[Magánjáték] The day after.... (Noira & Freia)

Végül mindennek vége lesz. Persze a jó dolgok esetében ezt sajnálni szoktuk, de ebben az esetben ez egy kicsit más volt. A három hosszú napig tartó éjjel, amikor a holtak felébredtek végül egy csodálatos tündöklő napkeltével ért véget. Alig ettünk, aludtunk és ráadásnak még harcolnunk is kellett a hosszú idő alatt, így mindenki kimerült volt a környéken. Alig két napja találkoztam egy lánnyal az egyik házban, aki bár már fiatal felnőttnek számított, mégis még oly sokmindent kellett megtapasztalnia mielőtt a saját lábára állhatna. Heves volt és dühös- bár ki ne lett volna ilyenkor, hiszen sokak vesztettek el valakit -így nem is nagyon akartam őt visszafogni. Ilyenkor az a legjobb, ha kitombolja magát az egyén.
Na persze a napkelte mindenkit megállított egy kis időre és ahogyan társaim úgy én is csak csodáltam a fényt, mely már úgy hiányzott nekem. Íjamat leengedtem egy pillanatra, hogy felnézzek rá és érezzem a melegét a bőrömön, de a pillanat nem tartott sokáig egy foszló alak közeledett felém, amit hirtelen le is kellett lőnöm a nyilammal. De miután végleg megnyugvóra tért a többiekre néztem egy fülig érő mosollyal a számon.
-Végre...-sóhajtottam magam elé. Alig telt el pár perc és végre a blokád környéke tiszta volt én pedig odamentem Noirához.
-Hála a jó égnek végre vége lett...-gondolkodtam el egy kicsit, mire folytattam:-Gyere menjünk együnk egy jót.-tettem a kezemet a vállára, ha engedte és próbáltam kedvesen mosolyogni rá. Láttam rajta, hogy fáradt legalább annyira, mint én.

Néha csak összehúztam magam és lehunytam a szemem, hátha tudok pihenni egy kicsit, de nem ment. Mindig csak azok a rémképek kísértettek, amiket láttam. Az élőholtak sem voltak szépek, de amit az élőkkel tettek, az megviselt. Nem érdekeltek az emberi szervek belülről sohasem, de most láttam elég belet és miegymást, amitől felfordul a gyomrom. Nem sokat ettem, pedig kínáltak száraz kenyérrel, hogy mégse halljak éhen. A folyadék és az étel bevitel fontos. Sokszor elgondolkoztam, hogy miért ragaszkodom ennyire az életemhez, de csak arra jutottam, hogy csak így élhetnek tovább az emlékeimben a családom tagjai. Két kardot kaptam, de az egyik valamelyik rémségben maradt, így a megmaradt egy pengét védelmezem és tisztogatom, amikor egy kis nyugalom van. Felváltva harcolunk itt páran, akik egy barikádot építettünk magunk köré.
Harmadnap reggelén végre felkel a nap és megkönnyebbülök. Vége a rémálom legrosszabb részének. Már nincs sok kósza élőholt, de az íjász nő persze kiszúr egyet és lelövi. Én a könnyeim próbálom visszafogni és nem sírni. Most mi tévő legyek? Mi lesz most velem? Sok kérdés és a választ magamtól kell várnom, ám most életemben először, nem találom a megfelelő választ. Mikor a vállamon érzek egy kezet, akkor felpillantok és lassan eljut a tudatomig, hogy enni akar menni. Nekem nincs semmi étvágyam, így elfordítom a tekintetemet kifelé, arra az irányba, amerről idehozott. Haza kellene mennem, ott van mindenem és a családom is. Sosem voltam még temetésen, hogy szokták azt intézni? Nem követtük a tünde hagyományokat, az állatokat is csak egy helyen temettük el.
- Haza kell mennem. Állok fel kicsit remegve, félek hazamenni, nem akarom őket úgy látni, de ha én nem, hát ki gondoskodna a nyugalmukról? Átmászok, jobban mondva esek a barikádnak szánt szekér túloldalára. A landolás nem sikerül valami fényesen, elültem a lábamat és mivel nem érzem, így a landolás a fenekemre sikerül. Persze hullákra esem és mikor megtámaszkodom, hogy felkeljek, az egyik szájába nyúlok bele, ami annyit eredményezett, hogy mikor felálltam egy állkapocs a kezemen maradt. Csukott szemmel az ég felé nézve undorral rázom le a kezemről az undormányt és próbálok óvatosan lépkedve elindulni hazafelé a kardom készenlétbe tartva.

Éreztem, hogy nem lesz neki egyszerű. Tekintete sugározta a fájdalmat, mely szabályosan nekem is fájdalmat okozott. A szívemben érezte egy csomót, hiszen sajnáltam szegényt, annyi mindent kellett most átélnie és most mindezek után még a sok felesleges súly is ott lesz a vállán.
Szomorúan nézem ahogyan próbál átmászni a szekéren és ahogyan lehuppan a fenekére a túloldalt, az egész csak egyre jobban fájdítja a szívemet, hiszen rossz így látni bárkit is, nem hogy egy ilyen fiatal lányt. Hamar mászok át utána a barikádon és amint a kezéről lerázta a kellemetlen dolgot kissé félve szólok neki:
-Tudod nem kell egyedül menned.-mondom neki és bár tudom, hogy nem fogja kimondani, hogy menjek vele, nem is várom el tőle, mégis vele fogok tartani, ha még ellenkezik is egy picit.
Én személyesen nem tapasztaltam ilyen fájdalmat még, de valamiért tudom, hogy mi járhat a fejében. Szerintem nem tudja, hogy mi tévő legyen, hogy hogyan tudna újra talpra állni, de általában ezek a kérdések megoldódnak magunktól, mint akkor amikor minket is elüldöztek az emberek a falujukból. Nincstelenül kellett előre haladnunk és nem tekintve vissza a múltra. Persze amikor rátaláltam rögtön tudtam, hogy neki miben más ez, hiszen a körülötte fekvő holttestek között volt pár tündéé is, ráadásul hasonlított is rájuk egy picit, így úgy hiszem a családja volt az.
Odasietek mellé és a lépteivel haladok én is előre, miközben próbálok valami témát feldobni, hogy valahogy könnyítsek a nehéz lépteken:
-Annyira szép a nap most nem igaz? Maga a remény és a jövő testesül most benne, hogy bár nagyok voltak a veszteségek, de mi mégis még itt vagyunk és folytatni tudjuk.-ez nem éppen olyan téma ami eltereli a figyelmét, de talán valamit kivált, ha nem hát folytatom:
-Tudom most mi jár a fejedben, de hidd el valahogyan lenni fog. És én nagyon szívesen kísérlek el az úton és segítek neked.-ekkor nyújtok át neki egy kulacs vizet, hogy a kezét megmossa és ha szeretne igyon egy picit.

