[Magánjáték - Adel és Johannes] Ei incumbit probatio qui dicit, non qui negat

Jóleső érzéssel húztam ki a tőrkardom pengéjét a földön fekvő szerencsétlen húsából. Ott rontotta el, hogy menekülni kezdett. Megsebesítette a fegyverforgató kezemet, ha ott marad harcolni velem, és nem próbál elmenekülni a hátsó ajtón – ráadásul pont egy sikátorba -, úgy talán lett volna esélye arra, hogy megöljön vagy harcképtelenné tegyen. Így azonban csak annyira futott neki, hogy egy Judica Mea-tól lebénulva essen össze, felkelni pedig már nem volt ideje.
Lehajoltam a halotthoz, és elvettem tőle az iratokat, amiért ez az egész hercehurca elkezdődött. Sóhajtottam egyet, miután csakugyan megtaláltam a köpenye belső zsebében azt, amit kerestem. Még csak véres sem lett.
Néztem még egy darabig a hullát, vajon lehet-e kezdeni valamit az egész üggyel, de arra jutottam, hogy ami hasznot hozott, azt már rég elintéztem. Most épp itt az ideje egy kellemes fürdőnek, valamelyik bordélyházban. Nem csak a hajam volt csapzott, de az arcomat is vastag por és koszréteg fedte. Majd’ egy hete ezek között a férgek között voltam, náluk pedig nem volt divat a tisztálkodás. Az egyszerű fekete köpenyem jobban hasonlított egy szürkére vagy barnára a sok por és sár miatt, a többi ruházatom pedig egyszerűen csak megtépázott volt - talán még a Katedrálisban sem ismernének rám ennyi mocsokkal. Köptem még egyet a halottra, hogy ennyi fejfájást okozott, majd tőrkardomat a helyére rakva elindultam a sikátor egyetlen kijárata felé.

Hiába indultam volna el, hiszen amint megfordultam, feltűnt, hogy egy huszas éveiben járó nő elállta az utat. Mondandója és kiállása alapján, vagy a városőrség tagja, vagy valami önjelölt hősködő. A ruházata nem árulkodott semmiféle hovatartozásról, mindössze egy egyszerű köpenyt viselt – az előbbit tehát kizárhatjuk, mondandója alapján pedig megerősödött az utóbbi. Kezét kardja markolatán pihentette – tud harcolni, vagy csak egyszerűen vakmerő?
Kérdésére látványosan és színpadiasan körbenézek, mintha nem is érteném kihez beszél – ha már ő minden bizonnyal nem tudja azt, hogy kit szólított meg. Ezután sokatmondóan végigmérem, majd megállok az arcán. Valahonnan ismerős nekem ez a nő. A hangja is, nem sokszor, de talán egyszer vagy kétszer hallottam félfüllel.
Ahogy beugrik, hogy kivel van dolgom, széles mosoly jelenik meg az arcomon. A nevét ugyan nem tudom, de hozzám jött nem rég azzal a kéréssel, hogy tegyem a tanítványommá – én pedig elküldtem az őrülthöz, egyrészt mivel nem értem rá, másrészt pedig mivel kíváncsi voltam, hogy egy ifjú és csinos hölgy társaságára hogyan fog reagálni. Azalapján, hogy a nő nem ordított és támadt azonnal rám, talán nem is lett Mattheus tanítványa.
Ez a felállás azonban kifejezetten érdekessé tette a helyzetet. Igazából elég lenne előhúznom az egyházi pecsétgyűrűmet – amit még hamisítottam -, hogy igazoljam magam, és kissé megmosni az arcom, hogy felismerjen – abban azonban nem lett volna semmi szórakoztató. Majd, ha a Katedrálisba értünk, kiszabadíttatom magam. Addig is azonban nem csak szórakozhatok, de többet is megtudhatok erről a nőről, ha már akkor olyan könnyedén elutasítottam.
- Büntetés? Fura egy ízlése lehet… - nézek rajta újfent végig röhögve, majd közelebb lépek egyet. – Soha nem koppintottak még az orrára, mikor mások dolgába ütötte? Ki maga?– kérdezem. – Jogos önvédelem volt, ahogyan az is az lesz, ha rám támad. – jegyzem meg, rámutatva kezemmel a kardjára. Eszembe se volt megölni – egyrészt kíváncsi voltam, másrészt Mattheus még nem hallottam, hogy felakasztotta volna magát a közelsége miatt -, ő pedig minden bizonnyal képtelen lett volna újoncként. Nyugodtan játszhatok vele.

