[Magánjáték (Gerard & Gloria)]: Trapped

Felhúzta az első öt lapot.
- Jut eszembe, öt lappal kezdünk, minden körben húzunk egyet onnan. Az elnyer lapokat a pakli aljára tesszük. Bármikor megkeverheted, ha akarod.
Megnézte a lapjai. A pakli harminchét lapot tartalmazott, egyre növekvő értékekkel. Nem volt biztos benne, hogy valaha is festett valaki ilyen lapokat, ez a játék az ő saját agyszüleménye volt. Volt egy-két érdekes sarkalatossága  a szabályoknak. Például az, akinél a legmagasabb értékű lap volt, a szabályok értelmében képtelen volt veszíteni, hacsak fel nem adja.
Egy magas lapot látott. Huszonnyolc állt rajta. Az átlag játékos alacsony lappal kezdene, hogy kicsalja ellenfele erős lapjait. Ez történne biztosan...egész addig, amíg meg nem próbálna valaki már az első körben blöffölni.
- Remek... - sóhajtott egy nagyot szomorúan, mintha nem lenne nála semmi erős lap - kezdjünk akkor neki.
A legtöbb pap azt feltételezi a démonokról, hogy alattomosak, hazudnak, átverik az embert, ahogy csak tudják. Ha tehát most nem blöfföl, egy pap blöfföt feltételezne, amivel a kezére játszik. Lerakott egy gyenge lapot lefordítva. Mindössze tizenegy állt rajta. Ha azt fogja hinni hogy blöfföl, ő is egy gyengét tesz le. A másik viszont nem egy átlagos pap volt. Gerard nagyot nevetne rajta ha kiderülne, ez a pap nem feltételezi róla a legrosszabbat. Érdekes módon elég nagy esélyt látott rá. Nemsokára ki is fog derülni.
- Ó igen, nagyon is kielégítő válasz volt. - felelte tökéletes fapofával. Úgy érezte egy kis ideig, mintha a lány a tekintetével akarná felnyársalni - Bár...kicsit úgy mondtad, mintha irigykednél a drága püspökurat kastélyaira... - vigyorgott rá kajánul a lányra, miközben élesítette a bűnlátását. A kapzsiság ott lapul mindenkiben, csak egyesek megtanulják azt elnyomni. Volt már olyan, hogy valakin egyáltalán nem érezte, hogy engedne a sóvárgásnak. Papokon eddig talán kétszer volt alkalma használni, és mindkétszer érzett egy kevés sóvárgást. De talán itt másképp lesz.

//Gloria lapjai: 5, 33, 7, 30, 14//

Bólintottam és felhúztam a mellém helyezett pakliból az öt felső lapot. Elmosolyodtam, mikor megláttam őket, na nem azért mert annyira jók voltak, hanem mert két nagyon kicsi és két viszonylag nagy lap is volt nálam. Csak a szélsőségek. Gedeon kezdett, és úgy látszott, hogy hozzá nem volt kegyes a lapjárás, már ha nem akart feltétlenül átverni. Ugyanakkor, ha most kiszórtam a kis lapokat, akkor lehetséges volt, hogy később amikor már nagyobb lapokat tesz le van esélyem nyerni, és mivel megkeverhetem a paklimat ismét nagy lapok kerülnek hozzám.
- Az enyémnél kisebb lapjaid aligha lehetnek. - mondtam és ledobtam az ötöst, ami egy kincseken heverő irigységdémont ábrázolt. - De remélem begyűjtöd magadhoz az apróságokat.
Amikor felfordítottam a két lapot és láttam, hogy bár valóban kis lapot tett, még így is az ötös volt a kisebb elégedetten toltam felé a kártyákat.
- Ilyenkor megint te teszel vagy én? - kérdeztem, majd félrebillentettem a fejem a feltételezésén. Ugyanakkor kénytelen is voltam elgondolkodni a válaszon. Irigyeltem volna az egyházi méltóságokat, akik palotában laktak a nemesnegyedben? Ha megkaptam volna, mit kezdtem volna azzal a gazdagsággal? Lettek volna szolgáim, jó étel, kényelmes ágy, saját szoba, ugyanakkor azt vehettem volna fel, amit előírtak volna nekem öltözéknek, és nem élvezhettem volna a gazdagságot anélkül, hogy folyton aggódnom kellett volna, hogy ez már bűnbeesés-e vagy sem. A legnagyobb gondom mégsem ez volt, hanem az, hogy a nagyobb hatalommal egyre több előírás járt, egyre több protokoll... Mélyen a lelkembe nézve, nem vágytam erre a látszatgazdagságra.
- Azért nem vagyok irigy rájuk, mert a vagyonuk nem igazi. Mindez csak káprázat. Ha madár lennél, a szűk de aranykalitkát választanád, ahol jobb az étel de nem tudnál repülni, vagy a kicsit szegényesebb, de tágas acélkalitkát? Én az utóbbiban élek, és nem vágyok olyan kalitkára ami összenyom, akkor sem ha arany...
Ha bűnt akart keresni a lelkemben rossz helyen tapogatózott. Nem voltam én sem makulátlan, de tudtam, hogy sem a kapzsiság, sem a harag, sem a bujaság nem kerített hatalmába. Ellentétben a hiúsággal, amit szerettem letagadni, de sajnos tisztában voltam vele, hogy a kísértés minden percben ott volt. Kérkedni az erőmmel, ami fiatal korom ellenére felülmúlta a legtöbb papét, kérkedni a különlegesebb szépségemmel, amit a tünde véremnek köszönhettem, vagy azzal, hogy mennyi ember mentettem meg... Akartam, hogy csodáljanak és felnézzenek rám, de minden áldott nap megküzdöttem ezzel a vággyal.
- És te? Hogyan él egy démon a mindennapokban?

