[Magánjáték] Rózsák lovagjai - Gerard & Mina

Lassan már fel sem fogja, hogy veszélyes környékre tévedtek. Az egész világ veszélyes környék lett egy jó ideje, és majdnem mindegy, hogy hol vannak, az életveszély érzete olyan megszokottá vált, mint hosszú téli hetek után a fagyos levegő.
Persze ott még azért nem tartanak. Meg aztán, van, ami rosszabb, mint a hideg. A külső hideg. A belső, mondjuk. Noha sok dolog van mögöttük, ami épp az ellentétére adna okot, ám ellenséges vonalak mögött sok lehetőség nincs a gyengédebb érzelmeken való rágódásra...
Damien mostanában a szokásosnál is szótlanabb lett. A zavaró tényező, hogy bár Minának megvolt jó ideje a képessége, hogy belelásson mások fejébe, azért ezt nem lehetett a végletekig kihasználni. A legszörnyűbb, ha olyan hatalmad van, amit vissza kell fogni... Ennél is kellemetlenebb, hogy ismét nehézpáncélját kellett magára öltenie, mikor elindult. Nem mondható, hogy a kedvenc viselete. Persze a rengeteg ékszerét így is magára aggatta, pusztán azért, mert ezek nem egyszerű ékszerek, mindüknek megvan a funkciója, egyikük segít egy utolsó kis cseppnyi vérrel szolgálni a vámpírnak, ha már teljesen kifogyna erejéből, fülbevalója miatt olyan dolgokat is meghall, amelyet mások esetleg nem, Raziel gyűrűje értelemszerűen Razielt magát rejti, akitől nem válna meg.
Furcsa volt hozzászokni, hogy egy entitás könnyedén és simán közlekedik a fejében, hogyha útjára engedi, hozzászól a történésekhez és kommentál, de tény, hogy nagyon nagy segítségére volt. A harcokban. Is. Valamikor meg egyszerűen csak jól jönnek a tanácsok.
A területen, ahol épp járnak, nemrég még a front határa húzódott. Már nem itt húzódik, ezt abból lehet megállapítani, hogy égen-földön nincs egy teremtett lélek se. Már élő lélek. A halottak viszont annál többen, páncélos alakjaik, szétszórt fegyvereik, akár egy szemétdomb, lepik el a talajt, vér szivárgott a fűszálak közé és varjak lakomáznak itt-ott.
Hedwig szerencsére holló. Jó kérdés, mi történne a vámpírral, ha ez a drága állat nekiállna keselyűt játszani. Nem különösebben gyenge a gyomra, de azért van, ami kikészíti.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdi Damient. Az volt a tervük, hogy körbenéznek, maradt-e még a környéken valaki, esetleg olyan északiféle, aki némi győzködés eredményeképp hajlandó némi stratégiai információt megosztani. Vagy csak hasznos ketyerék, fegyverek, ilyesmik.
- Nekik már nincs szükségük rá.
Ez tény. Damien vándorlásai hosszú évei alatt sokszor csinált ilyesmit. Ritkán volt ő az, aki a másvilágra küldte az embereket, a banditáknak viszont szokása volt és valószínűleg még mindig az néha egymásnak esni és kicsinye vagy kevésbé kicsinyes dolgok miatt elintézni egyik csoportnak a másikat. Ilyenkor sok hasznos cuccot hagynak hátra.
Mina sóhajt egyet és mint egy temetőben, kezd el sétálni az alakok között. Pajzsaikat, fegyvereiket szemlél, próbálja megállapítani, hány déli és hány északi lehetett közöttük, közben némán motyog jókívánságot a szellemeiknek. Most már megérdemlik a pihenést.