A színészkedésre nem reagált semmit – nem veszítettem hát vele sokat, ha ilyen merev. További megszólalásai alapján pedig egyértelműen úgy tűnik, hogy az inkább apácák, mintsem inkvizítorok között jelenlévő kegyes irányt képviseli. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy azért hogy kapjon egy kis vállveregetést megjátssza a nagy igazságérzetét, vagy valóban van olyan balga, hogy így gondolkozzék.
- Nocsak…inkvizítor. – vetek egy keresztet látványosan – Mióta űzi ezt a „nemes” szakmát? Ki a felettese? – kérdezgetem kíváncsian, elvégre nem sietünk sehová. Amikor mosolyogva nyilatkozik a fegyverről, csak hangosan felnevetek – vajon hogy bírja a provokációt?
- Miért, mégis mit akar kezdeni azzal a karddal, ha előhúzza? Fésülködni? – folytatom hangosan a hahotázást.
- Igen, egyértelműen önvédelem. – sétálok oda a hullához, és emelem fel. – Egy szúrás a hátba, látja? – hazudok úgy, hogy nyilvánvaló legyen – Az értékeit meg csak nem hagyhattam itt kárba veszni, ha már egyszer megtámadott… - mosolygok rá, reakcióját várva. Vajon ő felismer engem a Katedrálisig tartó úton?

Feltűnő, ahogyan önérzetesen és talán őszintén válaszol minden kérdésemre, arra azonban nem, hogy mióta inkvizítor. Nem mintha nem lennék tisztában így is azzal, hogy nem rég szentelték fel, így azonban nem árulom el magam, ha rávilágítok.
- Szóval nem rég. Egy hónap? Két hét? Milyen a sorsod emellett a Matheus mellett? – térek át közvetlenebbre. Úgy tűnik a temperamentumát valóban nem sajátította még el a felettesének, hiszen a provokálásomat mintha egyszerűen figyelmen kívül hagyná. – Miért, tudsz is bánni azzal a fegyverrel? – nézek rá meglepetten, mint akinek tényleg újdonság, hogy nem csak dísznek tartja magánál.
Miután nem hiszi el a teljesen átlátszó hazugságomat, elmondhatjuk, hogy nem félkegyelmű – annál többnek még nem, hiszen ez nem volt egy megugorhatatlan szint. Egyelőre nem igazán van más célom, minthogy felmérjem a lány határait, korlátait, és képességeit.
- Képzeld, épp piruettezni próbált harc közben. Nem tudom kitől tanulta a kardforgatás mesterségét, de mint látod – mutatok le a hullára – nem ment neki túl jól, ahhoz főleg nem, hogy megpróbáljon megölni valakit.
Nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja e azt, amit az egyház vagyonkezeléséről állít. Nézek rá egy-két pillanatig, majd megállapítom, hogy minden bizonnyal igen: túl naív lehet még ahhoz hogy belássa hogy működnek a dolgok.
A jelleme sem tűnik túl dominánsnak, hiszen lassan már tíz perce itt beszélget velem azután, hogy szemtanúja volt egy gyilkosságnak.
- Nem tart attól, hogy mindössze azért tartalak szóval, hogy megjöjjenek a társaim? Nem kellene már régen gúzsba kötve vonulnom valamelyik tömlöc felé? – Emlékeztetem feladataira. A katedrálisba nem vihet gyilkosság egyszerű vádjával, úgyhogy időközben meg kell majd említenem valami boszorkányságot is, hogy nehogy egyszerűen átadjon a városőrségnek, ha végül mégiscsak úgy dönt, hogy a beszélgetésen kívül hajlandó lesz mást is tenni.