- Ha neked nem kellenek, még örömmel is veszem, hogy ideadod. - mosolygott, ahogy eltette  alapokat. A kapzsiság már csak ilyen.
Elmosolyodott azon, amit a paptól kellett hallania. Ugyan valóban nem ismeri az egyházi méltóságokat, de iszonyat vicces, hogy a pap úgy beszélt erről, hogy ő sem ismeri a démonok gondolkodását. Elsőre mondjuk ő sem értette. Csak ment a feje után, nem tudta mit miért érez helyesnek.
- Mi démonok mások vagyunk. Egy részünk az aranykalitkát választaná, mert bármit hajlandó volna feláldozni a jobb ételért. Egy másik részük...ők nem értenék, miért akarsz kalitkában élni, amikor repülhetsz is a kettő között. Magadhoz veheted az élelmet bármelyikből, majd kirepülhetsz egy békés fa ágára aludni, mielőtt a kék ég alatt szállanál.
Ilyen démon mondjuk kevés volt. A legtöbben elfogadták, hogy a kalitkából nicns kiút. Megalkották a maguk kalitkáját. Ezek voltak a démonok. A saját élvezeteik rabjai. Voltak azonban mások is, akik többre vágytak. Akik úgy indultak neki, mi van akkor, ha mégis lehet másképp. Gerard szereti azt hinni, hogy immár ő is egy közülük. Pedig még a közelükben sincs. Hosszú út áll közte és a nagy démonok közt.
- Lássunk még egy gyengét. - rakott le egy újabb kis lapot, ezúttal számával felfelé. Tizenkettes számú lap volt az.
Kíváncsi volt, vajon eluralkodik-e rajta, az aggodalom. A taktikája jó volt, de Gerard mégsem változtatott a sajátján. Vajon felébreszti-e a kétségeket Gloriában, hogy talán mégis rossz taktikát használ. Hogy Gerard máris kitalált volna ellene valamit. Vajon képes-e ez a gyógyító-pap határozott kiállni az elvekért, amit választott.

//Húzás a pakliból: 13, lapok: 13, 33, 7, 30, 14//

Felhúztam egy újabb kártyát, amin a tizenhármas szám volt rajzolva… írva… idézve? Fene se tudja, de amit tudtam, hogy egy módfelett erotikus pózban feszített rajta egy tökéletes arányokkal rendelkező incubus. Vér szökött az arcomba, és a kártyát inkább a többi mögé rejtettem. Szinte kényszerítettem magam, hogy inkább Gedeon szavaira figyeljek.
- Sajnos nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy a kalitkákon kívül repüljön. Sőt, inkább úgy mondanám, hogy azok az emberek, akik be akarnak illeszteni a társadalomba, megmaradnak annak a keretei között legyenek az bármilyen szűkek. A szégyen és az ezzel járó kirekesztés a jámboraknak egyenlő a halállal. - de nyilván ezt ő is tudta, ezért beszélt démonokról és nem emberekről. A démonok csak a bűnüknek éltek, nem foglalkoztak egymás elvárásaival. Ironikus volt, hogy csak és kizárólag a saját bűnük és az utána való folyamatos vágyakozás kötötte őket gúzsba és vette el tőlük az igazi szabadságot. - És te melyik fajta démon vagy? A kalitkában élsz vagy a kalitkák között?
Közben letette felfordítva a tizenegyes kártyát. Megcsóváltam a fejem.
- Nehéz döntések elé állítasz Gedeon… - a tizenegy még mindig elég kicsi volt, amit nem akartam a paklimban látni, viszont a tizenhárom csak eggyel volt magasabb nála. A nyolcas, a kilences és a tizes még mindig ott lapult valamelyik pakliban, ami alá az én hetes kártyám jó lehetett volna, de ugyanakkora volt az esélye, hogy nálam lesznek, mint hogy nála.
- De ez még mindig nem elég jó. - csaptam rá a hetest végül, majd rámosolyogtam. Ez csak egy játék volt, és igazából teljesen mindegy volt, ki nyer. Valójában úgyse büszkélkedtem volna vele soha, hogy leálltam egy démonnal kártyázni, ráadásul az ő játékaik közül játszottunk egyet.

