[Magánjáték: Gloria és Theo] Contra vim mortis non est medicamen in hortis

A tavasz volt a kedvenc évszakom. Nem tudtam, hogy a tünde vérem tette-e, de pezsgéssel töltött el, hogy minden élt, mozgott, a levegő a virágok illatától volt terhes, a hajnal eljövetelével együtt szólalt meg a madarak kórusa, a fák lombjai zöldek lettek a harmóniába pedig még a gyakorta ránk törő heves zivatarok is beleillettek. Ezzel együtt viszont a kerti munka mennyisége is megnövekedett.
A Katedrálishoz tartozó rendházhoz is tartozott kis kert, az épületkomplexumhoz pedig földek, amin többnyire a parasztok robotoltak, de időnként mi is kivettük ebből a részünket. A falon kívül a veteményes mellett volt egy elkerített rész a gyógynövényeinknek. Súlyos illatú virágoskertnek tűnhetett volna, de itt nem nőttek kényes rózsák, az ösvényeket nem szegélyezte szökőkút és formára nyírt sövény. Minden a praktikum jegyében lett elültetve, hogy melyik növény melyik másikkal élt a lehető legnagyobb harmóniában, hogy minél terjedelmesebbre nőjenek, vagyis minél több legyen az olyan részük, amit le lehet szüretelni.
Egy kis fonott kosárba gyűjtöttem a kamilla virágokat. Mindent megtettünk, hogy a felégetett föld újra termékeny legyen, így sikerült elfogadható mennyiségű hozamot elérni. Bár ez a virág nem kellett az alkimistáknak, a meghűlésre tökéletes volt, kenőcsbe téve a levitte a sebekről a gyulladást, egyfajta csodaszernek számított minden féle mágia nélkül, csak úgy, pusztán Isten kegyelméből.
A kamilla után pedig a körömvirág jött, majdnem ugyan olyan, mint az előző, de a virágja nagyobb volt, a sárga közepe sötétebb, utána pedig a vérehulló fecskefüvet kezdtem el szüretelni, szemölcsök ellen… Elhaladtam egy nagyobb adag kakukkfű és két csomó levendula mellett is, de ők még várattak magukra egy-két hónapot.
Valami régi dal jutott eszembe, már nem is tudom, honnan ismertem, de most, hogy magam voltam eszembe jutott, és így, hogy nem hallott senki, nem is tudtak megszólni azért, ha hangosan énekeltem bármit a zsoltárokon kívül.

Über die Heide, im ersten morgendlichen Schein
Ziehen die Vögel, wo mögen sie wohl morgen sein
Ich folge dem Rauschen der Schwingen in das stille Moor
Uralte Lieder dringen aus den Nebeln vor

Komm und fliege mit uns fort
Lass den Wind dich tragen
Weit fort von diesem Ort
Komm und flieg so hoch du kannst
Lass uns die Himmel jagen
Im Tanz

A virágzás, és szépség évszakát élve, sétáltam a vadvirágokkal, és egyéb növényekkel szögezett utamon, miközben a napokban végigtanulmányozott, növénytani és biológiai könyveken gondolkoztam. Azt mondhatnám már, hogy ezen szent lapok tartalmazzák mind azt a tudást, mely tudást az ember tesztelt, próbált, tanult, majd fejlesztett ki. Megannyi gyógynövény, válhat gyógyszerré, és nemutolsó sorban, ebben a flórai paradicsomban, még ezen parányi zöldellő, és különbnél különb színekben virágzó kis növénykék közül is, még egyes mérgező fajtákból is válhat életmentő gyógyszer.

Ám ez mind szép és jó, de ezt a sok elméletet hol ültethetném mégis gyakorlatba? Ha most egyszerűen bemennék az erdőbe, tanulhatnék saját kútfőből, de az nem lenne az igazi. Mégis hogyan kéne szüretelni? Mégis hogyan kéne leszedni, esetleg szárítani, és elraktározni? Hogyan készül ez a sok gyógyszer, ezen csodás növénykékből? Ezek azok a dolgok, amelyeket egy könyv, nem képes teljesen megtanítani az embernek. A sokévi tapasztalat, megfigyelés, és gyakorlás teszi az igazi gyógynövény kertészt, és gyógyszerkeverőt.

Ahogy kezdek elveszni, a könyv képeiből felállított kis virágos, és gyógynövényes kertben amelyet a képzelőerőm hozott létre az elmémben, úgy az idő, és a környezetem múlása, és mozgása, szinte teljesen elzárkózik az elmém belső világától, ami nem képes ezen témával felhagyni. Ahogy az elmémben szüretelek, szárítok, őrlöm és kézsítem a könyvből felelevenített recepteket, Úgy a katedrális közeli faluból, ahol megszálltam, a katedrálisnál találtam magamat. Ahogy egy zárda mellett haladtam meg, úgy kellemes virágillat, és egy halkan a magas vaskos falak mögül kiszűrődő női hang éneke szűrődött ki hozzám.

Ez az angyali hang, és illat hívogatóan hatott rám ahogy a zárda kapújában megálltam, majd egy kis töprengés után, eszembe is jutott, hogy itt a kínálkozó alkalom, és netalántán ez az angyali kis dalocska mely kiszűrődik a falakon, netalántán egy jel lenne, hogy próbát tegyek az itteni zárdában, a gyógyfüvek tanulmányozásának, és tanulásának a reményében. Nem véletlen a szóbeszéd, hogy egyes zárdák, kitűnő gyógynövényes kertekkel, és a legjobban hozzáértő kezekkel rendelkeznek.

