[Magánjáték] - Hideget - meleget ízlés szerint - Mina & Marcus (és a kása)

Ismét meg lesz fogva hátulról. Produkál egy halk kis sikkantást, amikor átemelik, főleg azért, mert elég csikis az oldala és még életében nem fogta meg senki ilyen helyzetben... egyáltalán hogy lehet így ekkora erőt kifejteni? No mindegy.
- Hú.. ez... nem volt semmi. De legközelebb azért szólhatnál. - nevet fel halkan, majd mosolyogva néz a szomszédos lovacskájára, aki immár egyedül megy, de nem úgy tűnik, mintha bánná, gyorsabban is szedi kissé a patáit most, hogy még az a kevés súly sincs rajta, amit Mina jelent páncél nélkül. Bár a nyeregtáska még mindig ott van, de no, elbírja ő azt.
Most aztán igazán közel vannak, ráadásul rögzítve... és borzasztó kiszolgáltatott helyzet, hogy Marcus a háta mögött van, ahová nem lát. Viszont kellemes, ahogy közel simul hozzá.
De ezek a megjegyzések...
- Marcus.. - Különös érzés kimondani a nevet, amely nem is biztos, hogy hozzá tartozik. Mégis ez kell legyen az, amelyen címzi hozzá a szavakat. [&olor=#e88aea]- Nem vagyok fáradt. Illetve de, fáradt vagyok. De nem számít. Nem egy fűzőben nevelkedett nemeskisasszony vagyok, akinek leesik a karikagyűrű az ujjáról, ha meg kell mozdulnia, ezt te is tudod, úgyhogy nem muszáj pátyolgatni, a testem még mindig tökéletesen jól van, köszöni...[/color] - Idegesen emelkedik és süllyed a vála, fél, hogy megint elrontott valamit. Előre bámul, és most kissé hálás azért, amiért nem kötelező a szemébe néznie.

Marcus egy pillanat alatt képes stílust váltani, ami néha nagyon nem tetszik... Hálás, hogy nem látszik az arca most, nem tudja, hogy elpirult vagy elsáadt-e inkább.
- Mit vágsz te... - kérdi elhűlve. De a folyatás még rosszabb. Nagyon reméli, hogy csak vicc volt, mert ha nem, akkor igencsak csalódott lesz...
Újabb csók, és ismét felál az összes apró láthatatlan pihe a nyakán. Na megállj. Eddig lehetett szórakozni vele... (Ezután is lehet, csak most már ő is beszáll a játékba, kevésbé passzív félként, mint eddig.)
Hevesen kezd el dobogni a szíve, tudja, hogy ha túlgondolja a dolgot, letesz róla, így inkább erősen megmarkolja azt a kis adag elszánást, ami van benne, összeszedi magát, elképzeli a cselekedetet és cselekszik... Először megtámaszkodik erősen a kezeivel hátul, majd jobb lábát felhúzza, átapplikálja Stur bal oldalára, teker egyet a csípőjén és most a bal lábát teszi át a másik oldalra, így lényegében megfordult és most már szembe ül a drágalátos cukkolójával.
~Bocsi, Stur, hogy akrobataeszköznek használlak..~ - gondolja, és nem kicsit van zavarban, hogy mindezt egy élő állaton hajtja végre. De mindegy...
- Nagyon vicces kedvedben vagy ma. - közli a szokásosnál mélyebb hangon, ez megint nem az ő hangja, nem az ő gondolatai, ez valaki más...
De azért mégis csak ő. Nem tűnik annyira idegennek. Olyannak tűnik, mint aki aranyosan és szépen kikúszik a ketrecéből, és nyájas mosollyal surran el az őrök mellett, amelyek próbálják józanul tartani az elméjét.

