[Magánjáték] Arrow in the forest [Wyn&Freia]

Hellenburg...
Szép... - na persze nem annyira, mint egy erdő - Biztonságos... - már ha nem számítjuk bele, hogy a múltkor egy zsebtolvaj elcsent tőlem ötven váltót -, de valahogyan tudtam, már akkor, mikor csatlakoztam a zsoldosokhoz... nem, akkor, amikor először jöttem megnézni a várost, hogy sosem lesz igazán otthon. Hogy is lehetett volna, ha több volt benne épület, mint fa és több idegesítő, fura kétlábú, aki egész életében egy virágot nem ültetett arrébb? Na jó, lehet, hogy ez túlzás, elvégre a minap is gyönyörű portékával megáldott virágárust láttam a piacon, de nem is ez a lényeg. Alapvetően nem éreztem itt jól magam, úgyhogy amikor csak tehettem, annak rendje és módja szerint leléptem onnan, még mielőtt valaki is befoghatná némi plusz munkára a "mosogatófiút". 
Mekkora szemeik lennének, ha megtudnák, hogy lány vagyok...
De úgy gondoltam, jobb, ha ezt titokban tartom. A női nem valami olyasmivel ruházta fel az oda tartozókat, amitől a férfiak ösztönösen gyengébbnek, butábbnak és életképtelenebbnek gondolták őket, hogy akadt volna torkukon az az utolsó falat kenyér reggelente... kivéve persze a kivételeket, mert voltak. Szóval nem különösebben bántam meg, hogy fiúnak tettettem magam, főleg azután, hogy lemondtam a szoba kényelméről az ablak előtt álló hatalmas fa javára, s csak rossz idő esetén foglaltam el az ágyamat.
Most viszont sem rossz idő nem volt, sem pedig különösebben sürgős feladatom, úgyhogy felkaptam a botomat meg a háti táskám, és a nap első sugaraival útnak eredtem kifelé, a falakon túlra, s tovább, tovább, egészen addig, amíg az első erdőnek nevezhető helyet meg nem találtam. Ott aztán elsőként alkalmas meditálóhelyet kerestem, majd miután befejeztem elmém hangolását a Természet rendjére, felvettem a ruháim és úgy döntöttem, ha már idáig eljöttem, megvizsgálom azt a kis tavat, amiről a múltkor az a fura szakállas ember beszélt a sütödében.
Feltéve, ha nem tévesztettem el az erdőt.
Mert ugyebár a szóban nem lehetett bízni teljesen, én meg túl lusta voltam megkérdezni, mégis hol van az, amiről beszélt és miért olyan érdekes. Szóval, most sétáltam, itt-ott meg-megállva, hogy egy-egy növényt, odút vagy fészket, esetleg állatürülék-csomót megfigyeljek, annak reményében, hogy megtalálom azt a kis tavat és magam is megnézhetem, mitől írta le az a jóember ilyen különlegesnek a helyet.

Mondhatni nyugalmasan sétáltam, ahhoz képest, hogy még mindig semmi jelét nem tapasztaltam annak az álló víztömegnek, ez pedig módfelett idegesített. Nem szerettem, ha nem érem el, amit akarok, főleg nem egy ilyen helyen, ami csak kisebb jóindulattal volt erdőnek nevezhető. Na persze ebből rögtön az következett, egyáltalán jó helyen járok-e, abból pedig az, miért is nem faggattam ki azt a férfit valahogyan...
Áh, mindegy! - zártam le magamban a gondolatmenetet, miközben komoran és sértődötten felemeltem a fejem, csak hogy jobban lássam azt az ágat, amit el kell távolítanom az utamból, helyette azonban egészen más látvány tárult a szemem elé, valami olyan, amit régebben egyszerűen csak természetesnek hívtam volna.
Egy tünde nő sétált az erdőben, pontosabban sétált volna, de meglátott, ez pedig valamit biztosan el kellett, indítson benne, ugyanis még mindig engem nézett, s kisvártatva meg is szólalt.
