[Magánjáték] Rózsák lovagjai - Gerard & Mina

Jah, hogyne, hát persze, tudta.
Voltaképpen nincs oka kételkedni benne. Gerard elméje akkor is rejtett volt, ahogy most is. Nem tűnt olyannak, mint aki valaha tervezi az egészet megosztani bárkivel is. Bár talán lehet olyan, aki teljes mértékben ismeri. Olyasvalakik között, akik Dél elpusztítását tűzték ki célul.
Ő is ezt akarta volna végig? Vagy van az egésszel valami más célja?
Hogy én mennyiszer átgondoltam már, mi a sajátom... Valahogy mindig olyan helyzetekben kezdek el ezen filozofálni, vagy olyanokkal, akikkel és amikor nagyon nem kellene. Lássuk csak. Eichenschild egyik kocsmájában Leo-val, akiről kiderül, hogy pontosan Észak mellett tette le a voksát. Aztán most egy elhagyatott harctéren, valakivel, akit nem bírok bántani, pusztán mert... mert ismerem? Vagy csak meg érdekel, hogy mit miért csinál?
Úgy tűnik, csak szoros helyzetekben képes gyorsan cselekedni. Amikor nagyon muszáj. És akkor sem könnyű szívvel.
Tehetnék mást?
Nyel egyet. Miért kell mindig hagynia, hogy érzelmi válságba taszítsák néhány mondattal?
Mert nem születtem Neulandernek. Akkor bármikor el tudnám rejteni az érzelmeimet. Sőt, ha bármennyire is hasonlítanék ahhoz, aminek lennem kéne, akkor ezek az érzelmek nem is léteznének.
Dühös. Hogy az egész világra, magára, vagy Gerardra, azt jelen esetben nem teljesen tudja disztingválni.
"Jobb, ha otthon marad." Alig tudja megállni, hogy a haraggal vegyes megvetés kiüljön az arcára. Ráadásul még mosolyog közben! Ilyen nyilvánvaló provokációt... Mit akar hát? Olyan módon kiszedni belőle, dühödt szavakon keresztül valamiféle beismerő vallomást arra, hogy elrontott mindent?
De miért akarná? Hiszen nem ismeri. Nem ismerheti. Nem tudhatja, mi van odabent. Akkor miért mosolyog?
Meg akar rázkódni, lerázni magáról ezt az egészet.
- A passzivitás ritkán old meg bármit is. Néha le kell győzni a hezitálásunkat és adott módon cselekedni. Ahogyan a lehetőségek adják. Az pedig, hogy mit akarunk... - kicsit hallgatja a csendet és odakint a szél fúvását a lombok között, mintha csak a léte suhanna ott. - Azt, amit akarunk, többféleképpen el lehet érni. Minthogy az sem biztos, hogy az akarat beteljesül, lehet, hogy mást kapunk, mint ami miatt belementünk ebbe az egészbe.
Néz vissza rá, állván a pillantását. Lassan rájön, hogy tulajdonképp saját magát állítja próba elé. Tudni akarja, miket tudnak még a fejéhez vágni. Hogy miféle fájdalmakat lehet kicsikarni belőle, és vajon hogy fog felelni rájuk. Mert valóban nem biztos benne.

