Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Freia Suntide
Faj: Tünde
Frakció:
Kaszt: Vadász
Nem: Nő
Kor: 27
Választanék utat is magamnak egyúttal: A vezető útját szeretném választani
Kinézet: Egészen átlagosnak mondható a fajtársai számára, szőke hosszú haj, kék szemek, hosszú és hegyes fül. Emellett persze sok minden más is van…
Magassága 180cm ami emberi viszonylatoknak egy nő esetében talán kicsit sok lehet, pláne ha mellé vesszük a karcsú, de ugyanakkor formás testalkatát.
Öltözékében mindig feltűnik valamilyen formában a kék és a lila, emellett pedig kedveli a kapucnis köpenyeket. Alatta pedig könnyedebb páncélokat és hasonlókat szokott viselni.
Jellem: Jellem mindig olyan dolog, amit nehéz jól körülírni egy személy esetében.
Freia mindig kissé komolyabb volt társainál és nehezen nyílt meg mások előtt, de ugyanakkor akiben megbízik, annak minden legnagyobb titkát is elmondja. Kevés olyan személy maradt fajtársain kívül akiket különösebben ide sorolna, hiszen jellemének jelentős kovácsa volt az a sok negatív és kirekesztő szavak és bántalmak amik őt érték a kivonulás idején.
Megerősödik a tünde ilyen nyomás alatt. Oly annyira, hogy a túlélésért bármit megtesz, ha még ez azt is jelenti, hogy olyan dolgokhoz kell nyúlnia, ami kevésbé elfogadott és kevésbé ismert. Mindig megtalálja a maga, esetleg elborult útját arra, hogy megoldja a problémát.
Előtörténet:
lassan betöltöm a 28-ik életévemet és sajnos azt kell mondjam, hogy túl sok mindenen vagyok már túl. De hadd kezdjem a történetet az elején.
Édesapám és édesanyám is normális tündéknek számítottak, egy kis emberi falutól nem messze laktunk éppen, hogy elégséges életkörülmények között. Emlékszem rá, hogy a kicsi földből és fából épült házunk elég kényelmetlen érzést keltett bennem, de a közeli tölgyes, ohh azok a gyönyörű lombok. Oda bármikor kimehettem és élvezhettem a napfény vékonyka csíkjainak borzolását az arcomon, néha még meg is nevettetett, ahogyan a finom nyári meleg mellett arcomat megérintette a nyári hűvös szellő finom áramlata.
De olyan hamar minden lángokba borult. Sajnos apámat valami olyannal vádolták meg amit nem ő követett el, de mivel ő volt az egyetlen tünde a faluban és a bűnös nem lett meg megvádolták gyilkossággal.
Egyik este rémálomból ébredtem a kinti zajongásra. Ahogyan kinéztem az ablakon rengeteg fénylő fáklyát láttam közeledni a házunk felé, mostanra már tudom, hogy miért…
A falu vezetője kimondta, hogy ő a bűnös és ezért a faluban lakó férfiak a házunkhoz vonultak, hogy felégessék azt a benne lévőkkel. Édesanyám különleges képességeinek hála tudtunk kimenekülni a tölgyfáim irányába. A dühös és vadállat módjára viselkedő emberek pedig nem engedve nekünk a tüzes fáklyákkal üldöztek minket. Olyan gyorsan futottam, ahogyan csak bírtam édesanyám kezét szorongatva, miközben apukám pedig mögöttünk szaladt.
Napokig mentünk, de igazán homályosan emlékszem már rá, egyedül az maradt meg bennem, hogy a végén egy másik faluban álltunk meg. Ott éltünk legalább 10-15 évig.
Nem volt olyan rossz hely, sőt nekem kifejezetten tetszett az erdőtől nem messze lévő kis házunk, arra emlékeztetett, amikor a tölgyeim alatt feküdhettem.
De néha álmomban felderengett a hatalmas fák lombja, ahogyan lángoltak. Mindig ettől tartottam, hogy itt is bekövetkezik ugyanaz, de hála a jó égnek nem történt meg.
Szépen növekedtem akkoriban, hogy ezt honnan tudom? Volt egy hatalmas fenyőfa a ház előtt, aminek a tövére mindig feljelöltük az aktuális magasságomat, sőt arra is emlékszem, hogy mikor értem fel először az szekrény felső polcát először. Az más dolog, hogy magamra rántottam egy poharat, de akkor is el tudtam érni a polcot.
