsit félreértette a helyzetet.
- Köszönöm, de az én helyzetemen ez sajnos nem segít. Nekem nem kijutnom kéne, hanem bejuttatnom az ellátmányt ide. - ráztam meg a fejemet. - Ráadásul, mindenki potenciálisan hordozó lehet, ha innen bárki kimegy ameddig nem oldják fel a karantént, beleértve engem is, félő, hogy elterjeszti a kórt az egész városban. Te és a tieid persze képtelenek betegségeket elkapni, így őket kijuttathatod.
Most először realizálódott bennem a lehetőség, hogy akámi ütötte fel a fejét a negyedben, azt én is ugyanúgy elkaphatom, minél több időt töltöttem itt, annál nagyobb eséllyel. Rettegnem kellett volna, de nem volt rá nagyobb befolyásom, mint eddig, a szabályokat pedig igyekeztem betartani, még ha nekem nem is volt védelmező hollódoktor-maszkom. Ha az Úrnak nem volt velem tovább terve, akkor mindezek ellenére is itt fog lelni a Halál, ha viszont volt még dolgom ezen a világon, akkor némi odafigyeléssel életben maradok. Ha pedig itt kellett maradnom, akkor már segítettem is.

A válasz, amit kapott, a legkevésbé sem elégítette ki. Nem értette, mire gondolhat a lány. Az egyetlen módja, hogy bárkit bejuttasson ide, ha talál egy helyet, ahol kiszökhet, majd szól a társainak, hogy hol tudnak bejönni. Ő biztosan ezt csinálná. Mindig is nehezére esett megérteni más emberek gondolkodását. Ez olyan dolog volt, amit még Lia sem volt képes megtanítani neki. Neki se ment túl jól annak idején. Ha az ember taktikázik, cselszövést tervez, az más. Azon könnyű átlátni, mert a lépések egymásból következnek. Talán ezért olyan félelmetes ellenfelek a papok a démonok számára. Mert képtelen a démon belelátni a fejükbe.
- Milyen munkát is lennék így képes hátráltatni? - fordult oda hozzá egy gonosz mosollyal. Ellátmány nélkül aligha lesz képes azt csinálni, amiért idekültték. Legalább az is kiderült, miért álldogált tétlenül a főtér közepén - Az egyetlen módja, hogy szabályosan bejuttassatok ide bármit is az, ha átreptetitek...
~ Bár a jelenlegi ismereteink szerint már az sem egy lehetetlen vállalkozás.
~ Miért is ne...a bukott angyalok és a szentfazekak mágiája ugyanazon érme két oldala.
~ Nappal és éjszaka...
~ Tűz és jég...
~ Hé, az én vagyok!

A kérdésére összeszorítottam az ajkaimat.
- Még van egy kevés… - motyogtam. Egy kevés kötszer… Néhány marék gyógyfű, valamennyi kenőcs… Három, talán négy embernek elegendő, vagyis talán még egy órát tudtam volna dolgozni, vagy annyit sem. A démon megfogott a kérdésével, hiszen, ha nem volt mivel dolgoznom, akkor nem is tudott volna mit hátráltatni. Szégyenteljesen pillantottam le a kis tér sarára - a burkolóköveket, ha voltak is valaha, már régen elhordták a házak építéséhez. Az átreptetés ötletére felhorkantottam.
- Ahhoz kisebb csoda kéne.
Persze megoldás lett volna, de hatalmas őrültség, ráadásul én nem tudtam senkit, aki könnyedén a levegőbe emelt volna egy szekeret tele ellátmánnyal, és két nővérrel, ha ők is be akartak jönni. Nehéz volt, törékeny volt, tehát nem csak a puszta képesség kellett hozzá, hanem annak a tökéletes kontrollja is. Amit nem értettem, hogy a démon mit keresett még mindig itt, miért adott ötleteket, mikor a maga írháját kellett volna mentenie, és az előbb még gyűlölt azért, mert ahogy ő fogalmazott „az egyház kis ölebe” voltam.
- Mondták már, hogy nagyon furcsa fiú vagy?

Azt hitte mindjrát elneveti magát. Imádja ezeket az előre megírt, sablonszerű mondatokat. Mintha csak belelátna a másik fejébe. Olyan vicces tud lenni, amikor azt válaszolja a másik, amire számít.
- A csoda csak egy olyan dolog, amiről még nem derült ki, hogyan csinálják... - látott ő már csodát eleget.
Egyértelmű volt neki. Tedd fel a kérdést, mi történne, ha a lehetetlen nem volna lehetetlen, és rögtön megvilágosodsz.
- Nocsak, mondja a pap, aki egy démonnal üti el az időt...tudsz kártyázni? - vonta meg végül a vállát. Most már nagyon érdekelte, miféle gyógyító-pappal sodorta egy mederbe a sors. Valaki egyszer azt mondta: egy óra játékkal több mindent tudsz meg az emberről, mint egy nap csevegéssel...ezt lehet Leo mondta, amikor állandóan sakkozni akart.