Újabb lapot emelt a pakliból. Ez már nagyobb érték volt. Egy démonherceget ábrázolt, ahogy ősi ereklyével a kezében vonul csatába. Ahogy nőttek az értékek a lapokon, úgy egyre rangosabb démonok jelentek meg az illusztrációkon.
- Hogy én...? - gondolkozott el egy pillanatra.
Gerard szabadnak tartotta magát. De vajon tényleg szabad volt. Sokminden volt, ami korlátozta őt. Minél többet tudott a világról, annál több béklyót fedezett fel a testén, melyek addig láthatatlanok voltak. Úgy tartja a mondás, minél többet tudsz, annál inkább rájössz, milyen ostoba vagy. Talán a tudásdémonok ezért tisztulnak meg olyan ritkán. A megszerzett tudás csak tovább fokozza az éhségüket.
- Szeretem azt hinni, hogy szabad madár, de több dolog köti meg az ember kezét, mint azt elsőre gondolná. Azt hiszem, valahol a vaskalitka rácsai közt próbálom magam kipréselni. De talán csak azon munkálkodom, hogy átnyúljak az aranykalitkába egy kis ételért. Furcsa dolog ez. Gyakran észre sem veszed a kalitkát, ha az elég tágas. De ha nem veszed észre, akkor nincs értelme kitörnöd belőle, nem igaz? - írta le egy metaforával a véleményét. Egy nap szabad lesz. De az még nem jött el. És nem fogja hagyni, hogy a saját gőgje elvakítsa.
Újabb lapot tett le, ezúttal egy közepes értékűt. Huszas szám állt rajta, egy démonherceggel, aki hadvezére zászlaját vitte. Nagy megtisztezés volt a legenda szerint a múlt démonainak. De ez még a régi háborúd korában volt. Gerard néha álmodozott róla, mi lett volna, ha akkor születik. Amikor a démonok nem csak az árnyékból támadtak, amikor ki mertek állni a nyílt csatatérre. Egyszer majd eljön az a nap ismét.
- De ez olyan gonosz volt tőled... - nézett rá. Nem igazán sértődött meg, csak élcelődött a pappal - A mi bűneinket nem olyan könnyű megérteni, mint azt hiszitek. Nagyképűség volna. Benned nincs ott a vágy az ismeretlen után? Gondolj bele, ha még száz város könyveit magadévá tehetnéd, mennyivel jobb gyógyító lennél. Ha soha nem látott vidéken járnál, micsoda gyógyfüveket tudnál onnan szerezni. Más országok sokat látott mesterei olyanokat taníthatnának, amikről álmodni sem mernél. - és ismét élesítette a bűnlátását. Erre nagyon kíváncsi volt. Vajon az eredendő bűn végleg kiveszett a papokból, vagy csak elnyomták annyira, hogy ne látszódjon. Szőnyeg alá söpörték, akár démon az elvonási tüneteit...már ameddig bírta.

//húzás: 37, lapok: 13, 33, 30, 14, 37//

Értékeltem, hogy próbált őszinte lenni. Hogy küzd, hogy próbálkozik, ami vagy sikerül, vagy nem. Ez a felfogás már-már emberivé tette Gedeont, akinek újra a vonásait tanulmányoztam. Csak egy fiúnak látszott, talán velem egyidősnek, lehet még kicsivel fiatalabbnak is - bár ez nálunk már kész férfinak számított, hiszen az öcsém már képes lett volna elvezetni az uradalmat, és fogja is a nevelőapám halálával.
- De igaz. Nagyon is. - bólintottam rá, noha sejtettem, hogy a kérdését csupán költőinek szánta. - Kérdés csak az, hogy mi az, amire már azt mondod, hogy elég. Mindig van feljebb, mindig ki lehet találni egy új célt, hogy még magasabbra törj, csak azzal együtt nő az ára is. Mekkora az elég tágas kalitka? - ez a kérdés is egészen költőire sikerült. Szerintem nem létezett senki, aki erre valójában tudta volna a választ. Közben Gedeon újabb lapot tett le. A huszas. Nem túl kicsi, nem is túl nagy… Felhúztam a lapot a paklimból először, hogy mindig öt legyen nálam. A 37-es volt, az utolsó lap, rajta egy szarvas-koronás démonkirállyal. Nem bírtam elnyomni egy elégedett mosolyt, még ha ezzel el is árultam, hogy igencsak jó lap került a kezembe. A kérdés már csak az volt, hogy akartam-e én azt a huszast. Úgy döntöttem, ideje egyet elvinnem nekem is, így rátettem a harmincas lapot, valami tábornokot ábrázolhatott, de nem voltam biztos a démoni rangokba. Elvettem és a paklim aljára tettem a két lapot, majd lefelé fordítva ledobtam a tizenhármast, hogy ne lássa mi áll rajta.
Az aljas rágalomra, hogy gonosz lennék újra felpillantottam rá. Amiket mondott, nagyon kecsegtetőek voltak, ezt kár lett volna tagadni.
- Dehogynincs. Valamekkora tudásvágy mindenkiben van, és én is szeretnék jobb lenni abban, amit csinálok. A mai napig tanulok, új technikákat, új növénykeverékeket. És igen, tanulnék ismeretlen földek mestereitől is, hogyne. Ha attól jobb gyógyító lehetnék, még egy Rotmantel vámpírtól is hajlandó lennék tanulni. - vallottam be. Csakhogy én ebben nem láttam semmi kivetnivalós, sőt, Isten sem. - Az, hogy valaki többet akar tudni, önmagában nem bűn. Akkor válik azzá, amikor valaki nem fogadja el, hogy nem lehet minden tudás az övé, hogy vannak dolgok, hatalmak, amik nem valók halandók kezébe. Ádám és Éva pont ezért űzetett ki a paradicsomból, mert nem fogadták el, hogy a tudás fájának gyümölcse már nem lehet az övék, hiába adatott meg nekik minden más. - magyaráztam türelmesen. Eddig nem voltam benne biztos, de Gedeon szavai alapján szinte bizonyosan tudásdémon volt. A kártyajáték, a kérdései…
- Ha én falakba ütköznék… Teszem azt, ha isten megtagadja tőlem a tudást, amivel meg tudnék gyógyítani másokat, akár egyetlen embert akár sok százat, nem tudom mit tennék. Pap vagyok, de ember is… Vagyis, félig ember. Lehet elbuknék, nem tudom. - mondtam neki végül bizonytalanul. Tényleg nem tudtam, hogy abban a helyzetben is engedelmeskednék-e a Mennyei hatalmak parancsának, vagy megtagadnám, és űznék-e egy tudást azért, hogy segíthessek. A jószándék vezérelt volna, de a pokolhoz vezető út is jószándékkal volt kikövezve.

