[Magánjáték - Marcus & Mina] A tudás hatalom

A könyvtárak mindig is zavaróan csendes helyen voltak. Minden lélegzetvétellel könyvek dohos és kevésbé dohos szagát lélegzi be. Na meg persze, nem csak azt...
Tekintete ismét főleg kifelé kalandozik el az ablakon a kinti táj irányába, annak esztétikája legalább könnyű, egyértelmű és bűntelenül vizsgálható, olvasható, elemezhető. A gond az, hogy kicsit sem pihenhet, itt-ott közbe kell tűznie egy-egy szót vagy segítő kézmozdulatot...
Vagy perceken keresztül tervezgeti, hogy megfogja Marcus kezét és segít neki megrajzolni egy-egy nehezebb betűt, de mindig csak egy nagyobb sóhaj vagy szusszanás lesz belőle, mert úgyis elrontaná. Leghangosabban a saját szívdobogását hallja, és biztos benne, hogy amilyen tűzforró az arca, a színe egész biztos a kinti kardvirágokéval vagy rózsákéval vetekedhet élénkségben.
Gondolatban szidja magát, hogy miért kerül mindig ilyen állapotba, ha egyedül van... valakivel.
Talán, mert a legtöbb esetben ezek a valakik hímnemű egyedek. Amikor meg Wyn volt jelen, akkor Damien készült ki, nem megy ez nekik. Talán akik többet mozognak társasági körökben, jobban elsajátítják a gyakorlatát, hogy lehet ezt megszokni és elfogadni. Ismét csak eszébe kell jusson, hogy lényegében a hagyományos élete, amilyen irányba annak mennie kellett volna, félbeszakadt...
Ha ott nőtt volna fel, mit tenne most?
Mit tenne Adelin, ha a helyében lenne? Biztosan bátrabb és határozottabb lenne.

A keze is izzad. Remek. Körülbelül úgy érzi magát, mint kiskorában valami bálon, amikor kinézett magának valami csinos fiút, aztán várta, hogy felkérjék. Aztán amikor Ade kizökkentette, úgy összerezzent, mint akinek a füle mellett szólal meg éppen egy kakukkos óra. Ade meg csak nevetett.
Most is otthon van. Teljes biztonságban. Semmi nem árthat neki, kivéve... saját magát. Néha lépteket hall elvonulni a folyosón, valószínűleg a kastély másik tulajdonosa az vagy pedig a személyzet tagjai, és kicsit össze is szorul a torka, mert mi van, ha benyitnak, akkor aztán végképp az egekben lesz a pulzusa. Nyugi. Képes vagy rá. Nyugalom. Jól haladsz, ez eddig nagyon jó, szerencsés helyzet, nincs semmi gond. - próbálja ismételt mantrákkal és észérvekkel gyakorolni a nyugalom nemes erényét.
Amikor feltűnik neki, hogy elkalandozott, egy tekintetet érez magán. Oldalra pillant, mint valami madár, majd nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon. Zavarában valamiféle nevetésszerű hangot produkál, és ösztönösen lejjebb hajtja picit a fejét, hátrébb húzódva. Iszonyat rondán festhet ilyenkor az arca, legalábbis így érzi. Utálja, amikor nem tud valamit befolyásolni, főleg, ami saját magával történik.
- Bocsánat. Izé. Nagyon jól halad. Tényleg. Csak... most először csinálok ilyesmit. Még szokni kell.
Mondjuk olyasmit, hogy agyonpirulja magát valaki társaságában, nem először csinál, de az ilyenféle tanítást valóban először. - Seperc alatt meglesz vele így.
Dicsérni, az mindig jó. Ha nem tudsz mit mondani, mondj valami jót. Ezt ki is mondta?
Vagy csak ő?

Hm? Hogy? Tessék? Mi?...
Na jó, nem erre számított.
Nem tudja mással díjazni a helyzetet, csak egy nagy sóhajjal. Vajon mikor tesz megjegyzést arra, hogy mit sóhajtozik? Megint valami olyasféle, hogy biztos, az úrnő jól van? Ne hozzon esetleg vizet?
