[Magánjáték] Barakkokban [Lance Kalver és Freia Suntide]

Kipihenten ébredtem a szobámban. Elégedetten néztem körül: takaros rend uralkodott körülöttem, noha nem is volt sok dolgom, amiket annyira szét lehetett volna dobálni. A falon ott volt Crispin kardja, az egyik sarokban igényesen letéve az oly sokáig jól szolgáló málhám, a szekrényekre pedig kipakolva a dolgaim: néhány váltásruha, meg a mágikus dolgok, amit összeszedtem sok idő alatt. Jólesően nyújtóztam: ma minden időm az enyém. Kimenőt kaptam erre a napra Elsdragon parancsnoktól, úgyhogy kaptam magam, és gyorsan rendbe téve magamat, kiléptem az ajtón. Jóleső nyújtózás közben beszívtam a friss, késő nyári levegőt, majd kifújtam. Bezártam az ajtót, és elindultam véletlenszerűen valamerre. Egyelőre nem kívánkoztam a barakkokon kívülre, a terület elég nagy volt, és számomra még kellemes is, noha nem biztos, hogy ezt a nézetemet bárki osztotta volna. Az épületek között keringtem, és élveztem a napsütést és a szellőt, viszont hamarosan váltásra vágytam, és behúzódtam a főépületbe, ahol árnyék volt, és kellemes hűvös. Korzóztam a folyosókon egy darabig, mikor is megláttam, hogy egy hegyesfülű lány belép a toborzóiroda ajtaján. ~ Különös… ~ Gondoltam magamban ~ Nem hittem volna, hogy vannak még tündék, akik nem tagjai a seregnek.~ Gondolkoztam el, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve leültem az ajtó közelébe egy padra. Talán segítségre szorul majd, amit én esetleg megadhatok neki, de ha nem, legalább lesz társaságom is erre a napra.

~ Mi tart ennyi ideig? Nem szokott ez ilyen hosszú lenni, két kérdés, két válasz, egy aláírás, és mehetnek a dolgukra... ~ Gondolkoztam magamban. Nem voltam abban biztos, hogy ahhoz, hogy az Újjászervezett Hellenburgi Tündelégióba bekerüljön, tagja kell, hogy legyen a seregnek, de biztos, ami biztos. Én mondjuk hivatalosan nem voltam a seregnek tagja, csak mint zsoldos tartoztam hozzá. Nem is tudtam, hogy Lady Elsdragon mit szólna hozzá, ha én vinnék oda valakit, és nem ő hívatna, de egy próbát talán mindenképpen megérhetett. A fülemet ekkor indulatos hangok ütötték meg, rögtön fel is kaptam a fejemet, és körülnéztem. Megállapítottam, hogy ez máshonnan nem jöhet, csak az irodából, de nem tartottam jó ötletnek, hogy csak úgy berontok, így csak az ajtó mellé álltam, figyelmesen hallgatózva, hátha elkapok néhány részletet. Egyelőre semmi. Mi folyhat odabent?

Nem tudom eldönteni, hogy mi a célja ezzel az ingerléssel ennek a figurának, de van pár dolog amire tippelni lehetne. Sosem bírtam ezt a fajta lekezelő stílust, ami meg is látszik az arcomon, ami körülbelül úgy néz ki, mintha éppen felrobbanni készülnék.
-Minek nevezett?
- Én csupán azt mondom, hogy jobb lenne, ha csak a konyhára akarna jelentkezni, a harcot pedig hagyja a férfiakra.
Szóval mint kiderült az a baja velem, hogy nő vagyok. Nem tűröm az ilyen arcátlan viselkedést senkitől sem, nem hogy egy kopasz embertől.
-Micsoda? Hogy képzeli?! - Teljesen elöntött a düh és egyenesen a szemébe nézve kaptam fel az íjamat és illesztettem bele egy nyilat, amit azonnal rá is lőttem.
Talán nem kell mondanom, hogy az indulatok elszabadultak, ahogyan a kicsiny vércsepp az arcán is.
-Hogy képzeli maga ezt? Őrség!
-Senkitől nem tűröm el a lekezelő beszédet, és maga is jól tudja, hogyha akartam volna már rég nem élne.
Talán tényleg túllőttem a célon, de akkor is megérdemelte. Nem volt semmi oka arra, hogy úgy bánjon velem ahogy, szimplán csak be akartam lépni, amihez elég lett volna két papírt kitölteni. Most pedig az őrökért kiabált… Lehet ennyi lett volna a nagy tervemből a seregnél?