Így hát kissé kiegyengetve a ruhámat, a hajamat a helyére igazítva, és kihúzva magamat, kopognék be a kapun, mikor a kis gólem félbeszakíta művelet közben.
- Te most tényleg egy zárdába akarsz menni? De mégis minek? Mi dolgod neked a szent szüzekkel? - Kérdezősködik érdeklődően a parányi gólem. Eddig nem volt semmi problémája a kapucnimban, ahol a napsutés közepette, kényelmesen henyélhetett. De ahogy rásütött a zárda árnyéka, úgy máris egyből átváltozott a parányi lustaságból, egy pöttöm kis izgága kérdésbabává.
- Mindegy az neked Riel. Én tanulok, te meg keress valami elfoglaltságot, a zárdán belül. - Majd kopogok be az ajtón, és pár pillanattal rá, be is szólok, hátha meghall valaki a kapú másik oldalán.
- Hahó! Tudna fogadni valaki? - Nem a leg kézenfekvőbb kezdés, mivel biztos hogy vannak éppen itt tartózkodó apácák, de mégis mit mondjak? "Helló helló Theo Wagner vagyok, és amúgy tanítson már valaki mert miért ne?" Eh jó lesz ez a kezdés, majd kisül belőle valami, és a legrosszabb esetben elzavarnak.

Kis szünetet tartottam a dalban, hogy belefogjak a következő versszakba, és ezzel együtt tovább lépjek egy újabb bokor körömvirág felé, amikor a közelből hangokat hallottam. Egy picit füleltem még csöndesen, mikor is végül elhangzott a bűvös mondat:
- Hahó, tudna fogadni valaki?
Belenéztem a kosárkámba, ami már így is háromnegyedig meg volt töltve a különbözőbbnél különbözőbb növényrészekkel. A kezem koszos volt, zöld a levelektől, barna a ráragadt földtől… Egy paraszt kezének tűnt, valakiének, aki egész nap a földeken dolgozott. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy így fogadjak vendéget, de minuntalan korholnom kellett magamat, hogy még mindig nem tudtam egészen megszabadulni a hiúság bűnétől. Apáca voltam, senkit nem érdekelt, hogy koszos-e a kezem, ameddig nem sebbe nyúltam vele vagy ételhez. És végső soron már elég gyógynövényt gyűjtöttem, hogy bevigyem. A kevélység után essek még a restség bűnébe is?
Becsuktam magam mögött a kiskert kapuját, ami első sorban a nyulak miatt lett felállítva, és hogy az állatok ne legeljék le a növényeinket, majd megkerültem a külső falat, hogy egyenesen a nagykapu mellett lyukadjak ki. A fiú, aki előtte állt fiatal volt, talán egyidős velem, ruhája és a botja pedig arra utalt, hogy inkább mágusféle, semmint egyszerű utazó. A Katedrálisban ritkán fordultak meg mágusok. Az Egyház és a mágia nem volt kibékíthetetlen egymással, mégis úgy éreztem, mintha a papok a mágusokat hűvös távolságtartással méricskélnék, és visszafelé is. Sokan tartották úgy, hogy a rúnák pogány eredetűek, az arkán mágia pedig olyan erő, amit Isten nem nekünk szánt… De ez utóbbit ostobaságnak tartottam. Ha Isten valamit nem akart nekünk adni, arra egyszerűen nem lettünk volna képesek. Semmi sem létezhetett, ami nem az ő akarata szerint történt.
- Segíthetek, uram? - léptem oda végül a kapuban ácsorgó varázslóhoz.

Ahogy elém lép a fiatal lány, úgy egy pillanatra megtorpanok. Túl szép és fiatal ő, hogy apácának menjen. De leginkább az lepett meg, hogy teljesen más féle apácára voltam felkészülve. Egy öregebb, rozogább félére, ki már szép kort megélt, és leginkább már mint zárdavezető, mintsem zárdamunkásként van isten egyik házában.
- Elnézésedet kérem a hírtelen, zavarásért, de egy kérdéssel fordulnék hozzád, és persze a zárdához. - Majd kutakodva az utazótáskában, húzom elő a gyógyfüves kötetet, amit már régóta tanulmányozok, majd megmutatva az apácának, és ha érte nyúl átadva neki, folytatom tovább a mondandómat. - Már régóta tanulmányozom a különböző gyógynövényeket, és egyéb növényeket, mely tudást a könyvekből, szeretném kétkezi tapasztalattá alakítani. A zárdának van kertje? És ha lehetséges lenne, segítenétek kitanulni ezen nemes tudást? - lehet sokat mondtam, lehet hogy sok kérdéssel és ténnyel záporoztam meg a fiatal lányt, lehet hogy pont ezért rosszúl döntöttem, hogy minden kérdésem és válaszom egyazo negy pillanatban zúdítottam a lányra, de nem tehettem mást. nem tehettem mást, mivel ha most nem, akkor csak sokkalta késöbb, és talán nehezebben juthatok hozzá ezen tudáshoz.
Ekkor Riel a kapucnimból a vállamra kapaszkodva, majd ott leülve csak ennyit mond. - Nyugalom fiatal hölgy, nyugodtan küld el őt ha nem akarsz vele foglalkozni. - Próbálkozik Riel az elutasítás megsegítésével, hátha így megúszhat egy újabb unalmas tudományos órát.

