Megerőltető az életem. Nem a táv, amit minden nap megteszek, nem a szabad ég alatt alvás, nem az időnkénti koplalás, hanem a világ újra felfedezése. Minden olyan új, és egyben annyira ismerős is. Állandóan ott motoszkál valami a fejemben. Láttam már? Hallottam? Jártam itt? Ismerem őt, vagy csak hasonlít valakire, akit valaha ismertem? Néha mintha valami előtűnne, szinte már tudom, szinte már megragadnám az emléket, és huss ... szertefoszlik. Lélekölő ez így. Talán el kellene engednem. Elvégre elboldogulok. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy tudnom kéne valamit. Valamit nagyon. Hogy árt nekem, és talán másoknak is, hogy nem emlékszem.
Újabb faluba érek, s mivel a tarisznyám lapos, és pilla könnyű, úgy vélem, esetleg itt újra meg kéne próbálnom valami munkát találni. Ezt nem érdemes hűbelebalázs módra intézni. Előveszem utolsó maradék almámat, és a falu feltételezett központja közelében letelepszem egy kivágott fa tönkjére. Látszólag csak megpihenni szándékszom, és elrágcsálni egy almát, de nem sietem el. Figyelek. A falu határában láttam, hogy nem messze van itt egy kastélyféle is, talán ott lenne érdemes először érdeklődni. De ezt is meg kell fontolni. Nem lehet bárhová csak úgy beállítani. Bármikor, bárhol belebotolhatok egy kedves, vagy kevésbé kedves ismerősbe.
Gyerekcsapat tűnik fel a sarkon, nevetgélnek, lökdösődnek, vetnek felém egy pillantást, és persze rögtön kiszúrják hogy nem vagyok idevalósi. Nem nagy ez a település, mindenki ismer mindenkit. Elhallgatnak, ténferegnek, félrehúzódnak, felém tekingetnek. Már a szemük sem áll jól. Én látszólag nem törődök velük, és látszólag ők sem velem. Én eszem az almát, ők valami kavicsos, célba-dobós helyi játékkal szórakoznak. De mindenki figyel mindenkit. Én tudom, hogy ők figyelnek, de nem tudom, ők tudják-e hogy én figyelek. Remélem, hogy én játszom jobban a szerepem. Valamit bütykölnek játék közben és stratégiai megbeszélés folyik. De bármit is terveznek, hamar kell kivitelezni, mert az alma elfogyott. Felkelek, leporolom a nadrágomat, a csutkát a bozótba hajítom, és elindulok tovább. A falu eléggé kihalt így nap közben, talán tényleg az uradalomban kellene próbálkozni.
Elhaladok a gyerekcsapat mellett, ők tovább játszanak, de érződik rajtuk az izgatottság. Nem mozdulnak, nem is néznek fel, de halkan kuncognak. Remek mókát találhattak ki. Szinte már én is élvezem ...
Aztán egy közülük feláll, és utánam indul. Nem látom, csak hallom. A többiek úgy csinálnak, mintha még mindig folyna a játék, kavicsok koppannak, halk szavakkal biztatják egymást, kuncognak. Az az egy meg jön utánam. Nagyon igyekszik csendesen lépni ...
- Édes öcsém! Tényleg ezt nevezed te lopakodásnak? - teszem fel a kérdést, persze csak némán, magamnak.
Egészen mögém ér, már hozzám nyúlhatna, talán mozdul is a karja, de ezt persze nem hallom. Megperdülök, és elkapom a grabancát. Igen, a keze már emelkedett, és van benne valami ... egy kötél végén egy bojt. Ezek farkat akartak ragasztani rám?! A kölök nyikkan egyet, és behúzza a nyakát, lehunyja a szemét, a többi meg visítva szerteszét szalad.
- Jó napot! - szólalok meg, mintha csak valami teljesen szokványos beszélgetés indulna meg közöttünk. - Tehetek érted valamit?
Mondjuk, ha most azt feleli, hogy fel akarja tenni rám azt a vackot, akkor nem leszek túlzottan szolgálatkész, nagyban rontaná az elhelyezkedési esélyeimet. De nem felel semmit. Csend és enyhe reszketés. Ennyire félelmetes volnék?
- Nyilván meg foglak enni vacsorára, a fél fogamra talán elég leszel, ha már a többiek ilyen bátran elfutottak.