Damien már messze jár, de ez nem gond, hisz mindkettejük meg tudja védeni magát.
Arra viszont nem számított, hogy ilyen hamar összefut majd valakivel. Hát ki kószálhat még erre?
Huppanás. Messze, egy fa felől. Talán meg sem hallotta volna, ha nincs rajta a denevérfülbevalója. Már nem tudja, mi az, amit neki köszönhet és mi az, amit nem.
Felkészülten sorozza tovább a lépéseit, hogy ne tűnjön kifejezetten gyanúsnak, de azért figyeli a közeledőt. Egy hím lesz, ez már biztos, és az arca... sokadjára halványan ismerős. Egyszer már kiderítette, ki ő.
"Mina és Damien." Alicia. Köderdő.
- Gerard?
Nagyon reméli, jól emlékszik, és tényleg így hívták. Szavai fellengzősek, nem teljesen tudja hová tenni. Próbálja visszaidézni, hogyan is emlékezett rá. Azt sejtette, sötét terveket szövöget a hátuk mögött és nem nagyon akarta elárulni, mi is a célja pontosan. De Alicia ismerte őt.
Most hazudnia kellene? Eltitkolni, hogy a sereghez tartozik? De hiszen látszik rajta. És mi másért lenne itt?
- Mit keresek?... Azt, amit bárki más keresne errefelé. Dolgokat, amikre nekik - mutat körbe - már nincs szükségük, nekünk viszont jól jöhetnek.
Reméli, nem lőtt mellé a többes számmal.

~Nahát, te is?~ - kérdi majdnem. A fiú szavai nagyon is egyértelműek, erre maguk is rájöttek. Nem tudja azonban mire vélni a dicséretet. Amikor utoljára látták egymást, az nagyon régen volt. Mit is tudott akkor?...Nagyságrendekkel kevesebbet, mint most. A lelki változásokról nem is beszélve.
Na jó, minek is áltatja magát... Annyira azért nem lett más. A radikális lelki változás az lett volna, ha egy hideg gyilkológéppé avanzsál. De ilyen közel sem történt. És nem is bánja.
Amit viszont bán, az a nyilvánvalóan jelen lévő mennydörgő cső a fiú hátán. Na meg az egyenruha, de az legalább nem bánt. Az csak ruha, öltözet. De azokkal az izékkel szétlyuggatták a testét...
- Észrevettem, hogy csata zajlott itt.
Valószínűleg nem kellene hagynia, hogy csend telepedjen közébük. Az ritkán segít, főleg, ha egy északival állsz szemben.
Remek. Leo-nak is muszáj északinak lennie. Gerardnak is. Mégis mi a fene olyan vonzó Északban, hogy ennyien keverednek oda?
- Furcsa, hogy emlékszel rám ennyi idő után. - jegyzi meg végül. Ebben a mondatban megtalálhat Gerard pár kérdést, és ha kedve van, meg is válaszolhatja őket.

- Fura adottság? - Mostanában rászokott arra, hogy visszakérdezzen. Ha újra kimondja a szavakat, az egy kiváló mód arra, hogy elmélyedjen bennük, újradefiniálja őket, a felszínük mögé nézzen és megkérdőjelezze, azok-e, aminek látszanak. - Véletlenül nincs valami mágiának köze ehhez?
Úgy rémlik neki, a fiú nagyon is jártas volt a mágiában. Lazának tűnik és könnyednek. Vajon nem jött rá, hogy a déli sereghez tartozik, vagy csak úgy tesz, esetleg teljesen hidegen hagyja?
A következő kérdés kizár ezek közül párat. Majdnem el kell hogy nevesse magát rajta. A kérés/kérdés nagyjából úgy hangzott, mintha kedélyesen felhívták volna, hogy helyezze a fejét a bitófa kötélhurkába, majd mosolyogjon, és várja a halált készségesen. Nem nagy kérés. Hát hogyne.
- Ennyi év után találkozol valakivel, és a legfontosabb, amit meg szeretnél tudni, az a sereg helyzete? - tereli el a kérdéskört arról, mennyire abszurd lenne, hogy a saját seregét elárulja. Nem szeret hazudni. De ha meg kell védenie az övéit... a becsületét... De nem. Ha harcra kerül a sor, hát arra. De megúszhatják anélkül is még.