Meglepetten pislogtam a fiúra, majd elgondolkoztam mikor találkoztam utoljára ennyire egyenes, mégis voltaképpen teljesen arcátlan kérdéssel. Volt gyógynövényes kertünk, persze, hiszen a legtöbb orvosság ott nőtt, ráadásul az alkimistáinknak is felbecsülhetetlen értékű volt, hogy nem kellett minden esetben kimenniük az erdőbe, vagy a városba az alapanyagokért. Vagy legalábbis nem az összesért. Azonban nem voltunk iskola, nem fogadtunk tanítványokat, csak azokat, akikből novícia lett - és itt jutottunk el a legnagyobb bökkenőig. Bizonyára észrevette a bizonytalankodásom, ám ekkor egy apróság mászott a fiú vállára. Tányérnyire tágultak a szemeim, ahogy néztem az aprócska, beszélő gólemet. Talán egyszer láttam hasonlót a Fővárosban, de az hatalmas volt, a mozgása darabos, és csupán mechanikusan végezte a rábízott munkát, hogy óriási köveket tegyen egyik helyről a másikra. Egyáltalán nem hasonlított a gondosan megmunkált kislegényre.
A pillanatnyi döbbenetből felocsudva gyorsan megráztam a fejem.
- Nem erről van szó... - kezdtem, de azt sem tudtam, hogy hogyan fogalmazzam meg a problémát. - Csupán nem szoktunk tanítványokat fogadni aki... nos... férfi. - csak kimondtam, a zavaromba pedig rögtn bele is vörösödtem. Nem mintha eddig nem láttunk volna férfiakat a világ legkülönbözőbb helyzeteiben, hiszen apácák voltunk. Ha megsérültek nekünk kellett őket ellátni, ezért nincs olyan részük, amit ne láttam volna még. Ám a műtőasztalon fekvő páciens csupán páciens, névtelen, arctalan, aki némi hálálkodás után elmegy, mit pedig elfelejtjük őt, hiszen akkor már valaki más fekszik a helyén, aki az életét a kezünkbe rakja.
- Mégis... milyen kétkezi tapasztalatokra gondolt?

Láttam hogy a lánynak kissé kellemetlen volt a helyzet amit teremtettem, de most már nem akartam visszafordulni. Valahogy meg kéne oldanom a nemiség problémáját, amire talán lehet is egy jó tippem. - Vegyük úgy a kérésemet, mint egy önzetlen segítség. Én kompenzáció nélkül, csak segíteni szeretnék... - Szemeim vetnek egy pillantást a nő kezére, amin még úgyahogy megláthatóak a kertészkedés ékes nyomai, majd újonnan a szemeibe nézek. - ... minden nemű kompenzáció nélkül. Én tanulni szeretnék, de szívesen segédkezek önnek, mindenben amiben szükségét látja. Lehet hogy nem vagyok nő, se apáca, de azért egy fiatal sürgő kéznek jó hasznát veszik mindenhol. - Próbálom a helyzetet valami mederbe terelni, és a lány elmélyébe egy elfogadható választás, esetleges döntés kis magvát elültetni. Ha ez mag gyökeret ereszt, a lány még képes lehet egy kifelyezetten jó kifogással előállni, hogy miért is engedett engem be tanulni, vagy esetünkben segíteni.

Lehunytam a szemem. Kedves fiú volt, és nagyon érdekelt a kis gólemje is, de én csak egy egyszerű apáca voltam. Nem voltam priorissza, de még csak helyettese sem, noha már letettem a fogadalmam, így a novíciákat taníthattam. Valójában ezt a fiút is taníthatnám... - fiú volt még? vagy már férfinek számított? - ... de nem az én tisztem volt dönteni arról, hogy maradhat-e vagy sem. Felsóhajtottam. Volt annyira kedves, és tisztelettudó, hogy legalább egy kérdést megérjen Corona priorisszánál, ha éppen józan volt. De ez nevetséges gondolat. A priorissza csak nagyon ritka esetekben józan.
- Én erről nem dönthetek. De elviszem ahhoz, aki igen. Jöjjön. - kinyitottam a kaput, és beléptem a fiú előtt. A zárdában minden felé apácák sürglődtek, és néhányan a falusiak közül, akik vagy betegek voltak, vagy betegek hozzátartozói, akik munkával és segítséggel igyekeztek kifejezni a hálájukat, ha nem volt egy-egy tyúk, vagy egy kosár tojás, amit odaadhattak. Én már hozzá voltam szokva, de egy kívülállónak különs lehetett a legtbb növér látványa... a többségük ugyanis nyomorék volt, vagy olyan maradandó sérülést viselt, amit csak a csata hevében lehetett megszerezni. Mi fogadtuk be azokat a néhai keresztesnővéreket, akik annyira megsérültek, hogy le kellett őket szerelni, de nem eléggé ahhoz, hogy a halál feloldozza őket az Úr szolgálata alól. Kedvesen köszöntem nekik. "Laudetur!" Ők pedig a szokásos "In aethernum" formulával válaszoltak.
- A priorisszához megyünk. Ne bámulja a karját, ne ijedjen meg ha kiabál.- összehúzott szemekkel nézek végig a fiún.- Hogy hívják? Én Gloria nővér vagyok, és Corona von Reinburg priorisszához tartunk. - világosítottam fel röviden, mielőtt megálltam volna egy tölgyfaajtó előtt.

- Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg. - Megörültem, amikor a lány valamit kitalált, hogy bejuthassak a zárdába, bár a vezető asszonnyal találkozni, nem mindig a legjobb ómen, és nagy rá az esély, hogy ő lesz az. Bár a vidám élettel teli arckifejezésem el is csorbult, miközben a szemem elé tárult a háború csúf valósága.
Ahogy egyre beljebb haladtunk a zárda szíve felé, úgy megdöbbentem a látványon. Igen, a háború szörnyű dolog, de hogy a Schieldmädcheneken kívül a gyógyítók is ilyen sebesüléseket szenvednek el, elrettentett. Bár jobban belegondolva, taktikai szempontból, az ellenfél utánpótlását a leg célravezetőbb elvágni, vagy elpusztítani. Így a gyógyítók megölése használhatatlanná tétele, egy eléggé effektív harcászati taktikává válhat.

