[Magánjáték] - Hideget - meleget ízlés szerint - Mina & Marcus (és a kása)

Te jó ég, mire vállalkozott.
Jó tudni mindenesetre, hogy egyetértenek. Nem lát furcsa mosolyt, ez azt jelenti, hogy nincs itt semmi hátsó szándék... vagy csak jól van leplezve.
Mosolyogva bólint és fordul vissza a fogadóshoz, hát tessék, megszületett az eredmény, ő pedig csak ennyit felel: - A folyosó végén jobbra. 20 váltó lesz.
- Az nem árthat. - feleli Marcusnak, bár ilyeneken, hogy táska, másnapi illetve nappali, vagy ki tudja, mikori készülődés, most nemigen gondolkozik, agya messze jár ezektől. De nem árthat, hogyha a közelben van minden. Csak nem lopja el senki, de azért úgy biztosabb, közel tudni.

Hevesen dobogó szívvel rakosgatja lábait fölfelé a lépcsőn, aztán megkeresi a szobájukat, nyilván az lesz az, amelyik üres. Rögtön az ablakra terelődik tekintete, melyre az ágy lábától lehet kinézni, pár öreg diófára és füves területre, egész hangulatos. Az ágy pedig... hát... nem túl nagy...
Azon veszi észre magát, hogy kuncog, majd eltakarja kezével a száját, amikor is társa is megérkezik, és picit összerezzen. Mintha rajtakapták volna valamin. Pedig csak nevetett. Ebből nem lehet baj.
- Köszönöm. - mondja, mikor a táska az asztalon landol. - Szép hely ez. Egész takaros. Biztos kényelmesebb, mint az a vadászházikó lett volna. Egyébként ne együnk még valamit így estére... vagy hajnalra... nem is tudom, mennyi lehet az idő.
Sötétnek sötét van, a hold is odakint dereng valahol csillagaival együtt, de lehet, hogy nemsokára már elkezd lilulni az ég alja és feltűnnek az első napsugarak. Egy nap az indulás óta. Olyan réginek tűnik, mintha hetek óta úton lennének.

- Igazából annyira nem vagyok éhes, úgyhogy ráér.
Meg kell őriznie az alakját. Na nem mintha emiatt bármikor is aggódnia kellett volna eddigelőtte.
Tényleg, inni. Ez a téma már vagy harmadjára jön elő. Most már nem térhet ki előle. De Marcus nyilvánvalóvá tette, hogy nem bánná, szóval...
- Nem kötelező. De valahogy... kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lenne veled. És ha tényleg nem bánod... akkor nagyon szívesen.
Maga is meglepődik, hogy ilyen nyugodtan képes kimondani a szavakat. - Még azért nem fogyott el az összes varázserőm. De mint mondtam, a vér nem csak arra hasznos, hogy erősebb legyek. Olyan... különleges, mintha valamiféle elmebefolyásoló dolgot innál. Merthogy az is. Csak annyi, hogy nincsen káros hatása. Ennél jobbat elképzelni se lehetne, ugye? Leszámítva persze, ha valaki nagyon megszereti és képtelen létezni nélküle, de ez... bármire igaz lehet.

- Nem berúgni... . - forgatja meg a szemeit. - Na jó, lehet, hogy hasonlít. De sosem akarnék berúgni. Arra gondoltam, hogy... ha olyasvalakivel csinálom, aki... közel áll hozzám, talán... más lesz. Jobb, és... persze, van ennek egy funkcionális oldala, de teljesen más, hogyha mondjuk... kényszerből, harc hevében, az sokkal jobban hasonlít a... táplálkozásra. De arra gondoltam, hogy... régóta arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha... ha más lenne. Közelibb. Kedvesebb. Hiszen te is elfogadtad az ötletet. Gondolom, kíváncsi is vagy rá, hogy milyen. És bízol bennem, hogy nem fogok ártani.
És beszélnek. Ráadásul igencsak gyakorlati dolgokról. Nagyon kíváncsi, milyen lesz Marcus, ha egyszer letudják ezeket a dolgokat. Ha kiderül, amiért jöttek. Akkor már nem figyelmeztetheti óvatosságra - kivált a kastélyban -, nem terelheti el a szót a sietséggel, nem jöhet közbe semmiféle ilyen vagy olyan ürügy.

