[Magánjáték] - Hideget - meleget ízlés szerint - Mina & Marcus (és a kása)

Nahát, erre még Herr Koncentráljunk A Fontos Dolgokra is vevő? Mosolyogva veti fel a fejét és sarkantyúzza meg a drága Lustot, aki mintha csak erre várt volna egész idő alatt, megkönnyebbülten kezd vágtába. Ha ki lenne a haja engedve, most az is szállna a széllel, így csak Lust sörénye. A vére rögtön elkezd lángolni, ahogy a sebesség magával ragadja, mintha nem is most ébredt volna fel. Lova patái ritmusosan kopognak és koptatják a távolságot, ahogy a ló szabadságot ad az izmainak és viszi őt olyan messzire, ahogy csak tudja. A fa pedig egyre közeledik. Néha-néha jobbra néz, hogy hogy áll a versenytársa, de alapvetően próbál saját magára koncentrálni, hiszen ha arra gondol, hátha veszít, az nem fog jót tenni.
Legjobban attól aggódott, hogy Lust meg fog botlani, de nem teszi. Ügyesen ugratja át az apróbb akadályokat, faágakat, sziklákat, melyeket ide sodort a szél vagy éppen ideestek. Mindjárt ott van a diófánál, mindjárt...
Az pedig még nagyobb, mint amekkorának tűnt. Ki tudja, hány évtizedet megélhetett, és még mindig zöldellnek rajta a levelek, annak ellenére, hogy körülötte alig található egyéb fa. A következő fasort vagy csoportosulást leszámítva természetesen, de az vagy jó fél mérföld.
Azonban Lust hirtelen megtorpan, patái erőteljesen vájnak bele a földbe, hogy lefékezzen, és nyihogva felágaskodik. Mina rémülten szorítja meg a kantárt és simul a nyakára, nehogy leessen. Hatalmasra nyitja a szemeit és maguk elé néz, hogy rájöjjön, mi lehetett az oka. Megnyugtatólag simogatja a ló nyakát, aki prüszkölve szimatol a levegőbe. Érez valamit.
A porban előttük pedig egy nyílvessző hever.
- Állj! - hangzik komoran, de határozottan, a fa irányából. Mina elengedi a kantárt, de csak fél kezével, melyet is feltart a béke jeleként. Nem kérne egy nyílvesszőt a szívébe is. Közben hátranéz és ha Marcus még nem ért volna ide, akkor jelzi neki, hogy jobban teszi, ha ő is csatlakozik hozzá.
A lombok közé pislant és az egyik ágon végül meg is látja a guggoló figurát. Sötét haj, hegyes fülek, a hátán pedig tegez. Pontosabban az egyiküket, mert nemsokára egy másik hang szólal meg.
- Ha nem kértek még egy olyat, mint ami majdnem eltalálta a lovatokat, akkor szálljatok le róluk és szedjetek elő valami értékeset. Anélkül nem mehettek tovább.
Mégis mit képzelnek... - Persze, hogy anélkül nem mehetünk tovább, nyilván azért hoztuk magunkkal. - vág vissza. Bár talán nem kellene. Túlságosan is belejött a délelőtt folyamán a szurkálódós hangnembe. Ha itt lenne Damien, talán elgondolkoztak volna, mielőtt előállnak ezzel az erkölcstelen ajánlattal...
Mindazonáltal lehuppan a lóról.

