[Magánjáték] - Hideget - meleget ízlés szerint - Mina & Marcus (és a kása)

Van az a helyzet, amikor olyan fáradt, hogy már nincs ereje a zavartságra, az unalomra vagy egyéb érzelmekre,melyek amúgy átvennék az irányítást. Most is ez történik. Akárcsak a háborúban, igényei visszacsökkennek a legalapvetőbb dolgokra: biztonság, étel, és legfeljebb annyi kényelem, amely nem okoz túl sok fájdalmat a koncentrációhoz.
Na jó, a komfortzónája azért jelentősen visszanőtt azóta. Voltaképp nem is lett volna túl sok kedve egy ilyen akármilyen házikóban aludni. Rendes szállás... jó lesz az. Kibírja estig.
Vagy fél órája azon gondolkozik, hogyan szólíthatná meg Marcust, olyan témával kezdve, amelyből nem lesz nézeteltérés, viszont megtöri a csendet, és hogy ez jó ötlet-e. Millióféle dolog eszébe jut, majd rögtön az is, hogy miért rossz ötlet. Jobbára a tájat bámulja maguk mellett. Annyi időt töltött már lóháton, hogy nem különösebben kéne hogy lefárassza, mégis egyre inkább kezd elszivárogni a fizikai ereje. Talán meg kéne állni egy kis...
Áh, igen, ez jó ötlet!
- Mondd, te nem vagy éhes? - fordul lovászához. - Talán csökkenthetnénk kicsit a készleteinket..

Nem érzi a felhangot a hangjában, amit várna. Fogalma sincs, hogy fogja elrejteni a csalódottságát, amiért nem először és valószínűleg nem utoljára maradnak el dolgok, amikre számított. Azt hitte, többet fog mondani, mást fog, ám nem. Mintha csak felébredt volna egy álomból, amiről még mindig próbálja elhinni, hogy megtörtént.
- Persze.- bólint beleegyezőleg, és végigsimít lova nyakán. Valóban nem tűnik úgy, hogy bármi veszély leselkedne rájuk, egy-két apró halon kívül, amely elúszik a csillogó kövek között, nemigen lát a környéken élőlényt. Egy fácánt ugyan felriaszt Lust egyik ugrásával, minek következtében kis híján ki is ugrik a szíve és egy ideig sértetten bámul abba az irányba. - Ezt most miért kaptam. - kérdi kevéssé kérdő hangsúllyal, inkább csak morcosan. Fáradt már ahhoz, hogy belegondoljon, ez mennyire grófnős viselkedés.

Néha imádni tudja a lovait. Ők nem beszélnek soha, így aztán senki nem is várja el tőlük, hogy beszéljenek, de legalább anélkül is kommunikálnak valahogy és nem hallgatnak órákon keresztül. Ellentétben néhány kétlábú gazdájukkal.
Szótlanság. Remek. Marcus megtalálta a legjobb fegyvert, amivel bántani lehet őt.. Mindegy is. Koncentrálni a feladatra.
Ami eddig mi is? Haladni. Roppantul izgalmas.
Ahogy dúl-fúl magában, végigbaktatnak egy igazán szép patakon, és beugrik, amikor kiskorában Adelinnel köveket szedtek ilyenekből. Szép, színes, csillogó köveket, kár, hogy mikor kivették őket, s utána megszáradtak, már nem voltak olyan szépek.
Mosolyogva nézi, ahogy Stur nekiesik az innivalónak. Lepattan ő is Lust hátáról, majd meglökdösi a nyakát, hogy menjen csak ő is iszogatni. Kétszer azért nem kell mondani, a szép barna állatka rögtön oda is sétál társa mellé és azonkívül, hogy őt zaklatja, még inni is hajlandó.
De jó nektek, ti átkozott állatok, hogy csak ennyi dolgot kell csinálnotok...
Marcus közben le is pakolt. Hmm, tényleg, pokróc. Talán nem állva kéne falatozni. Bár ha így ütnek rajtuk, valamivel nehezebb lesz szedni a sátorfát. De nem is szokásuk csak úgy elmenekülni...
Előássa az ő fekvőalkalmatosságát is, aztán lázas számolgatásokba kezd, hogy mégis hova kellene azt leteríteni. Nevesen, milyen távolságba a másiktól. Pár másodperc alatt az egekbe szökik ettől a vérnyomása, úgyhogy úgy legalább két méterre kiválaszt egy egyenletesnek tűnő részt, és oda hengergeti le. Mindezt borzasztó furcsa és zavaró teljesen csendben csinálnia, nem mondhatni, hogy hozzászokott.

