[Magánjáték] Until the truth reveales the secret... - Marcus & Mina

Vörösek és rózsaszínek, sárgák és fehérek, a kék és fekete még hiányzik... azért egy grófnő sem lehet olyan ostoba, hogy ész nélkül költ pénzt virágokra. Elvégre nemigen különböznek normális színű társaiktól, csak drágábbak. Meg még a végén kiderül, hogy nehezebb is gondozni őket.
Tétován simítja végig szirmaikat a kezével. Jó érzés velük foglalkozni, sok törődést nem igénylő növényekkel. Olyan keveset is képesek  meghálálni, s olyan egyszerűen kiváltják azt az érzést, hogy képes vagy törődni valamivel és a munkádnak eredménye is van. Vér és veríték nélkül. S az eredmény sem anyagi haszon vagy hasonló, hanem egyszerűen csak... szép.
Nem mondhatni, hogy az egyedül andalgás különösebben segítene elterelni a gondolatait bizonyos témákról. Ám talán mindig is mazochista volt, hogy hajlandó felvállalni, hogy ezek a kérdések újra meg újra felvetüljenek. Meg aztán, hogy máshogy lehetne eljutni a megoldásukig...
...kell ide megoldás?
Vállat von és beleszagol egy újabb rózsába. Szaglószervei lassan teljesen elalélnak a sok, őket egymás után ért benyomás következtében, így már képtelen elkülöníteni, miféle is az, amit éppen szagol. Egyébként sem érez különbséget a sárgásrózsaszínek, vagy épp az élénkvörösek között, ha behunyja a szemét, sem tudná megmondani, melyik az, amely éppen előtte van. Persze ezek a növények elsősorban az esztétikájuk miatt léteznek.
Amiatt lettek ilyenek.
Mert mindent és mindenkit formál, amin ő és az ősei a generációk folyamán végigmentek, ami történt velük, s ez nem feltétlenül egyezik meg azzal, amit akartak, hogy történjen velük... Szeret filozofálni. Egyszer úgyis véget ér a béke ideje, de addig... csak addig a pár percig, magába szívja a nap még errefelé szendergő erejét (ami nem is tűnik olyan gyengének, hála a jószerencsének), a természet illatát és jól megérdemelt jutalma, a kastély kényelmét.
Szórakozottan cirógatja meg a most jobb vállán helyet foglaló Luxot. A menyét is lassan szédeleg már a rózsák illatától, így lassan elindul kifelé, elhagyva a kisebb Édenkertet... egy vámpírnak úgyse igen lenne joga ott tartózkodni...

Már messziről észreveszi a szeme sarkából, és amíg a férfi közeledik, azokat a meglehetősen hosszúnak tűnő másodperceket azzal tölti, hogy kitalálja, mégis mi a csudát kezdjen a tekintetével. Legszívesebben egyszerűen megfordulna és karba tett kézzel várná, hogy ideérjen, de eközben valószínűleg már felgyulladna az arca.
Visszaemlékszik néhány viselkedési normára, amit még kiskorában tanult, mindenféle apróságokra, mennyi távolságot kell tartani, kivel milyen stílust kell megütni, mikor és hogyan létesítsünk szemkontaktust, mikor lehetséges közbevágni és mikor nem, mikor illendő a mosoly és miféle mimikákkal mit lehet kifejezni, miközben társalgunk...
Mintha mindezek semmivé lettek volna, ahogy pár héttel ezelőtt mindössze annyi volt a lényeg, ami hajtotta, hogy senki ne vegye észre, ne haljon éhen, képes legyen vonszolni magát előre, elbújni, elkerülni északi tekinteteket, megszerezni az információt, elhárítani a támadást, majd visszatérni és beszámolni. Közben minden érzelmet jó mélyre eldugni magába. Viselkedés... ugyan már. Egyetlen bunkó beszólásra sem reagálhatott semmit, különben csak lavinaként rázúdult volna még ugyanannyi.
Na de most még és már nem ott tart, hála a jó égnek. Bár a hétköznapoknak is megvannak a maguk krízishelyzetei.
Lassan azért felemeli tekintetét a rózsabokorról, amelyet elkezdett fixírozni, és egy mosolyfélével az ajkai szélén - nem szándékos, egyszerűen csak odatermett ösztönösen - pislog fel, amint is észreveszi, hogy Marcus szokatlannál is elegánsabb pozícióban, kihúzva közeledik. Ez gyanús. Izé... érdekes.
- Szépjónapot - hadarja végig a szavakat, így szinte teljesen egybefolynak. Tisztában van vele, hogy az arcán lévő kifejezés a legjobb indulattal is a tehetetlen és az udvarias keveréke. Vajon mi okból jöhetett? Fel akar mondani talán? Senki nem hibáztathatná. Remélhetőleg gyorsan túlesik rajta és nem egy sor bocsánatkérés kíséretében akarja előadni... Mina szíve zakatol, ahogy máris elképzeli a lehető legrosszabbat vagy ezerféle módon. De így legalább pozitívan csalódhat.

