[Magánjáték - Marcus & Mina] A tudás hatalom

Akármennyire kellemes és élvezetes ebben a szoros, forró közelségben lenni, valami azért mégis hibádzik. Ez.... mintha egy kép lenne, egy festmény, vagy tükröződés a vízfelszínen, nem teljes, nem igazi, mert valami még hiányzik...
Ismerni, mint a tenyerét? Az előbb még nem így volt...
Megbántani? Miért bántaná meg őt? És miért kell úgy félteni, mint valami törékeny virágszálat?...
Leszámítva, hogy nemrég még tényleg úgy érezte magát... Nem az. Nem tudja, hogyan lehetne megvédeni. Abban sem biztos, hogy mitől kéne.
Nem ismeri. Valóban nem. A bűntudat olyan elemi erővel csapja meg, hogy hirtelen azon se lepődne meg, ha a bőre égni kezdene valamiféle egyháziak szent könyvében leírt átokszerű módon... mi a francot művel itt? Érzett valamit, valami erős hullámot, ami idesodorta, de miért is? Egyáltalán biztos ő ebben?
Forróság. Illatok. Szavak.
Nem épp ez az, ami félre szokta vezetni az embereket?... Meg egyéb fajúakat is.
Átverések. Démonok. Hazugságok. Az ölelésekben rengeteg hazugság bújhat meg...
Nem szavakkal?
Felpattannak a szemei. Eddig is nyitva voltak, amolyan kábán és ellazultan nézett velük maga elé néhány könyvespolcra, amelyet ott állt és nem adott választ semmire, ez viszont megrémiszti. A kezek kóricálása a hátán valóban mintha valamiféle csábdémon érintése lenne. Kellemes, és majdhogynem eléri, hogy teljesen ellazuljon és elernyedjen, egyszersmind izzani kezdjen és pezsegjen a vére. Miért?
Nyel egyet, ahogy légzése felgyorsul. - Tám...pontok? Hogyan máshogy tudnék elmesélni bármit is, mint szavakkal? - hangja kissé üres. Mégis mi ez a kijelentő mód?
Nem... nem-nem... nem és nem...
Meredten néz maga elé, ahogy kezeivel visszakanyarodik a saját testére és finoman lefejti magáról Marcus kezeit. Már fogalma sincs, mit csinál vagy mit csinált és miért, de ez nem jó. Ha arra gondol, amire gondolja, hogy gondolt, akkor... akkor még ki kell találnia, hogy nem fog megőrülni...

Hitetlenkedve néz maga elé. Hogy mi? Ilyen egyszerű lett volna? Csak ennyi? Pár mozdulat és máris szabad?...
Nem kis könnyebbség, hogy most csak Marcus hátát kell bámulnia. Na meg fentebb és lentebb, de a lényeg, hogy az arcával nem kerül kontaktusba. Persze most is lángol benne a bűntudat, de már nehéz disztingválni, hogy éppen miért, azért, mert eljutott addig az ölelésig, vagy azért, mert elmenekült... Elmenekült volna?
Érzi a haragot emelkedni magában. Kezei remegnek, és nem csak ezért, de összeszorítja őket. Érzi az erőt, amely jelzi, hogy nem ugyanaz már, mint aki az ostrom előtt volt. Az a sok fájdalom ott hagyta a nyomát, de nem csak szenvedésként, hanem ahogy begyógyultak, sokkal erősebb lett a helyük. Felismerte, mire képes. Felismerte a sikerét. Legyen a cél bármily erőszakos is.
Ilyen egyszerű volt eltántorítani a céljától? Talán a férfi se tudja, mi a célja? Mire gondolhat most? Miért nem mond többet, mint amit feltétlen muszáj, mint amit a kérdések megkövetelnek? Miért nem mondja ki, amit igazán gondol.
Csak lélegzik csendben, amíg gyűjti magában az indulatot és a gondolatokat.
- Egy sóhajból mégis honnan derülne ki, hogy ki milyen? Azokat is... azokat is meg lehet játszani. Bármit meg lehet játszani, de én nem akarok semmit megjátszani... és... akármilyen mozdulat... - Azok a nyavalyás szavak megint nem akarnak a jó formában és sorrendben megjelenni. Lehunyja a szemét ismét pár pillanatra. Majd tekintete az asztalra téved. Két tejjel teli pohár. Kedve támadna felkapni őket és....
Nem, nem, ő nem ilyen agresszív...
Vagy de?
- Nem tudom, velem van a baj, vagy sem, de szívesebben mondom el, amit gondolok, mintsem hogy elmutogassam...
Gőze sincs, mi ütött belé. De valamit tennie kellett.
Nagyon reméli, hogy Damien sokáig lesz azon a vadászaton. Ha most sétálna visszafelé... fogalma sincs, mihez kezdene. Talán csak megkönnyebbülten felsóhajtana, és elsétálna, mondván, "Igazodj el rajta te, nekem már nem fog sikerülni"...
Megrázza a fejét.

