Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

[Magánjáték] - Komor-nyikk-hajj ... - Mina és Marcus

3 posters

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Megerőltető az életem. Nem a táv, amit minden nap megteszek, nem a szabad ég alatt alvás, nem az időnkénti koplalás, hanem a világ újra felfedezése. Minden olyan új, és egyben annyira ismerős is. Állandóan ott motoszkál valami a fejemben. Láttam már? Hallottam? Jártam itt? Ismerem őt, vagy csak hasonlít valakire, akit valaha ismertem? Néha mintha valami előtűnne, szinte már tudom, szinte már megragadnám az emléket, és huss ... szertefoszlik. Lélekölő ez így. Talán el kellene engednem. Elvégre elboldogulok. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy tudnom kéne valamit. Valamit nagyon. Hogy árt nekem, és talán másoknak is, hogy nem emlékszem.
Újabb faluba érek, s mivel a tarisznyám lapos, és pilla könnyű, úgy vélem, esetleg itt újra meg kéne próbálnom valami munkát találni. Ezt nem érdemes hűbelebalázs módra intézni. Előveszem utolsó maradék almámat, és a falu feltételezett központja közelében letelepszem egy kivágott fa tönkjére. Látszólag csak megpihenni szándékszom, és elrágcsálni egy almát, de nem sietem el. Figyelek. A falu határában láttam, hogy nem messze van itt egy kastélyféle is, talán ott lenne érdemes először érdeklődni. De ezt is meg kell fontolni. Nem lehet bárhová csak úgy beállítani. Bármikor, bárhol belebotolhatok egy kedves, vagy kevésbé kedves ismerősbe.
Gyerekcsapat tűnik fel a sarkon, nevetgélnek, lökdösődnek, vetnek felém egy pillantást, és persze rögtön kiszúrják hogy nem vagyok idevalósi. Nem nagy ez a település, mindenki ismer mindenkit. Elhallgatnak, ténferegnek, félrehúzódnak, felém tekingetnek. Már a szemük sem áll jól. Én látszólag nem törődök velük, és látszólag ők sem velem. Én eszem az almát, ők valami kavicsos, célba-dobós helyi játékkal szórakoznak. De mindenki figyel mindenkit. Én tudom, hogy ők figyelnek, de nem tudom, ők tudják-e hogy én figyelek. Remélem, hogy én játszom jobban a szerepem. Valamit bütykölnek játék közben és stratégiai megbeszélés folyik. De bármit is terveznek, hamar kell kivitelezni, mert az alma elfogyott. Felkelek, leporolom a nadrágomat, a csutkát a bozótba hajítom, és elindulok tovább. A falu eléggé kihalt így nap közben, talán tényleg az uradalomban kellene próbálkozni.
Elhaladok a gyerekcsapat mellett, ők tovább játszanak, de érződik rajtuk az izgatottság. Nem mozdulnak, nem is néznek fel, de halkan kuncognak. Remek mókát találhattak ki. Szinte már én is élvezem ...
Aztán egy közülük feláll, és utánam indul. Nem látom, csak hallom. A többiek úgy csinálnak, mintha még mindig folyna a játék, kavicsok koppannak, halk szavakkal biztatják egymást, kuncognak. Az az egy meg jön utánam. Nagyon igyekszik csendesen lépni ...
- Édes öcsém! Tényleg ezt nevezed te lopakodásnak? - teszem fel a kérdést, persze csak némán, magamnak.
Egészen mögém ér, már hozzám nyúlhatna, talán mozdul is a karja, de ezt persze nem hallom. Megperdülök, és elkapom a grabancát. Igen, a keze már emelkedett, és van benne valami ... egy kötél végén egy bojt. Ezek farkat akartak ragasztani rám?! A kölök nyikkan egyet, és behúzza a nyakát, lehunyja a szemét, a többi meg visítva szerteszét szalad.
- Jó napot! - szólalok meg, mintha csak valami teljesen szokványos beszélgetés indulna meg közöttünk. - Tehetek érted valamit?
Mondjuk, ha most azt feleli, hogy fel akarja tenni rám azt a vackot, akkor nem leszek túlzottan szolgálatkész, nagyban rontaná az elhelyezkedési esélyeimet. De nem felel semmit. Csend és enyhe reszketés. Ennyire félelmetes volnék?
- Nyilván meg foglak enni vacsorára, a fél fogamra talán elég leszel, ha már a többiek ilyen bátran elfutottak.
Halk nyikkanás, erősebb reszketés. Talán az irónia itt nem a legmegfelelőbb, amint látom, képes és elhiszi, hogy meg akarom enni. Egy sóhajjal kiveszem a kezéből a kötelet, a nyak köré hurkolom, csinos nyakkendőt csinálok (nem szorosat), szépen masnira kötöm, a bojt ott lifeg az egyik végén. Aztán megfordítom a delikvenst, és egy szelíd fenékbe rúgással az útjára engedem.
- A lopakodást még gyakorolni kéne! - szólok utána, és aztán folytatom az utamat.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Mindig új és új nap kel fel, és mégsem tűnik el a kacsalábon ugyan nem forgó, de elég díszes építmény sehová. Pedig olyan hihetetlennek tűnik, hogy ott van, és az övék, hogy a vámpírlány lélekben mindig arra, hogy mint a mesében, valamiféle szalmaágyon fog felébredni. Ám mindig selymes puha takarója alatt leli az éjjel, vagy éppen a nappal, bár amióta teljesen külön szobája és ennélfogva magánszférája van, kezd néha-néha visszatérni fajához illeszkedő eredeti alvási szokásaihoz. Ugye a háborúban nem sok mindenkit izgat, ki mikor óhajt aludni, így alkalmazkodni kell, de hát amíg egy ideig béke van, kiélvezi ezt a luxust, ami megadatott.
Egy kastély fenntartása rengeteg munkával is jár nyilván, és akármennyire is fura, hogy ehhez mások, nevezetesen felfogadott munkások segítségét kell kérnie, be kell vallani, hogy azért úgy mégis könnyebb. Ráadásul így munkalehetőséget is biztosít sokak számára, ami megint csak pozitív.
Úgy gondolja, nekiindul és meglátogatja sorra a faluit. Merthogy van ám neki, nevezetesen öt darab, amelyekért felelősséggel tartozna, ám egyelőre fogalma sincs, mik és kik élhetnek ott.
- A gróf úr itthon marad a mai nap? - fordul be Damien szobájába, azazhogy csak behajtja kissé az ornamentikás faajtót, és így legfeljebb a szoba szélén található szekrényt láthatja; nem mintha olyan nagy titkolnivalójuk lenne egymás elől.
- Ha a kisasszony nem bánja. Valakinek el kell készítenie az ebédjét...estebédjét... északaiját... akármit, aminek az étkét nevezi, amikorra hazaér.
Széles mosoly terül szét az arcán. Végre egyszer nem neki kell főznie. Végül is, teljesen logikus, hogy mindenki úgy néz rájuk, mint valami házaspárra, nem is tudja, miért ellenkezik mindig... óh, de tudja.
Visszavonul körletébe hát, még mindig lenyűgözve, mily tágas tér áll rendelkezésére mozogni, nézelődni, dolgokat pakolni és úgy általában... Mintha gyerekkora köszöntene vissza. Ez teljes összhangban áll a lelkületével. Mivel teljes mértékben ráér, s pusztán információt indul szerezni, jó időt rászán arra, hogy öltözékét kiválogassa, álldogál a szekrénye előtt és hallgatja a csendet, kitekinget az ablakokon és nézi, ahogy a rózsák fejeit fújdogálja a szél. Végül egy mélyvörös, középen és az ujjai végénél fekete csipkedíszítéses ruha mellett dönt. Békeidő van. Haját egy fonatba rakja össze, hogy meg ne süljön alatta, elköszön és tipegve elhagyja ezt a hatalmas kőtömeget, ami a sajátja... visszanéz még párszor, beszívva a virágok illatát, majd találomra az egyik falucska irányába megy. A nevüket még memorizálnia kell, ha már csak öt van.
Egészen idilli életkép kerül a szeme elé. Egy csapat gyerek, játszadoznak, osonnak egy férfi után, mi a fene, csak nem lopni akarnak tőle? Rögtön be is indul Minában az igazságosztó, és lassult léptekkel, óvakodva figyeli a jelenetet. Átvált lebegésbe, úgy könnyebb a közlekedés és főleg annak hangtalan kivitelezése. Ám a gyerek, aki osonkodott, lebukik, elkapják szépen. A vámpír jóízűen kuncog a látottakon, de azért amikor kap egy fenéken billentést a kölyök, kicsikét elhúzza a száját. Milyen jó, hogy épp erre járt, amikor ilyen humoros dolgok történnek... jöhetett volna akkor is, amikor csak a tücskök ugrálnak és a fű szikkad unalmában, s mindenki otthon pihen az állataival egyetemben, vagy legfeljebb azokat legelteti. Az ilyen embereknek mennyire nincs fogalmuk arról, mi zajlik a csatatereken... Sokáig neki sem volt.