Magamban átkozok mindent, hogy ilyen gyengének és elesettnek lát a fajtársam most, ráadásul szó szerint. ~Jobb vagy ennél Noira, mutasd meg neki, hogy milyen nagyszerű vagy!~ Biztatom magam, de persze ez nem olyan egyszerű. A szag és a látvány, ami elém tárul pár lépés után olyan rosszullétet okoz, hogy öklendezni kezdek és a szám elé kapom a kezem, majd csukott szemmel oldalra fordulok és kieresztem, ami ki akar jönni. Leginkább savas valamit érzek a torkomban, ami égeti is azt, soha nem jártam még így, nagyon kellemetlen. Persze, nem kell egyedül mennem, de ezt a részt szívesen kitörölném most. Nem tudom kikre hánytam rá, de remélem nem volt ott senki családtagja. A ruhám ujjába megtörlöm a számat és felsóhajtok.
- Talán jól jönne egy kis segítség. Mondom nem túl büszkén, szinte fáj kiejteni a szavakat, de segítségre szorulok. Egyedül képtelen vagyok eltemetni a családomat, meg kell keresnem őket, tudom ki hol esett el, szóval eddig a pontig nem lesz nehéz, ha csak nem támasztották fel őket is. Kell keresnem valamit, amivel letakarjam őket, talán a lepedők jók lesznek. Mikor elkezdek gondolkodni, hol találok tiszta lepedőket megszólal a tünde nő és olyanokat mond, ami kicsit idegesít. Kit érdekel milyen szép a nap, amikor a születésnapomon elvesztettem a családomat? Persze ő ezt nem tudja... Nem tud rólam semmit, ahogyan és se tudok róla semmit, még a nevét sem kérdeztem meg eddig.
- Aha. Válaszolok kicsit gúnyosan, remélem  ezzel elveszem a kedvét, hogy reményről és jövőről beszéljen nekem, mikor jelenleg más sokkal fontosabb dolgom van.
- Köszönöm. Elveszem a kulacsot és kiöblítem a számat, majd oldalra köpöm a vizet. Utána az arcom locsolom meg vele, elvégre most hazamegyünk, ott lesz még víz bőven, amivel újratöltheti a kulacsot. Miközben a hátradöntött arcomra folyatom a vizet, azért iszok is pár kortyot belőle, majd visszanyújtom. Miközben lépek valami megfogja a bokám, amitől a hideg is kiráz, mikor odanézek egy feltámasztott hullát látok, akin van sok másik, ezért ott szenved a földön és engem akar. A kardom a fejébe vágom, majd a csizmám talpával a fején támaszkodva húzom ki a pengét belőle. A nagy lendület miatt nem is tudtam volna másként.
- Tudod, hogy kell eltemetni... valakiket? Nem jön a szájára, hogy a családját, így inkább általánosít és úgy halad tovább hazafelé. Amennyire tud siet, mert szeretne túl lenni a dolgon, de ugye ez nem kívánságműsor, hanem az élet, ami most nagyon cudarul bánik vele.

Szerencsére nem áll ellen a segítségnyújtásnak a lány. Ez jó. Hiszen ha nem szeretné, hogy segítsenek, akkor az több dolgot is jelentene egyszerre. Például azt, hogy nem érzi úgy, hogy bajban van, vagy azt, hogy egyszerűen inkább magában szeretne szenvedni. Ebből egyik sem jó választás és ha lehet, akkor az akarata ellenére is segíteni kell neki. Persze ezt sokan ellenzik, hiszen mi jogon dönti el a másik azt, hogy kell-e neki segítség. Részben jogos is. De persze én inkább annak a híve vagyok, hogy a bajban segítsenek egymásnak, amikor csak lehet. Belül örülök is neki, hogy nem tiltakozik.
Nyugtató gondolataim azonban nem igazán érik el őt. Abszolút megértem ezt is, hiszen hiába beszélek a reményről, ha ő nem látja az apró szép dolgokat ilyenkor meg. Pedig édesapám azt mondta réges-régen, hogy ilyenkor azokba kell kapaszkodni. A kicsi örömökbe, csodákba. Persze az út még korán sem tiszta, és ahogyan megragadja valami a lány lábát én az íjamért nyúlok, azonban mire előkapom, addigra ő már elintézi a veszélyt. Rögtön utána kapok egy elég kellemetlen kérdést.
-Több módja is van, de igen tudom.-Szüleim sok-sok dolgot megtanítottak nekem, mielőtt útnak indultam, szerencsére.-Azt mondják, hogy a földbe temetés az egyik legjobb, hiszen így visszakerülünk a természet lágy ölébe. A másik amit szoktak még pedig az égetéssel való búcsúzás.-mondom neki amennyire csak kíméletesen tudom. Azonban töprengeni kezdek, hogy vajon fel tegyem-e neki a kényes kérdést. Végül aztán úgy döntök, hogy nem alkalmas rá még az idő, így inkább másféle kérdést teszek fel:
-Még nem is kérdeztem a nevedet. Én Freia Suntide vagyok, mi a te neved?-lépkedek kissé undorodó arccal a sok holttest között, igyekezvén tartani vele a tempót.

Érettebb, azaz talpraesettebb vagyok a korombeliekhez képest egy kicsit, gondolom a falusi munka miatt leginkább. Persze vannak szociális lemaradásaim, hiszen java részt mindig csak a családommal töltöttem az időmet, ők tanítottak minket mindenre, hogy rendes és értelmes tünde váljék belőlünk. Kicsit örülök, hogy a hányásra nem tett semmi megjegyzést és remélem kerüljük majd a későbbiekben is ezt a témát. A kardomat a földön fekvő tisztább rongyokban lévő holtakban törlöm meg, majd automatikus a tokjába helyezném, de rájövök, hogy még nem kellene, ha egy ilyen szerencsétlen volt, aki a többi hulla alá ragadt, akkor biztos lesz több is.
- Aha és mi a menete a földbe temetésnek? Már ha van valami azon kívül, hogy kiássuk a sírt és beletemetjük az illetőket. Csak nem annyi az egész, mint az állatoknál, de biztos vagyok benne, hogy nem elégni akarnak, hanem a természetté eggyé válni, mindig is odafigyeltünk erre, nem hiába csináltunk kis kertet a teraszra anyával. Annyira szívfacsaróak az emlékek most, amik feltörnek váratlanul. Könnybe lábad a szemem, amit az ég felé emelek és megpróbálom visszakönyörögni őket, nem sírhatok, mint egy gyerek.
- Az én nevem Noira Floinn. Meglátom a házat és megállok előtte. Annyira bizarr ez az egész, az oldalait bemocskolták és a verandánál is hullák fekszenek. Idegenek, akik az ajtónkon akartak bejutni menedékbe a mi házunkba. Nem vagyok benne biztos, hogy amúgy ez biztonságos lett volna, elvégre hátul nyitva volt az ajtó és ott értek el minket is a rémségek. Mikor elindulok, akkor a ház mellett haladok lassan, hogy a hátsó ajtóhoz érve besétáljak. Hazajöttem és az asztalon látom a tortámat, amit még ki sem hoztak, de a gyertyák már ott vannak a tetején. Persze nincs tökéletes állapotban, ahogyan a berendezések sem. Sokan lelték itt is halálukat. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Az egyik kis komódhoz sétálok és a fiókokat kihúzva kutatok benne, amíg nem találok pár szép fehér lepedőt, amit magamhoz ölelve lépek Freia felé. Mostanra biztos feltűnt neki, hogy valakinek a születésnapját ünnepeltük, bár az már nem olyan egyértelmű szerencsére, hogy az enyémet.
- Segítesz betakarni őket? Én nem így szeretnék emlékezni rájuk. Még egyszer rájuk kell néznie, de csak amíg beazonosítja, utána a szép és egész testükre kell gondolni, a sok emlékképre, nem rondíthatja el mindezeket egy ilyen tragikus történés. Persze láttam, hogy ő is undorodik ezeknek a látványától, de ki mást kérhetnék meg erre. Csak ő jött velem és segíteni akart.

