[Magánjáték - Marcus & Mina] A tudás hatalom

Hát lett egy lovászuk.
Ez majdhogynem minden nap eszébejut, amint újra nap simogatja az arcát... Meg is kellett tanulnia az utóbbi időben amalgámnyaklánccal aludni. Szerencsére viszonylag kényelmes, és messze elviselhetőbb, mint akár pár óra némelyféle szorongató ruhákban és ékszerekkel felszerelkezve.
Damien látszólag elégedett volt az utóbbi napokban. Ami csodálatos, mert végre van egy férfi a közelben, akire nem néz csúnya szemekkel, ez is ritka eset. Elvégre határozottan ő volt, aki indítványozta: ha már kastélyt kaptak, kellene bele személyzet is.
"A végén még megszólnak minket, hogy mi az, hogy magunkra főzünk és mosunk..."
Egy mosónőjük már akadt. A szakácskodáshoz - egyesek szerint puszta hóbortból - ragaszkodnak, ezt valahogy mindig mindenki furcsállja, senki sem hiszi el, hogy Anja oktatása után olyan ételeket lehet rittyenteni akár a semmiből is, hogy még egy hercegféle is megnyalná a tíz ujját.
Furcsa érzés, hogy mások sertepertélnek körülöttük. Egész addig nem furcsa, amíg rá nem nzé valamely tárgyra és meglepdve veszi észre, milyen tiszta, holott az előbb még tiszta por volt. Meg amikor csak úgy szembejönnek a folyosón. Akkora ez a kastély, hogy gyakorlatilag mintha egy komplett kis városkában élnének, s néha összefutnak, beszélnek pár szót, majd mindenki megy a magad dolgára.
Mina nem egy vérmes főnöktípus, erre már rájött. Lazán elbeszélget az úgynevezett szolgálóival - de ha visszaemlékszik, mindig is ezt tette. Amiért kapott persze egy jó adag szidást. De nem, soha nem fogja megérteni, miért kellene valakire máshogy nézni, ha ugyanolyan erkölcsök és normák szerint képes élni, mint ahogy az elvárt. Nem mellesleg, a dolgozóktól is meg lehet kapni érdekes információkat.
Van azonban olyan helyzet, amikor a dolgozó nem rendelkezik épp túl sok információval.. Még saját magát illetően se. Éppen ezért Mina a fejébe vette a tervet, hogy megtanítja Marcust olvasni. Ez azért elég minimum, hogyha náluk dolgoznak. Legalábbis nála az, hiszen annyi titok lengi körbe, ez pedig talán segít megfejteni őket. Önző érdek is van egy aprócskát a dolog mögött, hiszen a vámpír maga is kíváncsi a férfi múltjára, nem utolsó sorban arra, jelent-e veszélyt.
De főleg csak segíteni szeretne neki. És tudni.
Kopog Damien ajtaján. Furcsa, hogy külön helyen vannak, bár nem mondhatná, hogy nem szokta meg iszonyatosan gyorsan ezt az elképesztő kényelmet. Hatalmas váltás volt. Arról a pici parasztházba zsúfolt apró szobácskás lakóhelyről ebbe a.. mesepalotába...
- Gyere! - Úgy nyit be, hogy Damien az ágy szélén ülve fésülködik. Bájos. Komolyan, többet törődik mostanában a hajával, mint ő. Persze hát na... A fehérben jobban látszanak a hibák, mint a feketében...
A self szeme nyomban a lány kezében tartott vaskos lapkötegre esik.
- Egy... könyvet cipelsz?
- Aha. - Fölemeli a könyvet címlappal a self felé. Egy állatos könyv, mindenféle erdei állat képe tűnik fel rajta, róka, farkas, nyúl, vadmacska, madarak. A címe is ennyi: állatmesék, cirkalmas betűkkel, a betűkön is feltűnik egy-gy fészek és kikukucskál pár szempár mögülük. Rengeteg ilyn című könyv van természetesen, így inkább a szerzői miatt lehet beazonosítani. - Arra gondoltam, kezdésnek jó lesz - vörösödik, legszívesebben elsüllyedne. Fogalma sincs, mennyire jó ötlet, amire készül és nem fogja-e Marcus csak kinevetni.
- Sok sikert. Tanárnéni... - csóválja a fejét.
- Hékás. Ne akard, hogy hajigáljam ezt a szép kötetet.
- Ne is...
Nagy sóhajjal csukja be az ajtót. Damien úgyis el lesz ma foglalva a vadászat szervezésével. Tervezett egyet. Nos, végtére is akad erdőség a környéken, meg talán ezzel is öregbedik a rezidencia hírneve.
Mina tétován sétál ki az istállóba, hisz valószínűleg ott találja - ha nem, akkor majd legfeljebb visszasétál a szobába -, szorosan magához szorítva a könyvet és várva, hogy jelenléte feltűnjön a férfinak.

