[Magánjáték - Gloria & Johannes] Démonok között

Démonok a Katedrálisban. Mindössze kétfajta megjelenését tudtam elképzelni ennek a mondatnak: az egyikben Isten elégelte meg a szentatyák pöffeszkedését, és döntött úgy, hogy véget vet neki – ironikus módon – az igaz keresztyén ember egyik legnagyobb ellenségével, míg a másikban egy épp megégetés előtt álló költő próbált volna eladni egy könyvet ilyen címmel. Momentán egyik sem áll fent – a főtéri máglya nem füstölgött és a legjobb tudomásom szerint az Ítéletnap sem jött el. A démonok azonban mégis itt voltak. Sok feladatom volt mostanában - Joanesburg, Madstein és nekromanta tündék, hogy csak a fontosabbakat említsem - és amikor végre eljöhetett volna a jól megérdemelt pihenésem ideje, ezzel szembesülök. Bármennyire is élveztem volna tehát a palotám vagy egy másik birtok kényelmét anélkül, hogy a démonok járjanak a fejemben, eljött az idő arra, hogy megnézzem mégis hogyan téveszthették el ennyire a kardélre vezető utat. Tenni még ha akartam volna se tudtam volna ellene, nyilvánvalóan felsőbb parancsra történt, egy érsek vagy ne adj' Isten bíboros szavával pedig még nem mehetek szembe. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kiderítsem kinek az agyszüleménye volt ez az egész.
Egyszerű lett volna megtudni a részleteket, de ezúttal az első kézből szerzett tapasztalatra voltam kíváncsi. Az írnokomtól – aki egyébként erősen korlátozott elme volt, de Eric után tökéletesen megfelelt – csak annyit tudakoltam meg, hogy mégis merrefelé találom az átkozottak táborát. Teljes püspöki viseletben lépek ki a palotából, bár ez itt a Katedrálisban megszokott tőlem. Jól jött, ha azonnal felismerték az ember rangját és nem kellett felesleges köröket futnom amiatt, hogy parancsolgatni próbálnak nekem.
Gyalog tettem meg a távot, a téli évszak ellenére kellemes időjárásban. Volt időm gondolkodni - bár már ennek a ténye is megijesztett. Gondolkodóba ejtett egyáltalán a démonok ügye? Felrémlett bennem az eset Heidivel és a „családjával” kapcsolatban. Néha-néha eszembe jut Valka és az érzelmek, amiket mutatott. Máig sem tudom eldönteni, hogy hazudott-e a sírásával, vagy sem. Valóban képes lett volna feláldozni magát azért a lányért, aki elárulta és a vesztét akarta? Emberek között is ritka volt az ilyen, nemhogy démontól. Persze teljesen balgaság volt az egész ötlet, de maga a tény, hogy ilyen érzelmekre lehet képes egy démon…
Inkább eltereltem a gondolataimat. A cél. Miért fogadták be őket? Nem hinném, hogy az Egyház változtatni akarna a démonokkal szembeni politikájával kapcsolatban. Háború volt, ráadásul ez is egy olyan jegy volt, amivel könnyen gyűlöletre lehetett szítani a jónépet a déliek ellen: démonok azok mind! Mire használhatjuk fel ezeket? Információszerzés a démonok magasabb köréről? Élő pajzs vagy egy ráadás kard a csaták során? Igaz ugyan hogy az ostromot elvesztettük, de az első csata alapján ítélni felettébb amatőr döntés lenne a vezetőktől...
Gondolatmenetemből a megérkezéssel járó fejfájás zökkentett ki. Ha eddig bármiféle okból kétségem lett volna afelől, hogy ezek démonok, ez mindet elűzte. Amint odaértem a táborhoz, minden tétovázás nélkül szólítottam meg a legközelebbi személyt, akit megláttam, legyen az démon vagy ember:
- Ez mi? – tettem fel a rövid és egyszerű, ám annál sokatmondóbb kérdést.

Nem meglepő módon nem kaptam választ a kérdésemre. A démon, akit megszólítottam néma maradt. Talán a püspöki öltözetem, talán a kérdésem hangsúlya némította el, mindenesetre válasz helyett fogta magát, és rémültem hátra lépett kettőt, majd elfutott. Ettől sem fogok sokat megtudni. Körbenéztem a „falun” – lassan már annak lehetett nevezni. Mindenhol démonok járkáltak fel alá, láthatóan csöppet sem zavartatva magukat attól, hogy a Katedrális mellett rontják a levegőnket.
Házakat építették. Néhány falusi parasztnak nem jutott ilyen lakhely, mint ezeknek a lényeknek. Volt itt minden, vályog, fa, kő…Támogatta őket valaki, vagy a közeli falvakból lopták össze? Festett kerítések, virágágyasok, gyógyfüvek és ásások, mintha egy elcseszett kis mennyországban élnének. És még nem is csak az épületek: a démonok is mind tiszta ruhában vannak, mint akik most jöttek valamiféle úri rendezvényről. A ruha azonban nem tudja elrejteni az igazi alakjukat: kikandikáltak a farkak, szarvak és a különböző rendellenességek, amik erre az átkozott életre mutatnak. Nem csak ezek látszottak át, de az is, mennyire véknyak és soványak. Soványság…egyszer láttam így kinéző démonokat, abban a bizonyos démontoronyban. Azóta se felejtettem el, az állítólagos ok az volt, hogy önmegtartóztató életet élnek – nem hittem el. Mégis, így belegondolva ez több kérdést is felvet bennem...