Eltévedni? ÉN?! Tünde-erdő utolsó csatájának arkdruidája? Na ez hiányzott...
Megpróbálhattam volna azt színlelni, hogy észre sem vettem, de nem mentem volna vele semmire, hiszen már bizonyára tudta, hogy figyelem, azzal pedig, hogy eltűnök, csak gyanússá tettem volna magam, ami sötételf mivoltomnak köszönhetően kétszeresen is rossz döntés lett volna. Így hát jobb híján tettem néhány lépést a nő felé, miközben a botomért nyúltam, csak hogy kihúzhassam az övemből és sokatmondóan letámasszam az aljnövényzetben.
- Üdv. - kezdtem, igyekezve annyi tiszteletet - és tisztelendőséget - belecsempészni a hangomba, amennyit csak tudtam - Druida vagyok, szép is lenne. Csak egy tavat keresek.
Ekkor tüzetesebben is megvizsgáltam. Íj és nyíl volt nála, nyilván vadászott errefelé, és ha valóban így tett, akkor látnia kellett azt a fene rejtélyes víztározót vagy bármit, ami arra utalt, hogy a közelben lehet. Reméltem, hogy így van és nem kell továbbállnom, ugyanis holnapra már teljesen más feladatok elé nézhettem, azokhoz pedig vissza kellett térnem Hellenburgba és tovább játszani a kis furcsa self fiút.
Eh...
Már a gondolatra is undorom támadt, pedig szerettem nézni az emberek arcát, amikor valami olyat mondtam vagy tettem, ami egyáltalán nem illett egy tíz-tizenkét éveshez. A probléma ott kezdődött, vajon ez a nő elég komolyan vesz-e a korrekt válaszadáshoz.
- Nem láttad véletlenül? - kérdeztem végül, a tegeződés mellett döntve, aztán a nyilaira tévedt a tekintetem - Sikerrel jártál?
Valójában persze azt akartam megtudni: Ha igen, imádkoztál, mielőtt kioltottad az életét?

Sajnos elmaradt mindaz, amit ezek után remélni mertem abból kifolyólag, mekkora erővel ruháztam fel a szavaimat. A nő egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki megvilágosodott velem kapcsolatban, sőt, még idegenvezetőt játszani is nekiállt, holott ismerősebb voltam a környéken, mint ő. Na meg az a fejtartás... De egy szó mint száz, túl érdekes társaságnak bizonyult az után a halom ember után Hellenburgban, hogy csak úgy elsétáljak, meg egyébként is, úgy éreztem, évtizedekkel ezelőtt láttam utoljára tündéket nyilakkal járkálni fel-alá az erdőben.
- Rendben. - feleltem egyszerűen, röviden, aztán már meg is indultam abba az irányba, amerre tartottam.
Mentem is volna tovább, mintha mi sem történt volna, ha nem jutott volna eszembe az a kínos kis részlet, hogy - lévén, nem voltam az a kimondott társasági self - egyáltalán nem ismertem ki magam errefelé a települések között. Ezt a kis baklövést kompenzálni próbálván, visszaléptem hát a tünde nőhöz és kinyújtottam felé a jobbomat, ahogyan az érett, udvarias felnőttek szokták, mint amilyen én is voltam - az udvariast néha leszámítva.
- Wyn vagyok. - tettem hozzá, szándékosan elhagyva a vezetékneveket, elvégre ha már nem is létezett a családom ezen a világon, semmi értelme nem volt, hogy használjam.
Hmm... ki kellene találnom egyet magamnak.
Bár amennyi időt eltöltöttem itt, egyre inkább kezdtem arra vágyni, hogy mások aggasszanak rám valamit, tiszteletük és érdeklődésük kimutatásának jeléül. Na persze ehhez még véghez kellett volna vinni egyet s mást, azt hiszem.
- Melyik falura gondolsz? - tettettem a mindentudót, mintha minden egyes ház helyzetével tisztában lettem volna a tartózkodási helyünkhöz viszonyítva.

