[Magánjáték] - Úton, útfélen ... - Mina & Marcus

Az utóbbi napokban nem lehetett lelőni. Fel-alá járkált csak úgy a folyosókon, sóhajtozva nézegetett ki az erkélyekre és ötször is végiglocsolta ugyanazt a sor rózsát, nem mintha annyira kellene nekik locsolás. A háború előtt nem volt ilyen izgatott... Hatszor is végiggondolta, mindent elrakott-e, ami kelleni fog. Természetesen, amennyi elfér egy nyeregtáskában.
Haját összefonta egybe, hogy egyelőre ne legyen vele gondja, lovaglónadrágot és kevéssé feltűnő felsőruházatot öltött, mélylila kabátkával. Határozottan szeret néha nadrágot viselni, egészen más érzés, mint szoknyát. Könnyebbé teszi a mozgást és erősebbnek, gyorsabbnak érzi magát így fizikailag, még ha mágusként nem is ez az elsődleges.
Otthagyja tükrét, mely előtt álldogált, akár egy bálra készülődő kisasszony. Ideje elbúcsúzni.

- Aztán vigyázz magadra.
- MINDIG vigyázok magamra. - forgatja meg a szemét.
- Ez egy szófordulat. Olyan, mint az Egészségedre, amikor tüsszentesz. Millió dolgot tudnék még mondani, de ne várasd meg...
Újabb szemforgatás. - Hát akkor mondj. - Elkélne a biztatás. A támogatás. A garancia, hogy amit csinál, nem őrültség.
- Akármi derül is ki, tudni fogod, hogy megérte. Hiszen ezért mész. Várni foglak, valahogy megpróbálom elérni, hogy ne omolon össze a gazdaság, amíg távol vagy... fel kéne vennünk egy gazdasági tanácsadót, nem gondolod?
- Ha találsz egyet, amíg távol vagyok, csak nyugodtan. Hívj meg valakiket, tartsatok nagy lakomákat, tényleg, hívd meg Anjáékat...
- Hiányolnának.
Ez igaz. És ő is hiányolná őket. Borzasztó lenne a tudat, hogy akkor vannak itt, amikor ő távol van.
- Amiatt ne aggódj, hogy egyedül leszek.
- Ha azt merészeled mondani, hogy megszoktad...
- Csak vigyázz magatokra. Térjetek vissza épségben, ha lehet. Nem csak testileg értem.
A "testileg" szótól jelenleg a hideg is kirázza, de ezt igyekszik nem annyira kimutatni. És nem arra gondolni, mi lesz, ha elérkeznek ahhoz a szálláshoz. Hogy a jó égbe fog tudni elaludni? Főleg, hogy hajnal van, ilyenkor kéne lefeküdnie...
Amennyire be van sózva, úgysem lenne képes több értelmes mondatot kiötleni magából, így inkább csak elmosolyodik félszegen, közelebb lép és egy jó szoros öleléssel búcsúzik a gróftól. - Úgy lesz... vissza fogok térni... egyszer. Ha más nem, ha bármi történik, küldök levelet Hedwiggel.
Hedwig és Lux nélkül nemigen megy sehova, ők is vele fognak utazni.
Pár percig álldogálnak még ott egymást átkarolva, és Mina megint visszadegradálódik valamiféle kislánnyá. Lelkesedésben és várakozásban.
Így mire az istállóba ér, jelentősen kipirult, nem pusztán a hajnali hűvös levegőtől.
- Szép jó reggelt.
Egy új lovat talál ott, szép jószág, de ki tudja, mennyire vad, így egyelőre nem közelíti meg, viszont akaratlanul is elmosolyodik. - Hát Makacsnak hívnak? Ez elég sok fajtársára jellemző lehet. Tud egy élőlény TÚL okos lenni? - Véleménye szerint nem, ebből soha nem lehet eléggé sok.
Halványan mosolyogva figyeli, ahogy Marcus felszereli a lovakat. Jó nézni, ahogy ilyen szakértelemmel és magabiztossággal kezel valamit. Olyan egyszerű lenne, ha ő is csak valamiféle parasztlány lenne, aki most könnyedén és következmények nélkül odabújhat hozzá.
Teljesen meg fog bolondulni, ha egyfolytában ilyenek járnak majd az eszében. De azért valamelyest büszke, hogy egyáltalán elvállalta ezt az utat.
- Fuhh... - fújja ki a levegőt, amint kiérnek, készen az indulásra, és visszatekint még a kastélyára, amit most a sötételfre bíz és az itt maradt udvartartásra. - Azt hiszem, minden kész van. Ha valami mégis hiányozna, improvizálunk.