Lehet, hogy ezek a démonok a toronyból jöttek? Az lehetetlen. Az Ordo Maiellius-t küldték az elpusztításukra, ők pedig nem szoktak félmunkát végezni. Másrészről, hogy kerülhettek volna ide? Sokkal nagyobb az esély arra, hogy máshol is volt valamiféle közösség, ami ilyen téveszméket kergetett maga előtt. A másik kérdés az, hogy miért vannak itt. Az egyetlen ésszerű magyarázat az, hogy valamire fel akarja őket használni az Egyház, máskülönben nem engedélyezték volna ezt a fertőt a felsőbb körökből – nem hinném, hogy bárki is holmi démon fanatikus lenne arrafelé. Választ akarok kapni a felvetéseimre, arra viszont most az a legkézenfekvőbb megoldás, hogy itt körbenézek.
A démonok félelme megmelengette a szívem, a legtöbb nem mert csak távolról figyelni. Újra megismételtem a kérdésemet, ezúttal picit hangosabban – nyilvánvalóan csak azért, hogy a megnövekedett távolságot leküzdjem vele. Ezúttal nem húzódtak távolabb, sőt, az egyik dög – egy magasabb, láthatóan a háborúdémon fajtából – még közelebb is merészkedett, úgy válaszolt.
- Ez a démonfalu, pap. Tudnak rólunk. – Csakugyan? Démonfalu. Nevet nem akarnak adni neki? Dämonendorf esetleg? A méretei és a gyáva fajtársai nem fogják megvédeni. Már épp válaszolni készülök, mikor hallom, hogy valaki érkezik. Feltűnő a hang a síri csendben ami beállt köztünk, így azt is kitudom venni, hogy siet. Úgy tűnik híre ment az érkezésemnek, és máris küldték a feljebbvalót, hogy simítsa el a dolgot.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatnál tovább tartott a meglepettségem, mikor Gloria nővér tűnt fel a démonok között. Amikor nem épp az inkvizítori énjét adta, úgy mindig is szimpatizált a kultistákkal, valamint azt a megoldást kereste, hogy minél kevesebben halljanak meg. Természetesen ez még nem volt egyenlő azzal, hogy démonokat fogad a kertjébe, de így utólag könnyű volt látni a kapcsolatot. Persze az is lehet, hogy nem ő az elöljáró itt, ám abban az esetben tökéletes szolgát talált, bárki is legyen az.
Gloria. Nem lenne előnyös továbbra is a mogorva inkvizítor képét fenntartanom. Eddigi kalandjaink során legtöbbször jóakaratú és viszonylag kedélyes voltam a közelében, ezen az általa kialakított képen pedig nem szeretnék változtatni. Félre kell tennem az eddigi undoromat, frusztrációmat, és újra felvenni a mosoly álarcát. Hirtelen változásom oka sem csoda, hiszen megláttam őt, a jó barátot, akivel már annyi feladatot végig küzdöttem. Azért persze nem neheztelhet rám, hogy a démonokra továbbra is haragszom kicsit a látszat kedvéért, hiszen tudja, hogy inkvizítor vagyok.
- Gloria nővér. Örülök a találkozásnak. – biccentek egyet apró mosollyal az arcomon. Meggyötörtnek tűnt, amit ebben a helyzetben nem is csodálok. Tagadhatatlanul jólesett volna az engem megillető titulus, ám az eddigi személyiségemhez nem illett volna. – Önnek csak Johannes atya, ahogy az oly sok közösen végigküzdött csata során mindig is. – Húztam ezúttal szélesebbre a számon a mosolyt. – Az tökéletes lenne, nem csak hogy most járok itt először, de nem is igazán hallottam még erről a…kezdeményezésről. – nézek körbe látványosan, hogy legalább ennyi megmaradjon az inkvizítori énemből.
Nehéz volt nem rávillantanom a szemem a démon morgására, de erőt vettem magamon, és megálltam a dolgot. Nem tudom mennyit értem volna el a nézésemmel, ám Gloria nővéré felettébb hatásos volt. Úgy tűnik ha nem is feltétlenül a vezérük, de jól ismerik már, és adnak a szavára. A démonok egy Egyházi szavára? Vagy átverik, vagy Gloria számukra is megvillantotta az inkvizítori személyiségvonásait. Odalépek a nővér mellé, és várom, hogy mutassa az utat, had ismerjem meg jobban ezt a szemétdombot. Természetesen ha, nem felejtek el érdeklődni.
- Mi történt a nővérrel a Joanesburgban történtek után Azóta nem hallottam Önről.

Én sem nagyon dicsekednék azzal – semmilyen szinten -, hogy az eddig eretneknek, és égetni való söpredéknek – megjegyzem jogosan – kikiáltott démonokat hirtelen a Katedrális szomszédjába költöztetik. Programként emlegeti, nem hirtelen jött ötlet tehát. Már ez a néhány mondat is sok kérdést vetett fel bennem, helyette azonban hagytam, hogy tovább meséljen, miközben az úgynevezett faluban vezet végig.