Gyere ide. Milyen egyszerű és tömör és... fogalma sincsen, hogy álljon hozzá, de a szavak bevonzzák, mint lepkét a gyertyafény, így hát megy, enyhe mosollyal az arcán. Reméli, ez most nem egy vigasztaló ölelés, hát mi miatt kéne most őt megvigasztalni? Valamint remélni, hogy tényleg megölelni akarták és ez nem arra vonatkozott, hogy ihat.
Miután kibontakozott az ölelésből, még egyszer jelentőségteljesen és kissé elnézéskérően pillant Marcus arcára, aztán finoman rákulcsolja kezét jobb karjára és fölemeli közel magához. Végigsimítja rajta az ujjait, kitapogatja, ahol futnak az erek, az éltető folyadék szállítói, ahol érezni, hogy dobog valakinek a szíve.
- Te akartad.. - mondja, de aztán rájön, hogy ilyen helyzetekben nem igazán tud viccelni. - Bocsánat a fájdalomért... és... ha többet nem akarsz ilyet, akkor megértem...
Lehunyja a szemét, és sóhajtva az ajkaihoz emeli a csuklót, majd beleharap. Apró sebet ejt és elkezd falatozni, próbálván nem gondolni arra, miféle fájdalmat okozhat ezzel.

Eddig valahogy teljesen természetes volt számára a vér fogyasztásának folyamata, de újakkal mindig furcsa...
Bár azért azt a nem éppen legtisztább, félájult északi katonát nem számítaná be. Ő csak szükség volt. És milyen jól jött a vére végső soron. De akkor is, ő szükség volt, nem pedig egyéni igény és élvezet, mert mi tagadás, most azért önző egy kicsit. De tény, hogy szüksége van varázserőre.
Ismerős impulzusok keverednek ismeretlenekkel, ahogy a vörös folyadék beáramlik a szájába és finom, igencsak finom, így rá kell szólnia magára, hogy idővel azért abbahagyja, még mielőtt a vérveszteség miatt itt alélnak a karjába.
Azért annyira nem erős fizikailag, hogy azt megakadályozza.
Túlzottan hamar kell így abbahagynia a folyamatot, ám az utolsó pillanatig kiélvezi, majd miután kíméletesen elengedte szegény áldozatát, megnyalja a szája szélét elégedetten. Arca megint vörös, kicsit zavarban van, hogy szó szerint testközelből szemlélték ezt a folyamatot. Ártatlanul pislog fölfelé.
- Nem volt nagyon rossz, igaz?

Ez nem válasz, akarja mondani, de inkább csak szusszan egyet, ahogy ismét közelebb ölelik. Nyammog még egy kicsit, kiélvezve a vér ízét a száján, és mosolyog. Megtörtént a beavatás. Azért nem mindennap szerez egy új alanyt, aki nekiadja a vérét. De határozottan sokkal jobb ez így, mintha holmi kötődés nélküli szolgálók hada ajánlaná fel ilyenfajta szolgálatait számára.
- Köszönöm... ööhm... a szükségem van rá, az sokféleképp lehetséges. Például most szerintem erre az ölelésre is szükségem volt, még ha nem is leszek feltétlen jobb harcos tőle. - hangján is hallani a mosolyt. Biztonságban érzi magát. Megnyugodva bújik közelebb.
- Ha szeretnéd, akkor így fog zajlani, de mondom, meg tud..nám oldani másképp is. Viszont ha lehet, akkor maradok ennél, elég finom véred van.
Mina és a furcsa bókolási stílus. Finom véred van. Hát no, ha egyszer ez az igazság...
- Azt hiszem, aludnunk kéne. Megpróbálni legalábbis... egyszer csak oda kellene már érni abba a városba.
Olyan messzinek és távolinak tűnik az ügy, ami után nyomoznak. Mintha már nem is valóság lenne, csak egy történet, amiben ők csak szemlélődők, nem szereplők. Vajon milyen érzés lesz realizálni, hogy Marcus tényleg megölt valakit, és nem csak egyvalakit?...
Az... az akkor sem ő volt. Ő most már más, teljesen más, és nem fogja hagyni, hogy bármi is visszaállítsa azt az állapotot.

