[Magánjáték] In der Höhle des Löwen - Mia & Mina

Fájt kicsit a szívének a kastélyt őrizetlenül hagyni. De mit tehettek mást? Ha már egyszer megfogant ez az ötlet, ez az elképesztően őrült ötlet, hogy miután szenvedményes munkájuk eredményeképp kaptak egy helyet, ahol békében és biztonságban lehetnek, átmerészkedjenek az ellenséges oldalra és... még mindig keresi az okokat. Egyfolytában.
- Nem gondolod, hogy rossz ötlet volt? - kérdi Damient, aki mellette baktat. Lovon, természetesen. Az áldott jószágoknak fogalmuk sincs, hol vannak és ez mennyiben jelent mást, mint amikor Schnellbach ismerős határába érkeznek. Azonkívül, hogy itt kevesebb eséllyel jönnek kislányok, hogy rajtuk járják be a vidéket, lóhátról, a magasból.
Pedig jöhetnének.
A sötételf hagyományos utazóöltözékét vette magára. Bár ennek a szettnek a színe valamivel világosabb, az út porához vagy a tenger partját borító homokhoz hasonlatos. Minán kivételesen, nagyon kivételesen mélybarna lovaglónadrág és egy bordó felső található, jobb híján ez a páncélja az ellen, hogy észrevegyék. Nagyon örülne, ha nem kellene harcba bocsátkoznia. Még ha nem lenne rájuk írva, hogy nagy valószínűséggel déliek... Persze nem egy példát hallani arról, hogy tündék vagy vámpírok is a másik tábor támogatói legyenek. Ezt persze Dél nem nagyon kedveli, de nem mindig van sok választásuk. Halványan eszébe jut Gareth, a tünde, aki ki tudja, hol lehet most... remélhetőleg nem itt fognak összefutni vele.
- Fogalmam sincs. De mindig is szeretted kísérteni a sorsot.
- Te pedig kérdés nélkül hagyod, hogy ezt tegyem...
- De hisz kérdeztem egy csomót.
- Technikailag mi történne az öt faluval, ha meghalnánk?
- Ne mondj ilyeneket... senki nem fog meghalni...
- Akkor, ha eltűnnénk a föld színéről... mondjuk, északi hadifogságba.
- Ne légy paranoiás. A nagyvárosokban még lenne is erre esély, de itt a semmi közepén aligha.
- És itt, a semmi közepén vajon van esély rá, hogy elszállásolnak minket? Mondjuk ott?
A távolban, a mezőt tarkító rengeteg bokor és néhány elszórt fa mögül kiviláglik pár barnás, ám furcsa, hegyes alakú dolog, minden bizonnyal tetők. A szél is sodor feléjük valamiféle trágyaillatot, és bal oldalt egy szőlős domboldalt világítanak a nap lemenő sugarai. Mindez arra enged következtetni, hogy valaki él a környéken. Ám szerencsére ez nem nagyváros. Ők meg szimpla utazóknak tűnnek.
Egyre azon töri a fejét, hogy fog úgy szállást kérni, hogy nem hazudik senkinek semmit. A helyzet kísértetiesen emlékezteti a Leo-val való találkozásra annál a romnál. Akkor is a sereg küldte őket, nem önszántukból hagyták hátra a biztonságos hátországot. S még mindig nem tudja elűzni a gondolatot, hogy voltaképp örülne, ha összefutna vele itt ismét. Biztos, hogy nem fog. De ha egyszer csak szembejönne... Vajon  mi történne most? Vajon milyen lehet a férfi, amikor harcol?
Megrázza a fejét, és inkább próbál társára koncentrálni, ha már kérdezett tőle valamit.
-... jobb ötletem nincs. Ételkészleteink fogytán, az éjszaka közeleg...
- ..mihez is fog kezdeni éjjel, fáááradtan egy vámpír meg egy self... izé, fordítva. Miért magamat mondom előbb?!
Damien kuncog, ahogy Mina méltatlankodik saját magán, az út további részében sóhajtozva igyekszik reménykedni abban, hogy túléli, nehézpáncél nélkül. A bűntudat mardossa belülről. Bűntudat, hogy megvan a veszélye: elveszti a saját életét... fene a felelősségbe...
Egyre nagyobb lesz a kis házikó, ami a távolból mintegy makettnek tűnt. Tisztán látszik, hogy egy tanya az, hatalmas elkerített terület tartozik hozzá, kerítése itt-ott dülöngél és korhad már, ám a bent tartózkodó tehenek és kecskék nem nagyon tűnnek érdekeltnek lenni a területükről való kiszökésben. Barna, fehér, fekete foltjaikkal békésen nyammognak a füvön, a kicsik anyjukból eszegetnek, az pedig a fűcsomókat pusztítja, amit még meghagyott a tikkasztó nap. Egy szekcióval arrébb egy jókora istállónak kinéző létesítményt látnak, maga a ház pedig, ahol valószínűleg a gazda él, egy apróbb, téglalap alakú épület, vályogtéglái többé-kevésbé jó állapotban vannak, hogy megtartsák a zsindelytetőt. Kis kéményből szállong a füst, nyilván itthon vannak.
- No, hát itt volnánk - sóhajt fatalistán, ahogy lekászálódik a nyeregből. Furcsa érzés olyan nadrágot viselnie, ami nem páncél... Nem baj, a mágia megvéd.
- Érdeklődünk, aztán csak akkor viszem a lovakat az istállóba, ha el vagyunk fogadva.
Fogalma sincs, mennyire tud fogadórész lenni egy ilyen hely, de egyelőre ez a legjobb reményük. Ha elutasítják őket, hát továbbállnak. Nem kedvence a táborozás, de volt már rosszabb.
Hideg, rideg falak, korgó gyomor, gyilkos bűntudat. Szürke négyzetek mindenhol. Egymást keresztező vonalak, rácsok. Kulcs csillanása a falon. Végtelen, elérhetetlen remény.
Megrázza a fejét, és egy nagyot nyelve kopog az ajtón.
- Ki az? - kérdi egy recésebb, idősnek hangzó férfi. Az ajtó még nem nyílik.
- Utazók vagyunk, az iránt érdeklődnénk, ez a hely biztosít-e szállást... természetesen váltók fejében.
Egy érdeklődő, ráncosabb arc néz ki az ajtó résén, amely picit már kinyílt.  Amint meglátja Minát, elkerekednek szemei, amint meglátja Damient, még jobban.
- Fura egy társulat vagytok.
A self megenged magának egy mosolyt. - Mondták már. Amennyiben segíthetünk valamit a ház körül, vagy az állatokkal, azt is szívesen elvállalom. Egy éjszakára maradnánk.
Perceken át méregeti őket csendben a láthatóan ráérős parasztgazda. Mina arca vörösbe vált. Nem akarja, hogy hazudnia kelljen neki.. Semmi kárt nem akar okozni ezeknek az embereknek, ők nem részei ennek a játszmának valószínűleg.
- Albert? Albert, drágám, mi az, kik jöttek? - Egy nő tipeg ki kötényben, saruban valamelyik belsőbb szobából, haja rendezetlen, kócos, szeme sarkában nevetőráncok, egész arca arra utal, hogy vidám, elégedett élete volt eddig.
- Utazók, szállást keresnek...
- Oh. Hát... Most éppen elfogyott a disznócsülök, de van egy kis rétesem, meg leves az van még.
A férfi kétkedőn néz az asszonyra, Mina pedig próbál elfojtani egy mosolyt.
- Előbb talán ellenőrizni kéne, nincs-e fegyverük vagy efféle...
- Mágus vagyok. - vallja be, még mielőtt erővel kéne kiszedni belőle az információt... - De nem ártó szándékkal jöttünk.
- Ledolgozzuk.
- Ugyan, Albert, mit tudnának kiszedni belőlünk, gazdákból? Vagy tán el akarják lopni a kecskéket vagy a teheneket? Aztán hova vinnék innen? Semmi sincs tucat mérföldre innét - igyekszik nyugtatni az asszonyka nálánál jóval gyanakvóbb férjeurát. Közben integet nekik, hogy jöjjenek beljebb. Mina mosolyogva tesz eleget a kérésnek, óvatosan szagol bele az ódon levegőbe, szabadul meg lábbelijétől, nehogy összepiszkolja az egyébként patyolatnak nem nevezhető háztartást.
- Bocsássanak meg, a lovakat elhelyezhetem az istállóban?
Az asszonyka úgy néz Damienre, mintha valami holdról jött élőlényt nézne, hitetlenkedve, furcsállón, csodálkozva. Ám ellenségesnek nem mondható.
- Hogyne, hogyne, van nekik elég széna, majd osztozkodnak a többivel. De előre szólok, ha valamivel próbálkoztok, Alfred vasvillával rajzol mintákat rátok, úgyhogy tényleg legyen igazatok...
Aranyos fenyegetés.. - Efelől kezeskedhetem. - villant meg egy zavart mosolyt, majd biccent és becsukja az ajtót, visszasétál a lovakhoz és az istálló irányába indul meg velük...