Hm. Vajon felajánlaná, hogy hozzon neki valamit?
Erről jut eszébe, tényleg nem ártana valami alapigényeket elkezdeni kielégíteni lassacskán. - Mondja, maga nem éhes egy kicsit? Személy szerint úgy elrágcsálnék valamit.
Eltökélte, hogy nem fogja hagyni, hogy a félelem beássa magát a lelkébe... lehet, hogy ez őrült merészséget fog eredményezni, de te teljesen mindegy, még az is jobb, mint egyfolytában aggódni. Nem szabad aggódnia. Bíznia kell magában és kész. Közben máris elkezd gondolkozni, mit eheznének? Van még egy kis almáspite. Meggyes is. Szárított almakarikák. Méz, lekvár, na meg kenyér, ezeket lehet kombinálni úgy, hogy valami egész finom süljön ki. Vagyis hát a kenyér már megsült...
Nyel egyet, ám ezúttal - főleg - azért, mert éhes.

Az agyában lejátszódik valami, ami leginkább arra hasonlít, mint mikor valaki egy szikla mögött rejtőzik, mialatt elcaplat mellette egy hatalmas állatcsorda. És nem veszik észre, de éppen hogy nem zúzzák halálra. A keze hirtelen mintha elkezdene égni... ám ha gyorsan elkapná, az feltűnő lenne. Így csak szépen lassan, kicsikét akadozós mozdulattal, mint amilyen a madaraké, veszi el. - Iizé... el-elnézést.
Valaki lenne hajlandó megölni most azonnal? - "fohászkodik".
Tervek. Tervek kellenek.
Kimegy innen szépen, hoz enni, kiszellőzteti a fejét, megnyugszik, visszajön...
A gondolatra is, hogy ha egyszer kívül van ezen a szobán, majd újra benyisson, nyöszörögni támad kedve.
Nyavalyába.
- Akkor ha megbocsát - pattan fel meglepő lelkesedéssel és gyorsasággal. - Nemsokára visszajövök.
S röppen is. Úgy néz körbe balra és jobbra a folyosón, mintha merénylőkre számítana. Nem kell messzire mennie a konyháig, ahonnan is előszed egy... nem, két tányért, kettőre lesz szükség, majd két meggyes és két almás pitét helyez rájuk. Nem néznek ki formailag annyira esztétikusan, de finomak, ebben biztos. Majd később megtanulja a formát is, de egyelőre csak örül, hogy tevékenykedhet... Megkordul a gyomra. Mély levegőt vesz és lehunyja a szemét pár pillanatig. Ráncolja a homlokát. Szörnyű butaságokat képes művelni. Egy sóhajjal megrázza a fejét és csak arra gondol, milyen jót fog enni. Csak a süti létezik, és ő, nincs más. A süti szereti őt, ő szereti a sütit. Semmi zavaró tényező. Közben majd tanítgat, de ez nem lényeges. Mi sem egyszerűbb.
Nincs könnyű dolga a méregként terjedő szégyen legyőzésében.
Visszafelé úton a folyosón összefut Damiennel, aki némileg felszerelkezve, úti öltözékben halad a kijárat irányába. Ennek következtében majdnem kiejti a tányért a kezéből.
- Minden rendben...? Jó étvágyat, az biztos finom lesz.
- Nnos... igen, biztos finom lesz. AZ biztos.
- Nehezen megy a tanulás?
- Ööhm... csak... idióta vagyok. Ne törődj velem. Azt hiszem, nagyon elrontottam mindent. De mindegy. A pite finom. - von vállat fatalistán. - Kilovagolsz? - Megdobban a szíve. Várjunk. Az azt jelenti, hogy... a lovakhoz...
Nem, nem, most Marcus nem fog menni sehova, megoldja azt Damien magának is.
- Aha, arra gondoltam, vadászok valami finomat.
Kastély ide vagy oda, vannak olyan szokások, amiken nincs kedve változtatni a self fiának. - Nagyon piros vagy. - állapítja meg pár pillanat után.
- Egen... mert nem vagyok normális. Elnézést. Jó vadászatot - feszít egy mosolyt az arcára.