Valóban. Tegeződtek. Ezt elméletben tudja, a gyakorlatban találkozni vele viszont kissé meglepő. De olyanféle módon meglepő, hogy... végül is kellemes. A vámpír lányának marhára elege tud lenni a formalitásokból egy idő után. És ha a háború nem éppen a finomságok melegágya, a formalitásokat sajnos vagy nem sajnos megkövetelik a felettesek.
Felettes. Itt most ő a felettes.
Hát még mindig nem érzi úgy.
Hát nem hiszi el. Kap egy... csokrot.
Itt áll egy rózsakert kellős közepén, szemben vele pedig egy rakás bájos kis vadvirág, amelyek cseppet sem olyan hatalmasak és mindent áttörően rikító színűek, mint a rózsák... valahogy, ahogy rájuk néz, az agya akaratlanul is metaforát formál a csokorral és annak gazdájával, azazhogy annak szedőjével, merthogy a jelenlegi gazdája, úgy néz ki, ő lesz.
A meglepett nevetés, ami kitör belőle, már sokkal igazibb.
- Ez nagyon szép, köszönöm... nem, nem is kell versenyeznie... - Óvatosan veszi át a csokrot, a lehető legkevésbé törődve, hogy eközben miféle fizikai kontaktus létesül közöttük. Borzasztó hálás, hogy van mire néznie, ugyanis a virágokra bámulás határozottan könnyebb, mintha e szentbeszéd alatt Marcus arcát kellene vizsgálnia. A nyilvánvaló jóindulata ellenére is ezeket a szavakat hallva összeszorul a torka és csak azt várja, mikor lesz már vége.
Nem kell őt sajnálni. Fölösleges szabadkozni... nem kell az előtt, aki maga követett el hibát. És utálja, ha erre emlékeztetik. De persze elkerülhetetlen.
Nem volt felkészülve?... Kis erőfeszítésbe kerül, hogy a kezei ne szoruljanak össze a kelleténél jobban.
Nem volt, akkor? Hát akkor most arra számít, hogy most már felkészültebb?
Na jó, ehhez nem vagyok eléggé kipihent... vagy "felkészült.
Átveszi a csokrot, egy biccentés kíséretében, és egy kis erőfeszítésébe kerül finoman fogni őket és nem összeszorítani a szárukat... de nem, nem öntheti rájuk a dühét, ezekre a természeti teremtményekre, akik semminek és senkinek nem ártottak...
- Köszönöm. Tényleg nagyon szépek. De fölösleges szabadkozni, mondtam már. Kérlek, ne mondj ilyeneket... különben megőrülök. Ez... ezért jöttél? Hogy elnézést kérj?
Nagyon reméli, hogy nem. Hogy van valami más ok is. Akármi. ha az egész beszélgetésnek erről kell szólnia, akkor megint el kell, hogy meneküljön majd... azt pedig nem akar. Gyengeség és nem vezet sehová.