- Azért ekkora büntetést talán nem érdemelt a lurkó. - jegyzi meg, de már rögtön megbánja, hogy egyáltalán megszólalt.. Vajon mit fog gondolni az idegen, hogy rögtön egy negatív megjegyzéssel kezdi a beszélgetést? Vagy mi van, ha épp semmi kedve beszélgetni? Nem lenne szerencsés, ha őt is egy fenéken billentéssel üdvözölné. Bár... ilyen délceg fiatalemberből nehezen nézne ki hölgyek irányába ilyenféle magatartást. Ha viszont már itt vannak, illő lenne közölni, ki is ő és mi végett jár erre. Na jó, ez utóbbit ráér később megtudnia, esze ágában sincs felvágni a titulusával.... (Ha később derül ki és nagyobb a meglepetés ereje, az sokkal viccesebb, mint ha rögtön elárulja.)
- Elnézést, hogy megzavartam. Wilhelmina vagyok.
Wilhelmina von Nachtraben grófnő - surrogja egy háttérzaj az elméjében, s enyhe pír lepi el arcát.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Nem számítottam rá, hogy valaki véleményezi a problémamegoldásomat. Érzékelem, hogy valaki feltűnik oldalról, halottam a könnyű lépteket, de a jövevény annyira kiesett a látóteremből, hogy csak a mozgást tudom észlelni, sem színt sem alakot egyenlőre nem. A kölyök elinal, én pedig még mielőtt teljesen a kellemes női hang irányába fordulnék válaszolok.
- Ó, hát éppen csak megbillentettem! - a hangsúly könnyed, éppen csak minimálisan bocsánatkérő, vagy mentegetőző.
Nem számítok másra, csak egy falubeli parasztlányra. Ennek megfelelően rendesen meglepődöm a látványon, mikor egymással szemben állunk végre. Az első, ami átjön, hogy a nő előkelő a ruházata alapján, valami úrféle lehet itt. Ebből bevillan, hogy más jobbágyát a jelenlétében és akarata ellenére egrecíroztatni nem illendő, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Apró rezzenésnyi grimasz mutatkozik az arcomon, amint felismerem, hogy egy malőr csúszott be a fellépésemben. S csak ekkor, jó pár pillanat múlva válik nyilvánvalóvá a másik meglepő külseje, nyilvánvalóan nem emberi volta.
Tudom, hogy más fajok is élnek a világban. Tudom a nevüket, halottam róluk pár történetet a falusiak szájából, elsorolták az ismerettő jegyeket, miről lehet megtudni, kiféle, miféle az, akivel szemben állok. De ez a nő az első "nem ember", akivel új életemben találkozom.
- Fehér bőr, fekete haj, rózsaszín szemek, vérvörös (!) ruha, karcsú alkat ... vámpír. - fut végig az elmémen. A beazonosítás, remélem sikeres, persze szóban még nem hangzott el semmi. Már csak az kéne!
A hölgy közben elnézést kér, bemutatkozik, és elpirul. Eddig is zavarban voltam, de ezt végképp nem tudom hová tenni. Akkor mégsincs „itthon”? Nem az ő jobbágya a kölök?
De ezek most mellékes kérdések, hiszen bemutatkozásra válaszolni illik.
- Marcus Berger. Szolgálatára hölgyem! – még enyhén meg is hajolok.
Ezt nem a falusiaktól tanultam, a mozdulat sokkal kifinomultabb, előkelő. A jó ég tudja, honnan jött. Amikor először jártam a faluhoz közeli uradalomban, és belebotlottam az első nemesnek tűnő fickóba, akkor valami bekattant bennem, és elkezdtem viselkedni. Teszem ezt úgy, hogy egyetlen nyamvadt etikett órát nem tudok felidézni a múltamban.
- Elnézést kérek, amiért az előbb oly durva voltam a fiúval. Biztosíthatom, nem tettem benne kárt, el tudja látni a rá bízott feladatokat továbbra is.
Nem tudom, ez-e a hang, amit elvár tőlem, vagy hogy tekint arra a kis zsiványra, meg a bandájára. Most bezzeg egy sincs itt! Már hetedhét határban hancúroznak. Jó lenne tudni, mekkora pácban vagyok.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Na igen. Teljes mértékben lehetne gondolni, hogyha valamihez joga van, akkor ezt felméri, és annak megfelelően NEM jön zavarba és semmiképp sem mentegetőzik. De legyen akármennyire is úrihölgy, valahogy ezt sosem sikerült levetkőznie. Egyfolytában azon aggódik, kárt okoz-e valahol. Kivéve persze Eichenschild ostromában, ott tisztában volt vele, bár hogy hogy tette helyre magában, az egy újabb jó kérdés, amire a válasz az, hogy sehogy...
Megkönnyebbül, amint a másik reakciójából kiderül, hogy nem sértődött meg nagyon. Mosollyal viszonozza a megjegyzést, és szinte tündököl a másik pillantásában, ahogy az felméri őt, és valószínűleg többszörösen is meglepődik a látványon. Nos igen, könnyed hangvétele alapján talán másra számított. Büszke mosolya kissé félénk. Újra meg újra fel kell ismernie a benne végbemenő változást. S voltaképpen örül neki. Nem is tudja, hogy bujkálhatott ennyi ideig. Ha tudta volna, hogy ilyen lehetőségek állnak előtte...
Ez a férfi viszont tényleg úgy néz rá, mint aki még nem látott vámpírt. Ami elég furcsa, tekintve, hogy azért elég sokan vannak, el-elszórva városokban, legtöbben persze a tornyaikban, de azért akad pár ilyen deviáns, mint ő, aki "elköltözött", meg akadnak események, amelyek miatt elhagyják a biztonságos rezidenciát. Bár a férfi is valamiféle magasabb rangú lehet, talán az ő burkába nem jutottak el a vérszívók. Akkor bizonyára rengeteg előítélettel tarisznyázták fel, ami "csodálatos", de nem lehet állítani, hogy nem megszokott. A sötételffel leélt sok éve során már annyiféle sértéssel találkozott, hogy föl se veszi. Legalábbis igyekszik.
Hangzatos nevet hall bemutatkozásként. Talán mégis hozzátehetett volna egy családnevet. Eh, mégis miért szégyenkezik még mindig? Le kéne vetkeznie ezt a rossz szokást is...
- Üdvözletem. - Na de szolgálatra azért nem lesz itt semmiféle szükség. Szolgálnak már neki elegen. Még túl sokan is. Furcsa, hogy ott sertepertélnek körülötte. Persze ha el akar bújni, könnyű megtalálni a módját, hogy megtegye. Néhanap azon kapja magát, hogy hiányzik a húga, mert mikor fölkel és körbenéz a szobában, szinte várja, hogy ott legyen szemben a másik ágy, amin szuszogó képmása alszik...
- Persze, biztosra veszem, hogy... hát, én ugyan nem bíztam rá feladatot, de lehet, hogy el kéne vele beszélgetnem egy picikét. Mondjuk nem biztos, hogy jól fogadná egy... magamfajta tanácsait, úgyhogy talán elég a szüleire bízni a dolgot.. - bizgeti maga előtt a kezeit, talán picit túl sok kényszercselekvéssel. Ha vannak szülei. Ha törődnek vele.
- Na és messziről jött? - kezd el társalogni, ha már így összefutottak. A kölyök tökéletes apropót szolgáltatott erre. Igazából a férfi nem nagyon tűnik idevalónak, úgyhogy hivatalosan nem is szerepelhet a listán mint falutag. Valahogy mégis esélyesebbnek érzi, hogy vele tud kommunikálni normálisan, mint egy adag parasztgyerekkel. Kell még növeszteni egy nagy adag magabiztosságot ehhez a vezetés-dologhoz.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

A hölgy gyönyörű, a maga egzotikus módján. Azt nem tudom megállapítani, hogy vámpír mértékkel kiemelkedő szépség-e, nincs összehasonlítási alapom. A viselkedés kicsit félszeg. Azok a nemesek, akiknél eddig dolgoztam jóval magabiztosabbak voltak, egyesek talán még túlzásba is vitték a dolgot, elég csak Lujzikára gondolni.