Egy kicsit meglepődtem azon, hogy a lány mennyire nem tudta a szokásainkat, bár valahol érthető is, hogy ilyen fiatalon még nem mondták el neki ezeket a súlyos dolgokat, hiszen azért ezek csak szomorú témák. Ugyanakkor volt pár dolog, amit kicsit nehezemre esett neki elmesélnem, de sajnos nem tarthattam magamban, ha már így rákérdezett.
-Nos... hagyomány szerint fehérben kéne lennünk a temetés végéig, majd utána színesbe kellene átöltözni, azért hogy jelezzük, hogy értük tovább harcolunk, hogy az élet nem állt itt meg. Persze az egész közben lehet szép beszédeket mondani és áldásokat kérni.-egy valamire azonban nem akartam rákérdezni, hogy kiket vesztett el. Persze az egész dolog később nyílván valóvá vált számomra, amikor a házba beléptünk.
Az út azonban még szívszorítóbb dolgokat tartogatott számunkra. Amikor sétáltam mellette akkor láttam rajta, hogy szenved. Tudtam jól, hogy valamit tennem kéne, valamit mondanom kéne neki, de sajnos nem voltam, nem vagyok jó az ilyen dolgokban...
-Semmi baj...-érintettem meg a vállát neki és ha szerette volna azon nyomban át is öleltem volna őt. Persze talán visszautasítja a gesztust tőlem, de abszolút megértem tőle ezt is.. még is csak egy idegen vagyok még neki, bár bármennyire is szeretné nem nagyon van más akire most tudna támaszkodni.
A holttestek látványa gyomorforgató volt, de volt pár dolog ami a szememet szúrta. A három halott tünde és a születésnapi torta. Nem is akartam beljebb tolakodni a házba, inkább az ajtó közelében álltam meg, hiszen ez mégis csak az ő otthona volt és talán van pár dolog amit magának meg szeretne tartani. Nem kicsit szorította meg a szívemet a gondolat, hogy éppen valaki születésnapját ünnepelték meg azon a napon amikor kitört ez a káosz.
Pár perc után azonban Noira visszatért jó pár fehér lepedővel.
-Persze.-feleltem tömören neki. Majd akikre szerette volna ráterítettem a lepedőket.
-Gondolom nem a városban szeretnéd eltemetni őket nem? Ha gondolod a közeli erdőbe kimehetünk és ott végső búcsút tudsz tőlük venni, ahogyan illik.-ajánlottam fel neki.

Tovább faggatózom a szokásokat illetően, mert mi mindig csak négyen voltunk és a halál messze elkerült mindez idáig minket. Nem gondoltam sosem, hogy velem ilyen megtörténhet. Most mégis ezzel kell foglalkoznom és a választ hallva végignézek magamon. A színes nem az én világom, de a temetésig a fehéret magamra öltöm szívesen, bár nekem nincs ilyen ruhám. Anyukámtól elvehetnék valamit, hiszen ezekre már nem lesz szüksége és hamarosan jönnek majd a tolvajok, az élősködő dögevő keselyűk, akik elvisznek mindent, ami a házban maradt. Nem tudom, mit vinnék el innen magammal még, de a temetés után talán lesz még időm eldönteni.
- Már semmi az biztos. Sóhajtok és elhúzom a szám jobb szegletét egy mosolyfélére. Most már bajuk, az nem lesz, nekik biztosan nem. Hamarosan nyugalomra is térhetnek, hiszen eltemetjük őket. A lepedőket átnyújtom és elmegyek keresni még egy fontos dolgot, ami nem más, mint egy ásó. Ezzel indultam el kifelé, a ház túlsó oldala mellé, ahol Freia rám talált. Pár tetemet félrelökök és látom bátyám szőke tincseit és épen maradt arcát. A nyakától a mellkasáig viszont zabáltak belőle valószínűleg, mert azok nyitottak és undorítóak. Nem is tudom mikor eredtek el a könnyeim, de a szám elé téve a kezem sírtam és borultam térdre, hogy még utoljára megsimogassam az arcát. Kirion nagyon helyes és jóvágású katona volt, jelenleg persze páncél nélkül, hiszen ünnepeltünk és miért is lett volna nála ilyesmi. Kár egy ilyen tündéért, sokkal kevesebb lett vele a világ. Felállok az ásóra támaszkodva és hátrébb lépek, Freia sejtheti, hogy az egyik, akit le kell takarnia. Amint meg is van vele, akkor azon gondolkozom, hogy egy helyre kellene tenni őket addig is.
- Nem tudom, nem éltünk olyan igazi tünde módra, szerintem jó lesz nekik itt, hiszen ez az otthonunk, amit mi építettünk újra. Vigyük be a házba. Lehajolok, hogy a hóna alá nyúljak és ott emeljem meg, meghagyva tünde társamnak a lábait, az a könnyebb vége, ha segít nem várhatom el, hogy övé legyen a feladat nehezebb része. Miután ezzel megvagyunk, hátul a kertben indulok el, nem emlékszem, pontosan hol láttam már a szüleimet, így őket tovább tart megtalálni. Mikor megvannak, hát igen, nekik a fejük már nem ép sajnos, lentebb siklik a szemem, látom, hogy egymás kezét szorították, ez annyira jellemző és romantikus. Legalább együtt léptek át a másik világba vagy síkba. Nem értek az effélékhez, nem gondolkoztam, mi van a halál után. Viszont sejtem, hogy biztos büszkék rám, mert túléltem és most megkapják a tisztes temetést is.
- Csak ők hárman vannak, akiket el kell ásni, hogy a természet részévé váljanak. Fejezem ki magam szépen. A szüleimet látva is elejtek pár könnycseppet, több csak azért nem jön, mert eléggé kiszáradtam vagy csak kezdem megszokni a tudatot, hogy már nincsenek többé.
- Szerinted ide is temethetem őket vagy jobb, ha kivisszük őket a városból? Félek, hogy itt kiássák őket. Ki tudja ki fog ide költözni majd, vagy mi lesz a házzal, ő nem tartaná meg, túl sok emlék köti ide. Viszont ha be szeretnék vinni őket is a házba, hát a kezüket szét kell választani. Szomorú, de szükséges, majd temetéskor ismét összeteszi őket.
- Ó a lovak! Ugrok fel hirtelen és elfutok az istálló felé, amit nyitva találok és nem messze holtan is vannak a lovak, egy kivételével. Az én kis Csillagom a bokszában maradt és mikor meglát, vékony hangon nyihog fel. Szegény biztos éhes és gyenge. Gyorsan bemegyek hozzá és kivezetem a helyéről, egyenesen be a házba. Elvégre mi baj lehet belőle, már mindegy. Ott elengedem és ő áll kicsit megilletődve, nem tudja mit keres idebenn. A konyhában keresek egy nagyobb vödröt, amit megtöltök vízzel és elé teszem. Keresek répát is, amit megmosok és szintén elé teszem. Valami cukor kell neki is, a széna meg hát majd hozok neki azt is. Egyből iszik is, meg eszik is, amit jó jelnek veszek.
- Ő Csillag, a lovam. Mutatom be Freiának, egy kis öröm, hogy legalább valami él még, ami kedves számomra, meg is simogatom a nyakánál.