A leány általában a városok szélén húzta meg magát éjjelente, hiszen az éjszakai élettől inkább igyekezett magát távol tartani. Sem a fogadók, sem a kocsmák népei nem tartoznak azok közé az emberek közé, akikkel szívesen találkozna, márpedig ők éjszaka aktívabbak. Ráadásul a vámpírok is éjszaka aktívak, róluk azonban azon kívül, hogy vért szívnak, és nem szeretik a napfényt, nem sokat tudott. Félni nem félt tőlük, legalább is nem jobban, mint bárki mástól, azt azonban rendkívül furcsának találta, hogy hogyan lehet félni a napfénytől, amikor a sötétség sokkalta ijesztőbb. Most is éppen azon ügyködött, hogy menedéket találjon magának az éjszakára, mind a sötét elől, mind a hideg elől. A háborúskodásból sem látott sokat, mindössze a városon belüli mozgolódást, aminek eredményeképpen ilyen messze került azoktól a helyektől, ahol általában tanyázni szokott. Közel s távol egy lélek sem volt erre, és azok a katonák, akiket látott, nem éppen a biztonságérzetet erősítették benne, annak ellenére sem, hogy tudta, hogy ők az Egyház oldalán harcolnak, hiszen azt is tudta, hogy ha harcolni kell, ha katonákra van szükség a városokban, az már régen rossz, és régen nem biztonságos olyasvalaki számára, aki kerülni szeretné a feltűnést.

– Mi van, ha van velük valaki, aki ugyanúgy képes meglátni bennem az angyalt, mint ahogyan az Atya képes volt erre, és akkor biztosan megkér majd, hogy használjam az erőimet az ellenség legyőzésére. Tudom, hogy ők az ellenség, és ők a rosszak, de én nem nagyon szeretném legyőzni őket, hiszen engem még sohasem bántottak. Ha bántanának, vagy bántanák az ártatlanokat, akkor biztosan legyőzném őket, de még nem láttam ilyet, és különben is, el kell kerülni a feltűnést, és lehet, hogy még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy legyőzzek egy sereget. Mekkora egyáltalán egy sereg?

Ezen morfondírozott, ahogy óvatosan megközelítette a hatalmas istállóépületet. Kerülni a feltűnést, ez volt a legfontosabb, így tehát azt a kockázatot is megspórolta, hogy bebocsájtást kérjen a házba magának. Nem akarta bajba sodorni a tanya lakóit, és bár az állatokat sem, mégis úgy sejtette, hogy annyira gonosz senki nem lehet, hogy ártatlan állatokat bántson, így tehát besurrant a nagy, résnyire nyitott ajtón. Még fél füllel hallotta a lódobogást, a vándorok érkezését, és egy pillanatra biztosra vette, hogy sietnie kell.

– Máris megtaláltak? Biztosan engem keresnek, hiszen véletlenül nem járhatnak ennyien ilyen elhagyatott helyen. Az is lehet, hogy csak az itt lakók értek haza... igen, biztosan ez történt.

Megrázta a fejét, hogy elkergesse a negatív gondolatokat, és mélyet szippantott az istálló levegőjéből, majd elfintorodott. Az orrát nem az az illat csapta meg, amit ő előre elképzelt, így csak mélyet sóhajtott ahogyan beljebb lépett és hunyorogva körbenézett a félhomályban. A malacokról azonnal elkapta a tekintetét, és bár a lovakon elidőzött egy picit, mégsem feléjük indult. A hatalmas állatok kissé félelmetesek voltak a számára, és már látott olyat, hogy valaki szekér elé esett az utcán, így tehát a bárányok irányába kezdett el osonni. Félúton elhaladva az egyik etető mellett, gyomra hangosan megkordult, ő pedig megtorpant. Zab és korpa, vízben feláztatva, és valami emberi ételmaradék leledzett a vályúban. Gyorsan körbetekintett, hogy nem látja-e senki, majd a karámban lévő állatokra pislantott.

– Ugye nem baj, ha veszek egy keveset? Lopni bűn, és az angyalok nem védekezhetnek, de ha ti meghagytátok nekem... biztosan rám várt, mert tudtátok, hogy jövök. Az állatok megérzik az angyalok érkezését.

Így, hogy megnyugtatta a lelkiismeretét, gyorsan belemarkolt a maradékba, és mohón enni kezdett, miközben továbbra is fürkészőn kereste, hol is aludhatna ma este. Az ételre már egyáltalán nem fintorgott, és igazándiból a szaggal sem volt baja, mindössze mást várt egy istállótól a bibliai történetek alapján, és sajnos újra és újra csalódnia kellett. Az épületen belül már semmit nem hallott a beszélgetésből, így nem tudhatta, hogy kik érkeztek valójában, ám az evés gyorsan elterelte a figyelmét a veszélyről. Mikor odaért a bárányokhoz, óvatosan megsimogatta az egyiket, majd meglátva egy félreeső zugot, gyorsan elkezdett tervet készíteni, majd meg is valósítani azt. Egy kevéske szalmát szedett össze a földről, ügyelve arra, hogy se az állatok alól ne vegyen ki, se a halomból ne lopjon, csak azt emelte el, ami szanaszét hevert a földön. Kényelmesnek nem éppen mondható ágyat vetett magának a sarokban, az egyik oszlop mögött, a lehető legfélreesőbb helyen, majd még egy kis élelmet magához véve bevackolta magát. Jelenleg mindegy volt a számára, hogy nappal van vagy éjszaka, hiszen a gyaloglás rettenetesen kifárasztotta. Elaludni nem mert ugyan még, de az ereje jócskán elfogyott ahhoz, hogy ennél többet tegyen, így tehát pihent, és várakozott, figyelve az állatok neszezését.

- No nézzük, hol van számodra hely, cimbora - motyog Lusthoz a sötételf, amint belép az erősen állatoktól szagló istállóba. Sokan undorítónak találják ezt a légkört, ő viszont mindig is szerette, noha... az, hogy a gyerekkorát juttatja eszébe, nem feltétlen jelenti a legjobbat. Az istálló mondjuk mindig is a nyugalom helye volt. Szeretett ott tevékenykedni. Ha az embergyerekek magukhoz engedték, akkor az ő házaik környékén is mindig az állatokat kereste, imádott körülöttük sertepertélni.
A két ló, Lust és Vollwind egymás után követik, s a többi állat fel is riad az ő, valamint kétlábú kísérőjük lépteire. Birkák, disznók... Önkéntelenül is rájuk mosolyog, ahogy végignéz a meglehetősen jól tartott állatokon. Amilyen kevés dolog szerepel az életükben, annyira fel tudják dobni másokét. Kár, hogy szegényeket ételnek tartják. A birkákkal mondjuk más a helyzet, szerencsére egy birka bundáját el lehet távolítani a bőre nélkül is. Ha minden állat ilyen volna...
Lust izgatottan kezd el nyihogni. Damien halkan csitítja, nehogy felzavarja az egész házanépet... persze már így is késő, bégetés és röfögés hallatszik mindenhonnan, paták súrlódása a fapadlóhoz. A háború nem ér el ide. Ez a hely védve van. Egy északi istálló... Fene se hitte volna, hogy ilyen részét is megtapasztalják majd a felderítésnek... Na jó, ez még bőven nem az.
Körbenéz, keresve valamiféle üres helyet, ahová elhelyezhetné a lovakat. Vagy négy-öt részleg van, nagyobbacska, valószínűleg lovak számára kialakítva, ám most nincs ott senki, csak üres, tiszta szalma. Remek.
Vollwind nagyon nem akar viszont a helyére menni. Nyihog, majdhogynem ágaskodik, érthetetlen, miért nem képes lenyugodni, elvégre egész nap sétált vagy ügetett, egy azért nem pehelysúlyú selffel a hátán. A sötét ujjak eltűnnek a puha sörény között, ahogy mélyen belenéz az értelmes, barna szemekbe.
- Semmi gond. Tudom, hogy északon vagyunk, de ne félj. - A francba, talán nem kéne hangosan kikotyogni ilyeneket. Mindig lehet, aki hallgatózik. - indul be egészséges paranoiája. Azonban azt is tudja, hogy ha egy állat nyugtalankodik, annak oka van. Az ételnek sem esett neki, ezek szerint nem magával lehet problémája, inkább a hellyel. Pedig fajtársak között van, istállóban, ismerhetné...
Egyszer csak egy fura, morgó hangot hall. Nem túl élénken, épp csak annyira, hogy feltűnjön a változás az esti csendhez képest. Olyasmi, mint amikor valakinek a gyomra rendetlenkedik. Vagy netán csak éhes...
Az oszlopok, amik tartják az épületet, elég vastagok. Simán megbújhat valaki mögöttük. Na ez már több a soknál. Kémvadászok? Itt? Ugyan... De valakinek mégis itt kell lennie, eleget olvasott nyomokat ahhoz, hogy tudja. Talán egy bandita. Vagy csak egy tolvaj, aki meghúzta magát itt. De mit akarna lopni, valóban, egy tanyáról? Állatokat?
Egyik tőrét a kezébe csúsztatja, majd feltartja a kezét jelezve a lovaknak, hogy maradjanak veszteg. Pislogni sem nagyon tart szünetet, lassú macskaléptekkel közelít az oszlophoz, minél kevesebb zajt keltve, bár ha észrevették, akkor teljesen mindegy, ad-e ki hangot... Készen áll bármiféle rezdülésre, amely látóterében történik, füleit hegyezi bármiféle hangra, lassan, lassan csúsztatja lábait a földön...
...meg is lát egy apró csomót, feküdni a földön. Picike szalmaágyon. Egy apró test, haja száli szinte egybeolvadnak azzal, amin fekszik, egy... kisgyermek.
Alig tudja megállni, hogy halkan fel ne nevessen. Saját magán. - No erre nem számítottam - jegyzi meg halkan. A tőrt valamiért mégsem teszi vissza a helyére. Sosem lehet tudni. Sosem lehet tudni, de... hogyhogy nem vették eddig még észre a kis potyautast? Aki persze nem utazik sehova, legalábbis nem a mai napon. - Hát te? - kérdezi, jobb nem jutván eszébe. Te jó ég, olyan régen beszélt gyerekekkel, leszámítva a Schnellbach-belieket, velük is inkább Mina foglalkozott. Tőle valahogy mindig tartottak kicsit az embergyerekek. Legalábbis egy ideig. Ez a népség legtöbbjével így szokott lenni.

