[Magánjáték] Until the truth reveales the secret... - Marcus & Mina

- Nem tudhatom biztosra. Akár ez is előfordulhat. Könnyebb erre gondolni mindenesetre, mint arra, hogy te követtél el valami szörnyűt... de nem akarom, hogy valami olyasmiben reménykedj fölöslegesen, ami nincs úgy. Csak egy ötlet volt. A feledés viszont... A Feledés a legmagasabb szintű képessége a családomnak. Biztosan léteznek más mágiák is, vagy egyszerűen csak valami fizikai behatás, amitől az illető elveszti az emlékeit... elég hozzá leesni egy lépcsőn is... - Ebbe inkább nem gondol bele. Abban az esetben több is sérült volna, nem csak az emlékek, de ez a jelek szerint nem következett be.
Mostanáig?
Ez a jelentős nézés... Nagy nehezen lenyeli a gombócot a torkában. Kilenc éves korától... Mennyi sérülés gyülemlik fel egy emberben ennyi idő alatt? És mit jelent ennyi idő távlatában az, ha elkezdenek vele törődni?
- Nehezen viselném, ha valaki csak úgy a halálba akarna sétálni előlem.- Hangja megint halkabb és mélyebb a szokásosnál. - Egyébként nem tudhatod. Elvesztetted az emlékeidet... ki tudja, lehet, hogy voltak, akiknek nagyon is hiányoztál... vagy... talán... még mindig hiányzol.. valami szép lányok esetleg..
Megbódította a sok virágillat? Nem kéne minden szót kiejtenie a száján, ami megfogalmazódik a kis buksijában. De most már mindegy.

Ismét elkezdi a földet fixírozni. Megtalálja a legjobb témákat. Mindegy, utólag már úgysem tehet róla, mi csúszott ki a száján. Viszont azért arra számított, hogy nagyobb meghökkenés lesz az eredménye. Vajon Marcus számított efféle feltételezésre?
"Vagy egyéb kapcsolatok". Azt kívánja, bárcsak teremne egy lyuk a földben, amelybe belesüllyedhet.
A kérdésre viszont ő hökken meg. Egy pillanatig csak hallgat, aztán megrázza a fejét. - Nem-nem, én... még... annyira nem vagyok erős. Igazából.. az a képesség... azzal saját magát törli ki a használó mások elméjéből. Tehát akkor csak egy adott személyre nem emlékeznél, nem pedig magadra. Viszont én... nem hiszem, hogy valaha is szeretném ezt. Ellenségekkel szemben talán. Ha nem emlékszik rám, nem akar majd megkeresni és akkor nem kell végeznem vele, akkor számára olyan lesz, mintha soha nem is lettem volna. De ez nem... nem az én módszerem.
Az unokatestvére állította magáról, hogy egy sehova nem illő fattyú. De ő biológiailag nem illett se egyik, se másik családba. Egy vér szerinti, tiszta Nachtrabennek kedvelnie kellene a titkokat, vagy nem?
- Ha gondolod, összefoglalhatom, miféle mágiákat tudok. De így is, úgy is felvágásnak tűnne, pedig nem árt tudni, hogy a szövetségesed mire képes, hiszen akkor nem lepődsz meg és jobban érted majd, mit miért csinálok..
Azon kapja magát, hogy képzeletbeli jeleneteke gyárt, melyekben is bujkál, lefegyverez vagy éppen harcol.