Őszintén megvallva, ha nem lenne itt ez a fiatal lány, már lehet, hogy teljesen kiborultam volna, főleg tudva, hogy mi mindent veszített el. A városban és valószínűleg az egész világban rengeteg hasonló sorsú van most, és ő belőlük az egyik. Szépen tisztelettel bánok a dolgokkal, és akikre rámutat azokat letakarom. Az egyik ilyen egy fiatal tünde férfi, aki bár az arca rendben volt, a teste sajnos eléggé megroncsolódott. A lányka hamar térdre is rogy a látványtól és sírni kezd, én meg nem tudván mit kéne tennem ilyenkor egy csomóval a mellkasomban húzom arrébb a holtestől, hogy addig se kelljen neki azt bámulni. Letakarom és miután szépen letakartam felelek a lánynak:
- Igazad van... Jobban belegondolva a családi otthon az egyik legjobb hely az ilyenre.-erősítem meg a gondolatait Noirának. Ezután ketten szépen bevittük a testet házba. Majd a hátsó udvar felé vettük az irányt és két újabb tündére mutatott rá a lány. A kezüket fogták, mikor a vég elérte őket, talán nincs is meghatóbb ennél, és igyekszem a csuklyám alá rejteni, de én is elhullajtok pár könnyet a veszteségén, annak ellenére, hogy megtanultam, hogy erősnek kell maradni, főleg a vészidőkben.
-Ha rendes sírt csinálunk nekik, akkor nem lesz bajuk, és amúgy sem hiszem, hogy bárki véletlen megszeretné sérteni az isteneket.-mondtam neki, miután megköszörültem a torkomat. Azonban ezután a lány hirtelen elszaladt, én pedig siettem Noira után. Egy lóhoz vezette az útja, ami azt hiszem a sors akarata volt.
-Gyönyörű ló. Azt hiszem ez a kis jó hír most pont jól jött.-simogatom meg a ló fejét óvatosan, tudván, hogy evés és ivás közben lehet erre kicsit makacsabbak. Majd miután hátrébb léptem egy-kettővel így szólok neki:
-Tudom hirtelen jött a gondolat... De ha jól értettem a dolgokat, akkor nincs hova menned. Mit szólnál hozzá, ha amíg rendbe jönnek a dolgaid addig nálam laknál. Nálam úgyis elkél a segítő kéz a műhelyben.-éreztem át a szavaiból, hogy nem szívesen maradna itt a szülői házban, ami annyi bánatot és fájó emléket ébresztene benne. Így ajánlottam fel neki, hogy költözzön hozzám, amíg jónak látja és egyben teszek is valamit a szülők kedvéért, akik mint láthattam, teljes életet éltek és egymás kezét szorítva tértek át a túlvilágra.

Kicsit úgy érzem, hogy miattam halt meg a bátyám, Kirion, hiszen lesokkoltam, amikor észrevettem a szüleimet és akkor ő lökött félre a szörnyetegek ellen. Lehet már akkor megsérült és utána már nem bírta sokáig. Bár mellette maradtam volna harcolni, akkor lehet... A gondalomból egy kéz rántott vissza a jelenbe, azzal, hogy arrébb húz a testtől. Igazából nem tehetek róla, hogy a csillagok eltűntek az égről, így nem hibáztathatom magam emiatt.
Nem nézem, hogy Freia vajon mit gondolhat a családomról, de segít, ahogyan azt megígérte. Rendes tőle, hiszen nem is ismer, mégis segít nekem.
- Akkor keresek egy jó helyet és majd ott ások nekik sírt. Ám oda el is kell cipelnünk még őket, amihez jól jönne a segítség. Itt jut eszembe az istálló és a benne lévő lovak. Elrohanok és Csillagot találom meg, akinek az ellátásához hozzá is kezdek. Szegény három napig éhen szomjan volt és mennyire félhetett. Ez rosszabb volt még a tűzvésznél is, amikor kigyulladt a pajta.
- Köszönöm. Ő nem csak egy egyszerű ló, hanem a legjobb barátom is, az egyetlen, aki megmaradt. Persze ezt inkább nem mondom ki, még gyogyósnak nézne engem a felnőtt nő. A hátas hagyja magát simogatni, elég szelíd és most jobban érdekli, hogy ehet és ihat, mint hogy valaki más is piszkálja, akit nem is ismer.
- Szerinted ez valaha rendbe is fog jönni? Mutatok körbe a házon, ahová már a lovam is behoztam és nem mellesleg, ahol fekszik bátyám letakart teteme is. A halált nem lehet rendbe hozni, egyedül nem vagyok elég, hogy eltartsak egy ekkora házat és még gondozzam is a lovamat. Nem beszélve arról, hogy bár tudok főzni, de egy fárasztó munka mellett esélytelen, hogy rendesen gondoskodjak magamról.
- Amíg kitalálom hogyan tovább, addig jól jönne egy lakhely, de most még másra is kell gondolnom. Az ásóért nyúlok és elindulok kifelé, keresem a megfelelő nyughelyet, majd mikor megvan, akkor nekikezdek ásni. Jó sokáig eltart majd, de nem tántorít el semmi, hogy végigcsináljam. Most kicsit egyedül lennék, így legalább levezetem kicsit a dühömet is, bár hamar kiesik a kezemből az ásó, mert fáradt vagyok és pihennem kellene. Ez a három nap kimerítő volt, de nem hagyhatom cserben a családom, azt szeretném, hogy békében pihenhessenek. Rámarkolok az ásóra és ismét nekikezdek az ásásnak. Meg kell csinálom, nem adhatom fel, csak akkor lesz nyugodt álmom, ha ők is végre nyugton lesznek.