- Csak óvatosan a szavakkal... - mondta, miközben szemeivel a lapjait nézegette - az ilyen gondolatokért a végén még máglyára jutsz.
Húzott a pakliból. A képen egy lángoló jogarral pózoló démont lehetett látni, miközben egy angyalrom előtt áll. Nem más volt ő, mint a mindenkori legerősebb démon, akit fajtársai ismertek. Nála csak egy erősebb volt, a király, aki olyan hatalommal bírt, hogy még senki sem volt, aki ezt bárkinek el tudta volna mesélni. Senki se élte túl vele a harcot. A kártya száma a harminchatos volt.
~ Tökéletes.
- Lássuk csak lássuk. - helyzete le az újonnan felhúzott kártyáját - Micsoda kár. Pedig elég szép ütés lett volna.
Diadalittas mosollyal az arcán tette a pakli aljára a két megszerzett lapot. Most ismét húznia kellett volna. Ám helyette a kezébe vette az egész paklit.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy keverjek egyet.
Biztos sok gondolat kavaroghatott most a papnő fejében. Számol, hogy melyik kártyát mekkora eséllyel húzza vissza. Ám Gerard nem ezért akart most keverni. Középről kivett egy köteg kártyát, majd a pakli tetejére helyezte. Majd megint kivett egy köteg kártyát a közepéről és megint a tetejére helyezte. A lakot szép lassan helyet cseréltek egymással. Ám egyvalamihez nem nyúlt. A pakli alján lévő frissen elütött két lap ugyanott maradt.
- Így ni...
Zárásképp a pakli alját vette el, majd folyamatosan egyre kevesebb lapot a pakli tetejére helyezett. Így folytatódott, mígnem összesen egy lapot helyezett felülre: azt amelyik a kártyahalom alján foglalt eredetileg helyet. Egyszerű kis keverési trükk volt ez, hogy az alsó lapot húzza fel következőnek.
- Vajon mi lehet ez...? - mosolygott ravaszul, ahogy ismét felhúzta a harminchatost, és lefordítva lehelyezte.
~ Na erre mit lépsz, gyógyító-pap?

//Húzás: 34, lapok: 34, 33, 30, 14, 37 - tényleg random szám generátort használok//