Szóval még akkor is félre tud érteni dolgokat, amikor a legsíkegyszerűbbekről van szó. Csodálatos.
- Ja.... rendben. Köszönöm. - Rá se ismer a hangjára, inkább egy olyasvalakiére hasonlít ez most, aki egész napját egy könyvtárban ülve töltötte számításokat végezve vagy könyveket pakolgatva valamilyen rend szerint, és ez alatt az idő alatt nem is beszélt senkihez.
Ő egy kis csomagot vesz elő, ami almáspitével van tele. Nem feltétlen logikus desszerttel kezdeni, de neki most ehhez van kedve és kész... Már előre örül, mert ez legalább biztos finom lesz. Még így szállítva is.
Ezek után óvakodva helyet foglal a leterített pokrócon. Mikor leül, eszmél rá, hogy igazából most nem szoknyát visel, így nyugodtan felhúzhatja a lábát és üldögélhet úgy. Meg is teszi. Abszolút furcsa érzés, hogy nem lengedezik semmi a lábai körül, hanem teljesen rátapad. Ennyi lovaglás után megszokhatta volna már, de ez most... valahogy... másabb, mint a többi.
- Jó étvágyat - mondja, mikor kicsomagolta a sütit és beleharap.

Kuncogni kezd.
Talán ezt szokták csinálni a tipikus nemesasszonyok. Mikor az udvariassági formulákon kívül semmi másról nem hajlandóak társalogni. Azt hitte, örökre elkerülheti ezt, de úgy tűnik, hogy vámpír tervez, ember meg végez...
Próbál nem törődni semmivel, és lenyugtatni magát, hogy a falatok képesek legyenek lecsúszni a torkán békében. Csak az étel van, és ő. Hagyja, hogy az íz szétterjedjen a testében, elméjében. Energia. Kell az energia.
Felfigyel ő is a közeledő szekér zajára. Vajon meg fognak állni, hogy kérdezősködjenek tőlük? Útirányt, vagy valami más mondvacsinált indokot...
- Tőlük azért nem kell félnünk, igaz? - kérdi, miután eltüntette az épp aktuális falatot. Tekintete aztán a lovakra kószál. Ők jól elvannak egymással, na meg a patakkal, és az amellett növő fűvel vagy egyéb aljnövényzettel. Elfojt egy ásítást. El sem tudja képzelni, hogy valaha tényleg este lesz...

Vállat von hát. Nem szívesen ugrana fel arra, hogy már megint varázsolnia kell, főleg, hogy a "készletei" kissé megfogyatkoztak, de paranoiás sem akar lenni, hogy mindenhol veszélyt lásson. Ide aztán tényleg nem tudnának úgy férkőzni, hogy a közelébe jussanak. Kezei ismét ráfonódnak a nyakláncaira.
Ahogy így ül itt, lassan kezd teljesen elkábulni. Elnyom egy ásítást, aztán ropogva kinyújtja a karját meg vállait. Igazgat egy sort a haján, de nem bontja ki, azt majd akkor tervezi, mikor a fogadóba érnek. HA a fogadóba érnek....
- Olyan álmos lettem... - közli halkan, majd lassan hanyattfekszik a pokrócon. Na így már tényleg képtelen lesz felkelni. A föld úgy vonzza magához, mint molylepkét a gyertyaláng, jólesően kiegyenesíti a hátát, eltekintve attól az egy-két huplitól, ami nyomja. Még szerencse, hogy van már tapasztalata az ilyesmiben. Damien mondjuk mindig is sokkal jobban bírta, lévén neki még több a tapasztalata és eleve nem nemesnek született. - Messze vagyunk még? - kérdi lehunyt szemekkel, és nem meri kinyitni őket. Valahogy élvezi ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Hiszen... úgysem történik semmi, amit ne észlelne. A fülbevalói segítségével meghallja, amit meg kell, nagy részüket anélkül is meghallaná.