Úgy tűnik végül sikerült elengednie magát a lánynak, még úgy is hogy ez gúnyban nyilvánult meg. Az az előtti megszólalását arról, hogy biztonságba érzi magát, nem is illetem szóval – úgy tűnik eddig, hogy csakugyan nem fogunk kardpárbajra kelni.
Tapsolására meghajlok, és széles mosollyal fogadom, annak ellenére, hogy kiérezhető belőle a korábban említett gúny.
- Bárdoktól és trubadúroktól tanultam a megtörtént dolgok elmesélésének egy igencsak…különleges módját. – nyomom meg a mondat végét.
- Társaim? Kitudja talán má… - válaszolnék, de ahogyan realizálom mit is mondott, belém fagy a szó. Nem az lepett meg hogy felismert, az előbb utóbb így is úgy is megtörtént volna, inkább az, hogy annak ellenére, hogy felismert, továbbra is elakart hurcolni. Méghozzá nem is akárhová, hanem egyházi bíróság elé. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy hangos hahotázásba ne kezdjek. Miután kiszórakoztam magam, mély levegőt veszek, kihúzom magam, és egy fokkal komolyabb hangon folytatom.
- Először is lányom, ha tudod, hogy kivagyok, úgy illene a helyes és illendő megszólításommal illetni. – itt kicsit kiengedek, testtartásom újra felveszi a korábbi állást – Másodszor, amennyiben tudod ki vagyok, nem érzed ezt kissé…nem is tudom, hogy fogalmazzam meg – értelmetlennek? Harmadrészt: nem gondolod, hogy inkvizítori, netalán püspöki teendőimben jártam el, amikor ezt a bűnös lelkét kénytelen voltam megölni? – nézek rá ezúttal teljesen őszinte meglepettséggel. Egyszerűen nem értettem, hogy hogy képzelte el ezt az egészet. Két hete felszentelt inkvizítorként egyházi bíróság elé citál, és elítéltet úgy, hogy azt sem tudja mit tettem épp? Ez még az eddig vázlatosan megismert személyiségéhez képest is eléggé vakmerő vállalkozás volt.

Nyugodtan hallgat végig, úgy tűnik tényleg nem fogta fel a helyzet súlyát – sem azét, amit tenni készült, sem azét, amiben van. Úgy éreztem magam, mint aki kisgyerekkel beszélget: hiába magyarázza neki egyértelműen a tényeket, amaz egyszerűen képtelen felfogni.
- Mégis miről kellene elfordítania a fejét? – lépek egészen közel hozzá. Immár, hogy tudja ki vagyok, nem kell attól tartanom, hogy egyszerűen rám veti magát karddal a kezében, így meg sem állok, míg mindössze néhány centiméter válassza el az arcunkat egymástól. – Kérem, ne kényszerítsen a viselkedésével arra, hogy én legyek kénytelen egyházfegyelemben részesíteni önt. Kérem. – ismétlem meg az első szót hangsúlyozva.
- Az, hogy mit miért teszek, egyedül a feletteseimre és a barátaimra tartozik. – fonom össze kezemet a hátam mögött – Ezek közül sajnos ön egyelőre egyikbe sem tartozik bele. – mosolygok rá, majd egyszerűen elkezdek elsétálni mellette. Bármennyire is kíváncsi vagyok a reakciójára, megállom hogy ne forduljak hátra, mindössze séta közben válaszoljak neki, kifelé a sikátorból – Ám nem szeretném ha keserű szájízzel távoznánk, ezért megkérdezem: talán ennyire megvet mindenfajta szórakozást vagy színjátékot?