Család. Nem volt tehát árva, vagy kidobott gyerek, sőt, ha arra használta a Joanesburgi nehézségek után az eltávját, hogy családot látogasson, nagy valószínűséggel nincs is túlságosan rosszba velük. Érdekes lehetne kideríteni, hogy kik is a szülei, de nagy valószínűséggel egyszerű falusi parasztok, akik nem akarták, hogy éhen haljon a lányuk. Pedig férjhez is adhatták volna, nem jártok volna rosszul azzal, ha összeszednek neki egy gazdagabb alakot. Elvégre a nővér csinos volt (ezt még az egyházi öltözete sem tudta elfedni) így lett volna esélye arra, hogy valaki szemet vessen rá – nem csak ő járt volna jól, de még a családját is tudná támogatni. Ez már azonban a múlté, hiszen az Egyháziak büszke sorát gazdagítja – amennyiben csakugyan igazat mondott, és nem egy eltitkolt szeretőt ment meglátogatni.
Bármennyire is illett volna tehát hozzá, nem az ő ötlete volt. Corona priorisszának tehát nem elég, hogy a Katedrális éves borfogyasztásának a feléért is ő felel, még a démonok megszelídítésének csodálatos ötlete is ki kellett pattannia a fejéből. Persze, ha valóban jó indok (például az Egyház pozíciójának megerősítése, vagy a Déliek elleni bevetésük) vezérelte ezt az ötletet, úgy félre tudom tenni az utálatomat egy darabig, de még túl kevés az információm ahhoz, hogy ezt eldöntsem.
Szétszóródott csoport, lemondtak a bűnről, és Ordo Malleus. Kettő stimmelt, a harmadik pedig elképzelhető: annak ellenére, hogy nem végeznek félmunkát, nem is vadászhatnak le mindenkit, aki a szélrózsa különböző irányaiba menekült. Kár. Sok új dolgot nem tudtam meg, viszont ez a kevés – és az, hogy a nő szájából hallottam – elég volt ahhoz, hogy elültesse bennem a gyanú szikráját. Természetesen ezen elmélkedve se feledkeztem el megértően bólogatni, miközben a rendet szidta.
- Valóban kifejezetten agresszív társaság. Nem volt még szerencsém  – húztam el picit a szót – velük dolgozni, de ezek alapján nem is szeretnék. Vannak akik egészen különösen értelmezik Isten szeretetét…bár ezt nem túl meggyőző az én számból hallani. – néztem magam elé egy pillanatra, majd újra szét a táborban.
Kíváncsi voltam egy ilyenre hogyan reagál, hiszen nem egyszer látott már gyilkolni, valamint nyilvánvalóan tisztában volt az inkvizítorok munkakörével is. A kérdés mégis az volt, hogy az eddigi kedvesség, amit előadtam, mennyire fogant meg benne.
Az Ordo Malleust tekintve nem igazán okozott szívfájdalmat a munkastílusuk, mindössze nem egyezett az enyémmel. Azok alapján, amit tudtam róluk, egy dologra voltak képesek: elpusztítani a megadott célpontot, ezt azonban tökéletesen teljesítették. Eddig.
Tornyukból, hangzott a nővér szájából, amit nem sokkal később a hercegnő szó követett. Ahol én jártam, az is egy torony volt, hercegnővel. Igen, biztos vagyok benne, hogy egy hercegnőt emlegettek. Ezután már nem tudtam mivel megcáfolni azt, hogy ezek az „én” démonjaim. Őket kellett volna elpusztítania a rendnek. Megértem én, hogy nem futhatnak minden irányba a démonok után, annál azonban kissé professzionálisabbnak hittem őket, mintsem hogy három csoportban is megszabaduljon egy falunyi démon a kezeik közül.
Dühös voltam rájuk, és ezt nem is próbáltam leplezni, ahogyan a nővér a vádjait sorolta ellenük. Persze az indok nem ugyanaz volt mint számára, de elkönyveltem magamban, hogyha bármikor is összetűzésbe keverednék velük, vagy szükségem lenne egy szövetségesre ellenük, lesz kihez fordulnom. Ennél azonban most sokkal fontosabb kérdésekkel kellett törődnöm. Felismernek a démonok? Nagy valószínűséggel nem. Valkával és még két másik démonnal beszéltem huzamosabb ideig, ám ők sem biztos, hogy megjegyezték az arcomat – főleg nem úgy, hogy ezúttal püspöki öltözetben vagyok jelen. Nem kétséges azonban, minél hamarabb el kell innen mennem, még mielőtt megemlítenék Gloria nővérnek, hogy én adtam parancsba egy hordányi jámbor (mintha létezne ilyen…) kiirtását. Ez volt a másik kérdés. Rájöhet vajon? Én tettem őket felelőssé a faluban történt rontásokért, így tehát közvetetten az Ordo Malleust is én szabadítottam rájuk. Valahol biztos van róla feljegyzés. Megsemmisíttetem. Megéri? Ha híre megy annak, hogy valaki piszkált az iratok között, az talán újra felhívja a figyelmet az épp lecsendesülőben lévő ügyre, amit senki nem akar már zargatni. Később mérlegelek, most már oda reagálnom kell a konkrét történetre is, hiszen mindeddig csak apró bólogatásokkal nyugtáztam, amit mond.
