[Magánjáték - Noira & Mina] - Bevásárlás

- Grófnő... e-elnézést, hogy zavarom.
Ezt a szüntelen dadogást igazán elhagyhatnák már.
- Igen, Greta, mi a probléma?
- Gesche nagyon megbetegedett, és voltaképpen a tegnapi vacsorával elfogyott minden zöldségünk, a raktárakat pedig mindenképpen ki kellene már takarítanom, mert... tisz-tisztában vagyok vele, a múlt héten kellett volna, de nem volt rá id-
- Mi történt pontosan, kérlek, azt mondd, mert elveszem a háztartási teendők között.
- Az a gond, hogy... nem nagyon van zöldségünk.
- Nem nagyon?
- Úgy is mondhatjuk, hogy nincs. Így aztán a mai vacsorára szükséges lenne...
- És senki sem ér rá elmenni a piacra, igaz?
- Háát... - Még mielőtt Greta elkezdené felsorolni, kinek milyen elfoglaltsága van, egy intéssel jelzi, hogy elég, és felsóhajt. Ma este igencsak fontos vendégük lesz, nem akármilyen lakomával tervezik megvendégelni. Erre éppen ma reggel derül ki, hogy egyébként nincs zöldség. Hát mi ő, élelmezőtiszt, hogy még ezzel is ő törődjön?
Voltaképpen egyébként is jó ideje ki akart mozdulni. Egy kis lovaglás nem árthat. A lakoma pedig, ha már lakoma, legyen bőséges. Így aztán úgy dönt, nem éri be a földeken megtermelt étkekkel, egyszerűbb, ha egyenesen a fővárosi piacról vásárol be.

Elégedett sóhajjal lép be az illatoktól terhes térre. Ez a fajta zsivaj olyan, melytől teljesen elszokott. A nemesség és a figyelem olykor teljes mértékben hiányzik a hevenyészetten odavetett, vagy éppen éles hangerővel harsogott szavakból, pusztán a figyelemfelkeltés a céljuk. Akaratlanul is elmosolyodik a piacteret átható jókedvű nevetések hallatán. Élő, nyüzsgő hely ez, olyan más, mint az elszigetelt kis várkastély. Persze jó lesz visszatérni néhány óra múlva, ez biztos, ám amíg itt van, igyekszik kiélvezni eme hely hangulatát.
Egy házfal felé fordul és megpróbálja kidörzsöli az álmosságot a szeméből. Már sokadjára ébredt kopogásra. Fárasztó errefelé az élet. Ráadásul ma este megint órákon át kell majd figyelnie valaki szavára, aki egy fokkal kevésbé érdekli, mint azt majd mutatnia kell, és lehetőleg még kérdéseket is fog feltenni neki az illető, melyekre érdemben kellene reagálni. Nem várja ezt a vacsorát. Előtte azonban még egy kicsikét szabad lehet, itt. Talán a hajnalodó, tündöklő napfényben fel se tűnik oly sokaknak, hogy vámpír, hisz szemei halvány rózsák színében játszanak, öltözéke ugyan nemesi, ám nem oly hivalkodó, mint lehetne. Halványlila ruhát vett fel és ékszerként mindössze amalgámja van rajta, valamint a vért tároló kis gyűrű, melyet sosem vesz le szinte.
Egy petrezselymet-sárgarépát és még sok egyebet áruló asszonyság előtt álldogál épp, próbálván kiválasztani egy adag zöldséget, melyen a legkevésbé látszik már meg annak az anyagnak a foltja, melyből kihúzták azt. Friss, nyers illatuk imponáló, azonban inkább olyat választ, melyet nem kell órákig suvickolni, hogy ehető legyen. Könnyen lehet, hogy mire hazaér, nem marad sok idő az ételt elkészíteni. Főleg, amennyit pepecselni szoktak vele alkalomadtán...
Nézelődik hát és már nyúlna is az egyik finomnak, bőségesnek ígérkező, nagyobb darag sárgarépa felé, amikor...