Ha engedi/engedik, óvatosan kinyújtja a kezét, hogy megtapogassa a lovacska orrát és felfelé lassan végigsimítsa rajta a kezét. Ha ketten érintik meg ugyanazt, az már majdnem olyan, mintha egymást érintenék.
- Soha nem akartam olyasmire kényszeríteni őket, amit nem akarnak megtenni. Szerencsére drága Lusték néha sokáig maradtak otthon, mert nem volt hova lovagolnunk, és ezek után szerettek csak úgy csatangolni, lehetett velük sétalovaglani. - Az út, amelyen haladnak, ismerős. Furcsa ennyi idő távlatából visszanézni rá, és nem csak a napszak az, ami változott. Kezét szája elé emelve próbál nem túl feltűnően ásítani. Kicsikét fáradt. De nem baj, jót fog ez tenni este, hátha jobban alszik majd. - Ne haragudj, ha fecsegek. Ha ideges vagyok, gyakran csinálom. Mármint, még gyakrabban, mint egyébként - mosolyod öniróniával, ami az egyik legjobb módszere a túlélésre.

Kuncogni kezd. Micsoda naiv feltételezés. Bár.. egyébként logikus. És egyébként valóban nem aludt a legtöbbet. De ez a rosszul aludt történet olyan kis közönséges megfogalmazás ahhoz képest, mennyiféle oka lehet.
- Nem voltam rémálmaim, vagy ilyesmi... de még mindig nem tudja teljesen a testem, hogy nappal vagy éjszaka akarjon ébren lenni.
Voltaképp csak az állandóan forgó agya volt az, ami nem hagyta pihenni. Bámulta a plafont és forgolódott, próbált mindenféle elméleteket gyártani, hogy is nézhet ki majd a mai nap, meg a folytatása.
- Egyébként... inkább izgulok, úgy fogalmaznék. Mégis csak... nem mindenap fordul elő, hogy... ilyen típusú nyomozásra indulok. Sőt, viszonylag ritkán.