Ó igen, meg is érkezett a válasz, a priorissza. Bár ki is lenne a priorissza? Nagyon vezetői vagy felsőbb rangban tevékenykedő egyén hangzása van, szóval lehet, hogy a főnökasszonyhoz lesz szerencsém. A lány erről nem dönthet, így ha egy feljebbvalójához kerülök, ott még nagyon meg is szívhatom. Legrosszabb esetben elküldenek igaz? Nézek rá a parányi gólemre, aki egy aranyos torokmetszős jelzést intéz felém.
Áh hagyjuk inkább Sarielt, ő vele ilyen helyzetekben úgyse megyek semmire. A parányi lovag, aki a falra festi az ördögöt, ironikus nemdebár? De ahogy figyelmen kívül hagyom a kis kőkupacot, és haladunk befele, úgy a nővér mindenkinek köszön, és oda vissza valami egyházi formulát használnak. Nem éppen vagyok jártas az egyházi formulákban, így én csak biccentek, vagy egy halk „tiszteletem” szócskával viszonzom.

Egyre többet tudok meg az emlegetett priorisszáról az út alatt. Bár inkább csak a szokásairól, és hogy mire számítsak, de hogyha a részegességet, és a háború tépázta asszonyt összerakom, akkor egy igen erős akaratú veterán asszonnyal lesz dolgom. A részegségből, még kemény makacsság is lehet, de az iszákosság egy két élő kard, két kimenetellel. Vagy valamivel hírtelen belopom magam a szívébe, vagy pedig megutáltatom, és lehet még hozzám is vág valamit.
- Óh, elfelejtettem volna bemutatkozni? – Lepődöm meg ahogy Gloria mint kiderült, rákérdez a nevemre. Túlságosan egy irányba járnak a dolgaim, és elfeledkezem az alap illemről. – Theo, Theo Wagner vagyok, és elnézést hogy elfelejtettem. – Válaszolom a lánynak, kissé vakargatva a tarkómat, a kellemetlen helyzet közben. – És mégis mire számítsak Corona nővértől? – Azért érdeklődöm a lánynál, mivel hasznos azért megismerni az embert, az első találkozás elött. Vagy ha nem is megismerni, tudni róla valamit, hogy megfelelően kezelhessük.

Úgy vettem észre, hogy a fiú nem volt járatos a hit dolgaiban, pedig reméltem, hogy még a varázslók is veszik a fáradtságot, hogy elmenjenek vasárnaponként a misére. Vagy legalább a szülei megtanították nekik az ilyesmit, még az akadémia előtt, de úgy tűnt a varázsló mellettem vagy elfelejtette ezt, vagy nem volt olyan szerencsés, hogy a családja megtanítsa ezt neki. Feljsejlett halványan a lehetőség, hogy talán egyáltalán nem volt családja...
Végül megérkeztünk a priorissza irodája elé, és sor kerül a bemutatkozásra.
- Örvendek, Theo. - engedtem meg magamnak egy diszkrét mosolyt. A neve polgári származásra utalt, és talán egyszerűbb is lesz így, mintha egy úrfi lett volna. Szimpatikus volt az is, hogy igyekezett körültekintően eljárni. Mit is mondhattam hát Corona priorisszáról? Felkuncogtam már a gondolatra is Nehéz volt úgy egy gyors összefoglalót adnom, hogy abból érezhető legyen, hogy valójában mennyire tiszteltem a rendfőnknőt az erejéért és az álhatatosságáért. Amilyennek mi ismertük itt a Szent Brünhildánál. Az idegenek viszont csak a habókos, részeges apácát látták belőle. Nem hiszem, hogy bánta, azt hiszem egyszerűen nem érdekelte, hogy mit gondoltak róla.
- Először is mivel ő a rendfőnöknő, nem hívjuk nővérnek, csak priorisszának. - kezdtem az alapvető illemtannal. Igyekeztem nem kioktató lenni, inkább tárgyilagos. Ez itt így működött. - Másrészt szerencséje van, mert Corona priorissza nem az a karót nyelt apáca, mint amilyennek elképzelné, épp ellenkezőleg. Két dolog érdekli, a bor és a festészet, és a lehetőség, hogy a festést és az ivást zavartalanul művelhesse... De törődik velünk. Úgyhogy amire számíthat, az alkoholszag, kiabálás, de ha tud mit ajánlani neki vagy a rendnek, akkor talán van esélye, hogy megengedi, hogy maradjon.- foglaltam ssze amennyire tudtam. Minden mást csak akkor láthatott, ha megismert minket. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak.
-Készen áll, vagy van még kérdés?

Csak úgy záporoznak felém az információk a fiatal lánytól, és ez jó. Nagyon nagyon jó, hogy tudok róla valamit amivel az előnyömre fordíthatok egy beszélgetést. Persze semmi kemény hátsó szándék nem vezérel, de azért mégissokkaltak önnyebb az ember dolga, hogyha tud a leendő ismeretlen beszélgetőtársáról valamit. Alkohol, és festészet.
Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mégis milyen könyvekben olvashattam hasonló témáról, esetlegesen mégis kivel beszélgethettem el ilyesféleképpen.
A gondolataimat úgyahogy összeszedve, megpróbáltam a lehető legjobban felkészülni a priorissza asszonyra már amennyire lehet, és reménykedtem a legjobbakban.
Ahogy összeszedem magam egy nagy levegőt veszek, majd a lány szemébe nézek, és egy apró mosolyt ejtek felé. - Köszönöm szépen, hogy így ismertette velem a helyzetet. - Majd egy kicsit előrébb lépek. - És köszönöm azt is, hogy segít nekem, vagyis már az köszönetre méltó, hogy megpróbálja. - Majd a kabátomat kicsit meghúzva, az ingem úját megigazítva jelzek a lánynak. - Mehetünk. -