Mintha épp valami fontos közben kapta volna el Marcust. Valamit el akarna talán titkolni? De hát mit? Csak nem ásott el kincset az istállóban. Lopni meg mit lehet? A lovakat tán? Nos az azért elég feltűnő lenne. Amúgy se olyan embernek ismerte meg.
Már mintha ismerné.. Amit azért túlzás kijelenteni, a legjóindulatúbban is csak próbálkozik vele. Nehéz megismerni azt, aki még saját magát sem ismeri.
Úgy tűnik, a férfinak nem tűnt föl a lány kezében szorongatott úgy négy ujjnyi vastagságú könyv, vagy csak nem akar hinni a szemének. A vámpír erőt vesz magán és nagyot nyel. Felkészül a legrosszabbra. Többféle legrosszabbra. Nevetésre, felmondásra, visszaszólásra, elutasításra, bármire, ami udvariatlan és bunkó lehet. Elképzelte már párszor, így talán ha valamit tényleg hozzávágnak a fejéhez, nem lesz olyan kényelmetlen. Legfeljebb pozitívan csalódik. Ha pedig olyan negatívummal találkozik, amit még ki se talált, nos.. akkor legalább meglepődhet, ebben is van pozitívum.
- Nem, köszönöm, most nem gondoltam lovaglásra. Nem is a lovakhoz jöttem, igazából önt kerestem... - Ujjai fatalistán dobolnak a könyv borítóján. Enyhén fölemeli a kötetet. - Nos, ugyebár említette, hogy nem tud olvasni. Arra gondoltam... hogy... talán... esetleg... változtathatnánk ezen. Őszintén, fogalmam sincs, mennyire tudok tanítani bárkinek bármit, de úgy érzem, kötelességem megpróbálni. Vagyis hát, hátránya nem nagyon lehet. Nagyon kérem, ne érezze a legkevésbé se... megalázónak, mert semmi ilyesmi szándékom nincs, csupán... - Segíteni akarok. -... valószínűleg jól jöhet még ez önnek is a jövőben.
Kifújja a levegőt. Fogalma sincs, honnan jöttek a szavak, de jöttek, és ezért csak hálás tud nekik lenni.

Akármennyire is kipirult és elvörösödött az arca, ahogy itt álldogál, elegáns, de azért kényelmes lila ruhájában egy esekönyvvel a kezében a lótrágyaszagban - amivel egyébként semmi baja, teljesen imádja a lovak szagát, csak hát mégis, az öltözék meg a helyzet -, amint észreveszi, hogy Marcust is mennyire sokkolta a bejelentés, valahogy megnyugszik. Mosolykezdemény próbál a felszínre törni belőle, de nem hagyja neki, még a végén kinevetésnek tűnne, és azt hinné ez a drága jó ember, hogy csak viccelődik vele. Pedig nem, teljesen komolyan gondolta. Bár hogy ez hol logikus, az ismét jó kérdés. Valószínűleg ez a gondlat is onnan eredhet, ahonnan a Vacsorázzunk együtt a szolgálókkal meg hasonlók. Sokan mondanák, hogy a Mina féle hozzáállásnak nincs létjogosultsága a világban. Ám mégis itt van, él és virul.
- Az én döntésem volt, Marcus - Most utat enged a mosolynak, ami kedvesen és kicsikét csökkentetten folyik szét az arcán. A plafon pedig mégsem szakad rájuk. Nagy levegőt vesz, széna és állatszag tölti meg a tüdejét. Igen, itt is otthon van... Éppen annyira, mint odabent a finom és kényelmes fotelekben, és ha valaki kineveti őt azért, mert olvasni tanít valakit, hát tegye. Nem fogja érdekelni.
- Tényleg? - lepődik meg felvonva szemöldökét, amikor Marcus felfedi a porba rajzolt betűket. Ez teljesen komoly? Eltakart pár porba írt betűt? A vámpír ismét elmosolyodik, ez olyn aranyos, hogy nem tudja megállni.
- Hogyhogy? Mármint.. mi alapján? Úgy gondolta, megtanulja magától?
Mellélépdel, hátha ki tud venni valamit az elmosódott vonalakból. A második valószínűleg egy O lehet, vagy egy C. - S mit próbált fölírni?