- Mina, nyugi... nem kötelező ezt csinálnod.
- Idiótát magamból? Tudom - nevet fel, és kicsit sem érzi magát grófnőnek jelen pillanatban.,
Miután elbúcsúztak, könnyen lehet, hogy még percekig bámul maga elé és próbálja normalizálni a szívverését. Majd nagy levegőt vesz, és benyit.
- No, itt vagyok. Házi almáspite. Vagyis kastélyi. Azaz én csináltam. remélem, ízlik, jó étvágyat hozzá.
Pite. Ő és a pite. Kezébe vesz egy almásat, és lehunyt szemmel, lassan majszolni kezdi.

Elégedetten nyammog. Olyan megkönnyebbülés végre ízeket éreznie, régi, ismerős, biztonságos ízeket, amelyek nem néznek rá furán, nem hozzák zavarba és nem okoznak csalódást. Szereti a pitét. Anja pitéjén szokott rá, aztán nyilván ez volt az első, amit meg kellett tanulnia majdnem ugyanúgy elkészíteni. Csak persze még egy rakás fűszert beleszórt, mert hát a sok fűszer jó dolog. Mérték? Ugyan, minek az? Nem alkohol ez...
Lassan kinyitja a szemét. Nem tudja, rá merjen-e nézni, de hát.. csak muszáj lesz, ha egyszer egy szobában vannak.
Marcus úgy néz ki, mintha most üldözték volna végig a fele erdőn.
Na jó, nem annyira csapzottan, de annyira... sokkoltan talán?
Ráadásul most jön csak rá, hogy Marcus SZÓ NÉLKÜL vett el egy pitét és kezdte enni. Hiszen eszik, rág, ez látszik, viszont mondatokra nem emlékszik. Vagy ennyire elkalandozott volna a figyelme? Te jó éh, az már súlyos eset volna...
- Az milyen? Mákos vagy almás?
Bár ha nagyon kekeckedni akarna, ránézésre is meg tudná mondani, de mindegy... jobb ez így. Valamit kérdeznie kellett. De az ott... valami csillog az arcán? Ennyire megizzadt volna? Te jó ég.
- Ha nagyon melege lenne, szóljon nyugodtan. Csak mert nekem is... az volt kissé.
És lesz is... minden valószínűség szerint.

Pislog párat. Először nem tudja értelmezni az információt.Aztán rájön, hogy még ezt is képes volt elrontani. Lehunyja a szemét és szusszan egyet. Hidegvér. Hideg vámpírvér, bizony. - Úgy értettem, igen, meggyes. Azt se tudom, mit beszélek. - Meg hogy miért kell az ilyen mondatokat mind kimondani, azt sem.
Viszont kapott egy dicséretet is, azt se szabad elfelejteni. - Örülök. Tényleg az. Vagy... a sajátomat nem kéne dicsérni? Mindegy is, a  recept végül is nem teljesen tőlem származik. - Anekdotázás, igen, ez még talán megmentheti. Ha valaki vagy valami másról mesél, abból baj nem lehet, igaz? - Ahol ezelőtt laktam, volt egy lány... aki nagyon jól tudott főzni. Meg sütni. Állandóan az almáspitéin lógtam.
Ha ezt egyszer elmeséli neki.. Te jó ég, belevörösödik a gondolatba, Anja milyen fejet vágna, ha tisztában lenne azzal, amik itt most zajlanak.
A kérdésen pislog egyet. Gyorsan kell itt reagálni, nincs idő habozni...
- Jól van? Hozzak valamit? Vizet?... Miért is nem hoztam inni egy sütihez? Buta vagyok. - Kipenderül a szobából és úgy fél perccel később két tejjel teli pohárral tér vissza.- Na szóval... Volt... meg lesz is, mert a szoba helyzete nem nagyon változott, amióta távoztunk. Esetleg ha kinyitnánk az ajtót. De akkor meg...- Belátnak. De ezt így nem mondhatja most... - Aki erre jár, zavar minket, meg mi őket, szóval... - széttárja a kezét. És büszke magára. Ügyes, eddig nagyon jó. Közben rájön, hogy egyfolytában Marcus szemébe bámul. De hát hova nézzen, ha egyszer hozzá beszél?!...