- Természetesen, nem gond, már megszoktam igazából... eléggé összevissza van a napirendünk. A hadseregben is mindent máskor kellett végrehajtani. Az éj leple néha hasznos, mert ugye el tud rejteni.
Azért hálás a figyelmességét, így utólag is. Rájön, hogy voltaképp ami a legjobban tetszik ebben az élőlényben, az a kedvesség, amivel mindenre ránéz. Hogy a jó égbe volt egy ilyen ember előző életében bérgyilkos? Hogyan törölték ki az egészet az agyából? Teljesen érthetetlen.
Ösztönösen együtt nevet vele. - Pedig ez a legfontosabb nyomozás, amit megtehetsz. Ha nem is szó szerint, de azt kinyomozni, hogy mi vagy igazából, állítólag a legnagyobb feladat az életben, és... nem is egyszerű egyébként.
Elég csak az ő keszekusza érzelmeire gondolni. Kezei futólag belesimulnak Lust szőrébe, szegényke egy ideig hiányolni fogja most a testvérét, de majd csak hazatérnek hozzá. Nagyon reméli.
A kérdés eléggé meglepi. Bár legalább okot ad, hogy beszéljen, és még annak a témáját is megszadba, hogy miről.
- Hát... elég hevenyészett, gyorsan összecsapott kis tanóra lesz, de megpróbálhatom... tehát... van pár vámpírcsalád. Hivatalosan Dél oldalán állnak, de biztos vagyok benne, hogy van pár vámpír, aki északi, mint ahogy tünde is. A legtöbb toronynak fix helye van, csak a mienk... hát, ahol régen éltem, tudja változtatni a helyét. De ez egyébként elég nagy titok, hogy hogyan, és nem is adják ki egyhamar a technológiát. Lehet, hogy... általánosabb  dolgokról kéne beszélnem neked, és nem családi titkokról. Mindegy is. Hát, amit valószínűleg tudsz, alapvetően éjszakai lények vagyunk, de ezt is meg lehet változtatni, valahogyan az emberek is képesek nap mint nap éjszakázni. A nap ellen ez - mutatja fel a mindig nyakában lógó amalgámnyakláncot - szolgál védelemként, a vér pedig ahhoz kell, hogy elég legyen a varázserő. Már aki varázsol. Egyébként nem kötelező. Vért inni olyasmi, mint bort inni, afféle luxus, azoknak, akiknek nem szükséges.
Szóval neki nem lenne az, mégis mindig húzódozik, amikor a fogyasztására kényszerül. Az az északi katona is... Pedig iszonyat élvezetes. Csak olyan módon, hogy közben bűnös érzés is.

Na ne kezdje el megint a problémázást.
- Ennél apróbb okok miatt is voltam már ébren nappal. Sőt már lassan teljesen megszokom... Semmi baj nem lesz, ne is törődj vele. - próbálja elterelni a gyanút vagy mi a fenét magáról.
Halkan felnevet. - A fokhagyma és a karó a szívbe az tényleg kitaláció. Mármint... oké, ha karót szúrnak valaki szívébe, szerintem mindenki belehal, hacsak nem valamiféle szellem, vagy nagyon erős démon, erre nem szükséges, hogy vámpír legyél. De a fokhagyma az egy kifejezetten finom dolog. Hmm... - most, hogy ételeken gondolkozik, kezd is megjönni az étvágya. Fokhagymát, azt pont nem rakott el, ellenben már nagyon várja a legközelebbi pihenőt, amikor megállnak majd majszolni valamit.
- Kínos? - Túl sok mindenen problémázol. Semmi baj nincs, ennyire nem igényünk speciális törődést - fordítja oldalra a fejét mosolyogva. Tényleg ennyire zavarná? Ő maga már néha nem is tudatosítja, hogy a faja miatt meg van különböztetve. - Néha az egész világhoz alkalmazkodni kell. De miben akarnál változtatni?

Nos, úgy tűnik, tényleg komolyan gondolta. És meg kell hagyni, egész jogos érvekkel tudja alátámasztani, hogy miért is, úgyhogy a vámpír kissé el is szégyelli magát, amiért nem gondolt ezekre. Főként arra, hogy az amalgám elvétele igencsak nagy veszélybe tudja sodorni. Van más nyaklánca is, ami hasznos és fontos, de korántsem annyira alapvető szükséglet, mint ez. És most Marcus szavai szinte kioktatónak hangzanak. Tényleg nem kéne hagynia, hogy bármi is a fejébe szálljon..
- Őszintén, ebbe még így... annyira nem gondoltam bele. Általában kevesen kerülnek hozzám annyira közel, hogy akár az esélye is meglegyen, hogy hozzányúlnak a nyakláncomhoz. Ha valaki közel van egy mágushoz, az már rég rossz.
Bár van egy csomó mágiája, ami még akkor is képes megmenteni a helyzetet. Na jó, főleg egy. De egy Éjlángot közelről is bárki arcába tud röpíteni.
Most hogy már így állnak, elgondolkozik az ajánlaton. Vajon mennyiben lenne másabb éjszaka baktatni? Nyilván előjönnek a gyanúsabb elemek, de ők, mint ezek szerint mindketten az éjszaka gyermekei gond nélkül elkerülhetik őket. Jó érzés úgy menetelni, hogy te látsz másokat, mások pedig nem látnak.
És kicsit visszaidézné a múltat is. Halványan elmosolyodik, nosztalgiával és hálával. - Rendben. Köszönöm. Megtehetjük. De ugye nem... nem szeretnéd, hogy ez az utazás nagyon elhúzódjon?
Ezt nem teljesen így akarta megfogalmazni, de mindegy már...