Az első kérdésére adott válasza mintha már nem lenne annyira magabiztos mint eddig. Talán kezdi felfogni, hogy mégis milyen helyzetbe került? Megállok a sétában, ám anélkül, hogy visszafordulnék, válaszolok.
- Tegyen úgy. Augustinus püspököt javaslom, hogy keresse fel, inkvizítorként még mindig ő a felettesem. Ismeri? – kérdezem, majd választ sem várva folytatom – Engem talán már megtalál, ha segítség kell csak szóljon. Mindenesetre érdemes lenne feltennie magában a kérdést: csakugyan egy hatalmas bűnt készül felfedni, vagy a sértettségét próbálja kiélni amiatt, hogy valaki visszautasította. – fejeztem szép lassan az utolsó mondatot.
Várok néhány pillanatot, majd még mindig háttal neki, folytatom.
- Ha végig gondolta, úgy tartsa észben, legközelebb nehogy ugyanabba a hibába essen.
Itt volt az ideje azonban annak, hogy eldöntsem én mit akarok kezdeni vele. Annyira nem volt sem elmebeteg, sem félkegyelmű, mint a hős mentora, azonban így elsőre nem is tűnt különösebben tehetségesnek – ennek ellenére azonban kitudja mit rejtett. No nem mintha túlságosan győzködnöm kellett volna önmagam, hogy megpróbáljam az én oldalamra állítani – egy ifjú mindig jól jön. Megfordultam tehát, és a tekintetét keresve mondtam ki a szavakat.
- Mindenesetre, ha megbántottam az elutasításommal…sajnálom. Nem volt célom sem minősíteni önt, sem megsérteni – egyszerűen nem tartottam önmagamat alkalmasnak a feladatra. Mint azt látja, talán igazam is volt. – húzom újra mosolyra az ajkaimat, majd kíváncsian nézem, mit akar a hullával. – A szórakozás része, mint arra ön is rávilágított korábban, a színjáték volt. – magyarázom lassan, hogy képes legyen felfogni, majd meglepetten kérdezem – Mit akar azzal a holttesttel?

A gúnyolódásomat ezúttal is figyelmen kívül hagyja, ám nem is zavar túlságosan: ha még mélyebbre megyünk egymás sértegetésé – mert annak veheti -, úgy a végén semmi esélyem nem lesz arra, hogy bármennyire is szimpatikus alakként jelenjek meg.
- Legyen úgy. Jóból mondtam. – jegyzem meg, belecsempészve egy kis szomorúságot a hangomba.
A bocsánatkérésem csakugyan meglepte, ahogy arra számítani is lehetett – rejtett élvezettel nézem tehát a csodálkozó, már-már szabadkozó arcát, ahogyan arról magyaráz, mennyire jogos volt, amit tettem.
- Ezt önmagának mondja, vagy nekem? – kérdezek vissza, főleg úgy, hogy hangjából kiérezhető volt mennyire nem biztos már abban, amit mondd. – Megértem, ha nem tud még megbocsátani, főleg nem ilyen gyorsan. – teszem hozzá, hiszen nem hangzott el az, hogy nem haragszik, vagy bármi hasonló, mindössze önmagáról nyilatkozott, legjobb megérzésem szerint azt is hamisan.
Valamint mintha mondani akarna, ajkait megharapja – mivel nem hinném, hogy épp a vonzódását fejezi ki irántam, talán elhallgat valamit.
- Mondd csak lányom, eddig sem haraptam le a fejed… - nevetek, hiszen ha nem is akart semmit mondani, nem veszítek semmit ezzel a megszólalással.
- Eltemetni? Hadd adjak húsz év után egy tanácsot: sírásónak is elmehet, ha minden hullát elakar temetni a munkája után. Higgye el, nekik már mindegy. Ha segíteni akar, akkor inkább foglalkozzon azokkal, akiket lehet, hogy a szomszéd sikátorban készülnek meggyilkolni néhány váltóért. – nézem továbbra is, ahogy a hullával szenved, majd ha elindul valamerre követem. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem ennyi elég a nézőpontja azonnali megváltoztatásához.