Kissé elkalandozik, gondolatban már az unalmas vacsoránál tart, melytől legszívesebben menekülne. Nem tudja, miért kínozza magát, ám valamiféle tervet csak kovácsolnia kell ahhoz, hogy a lehető legelőnyösebben alakuljanak a dolgok. Végigszalad gondolatban pár öltözéken: vajon melyik lenne a legmegfelelőbb? Pirosat mostanában sokat hordott, mellesleg az meglehetősen feltűnő is. A fekete túl sötét a jelenlegi hangulatához, pláne nem segítene, ha javítani akarná azt. Fehér, talán majd azok közül választ, igen...
Szemei közben ösztönösen válogatnak a kerekded, hosszúkás, vagy egyéb alakú növényfélék között, azonban egyszer csak azon veszi észre magát, hogy az egyik répáért nyúló keze megállt a levegőben.
Visszapörget elméjében és ekkor fogja föl csak a mondatot, mellyel kapcsolatban hitetlenkedik, hogy valóban neki szól-e. Tétován, mint egy kislány, akit rajtakaptak, hogy rossz fát tett a tűzre, pillant fel kíváncsian és ekkor látja meg a csinos, vidám tündét.
Most tényleg hozzám szólt? Nem, az nem lehet. De hát egy zöldségesnél vagyunk és engem néz. Mégis csak én lehettem az.
- No mi van, nem tetszik tán? Friss, friss, a fődemen termett, ma hajnalba' szedtem le! - győzködi az asszonyság, akinél éppen álldogál.
Ajjaj.
Most elnézve a répát valóban nem tűnik a legfrissebbnek. Azazhogy az meglehet, hogy ma került ki a földből, ám hogy az említett közegben milyen ellátást kapott, az más kérdés.
- E-elnézést, asszonyom, kissé elkalandoztam. Azt hiszem, körbenézek még. Lehetséges, hogy visszatérek.
Mosolyt kényszerít az arcára és elegánsan arrébb libeg, a növényszakértő hegyesfülű irányába, közben próbálja elengedni a füle mellett a répaárus kofa siránkozását és morgását, valamint a nemeshölgyek ízlése irányába tett derogáló megjegyzéseit.
Mennyien nem tennének ennyi erőfeszítést, hogy udvariasak legyenek egy kofához. Kinevetnének azért, amit csinálok. Na, mindegy.
Amíg Schnellbachban élt, ehhez hasonló falusiak között töltötte minden napját és lényegében ő is egy volt közülük, meghazudtolva származását, így aztán ha akarná, sem tudná nem tisztelni őket.
- Jó napot, kíván esetleg közölni valamit? Okoztam egy kis kellemetlenséget annak az árusnak... - jegyzi meg, gyanítva, hogy a közlés talán valamiféle elterelés lehetett, valami, amivel a tünde fel akarta magára hívni a figyelmet, ám virágnyelven tette meg ezt.
Vagy csak ismét túlkombinálta a dolgokat.

Igencsak szabadszájú tündével hozta össze a sors, ezt hamar megállapíthatja. A leányzó nem fél szavai következményétől, vagy nem élt még annyit a társadalomban, hogy eleget tapasztalja őket. A vámpír viszont jelentősen kellemetlenül érzi magát a másik fél tettei miatt, ezt az arcán megjelenő pír is indikálja. Csak álldogál ott, ahogy fültanúja lesz a szóváltásnak a zöldségkritikus és a zöldségeket árusító személy között. Nem teljesen érti, miért van erre szükség, miért szükséges konfliktusba keveredni. A durva szavak, hangok, s az egész légkör hirtelen teljességgel visszájára fordul és máris meggondolja magát: talán nem is annyira neki való ez, mint gondolta. Már nem is annyira felüdítő, mint fullasztó és bántó.
A lány szavaira elgondolkozva pislog vissza a zöldségfélék irányába.
- Nos... meglehet. Azonban biztos vagyok benne, hogy elég sok munkát fektetett abba, hogy itt tudja most árulni a portékáit, ha mást nem, hát azt, hogy kora hajnalban felkelt és leutazott ide, kicipelve ezt a sok növényt. - próbálja védeni az asszonyságot, nem is tudja, miért. Sosem volt kellemes számára, ha negatív érzelmeket hagyott valakiben. Bár akadtak azért kivételek.
A tünde következő megállapításán azonban megrökönyödik. Rögtön érzi, hogy büszkeségének nem szabad egy ilyen állítást csak úgy szabadon hagyni lógni a levegőben. Ám leteremteni sem akarja, hiszen voltaképp igaza van. Sajnos.
- Khm... Köszönöm, hogy figyelmeztetett, ám inkább a figyelmetlenségem volt az oka, illetve a sietség. - Éppen készül egy aranypapírba csomagolt tagadás megfogalmazására, amikor eszébe jut: végtére is mit veszíthet? Hátha ez a lány jobban ismeri a piacot, mint ő - amire nagy az esély, tekintve, hogy milyen ritkán jár ide, a fővárosba az utóbbi időben. Természetesen lehetnek hátulütői is a dolognak. Talán valaki, aki itt árusít, megbízta a lányt, hogy csaljon hozzá vevőket. Vagy csak ismét összeesküvés-elméleteket gyártok.
- Ismeri esetleg az itteni felhozatalt? Szívesen körbenézek, ha tudja, hogy valahol igazán minőségi termékeket árusítanak. - feleli kis gondolkozás után, amelyet az imént még nem gondolta volna, hogy így tesz meg.