Minden erejét megfeszítve összpontosít arra, hogy az érzelmek nomális módon és mennyiségben üljenek ki az arcára, illetve semmi olyanféle reakciót ne produkáljon, ami értelmetlen és furcsa lenne, és magára írná, hogy nem teljesen normális. Valamiért elképzelni valakit gyerekként mindig igen intenzív hatást váltott ki belőle. Nem csak azért, mert a saját gyerekkora jut eszébe. Hanem hogy... léteznek még olyan emberek a világban, akiknek a gondolkodása nem csak a harc és háború köré összpontosul. És... nem tud olvasni.
Leguggol kissé, hogy jobban megnézze a porba vésett próbálkozásokat. Kicsit kanyarognak ugyan a betűk, látszik, hogy nem biztos és gyakorlott kézzel lettek rajzolva, de attól még egyértelmű most már. J.O.H.
De hogy tud valaki csak a neve első három betűjére emlékezni?
Bár... ha éppen írni tanult, akkor talán ezért maradt meg így az emlék. Az agy furcsa dolog. Olyanok tudnak előhívódni belőle, amikre nem is gyanakodnánk, míg amit fél perce láttunk, talán már el is suhant belőle.
- Johannes? Talán ez lett volna a neve? Elég gyakori név, úgyhogy előfordulhat. Mármint... nem akarom megsérteni, egyébként szép név.
Kellemes hangzása van, ám valóban túlságosan is sokan birtokolják, köztük olyanok is, akikhez nem illik semmiféle kellemes hangzás, sem a jelentése, melynek Istenhez van köze és az ő dicsőségéhez. De hát na, nem biztos, hogy minden parasztasszony avagy -ember annyira elmélyedt az egyháziak nyelvében, hogy ilyeneket tudjon, Mina is csak pár szót ismer. A nevek eredete mindig is foglalkoztatta. Hát még az embereké...
Kicsit olyan ez, mintha démon lenne. Bár Marcusnak legalább van esélye visszaemlékezni a múltjára, míg a démonoknak sajnos nincs.
- Szóval ez egy név, amit magának választott. Hát... végül is megértem, valamivel muszáj volt élni. Logikus. Egészen olyan hangzása van, hogy hihető... - Igen, ő is elhitte, hiszen nagyjából mindent elhisz. Bár megfordult a fejében, hogy álnév. De... nem ilyen álnévre gondolt. - Hmm. Ha én így adtam volna magamnak nevet, akkor... talán valami széllel kapcsolatos lenne. Na de mindegy is. Izé... nos... hoztam egy könyvet. Ez egyelőre csak egy mesekönyv, nem akartam valami földrajzi nevekkel telerakott dolgot hozni, vagy történelmit, a mágiával kapcsolatosak pedig hát eléggé szakosodnak, meg főleg én olvasgatom őket. - Szavai elfolynak a messzeségbe. Már nem tart annyira a reakciótól.