Egy biccentéssel fogadtam a köszönetet, majd mikor Theo megadta az engedélyt, kopogtam az ajtón, majd benyitottam a priorissza irodájába. Corona von Reinburg lábát az íróasztalán nyugtatva olvasott valami papírt, kezében egy egyszerű ónkupa volt az asztalon pedig fémkancsó. Valójában akkor sejtettem volna nagyon nagy bajt, ha ezek a kiegészítők elmaradoztak volna mellőle.
- Laudetur, priorissza. Bocsásson meg, hogy zavarom, de vendégünk érkezett. - egy fél lépést távolodtam a mágusfiútól, hogy a rendfőnöknő jól szemügyre tudja venni. - Az úr Theo Wagner, és medicinát szeretne tanulni nálunk.
A priorissza felpillantott a papírból, és végignézett a fiún. A szürke kendője alól most nem látszódott ki a borzas vörös haja, amibe éppen csak néhány ősz hajszál vegyült, a ruhája pedig jól takarta, hogy valaha keresztes volt, vagyis meglehetősen megtermett és erős nő.
- Mindrökké, Gloria nővér, és Theo Wagner. Fizet érte? - kérdezte szinte rögtön.
- Hogy… tessék? - kérdeztem vissza meglepetten, noha nem kellett volna csodálkoznom. A rendfőnöknő roppant gyakorlatias volt. Nem tudom egyáltalán számításba vette-e, hogy milyen veszélyes, főleg a fiatal novíciák erkölcseire, engedni, hogy egy férfi közöttünk tevékenykedjen. Bár el kellett ismernem, hogy sokszor volt már férfi segítségünk, ha olyan komoly fizikai munkáról volt szó, amit mi nem tudtunk elvégezni. Theon végignézve azonban tőle ilyet aligha várhattunk el. Maradt a pénz. Sajnos az mindig jól jött, bármennyire is adakozó kedvűek voltak a hívek, ha nekik sem volt miből, úgy nekünk is szűkre kellett húzni a derékszíjat.
- Nos, pénzről még nem volt szó… - pillantottam bizonytalanul a mágusra.

Figyelmesen hallgatok, míg az általános köszönési formulák végig mennek. Glorya, a tőle minden megtehetőt megtette, ám bár a Priorissza, eléggé gyakorlatiasan pénzt kért az ittlétemért cserébe. Ám énis pénz szűkén vagyok mindíg, mivel ezen vándorló életmód mellett, örülök ha a napi betevőmet megtudom szerezni, fedélt a fejem fölé, és kosztot kaphatok, egy egy olcsóbb fogadóban. Persze mindíg viszek magammal kezdetben pénzt, de azt a hosszú út, és tartózkodás szinte mindíg felemészti.
Így hát most sem voltam sokkalta jobb pénzügyi helyzetben, ha jól emlékeztem még pár váltóm maradt a legutóbbról. Így hát kihúztam magam, és Gloryára visszatekintve, csak egy csalfa mosolyt ejtettem meg egy pillanatra, majd az arcom újonnan tiszteletre komorult. - Mély tiszteletem Priorissza - Helyezem jobb kezemet a szívemre, miközben egy kissé meghajolok, és üdvözlőül és ahogy sikerül tiszteletteljesen biccentek a főnővérnek. Majd újra kiegyenesedek, kihúzom magam, és nekilátok a mondandómnak.
- Sajnálatos módon nem tudok pénzadománnyal segédkezni, de a tudásomat, és az erőmet az önök szolgálatába tudom állítani. Persze csak ha elfogadja ezen csekély viszonzást azért a tudásért ellenben, amit önök nyújtanak nekem. - Próbálom valahogy eladni magamat a Priorisszának hogy belemenjen ebbe az ügyletbe. Csak nem ró ki rám lehetetlen feladatot. Bár ha mégis, akkor majd ésszel csak megoldom valahogy, mint eddig mindíg.
Ezután érdeklődően figyelem a kissé elnyűtt háborús veteránt, hogy mégis milyen válaszokat fog adni, esetleg milyen feladatokat fog adni a tanításért cserébe. A tudásomat, mint ütőkártyát inkább a végére hagyom. Ha elutasítana, vagy kérdőre vonna hogy mégis mit tudna egy ilyen vézna mágustanonc nyújtani.