Megdobban a szíve. Ugye nem esett baja? Mi a francot keres ennyi ideig a földön?... Nem tudja elképzelni, hogy Marcus, aki lovász, aki imádja a lovakat és ért hozzájuk, ahogy tette valószínűleg előző életében is, úgy leessen egy lóról, hogy beveri a fejét és nem kel fel többet.
A második tünde lehuppan a fáról és felhúzott íjjal kezd el lassan közelíteni felé. Fekete haja összefogva, felszerelése pedig olyasmi, mint amikben Damien járja az erdőt. Beolvadó és rejtő, sötétbarna és szürke színek dominálnak benne.
- Csak átutazók vagyunk. - Egyáltalán milyen falu van itt? Mit keres egy csapat renegát tünde errefelé?
- Akkor biztosan hoztatok elég élelmet magatokkal, a pénzeteket pedig ideadhatjátok.
- Nem tudod, kivel állsz szemben... - inkább kérlelőn, semmint fenyegetőn ejti ki a szavakat. A tünde fiatalnak néz ki, de szemei pedig túl öregnek ehhez képest. Kiüresedettnek és kiégettnek, fáradtnak, mintha túl sok rosszat látott volna azon kevés éve alatt is, amíg a világon volt.
- Nem is kell tudnom. Csak add át az erszényed, és mehettek.
- És honnan tudjam, hogy nem lőtök hátba?!
- Nem tudhatod.
Hátrál, ahogy a férfi közeledik. - Biztosan van más mód is, ahogy túlélhettek. Miért kellett a legalantasabb módszert választanotok? A háborúban mindenki szegény, de nem ez a megoldás..
Marcus pedig nem ad életjelt. Nagyon reméli, hogy tervez valamit. Próbálja húzni kissé az időt.
- Kímélj meg minket a morális tanácsoktól. Hallottuk már őket. - szólal meg társa türelmetlenül a fáról.

- Mit gondoltok, meddig fogjátok így kihúzni? Nem élhettek így egész életetekben!
- Ki tudja, meddig tart az életünk? Legalább addig éljünk valahogyan. Nem mi választottuk.
- Tudom.. Jól tudom, hogy miken mentetek keresztül. Ez akkor sem ad jogot arra, hogy ezt tegyétek. A Kivonulás, így hívjátok, igaz? A kivonulás előtt is rengetegen éheztek és éltek kevés pénzzel. Megőrizhetnétek a büszkeségeteket és élhetnétek békében....
- Itt hagytak minket. A családunk, a barátaink itt hagytak minket, mi célunk lenne még ezen a világon, hm?
- Tedd le azt az íjat.
- Add ide az erszényed, vérszívó, és tűnj innen.
- A társad hol van? - kérdi az, amelyikük még mindig a fán van.
- Leesett a lóról, mintha nem láttátok volna...

A Marcus által lábon csípett tünde próbálja kitekerni magát a szorításból, és macskaügyességgel szabadulni. Így is elég nagyot puffan mondjuk a földön, viszont még esés közben kilő egy nyílvesszőt találomra. Néhány levél hullik le a földre ennek következményeként, meg egy ijedt madár rebben arrébb, másokban viszont nem tesz kárt. Ezután tompa nyögéssel érintkezik az anyafölddel. Egy rúgással próbálja minél távolabb tudni magától ellenfelét.