Ezt már hallotta egyszer. Akkor pedig nem túl szép látvánnyal találta szembe magát, mikor benyitott a házba. Na de egy patakparton talán csak békét lelnek.
- Rendben... kelts fel, ha van valami... ha szükség van rám... - motyogja álmosan, majd megpróbál bal oldalra fordulni és egy adag felgyűrt pokrócot az arca alá rakni. Nem a legpuhább és legkomfortosabb, de most, hogy jóllakott, egész kellemes. Enyhén behajlítja mindkét lábát és a kezeit is, majdnem egy gombócba tekeri össze magát. És próbál nem arra gondolni, mi az, ami még rájuk vár.
Lassan, de biztosan teríti be a krémes fáradság, amiből határozottan nagyon kellemetlen lenne felugrani és tevékenykedni. Kizár minden zavaró tényezőt, lassacskán szívja be a hűs, kellemes levegőt, a természet közelségét, a patak csobogását és a madarak csiripelését. Egészen otthon érzi magát itt. És hálásnak. Némán és nem követelőzőn várja, hogy jöjjön el az éj. Az ő ideje. És valami mást is. Valami csodát, az jól jönne. Ha rossz, ha jó, valami csak kisül belőle.

Elmosolyodik. Legszívesebben pofon vágná magát, de akaratlanul is elmosolyodik. Ez túl sokszor történik meg mostanában.
- Köszönöm. - Már megint teljesen ki van itt szolgálva...
Na de hát ha egyikük őrködik, akkor valóban nincs szükség kettőre. Talán tényleg jót fog tenni neki, ha kipiheni magát.
- Hmm? - kérdez vissza, mintha Marcus akart volna mondani valamit, de nem tette, pedig ő beszél állandóan a mindennek nyíltan való kimondásáról... Sebaj. Most fáradt vitatkozni vagy haragudni. Most az alvás a feladata.
- Remélem, ha felébredek, beszédesebb leszel. - motyogja, bár nem is teljesen biztos benne, hogy kimondta. Innentől maga köré vonja a védőfalat. Ő alszik, őrajta ugyan ne kérjenek számon semmit.

...és a nagy torony hirtelen átalakul a saját kastélyává, ahol is sietnie kell, mert meg fog égni az almáspite, de nem tud mozdulni, csak nagyon lassan haladni és majd megőrül, ahogy vonszolja a karjait a láthatatlan ellenállásban kúszva...
....amikor is rájön, hogy ébren van. Ami azt jelenti, hogy nincs kastély, nincs almáspite, nincs megoldandó feladat.
De jó...
Picikét didereg, így nyöszörögve összébb is húzza magát. Nagyon ki lehetett merülve, mert még mindig ázottnak érzi az agyát kicsikét, csapzottnak... Mi lett volna, ha egy kicsikét sem pihen?
Lassan tölti be az információkat, miszerint egy erdőben vannak, egy patak mellett, és.. ó, igen. Nincs egyedül.
Nincs azonban elég ereje ahhoz, hogy most azonnal fel is kapkodja magát. Talán a túlzott biztonságérzet teszi, talán a dac, fene tudja, de még egy darabig helyezkedik a pokrócon és a pokrócpárnán.