Elvitte a tizenhármason, a harminchatossal. Talán túl nagy előnyt adtam neki, de kár lett volna abba az illúzióba ringatnom magam, hogy legyőzhetek egy tudásdémont az általa kitalált játékban. Minden szabály úgy létezett, hogy az neki kedvezzen, ebben egészen biztos voltam, még ha nyomát nem is láttam. Viszont láthatóan nagyon örült, hogy el tudta vinni a kártyákat… Vajon minden győzelmétől ennyire boldog volt, vagy ez inkább már jel az arrognciára?
Miközben ezen morfondíroztam, ő megkeverte a pakliját, és én is felhúztam a következő lapomat, ezúttal egy női csábdémon állt rajta valami kihívó pózban. 34 volt rajta, ami egy elég jó számnak látszott, akár még nyerhettem is vele. Most újra ő rakott, lefelé fordítva.
- Olyan fejet vágsz, mint az egyik öcsém, amikor ellopta a születésnapi tortámat. - közöltem vele. Robert szerette a csínyeket, már csak azért is, hogy élvezze utána a felhajtást, amit okozott. Csak reménykedtem benne, hogy mire átveszi a nevelőapám helyét a birtok élén, addigra kinövi ezt a szokását… Gedeon pedig pont olyan fejet vágott, mint aki egy nagy csínyt követett el épp az én kontómra.
- Nálatok nem szokás a pókerarc?
Bámultam a kezemben lévő lapokat, és már nem is láttam a rajtuk lévő, nyilván az én bosszantásomra idézett provokatív képeket. Harmincnégy vagy harminchét? Az előbb vitte el a harminc hatost, és most keverte meg a pakliját, vagyis lehetséges lett volna, hogy újra lerakta? Nem figyeltem a kezét, hogy hogyan kevert, de igenis ott volt a lehetőségek között. Felpillantottam rá és az arcát tanulmányoztam. Hosszú távon, nem volt esélyem nyerni, ezt tudtam, de ha most letettem a harminchetest, akkor biztosan nyertem legalább ezt a kört… Kivéve ha átvert és az egyes számú lapot tette le. Felsóhajtottam.
- Ideje, hogy bevesselek, királyom.
Letettem lefordítva a lapot, meg felfordítottam mindkettőt, és most rajtam volt a sor, hogy elégedetten mosolyodjak el. Valóban a harminc hatos volt. Eltettem a lapokat, és ismét lefordítva letettem a harminc négyest.
- Ügyes trükk volt. Hány éves vagy?

Némiképp elszomorodott, amikor kideült, hogy a másik felhúzta a legerősebb lapot. De ezzel azt jelenti, hogy már fel is használta. A démon a paklija után nyúlt. Úgy döntött kever még egyet, mielőtt húzna. El is kezdte a lapokat forgatni, miközben beszélt.
- Ne ítélj, míg nem loptál el valami ínycsiklandót! Kifejezetten felüdítő érzés, nekem elhiheted. - nevetett nagyot.
Mondjuk azt nem tudta, hogy a papoknak mennyire volt jó a humorérzéke, pláne ha egy démon mesél nekik vicces. De azok után, amik vele történtek, mióta összetalálkozott ezzel a gyógyító-pappal, már nem lepődik meg semmit.
- Minek a pókerarc, ha van helyette mosoly és nevetés. - úgy tartják, a nevetés megfiatalít. Ez mondjuk megmagyarázná, miért mosolyognak ilyen keveset a démonok. Nekik amúgy is mindegy, akkor minek erőltessék meg magukat.
A lapok szép lassan váltották egymást. Fél szemmel a paklit figyelte.
- Ez...ez most hogy jött ide? - pislogott értetlenül - Nálunk nem számít annyira...meg amúgy is, a legtöbb démon ezer év után sem lesz bölcsebb, mint újjászületésekor. - sajnálatos volt, de ez bizony a démonok gyakori hibája. Elvakítja őket a saját erejük és hatalmuk.
Közben végre az a lap került keverés közben a pakli aljára, amit Gerard várt. A paklijának legnagyobb darabja, a harcmincötös. Egy másik démon tábornok volt rajta, az árnyékokban meghúzódó démon, aki bár iszonyatos hatalommal bír, távol marad a rivaldafénytől. Bölcs démon az ilyen. Meg is keverte a pakliját, hogy azt a lapot tegye meg felső lapjának, majd húzott és kijátszotta.
- Remélem nem gondoltad, hogy ilyen könnyű dolgod lesz. - vigyorgott, ahogy elvitte a két lapot.
Ismét kevert. Látványos trükk volt, de hatásos. Ismét a harmincötös került felülre, majd ismét azt játszotta ki, ezúttal felfelé fordítva.
- Nehéz helyzet, nem igaz...?