Mina pedig megérinti a körülötte heverő árnyakat és egy helyre sűrűsíti őket, egy pajzsot képezve a teste köré, hogy ha a férfi eleresztené a nyílvesszőt, az ne hatoljon bele a húsába oly könnyedséggel, mint kés a vajba. Előkapja a tőrét és egyenesen kinyújtja a tünde mellkasát célozva.
- Ezzel el tudlak égetni... de nem akarlak... forduljatok meg és menjetek haza oda, ahonnan jöttetek. Keressetek munkát és segítsétek egy...
A nyílvessző útjára is indul, Mina kezét célozva. De egyrészt arrébb rántja, így a vállán pattan meg, és az Árnyak védelmének köszönhetően nem sérti fel. - Anyád. - csúszik ki a száján, és előrelendül, élesen világló szemekkel, tőrös kezével kilöki az íjat a férfi kezéből, majd mellkason löki, aki így a rövid bénultságtól meg is tántorodik és hanyatt esik.
Gyorsan letérdel mellé és a nyakához tartja a pengét. Nem annyira, hogy hozzáérjen - esze ágában sincs elvágni a torkát, épp elégszer tett olyat, ezek a szerencsétlenek nem érdemlik meg, hogy újra erre kényszerüljön. Lihegve veszi a levegőt és érzi a tüzet felkészülten lángolni a belsőjében. Mély hangon kezd el beszélni, áldozata pedig úgy tűnik, nem annyira gondol az ellenkezésre most, hogy le lett fegyverezve.
- Senki se érdemli, hogy így bánjanak vele, főleg az nem, aki átérzi a fájdalmatokat. Ezt úgysem hiszitek el, senki sem hinné el, mert csak a fajtámat látjátok, és csak annyit feltételeztek, hogy pénz van nálam. Semmit sem tudtok arról, mi történt velem, ÉN tudom, mi történhetett veletek és miért csináljátok ezt. Nem ti vagytok az egyedüliek. De ha kis eszetek lenne, megkeresnétek a többieket, akiknek segítségre van szükségük és összefognátok.
- Van... közösségünk...
- Amelyik rablással foglalkozik? Nem hiszem el, hogy mást nem tudtok. A természet hallgat a szavatokra. Gyógyítani tudnátok, termelni, segíteni akár az embereknek is.
- Miért kéne foglalkoznunk a...
- Mert semmit nem vétettek ellenetek!... Akik itt élnek körülöttetek, ugyanúgy áldozatok, csak többen vannak.
Az elf komor-üres arccal néz maga elé, mindenféle támadó szándék maradéka nélkül, puszta ellenszenvvel és elkeseredéssel. - Nem érdemel jobbat, aki úgy bánik velünk, mint a kutyákkal.
- Én nem úgy bántam... akkor már nem élnétek. Még egy esélyt kaptok, hogy hazamenjetek...
Marcus meg hol a fenében lehet?... Fölnéz és látja, hogy a fán már nincsen senki, sokkal inkább a földön dulakodnak. Egyszerre önti el a megkönnyebbülés és a harag. Ha ezt még egyszer eljátssza vele...

A Marcus által szétvert íjász egy darabig kételkedve hallgat ez után a mondat után. Fölnéz, megállapítja, hogy társa is szabad, mivel Mina eddigre eltávolodott tőle és felállt, és ezek után enyhén gyanakvó tekintettel áll fel, majd fölszedik az íjaikat és a facsoport irányába tűnnek el. Visszanéznek még párszor. De nem kapnak semmit a hátukba, Mina részéről legalábbis biztos, hogy nem.
Meglátja Marcust a fa tövében. Nem tűnik úgy, mintha túlságosan megsérült volna, bár biztosan kapott néhány ütést... vagy rúgást...
Minden szó nélkül odaszalad és átöleli, olyan haragos-megkönnyebbüléssel és hirtelenséggel, mint ahogyan Crispint karolta át Eichenschild alatt. Ez utóbbiban nem teljesen biztos, hogy jó döntés volt, de ez más lapokra tartozik. Most sem meri túlságosan soká fenntartani a kontaktust, amennyiben más nem intézkedik ellenkezőképp, pár pillanat múlva vissza is húzódik.
- Még egy ilyen, és végigalszom a következő napot..

