[Magánjáték] Rózsák lovagjai - Gerard & Mina

Villanó szemekkel kapaszkodik bele ebbe a két szóba. Nem lényeges? Mi az, hogy nem lényeges? Egy démonnak lehet bármi is nem lényeges?... Jó, egy falánkságdémon mondjuk valószínűleg nem tartaná lényegesnek a Mina által kedvelt filozófiai kérdéseket, de nem épp ilyen alfajról beszélünk itt. Valahogy ezeket a szavakat, akármilyen gyönyörű mosoly mögé is rejtik őket, nem bírta elviselni sohasem. Már csak annál rosszabb, hogy a mosoly ezekhez társul, és nem olyan mondandóhoz, ami kedvére válna.
A társalgás meglepő fordulatot vesz. Ismét felemlegeti Gerard a múltat, és az első találkozást.
- Én, rejtély? - neveti el magát. - Ott inkább te voltál a legnagyobb rejtély körülbelül, azon a helyen. Na jó, ez talán túlzás, de azért elég magas helyen álltál a misztériumok sorában.
Most komolyan dicsérem? Mégis miért? Hízik a mája anélkül is eleget, nem? Áhh...
...valamint Aliciát. Kellemes fájdalom visszagondolni rá. Sok kalandot éltek át együtt. A nekromanta is egyfajta rejtély volt, furcsamód csendes, logikusabb, mint Mina, ám néha mégis elsöpörték az érzelmek. és furcsa mód megértették egymást, ők hárman. Egyszer éppen egy tudásdémonnal kellett megvívniuk, furcsa egy csata volt.
Eszébe jut azonban, hogy aznap Gerard és Alicia együtt érkeztek. Lehet tehát, hogy a démon többet tud a lányról, mint Mináék?
- Kevéssé jámbornak találtad talán őt?... Én sem vagyok ám mindig egy nyugodt szende... - ...szűz? Nem... ezt a szót nem fogom kimondani itt és most. Kizárt. - ...őő... személy. Egyébként nem tűnt olyannyiban különbözőnek nálam. Elég az ellenségeskedés a világban így is.
Főleg most.
- Családi vonás? Hogy érted? - feszül meg kissé. Bár sejti, hogy a család a tág családot jelenti, nem pedig a szűket, ám ha utóbbi mégis bebizonyosodna, akkor... Gerardnak nagyon sok kérdésre kell majd választ adnia.

Szóval paranoiás volt. Gerard valóban csak a családról beszélt. Talán ez is valamiféle lelki hadviselés része. El akarja érni, hogy tagadni kezdjen és ezáltal érveket is hozzon fel arra, miért nincs igaza a démonnak.
Az a vicces, hogy Mina esetében tényleg nincs igaza. Nem szeret titkolózni. Pontosabban addig nem szeretett, míg seregbe nem vonult, onnantól muszáj volt. Ahogy a vadállat sem fedheti fel magát prédája vagy éppen üldözője előtt, ő sem adhatta életjelét, hiszen akkor északiak puskacsövére került volna rövid úton.
- Nem mindenki ugyanolyan, mint a csoport, amelybe született, vagy... került. - jegyzi meg, majd úgy dönt, kihasználja a csodás lehetőséget, hogy átdobja a túloldalra a labdát. - Gyanítom, te se vagy olyan, mint amilyen a legtöbb démon... vagy igen?

Gerard szavainak hatására kedve támadna vicsorogni. Szembeszállni, csak azért is dacosan ellenkezni. Hm. Egy vámpír pontosan ugyanezt tenné, nem? Kimutatná a fogai fehérjét, mielőtt használatba veszi azokat. Nem, mintha Mina nem tette volna meg pontosan ezelőtt...
- Többek és kevesebbek... Ez mégis mit jelentsen? Az a több, aki inkább hasonlóan viselkedik ahhoz, mint a fajtájának a legtöbb tagja, vagy aki eltér? Csak a faj az egyetlen dolog, ami meghatározna minket? Valószínűleg ha megkérdeznéd a családomat, nem éppen ezt mondanák.
Sóhajt egy nagyot. Ez lelki hadviselés. Érzi, hogy egyre feszültebb lesz ismét, ahogy a felismerés és aggodalom újabb hullámait zúdítja rá a démon. De miért is hagyja ezt? Ki kényszeríti, hogy valaki által helyesnek vélt igazságokat hallgasson saját magáról? Számít ez?
Minden erejével próbál arra koncentrálni, hogy ne feleljen semmit, vagy legalábbis ne olyat, ami továbbviszi ezt a gondolatmenetet. Ám nem megy. Képtelen rá, ugyanis elvesztegetett lehetőségnek érezné.
Merengéséből nevetés hangja rázza ki. Boldog hang, bár nem teljesen boldogságból táplálkozik. Oka legalábbis nem feltétlenül lenne rá. Azonban akkor mégis mi ez, kineveti ismét?
Was? Fogalmad sincs? Nahát, és be is ismered. Ez igazán dicséretes.
Elmosolyodik.
Talán nem kéne ennyire utat engednem az érzelmeimnek.
De ez minden pillanatára igaz. Fárasztó lenne egyfolytában visszafogni őket.
- Szuper. Hogyan tervezed?
Legszívesebben fejbevágná magát, de már nem vonhat vissza egy kimondott mondatot.

A labda ismét visszapattan. Ez az ember - vagyis démon - kitűnően tud játszani a kérdések és válaszok cseréjével, adogatásával, elkerülésével. Ami veszélyes. Mina pedig megtanulhatta volna, hogy némely kérdést talán nem a legjobb ötlet feltenni.
- Ennyire? - kérdez vissza. Úgy érzi, mintha folyton arrébb tolná a pillanatot, mikor az életének vége szakad. Nem bízhat a démonban. Bár valami azt súgja, nem fog egy óvatlan pillanatban lecsapni rá. - Pusztán rákérdeztem. Egyébként nem árt kizárni az olyan lehetőségeket, amelyek például az életem elvételével kapcsolatosak, vagy ahhoz közelítenek...
Nem, voltaképp nagyon reményli, hogy ilyen szándék nincs. De nem meri teljeséggel bevallani önmagának sem, hogy minden logika nélkül akar megtudni dolgokat. Valahogy veszélyesnek tűnik.

Nehezére esik nem eltátania a száját.
- Viszontlátásra, démon.. - közli a faajtóval, amellyel szembenáll, miután a lilaszemű távozott.
Hát, életben maradtam. Kedve támadna elnevetni magát, de azért nem iszik előre a medve bőrére. Vagy inkább megadja érzéseinek nyugalmának azt a lehetőséget, hogy ellegyenek békében, amíg kicsit végiggondolja az elmúlt pár percet.
Egy ideig álldogál ott, valamiféle csapdára számítva - vagy ezt használván fel ürügyként a várakozásra -, majd úgy dönt, ideje elhagyni ezt a kis lakot. Kár, hogy északon van. Ha délen volna, azon nyomban ötletelni kezdene, mire lehet felhasználni.
Most azonban van fontosabb dolga is. Meg kell keresnie, hol a nyavalyában maradt el Damien ennyi ideig.

Ende