[Magánjáték - Lothar&Adel] Úton, útfélen

Kezdtem kicsit belefásulni a két perc alatt elvégezhető feladatokba. A díszkíséretesdi óta igazából nem is hagytam el a katedrálist.
Nem csoda hogy kapva-kaptam az alkalmon, hogy a határ közelébe mehettem, ezúttal egy dél felé húzó faluban utánajárni, hogy nem-e eretnek tanok tudatos terjesztése-e az oka, hogy a település hűsége kétségessé vált. (Azaz azt várják, hogy majd egy inkvizitor megjelenése majd jobb belátásra bírja a falusiakat... )
Mégha hétköznapi feladat is volt, lelkesen készültem, hiszen legalább valami távolabbi vidékre mehetek, és kiszakadhatok addig is a Katedrális hétköznapjaiból.
Az útra kíséretet is rendeltek mellém, aminek nem feltétlen örültem, de nem volt olyan létszámú a különítmény, hogy szót emeljek ellene.
Az út egyébként már magában felüdítőnek igérkezett, emiatt nem is zavartattam magam a kíséret viszonylag távolságtartó tagjai miatt. Vidáman lovagoltam hol előttük, hol lemaradva kissé, máskor pedig közöttük, valamennyire próbálva megismerni őket, ha más nem, legalábbis a nevüket.
Viszont nem engedtem el azt a szokásomat, hogy az utolsó egy-két mérföldet megtartsam magamnak gondolkodásra. A legutóbbi ilyen esetből tanulva azonban most nem szándékoztam a kíséretre bízni a lovamat.
- Kérem, én innen gyalog megyek, addig menjenek, és készítsék elő a parókiát - mondtam közben leugorva a lovamról, és kantárját fogva készülve magam mellett vezetni az állatot.

Husszú idő után újra lovon. Már el is felejtettem mennyivel jobb így. Istennek hála az utóbbi időben sokat tudtam olvasni, a lelkemre istápolására is volt időm, és végre misén is részt tuttam venni, szinte egy alkalmat sem kellett kihagynom. Fantasztikus volt ez a kis "pihenés".
Most viszont ennek vége, és ennek is nagyon örülök. Nem számítok különösebben nagy feladatra, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek...
A kíséret nem éppen a legjobb és legalkalmasabb lovakokból áll, de hiszem, hogy megfelelően helyt tudunk majd állni.
Gondolataimban elmerülve lassanbban ért tudatomig a klerikus kisasszony szavai.
- Elnézést kérek, de biztosan jó ötlet ez? Mármint... tudtommal a szabályzat kimondja, hogy nem hagyhatjuk önt kíséret nélkül. Ha nem bánja, akár gyalog is, de itt maradnék pár lépés távolságból. - válaszoltam kissé értetlenkedve a kérésre.

A teljesen szokásos forgatókönyv úgy festett volna, hogy furcsán, némelyik lovag kissé talán aggódva néz rám, de végülis szó nélkül bólintanak megértve, hogy teljesen komolyan gondolom a kérést, ami parancs is lehetne.
Most viszont nem ez történt. Pontosabban az egyik lovag nem fogadta csendben a szavaimat.
Nem lettem viszont dühös. Rámosolyogtam a férfira.
- Herr Grünewald, igaz? - kérdeztem felé fordulva, biztos akarva lenni, hogy jól emlékszem a nevére. - Tán aggódik, hogy szűk 2 mérföld gyalogúton bajom esik? - néztem rá. Nem tudtam, hogy vajon mennyire vesz komolyan, mint nőt az inkvizitorok között. Mindenesetre meg kívántam követelni magamnak azt, hogy ne nézzenek kevesebbnek, vagy gyengébbnek amiatt, hogy nőnek születtem. - vagy talán Ön maga az, aki jelentkezne számonkérésre, amiért a kérésemnek engedve megszegte a szabályzatot? - folytattam, de készülve, hogy mit mondjak, ha makacskodik. Egyáltalán nem volt Lothar ellenszenves, és egyébként sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ha a lelkiismerete azt diktálja, hogy ha a védelmemmel bízták meg, akkor ne hagyjon magamra arra a pár órára sem.

Leszállva lovamról,a kantárszárat tovább adom. - Vigyétek magatokkal, és kérlek a szemét nézzétek meg. Igen csak balra húzott, nehéz volt tartani. Lehet, hogy beteg. - kértem előttem haladó társamat. Félek, hogy ennek is valami baja lenne. Eddig zömében pórul jártam, vagy a lábára sántult le, vagy valamilyen betegség vitte el a lovat amit kaptam.
Hátrafordulok fejemmel Frau Holzer felé.
- A szabályzatok betartása miatt lehetek ott ahol vagyok, ezért igyekszem eleget tenni nekik. Az ön védelme pedig megkívánja, hogy itt maradjak, arra az esetre, ha bármi történne. Ragaszkodom hozzá. - válaszoltam.
Hirtelen nem is értettem a kérdéseit, de legalább amíg a lovat előre adtam volt időm gondolkozni válaszon. Remélem nem veszi kioktatásnak... távol álljon tőlem, hogy megsértsek egy hölgyet.
Igyekezve tartani a tempót, mellé lépek és így követem tovább. Lecsatolom övemről a kulacsomat, és felé nyújtom, remélve ezzel kiengesztelem valamelyest, ha megbántottam volna.

Egy gondomat még a válasz előtt megoldotta. Ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem enged belőle, hogy nem hagyhat egyedül, akkor a többieket elküldöm, és felajánlom, hogy tartson velem. Nem mintha ezeken a mérföldeken nagyon beszédes társaságnak ígérkeznék...  Komolyan úgy terveztem hogy a legmegfelelőbb kiindulási pont megkeresésén fogom az agyamat járatni a séta közben.
Figyeltem, ahogy válaszolt... Nem érződött lekicsinylés, vagy lenézés a szavaiból. Inkább becsület, és előzékenység.
- Ha ez ilyen fontos önnek, tegyen úgy - bólintottam rá végülis a szándékára barátságosan. - És kérem, bocsásson meg, ha közben nem vagyok izgalmasnak mondható társaság. Az előttünk álló feladat igényel némi tervezést, amit egy ilyen néhány mérföldes séta nagyban segít - osztottam meg vele az okát és célját furcsa kívánságomnak, miközben a többiek már elindultak, hogy eleget tegyenek a kérésünknek.
A fejembe viszont kíváncsiság kúszott. Tényleg ilyen fontos neki a tisztessége, hogy a megőrzéséért szembemegy egy inkvizitorral? Vagy rosszul láttam, és más van a dolog mögött?
- Árulja el, mit tett volna, ha ragaszkodom hozzá, hogy magamra hagyjon? - kérdeztem néhány percnyi hallgatás után, miután nem tudtam a gondolataimat a megbízásra terelni.