Marcus aztán feladja a leckét. Ahhoz képest, hogy jelen helyzetben ő a tanuló.
Pedig ha valaki, akkor Mina megtanulta, hogy ügyeljen, amikor járni készül a szája...
...vagy éppen azt, hogy ne törődjön vele, mit gondolnak, csak mondja, ami jólesik, és amit jónak tart? Már maga sem biztos benne. A pitemaradékok viszont egy ideig ott pihenhetnek a helyükön, mert Marcus elveszi tőle a poharat, és...
Forró keze van.
Milyen másmilyen legyen mondjuk egy élőnek?... Kiskora óta zavarba jött, amikor arra kényszerült, hogy érzékelje mások testhőjét... A gyerekek, amikor játszanak, akkor a szülők persze nem gondolnak bele, hogy nem biztos, hogy mindenkinek van kedve körbe-körbe forgós kézfogósdit játszani. Ezért persze elküldték őt is, hogy na menjen, szórakozzon. Ade élvezte. Ő nem bánta. De Mina valahogy mindig zavarban volt a dologról. Pedig akkor még azt sem tudta, mennyire zavarba lehet jönni egy ellenkező neműtől. Akkor még majdnemhogy egyenlők voltak.
Ujjai tétován nyílnak szét, és engedik a hideg, rideg, semmit sem érző poharakat eltávolodni. Szemeivel követi őket, ahogy az asztalra kerülnek. De Marcus - vagy Johannes - szembefordul vele ismét, mintha várna valamire. Engedelmesen fölpillant a szemeibe. Mint valami rossz tanuló.
Hát, nem is tudsz tanulni...
- Már nincs szükség rájuk?... Sikeresen leküzdte a... - A gondolatok hirtelen eltávolodnak tőle és teljességgel jelentőségét veszti a tartalom, amit mondani akart. Nos, igazából nem akart. Csak küzdött a csend ellen, ami olyan fenyegetően les minden sarokból, akárcsak a levegő hiánya. Talán ezek összejátszanak ellenük.
Talán, ha vége a háborúnak, ír pár gyerekmesét... lesz ötlete hozzájuk, amennyit képzeleg...
És csend. Nem bír már kitalálni semmiféle semmitmondó szöveget, amivel elterelje a figyelmet róla. Lassan becsukja a száját és az alsó ajkába harap, a szemei pedig már a padlón. Nem szándékosan, csak úgy... oda estek.

Lejátszódik pár világ a szemei előtt, és elborzad. Elborzad, hogy hogy képes egyáltalán belegondolni olyasmibe, ami elképzelhetetlen és tiltott és... de valójában miért is?
Nem tudná megfogalmazni, csak fél. Fél saját magától, és attól, hogy amit elképzelt, az mintegy megtörtént benne, lejátszódott, és gondolatban reagált is rá. Az persze nem teljesen ő volt, ő túlságosan is aggódik ahhoz, hogy képes legyen rá... az valaki más volt, az a kivetített én, aki kicsit szeretne lenni. Bátrabb. Biztosabb. Kérdések közt botorkált már jó ideje, és jó lenne végre egyszer az életben tudni, mi az, amit akar.
Ennek ugyebár a józan észhez kéne hogy legyen köze. Ez viszont elég messze áll az igazságtól... Lassan kezd mindenre úgy nézni, mint egy megnyerendő csatára. Lehet, hogy tényleg kimosta az agyát ez az egész. Persze az emberek nagy része csatát vív önmagával, nem?
Még akkor is, ha az illető vámpír.
Tényleg az. Ezt csak most tudatosítja, amikor valamiért eszébe jut a vér íze, mégpedig onnan, hogy ha valaki közel kerül hozzá, akkor minden bizonnyal igen nagy intenzitásban érezhetné magának simulni a testét, amely ugye forró, ami ugye a vérnek köszönhető, ami...
Drog és édes méreg és függőség. És mágia.