Ha létezik rémisztő szó a világon, akkor az "Értem" kétségkívül közéjük tartozik. Jelenthet annyi mindent. Egy kimondatlan ítéletet, azt, hogy most véged, azt, hogy megértelek, de nem értek veled egyet, vagy éppen egyetértek veled. Azok a másodpercek, melyekben ezek közül találgat, olyan heves szívdobogással telnek el, hogy attól tart: amikor a fiú legközelebb megszólal, nem fogja hallani, amit mond.
Ám azért hallja. Csatákban edződött fiziológiája következtében a legkisebb apró pisszenést is meg kellene hallania, a lankadatlan éberség fontos volt, hogy életben maradjon.
Persze ehhez az is kellene, hogy ne álljon le északiakkal tereferélni és egyebek. Ám valahogy még mindig életben van. Damien meg hol lehet? Talán baja esett. Vagy talált valami nagyon-nagyon fontosat, amelynek következtében órákra el óhajt tűnni.
Pislant párat. Rápillant az előrenyújtott kézre. Ez csapda, jut először eszébe. Más nem lehet. Felpillant utána a fiú szemeibe. Lilák. Egész biztosan a múltkor is észrevette szokatlan színüket. Gyönyörűek. Ám olvashatatlanok. Mi ez? Most meg segítene neki? Mindenféle fenntartások nélkül? De mégis mi lenne ez a segítség? Mit tud ő tenni...
Megtanítasz, hogy ne hezitáljak?
Ez meglehetősen rémisztően hangzik. Valami olyasféle dolognak, amely az egész elméjének a kicserélését jelenti. Mégis mit tervez? Nem-nem, nem szabad belemenni semmi ilyenbe...
Újra mosolyog. De korántsem úgy, ahogy az imént. Az akkori mosolya inkább gúnyos volt és győzedelmes. A mostani is győzedelmes, de mégsem tűnik ellenségesnek.
Éppen, amikor elkezdi érezni, hogy az idő folyama elkezdi szorítani, mert végig azt képzelte, hogy Gerard azt várja, hogy megfogja a kinyújtott kezet, valami más történik. A tenyérben formálódni kezd valami, amely először pontosan úgy néz ki, mint egy sötét mágiából álló támadás - tekintve, hogy fekete folyamok tekergőznek -, ezért meg is feszül egy pillanatra, ám aztán látja, hogy ez egy minta. Egy éjszín rózsa.
Nem tudja elrejteni szemeiből a csodálatot. Ösztönösen fölpillant ismét az ibolyaszín szemekbe, és érzi, hogy hószínhez közelítő arcai ismét a piros árnyalatát öltötték fel. Gondolkozni. Gondolkozni kellene. Mit feleljen?
- Húha... honnan... tudsz te ilyet? Nagyon szép. Ilyen nem jutott még eszembe, pedig... - Pedig talán nem kéne kikotyognod, hogy éppen melyik vámpírcsalád képességeit ismered, hm? Vajon a teljes nevemen mutatkoztam be neki akkor? Miért nem emlékszem? - kezd el pánikolni, ahogy érzi: a kétkedésbe menekülés nem fog sokáig kitartani és azok a lila szemek meglátják erőltetett mosolya mögött a valódi félelmet. Persze csak részben erőltetett az a mosoly. A rózsa valóban tetszik neki, azonban meg is rémiszti. Nemhogy válaszokat adna, inkább újabb kérdéseket tesz fel.

Gerard önérzettel teli szavai megcsúsznak Mina tudatának üveglapján és talán kicsikét túlmennek eredeti céljukon. Érzi, ahogy rezzen benne az ellenkezés, az arra való vágy, hogy valamivel letörje ezt a ki tudja, mire alapozott önbizalmat. Vagy legalább kiderítse, mire alapozott.
Vagy netán... azt gondolod, hogy ily olcsó trükkökkel elaltathatod éberségemet? Egy rózsát kapok az orrom alá és elhiszem, hogy gondod nincs is az élettel, mikor egy csatatéren lófrálsz? Hogy aztán egy adandó alkalommal, mikor nagylelkűen mosolyogk, a hátamba vágd a tőrt? persze, képletesen.
A gyanakvás akár egy árhullám, hol visszahúzódik, hol feltolul újra.
- Te pedig biztosra tudod, hogy én sokkal több dolgon rágom magam, mint te? Ha ennyire kreatívak akarunk lenni, akkor megkérdezhetném, van-e kedved táncolni. Ha már rózsa úgyis van.
Valami láthatatlan kéz vezérli megint, mert teljességgel tisztában van vele, hogy őrültséget csinál, amikor kinyúl mágiájával a fiú irányába, majd mintha csak egy bálteremben lennének, kihúzza magát, majd elegánsan és szépen lassan megpördül egyet, kényszerítve Gerardot, hogy ő is ezt tegye. Ha jól mérte ki, mire befejezi a mozdulatot, véget ér a bűbáj is, elengedve a lilaszeműt. Mina ezek után olyan győzedelmes pillantással néz a szemébe, mintha a győzelme mellett egyúttal azt is tudná, hogy talán most ütött az utolsó órája és ezek voltak legutolsó cselekedetei.