Egy pillanatra átsuhant az agyamon, milyen jó is volna kicsit más színben feltüntetni magam - értékesebbnek, ha úgy tetszik -, netán elgondolkodtatni rólam, talán mégsem az a kisfiú vagyok, akinek hisz, azonban letettem erről, megállapodva magammal, majd akkor többet is elárulok, ha valamivel rászolgált. Freia. Érdekes névnek tűnt, még sosem hallottam, pedig jószerivel "nemes" tündék közt éltem egész eddigi életem felében, de csak felületesen megráztam a kezét és érzelemmentes arccal vártam, mit fog mondani ezután. Nagyon mehetnékem támadt, amikor rájöttem, nagy esély van rá, hogy beszélgetésbe kezd velem, s ezt talán kevésbé akarta volna megtenni, ha látja, hogy menetelek, mint egy őrült. Na persze ezt tettem volna, ha tudom, merre tegyem...
Szóval vártam. A másodpercek kínosan vánszorogtak, a valószínűség pedig egyre inkább növekedett. Vadász volt, talán egész napokat gyakorolt idekint társaság nélkül, az ilyen lelkek pedig általában bőven a szószátyár kategóriába voltak sorolandók, legnagyobb örömömre természetesen. Eddig talán csak Wilhelmina beszédáradata nem késztetett menekülésre, habár meg kell hagyni, az a Gerard nevű holdpapnak nevezhető érdekes életforma sem volt könnyű eset. Jobban fényezte magát, mint Corly, ami bizony nagy szónak számított.
Délnyugat... hmm.
Azonban mielőtt még végiggondolhattam volna, a lábaim már vittek is tovább, feltehetőleg a helyes irányba, de ami a legfontosabb volt: kellően messze Freiától. Na nem mintha ez megvédhetett volna, de legalább kicsit késleltette a hatalmas súlyként vállamra nehezedő kommunikációt. Legalábbis így gondoltam, a nő szavaira ugyanis egyszeriben úgy éreztem, minden megmerevedik bennem. De nyilván ez csak addig tartott, amíg fel nem fogtam, mégis mit közölt velem.
Egy tünde, aki nem látott még druidát?!?! Hát essen rám egy odvas faág, ha én ezt értem...
Persze az arcomat igyekeztem ugyanolyan semmitmondónak feltüntetni, több-kevesebb sikerrel, úgy fordultam kicsit hátra felé, majd inkább úgy döntöttem, bevárom, az lesz a legjobb. És reméltem, nem is bánom meg. Igazán érdekesnek ígérkezett ez a beszélgetés, eléggé ahhoz, hogy valóban lázba hozzon.
- Akkor gondolom, nem jártál Zephyrantesben. - hívtam fel a figyelmét súlyos hiányosságaira a saját fajával kapcsolatban - Sem más helyen, ahol druidákba botlottál volna. Ez furcsa, szinte mindenhol ott vannak. - tettem még hozzá, mielőtt elkezdtem volna a tényleges mesélést - Gondolom, tudod, hogy sötételfek csak kivételes esetben választhatják ezt a feladatot. Én azért tettem így, mert tünde apám legdrágább barátja lenyűgözött a természetpapok tudásával. Nem kellett sok idő, teljesen azonosultam a vallásotokkal és druida akartam lenni. Való igaz, talán nem a legjobb személytől kérsz beszámolót. Összesen egyszer jártam a Druidakör közelében, de végül Amelie Fairbranch királynő színe előtt kötöttem ki, aztán meg egy csatában... tehát nem igazán tudnám elmagyarázni, hogyan is néz ki egy ilyen testület. A lényeg az, hogy druidának lenni a világon a leghelyesebb dolog. Veronián Istennek egyetlen igaz képe él, ez pedig a Természet, ennek tisztelete vezet helyes világszemlélet és jó döntések felé. - magyaráztam még mindig teljesen tárgyilagosan, habár a hangomban éreztem azt a mérhetetlen hitet és erőt, ami miatt most ott tartottam, ahol tartanom kellett - Amikor meditálok, úgy érzem, egy vagyok mindennel. Az már saját meggyőződés, merem feltételezni, hogy a növényeket egyazon fontosságra kell emelni az állatokkal, mind érték, mind lélek szempontjából. Az a célom, hogy érezzem őket is ugyanúgy, ahogy ezt az állatok érzéseivel teszem. - fejeztem be egyelőre, hagyva, hadd eméssze, amit mondtam, hadd gondolkodjon, milyen értelmi szintű személlyel is áll szemben, aztán majd kérdez, ha akar. Nekem voltak kérdéseim, csak az alkalomra vártam, hogy feltehessem őket.