Theo Wagner előre lépett, hogy engem kisgítsen. Elégedetten konstatáltam, hogy az illemmel még elboldogult, a „mély tisztelet” megfelelt, noha talán a Katedrálisban helyénvalóbb lett volna a „dícsértessék a Jézus Krisztus” formula. Mágusoktól valahogy ezt egyikünk sem érezte elvárhatónak. Érdekes megfigyelés volt, hogy bár jó katolikusként és hogy ne lehessen eretnekséggel vádolni őket, a varázslók is jártak templomba, főleg a magasabb rangú tagjai a köröknek, ám Veronia történelme során még egyetlen igazán hitbuzgó varázslót sem fedeztek fel. Oly közel voltak az erőhz, amit végső soron nekik is Isten adott, de mégsem látták meg az arcát benne. Reménykedtem benne, hogyha Theo maradhat talán lesz alkalmam vele erről beszélgetni.
Corona priorissza arcát elnézve viszont nem tudtam eldönteni, hogy a furcsa mosoly mely a szája szegletében játszott gúny volt-e őszinte kedvesség, vagy csak megpróbálta elnyomni a kitörni készülő nevetését.
- És milyen erőről és tudásról lenne szó, mágus uraság? - kuncogott fel egészen halványan, de már elég időt töltöttem vele ahhoz, hogy halljam a hangján.- Szent Brünhilda nővérei között a keresztes veteránok mint jómagam talán fél kézzel eltörjük a vékony csuklóját, s félnék a maga vállára lisztes zsákot tenni, még összeroppanna alatta.
Érdekesnek találtam, hogy a hangja nem volt gúnyos, és mivel még nem hajított ki minket az irodából, talán volt esély a meggyőzésre.
- Nem úgy mondja mindig, Corona priorissza, hogy bárki bizonyíthatja az érdemeit a munka által, vagy a csatatéren? Talán a mágus uraságnak vannak olyan trükkök a tarsolyában, amit nem néznénnk ki belőle. - pillantottam bíztatóan Theora.
- Valóban?
- Szerintem Helga is megtanulta a leckét, már három hete takarítja a közös helyiségeket… - vetettem fel még óvatosan, mire a nő mostmár tényleg harsány nevetésben tört ki.
- Nade hallgassuk meg a mágus urat, milyen konkrétumokkal tud szolgálni, ha már váltóval nem. Az erő és a tudás olyan… megfoghatatlan. Ha még festeni tudna! Tud festeni?

- Képes vagyok írni és olvasni, németül, és héberül, ezek mellett pedig nagytudást halmoztam fel a rengeteg könyvből és enciklopédiából, amiket elolvastam. Segédkezhetek a másolásban, és a fordításban. Ezek mellett könnyebb feladatokat levehetek a nővérek válláról, hogy fontosabb dolgokon ügyködhessenek. - Próbálom felhozni azokat a dolgokat, amikre képes vagyok. Talán van valami, amit tudnék segíteni. Próbálok minél magabiztosabbnak látszódni, és nem megtörni a priorissza tekintetével felém közvetített acélos nyomása alatt. Nagy levegőt veszek, majd valamit még felajánlok. - Taníthatok is a nővéreknek új dolgokat, új tudást, hogy az életben jobban, és könnyebben érvényesülhessenek. Matematikát, Természettudományokat, és nyelvet, így itt a zárda körül is megkönnyebbülne az életük, és hatékonyabban lennének képesek elvégezni a munkákat. - Ekkor újabb elvegőt veszek, majd nyelek egyet, ahogy az már porzik a beszédtől, és az izgalmaktól hogy képes leszek e meggyőzni a "főnővért". - Én csak annyit kérnék cserébe, hogy valaki növénytant tanítson nekem itt a zárdában. - Ekkor egy rövid pillanatra az apáca lányra nézek, majd vissza a priorisszára.

Corona priorissza a kezébe támasztotta az arcát miközben hallgatta Theot, és ez semmi jót nem sejtetett. Úgy tűnt végtelenül unalmasnak tartja a fiút. Amikor az befejezte hosszú, már-már végtelennek tűnő feszült csend telepedett közénk. Nem számoltam a szívveréseket és nekem sem volt több mondanivalóm. Már készültem rá, hogy udvariasan kikísérjem a mágust kezében egy elutasítással, amikor a nővér végül megszólalt.
- Gloria nővér, mennyire utálnak a nővérek kódexeket másolni?
- Eléggé, asszonyom.
Nem illett ilyet mondani, sem pedig kérdezni, kódexet másolni mindenki utált. Mivel tehetségtelen rajzoló voltam és a kalligráfiában sem jeleskedtem, ezért nekem nem kellett, cserébe sokkal többször voltam a konyhán, mint mások, legnagyobb örömömre. Elég volt egyetlen betűt elrontani a legutolsó sorban, és kezdhették előlről az egész oldalt, beleértve az iniciálék rajzolását is.
- Akkor az jó is lesz. Mágus uram, magára testáljuk ezt a feladatot, a beosztását majd megbeszéli a könyvtár vezetővel. Ezen kívül mit mondott? Héber? - a priorissza elgondolkozott. - Bár erre megkérhetnénk egy félangyalt is, úgy vélem ilyen kicsinységekkel nem kéne őket zaklatni, ezekben a vészterhes időkben viszont még hasznát vehetik a nővérek a terepen. Ígyis túl sokáig ignoráltuk az angyalromokban rejlő veszélyeket. Glória nővér. - nézett itt rám. - Elvárom, hogy a héber órákon maga is részt vegyen, ezen kívül pedig magára bízom a mágus úr tanítását. Nem kell egyedül csinálnia, elküldheti Sertoria nővérhez is időnként segíteni, de tekintve a nővér korát és állapotát maga bizonyára hatékonyabb lesz. És még valami… - fordult ismét Theohoz. - Ha csak a gyanúja felmerül, hogy rossz hatással van a nővérek erklcseire, azonnal el van tanácsolva. Most elmehetnek.
Rámosolyogtam a fiúra. Nem hittem volna, hogy sikerülni fog, eléggé rosszul állt a szénánk, de mindenki szerette a kellemetlen munkákat rálőcsölni valaki másra. Sejtettem, hogy a priorissza így visszakapja azokat a nővéreket, akik jeleskedtek a festészetben, és iniciálék végtelen rajzolása helyett foglalkozhattak azzal, hogy melyik kápolnát elevenítség meg leközelebb a csodaszámba menő freskókkal.
- Köszönjük, priorissza. Gyere. - fordultam Theohoz.- Keresünk neked szállást.