//Húzás: 3, 4, lapok: 3, 33, 30, 14, 4//

A nevetésére elmosolyodtam. Minden gyereknek voltak csínyei, még nekem is, azt hiszem ez hozzátartozott a gyerekkorhoz. A mókát és kacagást viszont az ember lánya aligha kötötte össze a démonokkal. Elvileg halálos ellenségeknek kellett volna lennünk, és a közhiedelem szerint a démonok a bűnüktől hajtva élősködtek az embereken, mint a rossz függők. Hittem a rehabilitációban, valakinek muszáj volt, de attól még nem tudtam volna magam igazán elengedni mellettük. Erre persze nagyban rásegített a tompa fejfájás, ami miatt folyamatosan úgy éreztem magam mintha épp készülne egy betegség ledönteni a lábamról. Sejtettem, hogy ezt mások képesek voltak harci dühhé alakítani, de valahogy bennem nem volt meg ez a fajta agresszió.
Gedeon értetlen pislogására oldalra döntöttem a fejem.
- A gyerekes csínyekről jutott eszembe a kérdés. De ahogyan az ember is felnő és érik, nehéz elhinni, hogy titeket ne változtatna meg valamennyire az évek múlása és a sok összegyűjtött tapasztalat. - válaszoltam, miközben elvitte a nagy lapomat egy még nagyobbal. Újra kevert. És a szavaiból már most sejteni lehetett, hogy ismét valami nagyot rakott le, de reméltem, hogy nem elég nagyot, így rátettem a 33-ast. Amikor felfordítottam, akkor pedig ismét a 35-ös vigyorgott rám, vagyis a legnagyobb lapja. Nem láttam, hogy varázsolt volna, de mindig kevert, így annak lehetett valami technikája, hogy a legalsó lapot tegye legfelülre. Talán. De kétszer egymás után ez már nem lehetett véletlen… Csalódottan biggyesztettem le a szám szélét.
- Ez így nem jó játék. Addig fogod újra felülre keverni a harminc ötöst, ameddig el nem fogynak a lapjaim, és nem kerül elő megint a király és a harminc hatos. De azokat meg nem tudod tőlem elnyerni, mert nem léteznek nagyobb lapok, így lassan el fogom kezdeni visszanyerni a paklidat. Tehát még ücsöröghetünk itt órákig, akkor is én fogok nyerni, mert ezekkel a szabályokkal nem lehet máshogy.
Letettem a kezemben lévő kártyákat.
- Így már nincs hozzá kedvem. Kiveszett az izgalom.
És dolgom is lett volna, hiszen már így is túl sok időt fecséreltem el, nem ápoltam senkit a betegek közül, és nem is találtam ki, hogyan juttassam be ide a nővéreket az ellátmánnyal. A jóra való restség pedig főben járó bűn volt.

Már nyúlt volna a paklijához, hogy ismét keverjen. De a másik nem lépett. Így aztán várt. És várt. Szemei a papnő lelkét pásztázták. De nem érzett semmit. Akárhogy várta, nem történt semmi. És végül a másik beadta a derekát.
- Valóban nem volna...? - vakarta meg az állát a ledobott lapokat bámulva.
Aztán Gerard minden előjel nélkül elnevette magát. Kacagva csapkodta a térdét, ahogy kipréselte az összes levegőt a tüdejéből. Eldobta a kezéből a maga lapjait is.
- Akkor azt hiszem kikaptam. Micsoda szégyen... - csóválta meg a fejét csalódottan. Bár nem viselte meg a vereség, hiszen még mindig mosolygott.
Gerard összegyűjtötte a lapokat, majd az egyik tenyerével rájuk csapott. A pakli abban a pillanatban szertefoszlott és fekete, csillogó porként szállt el a levegőbe. Nem tudta, hogy Gloria összezavarodott-e. Valószínűleg igen. Kevés ember jött még rá erre a trükkre. Talán a társain kívül senki más. Nekik viszont könnyű dolguk volt. Ők tudták, hogyan gondolkodik. Úgy döntött, kisegíti egy apró tippel, hogy rájöjjön, miért is nyert.
- Tudod hogy a helyedben egy démon mit csinált volna? - vonta fel a szemöldökét ravaszul mosolyogva.

Meglepetten néztem rá, mikor elkezdett kacagni. Nem értettem mi volt ennyire vicces a helyzetben, de annak örültem, hogy jól fogadta a vereséget. Valójában már akkor rá kellett volna jönnöm a győzelmemre, mikor először felhúztam a királyt de valahogy… Nem éreztem magam győztesnek. Összegyűjtötte a lapokat, amik utána porként szálltak el a levegőben. Porból lett porrá lett, ahogyan mondani szokták, de azért ösztönösen hátrébb húzódtam, hogy ne menjen rám belőle.
A kérdésére megvontam a vállam.
- Szabad a gazda. Nem tudok a fejetekkel gondolkodni.
Nem voltam démon, és azon kívül, hogy a bűnük hajtotta őket, nem is tudtam róluk nagyon mást. És biztos voltam benne, hogy annyi félék, akár az emberek, nem lehetett egy kalap alá venni az összeset. Másképp játszott volna egy háborúdémon és másképp egy másik tudásdémon is, azon belül pedig még annyi féle képpen.