- Szörnyen hangzik, és az is, hogy végig kellett mennie ezen az egészen. Ügyes – mondtam ki tömör utálattal a szót – trükk volt ez tőlük, hogy ne nekik kelljen a démonok után eredni, hanem összetereljék őket a mészárláshoz. – Volt tehát esze az Egyháznak, mindössze egy túlbuzgó apáca elrontotta. Nem tudom ki lehetett a pártfogója, hogy ezt az egész tervet képes volt végigverni az Egyház bürokráciáján. – Honnan tudta? – kérdeztem egy sóhajtás után lassan, mint aki maga sem akarja elhinni. – Honnan tudta hogy bízhat bennük – mutattam körbe – és nem csak valami nagyobb szabású terv miatt készülnek átverni önt? – adtam hangot kétségeimnek. Ez mintha megöntözte volna bennem a Valka által elvetett magot. Persze nem annyira, hogy valóban elkezdjek kételkedni a démonok teljes mértékű romlottságán, ahhoz azonban eléggé, hogy valamikor elmélkedjek rajta egy kicsit - azonban semmiképp nem egy ilyen beszélgetés közben.
Kifejezetten negatívan érintett volna, ha a máglyán végzi. Hasznos volt számomra csapattársként – még ha meg is voltak a hibái, lehetett úgy kezelni őket, hogy ne hozzanak túl nagy hátrányba -, valamint ezután talán szövetségesként is hasznos lehet valamikor a jövőben. Kezemet a vállára téve állítottam meg a séta közben egy pillanatra.
- Ha legközelebb máglyára készülnek hurcolni Önt, kérem találjon módot arra, hogy értesítsen. Biztos vagyok benne, hogy tudok majd segíteni. – mondtam komoly arccal, majd tovább indultam. Biztonságos volt az ajánlat, hiszen ha segítek neki, akkor nyilván jó okom lesz rá, ha pedig nem, úgy egyszerűen csak követtem az egyházfegyelmet.
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan a karját dörzsölte, talán a feladat közben szerzett sérülés nyomait viselte még - ami meglepő lenne, hiszen apáca, meggyógyíthatta volna magát.
Közösségi ház. Ezeknek. Szörnyű lenne, ha az egyik éjjel lángra kapna… Nem volt kérdés, hogy továbbra is jópofát vágok az egészhez, de ez is ugyanolyan mint a többi – szégyenletes. Hagyom még kicsit, hogy körbevezessen, aztán majd megpróbálom meggyőzni, hogy a püspöki palotában folytassuk ezt az egész beszélgetést. Ott nem csak megtudhattam volna a részleteket is a démonokról, de feltehetem volna neki azokat a kérdéseket is, amik már a korábbi küldetéseink óta foglalkoztatnak, különösen is a néha-néha különösen is agresszívvá váló természetével kapcsolatban.
- Tehát ha nem követnek el bűnt, úgy teljesen legyengülnek. – foglaltam össze, mintha új lenne – Tudnak mást tenni, mint várni Krisztus Urunk visszatértét, vagy nincs garantáltan rövid kiút számukra? – néztem újra körbe.
Kérdésére óvatosan felnevettem. Kifejezetten élveztem az új hatalommal járó munkakört is, aminek az irányításába sokkal inkább volt lehetőségem beleszólni, mint amíg mindössze inkvizítor voltam. Nem kell azonnal ugranom, ha valamelyik Isten háta mögötti faluban van egy babonás vénasszonyt épp megégetni készülnek. Ugyanúgy örömömet leltem a különböző fogadásokban vagy épp különböző eseményeken, amin püspökként részt vehettem – arról nem is beszélve, hogy a saját előmenetelemhez mennyivel inkább hozzátudtam ezzel járulni.
- Papírmunka, még két írnok mellett is. Valóban, Cinderwald után szinte minden időm a hivatalba lépéssel ment el, és az ilyenkor szokásos ügyek intézésével. Semmi olyan, amivel untatni szeretném Önt. – zártam rövidre, hiszen amiről beszélhetnék, az valóban igencsak unalmas lenne így. – Most pedig hogy lett egy kis lélegzetvételnyi időm, úgy döntöttem megnézem hogy mi ez az egész. Kellemes meglepetésben részesültem, mikor Önt találtam itt. – fejeztem be széles mosollyal, majd körbenéztem, hogy ezután merre akar vezetni.

Kérdése ugyan hirtelen jött volt és váratlan, ám ha belegondolok nem érthetetlen. Sok feladatot végeztünk már el együtt, ám ilyenkor soha nem volt lehetőség az igazi beszélgetésre: vagy az aktuális feladat miatt, vagy mert épp az életünk forgott veszélyben. Nem csoda tehát, hogy meg akart ismerni, ahhoz pedig ez tökéletes kérdés volt. Mi legyen azonban a válaszom? Értelemszerűen nem lehetek őszinte, és mondhatom azt, hogy azért, mert egy inkvizítornak sokkal több lehetősége van a magasabb rangokra való felemelkedéshez, mint egy falusi prédikátornak. Az Egyház szinte bárkit felvett a szemináriumokba, ha megvolt hozzá az esze, utána pedig semmi olyan elvárás nem volt az inkvizítorokkal szemben, amit kellő szorgalommal ne lehetett teljesíteni.