- Ezer hálám priorissza. - köszönöm meg a lehetőséget, majd Gloriara nézek és egy aprócska mosolyt engedek meg kiülni a szám szélére. Igy hat miközben követem az apácát, az apró golem is kidugja a fejét a kapucnimból. - Látom eladva a lelkedet sikerult valahogy elerned a celodat. - Mormogja a kapucnimból miközben ide oda tekintget. - Jólvan na. De legalabb maradhatunk viszonylag keves gonddal a nyakunkban. - mondom a kis kőkupacnak mikozben kisse megvakarom a fejemet. Érdekel hogy vajon hol es milyen koteteket kell majd másolnom, de az meg kicsit várhat. Glorya fele fordulok ujonnanmajd egy kerdest intézek felé.- Amúgy mi a házirend, vagy esetleges szabályok a zárdában? - Nem éppen voltam ilyen körökben edukált, hogy tudjam mik az alap szabályok amiket betartani kenyszerülök.

Felkuncogtam a kis gólem megjegyzésére.
- A lélek Istené, apró lovag. Nem adhatsz el valamit, ami nem a tiéd, főleg nem valaki olyannak, aki már rendelkezik vele.
Szegény mágusnak fogalma sem volt róla, hogy mire vállalkozott. A kolostori életben nem a munka volt a nehéz, nem a körülmények, hanem az, hogy a testen kívül a lelket is igénybe vette. Nagyon reméltem, hogy Theo Wagner vallásos ember volt, mert úgy nem lesz neki nehéz, ellenben ha ezt eddig csak félvállról vette, akkor bizony szenvedni fog. Vagy képmutatni. Számtalan ember élt úgy, hogy csak azért jártak el a templomba minden vasárnap, hogy a közösség előtt jó színben tűnjenek fel, tartották a szokásukat, de valójában nem éltek lelki életet, és nem léteztek valódi közösségben Istennel. Így is lehetett. A többségnek elég volt a látszat, és mi sem tudtuk megvizsgálni, hogy vajon mi lakozott mások lelkében. Szerencsére a napirendre vonatkozó kérdés kapóra jött, hogy kifejtsem a fiúnak, mi is vár itt rá.
- Házirend is van, és szigorú napirend is. Minden nap ötkör kelünk és imádsággal kezdünk, utána reggeli következik, majd egy egy órás mise. Ez után munka következik, mindenkinek attól függően, hogy hova vannak beosztva. Ez esetedben egyrészt az órák tartását fogja jelenteni, amit felajánlottál, illetve a kerti munkát azokon a napokon, amikor nincs óra. Délben ebédelünk. Utána ismét munka jön, majd imádkozunk, és este hat után szilencium van. Ez azt jelenti, hogy nem beszélünk egymással, csak csndben elmélyedve imádkozunk vagy olvasunk. A közös imaalkalmakon, ha nem jelensz meg az még elnézhető, ám a miséken ott kell lenned. Nem tudom mennyire ápolsz közeli kapcsolatot Krisztussal, de most lesz rá alkalmad, hiszen nem taníthatunk senkit, aki nem gyakorolja a Kegyelmes Isten Egyházának tanait.
Igyekeztem szigorú ábrázatot ölteni, csakhogy lássa, hogy ez valóban fontos, akkor is, ha mágus, vagy akár maga Gustav király. Ő sem lett volna kivétel.
- A házirend ezek után könnyebb. A szilencium és az imádság alatt nem szólhatsz a nővérekhez, nem illik ilyenkor zavarni őket. Természetesen nem mehetsz be senkinek a cellájába és nem közeledhetsz senki felé bűnös gondolatokkal. Ha ők közelednek feléd akkor is bűnös dolog kihasználni a helyzetet. Sajnos mind esendő emberek vagyunk. Ezen kívül csak a napirend betartása van, ileltve érvényes az összes az Északi Királyságban hatályos törvény is, de gondolom ez egyértelmű.
Nagyon reméltem, hogy nem lesz probléma, de sosem lehetett tudni. Sajnos férfi nélkül a zárdaélet sokakat próbára tett, és hogyha Theo itt fog élni közöttünk lehet lesznek, akiknek folyamatos kísértést fog jelenteni. Én nem éreztem veszélyben a saját lelkem, és nem szerettem egyáltalán belegondolni abba, hogy ilyen megtörténhet ezek között a falak között, de sajnos mindent tisztázni kellett. Akármennyire kínos is volt ez.