-Idővel ha szeretnéd biztosan. Bár most még nem úgy tűnhet, de szerintem pont az emlékeid miatt kéne megtartanod magadnak a helyet. Szerintem később örülni fogsz neki, hogy meg lesz a ház, a birtok, hiszen most nem úgy tűnhet, de lehet vissza akarsz majd ide jönni. A kulcsok megvannak a helyhez nem? Bezárod és amikor jónak látod újra kinyithatod majd. Esetleg, ha úgy van addig kiadod másoknak a birtokot.-kezdem el neki magyarázni a dolgot. Annak ellenére, hogy most ez a legfájóbb hely neki az egész világon úgy hiszem, hogy később, főleg, hogy ide temetjük a rokonait, sokat fog még ide járni. Aztán kitudja, lehet örülni fog akkor annak, hogy megvan még a ház és a birtok. Úgy érzem, hogy elég okos lány ahhoz, hogy értse mire is gondolok, bár lehet a gondolatait most eltereli a gyász és a fájdalom. Azonban ez idővel enyhülni fog.
Ezután elindultunk a sírhelyeket megásni, és ahogyan ezt szerettük volna Noirának segítettem a testeket kivinni az általa megjelölt részre. Magához ragadta az ásót és ásni kezdett lelkesen, addig a pár percig pedig én a házat kezdtem el kitakarítani. Miután láttam, hogy fárad már, odamentem és el próbáltam venni tőle az ásót: -Menj szedd össze amit szeretnél majd hozni magaddal, addig én majd ások, és Csillag is kezd kicsit mocorogni amott. - rögtön két dolgot is mondok, ami miatt oda kéne nekem adnia az ásót és bármily kevés időre is tudom így egy kevésbé megterhelő munka felé terelni, már megérte. Így aztán szépen lassan sikerül kiásnunk a nyughelyeket.

Freaia nem mond hülyeséget, jobban átgondolva teljes mértékben igazat tudok neki adni. De időnként haza kellene jönnöm, hogy egyben van-e még a ház, elvégre ha bezárom, azzal egyenes célpontjává tehetem a tolvajoknak, hogy feltörjék. Sok ház marad most biztos lakatlanul és biztos vannak olyanok is, akik új házat keresnek maguknak. Talán kiadhatnám, de ahhoz kellene szerződés is, amihez kellene tudnom írni és olvasni. Ilyesmiket nem tanultam meg, hiszen nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz rá.
- Igazad van, csak ki kell takarítani és pár holmit kidobálni vagy elajándékozni a szegényeknek, mert én nem tudok mit kezdeni velük és nincs olyan nagy értéke sem. Talán így megakadályozhatom, hogy a szüleim is kiássák illetéktelenek. Ez az örökségem, kár lenne csak úgy itt hagyni. A szívem azonban majd meghasad, így elindulok kifelé ásni, nem tudok a lakásban maradni hosszabb ideig. A születésnapi tortám és a többi ajándék az asztalon még becsomagolva elrémiszt. Mindenki, aki eljött ünnepelni halott, de őket már nem az én tisztem eltemetni. Talán egy részt lekeríthetnék a élőholtaknak, hogy elégessük őket ott, úgy biztosan nem térnek más vissza ide és a takarítás után már nem is fog gondozatlannak tűnni a ház sem.
- Nem lehet, ezt nekem kell végigcsinálnom. A számat azonban elhúzom, amikor Csillag is szóba kerül. Kellene adnom neki szénát és rendes ételt is.
- De csak addig, amíg Csillagot ellátom! Átadom az ásót, bár nem örülök neki, ez biztos látszik is rajtam. Sietek a házba a lovamhoz, hogy visszavigyem az istállóhoz, ahol kialmozom a helyét, majd bevezetem oda. A szénát is átválogatom, utána dobok be neki egy jó nagy adaggal. Ezzel el is lesz és mehetek vissza, hogy átvegyem az ásást.
- Kérem vissza az ásót. Lépek a megkezdett gödörhöz, majd ha megkapom akkor felvetem az ötletemet.
- Össze kellene szedni a többi... hullát egy kupacba, ahol elégethetnénk őket. Ehhez annyira nekem nem füllik a fogam, talán Freia elvállalja lesz olyan segítőkész.
A gödör mindeközben szépen alakul és elég tágasra csinálom, hogy hárman egymás mellett leljenek örök békére. A nehezebb rész ezután fog jönni, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék nekik, miután elhelyezzük őket és betemetjük őket. Mikor eljutunk addig, hogy elhelyezzük a fehérbe tekert családtagjaim a gödörbe, akkor szólalok csak meg ismét.
- Mit szoktak mondani a beszédekben? A bizonytalanság jól érződik a hangomból, ahogy a fájdalom is.

-Ez egy remek gesztus lenne tőled.-igazán meglepett, hogy még a jótékonyságra is tudott gondolni ebben a pillanatban, holott én annak is örültem volna, ha már csak igazat ad nekem, szinte kiül a döbbenet az arcomra egy röpke pillanatra és amint vettem egy kis levegőt még hozzáteszem:-Szüleid biztosan büszkék lennének most rád.-lehet mondjuk ezt még korai volt mondani, de már kicsúszott a számon, nincs mit tenni.
Aztán később a tervem szépen beválik és egy kicsit eltudom venni Noirától az ásót. Ennek eredményeképpen kicsit ások én is, ami bár fárasztó, addig sem a lánynak kell ezt is csinálnia. Bár tudom a lóval is sok baj lehet, de reménykedem benne, hogy legalább picit könnyítek a dolgán. Így aztán amikor agresszívan rám ront és visszakéri az ásót oda adom neki. Az ötlete hallatán egy kicsit elgondolkodom, és úgy döntök, hogy lehet egy kicsi viccel kéne feldobnom:-Hogy enyém legyen a mocskosabb munka mi?-teszem fel a kérdést egy apró mosolyt megengedve, egyben jelezvén, hogy csak viccelek és amint találkozik a tekintetünk én megyek és elő is készítem a máglyát a holttesteknek. Így aztán csendesen, de annál szorgosabban telnek a percek és órák, mire lassan besötétedik ismét, de szerencsére most legalább a naplemente nem fog három napnyi szörnyűséget adni nekünk.
-Igazán szép ezt a naplementét látni mindezek után nem?-teszem fel a lány kérdése előtt.-Ohh... hát ez nehéz kérdés. Én a helyedben biztosan egy kellemes emléket idéznék fel, ami rájuk emlékeztet és tökéletesen leírja milyenek is voltak. De ha nem akarod, akkor egy pár szó is elég búcsúzásként, igazából, ami éppen eszedbe jut.-én sem vagyok teljesen biztos benne, de a bizonytalanság ami a hangjában volt, az válaszra késztetett. Így hirtelen mondtam, ami eszembe jutott. Őszintén megvallva nehéz ilyenkor jó választ adni, mert nem tudhatjuk, hogy hogyan is érez mélyen belül. Mármint, hogy készen áll-e arra, hogy egy emléket felidézzen róluk.