Nem adott feladatot a legénykének, nem is ismeri. Ez jó. Nincs kötődés, amit megsérthettem volna. Engem a kölyök nem érdekel többet. Összefutottunk, megkapta tőlem a maga leckéjét, és részemről ennyi. Ha kikezdesz valakivel mindig számolni kell a következményekkel. Persze főleg, ha lebuksz ...
S ekkor megtörténik. Hirtelen újra gyerek vagyok. A szívem a torkomban dobog, lassú, óvatos léptekkel lopakodom valami felé. Nem ... nem valami ... valaki. A kezemben lóg egy ... kötél egy bojttal? Igen, és már tudom, hogy jó pár lépéssel odébb egy épület sarka mögül árgus szempárok figyeli, hogy sikerül-e teljesítenem a kihívást. Csorog rólam a verejték. Ha sikerül a mester kabátjára csíptetnem a szamárfarkat, akkor ez nagy dicsőség, rang a sorstársak között. Ha viszont lebukom, most vagy akár később kiderül, hogy én voltam, komoly büntetésre számíthatok.
Az emlékáradatból egy kérdés ránt vissza a valóságba.
"Na és messziről jött?"
De még milyen messziről! Most éppen húsz évek utaztam oda-vissza az időben alig pár szemvillanás alatt. Egyébként meg nem nagy szó, csak innen a halál torkából ... De konkrét helyet nem tudnék mondani. Márpedig a hölgy arra lenne kíváncsi. Ezért nem szeretek mostanában beszélgetni. A partnerek előbb utóbb, de sajnos inkább előbb elkezdenek kérdezni.
- Nos ... khmmm ... én éppen vándorúton vagyok, hogy megismerjem a királyságot. Éppen a déli széléről az északira tartok. - próbálok közlékeny lenni úgy, hogy nem mondok semmit, közben teszek egy lazának szánt, de inkább bizonytalanra sikerült mozdulatot, mellyel az útirányokat próbálom jelezni. Bár nyilván tudja, hogy merre van dél. Meg észak.
S most jönne az, hogy témát váltunk. Bármire, amiben én kérdezhetek, mert az úgy biztonságosabb.
- De éppen azon gondolkodom, hogy megszakítom az utazást egy rövid időre és munkát vállalok.
Azt nem teszem hozzá, hogy kilóg a fenekem a gatyából, annyira nincs pénzem, de talán ezt nem is kell ... Közben azon gondolkodom, vajon mennyi időt töltöttem a múltban, és milyen képet vághattam közben. S egyáltalán ... egy újabb emlék! Ha lenne rá időm, most nagyon megörülnék neki. De majd később ... most ... most ezen a beszélgetésen kellene átvergődni úgy, hogy nem válok gyanússá, és nem árulom el a sebezhetőségemet sem.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Elég átlátszó dolognak hangzik, egyelőre - indul be benne a szokásos paranoia. Felfedezni a királyságot. Mondjuk körülbelül ő is ezt teszi - a saját maga pici királyságát. Hisz mennyi zegzuga van még, amit nem ismer... Viszont... A déli részéről az északra? Ha nem lenne egyébként is halvány az arcbőre - azt leszámítva, hogy gyakran vörösödik el -, akkor most elsápadna, ám ehhez az kéne, hogy ne legyen lélekjelenléte és a vér csak úgy távozni tudjon az arcából. Annál aktívabb, főleg, mikor gondolatok keringenek benne. Nem jó ötlet. Észak és dél, ezek a szavak kellemetlen emlékeket idéznek, nagyon is azokat. Egy pillanatra mintha látná felvillanni a halott inkvizítor arcát Marcus nemes vonásaiban. Persze fogalma sincs már, egyáltalán akadhat-e hasonlóság kettejük között, de akkor is.. újra meg újra eszébe jutnak, pedig jó régen búcsút mondott már nekik. Mégis visszajárnak.
Aztán rájön, hogy... a mondatot kissé félreértelmezte. Nem Délről tart Északra, csak a királyság egyik szélétől a másikra. Remek, akkor bejárja az egészet... Mina azon veszi észre magát, hogy hevesebben dobog a szíve, mint kellene. Viszont mintha nem ő egyedül lenne ideges. Ennyire rajtahagyta volna pecsétjét ez az egész? Nem képes nyugodt lenni és nem félni, bárkivel találkozzék is? Pedig a mágiája megvédi, ha valami történne, ez egész biztos. A testét megvédné. A lelkével már kicsit elkésett.
Talán kicsit túl sokáig is hallgat, majd lázasan gondolkozik azon, hogy áshatná ki magát ebből a helyzetből.
- Értem... szóval kalandozik... ne haragudjon, északkal meg déllel már kicsikét tele van a hócipőm, hogy úgy fogalmazzak; sok szóbeszéd járta róluk az elmúlt időben. Túl sok.
Amúgy ennek köszönheti a kastélyát, de nem biztos benne teljes mértékben, hogy megérte. De ha már itt van, természetesen a lehető legtöbbet ki kell hozni belőle, csak... csak néha mintha egy őrült lenne ő, a falak közé zárva.
Még jó, hogy nincs egyedül.
Munkát?
Felcsillan benne a lehetőségre lecsapó vadász... és Damien szavai, miszerint túl sok munkát végez már így is, ez a kastély hatalmas, elkélne bele még egy kicsivel több személyzet, mint az a pár testőr.. Mindenesetre a szakács szerepét senkinek nem hajlandó átadni. Damient leszámítva, ő is eléggé "decent", ahogy mondja, képességre tett szert az utóbbi időben. Na de ez a munka lehet akár alkalmi is, hmm-hmm, nem kéne elszalasztani a lehetőséget...
- Nem akarok mohónak tűnni, de miféle munkát tudna elképzelni?
Még mindig nem mondja a kastélyt. Még mindig nem... majd idejével.. A végén még felsül, és kiderül, hogy a munka egyáltalán nem fedi az ő bármiféle igényeiket. Mondjuk az illető bérgyilkos. Ez esetben természetesen nem ezt közölné (hanem mondjuk zsoldost mondana, vagy ilyeneket), de z esetben nem épp tanácsos elárulni, hogy az a kastély, az ott, a mienk...

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Kaland. Na, ez az a szó, amitől meg engem ráz ki a hideg. Ha még egy kicsit több kalandban lesz részem, nem marad egyetlen ép porcikám, és a heg-nélküli bőrfelület nagysága már most sem túl jelentős. Nem is tudom, az arcomat mért hagyta  ki a sors? Na nem mintha reklamálnék...
Kellemetlen emlékek, valami, amiből már most is "túl sok". Ő is így van vele. Sorstárs. Nem sokat tudok az jelenlegi politikai helyzetről, de úgy érzem, tele hócipőkkel nagy-nagy raktárakat lehetne megtölteni.
Valahogy felismerem benne a lényt, akit a múltja kísért. Ha én emlékeznék a sajátomra engem vajon kísértene? Nekem okoztak sebeket, de én okoztam-e? Hányszor volt mocskos a kezem mások vérétől?
Mért hallottam meg a kölyköt? Mért tudtam megperdülve pont oda nyúlni, és elkapni a vállát? Mért vagyok néha olyan gyors, mint az áldozatára lecsapó kígyó? S főleg... Mért kínzom magam ilyen kérdésekkel?
Az apró fiaskó ellenére a hölgy szeme felcsillan a munka szó hallatán. Mohó? Mért pont ezt a szót használta? Mit jelent egy vámpír számára, ha így csillog a szeme és a mohó szó csúszik először a szájára? Nem tehetek róla, muszáj nyelnem egyet. S ha ez a kéretlenül jött képzettársítás nem lenne elég, jön a következő próbatétel. Nekem kell felsorolnom mihez is értek.
Hát ez gond. Mert ugye, ha én azt tudnám ... Eddig másként ment. Mindig konkrét munkát ajánlottak. Feltették a kérdést: értesz-e ehhez vagy ahhoz, én meg nagy bátran rávágtam, hogy igen. Azért nyilván nem ajánlottak mondjuk magisztrátusi hivatalt. Egészen jól ellavíroztam eddig. Csak a birkapásztorkodásba buktam bele, abba se nagyon, a nyáj megvolt a végén is, csak ... csak hát attól tartok másoknak kevesebb munkába, és futkorászásba került volna az egyben tartása.
Hogy mondjam azt, diplomatikusan, hogy mindegy, csak ajánljál valamit?