Visszaölelte.
Egy pillanatig elgondolkozik rajta, hogy ott kéne maradni, de... a teste önkéntelenül is mozdul.
Kapott.
Egy.
Visszaölelést.
Meg kell erőltetnie magát, hogy ne essen hanyatt vagy akárhova vagy ne kezdjen el ugrálni egyik lábáról a másikra vagy ne csináljon bármely hasonló őrültséget. Reméli, hogy a harc hevének lehet tulajdonítani a kipirulását. Ismét az orrában az az ismerős illat. A kabáté. A kabáté, ami egy ideig rajta volt. Vajon lesz még?
Reméli, hogy a lelkesen csillogó szemei, amelyekkel pislog, számítanak valamit. Boldog. Talán azóta nem volt ilyen boldog, mióta... mióta elindulta, mikor még azt hitte, minden rendben lesz. Talán rendben is lesz. Ki tudja. Rajtuk múlik. Az ölelés bevált. Érzi, hogy ezt az emléket vissza fogja még idézni sokszor... de mennyire...
Bólint. Varázsolt. Innia kell. Ismét bólint, próbálva olyan ártatlanul nézni, amennyire csak lehet, majd nyel egyet. Öleléskor ugyebár elég közel került a nyakához... tekintete most Marcus csuklójára irányul. Onnan még ihatna is, és nem esne komolyabb baja. Bevett módszer. De vajon... belegondolt ebbe, amikor feltette ezt a kérdést?
Szabad egyáltalán ilyesmire gondolnia?
- Miért ne sietnénk?... Én... mármint... jó volna minél hamarabb odaérni. Megtudni, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek. Lehet, hogy vakvágány. De akkor is, megpróbáltuk...
Ha még jobban lelassul ez az út, akkor ki tudja, hogy fogja kibírni ép idegekkel.
- Az alvást csak viccből mondtam. Jól vagyok most is - mosolyodik el a szokottnál szélesebben, hegyes fogai is kivillannak. Vissza... akar kerülni abba az ölelésbe, csak fogalma sincs, hogyan.

Sóhajtva megforgatja a szemeit. Csak az után jön rá, mit is tett, hogy már megtörtént. - Mindig minden veszélyes. Ettől függetlenül siethetünk. Oda tudok figyelni. De most mondd, hogy nem volt jó az a verseny... talán... kereshetünk kerülőutakat. De nem lesz bajunk. Meg tudjuk védeni magunkat. Neked meg feltétlenül muszáj volt elhitetned velem, hogy elájultál, amikor leestél arról a lóról?! - kérdi félig komolyan méltatlankodva és csípőre teszi a kezeit.
Marcust valahogy kevéssé tűnik meglepni, hogy épp az imént fejezte ki hajlandóságát arra, hogy falatozzon belőle.
- Iigazából... nem az, hogy éhes lennék, csak... tény, hogy csökkent a varázserőm egy kevéssé...
Tényleg hagyná? Vagy csak szórakozik? Nem, nem szokása szórakozni.
Ez a vigyor. Valahogy annyira nem illik ebbe az egész napba. Mi a fene változott meg? ...
Kuncogni kezd, és kell egy kis idő, mire abbahagyja. - Nem... nem dőlsz ki... ezt nem tenném veled. Nem, azért ha olyanból szívok vért, akit... aaakit... - Tényleg forogni kezdett a világ: úristen, kezd elmenni az esze. - ...akit nem akarok... hogy úgy mondjam... minimum lefegyverezni, akkor ajánlatos kellő mennyiségű vért hagyni benne, hogy ő is funkcionálhasson.
Vigyáznia kell a szavaival. Nagyon veszélyesek. Egészen addig, amíg Marcussal nem találkozott, azt hitte, a szavak konkrétak és egyértelműen képesek definiálni valamit, de ez az elmélet bizony úgy dőlt össze, mint a templomtorony.