Johannes. Elkezdi vizsgálni Marcus arcát és megpróbálja elképzelni, hogy ez a név tartozik hozzá. Miért is ne?
Nem nevette ki a mesekönyvet.. ez eddig jó, csodálatos, egyszerűen fantasztikus. Ismét erőlködnie kell, hogy a megkönnyebbülés minél kevésbé látsszon rajta. Már csak az a jó kérdés, hogy most, hogy itt vannak, mégis hogy a jó égbe fog megtanítani egy felnőtt embert olvasni?
És most már személyzet is van. Valahogy úgy kéne tenni, mintha minden teljesen természetes lenne. Márpedig a lassan emelkedő pánikkal a szívében ez nehéz lesz. Nagy levegőket vesz, próbálja lenyugtatni magát. Csak nem lehet olyan nehéz. Elvégre neki ez régóta egyértelmű, pofonegyszerű, ösztönös, lehetetlen, hogy elrontsa. Hiszen csak rá kell mutatni a betűre, elmondani, hogy hangzik, melyik az, aztán majd megmutatni, hogyan kell azt leírni...
Te jó ég. Mikre nem vállalkozik?!
"Nagyon köszönöm, hogy foglalkozik velem." Hát ha ez valamiféle trükk, hogy kedvesnek tetteti magát, akkor igencsak jól csinálja, ha pedig nem, akkor...
Na jó. Túl sok volt az a háború. Elfeledtette vele, hogy vannak még rendes emberek Veronián.
- Persze, hogy nem itt, nem is arra gondoltam, hogy egy istállóban tanítom meg olvasni - nevet fel, aztán végiggondolja még egyszer, mit is mondott, és újra nevetni kezd, eltakarva szájával a kezét. Elfordul és egy darabig a barna deszkákat bámulja, amíg valahogy sikerül csillapítania teste remegését és válla rázkódását. El ne ájuljon itt, az nem lesz vicces...
- Bocsánat. Kicsit ideges vagyok - vallja be, hisz minek tagadni. Ezek után kilépdel a lóistállóból, elvégre nincs már több dolga itt. A nap kellemesen simogatja, s megnyugodva tekerednek ujjai az amalgámnyakláncra, amely megvédi a gyilkos sugaraktól. Visszabattyog a kastélyba és ahogy benyit, magában azt kívánja, senki ne jöjjön szembe és ne kelljen szemkontaktust létesítenie. Ahogy elérnek Marcus kijelölt szobájának ajtajához, megáll, mégsem akar betörni oda.
Várjunk. Lehet, hogy nem is itt gondolta.
Talán a könyvtárba kellene menniük, ami a földszinten van?
- Elnézést, itt bent jó lesz?
Fogalma sincs, ezeket miért nem gondolta végig ezelőtt...

Miért is nem tud normálisan viselkedni? Hm. Talán ha a családjával marad, mint rendes és szabálykövető vámpír, és nem szökik el egy parasztfaluba, ahol körülbelül bárhogy lehet viselkedni, akkor tudná, mi az, ami illik és mi az, ami nem. Talán ha nem egy sötételfet választott volna társául. Talán ha...
Mindegy.
Marcus egy szót sem szól. Persze, mit is szólna, ahogy éppen követi? Az időjárásról kellene talán diskurálnia? Az is kellemesebb lenne mondjuk, mint a csend. Minden lépte, ahogy koppan. Minden lélegzete, amely lassan és szaggatottan végigvándorol a légcsövén.
Miért? Miért nem tud egyszerűen csak könnyed lenni és nem elérni, hogy mindenki furcsállóan nézzen rá? Talán ez volt a fő ok, hogy ellenkezett az ellen, hogy bárki más legyen rajtuk kívül a lakóhelyükön. A nap huszonnégy órájában olyannak lenni, ami megkérdőjelezhetetlen és természetes, ez nem fog menni. Egész biztosan nem.
Tétován lép be az ajtón. Mintha egy titkos, tiltott helyre menne, ahova nincs is jogosultsága belépni. Nyel egyet. A szoba mondjuk ugyanolyan érintetlennek tűnik, mint amilyen volt Marcus érkezése előtt. Nem sok minden mutatja, hogy beköltözött. Bűnösen mélyet szív a levegőből. Na az talán egy picit változott. Teljesen nem tudják elrejteni az emberek a jelenlétüket.
És remek. Észre is vette, hogy valami baj van...
Valamivel küzd?
Aggódik?
Lovászfiúnak szabad aggódnia? Ha már így beskatulyázta magát...
Mina tarkón billenti a kötözködő kis hangot a fejében és elgondolkodva fürkészi Marcus szemeit. Merész. Ilyen helyzetben nem kéne szemkontaktust létesíteni. A végén még az összes összevissza buta gondolatot kiolvassa a tekintetéből.
- Tessék? Ugyan, nehogy már, nem gondolja komolyan, hogy valami bajom van. Egyébként is, m-miért mondott órákat? Mit tervez?
Álljon meg a menet, itt Ő az, aki tervez dolgokat, nem?... Úgy látszik, keresztül akarnak húzódni a számításai.