- Én nem tudok mit kezdeni a megmaradt holmikkal. Arra meg nem akarok hazajönni, hogy betörtek és minden szanaszét van hajigálva. A megannyi emléket előcsalogató ruha és miegymás. Mikor meghallom, hogy a szüleim büszkék lennének rám sóhajtok, majd elfordulok. A sírás környékez, de nem fogom a tündetársam tudtára hozni, hogy miként is érzem magam. Elérzékenyültem, gyenge vagyok és kicsit megsemmisültem. A gyomorforgató harc ezekkel a lényekkel, majd a családtagjaim így látni eléggé megviselt. Egyetlen örömöm, ami inkább csak egy kisebb megkönnyebbülésként hat összetört szívemnek, hogy Csillag él és jól van a körülményekhez képest. Elég gyötrelmes ez a nap, csak ások és lovat gondozok, majd jöhet még több ásás. Mikor ismét nekikezdek és felhozom az ötletemet, akkor meglep Freia kijelentése. Értékelem a kis viccet, de csak annyit láthat belőle, hogy megállok és nézek rá. Szerettem volna, ha nem látja a számat megremegni, nem teljesen úgy sült el a dolog, ahogy szerette volna. Kirion jutott eszembe erről, pont ugyanígy, ugyanezt mondta volna, amire én egy lapát földet dobtam volna rá. Nos ezzel már megkéstem és csak egy félmosolyt erőltettem magamra, majd elfordultam. Háttal mindennek ástam tovább. Mikor készen lett kicsit vártam, mielőtt kimásztam volna, mert a karjaim már nem éreztem. Jókora izomlázam lesz, az már biztos, de nem fogok emiatt sajnálkozni, hiszen a családomért mindent, még így is hogy... halottak.
- Igen, szép. A szavaim azonban arról árulkodnak, hogy nekem annyira nem tetszik. Ez is csak az elmúlást juttatja eszembe, talán alkalmasabb időpontot nem is találhattam volna. Minden mintha időben lenne kész. Freia fentről adja nekem a testeket, én meg elhelyezem. Anya és apa kezét ismét egybekötöm. Anya mellé fektetem a bátyámat, aki nem zavar, hogy le van takarva, de megölelem. Ő volt a legjobb barátom, a legjobb tanítom és a legjobb testvér, akit kívánhat magának a tünde. A szüleim kezén végighúzom a sajátom, majd kiegyenesedek és megtörlöm a szemeim a ruhám ujjának a belsejében. Ezek után mászok ki és hallgatom meg, mit kéne tennem. Rengeteg dolog kavarog bennem és azt sem tudom, hol is kezdhetném. A máglya felé pillantok, ahol már elégnek lassan az élőholtak.
- Át kellene öltöznöm. Csak nem nyakig sárosan és egyéb dolgokkal teli ruhával kellene elbúcsúztatnom őket. Be is futok a házba, egyenesen az emeletre fel a szobámba. A lépcsőnél már kiszöknek a könnyeim, amiktől nem is látok, de mivel ismerem a járást, ez nem akadályoz meg semmiben. Bezárom magam után a szobám ajtaját és elkezdem ledobálni a ruháim. ~ Ez annyira kegyetlenség, hogy a család legfiatalabb tagjának kell eltemetnie a családját. ~ Nem tudom ki a felelős ezért, de biztos vagyok, hogy nem véletlen volt és ha megtudom ki a bűnös, az biztos, hogy nem kegyelmezek meg neki. A legjobb harcos leszek, kit a földjére engedett a földrész. Valami színest keresek, találok egy zöld hosszú ruhát, ebben mindenki örült volna, ha láthat. Az asztalomhoz megyek, ahol ott az arcmosó vizem. A tükörképemben látom, milyen rosszul festek, így bőven locsolok a képembe a hideg vízből. Lefelé menet eszembe jut, hogy magamhoz vegyem a bátyám kardját, amit mellé tehetek, anyáméknak meg az ágytakaróját kapom magamhoz. Ezt anya varrta és szívét lelkét beleadta, biztos ennek is jobb lesz velük a földben. A konyhába érve az ajándékok felé fordulok, de még mindig nem érzem a késztetést, hogy megnézzem, inkább kimegyek vissza a sírhoz és mindent elhelyezek odalent, vigyázva, hogy ne koszoljam magam nagyon össze.
- Nos, nem vagyok a szavak embere, de elhoztam azokat, mi kedves volt számotokra és remélem mostantól békére leltek és bárhová is kerültök, büszkék lesztek rám. Megengedtétek, hogy a harcos útját járjam... ~csak ne ilyen árat kellett volna fizetnem érte~ Ezért hálás vagyok nektek és szívemben mindig emlékezni fogok rátok ~de remélem csak az élő alakotokra.~ Őrzöm a szép emlékeket és mikor kijövök meglátogatni titeket, akkor majd mesélek is ~most úgy sem menne.~ Amint végzek Freia felé tekintek, hogy elég-e ennyi vagy valamit még mondjak. Amint megvagyunk, akkor jöhet a földelés. Ez könnyebb, mint a kiásás volt, a végénél már letérdelek és kézzel ütögetem meg a földet, hogy szép legyen. Ahogy letérdeltem úgy is maradok és csak nézek magam elé. Hirtelen olyan üresség jár át és csak bámulok üveges szemekkel magam elé. A nap már lenyugodott, ahogy a máglya is kezd kialudni mögöttem, azt a kevés fényt is megszüntetve. Sötétbe borul minden, akár csak a szívem, a fájdalomtól.

-Nyugodtan öltözz át.-felelem neki egyszerűen. Persze addig én nem tétlenkedem, hiszen még bőven vannak holttestek a birtok körül így én amíg ő elkészül a búcsúztatásra, addig szépen halmozom egymásra a testrészeket és a holttesteket. Eltelik jópár perc így és engem is lever a víz és kissé koszos is leszek, azonban Noirával ellentétben nálam nincsen most váltóruha ahhoz, hogy átvegyem, így jobb híján a vértem alatti kis ruhákban leszek. Így amikor a máglya készen áll leveszem a földes és saras köpenyemet és a vértemet. Kissé kellemetlenül érzem magamat, de szerintem még mindig jobb, mintha azokban lettem volna. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb így mozognom!
Aztán nem sokra rá megérkezik Noira is pár dologgal a kezében. Így amikor lemegy a sírba elhelyezni a pár tárgyat, amit talált kifelé segítő kezet nyújtok neki, hogy ne koszolja össze a szép új ruháját.
-Gyere segítek. És remek választás a zöld ruha.-mondom neki mielőtt nekikezdünk. Aztán én meggyújtom a máglyát ami hamar hatalmas lángot bont mögöttünk, miközben Noira elmondja a búcsúbeszédét. Amint rám néz pár szót én is úgy érzem, hogy hozzá kéne tennem.
-Egyet ígérhetek nektek. Bár nem ismertelek titeket életetekben, lányotokra amíg erőmtől telik vigyázni fogok. Nyugodjatok békében.-Ezután mind a ketten lassan elkezdjük temetni őket. Gyorsabban megy, mint a kiásás, és jóval könnyebb is. Szerencsénkre, még azelőtt végzünk, hogy a máglya kialudna, így nem kellett a sötétben tapogatnunk, hogy vajon hogyan néz ki. Amikor látom, hogy vége van az egésznek és Noira csak bambán bámul maga elé, akkor odalépek mellé és a vállára teszem a kezemet gyengéden.
-Menjünk be a házba. Gyere most már tényleg enned kell, még rosszul leszel a végén.-húzom meg egy picit, de csak épp annyira, hogy visszarántsam a valóságba. Én ezután megindulok a házba és bent az egyik székre leülve várom meg, hogy bejöjjön. Remélem nem kell sokat várnom, ha mégis, akkor úgy pár perc után kimegyek és megnézem, hogy vajon mit csinál.