Imádja, amikor látja, hogy hatást ért el, amit csinál. Olyannyira kíváncsi, hogy ez meddig képes működni, hogy lassan legyűri még a bűntudatát is. Úgy látszik, ő is képes meglepni másokat. Szinte issza a tehetetlenséget és a meghökkentséget Marcus arcán. Közben futólag belegondol, mikor ült mégis utoljára fordítva lovon. Mindenesetre semmikor se tette meg úgy, hogy ne egyedül ült volna rajta. Azért igazán büszke magára, hogy sikeresen megoldotta lepotyogás nélkül. Valamit tesz vele ez az egész, régen nem volt ilyen merész.
~Tisztábban látunk?~ - Ebben erősen kételkedne, de ha Marcus mondja...
Ismét lefagy, megmerevedik és nagyra nyitja a szemét. Itt megint valami súlyos félreértés lesz.
- Hogy... mármint... Leo-ra gondolsz? Tejóég.. azt hitted, hogy... - Egy kézcsókot kapott tőle mindössze, egyetlen kézcsókot, az pedig udvariassági formula köztudottan. Igaz, hogy teljességgel belemászott az aurájába, de azzal is csak egy nagy adag kérdést vetett fel. Amelyeket nem válaszolt meg, és valószínűleg nem is tetszett volna neki a válasz.
Még hogy ők...
Ahhoz valami csoda kellene. Mondjuk hogy Mina meghaljon és újjászülessen, de akkor meg már nem maga lenne.
- Fogalmam sincs, miket táplál. Nem vagyok benne biztos, hogy bármiket is. De ennek.... ennek nincs köze... nem. Én soha... most... most ugye tudod, hogy én sértődhetnék meg? - vált át kissé viccelődő hangnembe és hajol közelebb.
Bár ezt talán nem kellett volna. Így is eléggé közel van.
Érzelmek...
Mintha bármit is világosan látna belőlük... Akar még kérdezni valamit, de egyelőre megvárja erre a reakciókat.

Megforgatja a szemeit. - Nyilván Leo, azért mondom. Illetve... Fogalmam sincs, ez-e az igazi neve. Nekem ezt mondta.
Nemigen találta hozzáillőnek akkor sem. De... most nem kellene rá gondolnia.
- Persze, hogy fontosnak gondoltam! Mert... van némi morális érzékem. Bármily meglepő. És fontosnak tartottam, hogy tudd, mik járnak a fejemben, mint ezt már mondtam párszor. Könnyebbnek tűnt elviselni a bűntudatot, hogyha beszélek róla.
Ha tényleg akarna tőle valamit, akkor elárulná, hogy mégis miért nem támadta meg őket rögtön. Hiszen déliek. Biztosan nem azért, mert ketten vannak.
- Azt hittem, a kérdés az én érzelmeimre is vonatkozott...
Jobb, hogy nem. Még mindig egyolyan labirintus az, amiből ő maga is nehezen keveredik ki.
Marcus utolsó mondatánál a sokadik sokk fúródik belé.
A legjobbkor bírja tenni ezeket a bejelentéseit...
- Te.. tessék? Ezt most... így... gondoltad... és akkor... mit tervezel.. a továbbiakban?
Miért van az, hogy ha végre úgy érzi, sikerül valami és jó úton jár, akkor fejbevágják egy másik dolog hiányával? Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie, miért?! - Marcus, én vagyok a grófnő és én döntöm el, hogy milyen kapcsolat lehet köztem és bárki között. Ha nem lennék grófnő, akkor is megtehetném. Sőt... Tudod, hogy nem azért.. "vettelek fel", hogy nálunk dolgozz. Kíváncsi voltam, ki vagy, és te magad se igazán tudtad, hogy ki vagy. Ragaszkodtál hozzá, hogy valamit dolgozni szeretnél, ami egyébként logikus is. De akkor sem vagy "a lovászom".

Még mindig úgy bánik vele, mint egy porcelánbabával. Kezd lassan megőrülni tőle.
- A megsértődöm és a fel vagyok háborodva nem ugyanaz. És mit gondolsz, miért okoz bűntudatot? Mert...
Lehunyja a szemét és kifúj egy adag levegőt. Kezd fájni a feje. Ezek a szavak még mindig nehezen jönnek.
- Mert ha valaki úgy kezd el rád nézni, mint te rám, és eszedbe jut, hogy volt valaki más, akivel kapcsolatban elgondolkodsz rajta, hogy mi lett volna, ha, az nem túl jó érzés. Tudod, általában egyvalakihez szeretnek tartozni az emberek és másfajúak és ezt tartják erkölcsösnek. Persze nem mind, de én...
Próbálja. Igyekszik. Nagyon igyekszik.
Nem hiszi el, hogy egy gyilkossági ügyben folyó nyomozás irányába menetelnek, és erről tárgyalnak, szemben ülve egy lovon az éjszaka kellős közepén. Ha már itt tartunk, hol itt a biztonság?!
Ha őt nem zavarja?
- Úgy érted... ilyen egyszerűen?
Nem tud kiigazodni rajta. Tényleg nem.