- Nos, amikor az ember vándorúton van, és ismeretlen helyeken, ismeretlen e ... lakóktól - majdnem azt mondtam emberektől - ... kér munkát, akkor nem nagyon válogat. Mindent elvállal, amire úgy érzi, alkalmas lehet. Voltam már favágó és rakodómunkás, lovász, tetőfedő ...
A gyerekfelügyeletet inkább nem emlegetném ... Lujzika mély nyomokat hagyott bennem. A karmolások ugyan gyorsan begyógyultak, de a lelkem ... a bugris paraszt például mélyen megsebzett, a jó ég tudja miért.
Na, de ideje visszatámadni.
- Asszonyomnak mire lenne szüksége?
Mondjad, csak mondjad, aztán majd bólogatok. Vagy nem.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Most jól látja, hogy Marcus fél tőle?... Remek. Hát ezt akár sértésnek is vehetné, azonban általában csak addig sikerül eljutnia, hogy megsértődjön a dolog miatt. Mi oka is van félnie bárkinek Dél hősnőjétől? Öhm... az északiakon kívül, akik... de nem, nem akarta őket bántani. Ő lett volna a legboldogabb, ha az egész küldetéssorozat annyiból áll, hogy kirakósokat pakolásznak egymás mellé, és aki ügyesebb, az nyer. Esetleg futóverseny. Írói verseny, bárdverseny, akármi. Bármi jobb, mint legyilkolászni egymást. Nem mintha azon katonák mindegyike az értelmiség felsőfokába tartozott volna, de ettől függetlenül beszélni tudtak, voltak szemeik, mellyel vádlón nézzenek s e pillantás mindörökre emlékezetekbe égjen. Valamint vérük is volt, igen, vérük...
Könnyen lehet, hogy kedvességét össze lehet keverni egy ragadozó csalogató nyájasságával. Ha nagyon akarná mondjuk, azt is el tudná játszani, de nem áll ilyen szándékában. Jól tudván, hogy mindenki őrültnek nézi, amiért az őszinteség útját próbálja járni, azért még nem tér le erről az útról, mert eddig bejött. (Persze ha nagyon kukacoskodunk, akkor már a bujkálás sem az őszinteség legmagasabb formája, de hát mégis egy háborúról van szó.)
- Nos, lo... lovaink voltaképpen vannak. Bár már egészen megszoktuk, hogy magunk sertepertéljünk körülöttük. Nem valami nagy nemes lovak, de a szívemhez nőttek, és teljesen jól elvégzik a feladatukat. - Körbepillant és megkeresi az ismerős világoskék égbeszökő tornyocskákat a láthatáron. - Látja azt a kastélyt ott? Nos, az a mienk. Amennyiben el tudja képzelni, hogy valamilyen feladatot... nos, igazából nem tudom pontosan, hogy a sok lehetségesből melyik, de Damien, a... társam szerint jól jön, ha tudunk valakinek munkát biztosítani. Hely pedig van bőven - feszül arca egy apró mosolyra, ahogy tekintetét váltogatja Marcus és az épületkomplexum között. Vajon kineveti most, vagy valóban hinni fog neki? El tudna képzelni összeszedettebben előadott toborzószöveget is.
- Tulajdonképpen eddig egy testőrünk van, meg néhányan, akik takarítanak, pár helyen, a szakács egyelőre mi vagyunk, de ezzel nincs is gond, legfeljebb időszűkében... hogyha van kedve két lóval foglalkozni... ám ha ennél kevésbé fizikai jellegűre gondolt, akkor azzal sincs probléma. Nem kívánom, hogy valaki egész nap csak körülöttük járjon-keljen. - nevet fel. - Kivéve, ha eközben néhányszor lovagol is, az elkerülhetetlen. Szabadabb a mozgás úgy, ha nincs egy hintó, amit húzni kell.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Szóval mégis a hely úrnőjével beszélek. Odapillantok a kastélyra, melyet már az egyik dombról korábban szemügyre vettem. Kicsit habos-babos, de alapvetően impozáns. Wilhelmina asszony viszont – ha lehet ilyet mondanom – (mondanom nem lenne ildomos valóban, de gondolni talán szabad) mintha kicsit gyakorlatlan lenne úrnői magatartás terén.
Lassan csordogálnak az információk. Van két ló. Maguk főznek?! Gott im Himmel! Van egy Damien nevű valaki is, aki a „társ” titulust birtokolja, bármit is jelent ez.
- A főzést, amennyiben meg is akarják enni az ételt, jobb, ha nem bízzák rám. – mosolyodom el a lehetőségen. Bár vállalkozószellemen szinte nem ismer határokat, itt azonnal találkoztunk is egy kivétellel. – Nem riaszt a fizikai munka.
Ha így folytatjuk, még a végén ő fogja megköszönni, ha beállok hozzájuk … mit is csinálni? De bolond lennék nem élni a lehetőséggel!
- Nos, akkor a lovakra ezentúl nincs gondjuk egy ideig, és ami a többit illeti, majd feltalálom magam. Nem szeretek ölbe tett kézzel ülni.
Most legszívesebben a feltört emlékképet szedném ízekre, de ezzel még várnom kell, jobb, ha most teljes erőmmel a beszélgetésre koncentrálok.
Közben felfedezem, hogy a gyerekcsapat jó két saroknyira gyülekezik, kis fejgombócok lógnak ki időnként a ház szélénél. Ó, hát ha borsot akartam volna törni valakinek az orra alá, aki utána hosszasan beszélget a hely nagyasszonyával, én is szeretném tudni, hogyan áll a szénám. Falusi lurkók esetében két eset lehetséges: nagyon nagy bajban vannak, vagy csak egy kicsit, attól függően mennyi rossz fát tettek a tűzre.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Elneveti magát halkan, de magában kicsikét megforgatja a fejét. Miért van az, hogy ennyi férfi tolja el magától a főzés képességének lehetőségét, mintha az valami halálosan nehézkes és veszélyes munka volna? Pedig nem az... csak leforrázhatod magad, megsütheted, elronthatod a gyomrod, felgyújthatod a házad - ez valamivel nehezebb, ha kastélyról van szó -, állatot és gyereket nem ajánlatos a közelbe vinni, mert őket meg még nehezebb irányítani, és lényegében úgy kell minden egyes fázisra figyelni, mintha egy katonai stratéga lennél. Mert ha meg nincs több fázis, akkor nem fél nap alatt, csak egy egész nap alatt készül el a fogás. De hát nem vészes ez...
- Rendben. - Gyorsan végigfuttatja elméjében, van-e vendégszobájuk... de hát persze hogy van, rengeteg szoba van ott. Meg rengeteg ágy is. Nem a legújabbak mondjuk, de hát nem az egész épület építése az ő feladatuk volt, hála az égnek. Csak a renoválás. Még most sem tudna teljesen minden részében eligazodni. Valahol az éjjeliszekrényén ott fekszik ugyan összegyűrve egy térkép, mely alapján nagyjából tudnia kéne, melyik terem mire volt való. A helyzet viszont az, hogy fizikai munkán kívül fogalma sincs, mit bízhatna rá. Egyéb dolgokhoz nincs szükségük másra. Senki más nem tud helyette könyvet olvasni és csiszolni a varázsképességeit, ezt neki magának kell megtennie. Felfogadhatná, hogy lakjon náluk és olvassa el a könyvtárat, ám ezt nehezen lehetne szolgálatnak nevezni, inkább esetleg az ellenkező irányból.
Nagyon úgy tűnik, hogy Marcus több, mint megörült a lehetőségnek. Nos, innentől jön a felelősség része. Akárkit ugye nem engedhet be a vámpírlánya az otthonába. Azonban a célzott kérdésfeltevést mindig afféle kihallgatás-szerűnek érezte. Valahogyan mégis ki kéne puhatolózni pár dolgot, lévén mindössze pár perce ismeri az illetőt. Ez így egyelőre kockázatos.
- Köszönöm a felajánlását. Meglep, hogy valóban nem derogál önnek az efféle munka. Nem tűnik annak a fajtának, aki... - Diplomatikus megfogalmazás... - ...csak a háztartásban találja meg a helyét és... szóval hogy mondjam, jól olvasottnak tűnik.
Még mindig szőrfelállító rémképként él benne az emlék, a dél és észak szavak emlegetése. Valahogyan tisztázni kéne, semmiképpen sem északi-e az illető. Lehet, hogy küldtek valakit, hogy szépen beszivárogjon az otthonába, aztán megorgyilkolja... Komolyan, amióta gróf lett, folyamatosan ezen aggódik. A kastélyba magába nem könnyű a bejutás - ha valaki észrevétlen, az éj leple alatt próbálna osonkodni. De ha a ház úrnője maga visz be olyanokat, akik valami rosszat terveznek, azzal már más a kérdés.