Felcsillan a szeme. Nagyon is felcsillan a szeme, hiszen ez volt az, amire várt... Teljes meggyőződése, hogy halála után esélyes a tudásdémonságra. A baj csak az, hogy nem emlékezne rá. Hmm.. akkor kell tudni maga körül olyanokat, akik viszont emlékeznek, és legalább elmesélhetik. Viszont ez számukra igen nagy fájdalommal járhat majd...
Miért gondol máris a halálára? Messze van az még remélhetőleg.
Nem kellemes emlékek, hát ezt sejtette... viszont azt, hogy konkrétan...
Megpróbálja újra végigmondani magában a szavakat, csak hogy ténylegesen realizálja.
Marcus megölt valakit. És emlékszik rá. És itt áll vele szemben, és kimondja ezeket a szavakat, ez...
- Megbízás? - Ki kellett mondania a szót, így valahogy valósabbnak hat. Nyel egyet. A levegő ugyanúgy áll, mint az előbb, a fenti égitest melege finoman simogatja a bőrét, a rózsák illatát pedig fújdogálja a szél. Az idilli képből semmi sem változott... nem változott vörösre az égbolt és zuhant le valami szikla az égbolt. Felháborító, hogy a világ néha mennyire nem törődik az ilyen dramatikus helyzetekkel.
Hátha elvezet messzebbre is? Hát milyen messzire akar menni? Visszakerülni a megbízóhoz, vagy ahhoz az élethelyzethez, amiben ilyeneket csinált?
Úgy érzi, a vér lassacskán készül megfagyni az ereiben. Ott állt a karjában, odabújva, mint egy kisgyermek, védtelenül és kényelmesen, és ez az ember talán egy mozdulattal ki tudná törni a nyakát.
És akkor mit sem érne a mágiája, mert már... el lenne törve a nyaka.
A nyavalyába is az éles képzelőerejével és azokkal az undorító emlékekkel... Hagyja, hogy egy erősebb, görcsös remegés végigszánkázzon a testén, kezein látszik is, valamint az enyhe, meredt pánik az arcán... aztán vesz két nagyobb levegőt, és felfogja, hogy még nem estek neki. Marcus még mindig ugyanúgy néz ki, mint eddig. És nem úgy, mint akinek a képébe kéne vágni egy éjlángot, nem, erre nem szolgált rá... ki tudja, egyáltalán.. igazi-e az emlék...
- Mi van, ha.. ezek nem is a te emlékeid? Mi van, ha valahogyan átrakták a te elmédbe őket? - keresgél kétségbeesetten egy biztonságosabbnak tűnő kapaszkodó után. Persze mint mágus találkoznia kellett volna ilyen mágiával. De talán a megfelelő kombinációval lehetséges, ha még eddig nem is fordult elő.
Szóval itt akarja hagyni. Remek. És talán vissza sem tér. Talán megtalálja valami sötét csapat és egyszer s mindenkorra elteszik láb alól. Anélkül, hogy valaha megtudná, kié volt az a díszes nyeregtáska, és anélkül, hogy Mina valaha megtudná legalább az igazi nevét. Meg hogy mik azok a betűk.
Felfordul a gyomra a gondolatra, hogy meghaljon valaki, aki megölelte, aki ilyeneket mondott neki... aki... aki egyáltalán ránézett. Senkinek a halálába nem bír belegondolni, hát még...
Nagy levegő. Menni fog ez... muszáj lesz.. - Értem. - Meg a jó frászt érted. Játszod itt a beletörődő kisasszonyt, holott egy porcikád se kívánja, hogy lelépjen csak így... Nyilván tud... tudod, hogy ez a feladat, ez... megoldjuk, mármint... nem olyan fontos, hogy... szóval nem kell a lovak miatt... megleszünk... - Próbálja valahogy kifejezni, hogy cseppet sem az átkozott állása miatt kellene aggódni. Csak érzi, hogy nem ez itt a fő tényező?...

Lassan nagyobbra nyílnak a szemei. Miért.... miért szomorítja ez ennyire el? Valamit nyilván félreértett. Megint. A francba ezekkel a szavakkal. De hogyan máshogyan közölje a gondolatait, ha még ezzel is ilyen nehézkesen megy?
Lehrmethoden... hogy erre még eddig nem gondolt...
De nem most. Most nem. Valami.. valami szép gondolatot kellene vele továbbítania, valami szép alkalommal, amikor el is ér vele valamilyen célt... Irracionális és romantikus vágyak, mint mindig.
- Úgy értem... nem azért fogsz... Nem jó. Nem a lovászomat fogom hiányolni. Nyilván nem csak azért vagy itt, mert... mert... elképesztően szükségünk volt valakire, aki betölti ezt a pozíciót. Egyébként minek magyarázkodok? Mondhatnám, hogy menjen Isten hírével... de egyrészt ilyet nem ejtek ki a számon, másrészt... nem... Úgy beszélsz erről, mintha az lenne a legnagyobb gond, hogy nem tudsz dolgozni. Üsse kő, a francba is... eszeveszettül kíváncsi voltam, ki is vagy, és akár van ehhez jogom, vagy okom, akár nem, még mindig az vagyok.
Lehunyja a szemét. Nagy nehezen sikerül előlöknie magából ilyen őszinteségrohamokat. Ez jó. Nagyon jó.
Ha megtalálod... megölöd?
Kinyitja a szemét. Látni akarja a gyilkos dühöt a szemében, már ha ott van... valamiféle olyan beteges vágy ez, mint amikor ő maga veszi el valaki életét, és látni akarja az arcát az utolsó pillanatban...
Miért gondol már megint erre?
- Szóval... eljöttél ide, hogy közöld, elmész, és nem tudod, mihez kezdj? Készüljek fel, hogy talán vissza sem térsz? - kérdi erősen kétkedő hangnemben. Csak ez a mérhetetlenül sok kétség teszi - talán - elfogadhatóvá, amit mond. - Mit tudok tenni?
Nyilván tudja, hogy mit tudok tenni... tudnia kell. Feltételezni sem meri, hogy megtenném?