Hosszan el tudtam volna vele vitatkozni a csodák természetéről, hiszen az Egyháznak pontosan meghatározott leírása van arról, hogy mi számíthat valódi Isteni csodának és mi nem. Ugyanakkor a köznyelvben bevett frázis valóban élt azokra a dolgokra is, amiket a démon mondott.
A második kijelentése viszont megütötte a fülemet. Igaza volt, valóban loptam vele a napot, mikor elméletileg dolgom volt! Ugyanakkor itt voltak a hollódoktorok, én meg itt voltam minden féle ellátmány nélkül, kivéve persze, ha lopok az övékből, vagy felajánlom nekik a szolgálataimat. Mindegyik ésszerűbb döntés lett volna, minthogy leálljak kártyázni egy démonnal, mégis, a kíváncsiságom folyamatosan nőtt, ráadásul nagyon úgy látszott, hogy voltak tervei arra, hogy hogyan röptethetne be ide egy szekeret. Ha valóban így volt, azzal a kártyajátékkal csak nyerhettem.
- Tudok. Legalábbis ismerek néhány játékot.
Az úri szalonokban és kisasszonyok között a kártyázás gyakori formája volt az idő eltöltésének, főleg a mi környékünkön, ahol volt, hogy napokig esett az eső, és bezárt minket a kastély falai közé. Nem tartottam magam túl jó kártyásnak, de soha nem is vettük véresen komolyan a dolgot.
- Néhány kört talán van időm játszani veled. De bemutatkozol végre, vagy szeretnéd, hogy nevet adjak neked? Az előbbivel szerintem jobban jársz.

- Jaj-jaj, hova sietünk... - mosolyodott el.
~ Te könnyen beszélsz.
~ Áh, igaz is. Rajtam nem fog az idő.
- Az én nevem Gedeon Adramelech La’Domiel. Örvendek a találkozásnak.
Hagyott egy kis időt. A legtöbb ember valamiért majd fél eprcre lefagy, amikor ezt a nevét használja. Talán mert olyan nehéz kiejteni vagy megjegyezni. Közben fogta magát és nemes egyszerűséggel leült a földre. Egyik tenyerét az ég felé tartotta. Kezében sorra gyülekeztek az árnyak, majd megformáltak egy pakli kártyát.
- Csak egy egyszerű ütős játékra gondoltam. A nagyobb viszi a gyengébbet. - mutatott meg pár lapot, rajtuk római számokkal és különféle színes ábrákkal. Többnyire démonokat ábrázoltak, ahogy bűnös vágyaiknak tesznek eleget.

- Gedeon… Adramelech… La’Domiel. - ismételtem meg lassan, majd elégedetten bólintottam. Nyakatekertnek tűnt az elején, de szétszedve már nem volt annyira nehéz. - Rendben megjegyeztem. Szólíthatlak Gedeonnak? Hosszú lenne ezt minden alkalommal végigmondani. - valójában akkor is Gedeonnak szólítottam volna, ha nem engedi meg, csupán igyekeztem udvarias lenni. Azonban elborzadtam, amikor leült a földre a sárba, és ez a borzalom az arcomra is kiült.
- Üljünk inkább a templom lépcsőre. Sajnos láttam néhányszor mi keveredik bele ebbe a sárba, és hidd el, te sem szeretnél benne maradni.
Ha most a nemesnegyedben lettünk volna, gond nélkül csatlakozok hozzá, de itt már kövezés sem volt a téren, a csirkék és a disznók néha szabadon szaladtak el errefelé, és a lócitromot sem takarította össze senki, amit a szekér elé befogott igáslovak hagytak itt ajándékba. Így inkább arrébb mentem a templom lépcsőre, Isten házát szerencsére senki sem merte bemocskolni, és onnan néztem a démon mutatványát. Lenyűgöző volt. Ugyanúgy teremtette a kártyapaklit, mint korábban a rózsát, így feltételeztem, hogy akármilyen tárgyat képes lehetett létrehozni. Hol voltak a határai? A méret számított? A súly? Nem kérdeztem meg, hiszen nyilván nem árulta volna el az „egyház kis ölebének”.
Ha odajött mellém megnéztem a kártyákat. Egy kardos háborúdémon… Egy éppen kincset lopó irigységdémon… Egy csábdémon aki… Akaratlanul is elvörösödtem és inkább letettem a lapokat. Nyilván szándékosan próbált meg zavarba hozni, és sikerült is neki, így inkább rátértem a játékszabályokra.
- Rendben. Lefelé van fordítva a paklink és a szerencsére bízzuk magunkat vagy inkább a logikára, hogy mennyire nagy kártyát rakunk ki? Illetve a végén az nyer, aki begyűjti a teljes paklit?