Mia ugyan nem volt se felderítő, se megfigyelésben jártas valaki, a saját magához való esze azonban megvolt, így hamar leszűrte, hogy ha valaki ilyen hangos léptekkel közelít felé, és nem is az az első lépése, hogy utána szaglásszon, az valószínűleg nem azért érkezett, hogy őt elkapja. Ettől függetlenül persze igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, hogy rejtve maradjon, és remélte, hogy a férfi a lovaira fog több figyelmet fordítani inkább, mintsem a környezetére, így elkerülheti a találkozást.

– Szépen kérlek lovacska, nyugodj meg! Én itt sem vagyok, igazán nem kell velem foglalkoznod!

Fohászkodott magában remélve, hogy az állat megérti, vagy legalább megérzi a neki intézett gondolatait. Tudta, hogy az állatok megérzik a félelmet, és azt is tudta, hogy egy ló biztosan nem akarna neki rosszat, hiszen ő soha nem bántotta a lovakat. Azt még nem tisztázta magában, hogy az állat azért viselkedik-e így, hogy elterelje a gazdája figyelmét róla, vagy azért, mert Isten azt szeretné, ha pont találkoznának, és erre a célra használja most a hátast. Egyvalamit azonban tudott: Aki ilyen szépen és kedvesen beszél egy állathoz, az biztosan nem lehet gonosz, annak ellenére sem, hogy az északon levés viszont zavarja. Mia azokat a szavakat is tisztán hallotta, ami jócskán növelte félelmét, így most gondolatai ide-oda cikáztak keresvén, hogy ki is lehet az idegen valójában. Amikor az érkező lépteinek hangja egyértelműen felé közeledtek, a leány még inkább a falhoz húzódott, táskáját védelmezőn mellkasához szorította, és akaratlanul is behunyta a szemeit félelmében. Megpróbálhatott volna elszaladni, de annyit már régóta tudott, hogy a legtöbben gyorsabbak nála, és ha csak nincs tömeg körülötte, amiben eltűnhet, nem sok esélye van a menekülésre. A rettegés legalább annyit eredményezett, hogy nem látta meg a tőrt az tünde kezében, hiszen csak fél szemmel mert felpislantani rá, akkor is csak az arcára, amikor az kérdést intézett hozzá. Annyit még sikerült megértenie, hogy ha az idegen nem rá számított, akkor már teljesen biztos, hogy nem őt kereste ezidáig. Ettől persze még lehetett veszélyes, vagy egyszerűen csak haragos azért, mert engedély nélkül besurrant a pajtába. Nyelt egy nagyot, hogy legyen ideje összeszednie a gondolatait és visszanyerje hangját, legalább csak egy rövid válasz erejére, ám a válaszon magán szerencsére nem kellett sokat gondolkodnia, az automatikusan érkezett.

– Én... én nem csináltam semmi rosszat!

Hangja halk volt, érezhetően nehezen préselte ki magából a szavakat az ijedtségtől összeszorult torkán keresztül. Fejét azonnal leszegte a válasz után, kócos haja az arcába omlott, miközben hátát a falnak szorítva remegett kissé. Ujjai, amivel táskáját szorongatta, és arca még mindig maszatos volt a rögtönzött ebéd után, bár ez nem nagyon ütközött ki az amúgy is egész testét takaró mocsok alól.

Damien megbabonázva nézi egy darabig a jelenséget, amint az félve, magát összehúzva simul ennek az isten háta mögötti kis pajtának a falához, melyet menedékül választott. Arcán koszfoltok, szemeiben az elidegenedettség félelme, valószínűleg egyáltalán nem tudja kiszámítani, mi lesz a következő dolog, ami történik vele. Ő egy passzív fél itt, egy tudatlan, egy menekülő.
Eszébejut a kisfiú, aki félve, összeszorult gyomorral kujtorgott ennivaló után. Pénz után. Szembemenve az erkölcseivel és a józan eszével, a családjáért. Meg a néhány évvel ezelőtti kódorgó vándor, aki sötét bőrét leszámítva pont ugyanígy nézhetett ki, de legalábbis így érzett belül, elveszetten és célok nélkül, sehol sem érezve otthon magát és sehol sem érezve a jogot, hogy ahol van, ott szabad is lennie, létjogosultsága van erre a világra. Nem. Kitaszított volt és sehová sem tartozó önjelölt igazságosztó. Bármelyik alkalommal elveszthette volna az életét, ha nem elég ügyes, bármikor elvághatta volna a torkát egy bandita vagy egyszerűen elfogyhatott volna az élelme és talán a következő összes településen úgy döntenek, nem kell nekik semmiféle munkaerő...
Ahogy előző élete röviden átsuhan rajta, rájön, hogy a jelenben sem ártana cselekedni, mert ez a szegény lény jelenleg retteg tőle.
- Ne aggódj. Nem akarlak bántani. - próbálja megnyugtatni, az emberek nyelvén szólva, érezhető akcentussal. Közönséges mondatok, de mi mással kezdhetné? Persze még így is vagy hisz neki, vagy nem. De ebben legalább biztos. Nem akarja bántani. Amíg ki nem derül, hogy megérdemelné, nem is fogja megbánni ezt a döntést, de nem, ez a kislány nem olyannak tűnik, mint aki bármiféle hátsó dolgot forgat a fejében. - A lovakat hoztam az istállóba. Úgy látszik, észrevettek téged - pillant mosolyogva oldalra a pejló irányába, aki lassacskán közelebb lépdel, kíváncsian, óvakodón, ám a sötételf inkább visszainti fölemelve a kezét. A lány biztos nagyon fél, nem kellene még jobban megijeszteni egy szaglászó állattal. Persze egy istállóban fekve nyilván nem lófóbiás, de akkor is.
Örömmel konstatálja, hogy már attól nem esett össze a gyermek, hogy meglátta a fekete arcát. Általában nem szokták szeretni. Ám úgy tűnik, több félnivalója is tud akadni az ember lányának.
- Én Damien vagyok. Téged hogy hívnak?
Egy sötét gondolat az agyában eszébejuttatja, hogy ha egy teljesen más személy lenne, kapva kapna az alkalmon, hogy eggyel csökkentse a lehetséges felnövő északiak számát. Fogalma sincs, miért fordulnak meg egyáltalán a fejében ilyen kegyetlen gondolatok. Bár valóban. Ez a kislány egy északi. Ő meg leáll vele diskurálni. Jó, nyilván, a szállásadóik is azok, de ők része a küldetésnek, ha úgy vesszük.
A fenébe is, jobban szereti a teljesen feltűnésmentes felderítést...

Bár Damien volt megbabonázva, mégis Mia volt az, aki moccanni sem mert, és a rövidke kirohanás után, amivel biztosítani kívánta magát, és a másikat arról, hogy ő tényleg nem tett semmi olyat, amiért büntetést érdemelne, meg sem mert nyikkanni. Neki nem volt olyan hosszú élete, amelyet végiggondolhatott volna, kizárólag az járt a fejében, hogy bajban van, és ha meg kell védenie magát, akkor az egész küldetése veszélybe kerülhet. Furcsa volt az a félelem, amit ő érzett. Megijedt ugyan sokszor, nem volt valami bátor teremtés, félni azonban nem félt, legalább is nem a halálfélelem volt az, ami aggasztotta. Attól rettegett, hogy mi lesz, ha használnia kell az erejét, ha nem tudja még elég jól irányítani, ha ártana esetleg vele másoknak, vagy önmagának, és nem tudná megtartani a titkot, nem tudná teljesíteni a feladatát. Az, hogy nem akarja bántani, már egy jó jel volt, és Mia nem készült arra, hogy bárki is hazudna neki erről. Nem azért, mert ennyire bízott volna az emberekben, vagy bárki másban így hirtelen, hanem azért, mert ha valaki vele szemben áll, és nem ismeri az igazi kilétét, és bántani akarná, az nem folyamodna ilyen trükkökhöz. Aki eddig bántani akarta, az teljesen egyenesen indult el felé, vigyorogva, egyáltalán nem leplezve az ártó szándékot. Na persze a félrevezetés és a kihasználás már más kérdés, még egy gyerek esetében is, de tudta jól, hogy ő nem olyasvalaki, akitől bármit el lehetne venni, ugyanis a könyvén kívül semmije nincs, és ez látszott is rajta. Hálásan, majd egyetértően bólintott, és a lovakra emelte a szemeit. Az ő tekintetüket állta, és a karámban lévő állatokkal ellentétben, az ilyesfajta betanított lovaktól egyáltalán nem félt, hiszen tudta jól, hogy ők eléggé jól neveltek ahhoz, hogy véletlenül se rúgják meg. Ezeket az állatokat már szívesen megsimogatta volna, így picit bánta is, hogy a férfi nem engedte őket közelebb. Többet időzött az állatokon, mint magán a sötételfen, és bár látta a faját, egyáltalán nem ijedt meg, sőt, meg sem lepődött. Számára a gonoszok nem feltétlenül a délieket jelentették, hiszen nem találkozott velük még soha, vagy legalább is nem tudott róla, és bár tudta jól, hogy ők az ellenség, azt azonban nem, hogy ez azt jelentené, hogy minden déli az, vagy csak a katonáik, akik megtámadják az északi városokat. Amikor Damien ismételten megszólalt, megint felé fordította a tekintetét, és ezúttal picit kevésbé elhaló hangon szólalt meg.