Magick:

De... de... de én nem... én igazán nem... óh, hogy a fene egyen meg!
Lilaszemű ördög. Azaz démon. Fogalma sincs, mi jár a fejében, azonban nem úgy tűnik, mintha folytatni kívánná a diskurzust. Mina ereiben pedig hevesen száguld a vér. Eichenschildben pusztán... puskákkal felfegyverzett északiak ellen vethette be erejét, és felszentelt láncú inkvizítorok ellen. Nem volt olyan, aki ilyennyire hozzá hasonlóan a látvány és a sötétség erejét használta volna megtévesztésül.
Gerard - és a másik Gerard - szavain csaknem elneveti magát, ám a meghökkenés és a gyors cselekvés kényszere sajnálatos módon megakadályozza ebben. Valamint kissé groteszk kettőt látni a figurából.
Igen? Így játszunk? Papagájnak fogsz tartani, de ilyet én is tudok, és most nem fogom titokban tartani ezt!
Azért hátrahőköl, amikor a másolat közeledik feléje - tudja, hogy nem lehet belőle kettő, hisz hogyan is lehetne, semmiféle hatalmú démon nem tudja effektíve megkettőzni magát... -, egyrészt ösztönből, másrészt elővigyázatosságból, majd hamarost az ő teste is kettéválik és egy pontosan ugyanolyan öltözetű, hajú és arcú Mina jelenik meg tőle jobbra. Az igazi Mina oldalazva tesz pár kört a másolata körül, hátha a fiú egy idő után elfelejti, melyikük is az igazi, miközben huncut-büszke ravasz fény világlik a szemeiben. Nem akarta ezt, de ha már itt tartanak, nem fogja olcsón adni magát.
Nem is igen tervezi adni magát.
Viszont ezen esetben fogalma sincs, mit tervez. Mindegy, a harc hevében gyakran döntő az improvizáció. Bár Gerard nemrég azt mondta, megtanítja, hogy ne akarjon hezitálni. Még mindig itt tartanak, vagy most már kellene egy déli hadifogoly is?... Bár tudná.
Közben Mina mellette sétáló tükörképe, ahogy Mina is előrántja az egyetlen fegyvert, amelyet magánál hord, mintegy utolsó mentsvárként: egy holdezüst tőrt. Évekkel ezelőtt került a birtokába és nem gyakran használta. Most sem tervezi. De ezt a démonnak nem kell tudnia, az illúzió pedig illúzió.

A francba, a francba, a francba. Te idióta, te hétpecsétes idióta - szidalmazza magát kalapáló szívvel, mikor egyúttal nevetni támadna kedve, ahogy a két nyilvánvalóan nem hús-vér lény keresztülesik egymáson. Hát ez zseniális. Valóban, mintha táncolnának.
- Ha meg akartál ölni, korábban is megtehetted volna! Ezzel inkább fel kéne lépnünk, nem gondolod? - mondatja ki vele valami ismét, ami megjelenik az elméjében. Pedig harc közben nem érdemes beszélni elvileg, lévén csak eltereli a figyelmet és nem tud az illető annyira koncentrálni.
Kivéve, ha éppen ez a cél.
Mi a nyavalyás mélységihulladék az ott? - bámul elkerekedett szemekkel a terem méretű feketeségre. Bár nem idegenek tőle az árnyak, ilyen méretben az elemi fenyegetettség hatalmával szorítja össze a gyomrát. Kitér oldalra, amennyire csak tud, miközben azon gondolkozik, mi a csudára jók ezek a monumentális valamik, mikor nyilván kevésbé látványos módon is el lehetne intézni, hogy ő harcképtelen legyen. Ám Gerardnak nyilvánvalóan nem ez a célja.
Viszont ebből elég most már. Magában nevet, mert tényleg kezdi úgy érezni, hogy mindent csak lemásol, amit a fiú művel. Viszont legalább rájön, mennyi a hasonlóság a varázslataik között.
Hirtelen elvon minden fényt a környezetből, éjszakai feketeséggel vonva be a területet, ahol az utánzatok és ők maguk táncoltak. Fogalma sincs, mi az a fekete gömb, de talán hogyha a fiú nem lát, nem is tudja irányítani. Tekintete előtt elfátyolozottan bár, de láthatóan mozognak az alakok. Egy kis félkört téve, olyan halkan, amennyire csak tud jelenlegi öltözékében, Gerard mögé sasszét és oldalról a nyakának érinti a holdezüst pengét. Közben próbálja leküzdeni, hogy remegni kezdjen, azt ismételgetve, hogy nem neki kellene itt lennie.
Persze, ha nem ő lenne, akkor a sötétség árnya is elveszne.
- Egy szavamba sem kerül, hogy lángolni kezdjen a penge vége - közli, ahogy testét irányítása alá kezdi vonni az elemi életösztön. Még mindig fél, hogy talán félreértelmezte a helyzetet. De még mindig van esély visszavonulnia.