Így végig gondolva azt, hogy mit ne mondjak, ideje kitalálni a valós feleletet is. Sokszor kellett már erről hazudnom, ám általában csak alkalmi kapcsolatoknak – a nővér azonban nem csak hogy hosszútávú ismeretség volt, de eszes is. Míg az ostobák szinte bármit elhittek, úgy nála valamiféle épkézláb és kielégítő válasszal kell előállnom. Dörzsölgetem kicsit az állam, mielőtt belekezdenék, ám szép lassan csak megindulnak belőlem a szavak.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudom. Persze ez egy nagyon olcsó válasz. - nevetem el magam - Egyszerűen csak hagytam megtörténni a dolgot, és miután az atyák csak buzdítottak rá, igent mondtam az ajánlatra, amit a szemináriumban adtak – utólag visszagondolva már nem tudom, hogy lehetett e volna egyáltalán választásom. – húzom féloldalas mosolyra a ajkaimat. – Természetesen azóta sokat gondolkodtam ezen, és általában egy irányba futnak ki ezek az elmélkedések. Remélem nem érti félre, ám nem tudom elképzelni magam egy egyszerű falusi papként. Annak az életnek is meg van a szépsége, ám nagy valószínűséggel egy év alatt beleőrülnék a heti rutinba. – tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. – Nem mintha ennek a szolgálatnak nem lennének meg a maga nyűgjei, vagy nehéz döntései – pillantok itt le a még püspöki öltözékben is oldalamon lógó kardra -, ám itt legalább lassabban őrülök meg. – zártam le a mesedélutánt egy viccel, keserűen elkacagva magamat. Így belegondolva, talán az igazság egy részével ajándékoztam meg. Ha ugyanazzal az előnyökkel kecsegtetne a papi hivatás, mint a mostani, csakugyan képes lennék hétről-hétre ugyanazt tenni, egy eldugott kis faluban, élve a papok tipikus életét?
– Mi az Ön története? Hogy lett apáca? – kérdezek vissza, hiszen ha eddig talán még tolakodónak is éreztem volna a kíváncsiskodást, az ő kérdése szinte már feljogosított arra, hogy én is feltegyem.
Kacagása meglepett. Túl sokan kérdezték volna már, vagy valamiféle komikus gondolatsort indított el a fejében? Nem palástolom egy pillanatra az értetlen nézésemet, ám amikor elkezdi a válaszadást, visszaváltok az eddigi, semleges arckifejezésre. Úgy tűnik valóban elhiszi, hogy ezek a kétlábonjáró eretnekségek képesek az üdvösségre. Semmi értelme nincs annak, hogy az ellenkezőjéről próbáljam meggyőzni, vagy hogy hibát keressek az egészben, hiszen úgy egészen biztosan rövid életű lenne a „barátságunk”, azt azonban sem ő, sem én nem várhatom el egy inkvizítortól, hogy ennyi elég legyen a további aggályaim elnyomására.
- Sajnos a valódi szenvedés még nem jár együtt a jó szándékkal. Elég csak arra a számtalan banditára vagy gyilkosra gondolni, akik szegénység vagy éhezés miatt térnek rá a rossz útra. Így pedig ez a szenvedés nem garantálja a hátsószándékot, vagy egyéb, pusztító tervet. Mindenesetre Ön ismeri őket… - szabadkoztam gyorsan. Nem volt ugyan teljesen reakció arra, amit ő mondott, és nem is állta meg teljesen a helyét, ahhoz azonban tökéletes volt, hogy a kellő hitetlenkedést és kötekedést kifejezze, amit adnom kell, hogy hiteles maradjak.
Még hogy nincs rövid kiút. Egy golyó vagy egy máglya, mindkettő tökéletes és gyors megoldásra vezetne ezekkel az átkokkal kapcsolatban. Ugyan annyira nincs garancia a siker iránt az életben tartásukkal szemben sem, minthogy megöljük őket, csak azzal az aprócska teherrel lenne kevesebb rajtunk, hogy léteznek.
- Nem hinném, hogy túl sok kutatást végeztek volna a szóterológia területén a démonokra vonatkozóan. – jegyzem meg. A pontosabb megfogalmazás talán az lenne, hogy azok már rég máglyán végezték. – Mindenesetre céltalan és végtelen szenvedésnek tűnhet így a létezés a lelkükben…bizonyos szempontból talán annyira nem is különböző az emberitől… - tettem még hozzá elgondolkodva. Ha a démonokkal kapcsolatos tanítását nem fogadta el az Egyháznak, vajon hány van még? Kitudja, ez az apró megjegyzés talán elég lesz ahhoz, hogy megossza velem kételyeit.
Közösségi ház…máshol ezeket démontanyának nevezik, és teljesen jogosan. Körbenéztem és bólintottam néhányat, szerencsére nem sokáig állomásoztunk mellette. Térre hasonlító részhez jutottunk, ahol épp a vályút állították fel ezeknek. Meglepő módon képesek voltak arra, hogy civakodás vagy tömegverekedés nélkül várjanak a sorukra…néhány ember képtelen erre. Persze miért is lepődöm meg. A kutyát is lehet idomítani, és ők is pontosan így várnak arra, hogy ételhez jussanak.