– Én... Mia vagyok. És egyáltalán nem akartam zavarni... csak aludni szerettem volna valahol... sajnálom...

Legszívesebben felállt volna, hogy jelezze, hogy már el is tűnik, nem szeretne tovább útban lenni, ennyire azonban még nem volt nyugodt, és a fáradtság is túlságosan erőt vett rajta ahhoz, hogy csak úgy hirtelen felpattanjon, így egyelőre ülve maradt ott, ahol Damien rálelt.

Mia. Nahát. Hasonlít a Minára. Persze nem valami különleges név. Ám a lányka sem tűnik nemes gyermekének. Hogy kerülhetett ide?... Azonkívül, hogy nyilvánvaló veszélyforrást jelenthet, olyan gondolatokat ébreszt a sötételfben, amilyeneket ritkán érzett. Egyrészt az egoizmust, mivel saját sorsát idézte föl benne, másrészt a vágyat, hogy segítse valahogy, akármilyen apró módon csak tudja. Mina is biztos így lenne vele. Vajon ki fog jönni utána, hogy megnézze, mit vacakol ennyi ideig a lovakkal?
- Egyáltalán nem zavarsz. A bentiek tudnak róla, hogy itt vagy?
Amennyiben nem, és ez veszélyt jelentene számára, valami más dolgot kellene kitalálni. pedig a legegyszerűbb az lenne, ha bevinnék, ott biztosan kapna rendes meleg ételt meg szállást. Amennyiben szállásadóik nem sokallnak be attól, hogy nem elég, hogy ketten jönnek, ráadásul még követi őket egy poros gyerek is. Hát szó ami szó, nem így tervezték ezt az utazást...
Ezt már csak egy Leo-val való találkozás spékelné meg... Igyekszik kirázni a fejéből a gondolatot. Elég mára a problémás északiakból. A problémás itt az olyat jelenti, aki iránt semmi okuk bármiféle ellenszenvet érezni.
Pokolba ezzel a nyavalyás háborúval, úgy általában... ha az nem lenne, bántatlanul járkálhatnának, amerre óhajtanak, Hellenburgos fejékkel a fejükön... na jó, ez talán túlzás lenne. De semmiképpen nem kellene egy gyereknek istállókban bujkálni.
Vollwind, az egyik barna pejló lassan és érdeklődő nyihogással topog közelebb a gyermekhez. Damien gondosan rajta tartja a szemét, ha kárt tesz benne itt a szemei előtt... A ló viszotn barátságosan közeledik, szaglászni kezd, mintha csak ennivaló nyomait érzékelné Mián.
- Nyugi, megszokták a társaságot - magyarázza.

Teljesen logikus volt a következő kérdés, és Mia számított is rá, azonnal meg is rázta a fejét, teljes őszinteséggel bevallva az igazat.

– Nem... ők nem... de ne tessék megmondani nekik kérem, nem szeretném őket zavarni. És... és reggel már megyek is tovább, megígérem.

Szabadkozott miközben szinte könyörgő hangon, nagy, kérlelő szemekkel meredt a sötételfre. Az, hogy Damien bentiekként hivatkozik a bentiekre, egyértelművé tette, hogy ő sem tartozik a tanyához, ez pedig mindkettejüket ugyanarra a végkövetkeztetésre juttatta. Ha a lakóknak már így is van minimum két vendégük, a lovak számából következtetve, akik biztosan fizettek is azért, hogy itt megszálljanak, akkor semmi szükségük egy újabb koloncra, aki ráadásul egy lelenc is, és biztosan úgy hinnék, hogy csak a baj van vele. Persze könnyedén lehet, hogy jótét lelkek lakják a házat, akik szívesen megosztanák hajlékukat a rászorulókkal, az azonban veszélyforrást jelentene, és Miának a tervekhez kellett magát tartania, minél kevesebb feltűnést keltve. Ez azonban az állatokra nem vonatkozott, és bár Damien nyugtatóan szólt hozzá az ügyben, teljesen feleslegesen tette, hiszen ettől az egy dologtól egyáltalán nem tartott. Régen volt már ugyan, amikor ilyen közel kerülhetett egy nevelt paripához, mégis ösztönösen tartotta ki elé a kezét, nyitott tenyérrel, majd simogatott végig a fején, ha az állat elég közel hajolt, és pár pillanatra minden aggodalom el is tűnt az arcáról. Az állatok nem tartoztak egyik oldalhoz sem, és bár körbelengte őket az emberek eredendő bűne, valahogy mégis jobban megmaradtak olyannak, ahogyan az Úr megteremtette őket... legalább is a növényevőek, de szerencsére a sötételf nem valamiféle bestián érkezett az istállóba. Akkor minden másképpen alakult volna. A leány talán túl sokáig is törődött az állat csodálásával, ám mivel nem akarta feltartani a férfit, néha azért rásandított, várván az ítéletre, hogy miként is dönt vele kapcsolatban.

Ahogy sejtette. A félelem logikus, de ez így mégsem lesz jó. Ki hagyna egy istállóban egy gyereket, aki láthatóan nem démon, nem az ördög csatlósa...
Várjunk. Démon.
Végiggondolja, amit a démonokról tud, és ha nagyon elvetemült lenne, melyik csoportba tudná legfeljebb beszuszakolni Miát. Bár ennyit még nem tud róla. És nem, úgy összességében tényleg egy elveszett gyermek hatását kelti. Szimplán ember, és kész. Mondjuk ettől még északi. És vajon mi vagy ki elől menekül? Nem is a háborúhoz lenne köze az egésznek? Vagy talán mégis, és elvesztette a szüleit?
Legegyszerűbb, ha megkérdi tőle, szerencsére ezzel eddig még mindig sikerült célt érnie.
- Jó, rendben, egyelőre nem mondom el. De nem hiszem, hogy rejtegetned kellene magadat. Mina - a társam - most bent van, gondolom, már nekikezdtek a vacsorának. A háziasszony nagyon kedves volt, beengedett minket, azt mondták, kapunk szállást. - magyarázza. Csak reméli, hogy igaza is lesz, és a háziak nem valami csapdával várják őket... Ez a gondolat nyugtalanságot szül benne. A túlzott kedvesség mindig gyanús.
Elmosolyodik, látván a kisgyerek apró tenyerét a ló puha orrán, s az állat sem tiltakozik ez ellen. Nyelvét ugyan kinyújtogatja néha, meg-megnyalintva, amit ér, hátha valami finomat is talál rajta.
- Hogyhogy nem vagy otthon, Mia? - kérdi nem vádló, pusztán érdeklődő hangnemben.
Muszáj kiderítenie, biztonságos lenne-e a gyermeket bevinni a házba. Vonatkozzék ez a biztonság mind a kislányra, mind rájuk, mind a házigazdákra. A lehető legkevesebb nyomot hagyva kéne távozni innen. Talán nem árt a dolognak, ha beviszik Miát, hiszen valószínűleg ő is ebben az országrészben született, még ha most valamiért menekülőben is van. Na de hogy hogy fogja elkerülni a furcsálló tekinteteket, az már a jobbik kérdés.

Nem volt teljesen megnyugtató az a szavak közé biggyesztett egyelőre kifejezés, és ez arra késztette Miát, hogy ló ide vagy oda, neki mégis csak szedelődzködnie kell. Ha Damien be is kívánja árulni, hacsak nem rángatja magával a házba, akkor mire visszaérnek ő már itt sem lesz. Az egyelőre ellenére nem tűnt úgy, mintha kutyákkal akarná megfogatni, amiért beszökött a tanyára, így a terv egészen kivitelezhetőnek látszott. Annak ellenére azonban, hogy láthatóan készülődött, ami abból állt, hogy óvatosan felkelt, és megigazgatta magán a ruhákat és a táskát, amitől nem lett sokkal rendezettebb, mégis figyelmesen hallgatta a másik fél beszédét, folyamatosan értőn bólogatva. Nem akart sokáig maradni, de tiszteletlen sem szeretett volna lenni, így tehát válaszolt.

– Én... nagyon örülök, hogy találtak szállást. És... és jó utat is kívánok.

Mondta, miközben már csak a táskát igazította oldalához, amelyben a könyv lapult, és intézte volna a meghajlást is, hogy elköszönjék, amikor a férfi az otthona felől kezdett érdeklődni. Zavarában csak gyorsan megrázta a fejét.

– Nekem nincs. Nincs olyan.

~Olyan nincs, amire Ön gondolni tetszik. Másmilyen van. A mennyek országa. Isten háza. Isten mindenhol ott van, és nekem emiatt mindenhol ott az otthonom... csak valahol jobban mint máshol. De... de nekem jobban is mint másnak.~

Ekkor már szinte könyörgően pislogott a kijárat fele, amit azonban Damien akaratlanul is elállt előle. Nem hagyhatta csak úgy faképnél, miközben láthatóan segíteni akart, és érdeklődött iránta, az nagy pimaszság lett volna, viszont megfogalmazni sem tudta rendesen a kérdést, csak rövid nyöszörgés után sikerült kinyögnie a halk szavakat.

– Mehetek? Kérem...