Csendes nevetéssel rázkódik a válla, ahogy haragosan-huncutul pislog föl a szemöldöke alól. Éppen mellkason akarta lökni, vagy valami, amikor is...
...most... hozzáért az orrához?
Mint egy kislánynak?
Nem gondolkozik sokat, inkább mellkason böki egy ujjával. - Héé...- morogja közben méltatlankodva.
Persze csak amolyan játékosan. Kedvességből nem tudna ő kárt tenni senkiben. Kivéve persze, hogyha étkezni óhajt. Mint mondjuk most.
- Meg ne merészelj sértődni... abból elég volt - fenyeget, végig mosolyogva. Valahogy biztonságban érzi a dolgot. Nem, nem fog megsértődni. Nem hagyja. Még egyszer nem. Gyorsan dobog a szíve, de pozitív módon, várakozással telien, mint amikor valami új illata van a levegőnek, változik az évszak, változik az egész élet. - Reméltem, hogy nincs semmi bajod. De nem igazán akartam leskelődni. Tudod, akkor csak kiugrasztottam volna a nyulat a bokorból, hogy halmozzuk az állatos hasonlatokat... vagy miket...
Igazából idiómák, de nincs kedve szemantikán agyalni. Majd egyszer. Ha már ábécét tanít, taníthat nyelvtant is, nem?
Úgy sejti, most kellene két aranyos piros kis pontnak megjelennie az arcán. De tudja, hogy régen vörös már az egész. Mindazonáltal lesüti egy pillanatra a szemeit és Marcus mellkasát kezdi fixírozni. - Szóval az vagyok, igen?
Nem fog menni. Nem lesz képes tartani magát semmiféle normális módon... attól fél, hogy a teste beindít valamiféle menekülési vészhelyzetre tartogatott őrültséget, amivel elront mindent. Nyugton kéne maradnia. De hogyan? Mindjárt felgyullad.
Vesz egy nagy levegőt és kifújja.

Ez a halvány mosoly lassan már örökké ott lesz az arcán.
Áh, nem. Nem így volt ez. Azokban a hallgatásos órákban messze nem így volt. Olyan messzinek tűnnek, mintha hónapok teltek volna el azóta. Kicsikét meghalt az időérzéke.
Tudatosság. Tudatában kellene lennie, mit csinál. Minden pillanatban. Mégis mintha valaki más irányítaná a mozdulatait. Ha megkérdeznék, miért tette, amit a legutóbbi öt percben tett, nem tudná megmondani, de helyesnek érződött. Nem volt más út, illetve volt, de az mind kerülő lett volna és elvezetett volna a céltól.
Megint az állán a keze és most nem ellenkezik, engedelmesen emeli fel a fejét, de könnyedebben, mint legutóbb. A mozdulat mintha egy tükör lenne a múltba, a ködös és értelmezhetetlen és értetlen múltba, míg a jelen valahogy...
Mire kettőt pislogna, behatoltak az aurájába.
Elég.
Mélyen.
És nem csak az aurájába, hanem...
Éppen csak annyi lélekjelenléte van, hogy lehunyja a szemeit, követve valamilyen mechanikus parancsot, mire az apró érintés már el is távolodik tőle. ~Mi... mit.. hogy...~ Komolyan képes volt...?
Az agya olyan sebességgel kezd el dolgozni, mintha legalábbis arra kellene rájönnie, hogyan győzzék le Abbadón haragját, amely negyven nap múlva újra lesújt. Mondjuk arról már lemaradt.
Lemaradt. Egyetlen pillanat csak... hát... hát csak ennyit kap tőle? Felfogta egyáltalán, mit tett? Most csókolták meg először életében, és... és...
Hogyan is tovább?
~Szakadjon be a föld itt alattam, most... ha engedem...~
Feldúlt érzelmei közé furakszik a harag is, és szinte ismeretlen erejű tűzzel villan fel, úgy, hogy kissé meg is ijeszti. Jó erőt kell belőle csinálni.
Szó nélkül csúsznak a kezei Marcus vállára, még épp annyi lélekjelenléte van, hogy ellenőrizze, nincsenek-e túl messze a fától, amelyen az imént még az ellenségeik lapultak, de nem, pont tökéletes. Enyhén meglöki, de azért elég határozottan ahhoz, hogy neki kelljen támaszkodnia a diófa törzsének, közelebb lép a lábával, kezei közé fogja az arcát és közelebb hajol.
Csak nem ronthatja el.
Csak nem.
Rátapasztja ajkait a szájára. Nem fogja elengedni. Nem ilyen könnyen, az biztos. Magában nevet. Ez a játék túlment minden határon. Hogyan tovább? Hát így.