Mozdulatok?... Hogyan korlátozza a kifejezésmódját... mozdulatokra, amikor annyi meg annyi szó tobzódik benne, hogy maga sem tud mihez kezdeni velük?
Csak ezt akarná? Hogy legyen kinek mesélni? De hiszen most is tud kinek mesélni. Sőt írni is tud. Akármikor, akármennyit. Na jó, nem akármikor...
"Azon a módon, ahogy én éltem". Hát hogy élt? Szavak nélkül? Ahhoz képest elég jól megy neki.. kellően jól ahhoz, hogy tudja is álcázni ezt a hiányosságot. Vajon az udvariasságot honnan tanulhatta?
A pislogásra is vigyázni?...
Most azt akarod elérni, hogy sajnáljalak?.... Sikerül. De ez nem elég sajnos.
Szótlanul nézi, ahogy ott áll, mozdulatlanul. Tényleg, mi a csoda járhat a fejében? Csalódottság, harag, utálat, vagy valami cseppet sem ennyire negatív? Lehet, hogy csak üresség?
Fordulj már meg. Csinálj valamit, kiabálj vagy szitkozódj vagy kérdezz, akármit...
Itt veszik el az ő ereje. Szavak nélkül meg van lőve. Olykor szó szerint is. Most mégis mit kellene tennie?... Megtehetné például, hogy odasétál és finoman hátulról. Ez egy nyugodt és bizalmas hitves mozdulata lenne. Olyané, ami ő nem. És fogalma sincs, valaha lehet-e.
Szúrni kezd a szeme. Nem, nem fog itt elkezdeni könnyezni...
- Ez nem olyan környezet. Ez a környezet soha nem is lesz olyan. - jelenti ki. Ebben legalább biztos lehet. Akármi is történik, nem fog terrort alkalmazni, vagy bosszút, vagy akármit... mindig is utálta és megvetette az ilyesmit.
Hiányzik. Hiányzik az a gyengédség, amit elhitt az előbb. Vissza kéne szerezni valahogyan. De ahhoz előbb tudni kéne, igazi volt-e.

Beteg módon elégedettséget okoz, hogy haragot hall ki a hangból. Ez legalább valami, amit sikerült kiprovokálnia, és talán még többet is, akkor pedig legalább elszégyellheti magát igazán, pont, ahogy megérdemli. Mert magától az nem megy... mindenképpen szükségesek a külső tényezők...
A következő mondatokat hallva elkerekednek a szemei. Nem a félelemtől, csak a döbbenettől... Egyrészt... honnan feltételezi, hogy tényleg ezt szeretné? Másrészt pedig... mégis hogyan találta ki, mire gondol...
Valószínűleg csak akarta. Igen, ez lehet a megoldás. Blöff. Kívánságok. Nem tudhatta, mire gondol, biztosan nem. Ha valamivel tudatlanabb lenne, máris mágiára gyanakodna, de...
...lehet, hogy mégis kellene gyanakodnia.
Vagy végig rossz irányban tapogatózik? Leo-val kapcsolatban is folyton gyanakodott, és mi lett a vége? Olyan mértékű kiakadás... és... akkor is furcsa elégedettséget érzett. De még mindig nem kéne rágondolnia. Neki nincs helye most itt. Nem érdemli meg, ha annyira meg akarná érdemelni, akkor jelt adott volna, amikor megvolt a helye és ideje.
Nyel egyet. Már éppen érik benne az elhatározás, hogy fogja magát, odalép, hirtelen és gyorsan, vállon ragadja Marcust, megfordítja maga felé, és...
...de eddigre már ott is áll előtte. Szólásra nyitja a száját, de nem, amit mondani akart, nincs elég érvénye ahhoz, hogy eben a helyzetben kimondja. Ehelyett valami látszólag teljesen ide nem illőt mond ki. - Van egy... volt egy... mindegy, egy északi... azt hiszem, akartam tőle valamit... de nem igazán... szóval nem ismerem, nem mondhatnám, hogy ismerem... és talán nem is érdemli meg, hogy ismerjem. - Ismét a földet nézi. Mit tehetne? Tessék, itt áll, a magas rangjával, és... és ez semennyiben sem védi meg attól, amit érez. A legkevésbé sem. Mert persze elkövette azt a hibát, amit mindig: nem ragaszkodott a formalitásokhoz, amik meghatározzák és keretbe rendezik az életet. - Nem tudom, vagyok-e olyan jó, mint amilyennek gondolsz. Bár már lehet, hogy nem gondolsz annak... és... igen, ezek a szavak is azért vannak, hogy ellenkezz, mert az jólesne, de... mondd nyugodtan az igazat.
Ennyi erővel kereshetne egy ásót is és elkezdhetne ásni itt helyben. De legalább őszinte. Valahogy kellemesen jólesik...