De jelenleg nem lesz szüksége vérre, hogy ugyanezt a hatást elérje. Úgy áll ott, saját kis gyenge testébe zárva, mint egy féken tartott vadállat, nem is, mint TÖBB féken tartott vadállat, amelyek egymást és a ketreceik rácsát egyaránt marják. Nem is attól fél, hogy mi lenne, ha megtörténne, amit elképzelt. Hanem hogy mi lenne utána....
...és egy részét nem érdekli, mi lenne utána, ami ijesztő.
Azon veszi észre magát, hogy mosolyog. Ösztönösen elmosolyodott, amikkor a férfi fölemelte az állát. Valahogy olyan kiszámítható volt. Igazából remélhető, teljességgel el tudta volna képzelni azt is, hogy ismét elhangzik egy udvarias mondat és mondjuk.. fogja magát, leül, vagy kisétál a szobából. Ugyanolyan érvényességgel volt jelen ez is, mint a mostani, mégis ez történt... miért?
Mit tett vele, amitől... hisz nem is tett semmit. Soha nem tesz mást, csak ami jónak tűnik és sokszor nem is elemzi sokáig, hanem csak belevág. Aztán utólag sok mindenről kiderül, hogy botorság volt... máskor viszont így néznek rá. Ilyen szemekkel. Mintha valami különleges kincs lenne, és ezek a szavak...
Fölébredhetne most, és akkor világos lenne minden, hogy miért ilyen zavarosak az események, hisz pusztán agya szüleményei lennének. Az érthető volna. Ez nem.
Nos, akárhogy is, válaszolni kell. Álmokban is szokott válaszolni. Rendszerint sokkal szabadosabban és valószerűtlenebbül, mint igazából.
- Tudom... - mondja mintegy bűnbánóan. Nem akar az lenni, de nem nagyon tud tenni ellene. - Köszönöm... de tud... tudod... erről nem igazán tehetek. A legtöbb vámpír gyönyörű. - mosolyodik el. Erről igazán nem tehet. Bár gyenge megoldásnak ígérkezik ezzel elhárítani a "felelősséget"... - Hogy jó lennék... hát... egyesek inkább azt mondanák, hogy őrült, meg naiv, meg... nem is tudom.
Most már végképp nem lesz "asszonyom". A gondolat ismét mosolygásra készteti. Vicces. Pár pillanattal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy képes lesz ennyi pozitív jelet sugározni magából. Nem úgy működik, mint ahogy gondolná, ami azt jelenti, megint nem tudja teljes mértékben irányítani, mit tegyen. Talán nem is baj. Olyasmi ez, mint amikor a madarak repülni tanulnak. Amíg alá nem ereszkednek a mélységbe, nem tudhatják, képesek lesznek-e megtartani magukat a levegőn.

Belső szépség. Milyen közhely, és mennyiszer hallotta már. Illetve részben olvasta. Rengeteg ilyesmit olvasott, de ott valahogy nem így alakultak a dolgok, sokkal.. egyértelműbben. Mondjuk mindig is csóválta a fejét és csak nézett, hogy miért úgy reagálnak a karakterek, ahogy, ő biztosan nem ezt tette volna...
Mit tenne hát most?
Elszégyelli magát. Mintha még mindig úgy nézne az életére, mint egy játékra.
Bár... háború közben is ez volt. Így tudta egyedül elviselni a tetteit és azok következményeit.
Nem hiszi el. Komolyan. Pár hete ott álldogáltak a kastély előtt és lényegében győzködte Marcust, hogy maradjon. Miért is?... Valószínűleg ugyanaz a lényező lehet ludas, mint ami miatt most álldogálnak... Ami elvileg azért van, mert naiv.
Hát, amikor az északiak vágták a fejéhez, meg kell hagyni, nem örült ennyire neki. Azért kissé sértődöttnek is érzi magát. A mosoly tétován és kissé legyőzötten simul le az arcáról és elgondolkozva néz maga elé. Valami ég benne, valami fájdalom, amit ki kéne onnan vágni, csak egyelőre fél műtéti sebet ejteni magán, mert hát hogy fogja azt visszavarrni. Kéne ide egy Dieter... na mondjuk... hogy ő hogy reagálna... ebbe talán még veszélyesebb belegondolni. Valószínűleg az, hogy naiv, a legkevesebb lenne, amit megkapna tőle.