Igen, határozottan ráharapott a csalimra. Új erőt merítve már-már letámad szavaival és kérdéseivel. Sajnos azonban nem cizellál. Tovább kell hát folytatnom az értetlenkedést.
- De…mégis miért nem kedvel engem? – nézek rá döbbenten és amennyire őszintén csak tudok. Természetesen érthető volt, hogy amiért egy kicsit is megsértettem ifjúkori lelkesedését, önérzetét és becsületét, úgy érzi, hogy nem érdemlem meg a szimpatizálást. De komolyan végig gondolta ő a következményeket is, vagy csak dühből rávágta ezt? Talán az idegbajt már elsajátította Mattheustól, csak kicsit kisebb temperamentummal.
Úgy tűnik a burkolt és kifejezetten csúnya megjegyzésemet nem fogta fel, esetleg félt felfogni, hiszen akkor reagálnia kell rá, úgy, hogy azzal magának is árthatna. Nem folytatom hát én sem a bájcsevejt az esetlegesen űzhető szakmákról.
- Igen, elmondom, hogy egy eretnek volt. Amit bármennyire is tart hazugságnak, nem az. – mosolygok, majd odalépek hozzá, és megpróbálom lefejteni a kezeit a hulláról, hogy az a földre essen. – Ha már eretnekeknél tartunk. Úgy tűnik Mattheus atya mégsem tanította meg minden trükkjére…pedig ez kifejezetten karakteres mozdulata szokott lenni. Jól figyeljen, csak egyszer tudom megmutatni.  – majd miközben beszélek, gyorsan előveszem a tűzszerszámomat az egyik belső zsebemből, és a hulla mellé leguggolva megpróbálom több ponton is meggyújtani a ruháját. Elégni ugyan nem fog teljesen, de legalább felismerhetetlenségig fog égni, aztán előbb-utóbb úgyis eltakarítják, vagy az őrség, vagy a patkányok. – Nagyon sokszor kell majd alkalmaznia, és kellő minőségű fa, vagy idő nem mindig áll majd rendelkezésre. A legtöbb esetben azonban így is megteszi. – mondom, majd ha sikerült meggyújtanom, mint aki jólvégezte dolgát, állok fel a hulla mellől.

A lelkesedése kissé megtört, és időben visszafogta magát, hogy megállíthatatlanul elinduljon lefelé az én szidásom és támadásom okozta adta lejtőn. Kár. Mindentől függetlenül azonban egy találkozás alapján következtetést levenni erősen balgaságnak hat a szememben.
Bűntelen? Megtapsolnám, ha találna egy olyat bárhol is, ám túl nagy az igazságérzete, hogy erre jelen pillanatban rávilágítsak, teljesen felesleges lenne. A mozdulatomon kellőképp meglepődik ahhoz, hogy okozzon problémát meggyújtani az illető ruháját. Elég rögtönzött módszer és lépés volt, de talán épp ezért élveztem ennyire meghökkenteni és talán picit meg is rettenteni a lányt.
- Tanítani próbálom önt. Nyilván egy még élő emberrel ezt egy fokkal nehezebb kivitelezni, de ha eléget gyakorol és megfelelő eszközök állnak rendelkezésére, úgy képes lesz rá. – mosolygok bíztatóan, ami talán egy kissé groteszknek hathat számára ebben a helyzetben.
Meglepődöm, hogy nem próbálja meg eloltani. Talán rájött arra, hogy úgysem tudná megakadályozni, hogy elégjen, vagy csak nekem nem mert ellentmondani? Lényegtelen, élvezettel nézem, ahogy hamuvá ugyan nem, de legalább teljes ronccsá válik a hulla. Túl sokszor éreztem már ezt a szagot ahhoz, hogy még zavarjon, így nincs szükségem olyan intézkedésre, mint kezdő társamnak.
- Egy idő után megszokja, ne aggódjon. – bíztatom. Nem hinném, hogy a szemében szimpatikusabb leszek az ilyen apró tanácsok és lelkesítések miatt, ám mindenképp szórakoztat az, hogy hogyan reagál rájuk. Mintha ő nem inkvizítor lenne…
Nézem még egy darabig a hullát, majd miután nagyrészt bealudt a tűz, majd a lányra nézek.
- Indulhatunk?