Kivörösödik a szégyentől. Persze, természetesen nyilvánvaló, hogy kíváncsi. Ezt az egyet sehogyan sem tudná eltitkolni. A szenvtelenség vagy érdektelenség nem ment neki, akkor sem, amikor égető szükség lett volna tapintatra... bár akkor azért néha. Nagyon nehezen. De talán akkor gyűlölte meg egyszer s mindenkorra a titkokat, amikor Ade nem volt hajlandó megosztani vele, mik bántják, és csak úgy eljárogatott embereket gyilkolászni.
Pedig a francba is, ki lehet inni úgy valakinek a vérét, hogy nem ölöd meg!...
Megölés. Remek, helyben vannak. - Az életem sajnos eddig sem csak olyanokból állt, amiknek örültem.
Haragszik magára, amiért hideg és elutasító... bár nem, nem is hideg. És nem utasít el. Inkább visszacsap, mint egy ostor, bár néha legszívesebben saját magát képelné fel. De ez tény. Nem volt minden szép és finom habostorta, azonban a bizonytalanságnál kevés rosszabb dolog létezik.
Tulajdonképpen egy önző dög. Marcus a saját családját keresi, ő pedig... ő pedig... mit is? Mit keres valójában? Voltaképp akármit. Mintha az információ, amelyet felkutatni terez a férfi, bármiben is megváltoztatná az ő életét...
- Ha... létezett egy ilyen bűnszervezet, akkor... talán még most is működnek. Valahol, titokban. Hol lehetnek, és hogy az égbe olyan ügyesek, hogy teljesen titokban tartják ezt a működést?... Meg... kinek van szüksége ennyi bérgyilkosra?
Pislog párat. Voltaképp nem is tud sokat az egészről, csak annyit, amennyit most hallott. De nyilván többen voltak. Gyerekeket fogdostak össze... Megjelenik egy északi a fejében, aki megpróbálja meggyőzni, hogy ez miért helyes és sokkal jobb, mert legalább célt ad a gyerekeknek és biztos megélhetést. Azokat a valakiket, akiket meg eltesznek láb alól, biztosan okkal szemelték ki maguknak a megbízók. S feltehetően megérdemlik a halált.
- Hogyan jöttél rá minderre? Egyszerűen csak előjöttek az emlékek?

Megint rosszul tette fel a kérdést. Persze, hogy nem... olyan egyszerűen. De nyilvánvalóan jönnek, és ezek szerint hogyha bizonyos dolgok történnek vele, az felidéz egy régi emléket. Eltemetett emléket. Ami mélyen, rejtve van. Volt.
Vajon miféle dolgokkal lehetne kiváltani hasonlókat?
Ami foglalkoztatja?... Mi foglalkoztathatta az utóbbi időben? Ha ugyanaz, mint Minát, akkor annak jelentős köze kellett, hogy legyen hozzá, ami azt jelenti... hogy az ő emléke idézett fel benne egy gyilkosságot?!
Nyel egyet. - Megkérdezhetem, hogy most... mire kérdeztél rá? - kérdi vékony hangon, mint amilyen egy ibolya szára a rózsáéhoz képest, olyan elhaló ez a hang ahhoz viszonyítva, melyet néha képes produkálni, különösen emelkedett lelkiállapotban.
- De amikor te gyerek voltál, még nem volt ilyen a helyzet... nem ennyire. Kétlem, hogy csakis a háborúhoz lehetne kötni ezt az egészet. De... ez... akkor sem igazolja, hogy ezt tegyék. Akkor sincs joguk hozzá. Senki sem érdemli meg, hogy akarata ellenére gyilkost neveljenek belőle.
Valakiből akarata ellenére egyszerűen csak az lesz. Mindenféle külső irányítás nélkül. Valaki pedig önmaga választja...