- Egy barátra bármikor. – villantottam meg a legkedvesebb mosolyt, amire csak képes voltam ennyi démon között. – Nagyon türelmesek. – néztem végig én is a társaságon, az ajánlatára pedig rövid gondolkodás után megráztam a fejem. – Szinte véteknek érzem a nővér főztjét visszautasítani, de képtelen vagyok most enni. Sokat voltam már démonok közelében, ám így, hogy ennyien vannak egy helyen, elég erős fejfájást és rosszullétet vált ki, bár gondolom önnek nem kell mesélni erről. Mindenesetre szívesen vendégül látnám Önt az új lakhelyemen egy ebédre, amennyiben velem tart. – teszem fel az ajánlatot, mindenféle trükk, vagy meggyőzési taktika nélkül - szinte biztos vagyok abban, hogy igent fog mondani, úgy pedig felesleges lett volna bármit is használni.

Változtatni a dolgokon. Meglepően pontosan rátapintott a nővér, talán anélkül, hogy sejtené. Sőt, bizonyos szempontból megközelítve tökéletesen eltalálta a változtatás tárgyát is: nem volt az úgy jól, hogy egy boldogtalan senki legyek és maradjak. Persze ő nyilván nem erre gondolt. Változtatni a dolgokon, amik nem működnek jól. Érdekes…nem emlékszem, hogy mikor lett volna olyan, amin változtatni akartam és nem kapcsolódott a fenti kategóriához. Ez rossz lenne? Hiszen csak megvannak a céljaim, amiért küzdök – ahogyan ő is, ezeknek a kutyáknak a betelepítéséért.
- Gyakran innen is az. - bólogatok hogy kifejezzen az egyetértésem és a figyelmem, majd látványosan körbenézek – Bár úgy érzem ezt Önnek nem kell magyaráznom. - Persze erre válaszolhatja azt, hogy hiszen működik a változás, csak tenni kell érte, az azonban újabb érdekes  szálat indít el.
A története kifejezetten meglep. Talán akkor sem tudnám teljesen elrejteni ezt az arcomról, ha akarnám, ám így, hogy készakarva engedek ki egy kicsit, biztos vagyok benne, hogy észre fogja venni – ez persze nem baj, fontos, hogy embernek tartson, akinek bizony vannak érzései. Egy báró, méghozzá nem is akármelyiké, még ha a név nem is mond túl sok konkrétumot, a tetemes földmennyiség igen. Ha ezt korábban tudom, másképp bánok a nővérrel – aminek talán nem is lett volna jó vége, így belegondolva. A mostani kapcsolatot eléggé pozitívnak élem meg közöttünk, tehát így van ez jól.  Mit jelent azonban számomra ez a kapcsolat? Az Egyházba vonulással ugyan valamelyest elszakadt a családjától, de a gyermek mindig is gyermeke marad a szülőnek, ha pedig egyszer szívességre lesz szükségem a „megmentettem a lányát a haláltól” igencsak erőteljes érv lehet. Persze a legjobb egy személyes bemutatás lenne, azt azonban hosszútávra tekintve kell kitervelni.
Ezektől azonban egy pillanatra eltekintve, maga a történet egy igencsak érdekes kérdést vet fel bennem. Ha csakugyan annyira tisztelte és szerette az apját, mint állítja, akkor miért nem hajtott fejet az akarat előtt és ment hozzá az idős grófhoz? Ezt azonban jobbnak látom nem feszegetni, hogy továbbra is fennmaradhasson ez az igencsak gyümölcsöző kapcsolat kettőnk között.
- Az apja jó ember. - jelentettem ki egy kis csönd után, hogy kellően fenntartsam a feszültséget, majd folytattam – Pál, Szent Ágoston…azt kell mondjam, hogy Ön még a fiatalabbak közzé tartozik. - mosolyodtam el egy pillanatra, majd mind hangvételemben mind mimikámban visszaváltok a komoly arcra – Örülök hogy itt van, és hogy rátalált arra az ösvényre, ami az Úr terve volt. Csalódást? Ugyan. Ez a döntése tiszteletreméltó, és a teljes életmódváltás sem lehetett könnyű, még úgy sem, hogy tisztában volt Isten akaratával. - próbálok támogató lenni, hiszen nagy valószínűséggel erre vágyik. – Ha nem vagyok túl indiszkrét… - tartok egy kis szünetet – Mik voltak a legnagyobb nehézségek? - kérdezek rá. Kíváncsi voltam mi a gyengéje, ha pedig most önként dalolja el, sok kellemetlenségtől mentem meg magam.
Elvégre a nemesi életből nehéz lehet kiszakadni. Bálok, lakomák, szép ruhák, barátnők, ilyen és olyan hölgyek – ez bizony nem adatik meg egy zárdában. De mi az, ami a legnehezebbé tette? A hiúság? Az, hogy mindössze szürke csuhát hordhat selyem és bársony helyett? Hogy nem néznek fel rá és csak egy a többi közül? Esetleg az, hogy még ki is nézik a származása és a múltja miatt? Esetleg a kényelem? A baldachinos ágy, a külön szoba, és az előre elkészített reggeli hiánya? Nagyrészükön vagy túllépett már, vagy jól titkolta, a feladataink során elég háziasnak ismertem meg, ennek ellenére kíváncsi voltam arra, mi lakozik a szíve legmélyén. De vajon egy ilyen kérdés elég lesz ahhoz, hogy megnyíljon?