Csendben ránéztem. Hát ezt igazán nem gondoltam volna, főleg úgy, hogy íjász volt, és első ránézésre egyáltalán nem is gondoltam volna rá, hogy Tünde-erdőn kívül bárhonnan is származhat ez a nő. Olyan erős, valósággal megfogható tündeség áradt belőle, hogy még azon is elgondolkodtam, én mi vagyok. Na persze, talán csak azért éreztem így, mert mostanság kevés fajtársammal találkoztam... még kevesebb olyannal közöttük, aki meg is hallgatott, anélkül, hogy összevesztünk volna. Szóval nem is járt otthon. Sőt, azt sem tudhatta, mi az az otthon, habár így ő járt jobban nálam ő nem vesztett semmit, csak egy lehetőséget. Ha a háborúban nem haltak meg, még mindig élnek, akik nevelték, hazamehet hozzájuk, így rendelkezik olyan hellyel, amit valóban otthonnak hívhat, még akkor is, ha időnként összekapnak vagy sosem hagyják nyugton. Feltettem hát magamban a kérdést: ezt vajon ő is átlátta? 
Ó, kérlek... Az nem vélemény volt, hanem az élet értelme, a világmindenség szavakba foglalva!
De komor arckifejezés helyett inkább csak tovább bámultam rá csendben, egészen addig, amíg nem tudtam, mit fogok mondani.
- Sosem hallottam még olyanról, hogy emberek neveljenek fel egy tündét. - hazudtam, hiszen jártam én már árvaházban, ahol ez többé-kevésbé megtörtént - Önszántukból, bármiféle előítélet és ellentét nélkül. Ez sokkal többnek hangzik, mint békében egymás mellett élni Hellenburgban. Éppen ezért azt hiszem, jogos a kérdésem: Miért hagytad el az otthonodat, ahol ennyire megbecsültek?
Nos igen, valójában erre voltam fenemód kíváncsi, de nem azért, mert annyira érdekelt az előélete, hanem inkább azért, mert így leszűrhettem belőle, miféle tünde is ő, következésképpen mire számíthatok tőle. Elvenwoods eltűnése ide vagy oda, láttam n már egyet s mást és nem akartam megint örömmel eltelni amiatt, mert találkoztam valakivel közülünk. Érhettek csalódások... elég kemények is, nem csak emberekkel szemben, annyival pedig tartoztam magamnak, hogy ettől megkímélem a fejem, ha már együtt sétálunk valami falu felé, ahol jóformán teljesen rá leszek utalva. Rá és arra, amilyen személy ő.
- Ne bánd, hogy nem láthattad Tünde-erdőt. - folytattam aztán, nehogy véletlenül túlfeszítsem a húrt az előző megszólalásommal - Most csak emiatt fáj a fejed, de ha ott lettél volna egyszer is, ha megérintett volna a hely és az ott élők, véresre kapartad volna az arcod, amikor elveszett. Láttam olyat, aki belebetegedett - utaltam itt Tűzvirágra - és biztosíthatlak, hogy te is fogsz, hacsak nem láttál már. Ez a seb mély a tündék lelkében és a háború miatt csak elfertőződött.
Bár nem biztos, hogy ezzel nem mentem épp messzebbre...