Halk nyikkanás, erősebb reszketés. Talán az irónia itt nem a legmegfelelőbb, amint látom, képes és elhiszi, hogy meg akarom enni. Egy sóhajjal kiveszem a kezéből a kötelet, a nyak köré hurkolom, csinos nyakkendőt csinálok (nem szorosat), szépen masnira kötöm, a bojt ott lifeg az egyik végén. Aztán megfordítom a delikvenst, és egy szelíd fenékbe rúgással az útjára engedem.
- A lopakodást még gyakorolni kéne! - szólok utána, és aztán folytatom az utamat.
Újabb faluba érek, s mivel a tarisznyám lapos, és pilla könnyű, úgy vélem, esetleg itt újra meg kéne próbálnom valami munkát találni. Ezt nem érdemes hűbelebalázs módra intézni. Előveszem utolsó maradék almámat, és a falu feltételezett központja közelében letelepszem egy kivágott fa tönkjére. Látszólag csak megpihenni szándékszom, és elrágcsálni egy almát, de nem sietem el. Figyelek. A falu határában láttam, hogy nem messze van itt egy kastélyféle is, talán ott lenne érdemes először érdeklődni. De ezt is meg kell fontolni. Nem lehet bárhová csak úgy beállítani. Bármikor, bárhol belebotolhatok egy kedves, vagy kevésbé kedves ismerősbe.
Gyerekcsapat tűnik fel a sarkon, nevetgélnek, lökdösődnek, vetnek felém egy pillantást, és persze rögtön kiszúrják hogy nem vagyok idevalósi. Nem nagy ez a település, mindenki ismer mindenkit. Elhallgatnak, ténferegnek, félrehúzódnak, felém tekingetnek. Már a szemük sem áll jól. Én látszólag nem törődök velük, és látszólag ők sem velem. Én eszem az almát, ők valami kavicsos, célba-dobós helyi játékkal szórakoznak. De mindenki figyel mindenkit. Én tudom, hogy ők figyelnek, de nem tudom, ők tudják-e hogy én figyelek. Remélem, hogy én játszom jobban a szerepem. Valamit bütykölnek játék közben és stratégiai megbeszélés folyik. De bármit is terveznek, hamar kell kivitelezni, mert az alma elfogyott. Felkelek, leporolom a nadrágomat, a csutkát a bozótba hajítom, és elindulok tovább. A falu eléggé kihalt így nap közben, talán tényleg az uradalomban kellene próbálkozni.
Elhaladok a gyerekcsapat mellett, ők tovább játszanak, de érződik rajtuk az izgatottság. Nem mozdulnak, nem is néznek fel, de halkan kuncognak. Remek mókát találhattak ki. Szinte már én is élvezem ...
Aztán egy közülük feláll, és utánam indul. Nem látom, csak hallom. A többiek úgy csinálnak, mintha még mindig folyna a játék, kavicsok koppannak, halk szavakkal biztatják egymást, kuncognak. Az az egy meg jön utánam. Nagyon igyekszik csendesen lépni ...
- Édes öcsém! Tényleg ezt nevezed te lopakodásnak? - teszem fel a kérdést, persze csak némán, magamnak.
Egészen mögém ér, már hozzám nyúlhatna, talán mozdul is a karja, de ezt persze nem hallom. Megperdülök, és elkapom a grabancát. Igen, a keze már emelkedett, és van benne valami ... egy kötél végén egy bojt. Ezek farkat akartak ragasztani rám?! A kölök nyikkan egyet, és behúzza a nyakát, lehunyja a szemét, a többi meg visítva szerteszét szalad.
- Jó napot! - szólalok meg, mintha csak valami teljesen szokványos beszélgetés indulna meg közöttünk. - Tehetek érted valamit?
Mondjuk, ha most azt feleli, hogy fel akarja tenni rám azt a vackot, akkor nem leszek túlzottan szolgálatkész, nagyban rontaná az elhelyezkedési esélyeimet. De nem felel semmit. Csend és enyhe reszketés. Ennyire félelmetes volnék?
- Nyilván meg foglak enni vacsorára, a fél fogamra talán elég leszel, ha már a többiek ilyen bátran elfutottak.
Halk nyikkanás, erősebb reszketés. Talán az irónia itt nem a legmegfelelőbb, amint látom, képes és elhiszi, hogy meg akarom enni. Egy sóhajjal kiveszem a kezéből a kötelet, a nyak köré hurkolom, csinos nyakkendőt csinálok (nem szorosat), szépen masnira kötöm, a bojt ott lifeg az egyik végén. Aztán megfordítom a delikvenst, és egy szelíd fenékbe rúgással az útjára engedem.
- A lopakodást még gyakorolni kéne! - szólok utána, és aztán folytatom az utamat.