Pislog párat. Megint megfogták... Az a furcsa, hogy az első pillanatban nem bánja, aztán viszont rájön, hogy most tényleg valami magyarázatot kéne adnia erre a helyzetre.
Nem lehet, hogy igazából két személyiség él benne, és hol az egyik, hol a másik érvényesül? Olyan szép egyszerű lenne.
Megfordul a fejében, hogy visszavág valami olyasmivel, hogy nem tartozik senkinek elszámolással, de... azért valószínűleg még rosszabbat kapna. És ezt el akarja kerülni.
- Má-mármint hogy... nem feltétlenül szükséges.... tudod, hogy kibírnám, ha tovább mennénk is. De mintha... Nem, mindegy, hagyjuk inkább.- megrázza a fejét és kifúj egy nagy adag levegőt. Hogy a francba tudja Marcus elérni, hogy így összeszoruljon a gyomra és elszégyellje magát, mint egy rossz kislány?! Abszolút idegesítő...

- Lehet. - közli komoran, kicsit élesebben, mint ahogy talán illene.
Illene?... Az ellen, ami most izzik benne, vajmi keveset számít az illem.
A ló viselkedésén majdnem elneveti magát és alig tudja megállni, hogy ne kívánjon neki jó étvágyat. Utána viszont rebbenékenyen pillant fel a rajta ülő egyénre. Akadozva fújja ki a levegőt és teljesen összeszorult a torka. Nem tetszik ez... nagyon nem tetszik.
- Miért kötsz bele minden szavamba? Miért zavar ha...- megrázza a fejét. - Miért kell... úgy vallatni, mintha... el akarnálak árulni vagy bármit is tettem volna ellened?
Azazhogy.. "Hogy merészel így beszélni az úrnőjével, Marcus?" Kicsit egyszerűbb lenne. Úgy nagyságrendekkel egyszerűbb. De valahogy nem lenne képes kiejteni ezeket a szavakat. Egy hideg jégkirálynőnek érezné magát akkor. Kicsit megnyugtató ugyan, hogy bármikor megvan a hatalma ezt tenni, de...
...de ehhez a hatalomhoz a hajlandóság is kéne. Ha nem képes rávenni magát, akkor igazából nincs is meg a hatalma.

Úgy érzi, mintha valaki most lopta volna le az amalgámját és a Nap elviselhetetlen keserű perzselő dühével a bőrt is le akarná olvasztani róla. Igaz, hogy nem kívülről, hanem belülről emészti fel valami, de legszívesebben vaóban a föld alá süllyedne. Megfordul a fejében, hogy dacosan sarkon fordítja a lovát és hazavágtat... Ijesztő élességgel képes elképzelni a dolgot.
A francba is már.
Kimond egy szót, és ez lesz? Hát mégis honnan szalajtották ezt a...
Megrázza a fejét. Ezer dolog eszébejut, amit mondhatna, de egyikhez sincs kedve. Nem olyan fontosak, hogy megérje megpróbálkoznia a hangképzés jelenleg minden bizonnyal nehézkes folyamatával.
- Tiszta vizet.... Ha mindenkihez ilyen paranoiával járulsz, akkor el nem tudom képzelni, hogy tudsz egyáltalán kommunikálni bárkivel is.
Igen, most hálás lenne, ha ezért szépen megnyílna alatta a föld, de nem fog. Ugyanúgy előtte fog állni az út és ugyanúgy ki kell ötlenie majd valami megoldást arra, hogy ne égjen szét...
A rohadt életbe...