Csend. Felpillant. Muszáj néznie, mégis mi a reakció.
A helyzet nem nevezhető túl fényesnek.. és kezd érni benne az elképzelés, hogy a mai nap végérvényesen tönkretette az egész életét... Hm. Talán valahogyan kerít valakit, aki egy Feledéssel elintézi a dolgot. Vagy más mágiával. Vagy elbujdosik valahová, ahol nem találják meg, és a háború sem fogja érdekelni, semmi...
Vagy.. úgy beleveti magát a harcba, hogy eszébe sem fog jutni magánéletre gondolni.
Írott és íratlan szabály? Játszani? Hát most minden egyes megmozdulását játszásnak kell majd nevezni?
Úgy őszintén nem erre számított... bár az egyik része igen.
Megsemmisülten áll ott, mint egy fa, amelybe villám csapott.
Hol rontotta el?
Rossz kérdés: hol nem?
Ha azt a szálat megtalálná, talán el tudna indulni.
Elrontotta. Mélységesen elrontotta, talán helyrehozhatatlanul...
- De... ez... mármint... a szavak... éppen... ahhoz kellenek, hogy ne legyen félreértés. - Fáradtan sóhajt. Miért nincs egy képessége, amivel csak úgy átadhatja a gondolatait?!
Hogy mit szeretne... remegnek a kezei. De most már nem szorítja őket ökölbe. Bolond. Őrült.
- Nem tudom - formálják ajkai a szavakat, de hang alig jön ki belőlük. Lassan megcsóválja a fejét, szemei végig lehunyva. Arra azért ügyel, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, másra nemigen. Annyi mindent mondhatna, de nem tud egyetlen hangot sem kipréselni magából. Az előbb ölelték, most az a megvető mosoly... tényleg végig játszana?

Ismét gyorsan változott az időjárás...
Dolgozni? Na azt már nem. Nem mehet sehová, nem...
Nem hagyhatja csak úgy elsétálni... Megrázza a fejét. Nem...
Valami megmozdítja a lábait, és még ha ellenkezni akarna, se tudna. Nincs pontos terve, mit fog csinálni, de annyi biztos, hogy nem hagyja elsétálni.
Legszívesebben pofon vágná magát, de nincs jobb ötlete, úgyhogy lendületből kinyúl és megfogja a kezét, ami még a kilincsen van.
Most ez... játék? Kihasználás?
- Kérlek, várj..
Ebben nincs egy szó hazugság sem. Kéri. Hogy miért, az mondjuk nincs benne a pakliban...

Ennél lejjebbre már nem süllyedhet, igaz?
Elengedi a kezét. Még mindig úgy égeti, mintha valami tüzes vasat fogna.
- Nem akarok játszani. Nem akartam senkit sem bántani, sajnálom, ha... kellemetlen helyzetbe hoztalak. - Most viccelsz? Kellemetlen helyzetbe hoztad? Ez nem teljesen fedi le a valóságot, ez nem kifejezés... - Csak őszinte akartam lenni. De ha nem kíváncsi arra, hogy... miért is lenne... nem traktálom akkor. Ha valamit tudok segíteni a családjával, vagy azzal a ládával kapcsolatban, nagyon szívesen segítek. Most legalább talán már ismer. Egy kicsit jobban. De ha...
De ha mi?
Megint elfogytak azok a drága szavak, hm?
Talán megfogadhatná a tanácsát és áttérhetne mozdulatokra vagy ilyesfélére. A gond csak az, hogy azoktól jelenleg eléggé tart.
Fölnéz a szemébe. Abba talán még nem hal bele, viszont lehet, hogy okosabb lesz.
- Sajnálom.
Ez a szó olyan ismerős. Mintha már hangoztatta volna valahol. Várjunk... nagyon sok helyen...