Halványan elmosolyodik a tünde feltételezésére.
- Az igaz, hogy gondolatban otthon járok. Az is, hogy hamar szeretnék végezni, nehogy ne legyen kész a dolog, de hogy összességében annyira szeretnék otthon lenni, az nem éppen fedi a valóságot. No de ez nem is lényeges.
A legcsodálatosabb módja egy sor panaszkodás lezárásának. Nem lényeges, de már el van mondva, és minden bizonnyal eljutott a hallgatóság füléig is.
- Vadraguleves lesz és fácánpörkölt burgonyával és mellé némi zöldség.
Ahogy belegondol, cseppet máris jobb kedve lesz. Még ha egy unalmas tárgyalás várja is, legalább előtte/közben/utána jót ehet.
- Ám még be sem mutatkoztam. Wilhelmina von Nachtraben vagyok. Köszönöm a segítségét. - mosolyodik el. Reméli, hogy nem tervezik átverni szánt szándékkal, ám ahogy ez a gondolat megfogalmazódik benne, jön rá, hogy ez lassan valóban paranoia. Mindenkire gyanakszik, aki szóba elegyedik vele, pláne segíteni akar. Bizonyos szempontból egyszerűbb volt, amíg még nem volt grófnő, bár akkor nem is biztos, hogy ennyi és ilyen minőségű zöldségeket vásárolhatott be. Nem igazán fordult meg gyakran Hellenburg piacán akkortájt.
- A hagymák méretével esetemben nem lesz "gond". Lesz, aki elfogyassza. - "nyugtatja" meg a lányt, majd várja, hátha van még valami mondanivalója, tanácsa, elvégre csak okkal kérdezett rá a konkrét fogásra.

Milyen kíváncsi.
- Főleg akkor, ha nevesebb vendég jön. Ám attól függ.
Ennyiben hagyja a maga részéről a témát, nem akar elkezdeni dicsekedni egy... tündének, akivel csak úgy összefutott a piacon. Lassan több előnyét látja annak, ha nem tudják, mennyire is tehetős, mint ha igen. Na persze azok alapján, amiket már elárult, nehéz lenne titkolózni. Egyébként sem éppen az erőssége.
Irigyli a leányt, hogy ennyire ráér; csak úgy lófrálni egy piactéren, vizsgálódva, nézve a népet. Volt valamikor ő is így, csak a lehetősége nem volt meg, hogy ennyit lófráljon. Csak alkalomadtán szökött ki - nem szeret így gondolni rá, de végül is ezt tette - húgával a kastélyból, akkor is ritkán mentek emberek közé, inkább a természetet választották. Ott kevesebben látták meg őket.
Meglepi a következő kérdés. Nagyon halkan beszívja a levegőt, majd kifújja. Sosem kerül sorra így egyik árusnál sem. A végén még nem lesz elég idő a szakácsoknak elkészíteni a fogásokat.
- Azt hiszem, őzből lesz. Vagy talán szarvasból. Ez majd kiderül.
Ha Damien hazaér. Meg amint én is hazaérek, mert amíg nem vagyok otthon, nemigen tudhatom...
- De hogy az állat melyik része, abban nem vagyok biztos. Vannak nálam szakavatottabb szakácsok ezen a téren.
Schnellbachban mind a kétféléből evett. Visszagondolva meglepően sokszor voltak lusták és látogattak el inkább Anjához a fogadóba étkezni, semmint hogy maguk csinálták volna meg az ételeket.
- Rendeltünk, ám a szállítmány nem érkezett meg. És, feltételezem, ha ma reggelig nem érkezett meg, akkor később sem fog, úgyhogy jobb biztosra menni.
Elkíséri hát a leányzót az említett helyhez. Ám az élet nem olyan egyszerű, hogy csak úgy eladják azt, ami van. Újra kell hát tervezni. Elgondolkozik pár pillanatot. Végül is majdhogynem mindegy, miféle húsból készítik az ételt.
- Ez esetben mi mással tudna szolgálni?
Szolgálni, milyen csúnya szó, hát már itt is szolgálnak nekem? No mindegy, a nyelv már csak ilyen...