Valószínűleg a pokolban már előkészítettek egy bugyrot számára. úgy egy évvel ezelőttig fogalma sem volt, hogy olyan bűnök léteznek, amelyek mostanra szépen elfoglalták a helyüket és kipárnázták maguknak a lelkét. Fene hitte volna, hogy a pokolra készülés ilyen élvezetes is tud lenni.
megölelik. Szorosan. És innen már egy ideig nem fog szabadulni. Sok ölelésen túlvan már - ez nem mondható el egyéb jelen pillanatban végzett tevékenységekről -, de egyik sem volt ilyen. Sosem érezte magát ilyen közel valakihez annak ellenére, hogy a szavaik, amelyet váltottak, többször bántottak, mint simogattak.
Szabad ilyet egyáltalán? - merül...ne fel benne a kérdés, ha gondolkozna, de inkább csak érez, mint aki megízlelt egy finom gyümölcsöt és nem, nem fogja beérni egyetlen falattal.
Olyan agresszív most, mint amilyen régen nem volt, és reméli, hogy vissza tudja fogni magát annyira, hogy ne ártson senkinek.
A kelleténél jobban...
Fogalma sincs, honnan vette a bátorságot ahhoz, amit művel, de egyre inkább úgy érzi, elemében van. Elemében, a tűzben, amit oly sokan nem néznének ki belőle, aztán meglepődnek, mikor először látják fellángolni.
Ezenkívül voltaképpen fogalma sincs, mit kellene csinálnia. Eddig minden félelmetesen egyszerűnek tűnik. Hogy lehet ekkora súlya valaminek, amit ilyen könnyű elérni? Egyetlen mozdulat? És mennyi idő volt, mire rávette magát.
Várjunk. Rávette magát? Úgy gondol már rá, mintha ő kezdte volna. De vajon Marcus tényleg képes lett volna továbbsétálni? Csak úgy?
Kezei végigsimítanak Marcus fülei mellett, lekúsznak a nyakára. Félelmetesen erősen érzi most a vér áramlását a testében, ahogy a sajátjában is. Ajkának finom mozdulatai kínosan eltörpülnek amellett az energia mellett, amit érez magában, amire képes lenne. Puha és gyengéd, holott legszívesebben behajlítaná a körmeit, és...
Nem. Nem bánthatja. Miért akarná bántani?
Nem érti... érzi, hogy talán megremegnek a kezei, és forró lehelete nem csak azért forró, mert ilyen közel vannak. Illetve de, főleg azért. De több oka van, mint elsőre gondolhatnák. Még soha nem érezte, hogy ennyire birtokolni akarna valakit. És fogalma sincs, van-e joga ehhez, de nincs kedve ellenállni.