Mindegy. Akárki akármit ítélkezne is, az még a jövő zenéje, és egyelőre a saját ítélete lenne fontos.
- Sajnálom. Próbálok nem az lenni. Vagy nem tudom. Lehet, hogy nem próbálok.
Francba.
Tényleg a torkában érzi, ahogy a szíve pumpálja a vért. Valami értelmessel, megbízhatóval kéne előállnia, de nem tud. Csak azért csinálom, mert jólesik. Jólesik, hogy dicsérnek, hogy valaki szemében jó lehetek. Önzőség. Nem más, mint önzőség.
- Talán félnem kellene valamitől? - vonja meg a szemöldökét. - Aggódnom kéne valami miatt? Végül is mágus vagyok, meg tudom védeni magam, hogyha kell..
Már megint mit csinál? Fogalma sincs. Durcás. Valami miatt, aminek mondjuk ő az oka, de ez már más kérdés.
- Kivéve... hát, fizikailag meg tudom védeni magam... - teszi hozzá halkan, a mondatot pedig úgyis be lehet most már fejezni anélkül is, hogy kimondaná.

Olyan szépen hangzanak, tényleg. Szívesen elhinné őket. Végül is, mitől van félnie? Ő itt Dél hőse, egy erős Nachtraben-mágus aki teljesen zavarba jön, hogyha hozzáér egy férfi kezéhez. De egyébként tényleg, valóban félni kell tőle, mert egy tucat ellent is megállítanak ketten Damiennel, ha szükséges. Nem teljesen tudja összeegyeztetni a kettőt. Úgy tűnik, a harci és az egyéb képességek nem egyensúlyban lettek elosztva nála. A mágia egy dolog.
- Mit vettem magamra? - szusszan egyet halkan. - Egy hónapokig tartó ostromot túléltem, akárki is jönne ide és akarna valami pusztítást végezni, szerintem a legrosszabb, ami történhetne, hogy... odalesz a kastély. Amit nagyon sajnálnék, hiszen nagyon sok munkánk van benne és már igazán a szívemhez nőtt... meg kényelmes is... de el tudnánk menekíteni az embereket. Azt hiszem. Remélem.
Kastély ide vagy oda, azt még túlélné, de hogy valaki odavesszen... és hát a józan ész azt diktálja, hogy az úr és úrnő mégis fontosabb, mint a szolgálók... pedig...
Nem. Nem kéne azt vizionálnia, hogy lerohanják a kastélyt. A francba is, paranoiás lesz ettől a helytől. Pedig meglehetősen eldugott.
Természetesen megint nem erről kellett volna beszélnie, ez nyilvánvaló. Sokkal több köze van a dolognak ahhoz a bizonyos ismeretlen múlthoz.
- Azt mondod, te nem ismered a múltadat. De még az enyémet se. Pedig azok, amik velem történtek, nincsenek rejtve, csak el kéne mesélnem őket, emlékszem rájuk nagyon is részletesen...
Amik néhány perce lejátszódtak az agyában... nem... történhetnek meg úgy, hogy nem mondott el mindent. Hisz csak akkor tudhatja Marcus, hogy ki is ő. Mit láthat benne? Hogyan látszhat valakin a belső szépség? Leo is szép... nagyon szép, de belül fogalma sincs, hogy mi van. Rejtett, és még a kirohanásai után sem biztos benne, hogy úgy gondolta a dolgokat, ahogy mondta.
De hiszen ő egy.. északi.
Marcus pedig... ki tudja?
És miért jutott most az a nyavalyás szóforgató az eszébe?!...
Olyan mértékben bűnösnek érzi magát, hogy legszívesebben itt helyben süllyedne alá a kastély pincéjébe és maradna is ott, fel sem kelve többé. Méghogy jó. Ő... Ugyan már... dehogyis.

És még ő a naiv.