Önuralomból egy erős közepesre osztályoznám, ha szükség lenne rá – kritikus pillanatokban megállja, hogy ne mondjon vagy tegyen semmit, ám amikor nem érzi veszélyesnek a helyzetet, elő-elő jön egy mondat vagy gesztus, ami hasznosabb lett volna, ha inkább bent marad.
- Látja, talán megbántam. – mosolyodom el én is. Nem volt így, de talán a gyanú magját elültethettem benne.
Az igazságérzete kifejezetten negatívan fog hatni mind a karrierjére, mind az egészségére, ha még néhány ilyen megmozdulása lesz, mint a sikátori – főleg Mattheus közelében, a végén még ő fogja megégettetni, ha nem ért egyet valamelyik máglyájával. Apropó, az őrült mellett minden bizonnyal gyorsan megfogja szokni ezt a szagot, bármennyire is nem szeretné.
A szépségét, amit munkája során esetleg még bevethet, nem tudtam felmérni, hála ennek a lehetetlen ruhadarabnak, bár a legtöbb férfi – vagy nő – már akkor is örül, ha egy csúnya nő is nyit felé. No nem mintha látnám reális esélyét annak, hogy ezt az adottságát beveti – az eddig megismert személyiség egyszerűen nem erre utal.
- Ezesetben, örültem a találkozásnak, inkvizítor. – biccentek, és elindulok kifelé a sikátorból. Gyorsan meggondolta magát azzal kapcsolatban, hogy egyházi bíróság elé citál, ám erre nem emlékeztettem, a beszélgetésünknek ezen a pontján nem lett volna hasznom belőle ha dühítem, vagy gúnyolódom rajta.
Kissé zavar, hogy nem tudtam több képességét megvizsgálni – harc, meggyőzés, vagy akár rugalmasság - , de nem kétlem, hogy lesz még rá lehetőségem. Mindenesetre nem veszíthetek semmit azzal, ha mostantól rajta tartom a szemem…

Üdvözlet, drága inkvizítoraim!

Meg kell jegyeznem, ez a játék kifejezetten szórakoztató volt. Hans kifejezetten idegesítően viselkedett (ez vehető bóknak), Adel viszont ügyesen állt ellen és tartott ki a saját igaza mellett, bár bevallom, sajnáltam. A végén a Matheusos máglyás részek egyszerre voltak szomorúak és elképesztően komikusak, amit a hullával tettetek, elég groteszkre sikeredett.
Ám mivel a végén mindketten kijelentettétek, hogy figyelni fogjátok a másikat, kiderülhetnek még dolgok mindkét fél számára. Sikereket kívánok ehhez, a történtekből pedig mindannyian sok dolgot szűrhettetek le, így kaptok 100 tp-t (szép máglyaszínben).

Ui.: "A nevét ugyan nem tudom, de hozzám jött nem rég azzal a kéréssel, hogy tegyem a tanítványommá – én pedig elküldtem az őrülthöz, egyrészt mivel nem értem rá, másrészt pedig mivel kíváncsi voltam, hogy egy ifjú és csinos hölgy társaságára hogyan fog reagálni. Azalapján, hogy a nő nem ordított és támadt azonnal rám, talán nem is lett Mattheus tanítványa." - Ez még mindig egy gyöngyszem.