Borzasztóan zavarban van. Természetesen kéne tudnia, hogy mit tegyen, nem? Hiszen mindenki tudta. Így ment tovább az emberiség és az egyéb fajok történelme a kezdetektől fogva. Valahogyan rájöttek, hogy mit hogy kell és természetes volt nekik. Biztosan nem féltek, aggódtak vagy kételkedtek ennyit.
Legalábbis mindig úgy érzi, hogy más biztosan kevesebbet kételkedett, mint ő.
Bújik közelebb, simul, mint egy macska a biztonságba, közelebb, és már nem tudja, ki véd kit, de nem is igazán akar rangsorolni, csak élvezi, hogy törődnek vele. Tündököl a fényben, amit maga iránt áradni érez és hagyja, hogy a folyamatosan zúduló kérdések elszáguldjanak a füle mellett.
Mi a fenét csinálsz, Nachtraben?
Az illata egyszer s mindenkorra beleíródott az elméjébe, valószínűleg.
Forróság.
Nem hitte, hogy valami lehet ennyire forró. És kellemesen az.
Amikor ismét hideg levegő érinti az ajkait, szinte hiányérzetet érez. De nincs ideje megremegni és elhidegülni, mert azonnal közelebb is húzzák, és egy percig sem ellenkezik. Percig... pillanatig se. Nem nyitja ki a szemét, az túlságosan is megtörné az álomszeű folyamot, amelybe került. Marcus vállára fekteti a fejét. Érzi, ahogy az egész testük összeér. A szellő simogatja a fák leveit, és minden más esetben kirázná a hideg tőle, ahogy átfújna a ruháján, de nem most, most védve van. És akármennyire is megtanulta az utóbbi időben, hogy tilos gyengének mutatkoznia, elengedni magát és behunyt szemmel létezni, mert bármelyik pillanatban érkezhet egy csapás, ami megtöri ezt az egészet, és az csak még jobban fáj, így jobb nem is belekerülni abba a kellemes állapotba... most nem érdekli, nem fogja eltolni magától.
Mikor Marcus belesuttog a fülébe, kis híján megőrül, hogy egy helyben tudjon maradni. Akaratlanul is nagyra kerekednek a szemei és felgyorsul a légzése. Nem annyira magabiztos viszont, hogy ezt bevallja akár saját magának. Elteszi későbbre és csak reménykedni tud benne, hogy fog még ilyet érezni. Nem érte be ugyanis ennyivel. Egészen biztos benne, hogy ruhája alatt teljesen libabőrös lett.
A szavak tartalma viszont megmosolyogtatja, de mennyire. Boldog... boldoggá tett valakit. És pusztán annyi kellett hozzá, hogy... hisz nem is tett mást, csak ami természetesen jött. Csak létezett.
A legboldogabb a világon. Nyilván túlzás, de elképesztően jólesik. Hangtalanul nevet.
- Akkor ne engedj soha. - Sejti, hogy ez a mondat hánymilliószor elhangozhatott már Veroniaszerte, de nem érdekli különösképp. Az ő szájából még most először. Ebben a helyzetben egész biztosan. - Folyton aggódsz a biztonság miatt...
Furcsa érzés beszélni. Furcsa érzés, és majdhogynem bűnös és illetlennek tűnő bármi másra használni az ajkait, mint...
Inni?
Nagyon szívesen inna... de valószínűleg Marcus konkrétan vérre gondolt.
Összeszedi a bátorságát és felpillant. - Ha ezt a nézést iszom, az számít?

Annyira belemerült a furcsa ködbe, amely megint kezdi elemészteni az agyát, hogy meg is lepődik, mikor átfogják hátulról. Ugrik egyet a gyomra, a szíve pedig nemhogy kihagy egy ütemet, de inkább plusz egyet rak be a normális ritmusba, a lélegzete is elakad kissé. A libabőrök újra megtelepednek a karján és egy pillanatra szédülten behunyja a szemét.
Ez túl jó. Pár apró érintés és mégis túl jó. Függő lesz.
De hogy képes valaki ezek után úgy sétálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Mintha nem kívánna sokkal, sokkal többet?
Vajon hány nőnek fogta már át így a derekát? És hányakat csókolt meg?
Meg akarja kérdezni tőle. Komolyan meg kéne kérdezni tőle... Végül is mi akadálya, most már? Csak joga van kérdezni, nem?
Verseny? - Óh... hát... nem tudom, szerintem az most kicsit... túl... gyors lenne. És rázós.
Száguld az ereiben a vér, de nem úgy, nem olyan módon, mint amikor a hideg szél a hajába kap. Az egy másfajta gyermekies lelkesedés. Előrenéz a tulajdonképpen gyönyörűen festői tájra. Itt vannak kettesben, a semmi közepén, a háborúból csak annyi ér el idáig, hogy itt-ott egy-két fosztogató jön szembe, de hát az semmi... voltaképp teljeen béke van. Ahhoz képest. Hálásnak kéne lennie, borzasztóan hálásnak.
- Tulajdonképpen már a lábaimat egymás után rakosgatni is művészet volt. - jegyzi meg lován baktatva immár. Tulajdonképpen a száját beszédre használni is furcsa, de ezt a gondolatot inkább ismét megtartja magának.