Elegánsan intett előre, úgy magyarázott.
- Egy démon eltanulta volna tőlem a cselt, majd azzal győzött volna le. - hangzott az egyszerű magyarázat.
De ennél eprsze sokkal több volt mögötte. Ha Gerard nem adta volna föl, valószínűleg Gloria tette volna előbb utóbb. De persze a démon sem ok nélkül adta be pont most a derekát.
- A legtöbb pap hajlandó átlépni az erkölcsi normákat, ha démon kerül a képbe. Valahol azonban mégis meghúzzák a határt. Elszánják magukat a cselekvésre, de mégse tesznek meg minden tőlük telhetőt. - több papot is ismert, akik szemrebbenés nélkül hunytak szemet számtalan ártatlan áldozat felett, de mégis engedtek neki, amikor hadifoglyot ejtett és azzal zsarolta őket. Pedig ugyanazt a személy volt az ellenfele mindkét esetben - Nagyon kevés az olyan ember, aki teljesen képes elszánni magát. Vagy mint most a te esetedben, a vésőkig ragaszkodni az elveihez.
Egy csepp kapzsiságot nem érzett belőle a játék alatt. Akárhogy próbálta meg a bűnbe csábítani, hogy csaljon, nem tette. Erős lélek volt.
- A játék akkor dől el, ha az egyik fél feladja. - bökött mutatóujjával a halántékához - Ez a játék igazából a felek elhatározottságát méri össze. És ezzel most te kerekedtél felül.
Kicsit ő maga is elgondolkodott ezen. A démonok közt is sokan vannak, akik félnek előrelépni csak azért, mert nem akarnak kockázatot vállalni. És mégis, ha úgy adja, megpróbálnak elérni bizonyos célokat. Nem tudják magukat elhatározni, és általában ez lesz a vesztük. Az emberek és a démonok talán mégsem annyira különbözőek.
- Elvenni az ellenség legféltettebb kincsét, legnagyobb erejét, majd ellene felhasználni. Így gondolkodik egy démon. Most már te is érted. - korábban kérdezte még ezt tőle a pap. Nem is választ rá normálisan. Úgy gondolta, inkább példázza a játék alatt.

Nem értettem, legalábbis a démonokkal kapcsolatos erkölcsi normákat semmiképp. Örültem volna, ha példát mond, hogy el tudjam képzelni mit is akart mondani mindezzel, de nem vártam egy tudásdémontól, hogy ne rébuszokban beszéljen.
- De én adtam fel. Hiszen az, hogy azt mondtam, hogy hagyjuk abba, nem számít? - kérdeztem. Én nem láttam ezt győzelemnek, nem igazinak. Az világossá vált, hogy az egész csak egy teszt volt. Lehet ő már azt bátorságként értékelte, hogy ki mertem mondani, hogy nem akartam tovább játszani.
- Többet látsz bele ebbe, mint ami ott van. - csóváltam meg a fejem. - Azért hagytuk abba, mert már nem szórakoztatott. A játék nem arra való, hogy szórakozzunk alatta? Nem akartalak legyőzni, hiszen ezt a játékot te találtad ki, és csak a szerencse miatt történt úgy, hogy végső soron mégis felül tudtam volna kerekedni rajtad, bármi más esetben biztosan te nyertél volna, aki ismeri a dolog csínját-bínját.
A démonok gondolkozására bólintottam, de nem értettem egyet vele.
- Nem láttál még olyan démont aki nem így tett volna? Aki esetleg jóságos, vagy küzd a saját megváltásáért? Miért ne lehetne? Ahogyan papokból is vannak olyanok, akik miatt előítéletes vagy… Látom, hogy az vagy. De vannak másféle papok is, tiszták és erényesek.

A korábbiakhoz képest feltűnően komoly, figyelmes arccal hallgatta a másik filozófiáját. Talán ez volt a legérdekesebb része minden embernek. A másik gondolkodásmódját, életfilozófiáját megannyi boldog és sanyarú tapasztalat rakta össze, akár gyermek a kirakós játékot.
- Nem számít. Ez a játék a két szembenálló fél akaraterejét méri össze. Az én célom az volt, hogy rávegyelek, hogy csalj. Te mégsem tetted, és ez nekem elég ok, hogy feladjam. Nem úgy mint számos társad. Akik a magamfajtákra vadásznak, nem habozták volna bemocskolni a kezüket. - tette hozzá a végén játékos vigyorral.
Nincs két egyforma ember. De nem a kinézetük miatt. Hanem a gondolkodásuk miatt. Ez volt az egyik olyan dolog, ami nem tett különbséget ember és démon közt.
- Talán tényleg így van... - gondolkozott el, miközben megvakarta látványosan az állát - De ne merészeld lebecsülni ezeket az apró játékokat! - rázta meg a fejét - Te vagy az, aki nem tulajdonít elég jelentőséget neki. Pedig is a kis dolgokkal is lehet hatalmas csodákat véghezvinni. A legkisebb hópehely is lavinát tud útjára indítani.
Ismét tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. Igaz, amit mondott, nem volt igaz minden helyzetben. De az imént kártyázott egy démon és egy pap önfeledten egymással. Mi ez, ha nem csoda? Számtalan ilyen csodát látott már, és a legtöbbet apró kis jelentéktelennek tűnő események váltották ki. Egyszer vállt vállnak vetve harcolt egy keresztes lovaggal, aki aztán megdicsérte.
- Végül is ezért álltál gyógyítónak, nemde? Hogy teremtője legyél azoknak az apró csodáknak. Nem mellesleg a megváltást kereső démonok is így gondolják. Apró jótettekkel akarják elérni a lelki békét, amit elvettek tőlük.
Kis időre elgondolkodott. Furcsa dolog jutott eszébe.
- Talán tőled is elvették a lelki békédet?