Gondolatban megkönnyebbülten sóhajt. Ezek szerint még nem tervez nekiesni. Kétli, hogy ne jött volna rá a másik, honnan is fúj a szél. Vagy... Talán ez egy csapda, és ahová vezetni akarja, ott még több társa vár rá. Mindenesetre ha ellenkezik, azzal csak felhívja magára a figyelmet.
És tényleg. Talán van valami igazság is abban, hogy egy csatatéren nem a legjobb ötlet leállni diskurálni....
- Támogatom, de mire gondol veszélytelen hely alatt? Ismer valami konkrét helyet a környéken?
Az előző kérdéseire persze nem kapott választ. Hogyne, mit is várt, hiszen egy északival diskurál... Majdnem felnevet. Nem gondolta volna, hogy ez tényleg ennyire jellemző.
Ha Gerard elindul, persze ő is követi, tisztes távolságban és felkészülten.

Furcsa. Ez a magabiztosság vagy azt jelenti, hogy tényleg nincs oka félni, vagy azt, hogy olyan nevetve akarják csapdába csalni, mint ahogy... azt egyébként megszokta. De miért akarja akkor elcsalni innen? Egyedül nem tudna tán szembenézni vele? Vagy ez is valami játék?
Mina néha nem tudja, hogy a naivitása vagy a túlzott paranoiája a rosszabb. Valahogy egyiket sem sikerül soha jól időzíteni.
Megráncolja a szemöldökét. - Abban a házban is tartózkodhatnak nem kellemes elemek.
Az már más kérdés, ki számára nem kellemesek. Bár mivel egyikük déli, másikuk északi, tulajdonképpen egy bármelyik frakcióhoz tartozó egyén sem lenne most kellemes, mert mindenképp ki kéne hogy bújjon a szög a zsákból.
Mindazonáltal elkezdi követni Gerardot, és a legjobb módnak az információszerzésre a leghagyományosabb módszert gondolja: a kérdéseket. De mit kérdezhetne anélkül, hogy ne sodorja magát, magukat veszélybe? Ha a találkozásuk körülményeiről érdeklődik, azzal is vissza lehet dobni a labdát, ha az elmúlt ki tudja, hány évről, azzal szintén. Bármivel. Úgyhogy inkább csak sóhajt egyet és szótlanul battyog tovább.

Ez most egy kihívás?
Nyel egyet, és próbálja figyelmen kívül hagyni a fiú ravasz mosolyát. Indexlistás. Vajon hogy értette ezt pontosan? És honnan vette, hogy utánamenne, honnan TUDTA, hogy utánamenne, pontosan? Hát nem tudásdémon ő. Bár ki tudja, lehet, hogy egyszer az lesz még, mostanában egyre gyakrabban vetődik fel benne a gyanú.
- Az attól függ, mennyire lenne okom hinni, hogy igazat mondasz.
Wilhelmina von Kételkedés. Mondják, hogy ez a túlélési módszer háború idején. Talán tényleg az. Bár eddig sokat nem segített neki, mert pont rosszkor használta...
Igyekszik éberen szemmel tartani a környéket, arra az esetre, ha egy kósza katona, sebesült, Damien jelenne meg a környéken. Nincs sok ideje, hiszen nemsokára vissza kell térnie neki is arra a helyre, ha még eddig fel nem tűnt neki, hogy Mina találkozott valakivel.
- Nekem aztán igen. Na hát mihez kellett a veszélytelenebb hely?
Vár valami konkrét kérdést. Tán vallatást. Vagy konkrét támadást. Valaminek jönnie kell, hiszen mindig is ez történt... az utóbbi időben sokszor nem úszta meg az északiakkal való találkozást összecsapás nélkül.
Bár azért akadt rá példa.