Vesz egy mélyebb levegőt.
- Ön kérdezett rá pontosan ezzel a szóval - emlékezteti. Kezd egyre jobban haragudni arra a leányzóra, akinek éppen most kellett betegnek lennie. Hiszen küldhettem volna valaki mást is. Bárkit. De nem, az ő döntése volt, hogy maga jön, most meg már megihatja a levét. Vagy inkább eheti, amennyiben sikerül a normális összetevőket választania és nem összekevernie valamit.
A nyomás kezd a csúcspontjához közeledni, így amikor az árushoz érnek, alapvetően türelmét vesztve tekint végig a választékon. Mindegy, most már azt esznek, amit találnak, neki édesmindegy.
Édes. Hmm. A desszerthez legalább nem kell bevásárolni, talán az vigasztaló lehet még.
Éppen nyitná a száját valamiféle csípős megjegyzésre, miszerint "Nem önnek vásárolok, hanem magamnak", ám a néni, akinek standjánál várakoznak, hamarabb megtöri a csendet.
- Nohát, a hegyesfülű hölgyemény nagyon ért hozzá. Jól is mondja. Nézze csak, ez a vaddisznóhús tökéletes lesz pörkölthöz. De ha inkább vadasat szeretnének, szarvast vagy őzet is adhatok.
- Vaddisznó jó lesz.
Kifinomult közlési mód - nevet magában, majd egy közeli zöldségesnél észre is vesz szép, jókora, fényesen friss gyöngyhagymákat és bevásárol azokból is. Gondosan kiszámolva az apró érméket, még egyszer, utoljára az árus kezeibe teszi azt.
- Igazán köszönöm. - feszíti meg az arcát még egyszer, majd hangosan kifújva a levegőt egy Huh kíséretében rendezgeti a csomagocskáit, hogy semmi ne nyomódjon szét. Addig is, amíg lovához visszaér a piac szélénél.
- Nos, Noira kisasszony, köszönöm hozzáértő tanácsait. Most hazafelé visz az utam és remélhetőleg ezek - néz az árukra - is kibírják odáig. További szép napot kívánok.
Ám még a lóra való pakolás közben megállnak a kezei és visszafordul.
- És ön bevásárolt már mára?
Nehogy csak nézegesse a finom ennivalót, és közben kiderüljön, hogy neki meg nincs is.

- Néha magunknak is csinálunk ilyen vacsorákat. De vannak afféle... presztízsvendégek, akiket, ha nem ilyen bőségesen látnánk el, még a végén elítélően viselkednének irányunkba emiatt. És persze kár nem származik belőle, hiszen egyúttal mi is jókat ehetünk. - mondja kissé megenyhülve, elvégre nem titkol semmit tulajdonképp. Konkrét nevekre csak nem kíváncsi a tündekisasszony. Nem is tudná felsorolni az összes vendég nevét, aki valaha megfordult nála vacsorán. Bár fel vannak jegyezve egy kis könyvben, így akár vissza lehet majd keresni.
- Bocsásson meg, már megszoktam ezt a megszólítást. - mosolyodik el elnézéskérően. - Egész biztosan. Hogy messze lakom-e, attól függ, hogyan, lovon jöttem, így nem lesz hosszú az út. Ha sietek, egy órába sem telik hazaérnem.
Meg kell állapítania, hogy valószínűleg a lány vagy nem lenne hajlandó elfogadni semmiféle ételt, vagy valóban nincsenn szüksége ilyesmire, így nem is akarja kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy felkínál ilyesmit.
- Ezek bölcs megoldások. A magunknak megtermelt dolgok tudnak a legfinomabbak lenni. - Ezért nem ártana fejleszteni az otthoni gazdaságot sem. Nem volt ártalmas kitekintésképpen meglátogatni ezt a piacot, ám azért rendszert sem szeretne belőle csinálni. Egyrészt akkor nem kellene ennyit utazni, másrészt ami otthoni földben termett, azt más ízzel esszük. Azzal dolgoztunk és láttuk fejlődni.
- Ezt sajnálattal hallom. Azt hinné a vámpír, hogy most, hogy a nép nagy része elvándorolt, az itt maradottakat legalábbis elfogadásban részesítik. - mondja kissé szomorkásan, remélve, hogy azért nem bántotta meg Noirát. - Reménykedjünk egy szebb jövőben. Ne adja fel, Noira, én el tudnék képzelni egy világot, amely jobban hasonlít a korábbira, már ami a tündék helyzetét illeti. Örülök a találkozásnak, és még egyszer köszönöm, hogy segített válogatni!
Ezzel búcsúzik, halvány mosollyal az arcán, majd, ha a tündelány is elköszönt, fölpattan a megpakolt világospej hátára és kiüget Hellenburgból, sietve haza, hogy átadja az alapanyagokat a szakácsoknak, kik estére szorgos munkával el is készítik az étkeket.