De gondolatban megvontam a vállam. Ami már elhangzott, azt eltörölni nem lehet.

Azt hiszem, kicsit hirtelen ért, amikor megszólalt, éppen gondolkodtam valamin, bár a pillanat hevessége miatt még elfelejteni is képes voltam! Én, aki mindig mindenről órákig képes törni a fejét! Bár talán így volt rendjén. Figyelmet kellett szentelnem neki és annak, amit mondott, mert meg akartam érteni, és lássunk csodát, azzal, hogy erre rávettem magam - jóllehet, kicsit idegesített az a homályos folt az emlékezetemben, amit a hangja okozott -, egyszeriben más képet kezdtem róla kialakítani. Róla? Róluk.
Kíváncsi voltam rá, miért hagyták ott a szülei a fajtánkat, elvégre erre aztán tényleg kellett, hogy létezzen valami ok! Nyilván én sem mentem volna a saját fejem után és keveredtem volna kisebb-nagyobb bajba, ha nem hajtott volna az ismeretlen megtapasztalásának és megértésének vágya, valamint az, hogy mind testi-észbeli értelemben fejlődhessek és felkutathassam Luansa gyilkosát, na meg persze Azrael kardját... de az előbbit Tünde-erdő elpusztulása után feladtam, azt gondolván, a gyilkos úgysem maradt volna itt, az utóbbi helyett meg véletlenül magát Azraelt sikerült megtalálnom.
Enyhén megborzongtam az emlékek sokaságának súlya alatt, de aztán belém költözött egy furcsán-kifordítottan kellemes érzés. Azért mégis elértem valamit: idegenekkel beszéltem könnyedén - és néha ingerülten -, egyre többet tudtam meg a különböző kultúrákról és a világról, amelyben élek, továbbá az sem utolsó, hogy nem tart el a családom, és mégis elboldogulok valahogy.
Újonnan nyert türelemmel fordultam hát Freia felé.
A családja miatt soha nem is tudta meg, milyen közöttünk élni - sem a hátrányait, sem pedig az előnyeit -, ennek pedig muszáj volt, hogy legyen valami magyarázata. Kicsit... egészen kicsit a tizenhét éves önmagamra emlékeztetett, aki állandóan hadakozott az apjával és túlzottan lökött sárkánygyíkjával, hogy néhány óra szabadság is kijusson neki. De azért azt hiszem, valahol a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ők szeretnek, azért tesznek így. Apám, a másik apám, a felesége, a barátaik...
Ami viszont ezután hagyta el a tünde száját, arra már felkaptam a fejem.
- Tenni... ellene valamit? - kérdeztem tőle, mintha nem hinném el a szavait - Én is pontosan ezen gondolkodtam már egy ideje, sőt... meg is próbáltam, de nem jártam sikerrel. Túlságosan zavart most a népünk, mint egy megrongált hangyaboly. - itt tartottam egy kis szünetet, éppen csak néhány pillanatnyit, hogy megnézzek magamnak egy madarat az egyik ágon - Pontosan ezért találtam ki, hogy más oldalról kell megoldani a problémát: Az embereket kell megtanítani a tündék eszméinek tisztelésére.
Azzal lépdeltem tovább, meghagyva neki a lehetőséget, hogy véleményezze a tervemet, miközben én a kibontakozó falu-körvonalakat elemezgettem és próbáltam kikövetkeztetni belőle, hogy miféle hely ez. Aztán pár pillanat után hirtelen felindulásból még hozzátettem:
- Mit gondolsz, jobb életed lett volna Tünde-erdőben?
Burkoltan próbáltam megközelíteni a témát és kikövetkeztetni, mégis mi történhetett. Ugyan nem ő volt az első, aki elhagyta a teürletünket, hiszen már ismertem Damient egy ideje. Csakhogy ami őt illette, egyáltalán nem volt nehéz kitalálni, miért költöztek ki Nebewaldból, tekintve, hogy egy korty alkoholt sem láttam még a közelében.