Most megint majdnem kiszaladt a száján, hogy pedig igen jó lenne, ha valaki más megtalálná őket, mert az azt jelentené, hogy Damien visszatért körbeszaglászó körútjáról. Persze... nem mondta, hogy hamar vissza fog térni. Igazából lehet, hogy talált valamit, ami kellő ideig leköti az érdeklődését ahhoz, hogy...
Ahhoz, hogy mi? Mit is akar pontosan? Ez az élőlény itt nyilvánvalóan északi és ennélfogva papíron neki beszélnie se lenne szabad vele. Pláne nem őszintén. Gondolatban megcsóválja a fejét. Még mindig egyszerűbb volt, amikor nem személyekként tekintett rájuk, csak célpontokként, akármennyire is dehumanizálta ez. Az a baj, hogy amikor elkezd BESZÉLGETNI egy északival, akkor abból harc nem lesz. Vagyis... ha lenne, akkor annak már jó pár perce el kellett volna kezdődnie. Ilyen sokáig nem szokták váratni soha. És általában ők kezdeményeznek. Vagy lehet, hogy Gerard is szereti a táncot?
Na de ne szeresse, az olyan tánc nem vicces, amelynek a végén eggyel kevesebben lesznek. Ezen esetben viszont le kéne lécelni minél hamarabb.
- Legfeljebb olyanok lehetnek még ezen a színtéren, mint... nos... mi. Kétlem, hogy tömegek lepnének el egy hullákkal teli csatamezőt... Hacsak nem nekromantákról beszélünk. - Viszont ha Gerard az... hűha, akkor nagyon nagy pácban van.

Sóhajt egyet magában. Mint egy megbízatás. Tessék, a vámpír lánya azt hiszi, egy helyen, ahol már csak holtak vannak, és az előző csapat sikeresen elintézte, amit nekik már nem kellett, itt már végre nyugtuk lehet. Hát persze, pont itt kell egy régi ismerősbe botlani.
Az öö-zés elég furcsa. Gerard nem olyannak tűnik, mint aki nehezen tudja összeszedni a gondolatait. Vajon ez valami átlátszó füllentésféle lenne? Mégis ki megy oda egy idegenhez csak úgy érdeklődni egy sereg helyzete iránt? Nem vagyok az alkalmazottad, vagy ilyesmi...
A férfi úgy viselkedik, mintha egy normál üzleti tárgyaláson lennének. Remek. Most akkor valahogy el kéne terelni a téma fontosságát az ügyről.
- Nem is tudom, pár órája történhetett ez a csata. De hogy merre mehettek... - megvonja a vállát és széttárja a kezét. Valóban, merre is mehettek? A további nyomokat nem vették még figyelembe. Bár lehet, ha Damien ilyen soká távol van, idővel rájuk lel. Valóban csak a holmijaikat kutatták át.

Mit jelentsen ez a mosoly? Összeszorul a szíve. Sose volt jó a színlelésben vagy a hazudozásban. A térképen van néhány jelölés már, nyilván régóta használják. Egyszer egy ilyennek küldtél be őket egy erődbe. Az a megbízatás nem volt egyszerű, de azt sem lehet mondani, hogy nem volt élvezetes. Annyi bujkálást... szoros volt, nem egyszer észre is vették őket, de szerencsére tudták kezelni a helyzetet. A kis menyét elbújt valahol, majd megint előkerült, Minának pedig lehetősége adódott lakmározni egy északi katonából. Hmm. Igen, azt a mai napig nem bánta meg, szégyen vagy nem szégyen.
Próbál feltűnésmentesen rápislogni a térképre, hátha kiderül belőle valami hasznos információ, amit aztán visszavihet.
- Nem úgy tűnik, hogy túl sokan elhagyták volna a színteret élve.
Nem lényeges? Ez a két szó valahogy nem illeszkedik Gerard egész lényéhez. Vagy most ugrott volna be, hogy esetleg titkolózni kellene Mina elől? Elég sokára. Most mit tegyen? Rákérdezzen, vagy kezdjen el vádaskodni, netán tegyen úgy, mintha tényleg nem lenne lényeges a dolog?
- Nem lényeges? Jah.. azt remélte, tudok segíteni, hogy megtalálja őket? Csatlakozni szeretne talán még hozzájuk?