Elmentem átöltözni és mikor visszaértem, akkor kevesebb hulla volt és Freia is levette a bőrvértjét, így valamivel elegánsabban nézett ki ő is, bár nem kellett volna ezt megtennie értem és a családomért. Mikor lemegyek lepakolni, kifelé segít nekem kimászni, hogy ne koszoljam össze magam lehetőleg. Nagyon ritkán vettem fel ruhát, így kissé zavarba jövök, amikor megdicsér benne, anyáék is biztos boldogak lennének ennek a különleges alkalomnak. A szülinapomon se tudtak rávenni erre, pedig ez arra készült. Ettől valahogy kicsit még szörnyűbb ez az egész.
- Köszönöm, nem volt más vidám és színes, csak ez. Leporolom a kezem és igyekszem nem összekenni vele a ruhámat. Miután befejezem a mondanivalóm, akkor Freia is megszólal. Teljesen meglep amit ígér nekik. A gondomat szeretné viselni, amíg ereje engedni. Teljesen leképedek és inkább az ásóért fordulok és még motyogok én is valami "nyugodjatok békében"-t, majd nekilátunk beásni a sírt. Amikor végzünk én annyira fáradtnak érzem magam és elveszettnek. Mikor a vállamra kerül egy egy kéz, afelé fordulok, de még mindig üveges tekintettel. Be kellene mennünk a házba, ennem kéne és pihennem. Lehunyom a szemem és elmorzsolok egy könnycseppet, majd elindulok lassan leszegett fejjel a ház felé.
Mikor belépek a konyhába, még mindig ott a torta és az ajándékok. Odasétálok és megfogom a tortát, majd felvéve onnan, egyenesen a szemetesbe dobom. Ezt biztosan nem fogom megenni, pedig biztos finom volt, még frissen pár napja.
- Mit szeretnél enni? Kérdezem kicsit érzelem mentes hangon, miközben kinyitom a tárolót, amiben a szárított sós húsok, kolbászok és szalonnák lógtak. Nem volt sok, de pár napra még biztos elegendő lett volna egy nagy családnak. Odabenn vannak kisebb reteszekben a hagymák is és minden zöldség, amit leszüreteltünk és eltettünk már.*
- Van sonka, kolbász és szalonna is. Sorolom a lehetőségeket, miközben egy kisebb szalmatálat megtöltök újhagymával, paradicsommal és paprikával. Azt leteszem az asztalra és közben eszembe jut.
- Meg van tepertő is. Egészítem ki, majd amit kér, abból hozok neki, én biztos szalonnát fogok enni, meg kolbászt, azok a kedvenceim. Mind saját készítmény, így a minőségében nem kételkedem, biztos ízleni fog neki. Kenyér az sajnos nincs, csak száraz, de talán megleszünk nélküle is. Az asztalra szerzek késeket is, amit leteszek neki, meg magamnak, majd helyet foglalok és falatozni kezdek, miközben az ajándékok felé tekintek. Nem tudom, hogy mi legyen velük. Gyermeki énem kinyitná, ám ez a felnőtté válás küszöbén álló nem tenné.

Végül csak sikerült becsalni a lányt a házba és örülök is neki, hogy nem kell noszogatni. Amikor bejön azonban elkezd engem kiszolgálni, ami miatt kicsit kellemetlenül érzem magam, azonban mivel nem ismerem a járást, mégis egy picit könnyebb nekem is és neki is.
Szavai alapján az élőholtak és a pár betörő addig nem jutott el, hogy belefaljon a raktárba, így megnyugszom, hogy van pár kellemes étek még itt. Sokat kellett volna visszasétálni.
-Sonkát ennék, ha lennél olyan kedves.-mondom neki kicsit megszeppenve, de elém kerül nem is olyan sokára a finom étel amit kértem és még annál is jobb, hogy van mellé egy kis hagyma és hasonló zöldségek is.
-Nyisd ki őket.-javaslom neki, hogy még utoljára élvezze a szeretetüket.-Szerintem ők is örülnének neki és nem tudhatod, lehet valami szép dolog van benne, amire mindig is vágytál.-nézek rá és tolom a keze felé az egyiket. Persze nem erőltetni akarom, de azt hiszem, hogy neki is megnyugvást adna és kitudja lehet az egyikben van neki szóló pici levél is.
Azt hiszem ha már abból indulok ki, amit mondott róluk a temetésükkor, szerintem tuti olyan dolgot ajándékoztak neki, ami már ahhoz kell, hogy igazi nő legyen. Nem valami gyerekes dolgot, aztán kitudja, lehet egy utolsó babával meglepik még őt. Nem vagyok olyan aki ilyen miatt kinevetné.

Csak pár élőholt és pár menekülő jutott be a házba, mivel elől zárva volt az ajtó, a kerten át meg inkább nem sokan próbálkoztak eddig. Ezért is lehet, hogy a tárolóba és az emeletre leginkább senki sem jutott fel. Ott még minden tiszta és érintetlen.
Kiviszem a sonkát és leteszem Freia elé, már vágtak belőle párszor, az jól látszódik, de még így is van elég belőle. Mielőtt Noira leülne, még eszébe jut, hogy lehet só sem ártana, mert ki tudja ki hogyan szereti ezeket, így még azt leteszi az asztalra és jobb lábát saját maga alá gyűrve foglal helyet. Elég izgága, a másik lábával folyton a földön dobol, ideges és nem bír az asztalnál ülni, nehezére esik valahogy. Idegesítették az ajándékok is. Freiára pillantok, úgy tűnik tudja, hogy ezek az enyémek és persze könnyen rájöhetett, hogy az én születésnapomon jött ez a borzalom.
- Vigyük el őket, majd később megnézem, most nincs hozzá kedvem. Össze kell pakolnia pár dolgot, bár nincs sok kedve. Evés közben már két falat között ásít is a szája elé téve a kezeit.
- Csillagnak még nem adtam enni! A szájába töm pár falatot, majd távozik is a lovához, hogy megetesse rendesen és egy vödörben még tegyen be neki friss vizet. Megsimogatja és megöleli. Ő is egyedül maradt és elvesztette az anyukáját és a társait.
- Ne aggódj Csillag, mi túlélők vagyunk, valahogy biztos csak lesz. A nyerget is előveszi és ráteszi a lóra, lehet visznek majd pár holmit, amit erre fel lehet kötni és könnyebb lesz az út Freiához. Nem húzza meg a hevedert még rendesen, de a kantárt és minden más felszerelést egy kisebb nyeregtáskába tesz.
- Hamarosan jövünk lovacskám. Megsimogatja és meg is puszilja az orra felett. Ezután már tényleg nagyon fáradtan tér vissza a házba.
- Felmegyek összepakolni, nézz szét addig, hogy mit vigyünk el innen, ami kellhet kérlek. Nyilván az ajándékok is benne vannak ebben, amikhez még nem nyúlna hozzá. A szobájába érve egyre többet ásítozik, de nem hagyja el magát, pár holmit beledob egy táskába, majd bátyjától és a szüleitől is elvesz pár dolgot, amit szintén beletesz, majd elindul lefelé. A lépcső kapaszkodójára könyököl és tartja a fejét.
- Én megvagyok, mehetünk? Csillagra tudunk pakolni, már felnyergeltem, csak a hevedert kell meghúzni. Ásít egy nagyot, majd ha megvannak akkor el is indul kifelé, hogy Freia elvezze őt az új otthonába, ahol végre álomra hajthatja a fejét.