Kapott valami puhát és meleget. Hálásan húzza magához és bújik bele jó szorosan, amíg rá nem jön, hogy ez a valami a szokásosnál is idegenebb anyag. A pokróc az pokróc, tény, de ez kényelmesebb és puhább és valaki más szaga van rajta.
Nem meri kinyitni a szemét, pedig lassan egyre éberebb lesz. Lopva simít végig a kabát szövetén, most úgyis félig alszik még, csak nem lehet vádolni semmivel.
Valahogy azt várta volna, hogy felrázzák és aztán kapjon egy adag szidást, amiért felelőtlen és nem gondol arra, hogy esetleg hirtelen kellene cselekednie, mert veszély leselkedhet rájuk, satöbbi... De nem mondhatni, hogy csalódott.
Visszatekeredik nagyjából hanyattfekvésbe és nyújtózik egy nagyot. A szégyenérzetre van egy jótékony hatása az alvásnak, mégpedig, hogy körülbelül teljesen eltörli.
- Jó reggelt... ébredést.. izé, estét... - felkönyököl - Naplemente van? Csodás. De régen keltem fel ilyenkor... - megdörzsöli a szemeit, majd Marcus felé fordul, akinek a kezében egy gyanús lap található. Mit ad az ég? Erre is elmosolyodik. De most már nem fogja érdekelni. - Történt valami érdekes? - fonja maga köré még mindig a szövetet, amelyet kapott, aztán rájön, hogy azt majd vissza kéne adni... De ráér még az.

Hümmög egyet, majd elkezdi gyűjteni a lelkierőt, hogy felálljon. Nyújtózkodik még egy sort, aztán megállapítja, hogy a haja egy nagy adag összevissza gomolyag lett. Nem baj, a szalag még úgy-ahogy tartja, talán estig kibírja. Úgy emlékszik, elrakott egy fésűt. De tartalékszalagokat biztosan.
Lassan föltápászkodik és megpróbálja megőrizni egyensúlyát. Ugrál párat, hogy valamennyire visszatérjen a vérkeringése a normál kerékvágásba.
- Sajnálom. Máskor megpróbállak nem teljesen lefárasztani. De ez most tényleg jólesett. Ritkán tudok aludni délután... mármint ha aznap már felkeltem reggelre.
Be kell vallani, teljesen kaotikus az életmódja...
- Tanulgattál?

Kibújik a kabátkából és átnyújtja, próbálva memorizálni az illatát. Az anyagán túl ott volt benne Marcus illata is, ugyanaz, amit akkor érzett, amikor hozzábújt. Te jó ég, furcsa belegondolni, hogy ők olyan közel voltak valamikor...
Megdörzsöli a karjait a kezével. Majd csak felmelegszik útközben. Szerencse, hogy a lovon mozgáshoz erőfeszítés is kell.
Nem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mi történhetett, amíg aludt? Szerencsésen túlélte, bármi is volt, viszont kénytelen a szavakra hagyatkozni. Biztosan unalmas lehetett.
Az őt körülvevő sötétség sokkal jobban esik, mint a tűző napfény. Hidegnek hideg van, mégis úgy érzi most, hogy otthon van. Arcáról is süt az elégedettség, még ha a szemei alatt levő karikák eléggé el is "csúfítják". Megint csak, a seregben se nagyon volt ideje sminkelni reggelente. Amúgy is, kit érdekel az?
- Remélem, fogok tudni aludni reggel is. - Ha más nem fecseg, hát majd ő. Ezzel igazából nem lesz probléma. Most is tudna.
Zöld, arany, barna levelek lombozata lengi körbe őket. Madarakon kívül senki más nem nagyon jár erre. Próbálja gyorsabb tempóra ösztökélni lovát, hogy haladjanak is. Valamiért úgy érzi, túl sokat vár attól a fogadótól.
Egy idő után ritkulni kezdenek a fák, és egy mezősebb, dombosabb környék rajzolódik ki. Egy-két bokrot leszámítva sima és egyenes a terep. Mina gondol egyet és pásztázni kezdi a távolt. Az út nagyjából egyenes... mármint jobbra és balra nem tér ki, a fel-le irány már nem ennyire tiszta, de hát lovak, csak kibírják. Kinéz egy távoli pontot, egy nagyobbacska fát, talán dió, melynek szerteágazó lombkoronája kitűnik a mezőségből.
- Hmm... mit szólnál egy versenyhez addig a fáig? - néz oldalra cinkosan. Csakis a feladatra koncentrálás, egyértelműen.