További nem túl nőies káromkodások fogalmazódnak meg az agyában. Azon gondolkozik, hogy ha csak gondolatban mondja ki őket, akkor az most számít-e...
Most komolyan megsértődött rám? Ennyit arról, hogy az a női nem privilégiuma.
Tétován baktatásra ösztökéli az alatta tanácstalanué álldogáló jószágot. A csudáért vannak most lovon. Ha nem lennének... Akkor még ez a minimális kis biztonságos távolság sem lenne meg.
Valószínűleg most bocsánatot kellene kérnie. De miért is? A legutóbbi megjegyzése, az valóban nem volt szép, de az az előttiek?
- Mit csinálok rosszul, mondd meg? Felajánlottam, hogy segítek, és ismerhetnél annyira, hogy tudd, hogy soha nem árulok el senkit, akinek ezt megígérem... és úgy általában, senkit... ha azt mondom, hogy valakinek az oldalán állok, akkor ott is állok.
Ez is nyilván mellébeszélés. De legalább beszélés. Nem bírná ezt a csendet, hosszú távon. Csak felemésztené a bűntudat és talán még rosszabb is...

Sóhajtva kifúj egy nagy adag levegőt. Fél. Úgy érzi, mintha üveggolyókkal játszana és ujjai egyetlen pöccintésével széttörhetne egy hosszasan és nehézkesen felállított harmóniát...
Várjunk, ez már megtörtént.
Nem fog csendben baktatni mellette órákon át. - Marcus...?
Már egészen icipici korától kezdve nem bírta a hallgatást. Megpróbálta párszor, de gyanította, hogy ő jobban beleőrült, mint az, akin ezt a "lelki hadviselést" gyakorolni akarta. Olyan szívesen közölné vele, milyen gyerekes, de azzal valószínűleg nem javítana a dolgon. - Kérem, ne csinálja ezt, úgyis tudom, hogy nem akar egy egész lovaglásnyi időt csendben eltölteni..
Ez vajon könyörgés? Az a kategória? Frászt érdekli.
De miért magázza már megint? Ez... ez nem is volt tudatos. A francba...

Lehunyja a szemét és lassan, nagyon lassan fújja ki a levegőt. Úgy érzi, képes lenne szerencsétlen lovat puszta fizikai erejével összeszorítani maga alatt. Természetesen azért ennyire természetfeletti erőt nem kölcsönöz neki a harag avagy indulat avagy a jó ég tudja, mi ez, viszont ha valamiben segített Eichenschidl ostroma, akkor az az, hogy megtanulja: az idegességből elképesztő erőt lehet kovácsolni.
- Az istenit... - szűri-morogja a fogai közül, és legszívesebben itt és most lependerülne szegény Lustról. Nagyon nincs most erre a harmonikus együttmozgásra hangolódva. Jelen pillanatban úgy... futásnak eredne. Mindig emlékeztetnie kell magát, hogy már nem kislány.
- Ne kezdd ezt megint... ne kezdd... Ezen a hullámon bőven elég volt végigmenni egyszer, nics kedvem megismételni. Most akkor haragszol rám, vagy nem? Ha igen, akkor akár ki is fejthetnéd, hogy miért, a szitkok hozzám dobálását valahogy jobban bírom, mint ha valaki nem mond semmit. Hogyhogy nem tudsz mondani semmit? Ez lehetetlen. Nem tudom elképzelni. Minden pillanatban annyi mondat születik meg bennem, ha azt mind el akarnám mondani, alvás meg evés helyett is csak beszélnék. És nem, nem minde értelmetlen, sőt, megkísérlem, hogy nagy részük nem az.
Vesz egy pár levegőt. Ha a férfi hallgatni akar is, hát ő nem fog...