Gloria szavai úgy záporoztak felém, mintha csak pengeéles rózsaszirmok volnának. Hiába gondoltam, hogy ez egyszerű lesz, a gyönyörű lány mondandója néhol kételyt ébresztett a szívemben. Ténylegesen sikerülni fog nekem ezt az egészet végigcsinálni? A napirend és a szabályok vaskos cölöpjei, hajdanán erős alapba lettek állítva, melyek mostanra eggyé váltak azzal. Így hát ki vagyok én, hogy ezeket az ősöreg szabályokat felborítsam. A némaságot még megértem, az egyszerűen kijátszható, ha írottan kommunikálunk egymással. Bár nem tudom, hogy az számíthat e valamit, esetlegesen azon formája is be van tiltva a kommunikációnak. Az imádságokkal sem állok a legjobb helyzetben, mivel pár alap imádságon kívül nem tudok mást, amelyet még réges rég hallottam.
- Lélek így, lélek úgy, de egy biztos. Ha a lelkét nem, a szabadságát most dobta el a fiú. Bár engem ez teljességgel hidegen hagy. Ez nem az én szabadságom, hanem az övé. – Forgolódik pár sort az apró gólem, majd megunva a helyezkedést, kiül a vállamra.
- Valamit valamiért Riel. – Válaszolok neki, ahogy a hosszas elmélkedésből, visszatérek a gondolataim világából a jelenbe. De ha már így kizökkentett az elmélkedésből a parányi gólem, úgy próbálok az információk segítségével, könnyíteni a sorsomon.
A lány felé fordítom a tekintetemet, majd kissé eltűrve a hajamat, egy viszonylag kedélyes vagy kedves mosolyt próbálok eszközölni, mellyel a nővér komorságát próbálom kissé elhessegetni az arcáról.
- Úgy érzem a többség menni fog, de be kell vallanom, a vallást nemigen gyakorlom, így majd most pótlom az elmaradásomat. Az imádságokból, és egyéb „mondókákból” igen hézagos a repertoárom, mondhatnánk inkább egy kifosztott könyvespolcnak is. Ezen a polcon pedig csak az utolsó már már mindenki által ismert, sokat olvasott, és forgatott könyvekkel, amelyek pont ezen kelendőségük miatt maradtak a polcon, és nem foglalkozik már velük senki. – Ekkor kissé magamba nézek, és helyesbítek, mivel eléggé elkalandoztam és válasz helyett leginkább a gondolataimat mondtam a fiatal lánynak. – Vagyis csak a legismertebb, legegyszerűbb, és leggyakrabban ismert imádságokat ismerem. -  A nőügyek nemigen érintenek, így az apácákkal történetes vagy lehetséges viszonytól sem kell félni úgy gondolom. Az egyetlen eset is mágia behatása alatt történt, így ha ez nem következik be, akkor nem lesznek problémák. Ám az eléggé érdekel, hogy Cassandra vajon hol és mivel töltheti a napjait. Főleg az a furcsa mágia, amivel elbűvölt engem. Nem kéne beleesnem még egyszer valami hasonlóba.
- A nőügyekkel nem lesz semmi gond, képes vagyok türtőztetni magamat. – Válaszolok a lánynak, mire az apró gólem is hozzáfűzi a mondanivalóját. – Az egyszer biztos. -
Erre csak felhúzom egy pillanatra a szemöldökömet, majd figyelmen kívül hagyom. Jelenleg nem akarok rossz benyomást kelteni, ahogy Riellel kezdek el veszekedni.
A lényeg a lényeg, én céllal érkeztem, és nem szórakozni. Ezen cél végeztével akarok távozni sikerrel a hátam mögött.

Sariel csak morgott tovább. Nem tudtam, hogy a gólemeknek lehetett saját véleményük, bár ő volt az első, akit élőben láttam.
- Maga nem kedvel engem lovag uram. - jegyeztem meg szórakozottan. Valóban szigorú szabályaink voltak, de ezt vállalta mindenki, aki kolostorba vonult. Bizonyára Theo is talált volna éleseszű alkimistákat és hollódoktorokat, akik némi ellenszolgáltatás fejében tanították volna, ám ő mégis az Egyházat választotta. Isten útjai kifürkészhetetlenek voltak, ám abban mind biztosak lehettünk, hogy minden az ő tervei szerint alakul, ezáltal okkal kellett hogy elvezesse hozzánk a mágust és aprócska társát. Nem kellett hogy a változás azonnal megtörténjen, és lehetséges, hogy én már soha nem fogom tudni mi volt az értelme ennek a találkozásnak, de valahogy helye volt a nagy képben. Nem is volt tisztem tudni. Elértünk egy lépcsőig, ami az emeletre vezetett, ahol a hálókamrák kaptak helyet.
Theo szabadkozására visszamosolyogtam rá. Mindent összevetve kedves fiú benyomását keltette és a könyves hasonlata is szellemet volt. Látszott, hogy a mindennapjait és talán a fejét is a poros ktetek sokasága töltötte ki.
- Az nem számít az Úrnak, hogy hogyan imádkozol hozzá, a lényeg, hogy megtedd. De itt egykettőre meg fogod tanulni az imákat, amiket mindig elmondunk. Hogyha az úgy könnyebb, megkaphatod a latin nyelvű imákat leírva, és akkor nem a misén fogod őket először látni.
A nőügyekre inkább nem tettem megjegyzést, a lényeg az volt, hogy nem lesz probléma. Csodálkoztam kissé, hogy egy ilyen kedves arcú, udvarias mágusfiú sikertelen volt a hölgyek körében, így kénytelen voltam ezt betudni annak, hogy nem a megfelelő körökben próbálkozott idáig. Bár az is megeshetett, hogy annyira a könyvek és varázslatok világában élt, hogy eszébe sem jutott a környékén lévő formás idomokat bámulni.
Végül egy hosszú szürke folyosón végighaladva elérkeztünk egy apró szobához a sarokban. Tudtam, hogy ott nem lakott senki már jóideje, de ettől függetlenül ugyanúgy takarítottuk, mint a kolostor összes többi helyiségét. Benyitottam, így feltárult egy aprócska de tiszta ágy, végében egy utazóládával, egy éjjeliszekrénnyel, és egy kis íróasztallal. Az ablak a belső udvarra nézett, az asztal felett pedig - mint minden szobában - ott függött a feszület.
- Ez volna az. Tudom, nem sok, de ez minden amink van. Az összes hálókamra egyforma, még a priorisszáé is. - szabadkoztam. - Nyugodtan frissülj fel és ha éhes vagy, a konyhán még tudnak adni levest szerintem. Ma nem én voltam beosztva a szakácsok közé, de sok nővér jeleskedik a konyhaművészetben. Patinásabb fogadókban sem adnak olyat, mint itt. - reméltem, hogy legalább ezzel büszkélkedhettem kicsit, ha már a körülmények spártaiak voltak…