Simán mondhatta volna, hogy nem. Hogy semmi közöd hozzá. Vagy finomabban, nehéz beszélnem róla, majd egyszer, kérdezni lehet, csak választ nem kapsz. De nem, az irónia nem Marcus eszköze. Vagyis csak ritkán. Előfordult már azért.
Olyan szemekkel nézi, mint egy szivacs, aki minden információt magába szív, és majd mélyen elraktározza, dolgozik belőle. Egy ponton azonban megakad a folyamat, és a szavak is, és a szenvedés szinte tapinthatóvá válik a levegőben. Eszébe jut a saját családja és az emlékek, valamint a hallottak párhuzamosan ostorozzák a lelkét. Végül is ő saját szándékából hagyta ott őket. Pontosan tudja, hol vannak, az édesanyjáról legalábbis biztosan.
Nem is magára kéne koncentrálnia. Közben összeomlanak itt előtte.
Kettőt pislantott és Marcus máris háttal áll neki. Ismét. De most nem ő a hibás legalább. Vagyis hát... ő kérdezett rá... Összeszorul a szíve. Oda akar szaladni, két kezébe fogni az arcát, közel nyomni magát az arcához, hozzáérinteni az orrához az orrát és a nagy szemeivel átsütni minden gondolatát: nem vagy rossz ember.
De nem tudhatja... honnan tudhatná? Hajlamos elhinni, hogy mindent tud, pedig nem...
Franc vigye el.
Lábai lassan viszik közelebb. Érzi, hogy minden mozdulatának súlya van. Lassan nyújtja ki a kezét, de még gondolkozik, hová is kéne azt tenni, a vállára vagy valamelyik ökölbe szorított kézre... végül hosszú másodpercek tétovázása után a vállat választja. Finoman helyezi rá a tenyerét. Valahol, belül számít arra, hogy Marcus a következő pillanatban megfordul és ráfog a nyakára, erősen...
Vajon tudna reagálni rá?
És mi a jóságos égért nem fél egy kicsit sem?

Remek, megint beleesett a saját törődése csapdájába. Hát, most már mindegy. Döntött, és ismét rosszul, megszokhatta volna már... Most komolyan csalódott vagyok? Ám nincs túl sok ideje a saját érzelmeit analizálni.
Nem emlékszik, hogy Marcus említette volna, mi lett a szüleivel. Mintha nem is tudta volna pontosan.
- Ha nem teljesen vagy biztos az emlékeidben, akkor talán... lehet, hogy nem voltál az. Meglehet, hogy nem éltél velük, de talán még élhetnek.
Ez egy szép kép lenne, bár semmivel nem tudja alátámasztani, de jelen körülmények között még kizárni sem. Bár.. az, hogy élnek, nem jelenti azt, hogy örömmel fogadnák a bérgyilkossá lett, majd emlékeit vesztett fiuk visszatértét, vagy azt, hogy egyáltalán jó emberek ahhoz, hogy...
De annak tűntek. Jó embernek, az elmondások alapján. Tényleg élhetnének még.
Megint csak percek óta a részleteket hallgatja. Miért mondja ezeket el neki?...

Az emlékekkel nem tud vitatkozni. Jobb híján hinnie kell nekik, hiszen csak az látja őket, akinek az elméjében vannak, úgy, ahogy az agy gondolta azt közvetíteni.
Kivéve, ha...
De nem, most nem ez a lényeg. Várhat még. Különben is, ki ne rémülne meg a gondolattól, hogy turkálni akarnak az emlékei közt? Teljesen jogos volna. Talán még Marcus sem bízik benne annyira, hogy engedjen ilyesmit. Valamilyen ürüggyel biztosan elintézné, hogy ne történhessen meg, mondjuk azzal, hogy akkor Minának is át kell élnie a szenvedést. Mintha bánná...
- Érdekes. Én nehezen tudok elképzelni mást a képeken kívül. Érzéseket, talán. De a szagok... ha találkozom ismét azzal a szaggal, akkor az felidézi a korábbit. De könnyen eltűnnek róluk az emlékek, ha nincs újabb tapasztalat, nehéz megtalálni őket.
A kastély illata például teljesen más, mint ahol felnőtt. A romok dohos szaga ismerősebb volt, mint amilyen most, újan, a textíliák, ruhaneműk friss és biztonságot sugárzó illatában. De a rózsák illata nagyjából hasonló mindenhol...
- Akkor meg kell keresnünk ezeket a pontokat. Összeállítani belőlük egy képet. Kirakós. Montázs. Festmény, amin ilyen pöttyökből rakják ki a fákat, biztos láttál már olyat. De ha nem, beszerezhetünk, azon ne múljon, úgyis üresek a falak. Vagy tudok jobbat, festek egyet.