Gyanakodva szűkíti össze a szemeit és kicsit kérdőn pislog föl szempillái mögül. - Csak nem mérlegeled, hogy magaddal vigyél egy mágus-kisegítőt? - mosolyodik el huncutul. De, határozottan a fejébe szállt a dolog, állapítja meg...
Kuncogni kezd. - Nem is hiszem, hogy tudnám bonyolultan. Nos... el tudom érni, hogy úgy tíz másodpercig utánozzák a mozgásom... vagy lebénuljanak. Van az árnytű és az Éjláng, főleg fizikai sebzést okoznak, a folyékony éjlángot kissé veszélyesnek tartom, nem tervezek felgyújtani egy házat, de ha egy sereg akármi támadna ránk és gondosan el vagyunk tőlük választva, akkor talán szóbajöhet. Nos... ha észreveszem, hogy valaki elindított egy támadást, de még nem ért célba, akkor meg tudlak védeni. Meg magamat is. De csak külön-külön. Meg tudok nyugtatni egy haragos vadállatot, esetleg egy ideges embert is, de ha ő meg akar ölni minket, akkor nem fog eltántorodni a céljától, csak nyugodtabb lesz. Tudok úgy kinézni, mintha ember lennék, sötétet csinálni, és....
Elhallgat egy kicsit. Szívdobogása határozott ritmusként dobol a fülében. Képes vagyok belelátni az elmédbe, hogyha te is engeded. Képes vagyok belelátni az elmédbe, hogyha te is engeded.
Ennek természetesen semmi köze a harchoz. Hisz nyilván nem fogják engedni. Nem is nagyon lesz idő és lehetőség ilyesmire. De az ajkai mégis mozogtak és a szavak megformálódtak.

Ódzkodva ejti ki a szavakat, hiszen látja, mennyire nem egyértelmű ez asok információ annak, aki nyilvánvalóan nem ő, nem gyakorolta ezeket és nem jön némelyik már szinte rutinszerűen. Végül is így belegondolva elég veszélyes ő, renegát Nachtrabenként. Biztosan máshogy alakulnak a képességei, ha otthon marad.
Nem akar sem túl bonyolultan fogalmazni, sem felvágni, ellenben a büszkeségét nemigen tudja véka alá rejteni. Na de ennyi baj legyen. Egyébként így végiggondolva meglehetősen félelmetes az arzenálja. Vicces, hogy ennek ellenére úgy inába képes szállni a bátorsága, de legalábbis cseppet sem érzi magát valami hú de legyőzhetetlennek a legtöbb helyzetben.
Talán a probléma az, hogy bár vannak, éles helyzetben azért nem szeret bántani másokat. Minden a szellemből adódik...
Marcus ötletelésére visszafogja a kényszert, hogy idiótán felnevessen. Természetesen logikus következtetés, noha nem feltétlen a dolog gyakorlati haszna jutott az eszébe... de ez már az ő hibája. Természetesen van neki gyakorlati haszna, mégpedig rengeteg.
- Nos... igen, megpróbálhatnám. Ez... furcsa, mert az emlékek nem pontosan úgy rajzolódnak ki, mint egy kép, mint ahogy mondtad is, az emlékezés nagyon összetett és véletlenszerű, illatok, szagok, foszlányok... külső szemlélőként pláne nagyon nehéz eligazodni benne.

Bele akar harapni az alsó ajkába. Talán rossz ötlet volt elárulni. De hát mikor rossz ötlet elárulni bármit is?
- Viszont ettől függetlenül meg kell keresned azt a helyet. Ha más lakik is, akkor is.... ez a tényező mindig is ott lesz, és ha nem kezdesz vele semmit, akkor csak zavarni fog. Persze... ki vagyok én, hogy beszéljek, aki szintén elég távol vagyok az otthonomtól, ráadásul önszántamból... - forgatja meg a szemét. Mondjuk őrült lett volna, aki a helyében nem szánja el magát a változásra. Gyilkosokkal együttélni nem a legcsodásabb, kivált, ha vérségi kapcsolat van köztetek.
- De most tényleg visszatáncolnál és inkább el sem indulnál megkeresni? Mi az, amit veszíthetsz?
Talán kissé megszállott lett, de inkább megvárja, amíg valaki külső élőlény közli ezt vele.