- Valóban, a helyzetük jóval nehezebb és kínkeservesebb, mint egy embernek. Ennek ellenére azonban a bandita és a démon is dönthet úgy, hogy tovább szenved az éhségtől – még úgy is, hogy az utóbbinak természetesnek hat a bűn. Természetesen ez az önmegtartóztatás sokkal nehezebb.
Ezekkel az állításokkal úgy gondolom nagyjából ő is ki egyezik majd. Miért nem gondol senki arra, hogy nem üdvözülhetnek? Hogy mindössze szenvedés és pokol gyanánt küldetnek vissza a földre: a bűnöst megbüntetni, saját magukat pedig vagy még lejjebb sodorni vagy megbűnhődni azért, amiért bűnhődniük kell, ha mégis úgy döntenek, hogy ellenállnak? Persze, ebben is sok a buktató, olyan pontok amiket csak ellenérvekkel lehetne megtalálni – ezt a vitát azonban nem Gloriával fogom megvívni.
- Sajnos jómagam nem igazán a teológia elméleti művelői közzé tartozom, így elképzelni is nehezen tudom, hogy hogyan lehetne ezeket a kutatásokat lebonyolítani. - vallom be szabadkozva, és ezúttal nem hazudok. A golyón, pengén és máglyán kívül ötletem se volt arra, hogy lehetne „kutatni” ebben a témában.
A meghívást valóban könnyedén fogadta el. Nem csodálom, hogy ki akar szakadni ezek közül a dögök közül, még úgy is hogy megszokta a fejfájást és állítólag szereti is őket. Odalépett az egyikhez – minden bizonnyal ő a félszemű a vakok között – majd néhány utasítás után visszalépett hozzám, és bólintva jelezte, hogy indulhatunk.
Szerencsére magam is tudtam a kijáratot a táborból, figyeltem rá idefelé – ahogy azt minden épeszű ember tenné egy démontáborban sétálva. Néhány bokrot és a messzi búzamezők látványát leszámítva igencsak unalmas a táj a palotám és a karám között.
- Új és fura volt egy ekkora épület a cellák után. Az is, hogy társak helyett írnokok és személyzet vesz körül. - magyaráztam. Újfent nem kellett hazudnom, mindössze lefelejtenem a lényeget: új és csodálatos. – Nagy ilyenkor a kísértés, hogy az emberfia őrült költekezésbe kezdjen… - vallottam be. Természetesen tudatosan nem tettem, hiszen ha bárkit vendégül kell látnom, kifejezetten meggyőző tud lenni a szent életem irányában a már-már puritanizmus, ami bent fogadja.
Ha az ember meresztette a szemét, innen már látni lehetett az épületet: két szintes, erkélyes, jó állapotban lévő, ám a hivalkodástól messze eltekintő épület volt. A legpazarabb része talán a bejárattal szemben elterülő kert, apró sövénnyel és különféle virágbokrokkal – bármennyire is fontos a szerénység látszata, itt nem csak gondolkodni lehetett tökéletesen, de az arra érdemes hölgyeket (rosszabb esetben urakat) lenyűgözni is, ha arra volt szükség. Kíváncsi tekintetekkel sandítottam Gloriára, hogy belőle vajon mit vált ki az épület és a kert együttese.  

Érdekes, ahogyan nem reagál sem az apja, sem a szentek emlegetésére. Vajon miért? Állítása szerint szereti az apját, de vajon nem haragszik e rá legbelül, és próbálja ezt nővérként a keresztény szeretet mézes mázába beletekerve elfedni? A szentekről sem nyilatkozott többet – túlságosan egyszerű válasz lenne az, hogy nem akar róluk beszélni, valami ok biztos van mögötte. Kevesebbnek tartotta volna magát tőlük? Azt nyugodtan kimondhatta volna. Egyenlőnek vagy netán többnek? Úgy már érthető a hallgatás, de biztos neml lehetek benne – a hiúság azonban nem állna messze egy nemesasszonytól. A manipulációhoz elengedhetetlen volt, hogy ismerjem valakinek a vágyait és legtitkosabb kívánságait, bűneit, amit mindenki elől titkol – egy ideje azonban már nem csak emiatt kutatok ezek után. Egyszerűen elégedettséggel tölt el látnom más gyarlóságát. Hogy miért? Talán csak biztos akarok lenni abba, hogy mindenki rossz. Talán biztos akarok lenni abban, hogy más is rossz? Nem, nem tartom magam rossznak, mindössze bűnösnek, mint ahogyan mindenki más is az, akit Atyánk teremtett. Magamat lenne hát könnyebb elfogadnom ezzel a tudással? Ugyan, mégis mit kelllene elfogadnom magamon? Badarság volt ez az egész gondolatmenet. Egyszerűen csak élvezettel teli látni mások szenvedését és bukdácsolását.