Hát el akar szelelni? Végül is nem tudna észérvet mondani az ellen, hogy ne tegye. Egy északi kislány. Szerencsétlen, hogy nincs hova mennie, de nem tudnak mindenkit magukkal vinni. Ahogy tűnik, nem is igen engedné. Talán ha engednék, hogy lovon jöjjön, azokat úgy tűnik, szereti. Ám attól, hogy valaki gyermek, még nem bolond, egyébként pedig a jelenlegi helyzetében valószínűleg mindenki elől így menekült volna. Remélhetőleg. Nem szeretné magát különlegesen hátrányos helyzetben érezni...
- Köszönöm. De miért félsz attól, hogy bemenj? És... hová akarsz menni innen?
Gyere Délre -, akarja mondani. Gyere velünk és jó dolgod lesz. Egy éhes szájjal több vagy kevesebb úgysem számít. Ott lehetne otthonod. Sajnos ez úgysem lehetséges. Könnyen lehet, hogy ha öt vagy tíz évvel idősebb lenne a gyermek, vagy többel, ő állt volna velük szemben vicsorogva, puskát szorongatva a kezében és a levegő moccanására is lőve, szitkozódva utánuk és vérüket ontva.
Sőt, lehet, hogy még meg is teszi majd. Ebbe szomorú belegondolni.

- Mi a neved, kisaranyom? - kérdezi Minától az asszonyka. Közben mosolyogva sürög-forog, egy tiszta rongyot terít elé alátétnek, majd tányért is kap, a kis szobát sűrű, sülő hús szaga tölti be.
- Mina vagyok. Wilhelmina, de a Mina is elég.
A férfi csak ül a sarokban egy széken, szótlanul. Mina alig várja, hogy Damien visszajöjjön, jó sokáig marad már... A légkör nem épp a legkellemesebb, talán azért, mert északon vannak. Nem szereti rábízni magát valakire, akinek nem mondhat el mindent. Csak remélni tudja, hogy nem kezdik el kérdezgetni, honnan jött, merre megy, mit akar, szereti-e a lovakat vagy a gyerekeket. Vagy bármiről. De a csend... a csend sem jobb, mert bármi kitörhet belőle, akár egy villám.

– Én nem félek!

Bár erélyesebb volt az elutasítás, mint eddig bármely hang, amit Mia az idegen felé intézett, és a magabiztosság is erősen érezhető volt benne, nem igazán lehetett volna úgy definiálni, hogy a leány felemelte a hangját. A bizonyítás is inkább szólt magának, mint Damiennek, hiszen a sötételf joggal feltételezhette volna, hogy ő fél, és ez az álcájának is előnyére vállt volna, egy angyal azonban nem félhet semmitől. Nem félhet attól, hogy bemenjen egy házba, miközben démonokkal kell szembenéznie nap mint nap, vagy legalább is a démonokkal való szembenézés esélyével, Mia esetében. Nem félhet, mert megtartja és védelmezi őt az Úr. Nem, ő nem félt, ő csak megfontoltan kerülte a felesleges kockázatokat. Legalább is igyekezett ezt elhitetni önmagával, és ha már Damien ott volt, akkor úgy mellesleg vele is. Ha pedig már ilyen hevesen reagált az első mondatra, legalább is önmagához képest, ezt a határozottságot átragasztotta a következő megszólalására is. Kinyújtotta a kezét, majd találomra kijelölt egy irányt. Ekkor már sokkal kevésbé látszott rajta a valódi magabiztosság, ám ő igyekezett legalább a látszatot megtartani.

– Arra! Igen! Arra szeretnék menni.

Még ezzel az eltökéltséggel sem tűnt azonban olyannak, aki bármikor is vicsorogna és puskát szorongatna, és főleg nem szitkozódna. Villámokat meg kénköves tüzes esőt szórni az egy dolog, de szitkozódni sose szitkozódna.

Tisztázódott, hogy nincs konkrét elképzelése, csak úgy EL szeretne menni innen. Remek. Bármelyik épeszű... kissé kegyetlen, de épeszű.. vagy tán nem is kegyetlen ember biztosan útjára engedné minden kérdés nélkül. Elvégre ha menni akar, hát menjen. Ám... Van egy olyan érzése, hogy segítség nélkül nehezen élné túl a vadonban.
- Tudod, milyen messze van a legközelebbi település? - próbál rávilágítani, hogy ez talán mégsem a legjobb ötletek egyike.- Van elég ennivalód? - Odabent készételt főznek, tudod... nem igaz, hogy nem érzed az illatát... - De azért ezt már nem dörgöli szegény kislány orra alá. Beleszagol a levegőbe, hogy igazolja kimondatlan állítását, de főleg széna és trágya érződik csak. Azért beszivárog egy kis sülő hús is. Furcsa az illata.

Mina mint egy jó gyerek, türelmesen várakozik az asztalnál, kihúzott háttal, némám, akarva-akaratlan megfigyelve belülről a házat. Nem túl különleges, egészen rusztikus, régi, ódon fabútorok, akkora asztal, hogy egy kisebb család elfér nála, négy széket lazán köré lehet helyezni. Eddig kettő volt, a harmadikat az ő kedvéért húzták ide. Valamiféle véletlenszerű tájkép lóg a falon, zöld domboldal, fák, egy kis kunyhó, de annak is vastagabb a kerete jóval, mint maga a kép, s igazából több díszítést is tartalmaz, cirádás barna minták futnak körbe.
- Nézelődj csak, nézelődj. Szép hely, ugye?
- Jah... iigen... - vörösödik el. Mit gondolnak ezek, be akarnak költözni? Bár még Damienre nem kérdeztek rá, úgyhogy örülhet.
- Nem sokan járnak mifelénk, tudod.
- Hm.
- Jó, ha van egy-két vendégünk.
- A háború nem gyakorolt nagy behatást akkor az... életükre, remélem?
- Háború? Ugyan... nem háborgatnak minket. Tudják, hogy tőlünk félni kell - kuncog az asszonyka. Nos, ez felettébb bizalomgerjesztő...
- Miért is kéne? - ráncolja a szemöldökét.
- Az asszonyok veszedelmesek tudnak lenni. Ezt neked is tudnod kell - pillant fel rá sokatmondóan. Mina arca megfeszül, valamennyire elhúzza a száját, melyet lehet mosolyként is értelmezni. Mi a fene... ez most fenyegetés? Vagy dicséret?
- Hát... igen... főleg az anyák. Ha a gyermekük veszélybe kerül.
Legalábbis elméletileg annak kéne lenniük. És nem hagyni, hogy végezzenek velük...
Miért most kell, hogy eszébe jusson ez...?
A néni ismét hátat fordít neki, majd úgy fél perc múlva be is jelenti: - No, jó lesz már! - azzal a rotyogó, pörköltnek kinéző húst rászedi a Mina elé készített tálkára. Forróság sugárzik belőle és nagyon erős illata. Mindezek után olyan tekintettel méregeti, mint a nagymamák a gyereküket, akit tömni szoktak, és nem engedik el addig, amíg az utolsó falat le nem ment a torkán... Kissé zavarban van ettől a nézéstől.
- Köszönöm szépen... - motyogja.

– Tudom!

Vágta rá gondolkodás nélkül a lány, és bár utólag belegondolt ugyan, megnyugodva vette tudomásul, hogy nem hazudott.

~Ő sem hiheti, hogy itt születtem, vagy csak úgy idekerültem a semmiből, tehát egy másik városból jöttem, és emlékszem, hogy sokat gyalogoltam, tehát a legközelebbi település elég messze van. Persze mondjuk nem is biztos, hogy a legközelebbiről jöttem, és akkor a legközelebbi meg még közelebb van, mert oda úgysem megyek vissza, ahonnan jöttem, mert ott már voltam, és azért jöttem el onnan...~

Önmagát lovalta bele az először csak színlelt határozottságába, ám ez azért még mindig nem volt elég ahhoz, hogy önmagát is becsapja a következő kérdésre adandó válasszal.

– Elég... van mindig elég.

~Az Úr megsegít, és ha picit éhes is vagyok mindig, vagyis majdnem mindig, annyira éhes még soha nem voltam, mert mindig volt elég ennivalóm.~

Számára az elég egyet jelentett azzal, hogy ne haljon éhen, hiszen pont annyi kellett ahhoz, hogy tovább tudjon menni, és teljesíteni a szent feladatát, amit Isten kijelölt számára. Az étel illatát eddig ugyan nem érezte, de most, hogy a sötételf beleszagolt a levegőbe, számára is egyértelművé váltak azok az illatok, amiket eddig nem vett észre, és gyomra hangosan meg is kordult emiatt, ő pedig csak összehúzta magát kissé. Ha nem pillantott volna oldalra, akkor bizonyára egy-két haragos pillantást vetett volna Damienre, amiért felhívta a figyelmét a bentről érkező sült hús aromájára, így azonban ha kevésbé magabiztosan is, de tartotta magát ahhoz az elhatározáshoz, hogy ő bizony indulni fog. Éppenséggel csak elindulni nem mert, amíg nem volt biztos abban, hogy a férfinak semmi kifogása nem lesz ez ellen. Amíg ezt nem tudta biztosra, veszélytelenebb volt egy helyben maradni. és tartani a távolságot kettejük között.