Feltűnik neki, hogy mintha Marcus ismét a házak irányába pillantana. Meg is látja ő is a néhány apró fejecskét. - Rosszul nevelt utcakölykök.. - sóhajt fel, inkább szomorúan, mint bosszankodva.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Mikor az úrnő egyetlen szóval beleegyezik az ajánlatomba, megkönnyebbülök, de hamar kiderül, hogy az öröm túl korai volt.
Tudtam, tudtam, úgy tudtam, hogy nem lesz ez ennyire egyszerű! Jönnek a kérdések, az ismerkedés … Ez az a bizonyos vékony jég, amitől irtózom. Persze kitalálhattam volna magamnak ezt-azt, valamiféle előéletet, de sosem lehet tudni, hogy kinek a zsebében lapul valami varázstárgy, vagy elméjében valami varázslat, mellyel azonnal tudni fogja, hogy hazudok-e vagy sem.
Na, most megint fel van adva a feladat. A valós helyzetet nem akarom kitálalni. Hazudni nem akarok, vagy inkább nem merek. Hogy tűnjek úgy közlékenynek, vagy legalább készségesnek, hogy közben igazat mondok, a nagy semmiről?
- Nem tudok olvasni, asszonyom.
Eddig jó. Tényleg nem tudok. Tekintve, hogy nyolc hónapja még beszélni sem tudtam, ez nem meglepő. Lehet, hogy régen tudtam, lehet, hogy nem. Az biztos, hogy ha olvastam is könyveket valaha, egynek sem emlékszem a tartalmára.
- Amit tudok, az az évek folyamán ragadt rám itt-ott.
Ez is jó. Tényleg így van. A ragadás időpontjára és módjára nem emlékszem, de ettől még amit mondtam igaz.
Viszont, ha további kínos kérdéseket akarok megúszni, akkor jobb, ha én „támadok”.
- Jelenleg segítségére lehetek valamiben?
Elgyalogolt idáig a kastélyból, csak volt vele valami célja. Aligha az, hogy engem felfogadjon! Vagy ha, igen, akkor hiába köntörfalazom én itt, úgyis mindent tud. Lehet, többet, mint én magam.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Megáll egy pillanatra. Halkan pislantva értelmezi a szavakat. Majd elmélyed a férfi arcában és... nem, ez lehetetlen. Egy olyan valaki, aki parasztfiú volt, nem így néz ki. Persze... a ruházata... az öltözéke arra adna okot, hogy valóban nem lehet arisztokrata de hisz... amikor ő fölvesz egy kötényt, akkor simán parasztlánynak nézik. Amennyiben nem tűnik fel a sápadt bőre és hegyes fogai. Meg persze a faluban van. A környezeten múlik minden.
Viszont akkor most lehetséges, hogy megbántotta? Na csodás. - Hogy... nem tud... - Erőltetnie kell magát, hogy ne kérdezzen vissza. Nem úgy tűnik, mintha viccből mondta volna. - Nos.. Értem. - Bár nem, nem érti. Egyáltalán nem érti. De mit lehet ilyenkor mondani? - Tehát már évek óta a vidéket járja?
Nem mer rákérdezni a családjára. Nagy valószínűséggel vagy nem érdemelték ki, hogy tartsa velük a kapcsolatot, vagy elvesztette őket, ha egyszer az egész királyságot bejárja mindenféle munkákat keresve. A lelkesedés és az óvatosság vív benne csatát. Nem biztos, hogy célszerű egy ilyen személyt beengedni a házukba. Simán hazudhat is. Valaminek a nem tudását nem lehet nehéz elhitetni. Ha ügyes, akkor nem bukik le. Mégis hogy lehetne leleplezni, hogy lám, mégis csak tud olvasni?...
- Jelenleg? - Nos, ha hirtelen ki tudna találni egy szérumot, vagy mágiát, amelynek segítségével belelátok más emberek fejébe, állok elébe az ötletnek. - Nem hiszem, köszönöm, jelenleg igazából azért vagyok itt, hogy meglátogassam a falvaimat. Gondoltam, ha már hivatalosan az én illetve a mi hatáskörünk alá tartoznak, az a legkevesebb, hogy körülnézek itt és tájékozódom. - magyarázza, enyhén büszkén. Voltaképp azonban rettenetesen fél attól, hogy nem fogják elfogadni. Sokan persze nem tudatosították, miféle változás állt be, hiszen technikailag semmi sem változott az életükben. Ugyanazt a munkát végzik, tevékenységeket űzik, gyerekek születnek, emberek járnak templomba, termelnek, felkelnek, elalszanak... A vezetőségük azonban egyre azon jártatja az eszét, hogyan lehetne még jobb. Merthogy az mindig lehetne, elég csak ránézni erre a gyerekbandára.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Meg kell tanulnom olvasni. Ha ez ennyire megdöbbentő, akkor mindenképpen. Hogy ezt hogyan fogom kivitelezni, arról sejtelmem sincs.
Már megint egy kérdés! Próbálok nem feszengeni, de ez egyre nehezebben megy. Ezzel az olvasással is mellélőttem. És most erre mégis mit válaszoljak?
- Igen.
Aki mer az nyer. Nem okoz gondot, hogy megoldjam az utazással járó problémákat, tudom, hogyan kell vándorlás közben életben maradni. Mármint egyszerűbb létfenntartási helyzetekben. Szóval úgy vélem, korábban is csináltam már ilyet.
Szóval falunéző körút. Igen, ez ilyen asszonyi szokás. A többi háznál is az úrnő időnként körbejárt, és elintézett ezt-azt. Élelmiszercsomagot vitt a betegeknek, gratulált a friss házasoknak, esetleg babakelengyét osztott. Ők ilyen mindenki anyukája státuszban is vannak.
- Akkor, ha megengedi elkísérem.
Ezzel ugyan újabb kérdéseket kockáztatok, de mivel mégsem állíthatok be a kastélyba azzal, hogy „az úrnő felvett”, nincs más választásom nagyon. Legalább megismerem én is a helyet.
Hirtelen apám hangja szólal meg a fejemben: Jegyezd meg, fiam, ha mások életét, sorsát Rád bízzák, az a legnagyobb felelősség, amit viselhetsz az életben! Olyan élethűan az élmény, annyira kézzel fogható szint a jelenléte egy pillanatra, hogy körbe pillantok, azt várva, itt áll mellettem. De persze nincs itt senki rajtunk kívül.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Hát Marcus Berger sem tűnik a legbeszédesebb fajtának. Pontosan ezért kellene ez a képesség. Akkor nem volna szükség szavakra senki megértéséhez. De még mindig kevésbé idegesítő, mint az a hazug, magát zsoldospalántának nevező eszemadta, aki minden kérdésre egy újabbal válaszol, kihívóan néz a szemébe úgy, mintha már a pillantásával is... áh, ezt a gondolatsort inkább nem folytatja, sok jóra nem vezetne. Igyekszik visszaterelni békésebb mederbe magát, különben a végén még a körülötte lévők nem fogják érteni, miért fújtat vörös arccal és ökölbe szorult kezekkel. Sötétben tapogatózás... Kap még ezért ő is, csak találkozzanak ismét. Na de mindegy.
- Máris ráér? Csak így rögtön? - lepődik meg. Eszerint tényleg nem sok kötődése lehet a másiknak. No jó, nyugtatja magát, ha valami probléma van, még mindig ott van Damien, hogy rájöjjön, ha esetleg ő maga félresiklott volna, vagy elsiklott volna valamiféle olyan dolog fölött, amelynek egyébként egyértelműnek kellene lennie. Persze neki sincsen csodaszemüvege, amellyel rögtön megállapítja első ránézésre, hogy aki belépett a kapun, milyen szándékkal jött. Túl egyszerű volna.
Végigpillant ismét Marcus külsején, hogy miféle poggyászt lát nála. Nem túl sok. Viszont ha most indulna is, akkor nem lehet sokkal több holmija, sőt, egyáltalán. Azt veszi azonban észre, hogy a férfi ismét körbepislant. - Megint a gyerekek ólálkodnak? - kérdi mosolykezdeménnyel az arcán, ám nem érti, a kölykök jelenléte miért lenne ilyen meglepő.
- Örülök felajánlásának, ám remélem, megérti, hogy néhány dologra azért kíváncsi volnék önnel kapcsolatban. Pusztán... elővigyázatosság. Sok munka van abban a kastélyban, és nem régóta készült el "teljes pompájába"... Már nem dicsekedni akarok, tisztában vagyok vele, hogy még rengeteg dolog finomításra szorul, a lényeg az, hogy... attól tartok, jelen időkben nem lehetünk elég óvatosak.