Általában ezt a sötét fátylat pusztán menekülésre szokta használni. Ritkábban arra, hogy közel osonjon valakihez... mindössze talán egyszer történt meg, azzal az apácával. Akkor olyat tett, amit azóta sem soha és a jelenlegi tette túlságosan is kezd ahhoz hasonlítani.
Talán ez is volt, ami miatt nem vette észre, hogy valami nincs rendjén. Mindezidáig igyekezett figyelemmel tartani, melyik Gerard a valódi hús-vér, ezen a mostanin viszont, ahogy enyhén nekinyomná a nyak finom bőrének a hideg fémet, mindössze átsiklik az.
Óh, remek. Ne nevess ki, te, ne merészeld...
- Vesztett a halál.. - mozdul hirtelen, először eltávolodva a másolattól - miközben kicsit messzebb tőle utánzatalakja szintén vele mozog -, majd közelítve a másikhoz, hisz nyilván akkor az lesz az igazi. Hacsak nem tud valami még ennél is rafináltabb trükköt ez a létforma. Azonban bár Mina arra számított, hogy újra támadásba lendül, nem teszi, csak vár.
- Egy... egy táncmozdulat miatt akarsz meghalni?! - kérdi kétkedően, majd miután befejezte a mondatot, folytatja mozgását. Nem lett volna célszerű séta közben beszélni, a hangváltozásokból túlságosan is egyértelmű lett volna, hogy hol van. Sűrűn veszi a levegőt. Dühös. A bolondját járatják vele itt. Mit akar tőle mégis? El-elszórakozgat, azonban ha el akarta volna távolítani a vámpírt az élők sorából, lett volna rá lehetősége. Most mégis hagyja, hogy tegyen, amit akar.
Talán ettől majd elfelejtek hezitálni? Szép lesz, ha a tanáromat a másvilágra küldöm.
Viszont van egy tökéletes módszer arra, hogy elkábítsa picikét. Nem hagyja feloszlani a sötétséget, bár érzi, hogy gyengül tőle és folyamatosan szivárog el belőle az erő, pont ezért lesz megfelelő, amennyiben sikerrel jár.
Közelebb sétál hozzá, és csak akkor ragadja meg a vállát, amikor már nem lenne ideje védekezni - hogy megbizonyosodjon, ez az alak valóban anyagot tartalmaz-e és nem csupán az árnyak játéka. Majd közelebb hajol és lecsap, felfedvén szemfogait és belemártván a démon húsába. A mágia nagyhatalmú, de talán nem minden esetben menekülhet az állati ösztönei elől. S ami erőt elveszített ezzel a sok játszadozással, talán most visszaszerezheti.