A manóba. Jól összekavart mindent. Ebből valahogy ki kell mászni, egyenes úton, könnyedén, magunk mögött hagyva mindent és új, tiszta lappal kezdeni. Mint az írást, pontosan. Kinyitja a könyvet, ami természtesen ott nyílik ki, ahol beléraktak pár lapocskát és egy tollat. Már amúgy csak tinta kéne hozzá, azért majd visszaszalad a szobájába... Erről is megfeledkezett. Ám először is meg kell győznie Marcust, hogy semmi baja nincs.
Ami azért lesz vicces, mert először önmagát kellene meggyőznie róla.
Egyre nagyobbra kerekednek a szemei, ahogy Marcus sorolni kezdi a szavakat, amelyek minden kétséget kizáróan rá vonatkoznak. Eszébe jut, hogy ezért teljes joggal felháborodhatna, sőt úgy leteremthetné, ahogy csak akarná... Szemei villanása egy pillanatra tükrözi is a haragot, ami megjelenik benne.
- Ugye tudja, hogy ez már súrolja a tiszteletlenség határát...? - Lassan formálja a szavakat és halkan, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy fenyegető akar-e lenni vagy sem. Minthogy egészen pontosan így is van. Azért kicsit büszke magára, amiért kimondta a szavakat.
- Nekem.. Semmi gondom nincs. Azonkívül, hogy még nemigen tanítottam senkit, a húgomat leszámítva, de megoldom, higgye el. Nem akarom semmiféle kellemetlen helyzetbe hozni, és nem is tartozik ezért semmivel..
Teóriája szerint inkább Marcus az, akit zavarja a dolog és így próbál kihátrálni a helyzetből. Valahogy meg kell akadályoznia, úgy, hogy ne érződjön nyomásnak és kötelességnek. Ugyanazt érzi, mint amikor ott tartottak, hogy akkor most felfogadja-e vagy sem. Miért kell mindenen ennyit problémázni?

Önkéntelenül is beleharap az alsó ajkába. Remek. Emberére akadt, úgy tűnik. Bár végül is ő mondta, hogy nem akar szolgálóként nézni rá. Vajon visszavonná-e az előző mondatát, ha tudná?... Nem valószínű.
- Ez.. dicséretes egyébként. - Csak őrjítő. Ha minden apró részletet észre fog venni rajta, és esetleg komplett teóriákat kitalálni mögé, akkor nem tudja, hogy fogja megmagyarázni neki saját magát.
Persze ezzel nem is tartozna.
De azért lehetetlen lenne anélkül élnie, hogy tudnák, mire gondol és mit miért tesz. Nem az a fajta, aki titoktartással éri el a fegyelmet. Nincs is szükség itt a fegyelem kikényszerítésére. Rég kiléptek a társadalmi normákból, az egész alaphelyzet azokon kívüli.
- Nos, azt nem mondtam, hogy nem ön az oka. Természetesen részben ön az oka, hiszen ön az oka annak, hogy elhatároztam, hogy olvasni fogom tanítani, lévén ha nem lenne, akkor nem lenne kit tanítanom. De ezen a tényen csak akkor változtathatna, ha nem lenne itt, azzal pedig nem vagyunk előrébb. Hiszen már idáig sem volt éppen egyszerű eljutni. - villant meg egy jelentőségteljes mosolyt, felidézve a pár héttel korábbi eseményeket. Komolyan. Ott álldogáltak a kastély előtt és effektíve vitatkoztak.
Nagy levegőt vesz és leteszi a könyvet az asztalra, majd óvatosan lehelyezi magát Marcus mellé és csak bámul a címlapra egy ideig. Az állatok aranyos és naiv vidámsággal mosolyognak rájuk. Legszívesebben a kezeibe temetné az arcát. Ezt nem hiszem el. Most komolyan állatneveket fogok betűzni? Mennyivel egyszerűbb lenne az, hogy Karolusburg meg Nordenfluss...
- Na jó, akkor hogy látja jónak? Haladjunk ábécésorrendben és írjam fel a betűket egy lapra, vaagy kezdjük a szövegekkel és haladjak sorban a betűkkel?

Pislog. Ez... most komoly? Nem, először nem akarja elhinni, hogy jól hall, és értetlenül pislant föl a férfira, aztán viszont... végül is... logikus, mégis honnan kellene tudnia... Mindazonáltal erősen be kell vetnie az elméjére kifejlesztett gyakorló hatást, hogy itt és most ne kezdjen el hangosan nevetni. Hihetetlen. Úgy látszik, tényleg eléggé burokban élhetett, ha az ilyenek meglepik. Vagy nem? Ez normális?
- Nos... az ábécé az... á.. és bé... meg cé.. ez az első három betű. Van egy lista. Minden nyelvben összesítik, hogy milyen betűket tartalmaz, és általában ilyen sorrendben is tanulják meg a gyerekek. - A francba. Kimondta, hogy gyerekek. De hát... hát... általában ők tanulják.
Tényleg nem tudta, mire vállalkozott.

