[Magánjáték] - Hideget - meleget ízlés szerint - Mina & Marcus (és a kása)

- Tervezem?
Az volna? Ennyire kiemelkedően tűzrőlpattantság, ha rá akar jönni, mégis mit akarnak tőle? Ha azt jelenti, hogy képes szavakkal provokálni, akkor talán igen.
Közelebb fészkeli magát, ha már helyet kapott és nagy szemekkel bámul a meglehetősen közel levő másik szempárba.
- Marcus, egyre inkább kedvem támad belenézni a fejedbe... Akkor talán nyilvánvaló lenne, mire gondolsz és félre sem tudnánk egymást érteni. - mondja halkan, hisz ilyen távolság mellett nincs szükség hangos szavakra, majd picikét feltámaszkodik, közelebb nyomul, enyhén oldalra hajtja a fejét és Marcus ajkaihoz simítja a sajátját. Na erre válaszoljon félreérthetően... Úgysem fog tudni.
Tényleg nehéz visszafognia magát, hogy ne pillantson a gondolatai közé. Veszélyes dolog az elmével játszadozni, ám kétségtelen, hogy egyszerűbb, mint szavakkal. Bár erre talán jók a mozdulatok is.

Nem fogja elutasítani, ha már egyszer elfogadták. Elfogadja a kihívást ő is. Nem mintha annyira nehéz lenne rávennie magát, mikor erre várt már ki tudja, mióta...
Odasimul hozzá közelebb, hogy a homlokuk összeérjen, és behunyja a szemét. Fogalma sincs, az emberek - na meg másfajúak - miért hunyják be a szemüket, mikor ilyen közel vannak egymáshoz, de talán mégis jobb így, hiszen most csak a belsőjével akar látni.
Nincs több titok. Nincs több rejtegetés. Mások titkolózzanak csak tovább, ő felhagyott ezzel.
Akármi is fog szembejönni vele, elviseli és megpróbálja legyőzni. Vagy elfogadni... esetleg meg is szeretni, hisz csak nem lehet minden olyan rossz, mint ahogy azt megpróbálják beállítani.

Érzi a hevesen verő szívét, a teste hőjét, az ereiben száguldó megmaradt vért, a bőre illatát. Érzi a kérdéseit, melyek pattognak és peregnek, mint egy vergődő kismadár szárnyai, kétségek és értetlenkedés, és majd megőrül, ahogy egyszerre próbálja megválaszolni őket mind...
Damien elméje más volt. Nyugodtabb, átláthatóbb, ott is megjelentek a káosz szüleményei, de sokkal tisztábban és könnyebben tudott tájékozódni köztük.
Azt hitte, ez csak a kimondott szavaknál van így, de nem, a kimondatlanoknál is...
- Ssssh... - súgja ösztönösen, próbálván csitítani a száguldó gondolatokat. Talán kissé a sajátjait is. - Mitől félsz?

Használt képesség, ami az előbb lemaradt:

Gyermekien boldog mosoly kúszik az ajkaira. Úgy tündököl a lelke, mint már régen, nyugodt-lelkes természetességében. Legszívesebben csak nevetne, egyfolytában. Nem volt könnyű, de megtalálta, amit keresett. És úgy sejti, hogy még később is olyan büszkén fogja tartani, mint ahogy most örül a sikernek.
Ha eddig voltak is bármiféle kétségei... nos... ezek után is lesznek, de legalább biztos benne, hogy képes lesz megmérkőzni velük. Marcusnak nem kell egy szót sem szólnia, így is látja, hogy mi ő.. ennél többet pedig nem kérhetne senkitől. Bele se mert gondolni, hogy ilyen könnyű lesz. Hogy ilyen könnyen megadja majd az utat maga felé.
Lehet, hogy őrült és kába és felelőtlen, de imádja ezt és ezek után egész biztos képtelen lesz meglenni nélküle...
Megérinti az egyik ujján levő gyűrűt, mert úgy érzi, nem járja, hogy Marcus ne érezhesse, amit ő. Így bár ha kevés ideig is, de tudhassa, mi jár a fejében.
~Köszönöm. Szép vagy. Mutatok majd neked sok mindent. Megmutatok mindent, amit láttam és amit ezek után látni fogok. Megtanítok mindent. Mindent, amit látok. Szeretlek. Azt hiszem. Szeretni akarlak, és megmenteni. Megmenteni minden rossztól, ami rád vár.~
Közelebb simul és Marcus nyakába fúrja az arcát. Nem akarja kiszívni a vérét, nem akar semmi rosszat, csak minél közelebb lenni. Legszívesebben az egész lényével átölelné, csak hát ott az ágy, ami anyagilag korlátozza, na meg az, hogy mégis csak ebbe az egyetlen egy pici testbe van bezárva.
Elfáradt. Rettenetesen fáradt, és nem csak a teste, főleg nem az, a sebek, amiket az szerzett, nem számítanak, hisz amit most érez, az begyógyít mindent, egyetlen pillanat alatt. Nem akar elmozdulni innen, amíg világ a világ, itt akar feküdni.. egyszer persze biztos ráveszi magát, hogy elmozduljon, de az nem most lesz. Talán így fog álomba süppedni, pont így a karjai között, pár apró könnycseppel, amely szeme sarkából folydogál és észre se vette őket. Talán itt lel békére vagy pár centivel arrébb, nem számít. Megtalálta az otthonát. Megtalálta a helyet, ahol az otthona legyen, és meg is fogja teremteni.