Szíve a torkában dobog. Valamiért azt feltételezi, valamit nagyon el fog rontani. Be kell vallania, ez volt a fő ellenérve az alkalmazottak felvételekor is: nem lehet tudni, megbízhatóak-e. A legrosszabb az, ha a saját személyzet fordulna ellenük. Kevesebb méltatlan bukást lehetne elképzelni.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Mért ne érnék rá? Ezen meg én lepődök meg.
A körbepillantásért kár volt. De olyan reflex-szerű volt, és annyira kevés maradt nekem belőlük! Emlékszem arra a gyerekre, aki nyolc évesen édesapja és édesanyja emlékével sírta magát álomba. De annak a gyereknek lealább megvoltak az emlékei! Nekem már csak az emlékre való emlékezés maradt. De nincs most itt a helye az elérzékenyülésnek. Ezt a kérdést próbálom elereszteni a fülem melett.
Az úrnő végignéz rajtam. Felmér. A ruhámon, egy igen lapos tarisznyán és egy nem túl jó minőségű kardon kívül nincs nálam más. A dolog előnye, hogy nem kell a költözködéssel bajlódnom. Amúgy nyolc napja nem aludtam ágyban. Mosdás kútból és patakból, ahogy éppen adódott. Ehhez képest, egyészen rendezett a külsőm, de mivel tükör nincs, a hajamban van egy pár hervadt virágszirom és száradó levél, ami alvás közben belekerült, és nem vettem észre.
„Örülök felajánlásának, ám remélem, megérti, hogy néhány dologra azért kíváncsi volnék önnel kapcsolatban. Pusztán... elővigyázatosság.”
Na, most jön a feketeleves. Ez egy rövid munkaviszony volt. De aztán nem hangzik el konkrét kérdés. Hála a jó égnek! Így még nincs veszve minden.
- Ezt megérem. Sok az ellentét a világban. Sosem tudni, ki akar jót, és ki rosszat. De én ebből igyekszem kimaradni, és becsülettel elvégezni, amit rám bíznak. Ez legalább biztos. Ezért is szeretem a kétkezi munkát. Bárki is bíz meg: meggyőződhet róla, hogy a fa fel lett aprítva, vagy hogy a ló rendesen el van látva. Ezek a dolgok nem hazudnak.
S egyenlőre még én sem! Remek! Ezt a kört is megúsztuk talán.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Elgondolkozva néz maga elé, közben megindult ugyanazon az úton, amelyen jött is. Ez egyelőre nem volt egy túl hosszú körülnézés. De talán... talán majd jöhetnek akár többen is. Micsoda luxus, amikor valaki ráér csapatosan nyaralni a falvaiban. Hát na, az élet a legmeglepőbb helyeken tudja adagolni a változásokat.
Nem tud olvasni. Valamiért ezt a gondolatot képtelen kiverni a fejéből. Furcsa, eddig az egész túl szép, hogy igaz legyen. Egy erre tévedt valaki, akinek más célja sincs az életben, mint másokat szolgálni, vagy legalábbis szívesen teszi ezt, és még ráadásul őszintének is tűnik. És nem tud olvasni. Ebből egyértelműen következik az, hogy akkor valakinek meg kell tanítani... Bár mindösszesen annyi tanítási tapasztalata van, amennyit Adéval foglalkozott. Kishúgát főleg szülei tanították természetesen, ám voltak dolgok, melyeket nem ők. Például olyan dolgok, amelyeket a nagyok inkább megtiltottak volna. Mina mutatta meg neki, hogy kell óvatosan fölmászni helyekre. A felmászást nem kellett mutatni, az óvatosságot annál inkább. Emlékszik még arra a pezsgő elégedettségre, amit akkor érzett, mikor látta, hogy követik és elfogadják tanácsát, naivan és teljesen nyíltan. Erre is majdhogynem csak a gyermekek képesek. Nem kérdőjeleznek meg, utánad mondják, amit mondasz, készpénznek veszik...
Szúrni kezd a szeme és az orra az emlékre. Kell egy gyerek a közelébe, most. Talán vissza kéne mennie Schnellbachba ismét, ott legalább voltak gyerekek, rendes és aranyos gyerekek, nem zaklattak ők... sokmindenkit. Na jó, kicsit talán rosszcsontok voltak, de akkor is. Imádták őt. Vagy csak fordítva?
Kedves mosollyal fordul vissza Marcushoz, próbálván visszafojtani a nagy sóhajt, mely elő akar törni a mellkasából. - Örülök, hogy így gondolja. Kevés őszinte emberrel lehet találkozni mostanság. - Ismét Leo képe villan fel, és ha üzenni tudna az elméjének, most minden erejével kisugározná a haragot, mely megjelenik benne. - Akkor nem kenyere a katonáskodás?
Nem megy ez neki. Soha nem ment a színlelés, és valahogy úgy érzi, már ez is az. Pedig csak óvatos, és kérdéseket tesz fel. Ez csak nem lehet még bűn. Elvégre nem rohanhat le valakit azzal a kérdéssel, hogy Ugye akkor maga nem északi?...

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Elindulunk … valamerre … ami jó jel, mert azt jelenti, hogy nem vagyok kirúgva. Eddig. Az úrnő nagyokat hallgat, ami jó, mert addig sem kérdez. De a csend nem tart sokáig. Őszintének nevez, amitől érzem, hogy a fülem forrósodni kezd, pedig tényleg nem hazudtam, csak … nem mondtam el mindent. Jól látom, hogy kicsit könnybe van lábadva a szeme? De mégis miért? Mit tettem, vagy mondtam, ami ezt váltotta ki?
Rajta felejtem a pillantásomat, amíg ez a látvány szöget üt a fejembe. A kérdést is csak utólag észlelem, erőlködnöm kell, hogy felidézzem, mi is az. Nem mintha annyira lelkesednék azért, hogy válaszoljak rá …
- Nem.
Jelenleg legalábbis nem. Az elmúlt nyolc hónapban nem fizettek engem azért, hogy fegyvert fogjak bárkire is. Mondjuk, ha belátna az ingem alá, lehetnének kétségei.
- Persze értek valamelyest a kardforgatáshoz. A mai világban öngyilkosság lenne e nélkül útra kelni.
Közben a gondolataim újra visszatérnek ahhoz, hogy mivel ríkattam meg ezt a kedves, kicsit bizonytalan, gyönyörű nőt? Nyilván vannak fájó pontok a múltjában. Történtek vele dolgok, amik belevésték az elméjébe, hogy nem lehet eléggé óvatos, ahogy mondta is. De bármi is volt az, jól alakult, hiszen egy kastélyban kötött ki.
Közben apám szavai is a fejemben forognak. Ez a kijelentés olyan volt, mintha saját tapasztalatát, élete esszenciáját osztotta volna meg velem, akkor, amikor ez, valamikor nagyon-nagyon régen szóba került köztünk. Ha végre lesz egy kis időm, össze kell szednem mindent, amit tudok a múltamról. Mindent. Tényleg, a legkisebb morzsát is!
- Asszonyom úgy véli, hogy veszély leselkedik rá, vagy a kastély más lakóira?
Na, végre sikerült egy értelmes kérdést összehoznom, amivel talán kaphatok egy olyan választ, amire megint én kérdezhetek. És még készségesnek is tűnök. Amúgy tényleg nem szeretném, ha neki baja esne. Egyenlőre kedvelem.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Próbál egyenletesen lélegezni. Ismeri ezt. Érzi a tekintetét magán. Annyi tekintetet érzett már magán, az utóbbi időben mégis különösen érzékeny rájuk. Kisebb korában, a bálokon.. akkor még nem aggódott, és élvezte, ha figyelik. Tündökölt a szempárok kereszttüzében, mert akkor még más volt, nem gondolt úgy magára, mint később, mint akinek rejtenivalója van, akinek el kell bújnia. Mint aki elmenekült.
Egyelőre nem sokkal jutott közelebb hozzá, hogy megtudja, vajon déli zsoldos-e Marcus vagy északi, vagy miféle.
- Valóban. Úgy értettem, nem tagja-e a hadseregnek. De akkor nyilvánvalóan nem - zárja le a kérdést. Legalábbis ENNEK a hadseregnek nem. Remélhetőleg másiknak sem.