Ökölbe szorul a keze.
- Nem... érzek iránta valamit. Csak....
~Szép volt, és nem ölt meg első ránézésre, és... szép?~
-... azt hittem... reméltem... gondoltam... hátha a vonzó külseje mögött olyasmi rejtőzik, amit... amire számítok. De nem... csinált semmit. Adott egy kézcsókot. Azt hiszem, kétszer... de lehet, hogy csak egyszer. Nem tudom.
És igen, ez talán megint mentegetőzésnek hasz, nem számít.
- Mina? - ráncolja meg enyhén a homlokát, ahogy visszakérdez, és apró mosoly kezd el bujkálni a szája sarkában. - Jól tévedek, hogy most először hívsz így?
Jól tévedek. Ezt a szófordulatot se szokta használni. Teljesen kifordult önmagából.
- Szóval ugyanúgy nálunk akarsz maradni? Akármi történjék is?

Megrázza a fejét. Aztán megingatja egyik-másik irányba is, miközben fölfelé néz a szemeiben, amolyan "ahogy nézzük" stílusban. - Fizikailag nem.
Hát ő már csak így jár. Sokan bántják nem-fizikailag. Na mondjuk az ostromról ez nem mondható el, ott a teste is sérült rendesen. Még most is ott a hege néhány golyónak, de szerencsére a mozgásban már nem korlátozzák. Hála a drága jó felcsereknek...
- Látod ezt itt? - fogja meg a szabad kezével Marcus szabad kezét és az arcára irányítja a szája szélére. - Mosolynak hívják. Azt szokta jelezni, ha valaminek örülök. Szóval semmi gond nincs vele.
Most már szélesen vigyorog. Asszonyom? Te jó ég, nem is volt olyan rég. Pedig annak tűnik.
- Fenyegetően? Úgy értem, ha lovász vagy, ha nem, maradsz. Igaz?

- Ffhhuuuhhh..... - fújja ki magát megkönnyebbülten.
nagyon grófnős, tényleg.
De itt az éjszakában, a semmi kellős közepén kit érdekel?
Nem teljesen biztos benne, hogy megengedheti magának ezt a szabadságot, de iszonyat jó.. Talán néha azt is lehet csinálni, ami jó. Nem csak azt, amit kötelező. Veszélyes bűnbevivőnek hangzanak ezek a gondolatok...
Marcus kérdésén felnevet. Igen, végre leesett neki is, hogy ez talán nem a legbiztonságosabb helyzet.
- Várj csak... közelebb hajolok... megnézem.. - Megint mintha valami az irányítása alá vonná, hajlik előre a feje Marcus válla fölött, így pontosan eléri a nyakát, és finoman hozzányomja az ajkait. - Nem jön senki. - mormogja a fülébe. Reméli, neki is olyan őrjítő érzés lesz, mint fordítva.
- Milyen messze van még az a fogadó, ...- felviszi a hangsúlyt, de itt elakad. Nem tudja pontosan, mit akar mondani. A nevét túl egyszerű lenne...
Vajon most komplett idiótának nézik, amiért ennyire társadalmilag összevissza és nyilvánvaló, hogy teljesen ismeretlen területeken evez?
Nem akarja, hogy megvessék. Nem akar szégyent érezni. Sem megbánást...

Szélesen mosolyog. Talán meg fogja még bánni ezt, talán nem, de most nem számít.
A francba is, hát hányak dobták már sutba a kétségeiket és aggodalmaikat, és cselekedtek nem törődve azzal, hogy fog-e számítani később. Ő azért nem csinált sportot belőle. (Na jó, általában spontán cselekszik, viszont nem.. ilyen módon. A harcban így is, úgy is kell improvizálni, az más kérdés, teljesen más.)
- Ha gondolod, megfordulok és akkor vágtázhatunk.
Még sosem vágtázott kettesben. Szegény Stur.. reméli, nem lesznek egészségügyi problémái a sok akrobatika után, amit véghezvitt már rajta.
Marcus fülét veszi célba és lassacskán halad az arcán apró puszikkal. Még meg kell szoknia a forró bőr érzetét.
Ja és innia is kéne. Ez már problémás lesz.
Füst szaga terjeng a levegőben. Lassan talán már odaérnek. Megkönnyebbülten sóhajt fel.