Már kezdtem volna valóban szemrevételezni a falut, ahogyan azt illik, tehát ahogyan mindig is csináltam, nagy odafigyeléssel és apró részleteket is felfedezve. De mint említettem, csak kezdtem volna, ugyanis Freiának egészen más terv járt a fejében, amit jobban preferált, mint azt, amiért tulajdonképpen idáig eljöttünk. Azonban nem róttam fel neki, hisz' tünde volt, egy közülünk, aki csak tudni akarta, mire fel történt ez az egész sületlenség. És hát ki voltam én, hogy takargassam azt a szörnyűséget?
- Nos... - kezdtem bele - mert én ott voltam, az elejétől fogva. Három önkéntes segíteni vágyó fajtánkbeli közt én is részt vettem Amelie Fairbranch megbízásának teljesítésében, de ez túl hosszú történet ahhoz, hogy most - és különösen itt - elmondjam. Az egyetlen, akit mindenképpen meg akarok említeni, az - léptem egészen közel hozzá, hogy suttogva tudjak beszélni - Rheo. Egy úgynevezett thuata, de ha Anwnn-ról tudsz, akkor bizonyára erről is.
Bár nagyon jó lett volna kideríteni, ki a fene terjesztget ilyeneket, holott közel s távol egyetlen tündéről sem tudtam, kivéve persze Lance Kalvert, ő meg nem az a beszédes fajta... kivéve, ha sikerül felidegesítenem.
- Kezdetben csak az erdőgyújtogató északi mocs... - próbáltam lehiggadni, több-kevesebb sikerrel, végül sóhajtottam egyet és egyáltalán nem gúnyosan vagy utálattal ejtve ki a szót, folytattam - emberek eltávolításáról volt szó, de ebből bárki láthatja és elmondhatja, hogy mégis mi nőtte ki magát.
Persze több oka is volt, hogy maradtam, amelyekre nem igazán szerettem emlékeztetni magam, na meg arra sem, hogy ezek miatt felhagytam Lunasa gyilkosának felkutatásával. De ezt nem voltam hajlandó egy idege orrára kötni, főleg nem olyanéra, aki válltig állítja, hogy sosem volt Tünde-erdőben. Mi ez, ha nem gyanús? Na persze régóta nem éltem már ekkora félelemben. Felőlem itt és most megpróbálhatott volna megölni egész nyugodtan, szemem se rebbent volna, annyi biztos!
- Valójában ezt nem tudtam, amikor döntöttem, pontosan ezért maradtam - azon kívül, hogy nem akartam azzal a hazug némberrel egy levegőt szívni - itt. Tudtam, hogy ha elviszi az erdőt, a Természet egyensúlya felborul és valószínűleg én leszek az egyetlen, aki itt marad, hogy helyrehozza. Szerencsére tévedtem. - tettem hozzá fahangon - Meg abban is, hogy egyáltalán helyre lehet hozni.
Ekkor elcsendesedtem, egyrészt, hogy ne robbanjon ki belőlem semmiféle elvadult dühroham, másrészt pedig, hogy hagyjam átgondolni a dolgokat Freiának. Érdekes volt a tény, hogy tud róla. Ezek szerint az erdőn kívüli tündéket is megkérdezték? Erre azért nem mertem volna megesküdni. Nem is gondoltam eddig rá, hiszen úgy véltem, ez nem lehetséges annyi idő alatt. Emlékszem, mennyire sietve hagytuk el az otthont jelentő fákat egy másik sötételffel. - aki történetesen kultista... brr.
De emlékszem, mit mondtam. Senkit nem kellett volna elítélnem azért, ami. Senkit, még dühből sem. Miért tettem mégis?
Oh Nature... Where did I go wrong?

Sajnálom, hogy ez a játék félbemaradt, mert fontos lett volna mind a két karakternek és talán megalapozhatott volna egy érdekes barátságot és egy új kezdetet. 50 tp-t tudok adni az eddigiekért.