-Rendben, csak nehogy itt hagyjuk!-mondom Noira-nak az ajándékokra felelvén. Aztán ahogyan haraptam még kettőt az ételből Noira elrohan megetetni a lovat megint, pedig aztán körülbelül tíz perce kapott szegény jószág. Így aztán az ételt egyedül fejezem be az asztalnál és annyira jól is laktam, hogy fel sem tűnt nekem, hogy elfogyott a hagyma közben. Igazán kár érte, pedig aztán nagyon finom volt, ahogyan a hús is. Igazán értették a lány szülei a dolgukat mind a kettő téren, hiszen a városban a piacon nem nagyon lehet ilyen finomat venni.
Eltelik úgy öt perc megint, mire berohan és egyenesen fel megy a szobájába Noira. Utána szólok pár szót, de azt hiszem túl halk voltam...-De én nem szívesen....-ugyanis nem fordult vissza, hogy válaszoljon bármit is. Az Istenekre! Hogy fogom bírni, ha így fog fel's'alá szaladgálni az üzemben is! Még a végén magára borít valami fontosat, vagy megégeti a kezét. Az olvadt fém nem játék! De nem baj, majd felhívom rá a figyelmét.
Minden esetre én az ajándékjait és az élelmet pakolom ki az asztalra, hogy haza kéne vinni mire leér.
-Ezeket szerintem bőven elfogja bírni, aztán út közben még adhatsz neki majd répát.-mondom neki egy kicsit megnyugodva, hogy még bírja a lány a gyűrődést. Ezután kimegyünk a lóhoz és amint meghúztuk a hevedert felpakolunk rá.
-Ülj föl Csillag hátára és pihenj egyet, én meg majd kantáron elvezetlek titeket odáig.-mosolygok rájuk, miközben látom Noira ásítozó tekintetét.-Egy pár perc pihenő már kell neked, túl hajszolod magadat!

Nem megy nekem ez az asztalnál evés. Ez egy családi szokásunk volt és most úgy érzem, hogy nélkülük ez nem az igazi. Inkább kiléptem Csillaghoz, hogy meggyőződjek, hogy minden rendben van vele. Azt még nem tudom, hogy honnan szerzek neki friss szénát ott, ahová megyünk, ha nincs ott másik ló is, de legvégső esetben még visszajöhetünk ide is, hogy vigyünk oda. Mikor visszamegyek, egyenesen felrohanok a szobámba, valamit mintha mondana Freia, de nem foglalkoztam vele. Csak a legszükségesebb dolgokat tettem el, majd egy üres táskával érkeztem le. Az asztalhoz sétálok vele és egy laza mozdulattal beleseprem, ami az asztalon volt, ajándékok és ételek is. Nem lesz semmi bajuk úgy sem és körülbelül ennyire is érdekel a dolog. Tudom, ha nem teszem el az ajándékaim, akkor úgyis szóvá tenné, szóval kerülve a fölösleges beszélgetést, inkább letudtam ezt is.
- Szerintem ma már elég édességet kapott, holnapra is kell hagyni. Mindent felpakolunk, amitől elég kereskedősen néz ki szegénykém, nem is nagyon tetszik neki, folyton hátrafordítja a fejét és a táskát akarja harapdálni. Persze az is lehet, hogy csak kiszagolta a répát és arra fáj a foga.
- Jó. Felpattantam a ló hátára és hátradőltem a nyereg mögötti csomagra. Abban a ruháim vannak csak. Az ég felé pillantva a csillagokat nézegetem, majd lehunyom a szemem egy kicsit. Igyekszem nem elaludni, mert nem akarom, hogy más cipeljen be a leendő ágyamba, mint valami taknyost. Mikor megállunk akkor felülök és körülnézek, majd segítek lepakolni Csillagról, aki várja, hol pihenhet le. Most már megkapja azt a répát is végre, elvégre nagyon ügyes volt. Nem nagyon nézek szét, mert jelenleg nem érdekel semmi, csak hogy álomra hajtsam a fejem.
- Hol lesz a fekvőhelyem? Kérdezem és az egyik táskámmal együtt elindulok oda, hogy végre kialudhassam magam.

Nagyon meggyőző ez a lány azt meg kell hagyni. Most konkrétan arra gondolok, hogy néha komoly, néha laza, és megint másik pillanatban törődő, esetlen és szeretettel teli.
Alig pár perce még mindent tökéletesen szeretett volna látni a temetésen, melyen családtagjaitól búcsúztunk el, most pedig, mintha kicserélték volna. Egészen lazán söpri be az ételeket és az ajándékokat egy táskába, melyet fentről hozott le én pedig picit még pislogok is, miközben a számban lévő répa utolsó két falatját ettem meg. Megkívántam nem tehetek róla...
Így aztán elég gyorsan sikerült a bepakolás és hamar Csillag mellett termünk. Szerencsétlen ló, most úgy néz ki, mint egy málhás ló, de sajnos most az egyszer ki kell bírnia neki. Amikor pedig Noira megemlíti az ételt neki, az nem sokára a táskákat akarja elkezdeni harapdálni, kisebb-nagyobb sikerrel. De főleg kisebbel.
-Még a végén pocakot ereszt.-teszem a mondandója végére és nem is oly sokára elindulunk a házam felé. Így hogy csak Noira ült fel én pedig vezetem a lovat gyalog az út egy kicsit hosszú, de szerintem megérte, hiszen amikor megérkezünk a lány érdeklődve rohan be a házba.
-Nos.... Isten hozott a Suntide Smitheryben és egyben a házamban!-próbáltam egy kicsit udvariaskodni vele, hogy kicsit kényelmesebben érezze magát, de a kérdése egyenesen más téma felé terelt el minket.
-Gyere megmutatom.-indultam fel az emeletre, az én szobámmal szembeni helységbe, ahol egy ágy, egy polc és egy szekrény is volt már a berendezés részeként.
-Parancsolj. Helyezkedj el kényelmesen Noira és pihenj egy jót, én majd lepakolok Csillagról.-mondtam neki és látva, hogy fáradtan ott állt a szobában én inkább magára is hagytam, hogy az említett dolgot, névlegesen Csillagról lepakolást végrehajtsam, majd nem elfelejtve, hogy neki is kell egy pihenőhely, kikötöttem a ház hátsó részére, ahol egy jót tud pihenni. Majd másnap gondoskodunk róla, hogy legyen elég szalma, hiszen sajnos éjféltájt már ritkán vannak nyitva kereskedők és istállók...