Ami még abból az időszakból fontos maradt nekem az az volt, hogy pár helyi gyerekkel elkezdtünk íjászkodni. Sok időt fektettünk bele, néha még célra is sikerült lőnünk, főleg amikor egy régi fa tövét megtaláltuk, a baj azzal csak az volt, hogy a srácok sem bírták kihúzni belőle a nyilat, így pár hónap alatt sündisznónak tűnt a tuskó.
Csodálatosak voltak azok a csendes évek. Annyira boldog voltam akkoriban, hogy majdnem el is felejtettem, ami a régi otthonunkban történt.
Viszont itt is egy idő után elért minket a rossz. Ahogyan a feszültség egyre jobban nőtt Észak és Dél között úgy a lakosság is megérezte, hogy valami nincs rendben. Elkezdtek mutogatni és félni attól, hogy mi lesz, ha a seregek amiatt, hogy tündék és még kitudja mik laknak velük elkezdi őket bántalmazni.
Először a családosok kezdtek furcsán viselkedni velünk, később már az öregek és a gyerekek is. Legvégül pedig azt vettem észre, hogy a gyerekkori íjász barátaim is kerülni kezdtek. Úgy éreztem magányos vagyok, úgy éreztem, hogy elárultak, így bár szüleim ellenezték én egyre többször jártam el otthonról, akár napokra is.
Hogy merre is mentem? Legtöbbször amerre a lábam vitt. Felvettem a köpenyemet, íjamat és tegezemet, majd elindultam Verona legrejtélyesebb vidékeit járni. Egy idő után már úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet.
Tudtam hol lakik a hód család, tudtam merre van a medve, vagy épp a róka barlangja és azt is tudtam, hogy hol legelnek legtöbbet az őzek. Igazán közel kerültem a természethez. Többféle növényt tudtam felismerni már, mint a faluban bárki, de ugyanakkor éreztem, hogy valami hiányzik, valami, amit nem lehet növényekkel vagy állatokkal helyettesíteni.
Mikor aztán elég idős lettem és úgy döntöttem elhagyom a szülői házat, Einburgba indultam a hozzánk legközelebb eső nagyváros felé.
Alap esetben az eltávozó ifjút egy apróbb összejövetellel szokták búcsúztatni, ahol kap az útjára egy kis segítséget, én legutóbb egy kis fonott táskát adtam az utazónak, de most…
Nos, csak az a pár tünde volt ott, akik még a faluban laktak. Fájt az érzés, hogy még a barátaim sem jöttek el, akikkel együtt nőttem fel, akikkel együtt kergettük a mókusokat, együtt építettünk az erdőbe bungallót és akikkel együtt estünk a patakba kiskorunkban. De most egyikőjük sem volt itt. Így elég kettős érzésekkel indultam el otthonról.
A nagyváros egészen más világot tárt elém mint amit vártam. A virágzó és fejlett városok látképe illuzió volt csupán, hiszen a nagy igazság az volt, hogy rengeteg éhező és szegény ember feküdt, ült az utcákon. Szomorú és kínkeserves tekintetük könnyeket csalt arcomra és azt a kevés kis élelmet is ami nálam volt odaadtam nekik.
Nehezen tudtam elhelyezkedni, főleg a vadászoknak segítettem vadakat fogni, vagy építkezéseken téglát hordani, ami éppen napszámban akadt. Azonban egyszer felfigyeltem arra, hogy valami nem stimmel.
A feszültség egyre jobban megbélyegezte a napokat és a kedves pék úr az utcán is már egy halvány mosoly nélkül várt engem a boltjában. Az emberek nem szerették azt ami folyik, nem szerették azt ami rájuk várt. A háború szele mindenkiből félelmet váltott ki és emiatt is talán keresték az emberek az emberi társakat, ismételten egyre jobban kirekesztettnek tűntem, de azért szerencsére még volt pár lehetőségem.
Például a vadász társaság mindig szívesen látott engem a hajtásokon, hiszen fürgén és gyorsan tudtam mozogni az erdőben és a mezőkön is egyaránt, arról nem is beszélve, hogy nem lőttem annyira rosszul az íjammal.