Ahogy a kiáltást meghallottam, berontottam az ajtón. Ami megütötte a fülemet, arra szinte elhűltem: egy taknyos kis íjász kiscsaj fenyegeti a tisztet, ráfogva az íját, és abból ítélve, hogy az arcán. Észbe se kaptam, és már ott voltam, a ruhája hátulját elkapva. Cseppet se gyengéden magam felé fordítottam, közben a másik kezemmel lefogtam az íját.
- Mit képzelsz magadról? - Sziszegtem. - Ha így akarsz a seregbe kerülni, akkor nagyon rosszul csinálod! - Mondtam, azzal az épp beérkező katonák felé löktem.
- Rálőtt a parancsnokra. Börtönbe vele. - Közöltem hideg hangon. Alapvetően békés voltam, de harcosként nem tudtam semmilyen mértékben tolerálni, ha valaki fegyvert emel egy magasabb rangú tisztre, akitől ráadásul azt akarja, hogy elfogadja, mint a sereg egy tagját. Márpedig egy ilyen lobbanékony nőszemélyt miért is vennének fel?
- Köszönöm, Kalver. - Hallottam magam mögül. Hátranéztem, és biccentettem egy szó nélkül, félve, hogy ha kinyitom a számat, akkor nem csak egy tőlem feljebb álló tiszt fülének megfelelő szavak jönnek ki rajta. Azt pedig másnak tartogattam.
Kisiettem a szobából, az őrök nyomába szegődve, akik még mindig vitték a lányt. Ahogy odaértem hozzá, egyenesen a szemébe néztem.
- Mégis mit gondoltál?

Fortyogtam a dühtől. A lány pillanatnyi megbánása, amit az arcán láttam, nem tartott sokáig, és én még annyi időre se sajnáltam meg. Nehezen tudtam volna napirendre térni afelett, amit tett, így meg se próbáltam: hagytam, hadd fortyogjak. Egyelőre. Végigfutott az agyamon néhány korábbi példa, ahogy szemtelen suhancok próbálnak feleselni a feljebbvalóikkal. Volt egyszer egy fiatal srác, a nevét nem tudtam visszaidézni. Jelentkezett ugyanahhoz a karavánhoz kísérőnek, amelyikhez én, és panaszkodott arra, hogy miért nem indulunk már, nem sikerült megértenie, hogy a pakolóknak idő kell: addig idegesítette a vezetőt, ameddig visszakézből egy olyan pofont kapott, hogy három foga bánta. Sírva elrohant, és azóta se láttam, valószínűleg jobb is ez így. Mondjuk én se voltam mindig tiszteletteljes: egyszer egy kereskedőt nagyon csúnyán megfenyegettem, és az se volt kifejezetten mentség, hogy a világ legütnivalóbb önelégült bunkójáról volt szó, akit bizonyára abból a kizárólagos okból hagytak még életben, mert sok volt a pénze, és valószínűleg azt is úgy tolták a segge alá, különben nem élte volna meg, hogy ennyire meggazdagodjon. De ez nem is volt igazán fontos jelenleg. A fontos a lány volt, és hogy megértse, mit csinált.
- Akkor ezt jól jegyezd meg, első lecke. Ha valakitől akarsz valamit, akkor nem fenyegeted meg halálosan. Az előrelépés pedig egy elég egyénileg értelmezhető fogalom. Ha a börtönt előrelépésnek hívod, hát hajrá. - Mondtam, majd mielőtt hátrafordultam, hozzátettem:
- Egy hetet fogsz börtönben tölteni. Aztán próbálkozhatsz újra. - Közöltem, mielőtt lemaradtam, és hagytam, hogy elvigyék, én pedig immáron egy kicsit nyugodtabban folytattam a sétámat a barakkokban.

Végül meguntam a gyaloglást, és leültem egy fa kellemes árnyékába, viszont azon kellett kapnom magam, hogy egyre csak a lányon jártatom az agyam. Vajon mi történt ott bent pontosan? Azzal tisztában voltam, hogy az épp ügyeletes tisztnek nem a kedvessége miatt ment híre, de annyira csak nem lehetett rossz, hogy két perc alatt nyilat lőjön rá. Felálltam hát egy rövid vívódás után, hogy tényleg kíváncsi vagyok-e rá, és elindultam a tömlöcök felé. Nem voltak éppen sokan bent, ez csak ideiglenes fogda volt, ahova a magatartási kihágások miatt vitték az embereket, és lassanként mindenki elkezdte szokni a gondolatot, hogy itt senki se szórakozik, minden szabályt komolyan betartatnak. Fél perc alatt megtaláltam a lányt, és odaálltam a ketrece elé.
- Miért? - Kérdeztem egyszerű, színtelen hangon.

- Helyretenni? - Kérdeztem kissé elképedve. Nehezen fogtam fel, hogy ilyenek is vannak. - Nincs jogod semmiféle dolgot „helyretenni”. Nem mintha egyébként bármi is mellément volna. Miből gondolja, hogy nem csak a temperamentumát akarta tesztelni ezzel? - Tudtam, hogy neki van igaza, és nem nekem, de attól még muszáj volt leszállítani a magas lóról ezt a nőszemélyt.
- Pontosan, megtudta, mit tud, és valószínűleg tényleg nem felejti el soha. Ezért lesz ezentúl problémásabb a seregbe való felvétele. - Folytattam, de már inkább társalkodó hangon. Nem tudtam sokáig fenntartani a hideg és közönyös hangot, nem az volt a stílusom, és nem is voltam hozzászokva.
- Mi a neved? - Kérdeztem meg végül. Végtére is ha már beszélgettem vele, legalább a nevét jó lett volna tudni. Kis szünet után egy másik kérdést is feltettem neki, ami már régebb óta foglalkoztatott, nagyjából mióta megláttam, hogy tünde.
- Honnan jöttél? ~ Mi történt a családoddal a Kivonuláskor, és midet égette le Abaddón? ~ Tettem hozzá, a második felét csak gondolatban. Amíg nem láttam égni az erdőt, és nem lettem volna szemtanúja annak, hogy eltűnik, ami maradt belőle, nem gondoltam volna, hogy ennyire törődnék a fajtársaimmal, de azóta… megváltozott valami bennem. Nem tudtam meghatározni abban a pillanatban, hogy micsoda, de más voltam.