Megint beletrafált. Remek. De úgy látszik, emiatt se dől össze a világ, ez megnyugtató. [color:1153=e88aea]- Remek... nos, akár festhetek is egyet. Bár azt nem mondom, hogy a technikája meg úgy általában a kinézete olyan csodálatosan művészi lesz, de egyébként ez a környék olyan szép, hogy többször megfordult már a fejemben... már... megbocsássanak a szerénytelenségemért. Végtére is kaptam, nem pedig... szereztem.
Voltaképpen szerezte, de már így is eléggé belebonyolódott a szemantikába.
Zavartan mosolyodik el. - Ne köszönd... csak önzőség ez is. - Lassan minden annak tűnik, amit csinál. Viszont már nehéz meghúzni a határokat, hol lehetne önzetlennek lenni és hogyan.
Talán mást kellene tennie, mint támogatni?... Ha valaki más állna itt a helyén, minden bizonnyal sokkal inkább a hideg és elutasító attitűdöt venné magára. Amihez minden joga meg is lenne. Mina viszont, hogyha meg kéne erőltetnie magát, se lenne képes rá... vagy legalábbis beleroppanna, annyira szembemenne az ösztöneivel.
- Miért ne akarnám tudni?- kérdi túlságosan is könnyedén és hirtelen. - Mi lehet még ennél is rosszabb, ami már idáig kiderült? De jobb kérdés, hogy miért ne akarnám tudni? Nem vagyok gyenge, már amennyiben annak tűnök...

Nem érzi magát erősnek. Talán ezt hívják felelőtlenségnek, de ha az volt az is, amit eddig csinált, akkor idáig megérte. Vagy ezt... ezt hívják úgy, hogy valakinek a fejébe száll a dicsőség és egy nagyobb siker után azt hiszi, most már bármire képes? Hmm..
- Pontosan tudod, hova kell mennünk? Hogy hívják ezt a várost? - Nagyot dobban a szíve. - Damien egyszer találkozott egy bérgyilkosszervezettel. Őt is be akarták szervezni... akkor találkoztunk. Sajnos kissé túl későn értünk oda, hogy megakadályozzuk a pusztítást, amit elkezdtek... a Holló Karmainak hívták őket.
Eléggé úgy hangzik, mintha egy meséből lépett volna elő, ám a self tényleg nem kitalálta, erre ő a bizonyíték, hiszen ott volt. Ott futottak össze életükben legelőször.
- Hát... ha van egy konkrét hely, akkor... Fogalmam sincs. Tervezésben sosem voltam a legjobb. De tudok segíteni, hogy esetleg később vegyenek észre, vagy megállítani őket, ha meg akarnának támadni... - mosolyodik el. Stratégiában ne számítsanak rá, de ha valami rosszul megy, tudhat korrigálni. Néha kevéssé logikusan, de tud. Legrosszabb esetben folyékony éjlángot szabadít mindenkire. Csak azzal az a gond, hogy a tűz terjedni szokott... vízmágiája pedig nincs.

Szintén pislog párat.
- Öööhm... hát... ja hogy... jó... hogy csak így meg gondoltad osztani az ötleteid, értem..
Kicsikét zuhan pár emeletet gondolatban. Tehát még mindig ott tartanak, hogy várhatja: visszatér-e vagy sem. Remek. És akkor ez jutna eszébe minden áldott pillanatban, amikor ránéz a lovakra, amikor végigsétál a folyosón és rápillant az ajtóra, vagy egy könyvre, vagy tollat vesz kezébe, vagy...
Viszont már megint olyat feltételezett, ami nem volt valós. Csodálatos. Frenetikus.
Kéne egy ásó. Mivel egy kertben vannak, csak van valahová letámasztva egy... valaki ott hagyta... befekszik a rózsák mellé...
- Úgy értem? Hogy? Hogy ez egy jó ötlet? Hát, túl sokat nem tudok a helyztről. Őszintén, eszeveszetten kockázatosnak tűnik. De az is lehet, hogy az egészből semmi sem maradt, és egy üres épületet találsz, ami teljesen romos, vagy teljesen másnak használják, vagy az is lehet hogy ezek az emlékek nem teljesen valósak, vagy módosítottak, vagy... akármi...
Éppen emiatt a bizonytalanság miatt kicsikét fel akar robbanni.