Mosolyog. Hát remek. Jó tudni. És valószínűleg ez mindig is így volt, csak át kellett másznia egy rakás határt. Ami nehezebb, mint amilyennek hangzik.
"Jelenleg én sem." Hát valami rá fogja venni, hogy mégis szeressen ártani nekik? Már nagyon kíváncsi valóban, mi történik, ha kiderül...
De mi lesz, ha ellene fordul? Vajon képes lenne legyőzni, ha előtörne belőle az az énje, amely egy ujjcsettintés könnyedségével tör el nyakakat?
ismét átfut az árnyék az arcán. Fogalma sincs, miben bízhat. Az ölelése olyan biztató, meg a szavai is, de nem lehet biztos abban, amiről egyikük se tudja, hogy működik.
Marcus okfejtése mások bántásáról kicsit túlbonyolítottnak tűnik. - És csakis ebből a kedvességből adod nekem a vérem, igaz? Kicsit sem azért, mert őő... kedved van hozzá? - vonogatja a szemöldökét. Igazából kíváncsi rá, milyen lehet a másik oldalon lenni, de hát a vámpírok nagyon ritkán isznak egymás véréből és egyébként sem igazán elfogadott dolog....
A következő ötlet viszont tetszik neki. Cinkosan néznek össze, mint valamiféle bűntársak. - Benne vagyok. De azért.. azért meg kell válogatni. Ha van rá lehetőség, azért ne iszom meg akárkit.
Marcus már megint ébren akar maradni? Sok lesz már ebből az őrködésből.
- Ugyan már, mi bajunk eshet egy fogadói szobában? Eleget voltál már ébren, gyere te is... - kérleli, és még rá is fog a karjára, mint egy gyerek, ha azt akarja, hogy kövessék. Nem szorosan, csak olyan nógatóan, majd végigméri az ágyat és...
Valószínűleg nem a lovaglóöltözékében kéne aludnia. - Izé... előkotrom a ruhám, egy pillanat. - nyúl a nyeregtáskához és kis turkálás után előássa hálóingjét, ami egy világoskék köpenyszerű dolog, laza és kényelmes, de elég meleg ahhoz, hogy ne fázzon benne. - Izé... átöltözhetek? - kérdi vöröslő arccal és legszívesebben beásná magát a takaró alá. Tényleg, ezzel meg is oldaná a problémáját... bár elég nehézkes volna.

Hálásan mosolyog. Bár igazából ugyanúgy, mint eddig, csak most már a hála is az érzései közé férkőzik. Nem mintha eddig nem lett volna jelen, csak nem ilyen intenzitással.
- Ennek örülök. Tényleg. Aggódtam miatta, hogy azt fogod mondani, hogy ez... ez nem normális, ezt nem vállalod, vagy egyszerűen nem tudom... logikátlan, hogy elvegyem a véred és akkor gyengébb legyél.
Mindig túlaggódik mindent, ezt megszokhatták.
Kikerekednek a szemei. Éhes? - Há...hát... nemrég kérdeztem, hogy együnk-e. Miért nem mondtad, hogy éhes vagy? - mondja kissé olyan hangon, mintha a gyermekét feddné meg, aki valami okból nem árult el egy teljesen érthető és logikus dolgot.
- Csak arra gondoltam, átveszem, hogy mégse ugyanabban legyek, mint egész nap. Kényelmesebb is.