Vissza kéne mennie Minához. A tehetetlenség és a döntésképtelenség lassan kezd őrjítő mértéket ölteni.
- És mégis elindulsz? Bajod eshet. Miért félsz ennyire tőlük? Ha bejössz velem, kaphatsz enni és lesz is hol aludnod. Aztán... - elvihetünk a legközelebbi városba, vagy kereshetünk egy árvaházat, vagy... - Túl messzire ment. Nem szedhetnek össze minden gyereket az árokparton. Még Délen sem.
Tényleg, van egy kastélyuk.
Nem. Ez itt észak, még mindig...

Fura alakú dolgok vannak a pörköltben. Mina határozottan nem emlékszik semmiféle állatra, amely húsa ilyen színű vagy ilyen szagú lenne. Nagy, mély levegőket véve tesz úgy, mintha kavargatná az ételét - egyszerűbb lenne, ha levesről lenne szó -; valójában viszont végig próbálja megállapítani, megérdemli-e ez a megevést. Visszaalakult úrilányosba, most már finnyásabb az ilyen dolgok területén, úgy látszik. Vagy csak... a légkör az, amitől feláll a tarkóján a szőr.
Nyavalyába is, jöhetne már Damien. Mi az eget vacakol ennyit a lovakkal?
- Óh... izé... bocsánat, de megnézhetném étkezés előtt, merre van a társam? Lehet, hogy... nem is tudom, makacsok a lovak, vagy ilyesmi.
- A mi lovaink ugyan nem makacsok.
- Nem... A mieink, amiket bevitt az istállóba.
- Edd csak már meg, ha már kiszedtem, hát ki ne hűljön! - A néni héjaszemekkel nézi. Még be sem mutatkoztak.. bár.. talán szólította a feleségét valahogyan Alfred. Nincs végtelen memóriája sajnos.
Kétségbeesetten néz rá a húsra. Most ezzel mihez kezdjen?
- Na mi az? Tán nem ízlik?
- Még nem... kóstoltam meg. - Miért nem lovagoltak el a legközelebbi fogadóig...?
Az asszony szemei összeszűkülnek. - Hát nosza rajta.
A villájára szúr egy darabot. Majd lassan elkezdi közelebb emelni a szájához, szemeivel ráfixálódva az evőeszköz végére. De nem... nem megy, nem... - Bocsánat, de aggódom Damien miatt... - Magam miatt aggódom, miért nincs már itt?!
Kezei majdhogynem remegni kezdenek.
Az asszony elszánt tekintetét elveszi róla, és fölötte a férjére néz, aki mindeddig teljesen szótlanul üldögélt egy helyben. Ekkor azonban feláll. És van a kezében valami. Egy nagy adag lapát. És úgy kezd közelíteni, mint aki éppen egy nagy halom fát bámul, amit majd fel kell szeletelnie.
- Hát ez van, nem tetszhet mindenkinek minden... komolyan nem értem, miért vagytok ennyire finnyásak. De legalább több marad nekünk.
Nyel egyet. Miért közelítenek felé egy bazinagy lapáttal? Te jó ég... Damien, hol a jószagú ibolyavirágszálban vagy?! Nem mintha szüksége lenne fizikai támogatásra. Inkább lelkire. Mindig is inkább arra volt. Most, itt, egy éjlánggal szétpörkölhetné az arcukat, de ezt nem tudják...
Szinte kirúgja maga mögül a széket, ahogy lassan kezd körvonalazódni a kép. Az a baj, hogy az asztaltól fölállni úgy lehet, ha hátrafelé helyezi a testsúlyát, a férfi pedig ezt kihasználva nyomban közelebb is lép hozzá és kiránt egy lábat alóla... Felsikít, az asztalsarok valahol a bordáinál szúródik bele egyszerre okozva csiklandozó és borzalmasan fájdalmas érzést. Szinte ösztönből idéz mindkettejükre egy Utánzást, melynek következtében ők is mindketten a földre kerülnek. Pillanatok alatt történik az egész, a következő másodpercben már fölkaparta a piszkos, koszos, régi lapátot a földről és rácsapott a férfi fejére... a tarkójára. Talán. Célozni sosem tudott annyira. Mire észbe kap, remegő kézzel bámul egy elernyedt, földön fekvő valakire.
- Te... te kis boszorkány... - a nő elhűlő hangjában félelem bujkál az undor és gyűlölet mellett. A háború visszhangja éled fel benne, ahogy kimondja a szavakat:
- Maga a boszorkány... n-nem fogom megölni, de ha m-még egyszer valami hasonlóval próbálkozik...
Fölötte áll, és néz le rá. Meglepi a hatalom, amit a saját kezeiben érez. Ehhez képest rettegés és iszonyat fogja el. Pedig ő erősebb náluk. De vajon hányan tévedtek már be ide, akik nem voltak?

- Mi a... - Damien megmerevedik, ahogy meghallja a sikítást. - Maradj itt, bemegyek.

A beszélgetés kezdett még annál is egyoldalúbbá válni, mint ahogy azt Mia általában megszokta, amikor valaki győzködni próbálta őt valamiről. A világ talán legerősebb érvei voltak a kezében, hiszen egy isteni küldetést senki nem tekinthetne semmisnek, az mindig elég ok lesz arra, hogy ezt vagy azt megtegyen. Ábrahám a saját gyermekét áldozta volna fel, mert Isten ezt kérte tőle, és ehhez képest az, hogy üres gyomorral sétáljon egy keveset, Miának semmiségnek látszott. Ezeket az érveket sajnos azonban soha nem oszthatta meg azokkal, akik szándékait firtatták, így csak egyre magatehetetlenebbül bámult a férfira, kissé idegesen, és egy szót sem szólt, mindössze szemei mozogtak, amikkel minduntalan a kiutat kereste.

~Nem lehet bajom! Eddig sem lett semmi bajom! Isten megóv engem! És... és már mondtam, hogy nem félek! Mondtam! Miért kérdezi meg, ha nem is figyel arra, amit válaszolok? És... és azt is mondtam, hogy van elég ennivalóm! Nem kell kapnom enni, majd Isten ad nekem enni! Mindig adott! És... és volt is hol aludnom! Itt volt aludnom, amíg ide nem tetszett érkezni, és el nem akar innen vinni, mert...~

Gondolatait azonban megszakította a bentről érkező sikoly hangja, amire megdermedt egy pillanatra, majd gondolkodás nélkül, Damiennel indult el a ház felé. Furcsa lehetett ugyan, hogy ő, aki először maradni akart, majd elindulni az ellenkező irányba, most mégis úgy dönt, hogy a férfival tart, ám emögött nem is volt igazán gondolat. Valaki sikoltott, valaki bajban van, valaki könyörög, és Mia tudta, hogy ez egy jel. Ez egy feladat. Egy próbatétel. Bármennyire is nehezek a körülmények, Isten szolgája nem lehet rest segíteni. Ez nem az az eset, amikor már a dolgok intéződtek volna, és neki csak imádkozni kellett volna azért, hogy jól alakuljanak. Itt valaki sikoltott, ez pedig azonnali beavatkozást igényelt.

De hát azt mondta, hogy maradjon. A francba is, nem ő fog szembenézni Mina szörnyülködő tekintetével, amikor a lány rájön, hogy megengedte egy gyereknek, hogy kövesse... Persze Mina is bajban van. Most szakadjon szét? Jóságos ég, miért nem mehet semmi sem egyszerűen és simán...? Nem szólal meg, úgyse tudná rávenni a lánykát a maradásra. Ráijeszteni nem fog. Ha valamit meg lehetett oldani, akkor Mina megoldotta, mire odaérnek... a szavait hallja, ezek szerint még rendben kell, hogy legyen, más hangot pedig nem hall már...
Kezeibe kapja a tőreit, amelyektől reméli, Mia nem fog megijedni, és megszaporázza lépteit. Meg kell állítana magát, nehogy berúgja az ajtót, fölösleges, a konyhából hallatszottak a hangok. Csikordul a kilincs, hátrapillant megbizonyosodván azon, hogy az emberkislány mögötte van, majd a konyhába siet.
Gyorsan felméri, hogy nincs már közvetlen veszély. A vámpír az egyetlen, akit lát, mégpedig álló helyzetben. Megkeresi a két másik személyt, akinek jelen kéne lennie, és valóban, ott fekszenek ők is a földön, az asszonynak mgé az arcát is látja, s a gyűlölködő-undorodó kifejezést rajta, amivel felfelé bámul.
Mina ijedten rebben feléjük, ahogy belépnek.
Vajon mennyire logikus rákérdezni, hogy mi történt...?
- Persze, ha sikoltozol, akkor jön már a drágaság... - morogja a nő a földön fekve. Tekintetében olyan ellenségeség bujkál, mintha nem lenne nyilvánvaló: le van győzve. De mit tehettek? Rátámadtak? Tanyasi parasztok? Nem áll össze.
Még mindig erős sülthúsillat lebeg a szobában, és a tányéron ott is várakozik Mina étele, szinte teljesen érintetlenül, éppen csak hozzáért az evőeszköz.
- Bocsánat, ösztönös volt - néz Mina a sötét tündére, akinek erre majdhogynem el kell nevetnie magát. Ez a legutolsó reakció, amire számítana egy ilyen helyzetben. - Szia, te k-ki vagy? - néz megrökönyödve Miára, meglepve, hogy egy ilyen helyre olyan ártatlan lényt hozhatnak, mint ő. A vámpír gyomra még mindig forog a gondolattól, hogy mit akartak velük etetni.
- Ő Mia. Szóltam neki, hogy maradjon, de... - Megrázza a fejét és a földön várakozó asszonyra néz. A férje úgy látszik, teljesen mozdulatlanul dőlt ki és nem is mutatja a jelét életnek... - Mi a frászkarika történt itt?
- Az ott nem állathús.. - mutat a lány kinyújtott kézzel a tányérjára, s a szája és orra közti rész meg is rándul a visszaküzdhetetlen megvetés gesztusával.
Hogy... mi a... Ettől ennyire megijedt volna? Csak nem.
- A kisasszonynak nem ízlett a főztünk.
- Még jó, hogy nem ízlett! Nem eszek meg csak úgy akárkit... A... Alfred, vagy hogy hívják, elkezdett jönni felém egy lapáttal. - Mina rájön, hogy hangja hasonlatos egy sértett nemeshölgyéhez, de nem igazán zavarja... Francba is, nem minden nap akarják megenni a vámpír lányát, engedtessék már meg kiakadni.
Mina kérdően néz társára. Mit tegyünk velük? - üzeni az aggódó szempár. Damien csak a kezeibe temeti az arcát, fáradtan. Csak szállást meg ételt kértek... És pont ezt kellett kifogniuk.. Nyavalyába is. Nem jövök többet Északra - fogadja meg. Nem éri meg...