Így, hogy elmagyarázta már jobban összeállt a kép. Az akaratomat nem azzal akarta megtörni, hogy feladom, hanem hogy adjam fel a tisztaságomat, akár csak egy ennyire apró játékban is. Olyasmiben, ami látszólag számított, amit akármikor megmagyarázhatnék a saját lelkiismeretemnek is. Mondhattam volna, hogy ez csak egy játék, vagy hogy a másik egy démon volt, akivel még tisztátalanabb nálam, de valahogy mégsem vitt rá a lélek a csalásra.
- Így már világos. És valóban, ebből a szemszögből nézve bár a játék aprónak tűnik a jelentősége mégis nagy lehet… - válaszoltam szórakozottan. - De ezek szerint átmentem a teszteden, Gedeon. Sajnálom a rossz tapasztalataid.
Ezt teljesen őszintén mondtam. A papok többsége gyűlölte a démonokat, nem tekintette őket teljes értékű lénynek, sokan pedig a létezésüket egyenesen igazságtalannak tartották, mégha ezt az eretnek gondolatot nem is merték kimondani. Hiszen, ha valaki megöl egy embert, megcsalja a férjét, vagy ellop egy almát, a Biblia szerint már pokolra jut, de ennél még súlyosabb dolgokat kell elkövetni, hogy valaki démonná váljon, a démonok viszont végső soron mégiscsak elnyerhetik az üdvösséget… De hinnünk kellett Isten bölcsességében, hiszen a Fiú meghalt a kereszten a bűneinkért. Muszáj volt ebbe kapaszkodnunk valahogy.
A lelkem tisztasága után Gedeon pedig a múltamat kezdte el firtatni, egyenes kérdések helyett feltételezésekkel, várva, hogy megerősítsem, vagy megcáfoljam. Mit mondhattam volna neki? Hiszen amikor beléptem a rendbe nem az ájtatosság vezérelt, sem pedig az önfeláldozás, épp ellenkezőleg. Ehhez viszont a démonnak egyáltalán nem volt semmi köze…
- Szeretném, ha igaz lenne, amit feltételezel. De sajnos nem az. - mosolyodtam el szomorúan. - Amikor beléptem a Szent Brünhilda rendbe fogalmam sem volt, mire vállalkoztam, csak nem akartam hozzá menni ahhoz, akit a családom kiválasztott számomra. De túl a szenvedésen és a halálon mégis megtalált egy érzés, hogy van helyem Isten tervében, hogy amikor élőholt karmokat műtök ki egy pépessé roncsolódott májból és képes vagyok újra éppé tenni a testet, akkor valaki más, nálam hatalmasabb és bölcsebb vezeti a kezem. Paradox módon előbb lett ez a munkám, és később érezte meg a lelkem azt a hatalmas nyugalmat, amikor valaki megtalálja a helyét a világban. Csalódást okoztam ezzel? - kérdeztem végül félrebillentett fejjel.

Furcsállóan nézett rá. Nem értette, miért kellene csalódottnak lennie.
- Nem igazán. A szerencse nem egy megfoghatatlan dolog. Hanem egy létező erő, mely alakítja a sorsunkat. Egy barátom mondogatja mindig ezt. Szereti a szerencsét. Azt mondja megbízható jóbarát. - nevette el magát. Ha Gloria szerint ő fura vajon mit gondolna a többiekről - De nem csalódtam. Hála neked, most elég sok mindent megtudtam ezekről a "gyógyító-papokról" - mondta úgy, mintha egy külön állatfajról beszélnének.

A furcsálló tekintet talán megnyugtató is lehetett volna. Végülis úgy tűnt, nem ítél el, na nem mintha egy démon véleménye számított volna, a szerencsével kapcsolatban viszont rajtam volt a furcsállkodás, de még inkább a szemforgatás sora.
- Igen. Ezt az erőt hívjuk Istennek. - hiszen minden az ő akarata és terve szerint alakult ezen a világon. Nem létezett vakszerencse.
- Örülök, hogy kielégíthettem a kíváncsiságodat. - álltam fel végül, és poroltam le a szoknyámat. Már így is túl sok időt pazaroltam el. - Nekem itt az ideje közös nevezőre jutnom a hollódoktorokkal. Önnek további…. jó túlélést. - mit mondhattam volna egy démonnak? Örültem a szerencsének? Aligha. Viszontlátásra? Bár érdekes találkozás volt, talán jobb, ha nem látjuk többé egymást…

A másik szavai vidám mosolyt csaltak az arcára.
- Pontosan. Akár úgy is mondhatjuk, tiszta szerencse, hogy most itt vagyok. - nevetett a saját viccén.
Ideje volt menni. Ha túl sokat vár, előbb utóbb szagot fognak az egyház kopói...mármint azok, akik meg is akarják ölni.
- További jó...gondolkodást. Csak bejutnak azok a szekerek. - kacsintott rá, mielőtt odasétált volna a könyveihez, felkapott volna párat, és elballagott volna a város határa felé.

Érdekes csavart labda volt ez Gernek, úgy látszik Gloriában emberére talált. Noha a nagy filozofálgatások közben néha elveszítettem a fonalat, de ti mindenképpen megérdemeltek érte 100 TP -t.