- Őő... rendben. Ebben nem lesz hiba. Viszont tintát azt a szobámban hagytam, egy pillanat, átszaladok érte. - Reméli, nem kap ezért furcsálló/rosszalló nézést, felkerekedik hát és amennyire gyorsan csak tud, elszalad egy tintásüvegcséért. Tolla az van, azt lerakva hagyja az asztalon, a könyvvel és a benne levő papírral egyetemben.
Amint visszaért, kezébe is veszi a tollat és óvatosan mártogatni kezd.
Megvonja a szemöldökét. Nemrég még éppen ő indítványozta, ám akkor ellenállásba ütközött... Nos, mindenesetre a jónak csak örülni lehet, buta lenne nem elfogadni a felkínálkozó lehetőséget.
- Én annak csak örülök, hogyha szívesen megoszt velem dolgokat, természetesen. - mosolyodik el, kissé zavartan, közben előássa az üres fehéres lapot a könyv cirkalmas, nagy betűkkel és állatkákról készült mókás illusztrációival díszített oldalai közül, kiteríti és elkezdi írni rá a betűket szépen sorjában.
- Ez még azért menni fog. - kuncog. - Hacsak nem rontom el.
Közben persze fülel, és csak arra koncentrál, hogy ne pacázza össze a lapot, ne kenje el a kezével és ne lökjön le semmit, amit nem kéne. Úgy kanyarítja a köröket, hurkokat, áthúzásokat, pontocskákat, mintha mindennap ábécéket írogatna fel. Nos, használja, az tény, amennyiben ideje engedi naplójába lejegyezni a napi eseményeket.
- Összesen huszonhat van belőlük. Persze van, hogy négyet kell egymás mellé rakni és az jelöl egyetlen hangot. - magyarázza. Elhatározta: nem fog vele törődni, hogy egy felnőtt ember ül mellette, lehetne akárki, egyszerűen csak úgy kell viszonyulnia a helyzethez, hogy ő most... információt ad át. És kész.

Hálát ad a papírnak, hogy most okkal néz máshova. Így csak hallgatnia kell Marcust és van rá alibije, hogy elfoglalt a tekintete és kissé a figyelme is. Ám ettől mindent felfog, amit hall. Azon gondolkodik, mégis miért van az, hogy valaki szinte kérés nélkül ilyen őszinte vele, míg másoknak akármennyit könyöröghetne, fenyegetőzhetne, nem kapna közel sem ennyi információt. Marcus alig tud valamit saját magáról és még azt a keveset is hajlandó megosztani vele, ebben a bizonytalanságban.
Nem tudja, mennyi látszik rajta a meghatott hálából, amit érez, miközben gyermekkorára visszaemlékezve, jót mulatva jelenlegi tevékenységén kanyarítja a betűket. Igyekszik kicsit egyszerűsíteni és a lehető legszabályosabban írni, amitől természetesen elszokott, amikor gyorsan és sietve körmöl, és az írását úgy sem kell tudni elolvasni senkinek. Kevesebb díszes kanyarítást visz bele, igyekszik, hogy a minta a legjobban hasonlítson ahhoz, amivel könyvekben találkozni lehet.
Majd az elkészült sor alá ugyanazon betűket kezdi el vésni, csupán a nagy változatukat.
Az árva szóra egy pillanatra megáll az írásban. Vesz egy nagy levegőt, majd kifújja.
Miért mondja ezt el nekem? - kérdi egy hang benne tétován. Nem mintha bánná, sőt. Ám mielőtt mondana valamit, a férfi szerencsére folytatja. Elvileg van, hogy nem kell mondani semmit... reméli, hogy ez igaz és mások is így látják.
Város. Rá akar kérdezni, melyik város lehetett, ám ez olyan apró részletkérdés, és valószínűleg egyébként sem tudja, ha tudná, már mondta volna.
Felpillant kissé a betűkből. - És ezeket csak azért mondja, hogy tudjam, mennyire érthet az íráshoz-olvasáshoz?