Pedig már... pedig már...
Megremeg kissé és megtorpan, ahogy szinte hitetlenkedve észleli: a másik nem fog többet támadni. Pár pillanatig értetlenül pislog és szörnyülködve emlékszik vissza az előző pár pillanatra, és úgy érzi magát, mint valamiféle szörnyű démon.
Pedig ő nem az. És akármennyire is próbálja elfelejteni Ade bűnét és végső megszállottságát... csak nem sikerül. Sőt jelen pillanatban közelebbinek érzi, mint általában.
De... Gerard nem volt ártatlan. Nem teljesen. Az életét védte. Természetesen megtehette volna bárhogyan máshogyan, hogy megállítja, rengetegféle mágiát tudott, az, hogy ilyen kerüljön hozzá, nem történt - volna - más miatt, mint hogy vérét akarta venni.
Valamilyen szinten hálás is, hogy ez nem sikerült.
Alig akar hinni a fülének. Valóban? Akkor ez feladás volna? Mégsem próbálja megölni? Elérte volna a célt? Hihetetlen. Egy pillanatig összeszűkíti a szemét, ahogy az éles fehérség megtámadja azokat. Miféle mágiákat tud ez... És északi. Igazán nagy kár. Bár a nagyobb kár az, hogy egyáltalán disztingválják a kettőt, de ez más kérdés.
Majdnem felnevet a megkönnyebbüléstől és a megelégedéstől. Úgy állnak egymással szemben, mint két kifáradt vad. Mina lassan észleli, hogy valóban nem tervez újra megmozdulni. Keresi a tekintetét. Vajon elégedett vele? Miért akarom, hogy elégedett legyen velem? Azt kellene akarnom, hogy halott legyen.
- Hát, azt hiszem, örülök, hogy... csalódást okozhattam. - közli kissé kábán. Nemigen tudja, hogyan kellene reagálni egy ilyen összecsapás után. Most valószínűleg lehetőség lenne egy csapdára, miután elhitte a másik fél, hogy tűzszünet van. Azonban nincs kedve ilyesmihez.
- Ez mire volt jó? Csak... körbefordítottalak egyszer a tengelyed körül, ennél durvább fenyegetésekkel is találkozhattál már..

Elkerekednek a szemei, majd lassan elneveti magát. Egy ideig még küzd az inger ellen, aztán viszont hagyja, hogy a jóleső hullámok átvegyék az uralmat fölötte. Meglehetősen komikusnak ítéli a helyzetet. Találónak, azonban meglehetősen gyerekesnek a démon feleletét. Ráadásul a mozdulatai! Úgy húzza ki magát, mint egy kisgyermek, aki nagyon is büszke és úgy véli, hogy most aztán a legjobbat mondta, ami csak létezik, és ő a legügyesebb a világon.
Jó ég. Régen hoztak elő belőlem ennyi rivalizálási kényszert, azt meg kell hagyni.
Ez is olyasfajta erő, amely segíthet a harcban. Nehéz volt kiépítenie magában technikákat, hogy képes legyen ilyesmikre. Ahogy ezt a mostani helyzet is bizonyítja.
- Valóban így történt. Azonban addig nem lehet megbizonyosodni róluk, hogy valóban ábrándok, amíg... rá nem jössz, hogy effektíve nem okoznak kárt. Addigra meg általában túl késő. De ha nem akartál bántani, akkor mégis mi volt az, amit... akartál?
Izgatottan dobog a szíve. Végre itt van a lehetősége valóban BESZÉLNI valakivel, akivel harcolt, és mindkettejük él. Még egy árva seb sem tátong rajtuk. A mágia egy csodálatos dolog.

Kuncogás tör elő belőle a nyilvánvaló kényszer hatására, hogy belekössön ebbe a képbe, rávilágítva, hogy nem éppen a pengéik feszültek egymásnak. Csak az ő pengéje feszült Gerard... illúziómása torkának, amit nem így tervezett persze, de talán jobb is így.
- Szóval ennyi? Meg akartál tudni rólam pár dolgot? Ennek mégis mennyi haszna lesz? Nem tudom a világ nagy titkait, amelyeket a déliek eltitkolnak az északiak elől. Nem tudsz kiszedni belőlem semmi olyat, amellyel egy pillanatra megváltozna a világ sorsa. Vagy ha igen... akkor azt a valamit én is szeretném tudni, mert eddig még nem jöttem rá.
Le kellene lépnie. Csak azért húzza az időt, hátha eszébe jut valami frappáns. Vagy megint ugyanaz történik, mint Leo-val. Szó nélkül elsétálnak aztán ki tudja, a másik oldalon az információk hányféle lábat, szárnyat növesztenek és alakulnak át.
De miért is kellene válaszolnia? Nem kötelezhetik semmi ilyesmire. Nem felel senkinek. Leszámítva talán Dél királyát, ám vele sem konzultálnak minden egyes akciójukról, tekintve, hogy jelenlegi titulusa miatt most már nem számít puszta zsoldosnak.
- Jelenteni? Miért kellene jelentenem bárkinek is?
Megrémül egy pillanatra. Ezzel talán többet árult el, mint kellett volna. De semmi gond, még mindig fennáll az eshetősége, hogy szimplán ostobának vagy naivnak nézi a démon.