Miát nagyon nehéz rávenni bármi olyanra is, amit ő nem szeretne megtenni, vagy megakadályozni valamiben, amit viszont meg szeretne tenni. Damien persze könnyedén lefoghatná, vagy alkalmazhatna durvább eszközöket, hiszen testi ereje jócskán felülmúlja a leányét, ám a makacsság ellen mindössze szép szóval vagy kéréssel egyértelműen semmire sem fog menni. Így eshet meg tehát, hogy a sötételf háta, vagy inkább lábai mögött Mia is berobban a szobába, miközben elkerekedett szemekkel néz körbe, és igyekszik felfogni a történteket. Egy idős házaspár fekszik a földön magatehetetlenül, miközben egy vámpír áll felettük, és a sötételf is ismét előrántotta pengéit. Már rá is szorította ujjait a könyvére, hogy angyali hatalmával visszaküldje a pokolba a bestiát, aki ezekre az ártatlan lelkekre lecsapott, ám az, hogy Mina első szava a bocsánatkérés volt, megálljt parancsolt a leánynak. A megbocsájtás az egyik legnagyobb keresztényi erény, ráadásul jobban belegondolva a sötételf sem támadta meg őt, pedig megtehette volna. A szavak gyorsan cikáznak körülötte, ő pedig csak kapkodja a fejét ide-oda, tekintete pedig, ami önkéntelenül is igyekszik elkerülni a mozdulatlanul fekvő öreg testét, végül a tányéron állapodik meg. Elfogja ugyan az émelygés, de a teljes rosszulléthez az kellene, hogy teljesen megértse a történteket, ezt a szituációt pedig még egyelőre nem hajlandó elfogadni a tudata. Mindössze egyetlen kérdés merül fel benne -legalább is azon kívül, amit Damien egyébként is feltett, csak frászkarika nélkül-, mégpedig, hogy miért finnyáskodna egy vámpír az emberhústól. Itt van két egyértelműen déli északon. Egyikük már bizonyította, hogy barátságos, míg másikuk saját kegyetlen természetét tagadja meg, miközben ez az idős házaspár pedig... ekkor ragadja meg egyik keze az ajtófélfát, hogy talpon tudjon maradni.

– Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van, és megölik... bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet... ki vagy, hogy ítélkezel felebarátod fölött?

Szavait szinte némán motyogta maga elé, félig csak gondolva azokat, így talán a közelében lévő sötételf kaphatott el esetleg egy-egy részletet. Mia nyelt egy nagyot, igyekezvén elnyomasztani az émelygést.

~Mert halál hullámai vettek engem körül, az istentelenség árjai rettentettek engem...~

Neki erősnek kellett maradnia. Neki feladata volt. Neki itt volt feladata, és ő elkésett ugyan, de az Úr soha nem késik el, ahogyan a bűnöket megbánni sem késő soha. A lába még mindig reszketett ugyan amikor kiegyenesedett, ám a szemeibe olyan elszántság költözött, amiben nyoma sem volt a pajtában bujdokoló kislánynak. Ezúttal már hallhatóan ejtette ki a szavait, ám azokat nem intézte közvetlenül senkihez, egyszerre szólhattak a vámpírnak is, és a nőnek is, és egyszerre volt vádló, firtató és hitetlenkedő is.

– Mit cselekedtél?

A vámpír fél szemét mindig a két emberevőn tartja, hogy megbizonyosodjon róla, nem jelentenek már veszélyt. Ám a nő sötét tekintetét leszámítva semmivel nem próbálkozik. Valószínűleg felismerte, hogy egy ilyen mágus ellen sok mindent úgysem tehetne.
A Damien nyomában levő kislány azonban valamit motyog az orra alá. Csak a Denevérfül segítségével tud elkapni belőle pár szót, de attól is kirázza a hideg. Halálos ítélet, menny és föld? Mit hív ő ki? Ő egy kislány...
Egy félangyal volna? De hát hol vannak a szárnyai? Még sosem látott szárnyak nélküli félangyalt.
Raziel, micsoda ez a teremtmény? - kérdezi szeráfját, ezzel képtelenné téve magát a varázslatok alkalmazására, ami sebezhetőséget jelent, de kíváncsi a válaszra.
Hát mi volna, vámpírlány? Ő egy embergyerek, ahogy magad is látod.
Tehát nem félangyal? A szavak, amiket mondott...
Nem csak ők lehetnek az ige terjesztői és nem csak ők viselhetik a vállukon Isten akaratát.
Ilyenkor érzi úgy, hogy nincsen joga egy ilyen lény erejét segítségül hívni... Nyel egyet.
Ne mardosson a bűntudat. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Népünk a fajotoktól függetlenül segít nektek, remélve, hogy a jó érdekében használjátok majd kölcsönvett erőnket. De a gyermek kérdezett, válaszolj neki.
Megrázza a fejét, ahogy a beszélgetést lezárja az elméjében és Raziel újra elcsendesül. Hallotta a kislány szavait, ez biztos, hiszen az angyal csak a fejében szólt. A fülei érzékelték a két rövid szót, amely vádként hasítja a levegőt.
Biztos, hogy őt kérdezte?
Mit cselekedett? Hát.. leütött egy férfit és megbénított egy nőt, akik valószínűleg meg akarták őt ölni. De miért kéri számon egy ekkora csöppség? Főleg, ha nem nefilim? Még mindig nem teljeen tudja hova tenni, micsoda is ő.
- Én... tőlem kérdezed?
- Csak leütötte az uramat azzal a lapáttal ott ne. Semmi egyebet nem tett. Aztán meg elkezdett boszorkánykodni és mozdulni sem tudtam, úgy mozogtam, mint ő, játszott, mint holmi bábbal... - mondja az asszony a kislányra nézve, undorodó arckifejezéssel pillantva vissza a vámpírra. Láthatóan nem nagyon fél már semmitől.
- N-nem szólt semmit, és a sarokban ült és elkezdett felém közelíteni a lapáttal... és nézzétek meg... abban a tálban biztos nem csirke van, nem is szarvas, sem semmilyen egyéb vad. Ettetek már húst, aminek ilyen  a szaga? Meg így néz ki?
Karjai-lábai remegni kezdenek.

Mia eddig ugyan csak abban volt teljesen biztos, hogy ő egy angyal, hogy feladata van, és abban, hogy az Úr vigyáz rá. Eddig azonban, mivel igyekezett kerülni az összetűzéseket, és alkalma sem volt még ilyen meleg helyzetben kipróbálni magát, abban nem lehetett biztos, hogy ezt mások is észreveszik-e majd akkor, amikor arra lesz szükség, hogy észrevegyék. Az azonban, hogy Mina ilyen készségesen válaszolt, sőt, az idős nő is, tovább növelte az önbizalmát. Biztos volt abban, hogy érzik a hatalmát, hiszen mi másért engednék neki, hogy vallassa őket? A helyzet szokatlan volt, ám az a hatalom, ami eddig legtöbbször csak a fejében létezett, most egyszersmind valóságossá vált, ha pedig az ő valósága más valósága is, akkor az maga a valóság. Damien mintha eltűnt volna, így először rá pillantott, majd meghallgatván mindkét felet, egyetlen név ötlött az emlékezetébe. Salamon. A vámpír tűnt riadtabbnak, míg a nő arcáról inkább csak a megvetést tudta leolvasni. Az utálatot. A gyűlöletet.

~Ne álljon elő egy tanú senki ellen semmiféle hamisság és semmiféle bűn miatt; akármilyen bűnben bűnös valaki, két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog. Mit tenne Salamon? Ki lehet itt tanú?~

Újra a tányérra nézett, és beleszagolt a levegőbe, ám számára nem mondott semmit, nem ismerte, hogy milyen szagának kellene lennie, régóta nem evett friss ételt, embert pedig egyáltalán nem, és nem is kívánkozott ilyen cselekedetekre. Ki tenne ilyet?

~Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről. Vértanú. Egy vámpír...~

Hitte, hogy minden válasz benne van a Bibliában, és azt is, hogy Isten segíteni fog neki megtalálni a válaszokat. Hirtelen elkapta a tekintetét a tányérról, és a sötételfre nézett.

– Ha... ha tényleg igaz amit mond... találj rá valami bizonyítékot.