Türelmesen hallgat és nézi s várja, ahogy Marcus próbálja kimagyarázni magát a helyzetből. Vagy nem is ezt teszi? Mindenesetre most ő dadog és keresi a szavakat. A vámpír lassan elmosolyodik, talán a kelleténél több elégedettséggel és magabiztossággal, de azért látszik, hogy pusztán jóindulatból teszi.
- Nem hinném, hogy ez bármin is változtatna. Mármint, a tanítás tekintetében. Egyébként nagyon is sok mindenen változtat, nyilván örülök, ha eszébe jutnak dolgok és főleg, ha erről én... mi is tudunk. - Vagy ő is tud? Fogalma sincs, hogy csak őt személy szerint van-e kedve Marcusnak beavatni a dolgokba.
De elég ebből, mert még a fejébe szállnak a dolgok.
- Beszélni sem?... Te jó ég, ez ahhoz képest elég nagy fejlődés akkor. De ki tudja még, milyen képességei törnek majd a felszínre? Könnyen lehet, hogy egyszer csak eszébe jut egy bonyolult tánc koreográfiája vagy rajzkészség vagy nem is tudom, mi.
Ezek az elrejtett képességek jól hangzanak. Persze nem irigyli azt, aki maga rejtőzik abban a testben, mely nem tudja, mit élt át. Egy betört fej... Mivel érdemelhette ki ezt? Nem tűnik olyannak, aki "előző életében" ölt, sikkasztott, lopott volna, mivel tehetett hát keresztbe másoknak?
- Igen, ezek ugyanazok, csak ezek a nagybetűk - mutat az alsókra. - Ezekkel kezdünk egy mondatot, illetve a neveket, személyek vagy mondjuk városok nevét. Vagy... ha valaki verset ír, és egy fogalomnak különösen nagy jelentőséget tulajdonít, akkor mondjuk a Halál is lehet nagybetűvel. Mint afféle... "személy". De alapvetően... mondatkezdés meg nevek. - tér vissza. A végén még irodalomórát fog itt tartani. Bár az inkább kedvére való volna, hisz némi kreativitás is megmutatható benne.

Jó dolog látni, amikor valaki tényleg lelkesedik valamiért... Nem csak elutasítja, hogy áh, ő biztos hogy nem... Hirtelen eszébe jut Dieter, a rajzolásról. Eszébe jut, amikor leosontak hozzá abba a kis kórházszobába lényegében, ami a börtöne volt, amikor megmutatta a rajzait, amelyek csak még pirosabbá tették Mina arcocskáját és sokféle gondolatot indítottak meg benne. Nemrég újra találkozott a fiúval - nos, azóta már végképp nem fiú, de ez már így marad, az emlékek miatt. Nem is gondolta volna, hogy összefutnak még. Picit olyan volt, mintha egy álom lenne, amely lezáródott akkor, amikor kiléptek abból a pici szobából.
Elmélázva nézi Marcust, ahogy kezeivel mintákat rajzol, s erősen kell koncentrálnia, hogy visszafogja arcának rángását, amely nemigen tudja eldönteni, hogy fintorogni, mosolyogni, vagy mit is akar.
Megnyugodva veszi észre, hogy nem ő az egyetlen, akinek a gondolatai mintha más irányba kószálnának. Végül is azt mondta, valamikor tudott valamennyire írni és olvasni. Lehet, hogy visszatérnek valamennyire. Ám mielőtt rákérdezne, meg is kapja a választ. Megvonja a szemöldökét. Micsoda részletekre képesek a gyermekkori emlékek.
- M. B. C.? Szóval... Kis m, nagy B, kis c... - betűz, és hirtelen ismét apró gyereknek érzi magát, amiért még ennek a felfogásával is baja van. De hát no, nehéz elképzelni vizuálisan valamit, aminél nem volt ott. - Az M. B. megfeleltethető lenne a Marcus Bergernek, már amennyiben az M is naggyal lenne, viszont a c-t nem tudom, egyébként is, honnan tudhatta volna akkor, hogy milyen néven fogja egyszer nevezni magát? Meg... miért lett volna az ön neve a nyeregtáskán?- sorolja a költői kérdéseket. Ilyenkor lenne jó időt utazni, ennyi év távlatából fogalma sincs, hogy valaha ki tudják-e deríteni.