Nem... ne ne ne nem... ilyet nem játszunk... Visszakozó udvariasság? Azt már nem... Megcsóválja a fejét.
- Na ne. Ezt ne. Az előbb még nem ezt gondoltad... Nem ennyit gondoltál... hova lett az a megvetés, hm? És egyáltalán miért került oda? Akkor vagyok a legutálatosabb, amikor őszintén elárulok valamit, amikor megnyílok?...
Nyel egyet? Távolság? Távolság?! Adok én neked távolságot... nagyon jó módszer, hogy lerázzák, ha bele akarják fojtani egy közhelytengerbe.... pedig Marcus még nem is tudja, mennyire utálja őket. Nem tud szinte semmit.
Vajon nem tűnt föl neki, hogy az imént már magázta? Önmaga is csak nem sokkal utána eszmélt rá. Ez érződött természetesnek. Már amennyiben maradt még BÁRMI természetes.
- Mit láttál bele, ami nincsen ott? Mondd el... mit láttál?
A szokásosnál vadabbul néz a szemébe, és közelebb lép. Nem kap távolságot... most nem kaphat távolságot, mert a távolság még a végén megengedné, hogy kislisszoljon azon az ajtón és soha ne jöjjön vissza.

Most komolyan megijedt tőle?... Ez az érzés valahol hatalmat feltételez, de egyébként egészen zavarban van a dologtól, nem szokta meg, hogy bárki is tartson tőle... még ha a félelem nem is komoly.
- Azt... hittem, az volt.
A végén kiderül, hogy sehogyan nem tudják megérteni a másikat. Remek.
A jelzéseket hallva az említett módon enyhén vörösbe megy át arca árnyalata. De ezen már meg sem lepődik, megszokott ismerős ez is. Magában kipipálja, hogy igen... ez is így volt, ez is így volt... és vissza kell fognia az elemi késztetést, hogy elnézést kérjen miattuk. Valamint meglepve tapasztalja, hogy annak ellenére, hogy nyilván most tette tönkre az életének legalább egy szegmenség, mégpedig elég nagyot, viszonylag jól éldegél, a szíve dobog, levegőt kap...
Na, tisztázzunk pár dolgot. Ki a bűnös, ki kér bocsánatot és ki az, akitől bocsánatot kérnek? - Mert egyelőre a labdát ide-oda dobálják...
- Megrémít...? Azzal azért nem áltatom magam. Sajnos tudom, mennyire nem vagyok rémisztő...
Lényegtelen. Megint csak lényegtelen.
- A terveknek mindig híján voltam. Csak... csak azt teszem, amit.. - Nem, nem fog közhelyáradatot csinálni... - Sajnálom. Ha menni akarsz, menj. Nekem se árt, ha... gondolkozom kicsit..
Bezárva magát a szobájába, nézve kifelé az ablakon és nem szólni semmit órákon át, csábítónak hangzik. Túl csábítónak.

Olvasni. Majdnem elneveti magát. Azt kéne, olvasni. De úgy tűnik, hogy csak a betűkből tud... Végigszalad az agyán a mai nap, és... nem hiszi el. Tényleg jó lenne felébredni és az egészet elf...
Nem. Ez nem az ő hozzáállása. Ő nem az a fajta Nachtraben, aki szerint a felejtés megoldás. De mi az hát? Legszívesebben kitörölné az egészet és egy teljesen új lappal kezdene...
Alvás. Ez lesz az egyetlen segítője. Tisztában van bele, hogy el akar bújni, de ez az egyetlen mód, amivel elérheti, hogy ne süllyedjen a föld színe alá.
- Ami nekem nem tesz jót, az én magam vagyok... - mondja félhangosan, kissé az orra alá, de azért lehet hallani, reményli. Ha pedig nem, akkor nagyon nincs kedve még egyszer elismételni. Bár miért is ne?
Nem akar menni. Pedig nagyon úgy tűnik, más megoldás nincs. Végül úgy látszik, el is szánja magát rá. Mina csak bólint. Lenéz a talajra, hátha megnyílik és befogadja magába a föld, de nem, az csak áll ott szilárdan. Hát így is jó. Majd egy pár percet álldogál még itt, aztán egyszer csak visszasomfordál a szobájába. Aztán valamikor kitalálja, hogyan is magyarázza ezt el az azt megérdemlőknek...