Csak így, ilyen egyszerűen? Ennyi erővel indulhatnának egy kéjutazásra is Észak fővárosába vagy valami... Ha van kedve jönni... hát...
- Nem csak az én vállamon van - jegyzi meg, arra gondolva, aki egyelőre az egyetlen személy a világon, akinek látta az elméjét. Vajon biztonságban lesz nélküle?...
Remek, ennek is most kellett eszébe jutnia. Francért kell akarnia mindenkit megvédeni, mindent kideríteni és mindennek utánajárni.
- Hmm... az lenne okos, ha úgy indulnék el, hogy azért nagy hír ne legyen róla. Szerinted mennyi időt ölelhet fel ez a... nyomozás? Mert ha hamarosan visszatérünk, akkor nincs gond. Ha pedig nem térünk vissza soha... nem... ezt nem gondoltam komolyan. - nevet fel kissé zavartan. Talán kissé túlságosan is beleélte magát a dologba. Még mindig a legvalószínűbb, hogy békés parasztokat és nyomok nélküli kis településeket találnak. De talán nem is lenne baj.

A szavaktól azt kívánja, bárcsak megnyílna most itt a föld a rózsabokrok mellett és belesüllyedne ő is, lehetőleg leveleket és virágfejeket eresztvén. Ha rózsa lenne, legalább nem lenne gond többé a pirulással és nem is kellene válaszokon törnie a fejét, hiszen amikor a szél fújja, mindig csak bólogatna.
Azt hiszi, itt akár véget is érhetne a világ. A vére mintha valami nagyon lassan folyó valamivé, mondjuk sárrá változna, tekintete pedig egyetlen mozdulatlan valamivé fagy.
Most... Mondania kellene valamit? Mégis mit lehet erre mondani? Belenéz a nagy, rémisztő feketeségbe az elméjében, amitől nem kap választ. Remek.
- Tisz...tázni? Én... nemigen terveztem semmiféle szerepet játszani az utazásom során. Lehet, hogy bolondság, de ritkáén hazudok. Csak akkor tettem meg, amikor életszükséglet volt.
Tényleg eléggé az volt. Abban a pillanatban, amikor lebuktak, le is lettek támadva, viszont ekkorra legalább elvégezték a feladatukat. Hogy mennyire büszke is volt arra a napra, bűn vagy sem...
- Felőlem beugorhat a vezetéknév. Ha rájönnek, hogy én vagyok, jöjjenek, nem titkolom. Mármint.. nem akarlak persze.. bajba keverni... A háború, hát... meglepett igazából, hogy minket jutalmaztak ezzel. Tény, hogy nagyon sok bevetésünk volt és több közülük meglehetősen... kockázatos. Valamint ott voltam a csapatban, amely elfoglalta az Eichenschildi palotát.

- Hát.. ez a feltételezés talán túlságosan is jóhiszemű. Igyekszem. De vagy jól kiismerem magam, vagy annyira nem érdekel az emberek véleménye... na jó, ez szívtelennek hangzik. Bizonyos embereké, bizonyos helyzetekben.
Viszont most belegondol a helyzetbe. Tényleg túlkombinálnák a dolgokat? Részletes leírást kell adnia arról, kivel utazik és miért, pusztán azért, mert esetleg felismerik? Hát ha rákérdeznek, majd... válaszol valamit. Nem gondolta, hogy előre meg kellene terveznie. Talán valóban nem nőtt fel eléggé ehhez a feladathoz. De nem számít, már elhatározta, már nem fog visszatáncolni, hiszen végül is kötelessége segíteni.
Ha nem Marcusért, vagy a gyerekekért, vagy a világ jójáért is, akkor a saját lelki békéjéért.
Bólint. Te jó ég. Megint úgy fogok benyitni Damienhez, hogy őrültséget fogok csinálni. De ez legalább jövő idő, nem múlt.
- Rendben. Akkor... elteszek egy nagy adag ennivalót az útra. Azt hiszem, van még pite. Meg néhány olyasmi is, ami tartósabb. Sietek.
Így csak órák kérdése, és meg is jelenik majd, útra készen...