Nem akarta kimondani, hogy az esetleges holtestek maradékát kellene megtalálnia. Szembesült már sokszor a halállal, temetéssel, és az utcán is jócskán akadtak olyanok, akik nem élték meg a következő reggelt, ám más volt csak továbbhaladni, és más keresni a holtakat. Az viszont úgy tűnt, hogy teljesen természetesnek veszi, hogy ebben a helyzetben utasításokat osztogasson, bár azért ezek az utasítások a hangsúly alapján még mindig inkább minősültek kérésnek, mint parancsnak. Mia őszintén hitt a tévképzetében, mégsem tudta teljesen levetkőzni önmagát.

~Mit tenne Salamon?~

Futott át agyán ismét a gondolat, miközben a két nő arcát figyelte, hogy miként is reagálnak az ötletére.

Ahhoz képest, amiket hallott, a kislány - Mia - nem tűnik úgy, mint aki megijedt, elborzadt vagy egyéb. Kétleni való, hogy nap mint nap halottakat fogyasztó emberekkel kerülne kapcsolatba, így ez egy felettébb érdekes dolog. Megfordul Mina fejében, hogy talán démon lehet, hiszen ők nézhetnek ki akárhogy, és ha elég ideig éltek, talán már nem befolyásolja őket semmiféle, vagy legalábbis nem mutatják ki az érzelmeiket. De ez a lányka nem úgy tűnik, mint aki érzelmek nélküli. Végképp nem démon. Azok ritkán emlegetnek mennyországot és ítéletet. A nefilim valószínűbb. De Raziel szerint embergyerek.
Elkerekíti a szemeit. Bizonyítékot? Most komolyan beszél?
- Bocsánat, azt hiszem, elkéstem - mondja komoran a sötételf.
- Semmi baj, megoldottam. Csak kezdett kicsit elkapni a...
- A halálfélelem? Na látod, kicsikém, mégis hogy fogod bizonyítani? A kislány bizonyítékot szeretne. Honnan fogsz szerezni? Ha azt mondod, tudod, hogy ilyen az emberhús, az azt jelenti, ettél már ilyet...
Na menjenek a drágalátos pokolba...
- Könyörgöm. Egyetlen éjszakára kerestünk szállást. Miért nem lehetett minket békében hagyni?
- Nagyon jó kérdés, de úgy látszik, akinek nem tetszik a főztjük, abból szintén ezt csinálnak..
- És mi lett volna, hogyha megesszük, amit elénk raknak?
- Ezt csak akkor tudjátok meg, ha megeszitek...
- Na jó, ebből elég! Átkutatjuk a házat.
- Én maradok... A végén még valami kárt tesznek Miában... Miának hívnak, igaz?
Az iménti szavai után kicsit furcsa így szólítani a lánykát.

– De még ha szenvedtek is a jóságért, boldogok vagytok. Ne féljetek fenyegetéseiktől, és ne engedjétek, hogy megzavarjanak benneteket!

Idézett Mia újra, inkább önmagának, mint a körülötte lévők megnyugtatására. A terve nem úgy sült el, ahogyan azt ő várta. Azt gondolta, hogy ha bizonyítékok után kezdenek kutatni, akkor az, aki bűnös, az a lebukástól tartva majd bevallja és megbánja bűneit. Nem ez történt, és az a magabiztosság, amellyel az öreg nő fenyegette a vámpírt, nagyon meglepte, és ezúttal már azt látta esélyesebbnek, hogy mégis a déli lehet a bűnös. Az a gonoszság azonban, ahogyan a szavak elhagyták annak száját, ahogyan a másik vesztéről örömmel beszélt, mégis visszabillentették ezt a mérleget. Ráadásul Mia úgy gondolta, hogy akit ilyen vádak illetnek, miszerint emberek húsát szolgálja fel, annak nem fölényeskednie, hanem tiltakoznia kellene. Nem volt ez a helyzet jó sehogyan sem, de legalább addig eljutottak, hála Damiennek, hogy a ház átkutatása megkezdődhetett, hiszen ez volt az, amit Mia eredetileg is tervezett. Az nem lehet, hogy embert esznek, és egyetlen csont, egyetlen emlék sem maradt azokból, akiket meggyilkoltak. Valamit találni kell, már csak azért is, hogy a nekik kijáró végső tiszteletet megkaphassák, és egyenes útjuk legyen a mennybe.

~Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok... ennek nem így kellene lennie.~

Undorral nézett még egyszer a tányérra, majd bólintott Mina irányába.

– Igen, asszonyom.

Mozdulni azonban nem mozdult, szilárdan állt a lábán az ajtóban, és erősen szorította a rongyokba bugyolált könyvét, felkészülvén bármilyen eshetőségre.

Bizonyítékot kutatni egy gyereknek, nem hiszi el.
Reménykedve abban, hogy a kannibál páros eszméletlen tagja az marad, a másik pedig elég okos ahhoz, hogy ott maradjon, ahol van, Damien megindul és elkezd csontvázakat keresni a szekrényben.. Egy kislány kérésére.
Csak le kéne lépni innen, és kész.
Nyilván az erkölcsi érzék azt kívánja, hogy valami büntetést rójanak ki rájuk. De mégis hogy? Nem elég büntetés, hogy fejbe vágta egy péklapáttal? Olyan valószínűleg nincs, ami megakadályozná, hogy a jövőben eltegyenek másokat láb alól. Bár...
Mozgásképtelenné tenni őket. Belevésni a bőrükbe, hogy GYILKOS. Soha nem tudnák lemosni magukról.
Megrázza a fejét. Nem... kellene ilyenekre gondolnia.
Átkutatja a kamrát, ahol mindenféle szalonnák, kolbászok lógnak a plafonról paprika- és fokhagymafüzérekkel egyetemben, ezenkívül deszkák, evőeszközök, székek és egyéb limlomok találhatók bent.
Semmi nem tűnik gyanúsnak. Amíg nem talál egy pincelejáratot.
Az istállóban csak lovak voltak, itt viszont akad talán más is... Tenyere izzad, ahogy szorítja a tőr markolatát. Sötétség. Dohszag, por és pókhálók. Hideg kőpadló. Nyirok.
És a sarokban egy gyerek, összekötözve és betömött szájjal.
- Mi a... - szakad ki belőle a sokk hatására, majd fújtat egyet és légzése kezd visszatérni... nos, úgy általában kezd visszatérni. Mi a jó ég, hát hány gyereket találok még ezen a nyomorult telken elszórva?!

Mina feszélyezetten áll szemben ezzel a valószínűleg szent szövegekből idéző gyermekkel és az asszonnyal.
- Sajnálom, hogy ezt kellett látnod... izé... mi csak szállást kerestünk. Tényleg. - sóhajt. [/color]- De úgy látszik, ezt már nem olyan egyszerű meglelni. Mi volt az a szöveg, amit az előbb mondtál?.. Elég... konkrétnak tűnt, gondolom, idéztél valahonnan.[/color]
Most biztos nagyon tudatlannak fogják nézni. De még az is lehet, hogy rosszul gondolja és ezek nem is holmi hivatalos dolgok... bár ahhoz túlságosan is ismerően cseng, legalábbis a tartalom, amit hordoznak.

Mia úgy érezte, hogy a férfival már töltött elegendő időt az istállóban ahhoz, hogy ha ki nem is tudta ismerni, hiszen ehhez még az angyali képességei is sokszor kevésnek bizonyultak, mégis olyan érzése volt, hogy megbízhat benne. Erre alapozta az egész megérzését, és erre alapozta azt a döntését is, hogy őt küldi el vizsgálódni, míg a nőt, akit kevésbé ismert, inkább maga mellett tartja. Újra végignézett a két idős emberen, és elgondolkodott azon, hogy miként is lehetnének ők kannibálok. Miként is tudna két öreg annyi áldozatot szedni, hogy folyamatosan jól lakjon emberhúsból. Ezután az jutott eszébe, hogy még ő maga is kap elegendő élelmet, és talán a kannibálok nem kizárólag emberhúson élnek, hiszen az istállóban látott állatokat is, akiket kizárólag a húsukért tarthatnak. Vagy talán az csak álca, hogy legyen értelme a tanyának? Visszaemlékezett arra, hogy azt gondolta, hogy annak, aki bűntelen, szabadkoznia kellene a vádak hallatán, így igyekezett nyugtatóan tekinteni a vámpírra, aki szavaival talán pont őt próbálta megnyugtatni. Feleslegesen. Mia egyre inkább érezte a hatalmát, és egyre inkább elhitte ő maga is, hogy nem kell félnie. Mindig óvatos volt, mindig bújt, mindig kerülte a problémás helyzeteket, itt azonban ez már mind mindegy volt, nem számított, így tehát teljesen átszellemülve állt hármuk előtt. Bólintott, majd egy pillanatra visszatért a gyermeki csillogás a szemébe, amikor a vámpír az ige iránt érdeklődött. Mintha minden vágya egyszerre teljesült volna. Megmenthet lelkeket azzal, hogy megakadályozza a további bűnök elkövetését, sőt, még a két vándor lelkét is megmentheti ha elhozza nekik Isten szavát. Ezúttal a nő szemébe nézve bólintott.

– Egyszerű. Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Csak a megfelelő ajtón kell kopogtatni.

Próbált olyan idézetet találni, amit még az is ismerhet, aki csak templom közelébe járt valaha. Meg kell tudnia, hogy a vámpír még sose hallotta Isten szavát, vagy csak nem ismeri elég jól, és magyarázatra szorul a számára. Még az idős asszonyra is vetett egy pillantást, hiszen a bűnbocsánat mindenkinek jár... a vezeklés mikéntje azonban még kérdéses.