Nap mint nap mennyi szörnyűséget élnek át mind fiatal nők, mind gyermekek is. Árvák lesznek, egyedül kell eltartaniuk egy háztartást, vigyázni a kistestvéreikre, zaklatásnak vannak kitéve és miegyebek. Ez még akkor is így van néha, ha nincsen háború, az csak fokoz. Kevés étel, több aggodalom. De hát Marcus nem is nemesi családban nőtt fel, tudhatja, hogy nem csak azok a szép elzárt burkok vannak.
Amiből ő jön mondjuk.
Tegyük hozzá, hogy a Nachtraben-torony önmagában nem lett volna burok. De egyrészt a felső körökbe tartoztak, másrészt Mina agya bőven elég volt ahhoz, hogy bárhol egy burkot alkosson, amiben szép és jó van, és... ez meg is maradt egyébként. De már lát mást is.
- Nem gondoltam, hogy kevesebb lennék. De nem... kéne megelégedned azzal, hogy a felszínt látod. - Most tényleg tanácsokat osztogatok? - Tudnék még... mesélni... nagyon sokat. Nem mindegyik lenne szép, egyáltalán. De amíg még nem láttad, addig nem tudhatod, hogy... ki vagyok igazán. - kérdően néz. Mi az, amit látnak benne?
Mondjuk ezt a kérdést elsősorban saját magának kellene feltennie. De az egy nehezebb kör lesz.
Ismét a forró érintés a kezén. Lehunyja a szemét, de nem érez szégyent, inkább hálát. Biztonságot. Sokkal könnyebb, ha nem lát, ha csak érez, a forróságot, ami a vérével áramlik. Dobbanások. Valahogy mégis összeszedte a bátorságot, hogy megtegye, és ezért hálás. Apró, enyhe szorítással kapcsolódnak a kézfogásba az ujjai. Az ujjak, amelyekből megannyi éjláng szökött elő, hogy perzselje az ellent vagy csak megtántorítsa, amelyek egy másik világban valóban zongorázásra volnának valók, de itt... ki tudja? Az ujjak, amelyek rég tapasztaltak olyan gyengédséget, mint most.

Egyre közelebb akarja tudni magához, ez nyilvánvaló... erősen dobog a szíve, mint egy fogságban tartott madáré, de nem nagyon van kedve menekülni. Ha ellenkezne, az elutasítás érzetű lenne, ami pedig ritkán esik jól, úgyhogy engedelmesen lép egyet közelebb, és máris érzékeli, ahogy melegebb lesz. Bekerült egy olyan szférába, ahol valószínűleg előtte még elég kevesen jártak és nem túl gyakran látogatják.
Hm. Tényleg. Vajon jártak már itt mások?
Ez a gondolat kissé nyugtalanító, de amint elkezdene gondolkozni azon, ki másoknak a szíve doboghatott így Marcus vagy Johann miatt, már közelebb is húzzák és megint mintha lelökték volna egy szikláról, hogy zuhanjon. Gyomra ugrik egyet, tágra nyitja a szemét, ahogy a következő pillanatban már meg van fogva. Próbál nagyjából elviselhetően lélegezni és nem úgy, mintha most futott volna dombról le, dombra fel, legalábbis egy jókora aranytömbökkel teli hátizsákkal megpakolva. Miközben medvék üldözték.
Mit... művel... - formálódik a kérdés benne, de túl kellemes és biztonságos az ölelés, hogy kibontakozzon belőle. A tábortüzes mesén elkezd kuncogni. Miközben mélyen magába szívja Marcus illatát, amit ilyen közelségből ha akarna, sem tudna kizárni az érzékelésből.
Keresi ismét csak a szavakat, amikre rákérdezhet, és talál egy igen jónak ígérkező fogódzót. - Hogyhogy nem érzed a hiányát? Elég ennyi?
Ha így van, annak nem feltétlenül örül. Ugyanis ha csak ennyit akar látni, nos... talán másokban is megtalálhatja. Biztosan vannak még naiv és jószívű lánykák szerte a világban. Olyanok is, akik nem grófnők, olyanok is, akik nem tétováznak és akik talán tudják, mit éreznek. Ismét csak ez a kérdés: miért pont ő?