A szenvtelen kérdésemre meglepően őszintén válaszolt, felsorolva azokat az átlagos dolgokat, amik egy nemeshölgynek hiányozhatnak, miután a kastélyból egy zárdába kerülnek. Ezután kitért az érzéseire, ami méginkább őszinteségről tanúskodott. Fura volt azonban, hogy nem beszélt a férfiakról, vagy a női lét más velejáróiról. Kevés olyan apácát ismerek bármelyik rendből is, amelyik ne bújt volna már össze valamelyik novíciussal vagy lovásszal az egyik szénaboglya mögött, egyszeri élvezetért vagy annak a reményében hogy ezzel csillapítani tudja a magányát, amit a másik nemű félre epedve érzett. Persze ez nem olyan téma, amit egy férfi inkvizítorral fog megvitatni az emberfia.
- Emlékszem, nekem leginkább a szabadságom elvesztése volt fájó pont. Utcagyerek voltam valamikor régen, és mit tagadjam igencsak élveztem nem csak azt, hogy oda megyek ahová akarok, de azt is, amikor a piac egyik standjáról a napi betevőt loptam el társaimmal. Természetesen erre csak utólag belegondolva jöttem rá - amikor a szeminráiumba kerültem, jobban örültem a napi étkezésnek, és annak hogy tető van a fejem fölött a cellákban. – meséltem el én is egy apró szeletét az igazságnak, hogy úgy érezze kölcsönösen ismerjük meg egyre jobban a másikat. Ezután persze rátértem a további kérdésekre.
- A nővérek nem tudták valamilyen szinten pótolni a testvérei jelenlétét? Még ha ugyan a zsivajt nem is hozzák vissza, ám a testvéri kapcsolat szeretetét és megértését megélheti velük itt is a zárdában? -  kérdeztem újra nyíltan. Kíváncsi voltam milyen a kapcsolata a társaival, mennyire él velük közösségben, vagy esetleg magányban. – Bár ezen sokat változtathatott utóbbi programja is. – mutatok körbe, bár a válasszal már kénytelen vagyok megvárni azt, hogy elintézze a démonokkal az etetés megbeszélését, és hogy mit kezdjenek egyetlen védelmezőjük nélkül abban a pár órában.
Végiggondolva úgy tűnik a démonokról való téma is kifulladt, sem neki, sem nekem nem volt egyéb információm a kérdéssel kapcsolatban. Amíg a nővér magamra hagyott néhány pillanatra, újra végignéztem a démonokon. Legutóbb a démontoronyban kellett hazudnom a hozzájuk való viszonyomat illetően, most pedig újra, úgy tűnik ugyanazokról a démonokról. Újra beugrik Valka, ám ezúttal sokkal gyorsabban sikerül elhessegetnem magamtól, a nővér pedig már ott is van, hogy elinduljunk a püspöki palotám felé.


Úgy tűnt a nővért is meglepte, nem csak a ház egyszerűsége, de ezzel szemben a kert pazarsága is. Ha járt már püspöki palotában, vagy környékén, úgy tisztában volt azzal, hogy milyen monomentalitású építményeket képesek felhúzni a társaim, ahhoz képest pedig ez semmi volt.
- Kinek apácák, kinek hajadonok – valakinek pedig a botanika. – válaszoltam egy lépéssel merészebben az incselkedésére. - Ha szerelmese nem is, ám élvezője mindenképp. Sajnos a szépérzéknek ez a fajta tálentuma nem adatott meg, így egy szakembert kértem meg hogy végezze el a különböző munkálatokat. Mint láthatja, kitűnő munkát végzett. – jegyeztem meg érezhető büszkeséggel a hangomban. -  Nem volt túl nehéz feladat, régi épület volt, szinte alapjaiból kellett újraépíteni. Nem volt különösebb szempontom, mindössze annyi, hogy ne legyen túl távol a főbb épületektől. – A semmi közepén lévő épületek mindig kételyt ébresztenek az ember szívében. Így pedig hogy majdnem a központjában voltam a Katedrálisnak, senkiben fel sem merült volna a gyanú, hogy püspökhöz nem illő dolgok történnek a pincében vagy a hálószobában.  – Azt javaslom azonban, hogy fáradjunk be ebédelni, a lemenő nap fényeiben úgyis sokkalta kápzáratosabbak a virágok. – Nyitottam ki neki a főbejárat ajtaját, majd léptem be utána én is.
A bent őrt álló – kifejezett kérésem volt hogy ott várakozzanak, ha kint tennék ugyanezt az nem lenne túl bizalomgerejsztő, a környéket pedig úgyis figyelik a Katedrális egyéb őrszemei – két ifjú keresztes meglepetten köszönt. Nem szokták meg, hogy nővel érkezem, hiszen ha így is történt valamikor, nem előttük vezettem be őket. Most azonban semmi okom nem volt titkolózni. Belépve egy hosszú, szerteágazó, ám meglehetősen egyszerű folyosó fogadta a vendéget, aminek a monotonságát mindössze néhány falon elhelyezett, láthatóan egyszerű, Bibliai jelenetet ábrázoló kép törte meg. Pár pillanat múlva a személyzetet összefogó, fiatal suhanc is megérkezett – mintegy házvezetőként funkcionált.
- Őexcellenciája. – hajtott fejet, várva a további utasításokat.
- Kérlek terítsd meg az asztalt két főre az ebédhez. – intettem neki, majd miután elsietett, a nővérhez fordultam. – Körbevezethetem, míg előkészülnek?


//Elnézést a hosszú szünetért.//