A kérdésre elgondolkozik. Vajon valóban van oka félni, vagy csak paranoiás? Annyi óvintézkedést hajtottak végre, fel is fogadtak egy testőrt, hogy vigyázzon rájuk, meg aztán ott van Mina mágiája, Damien tőrei, maga a tény, hogy rengeteg szobájában a kastélynak oly könnyedén elbújhat az, aki ismeri, és oly könnyen elveszhet az, aki nem... mégis tart valamitől. Nem teljesen fogadta, hitte még el, hogy valóban joga van a birtoklásához. Pedig rengeteg várakozásba és tervezésbe került, hogy úgy nézzen ki, mint most, abból a romos állapotából, melyben megkapták.
- Az a tapasztalatom, olvasataim és történelmi tanulmányaim során, hogy akiknek valamiféle rangjuk van, vagy vagyonuk, mindig akad okuk félni. Valaki mindig irigykedik, vagy nem tartja őket jogosnak, hogy birtokolják az adott dolgot. Nem kívánom, hogy bárkinek bármiféle baja essen, s magamnak sem... valamint igyekezni fogok mind a falvakat, mind a kastélyt aszerint működtetni, hogy azzal minél többeknek segítsek, ám nem biztos, hogy ez kívülről is látszik. Nem biztos, hogy mindenki tudja, mifélék lakják, csak azt látják, hogy egy gazdag hely, s az jut eszükbe, hogy mi biztosan finomabbat vacsorázunk és kényelmesebb ágyon alszunk, mint ők. S pusztán emiatt irigyek lehetnek. Vagy pedig hatalmat akarnak, vagy egyszerűen csak... őrültek. A gyilkosoknak széles a palettája. De nem is kell feltétlen gyilkolásra gondolni, lopni is szoktak kastélyokból, de még hogy, főleg a cselédek... ezt tartja a pletyka. Nyilván nem vonatkozik mindre.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Tartottam tőle, hogy tovább firtatjuk ezt a kardforgató témát. Itt jöhetett volna egy igen komoly buktató. Mert hát hol is tanultam meg vívni? Jó, hát valamiféle kiképzőtelepen, sok gyerekkel együtt, de hol volt az? És egyáltalán ki taníttatott és miért?
Az emlékeim csak villanások, alig pár pillanatnyi történés van bennük, viszont rengeteg érzelem. Egy pillanatra az a fiú vagyok, akire emlékszem. És tudom, hogy amikor ott tanultam, akkor nem volt senkim. Árva voltam, támogatók nélkül. De akkor ki fizette a taníttatásomat? Semmit nem adnak ingyen. Mit fizettem érte? Ez már egy ideje foglalkoztat. Mi több, kínoz. Ez a világ nem jó. Nincsenek benne tündérmesék.
Egyetlen kérdésre hatalmas szóáradatot kapok. Ez az, jó. Beszéltetni kell. Végre elkanyarodtunk tőlem. Persze nem árt valami megértő visszhang.
- Igen, ez a veszély mindig fennáll. De akik így gondolják, azok tudatlanok. Nem látják a munkát a gazdagság mögött. Dolgoztam már lovászként más uradalmakban is. Tudom, hogy mi mindent kell kézben tartani. Hans a szomszéd faluból nem tudná megcsinálni, akármilyen nagy szája van, és akármennyire szeretné minden este degeszre zabálni magát, és puha ágyban aludni. Szóval én nem osztom a vágyaikat.
Ez teljes mértékben a saját, jól átgondolt, őszinte véleményem. Persze akadhatnak hozzá nem értő, az alárendeltjeikkel nem törődő urak is. De ez nem ok arra, hogy mindet a pokolba kívánjuk.
- Tehát csak így általánosságban aggódik?

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Szóval el igyekszik terelni a gyanút magáról. Hmm.
Na jó, tényleg befejezhetné a paranoiát. Ha minden igaz, akkor képesek még történni csodák, és tényleg lehet, hogy egy őszinte fickóval hozta össze a sors. A bő lére eresztett reakció nem hagy kétséget afelől, hogy okos. De hogy lehet, hogy nem tud olvasni? Egyszerűen nem jön össze. A mozgása, a szavai, a viselkedése egyáltalán nem olyan, mint valakié, aki egy gazdaságban nőtt fel vagy hasonló helyen. Mina is sok ideig élt ilyen helyeken, ám voltak dolgok, amelyekről soha nem mondott le és ez nem főként az öltözék volt, hanem a szóhasználat, ami elérte, hogy rengeteg falusinak néha fogalma se legyen, hogy éppen miről hablatyol, amikor mindenféle fennkölt szavakat használt. De természetesen jöttek már, s nehezére esett volna egyszerűbben fogalmazni.
Elmosolyodik a szomszéd falusi Hans említésére és kuncog is egy kicsit. - Ennek őszintén örülök, úgy is tűnik, hogy ön megbecsüli a munkát. Nagyobb rálátása van a dolgokra, mint sokaknak.
Talán kicsit túl sok lesz a bókokból? Ugyan már. Abból sosem lehet túl sok. Kérdésekből sem, viszont talán a másik fél így gondolná, így erőnek erejével visszatuszkol még magába párat. Pedig lennének. Azonban most rajta van a válaszadás sora. Miért faggatja ennyire arról, mitől fél? Túlreagálná a dolgot? Ennyire úgy tűnik, nincs is oka miért óvatoskodni?
- Mondhatjuk így is. Nem, ha erre gondol, nincsenek olyasféle "ellenségeim", sem Damiennek, akikről tudnánk. Inkább csoportok. Hiszen gondolhatja, hányan élnek még Délen is, akik ki nem állhatják a másfajúakat. Akik felháborodnak azon, hogy egy vámpír meg egy sötételf kaphat grófi rangot, amikor ők kidolgozzák a... szóval agyondolgozzák magukat éhbérért, és ilyenek. Vagy úgy általában a drágalátos elveik vagy tudom is én, mi miatt nem tartanak minket méltónak erre. Vagy ki tudja? Lehet, hogy akié régebben a kastély volt, annak a távoli rokonai megneszelnek valamit, és vissza akarják kapni. Most, hogy felújítottuk - nevet fel halkan, szerencsére ezekre tényleg nem lát sok esélyt. - Valószínűleg kicsit messze megy néha a fantáziám. De az elején, amit soroltam, még egészen reális, nem?

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Na, ez most jó sok információ volt. Szedjük csak darabokra! Szóval Damien sötételf, akinek egy vámpír a társa. Ők ketten grófi rangot kaptak, meg vele egy lepukkant kastélyt, amit rendbe hoztak. A kastély régi tulajdonosa nem tudom, hogy él-e még, valószínűleg nem, de esetleg lehetnek rokonai. Jó, hát ilyen szituációban én is aggódnék Wilhelmina helyében.
Én viszont jobb, ha befogom a számat, mert már megint előkerült a rálátásom.
Grófnő! Egy grófi családnak fogok dolgozni? És csak két lovuk van és maguk főznek? Nem, tényleg nem tudok sokat a grófi családok életmódjáról, de az biztos, hogy nem így képzeltem. És vajon miért jár egy grófi rang? Ehhez két pukedlinél és három pirulásnál többet kellett letenni az asztalra.
- Észszerűnek tűnik … - válaszolom óvatosan, és nem véletlenül lesz kicsit bizonytalan a hanglejtésem. – Ebbe még így soha nem kellett belegondolnom.
Nem, ez a kérdés, hogy milyen veszélyek fenyegetnek egy sötételf-vámpír párost, akik újak a grófi szakmában még nem merült fel eddig.
De evickéljünk konkrétabb vizekre!
- Van esetleg valami különleges kívánsága a lovakkal? Igényelnek különleges ellátást, vagy kiképzést? Meg tudom tanítani őket, hogy ne ijedjenek meg zajoktól, igen kicsi kéz és lábmozdulatoknak is engedelmeskedjenek.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Szóval nem volt buta, hogy ilyen feltételezései voltak, pusztán Marcusnak nincs tapasztalata e téren. Remek.
- Örüljön neki. - nevet fel. - Bár, nem mintha nem örülnék neki. Fantasztikus dolog. Egy teljesen új életforma, egy... hát, a legutóbbi időhöz képest új. Hihetetlen, tényleg, még néha rá kell beszélnem magam, hogy tudjam, ez a valóság, és nem csak valami képzelgés... de tényleg nem szeretném, hogy emiatt essen baja... vagy essen bajom. Meg a háború eléggé.. bizalmatlanná tudja tenni az embereket.