- Mi túl nehéz? - Ráncoltam a szemöldökömet értetlenül. Azt már megszoktam, hogy valaki elhord mindennek, ha az arcába mondom, hogy mit gondolok, de az, hogy valaki egy egész egyszerű kijelentésre, hogy meg kéne tanulnia, hol a helye, azt mondja, hogy nehéz… már egy egészen új szint volt. Nem is tudtam teljesen felfogni hirtelenjében, hogy mi is ment végbe a fejében, de volt egy erős gyanúm, hogy még mindig nem teljesen fogja fel, hogy nem volt helyes, amit tett, és hogy az ilyen önjelölt igazságosztókat nem feltétlenül díjazzuk. Illetve de, fogdával. És ő még egész olcsón megúszta, ha valakinek rosszabb napja van, mint mondjuk nekem, akkor gond nélkül bitóra kerül, és senki nem szól egy szót se. Maximum a többi olyan nő, aki hasonló érzelmeket táplál, mint ő, csak inkább bölcsen hallgatnak. Nagyon reméltem, hogy nem találkozom több hasonló esettel, mert nem volt teljesen biztonságos az elmeállapotomra nézve. A válasza hatására egy pillanatra elkalandoztam. ~ Ha ide közel lakik, akkor lehet, hogy az ő faluja még nem tűnt el, bár a lakói… ~ Alig észrevehetően megráztam a fejemet. Nem azért mentem le, hogy érzelgős legyek, vagy nosztalgiázzak. Nem is akartam kimenteni, csak azért, mert tünde. De azt be kellett vallanom magamnak, hogy végtére is csak azért mentem le, mert tünde, és kétségtelenül megérdemelte a büntetését, de ettől még szerettem volna valamilyen szintű szolidaritást mutatni iránta. A keserű hangvételű kérdése rántott vissza teljesen a cella elé. Határozottan ránéztem.
- Mehet, amerre akar, igen. Ha ez esetleg a toborzóiroda lenne, akkor tegyen úgy. Mint mondtam, próbálkozhat újra, ha akar. Hogy mit tehet még esetleg… Azt ajánlom, tanuljon egy kis tiszteletet. Az mindig segít, itt lent pedig lesz elég ideje elmélkedni azon, hogy hogyan viselkedjen méltóan egy jövendőbeli katonához, és azon, hogy a katonáknak hogyan kell viselkedniük a magasabb rangú tisztjeikkel. - Azt nem akartam hozzátenni, hogy volt már rá példa, hogy a parancsmegtagadás vezetett sikerre, de abban a pillanatban annál, hogy a szemtelenséget tápláljam benne, semmit nem akartam jobban elkerülni. Egy pillanatnyi hezitálás után hátat fordítottam neki. - Hagyom is elmerülni a gondolataiban. További szép napot. - Köszöntem el, ahogy elindultam kifelé. Biccentettem minden őrnek, akivel találkoztam, de a gondolataim máshol jártak. A seregnek most minden fegyver jól jön, íjászokra pedig most különösen nagy szükség van, mióta az északiak lőfegyverrel támadnak ránk. De mégis, nem hagyott nyugodni, hogy egy ilyen hirtelen haragú nő akar a sereghez csatlakozni. Ki tudja, hogy nem lövi-e hátba valamelyik társát valami személyes sértődés miatt? Az minden lenne, csak kifizetődő nem. Azt se felejtheti el senki, hogy ha kiengedik, lehet, hogy dühében levadássza a tábornokot, esetleg még engem is, mert börtönbe küldtem. Egy olyan után biztosan nem úszhatja meg a halálbüntetést, és két jó katonával kevesebb lenne a sereg, legalább. Még morfondíroztam ezen egy ideig, aztán leráztam magamról a gondot, amint megcsapott a meleg napsütés, és hirtelen jobb kedvre derültem.
~ Mindegy… nem az én dolgom. ~ Mondtam magamban, ahogy fütyörészve indultam vissza a szobámba. Ennyi friss levegő elég volt.

Lám, lám, lám. A tündenépnek nem megy olyan könnyen, mint az elsőre gondolnák. Érdekes egy első benyomás volt, emlékeztet rá, amikor még süldő vámpírként átszöktem a Finsterblut toronyba...áh, de ez most nem lényeges. Kíváncsi leszek rá mit fog szólni egymáshoz a két jómadár, ha ismét meglátják majd egymást. Addig is egy jóadag tapasztalattal, egész pontosan 100 TP-vel folytatjátok utatokat.