Kuncogni kezd, aztán nem is bírja abbahagyni.
Hogy ő ilyenekről eddig nem tudott. Pedig nem nagy erőfeszítés. Abszolút. Szó szerint a kisujját se kell megmozdítani hozzá. Bár megtehetné. Hirtelen mint valami térkép rajzolódik ki az agyában, hogy egyébként mennyi mindent tehetne, de...
Nem.
Forduljon meg. Hát, ha úgy jobb lesz...
Valószínűleg értelmesebb lenne egy szokványos pozícióban bebattyogni egy faluba. Még ha abban is reménykedik, hogy nem lesznek sokan a folyosókon, akkor is.
- Jó. - Kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit, aztán becsukja. Újra véghezviszi a lábátrakós dolgokat, csak fordítva, majd ismét szusszan egyet, valóban kényelmesebb így.
De vajon azt nem fogják furcsának találni, hogy ők ketten egy lovon, egy másik ló meg kötőféken?
Áh, kit érdekel...
Végre-valahára megérkeznek egy fogadónak kinéző dologhoz. Nem túl nagy, nem túl díszes, de takarosnak tűnik és meleg fények, ami még fontosabb, csodás illatok szivárognak ki.
- Na tippelj, vajon mi lehet a neve? Arany Kakas? Mérgezett Alma? Feketeacélpenge?... Hmm... ki nevezne el egy fogadót Feketeacélról?
Bár nem olyan nagyon rossz ötlet.
A cégérről viszont elég nehéz kivenni bármiféle nevet is, mindössze egy kígyó és egy szőlőfürt elmosódott ábrája tűnik ki a régi fából, melyről nagyrészt lekopott a festés.

- Minden fogadó nevének van valami ilyen érdekes története... Fura.
Végül is unalmas lenne folyton csak borról, szőlőről meg ivászatról hallani, amikor különböző országrészek településeit járja végig valaki...
Mi a francért gondolkozik kocsmanevekről? úgy látszik, minden alkalmon kapva kap, amivel elterelje a gondolatait, vagyis legalábbis lehorgonyozza a gondolatait valami normálisnak ígérkező témánál.
A fiú sunnyogva, de nem túlságosan bűntudatosan sétál el a lovakkal. Mina elvörösödik, ahogy rágondol, mennyi minden tud valakivel történni egy félnapi lovaglás alatt. Most újból ketten maradtak és azért van még mit elintézni, mielőtt bemennek.
- Nos akkor... milyen szerepet kéne játszanunk? Vagy netán semmilyet? Igazán örülnék, ha nem kéne szerepet játszanom.
Pedig az biztos, hogy játszik, de hogy ez mennyire szerep és mennyire ő maga, abban nem biztos. Ő... ő őszinte, de ha egyszer saját magával sincs teljesen tisztában, mit tegyen?

Néha olyan érzése támad, mintha egy gyerek lenne, akinek meg kell mutatni a világot. Vagy legalábbis mások ezt gondolnák. De furcsa mód nem bánja, van az a bizalmi szint, amikor megengedi, hogy úgy mutassanak neki dolgokat, mint egy gyereknek. Tulajdonképpen imád itt lenni, távol mindentől, amit megszokott, a világ végén, teljesen abszurd körülmények között. Elvileg ilyenkor lehet felfedezni önmagát legjobban...
Adja magát. Könnyű mondani. De mégis melyik énjét? Azt, amelyik megfordult a lovon, amelyik a földet fixírozta, amelyik apácák torkát vágta el, amelyik átölelte...?
Nagyot sóhajt és mintha szikláról vetné magát alá a mélységbe, hogy nagyot csobbanjon a hullámzó tengerbe, belép az ajtón.
- Szép jó estét.
Ez nem jó. Nem kéne mindenkinek így köszönnie.
A viszonylag még egész jó alakban lévő fogadós, ahhoz képest, hogy nagy részük igencsak pocakos, éppen nincs elfoglalva semmivel, még korsók felesleges tisztogatásával sem, így kellő figyelmet tud szentelni nekik.
- Jó estét, uram, hölgyem. -feleli, miután jól végigmérte őket. - Mit adhatok?
- Szállást szeretnénk... - Megpróbálhatna nem úgy tűnni, mint egy elveszett gyerek. - Van szabad szobájuk?
- Hogyne volna. A földszinten is van egy meg az emeleten is van egy. A többi sajnos már foglalt. - húzza el a száját, Mina viszont nem tudja hova tenni a jelentőségteljes nézést és az enyhe szemöldökfelvonást.
Oldalra pillant kísérőjére. - Melyik a szimpatikusabb?
~Legyen emelet, kérlek, legyen az emelet...
Onnan biztosan szebb a kilátás.
Vagy fene tudja. Messzebb van mindenki mástól, a bejárattól, az ivó- és étkezőrésztől...