Vicces volt hallgatni, ahogy a papnő a nevének kiejtésével vesződött. Ő ezt sose tudta igazán átélni, mert mindent meg tudott elsőre jegyezni. Megvakarta a tarkóját. Kissé aggódott, hogy nem választott-e túl csicsás nevet. Végtére is, a démonok közt sem mindenki tudásdémon.
- Áh igaz is. Ritkán járok városban, pláne olyanban, ami ennyire...mocskos. - majdnem kimondta, ami végül nem mondott ki és valószínűleg jól járt vele, hogy nem mondta ki, mert elég csúnyán magára haragította volna az apácát.
Leült a templom egyik fokára, majd kettéosztotta a paklit.
- A meccs addig tart, amíg az egyik játékos fel nem adja, vagy már nem tud lapot kijátszani. - elsőre úgy tűnhet ezzel csak megismételte Gloria szavait, azonban nem ez volt a helyzet. Azzal, hogy a másik önként feladhatja a játékot, a kártya új szerepet kapot: a másik versenyszellemét minél inkább megtörni. Az is feladhatja, aki éppen nyerésre áll, ha az ellenfele úgy tálalja neki a helyzetét.
- Azt, hogy lefelé, vagy felfelé fordítva csapunk, mindig az dönti el, aki az előző kört nyerte. És persze az is tesz le elsőként lapot.
De itt most nem a játék volt a lényeg. Meg akarta ismerni, miféle szerzetek ezek a gyógyító-papok. Talán ők olyanok, akik még démonokat is kisegítenének.
- Sokat jártok szegényebb negyedekben? Azt hallottam papok főleg a felsőbb gyűrűkben tartózkodnak. Akkor eszerint csak annak egy bizonyos részén? - nem tudta pontosan, mennyire lát mögé a szavainak a nő. Azon azért nagyot nézett volna, ha elárulja neki, a szerzetesrendek a város melyik részein találhatóak. Akkor neki is könnyebb dolga lenne Calorusburgban mozogni.

Bólogattam a játékszabályokra, egyáltalán nem tűnt nehéznek, sőt, leginkább egyszerű volt, mint a színre-szín, azzal a csavarral, hogy a démon valószínűleg valami lélektani játékot akart velem játszani. Erre utalt a feladás lehetősége, és az, hogy dönthettünk, hogy felfelé, vagy lefelé fordított kártyákkal játszunk. Már csak abban nem voltam biztos, hogy nyerni akartam-e, és hogy vajon nyerni akart, vagy csupán kíváncsiskodni? Elvettem a paklit megkevertem, és nemes egyszerűséggel ketté vettem, majd az egyiket elé raktam.
- Kezdhetsz. - végülis az ő játéka volt, kíváncsi voltam megnézi-e előre a lapjait és hosszasan válogat, vagy csak kidob egyet. Amennyire könnyű játék volt, annyira furcsán kaotikusan voltak a szabályai. Talán épp annyira, mint egy démon gondolkodása.
A kérdésére először felvontam a szemöldökömet, szinte el sem hittem, hogy jól hallottam a szavait. Amikor viszont rájöttem, hogy az érdeklődése komoly elnevettem magam.
- Keveset tudsz a papokról, igaz? - tettem fel a költői kérdést, mielőtt válaszoltam volna. - Ahol van templom ott van pap is, aki gondozza a nyájat, misét tart, keresztelőt, esküvőt. Akikre te gondolsz, püspökök, érsekek, egyéb egyházi méltóságok, nagyon kevesen vannak az egyszerű papokhoz képest, akik a híveket terelgetik. A méltóságok valóban a felsőbb körökben mozognak, egész palotáik vannak a katedrálisban, de a többiekre ez egyáltalán nem igaz. - kezdtem el kifejteni. - Az én rendemnek, a Szent Brünhildának van egy rendháza a katedrálisban, és egy kisebb kolostora nyugatra innen, de mivel sok ispotályt üzemeltetünk, ezért szinte akárhol belénk futhatnál. Ide is gyakran járunk, mert a helyiek nem tudják megfizetni a kirurgusokat, vagy a hollódoktorokat. Az van, ami kegyelemből jut nekik, vagyis többnyire a mi önkéntes szolgálatunk, néha még tanítjuk is a gyerekeket. Úgyhogy röviden igen, mi viszonylag sokat járunk errefelé. Kielégítettem a kíváncsiságod?- pillantottam fel rá. Kék szemeim az ő különleges ametiszt íriszeit fürkészték, az arcvonásai rezdülését, amik elárulhatták a mögöttes gondolatait. Nem tudtam, megleptem-e azzal, amit mondtam. Démonként többnyire a hadseregünkkel találkozhatott, vagy az inkvizitorainkkal, akik elől menekülni kellett, pedig az egyszerű ember szemével nézve az Egyház nem ilyen volt. Mindenhol ott voltunk, hogy elvigyük Isten igéit, hogy kiszolgáljuk a szentségeket, de ez a munka alázatos volt és ebből kifolyólag láthatatlan. Mi nem kaptunk fanfárokat, mint a keresztesek, és nem küldtünk máglyára senkit mint az inkvizitorok.