Halkan felnevet a helyzet iróniáján. Nos, ez igaz.
Észlény, már régen el kellett volna tűnnöd. Nem tudja, meddig fogja még bírni. Bújkálni mások tekintete elől, akiket régen ismerősnek, vagy esetleg barátnak tekintett, vagy akiket most azoknak tekinthetne, ám most, ha tudnák, ki ő, legszívesebben kardélre hánynák. Vagy tőr. Vagy mágikus csapás, a lényeg, hogy agresszió legyen a dologban.
- Nem mondtam, legalábbis nem emlékszem - Ezzel a fajta okoskodással mindig jól lehet időt nyerni... legalábbis reméli, hogy ez élőben is működik, nem csak lapokon előre megírt történetekben. - Igazából... tallóztam kissé a holmik között, hátha akad valami hasznos. - tárja szét a karjait. - Nekik már úgysincs szükségük rá.

A könnyed nevetés szinte elfeledteti vele, hogy épp életveszélyben vannak. Főleg egymástól. Ha rájött erre a másik, ha nem. Mintha csak egy baráti beszélgetés lenne. És bár... bárcsak az lehetne. Végtére is, néhány éve még gyerekekre vigyáztak. A világ elég nonszensz, be kell vallani.
Úgy tűnik, Gerard szereti megosztani tudását mindenféle körülménytől és attól függetlenül, hogy éppen kinek mondja ezeket. A vámpír azon veszi észre magát, hogy csakhogynem tágra nyitott szemekkel hallgatja, részint a meglepetéstől, részint mert majdnem olyan, mintha mesét mondanának neki. Voltaképp fel kellene háborodnia a tényen, de valami okból kifolyólag nem teszi...
Vigyázz, a külső nehogy becsapjon, millióan estek már ebbe a csapdába, még te is...
Teljesen változó, hogy mikor beszél magához ilyen megszólításban, mikor pedig egyes szám első személyben, de most ezt választotta. És úgy sejti, hallgatnia kellene saját tanácsára.
A felgyújtott és vízre eresztett hajókról hallott, bár kisebb csónakok formájában képzelte el őket.
- Igen, ők.. biztosan nagyon nagy figyelmet szenteltek a formaságoknak. Meg ebben a rituáléban benne van az is, hogy lényegében ők teszik a pontot az ügy végére. Ők gyújtják meg a tüzet, ők áldozzák a halott testét és ezáltal lelkét is a túlvilágnak. Legalábbis, szerintem - teszi hozzá. - Viszont akármennyire odavagyok az elvont dolgokért, az élőknek mégis több szükségük van az élelemre és akár a tárgyakra is. Például... a leszármazottaknak. Az ő kezükben jó helye lehet egy híres kardnak, amely sok csatát megjárt. Feltéve persze, hogy van elég erejük, hogy forgassák. - vonja meg szemöldökét, és azon gondolkozik, az, hogy felvette a fonalat, meddig védi meg vajon a lelepleződéstől?

Hogy... tessék? Csak így, ennyi volt? Pislant párat, kétkedve nézvén az eljátszott lovagias jelenetet, amelyet az északi éppen produkált.
Voltaképpen örülnie kellene. Bár... nem, igazából semmi oka nincs elhinni, hogy Gerard valóban el akar menni. Ez éppenséggel tökéletes ötlet valamiféle csapdához. Bár annak elég kezdetleges. Mit meg nem adna, ha beleláthatna az elméjébe...
- De hirtelen szólít a kötelesség. Csak nem untatlak a monológommal? - hangja kissé monotonon hangzik még saját maga számára is, mintha nem teljesen ő formálná a szavakat.
Meg... megőrülten? Ennek most mi értelme volt? Csak hagyni kellett volna, hogy elmenjen. Vagy megvárni, míg hátat fordít, és...
Na igen. Ez az, ami nincs meg benne, mint harcosban. Hogy képes legyen hátba támadni bárkit is, legyen az akárhova tartozó és tartalmazzon a múltjuk bármit is. Más kérdés, hogy azt a múltat szürreális homály fedi. Soha nem tudta meg, mi volt a célja voltaképen az Édes álommal vagy végül mit tett vele a fiú, sem pedig azt, mi történt vele a most és aközött, amikor...
...amikor két elkényeztetett embergyerekre vigyáztak egy megbízás keretein belül. Bár már kezdi azt hinni, hogy az csak valamiféle halucináció volt.