Hogy mindig ezek a komor gondolatok... nem hiszi el. Majdnem megint megforgatja a szemét, de azzal túlságosan úgy tűnne, hogy nem kezeli komolyan a helyzetet.
- A halál nagyon messze áll tőlünk, hidd el. Ne gondolj mindig rá.
Szemeiből süt az az energia, amely jelzi, hogy tényleg messze áll tőle a halál gondolata és az önbizalom, hogy ezt a kijelentést van is mire alapoznia.
Sóhajt, amikor az ajtó bezárul mögötte. Kicsit arrébb áll, hogy ha az ablakból valahogyan messziről lesni akarná valaki, ne tehesse meg, nem mintha számítana erre, de hátha. Kicsikét kihűlt kezekkel hámozza le magáról lovaglóöltözékét és helyezi le az ágy elé, hogy ne legyen útban, majd gyorsan átkapja a fején a hálóinget és aztán dobogó szívvel csak áll egy helyben. Nem kellett volna? Túlzás? De hát...
Mindegy.
Mintegy elbújva a világ elől mászik be az ágyba és simul neki a falnak. Lassan világosodik, mintha kakas kukorékolna valahol messze és kutyák ugatnának egymásra. A világ most kezd el mozogni, ő pedig... pihenni fog, ha nem is aludni, lázasan jártatni az agyát a szemhéját belülről bámulva.
Kopogás. Ja igen, hogy az ajtó zárva van.
- Gyere csak..
Egy mosolygó, hanyatt fekvő, kezeit hasán összefonva nyugtató Minát találhat Marcus, ha benyit.

Ismét csend van. Valahogy sejti, hogy hasonló gondolatok suhannak végig az agyukon. Vagy Marcusnál megszokott ez a csend?
Ő mindenesetre nincs oda érte.
Halványan érzékeli, még így lehunyt szemekkel és kába, összevissza csapongó elmével is, ahogy mellette ruhadarabok kerülnek a földre és lassan besüpped mellette a fekvőalkalmatosság. Viszont nem ér hozzá technikailag semmi, pedig nem egy túl nagy hely ez. Kinyitja a szemét és balra pislant.
- Zavar valami? Vagy én zavarlak?
Tökéletes kérdés. Ezért aztán igazán megérte fél percet gondolkoznia, ami sokkal többnek tűnt. Amikor végre megszólal, akkor is csak azt mutatja, mintha nem lenne önbizalma, hát ez remek...

Én sem akarok? Mégis mit?
Úgy látszik, nem csak neki vannak nehézségei a gondolatok közlésével...
Apropó gondolatközlés. Még mindig egy igencsak apró erőfeszítésbe telne kiderítenie, mire gondol... Dee talán menni fog az másként is.
- Nem akarsz? Mármint pihenni?
Van egy olyan érzése, hogy egy ideig nem fogják elhagyni ezt a fogadót.
Nem hiszi el, hogy ez vele történik.
Vagyis de... de azt, hogy hogy reagál, az már végképp nem hiszi el.
- És mi állít meg, hogy azt tedd, amit akarsz? Még mindig te beszéltél őszinteségről, egyenességről és arról, hogy mondjuk ki, amire gondolunk. GOndolhatod, hogy nem fogok haragudni. - Somolyogva bámulja a plafont. Vajon meddig fogja kibírni nevetés nélkül?

- Azt látom. - jegyzi meg, és büszke magára, mert akaratlan is egészen úgy hangzik, mintha nem fájna neki annyira, pedig hát de... Most mit játszik vele? Nem, nem szabad hagynia, hogy fölöslegesen bűntudatot keltsenek benne.
- Jobban örülnél, ha úgy lenne?
Nem, nem jó.
- Ne tegyél úgy, mintha bántanálak valamivel... Ha közelebb akarsz jönni, gyere. Nem éget a tapintásom, amint erre már nyilván rájöhettél.
Igen. Újra képes beszélni. Fantasztikus.
- Vagyis... képletesen talán.... - forgatja meg szemeit a plafont vizslatva, az összes apró repedést megfigyelve rajta alaposan. Fogalma sincs, miért kísérti a sorsot, de nem hagyhatja annyiban, így úgyse tudna elaludni, az szent...