Újból felmerül benne a kérdés, miért nem születhetett egy másik korba, amikor nem kellett minden pillanatban attól rettegni, hogy valaki északi? és.. miben is mások ők tulajdonképpen tőlük? A kérdés teljesen megválaszolatlan marad, ugyanis lehetetlen rá választ találni. Az idők során elhalványult az értelme az egésznek, s szinte csak színeik különböztetik meg a két sereget. A katonáknak persze lehet, hogy sulykolnak még a fejükbe némi propagandát, miszerint Esroniel őrültsége az oka mindennek, de lassan már mindegy, mi az oka az egésznek. Csak annyi a lényeg,. hogy az emberek és más fajúak száma fogyatkozik, ez pedig semmi jóhoz nem vezet. Van elég étel e földön mindnyájuk számára, csak éppen tolerálni nem képesek egymást.
- Ó. Ilyen speciálisan ért a lovakhoz? - mosolyodik el halványan. Vajon milyen kiképzést kaphatott? Hasznos dolog az állatokkal való foglalkozás képessége, még akár harcban is. - Azt hiszem, Damien is nagyon jól meg tudja magát értetni velük. Meg én is igyekszem. Bár főleg csak lenyugtatni őket. Vagy.. a mágia nem számít?
Igaz, ahhoz csak akkor folyamodik, ha máshogy nem lehetséges és éppen kardinálisan fontos, hogy ne csapjanak zajt.

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Na, igen, a természetközelibb fajoknak mindig is könnyebb volt bánni az állatokkal. Egy elf a kisujjából kirázza azt, amit egy ember hosszú évek munkájával megtanul. De mindennek vannak hátrányai.
- Nyilván számít, de úgy vélem, egy komolyabb helyzetben felesleges olyasmire pazarolni a varázserőt, amit a ló anélkül is képes lenne megtanulni.
Hogy én hol tanultam ilyeneket? De persze logikusnak tűnik …
Wilhelmina úgy örül a grófi címének, mint kisgyerek az új játéknak: szép is, csillog is, csak nem tudja, mit kezdjen vele. Meg tudom érteni. Én valószínűleg világgá szaladnék …
A háború … Odalenn délen, a faluban igen kevéssé csapta meg a háború szele a népeket. Volt háború igen, sok minden elpusztult, ismernek is olyanokat, akiknek meghalt valakije, de ennyi. Ugyanakkor a történetek, melyeket inkább amolyan furcsa esti meseként meséltek nekem tele voltak … hogy is mondjam … olyan emberekkel és más lényekkel, akik végletesen elkötelezték magukat egyik, vagy másik oldal mellett. S a végletest nem úgy rétem, hogy képesek voltak meghalni a hazájukért, hanem hogy mindent rossznak gondoltak, ami a másik oldalról jött. Az egész gondolkodásmód, ami ezen a háborúsdin átsüt annyira, de annyira messzire áll tőlem jelenleg!
Persze az is lehet, hogy mondjuk egy éve még én is fanatikus déli voltam. Vagy északi? Ó, bárcsak tudnám legalább ezt! Mert mi van, ha mondjuk most beállítok a kastélyba, és kiderül, hogy ezzel a Damiennel már találkoztam? És noha kicsi a valószínűsége, bármikor, simán megeshet. Most, vagy később. Ez úgy lebeg felettem, mint Damoklész kardja. De ki volt az a Damoklész ?!

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Meg sem lepődött a varázslat említésekor. Vajon milyen behatóan ismeri a vámpírcsaládokat? Ha fejlett színjátszó, akkor simán lehet, hogy csak színlelte a meglepetést. Mina részéről lassan az egész élet színlelve lehetne, fogalma sincs, hogy jöhetne rá. Igyekszik figyelni, minden apró részletre. De ez a lényege a hiteles hazugságnak, mindent le tud másolni, minden apróságot. Talán művészet ez is valamilyen szinten, ám nem olyan, amelyben jártas óhajtana lenni.
- Jogos meglátás - feleli diplomatikusan, közben azon gondolkodik, honnan szerezhette a férfi a tudását. - Viszont ez nem annyira... irányításra való, inkább... Harmóniának hívom. Ha egy lény nagyon ideges, le tudom nyugtatni. Csak össze kell érnie az elmémnek az övével. - Elréved egy kicsit a távolba, ahogy eszébe jut, milyen érzés, mikor hollója, Hedwig odafent repül és ő pedig szólítja. Nem egy krízishelyzetben segítségére volt már. Imádja az elmével való játszadozást. Abban is biztos, hogy ha valami más személyiségű egyénnek lenne meg ez a képessége, mint neki, biztosan nem így, nem ezen módon használná.
- Ilyen mértékben is foglalkozott állatokkal? Félre ne értsen, jó dolognak tartom, csak úgy gondoltam, kevés embernek fordulna meg a fejében, hogy egy lovat ellátó személytől többet kérjen, mint az állatok tisztán tartását és etetését. Bár ez...ez már inkább fejlettebb szintű "munka". - mosolyog, ahogy a környék változik körülöttük, sűrűsödnek a fák, erdősebb, ligetesebb környék növi be a termékeny földet. Lassan elfogy az a rész, amely még a faluhoz tartozott, a terményesek, szántóföldek, szőlősök, egyre vadul a táj, cserjések, bokrosok veszik át a szerepet. Otthon érzi magát. Kellemeset szippant a levegőből. Reméli, nem ez lesz az a nap, amikor végzetet szabadított a kastélyra. Mindig eltúlozza a veszélyhelyzeteket is... még mindig ott a mágia és a testőrök és Damien...

Marcus Berger

Marcus Berger
Déli Katona
Déli Katona

Túlontúl oldottan társalgok. Kezdem magam biztonságban érezni? Némi bizalom alakul ki, pedig korai még. Én marha, azt hittem, ha elkezdünk lovakról beszélgetni, akkor ebben nem lesznek buktatók. De maga a téma a buktató, mert megváltozom tőle.
Amikor arról beszél, hogy „összeér az elméje” a lóéval, akkor felsóhajtok. Szeretem az állatokat, és különösen a lovakat. Milyen nagyszerű érzés lehet egy ilyen képesség birtokában lenni.
Nem sokat tudok a vámpírokról. Csak annyit, amit egy a délvidék legdélibb csücskében élő tudatlan paraszt, aki még soha nem látott vámpírt, hallott, megjegyzett, és ahogy éppen megjegyezte, úgy tolmácsolta nekem. Ez nem sok. De ha képesek ilyesmire, akkor már kicsit irigylem őket.
- A lovak szeretetét még édesapámtól örököltem. Ő tanított meg lovagolni, és az alapokra.
Újra felidézem az emlékképet, amint ülök egy kistermetű lovon (nem póni, rendes ló, csak kisebb), és apám magyaráz. Ez az első lovam, azt is tudom, az első „saját” lovam, amit én fogok gondozni, és nevelni. Vajon mi lett azzal a lóval? Ő is elárvult, amikor a szüleim meghaltak és én elvesztem?
- Sajnos őt korán elvesztettem. – teszem még hozzá, és noha Wilhelmina csak az apámra értheti, én a lóra is gondolok ekkor.
De nincs ideje a búsongásnak, jobb lesz, ha még inkább szakmai választ adok. Egyrészt abban nincs benne a múlt, másrészt legalább meggyőzhetem őt valamelyest, hogy a lovakhoz tényleg értek.
- Igen hosszú az út egy csikó megszületésétől addig, hogy egy jól idomított hátasló legyen belőle. Rengeteg apró lépésben kell hozzászoktatni mindahhoz, amit elvárunk tőle. Hogy megtűrje magán a szerszámot, hogy ne féljen az érintéstől, hogy megértse a kézmozdulatokat … Akinek nincsenek mindenféle hókuszpókuszok a zsebében, az kénytelen sok-sok időt áldozni erre. – jegyzem meg, hogy azért a mágikus dolgokról is szó essen még. – Ezen már gondolkodtam. Ha én mágus lennék, soha nem használnám a varázserőmet olyasmire, amit a nélkül is el tudok érni. Úgy érzem, attól ellustulnék. Persze könnyű ezt így kijelenteni, igazából pár fura történeten kívül semmit nem tudok azokról, akik képesek varázsolni. Lehet, az sokkal nehezebb … több energia kell hozzá … - elbizonytalanodom, ez tényleg ismeretlen terep nekem - … azt tudom, hogy ahhoz is igen hosszan kell tanulni.
Ahogy én sejtem, közeledünk a kastélyhoz. Legalábbis, amit a dombról láttam, a szerint errefelé kell lennie. A távolságot nehéz felmérni, mennyit is mentünk a falutól. A környék megváltozik. Érdekes, hogy pont a lakóhelyük környékén hagyják elvadulni a tájat. Nem mintha ellenemre lenne… Szeretem az erdőt.

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.