Igaz valahol fájt mindig, ahogyan a haldokló állatra néztem rá, de sajnos tudtam, hogyha túl akarom élni, ha nem akarok az utca szélén porosan, sárosan és éhezve heverni akkor sajnos vannak dolgok amiket meg kell tennem.
Alig két éve mától történt meg az ami életemben nagyon megváltoztatta a dolgok folyását. Rokonaim és fajtársaim itt hagyták Veronát. Itt hagyták a lángoló és pusztuló világot magára, ahogyan azt megérdemelte.
Hogy én miért nem tartottam velük? Nem tudom, lehet pusztán az emlékek, a múlt vagy a remény az ami itt tartott. A remény azt illetően, hogy van még helyünk a világban.
De ismét nagyot csalódtam.
Társaim távozása után az itt maradtak kiközösített, ha nem rabszolgasorsra jutottak. Én lassan úgy éreztem, hogy nincs már más remény számunkra, az emberek között élve nem sok esélyünk van. Nem sok mert lenéznek minket, és gúny tárgyává tettek bennünket, azért mert a többiek itt hagyták ezen földeket.
Nem egyszer vágják a fejemhez, hogy gyáva zöldike, vagy hogy kihalóban vagyunk. Lehet igazuk van, de a társaink távozása miatt nem minket kell felelősségre vonni, nem mi érdemeljük a becsmérlő szavakat! Hanem azt kéne észrevenni, hogy miért mentek el, azért, mert az ember elpusztít mindent ami szent és természetes.
Ahogyan sok dolog így a vadászat sem ment már olyan gördülékenyen. A hajtáson a társaim egyre többször beszéltek velem tisztelet nélkül és egyre többször voltam leordítva egy mellélövés miatt, így hamar ott hagytam a társaságot.
Ugyanakkor senki nem maradhat munka nélkül. Gyorsan terjedt a híre, hogy egy déli tünde hadsereget toboroznak, ami nekem kíváló lehetőséget biztosított.
Így elhatároztam, ha lesz lehetőségem, valahogyan és valamilyen módon el kell érnem, hogy az itt maradt, tündék és sötét tündék elnyerjék régi és méltó helyüket ezen földön. Így erre a talán legjobb lehetőség a hadsereg, ott megbecsülést és tiszteletet lehet szerezni, így másnap elindultam a barakkba, hogy felöltsem a páncélt...
Faj: Tünde
Frakció:
Kaszt: Vadász
Nem: Nő
Kor: 27
Választanék utat is magamnak egyúttal: A vezető útját szeretném választani
Kinézet: Egészen átlagosnak mondható a fajtársai számára, szőke hosszú haj, kék szemek, hosszú és hegyes fül. Emellett persze sok minden más is van…
Magassága 180cm ami emberi viszonylatoknak egy nő esetében talán kicsit sok lehet, pláne ha mellé vesszük a karcsú, de ugyanakkor formás testalkatát.
Öltözékében mindig feltűnik valamilyen formában a kék és a lila, emellett pedig kedveli a kapucnis köpenyeket. Alatta pedig könnyedebb páncélokat és hasonlókat szokott viselni.
Jellem: Jellem mindig olyan dolog, amit nehéz jól körülírni egy személy esetében.
Freia mindig kissé komolyabb volt társainál és nehezen nyílt meg mások előtt, de ugyanakkor akiben megbízik, annak minden legnagyobb titkát is elmondja. Kevés olyan személy maradt fajtársain kívül akiket különösebben ide sorolna, hiszen jellemének jelentős kovácsa volt az a sok negatív és kirekesztő szavak és bántalmak amik őt érték a kivonulás idején.
Megerősödik a tünde ilyen nyomás alatt. Oly annyira, hogy a túlélésért bármit megtesz, ha még ez azt is jelenti, hogy olyan dolgokhoz kell nyúlnia, ami kevésbé elfogadott és kevésbé ismert. Mindig megtalálja a maga, esetleg elborult útját arra, hogy megoldja a problémát.
Előtörténet:
lassan betöltöm a 28-ik életévemet és sajnos azt kell mondjam, hogy túl sok mindenen vagyok már túl. De hadd kezdjem a történetet az elején.
Édesapám és édesanyám is normális tündéknek számítottak, egy kis emberi falutól nem messze laktunk éppen, hogy elégséges életkörülmények között. Emlékszem rá, hogy a kicsi földből és fából épült házunk elég kényelmetlen érzést keltett bennem, de a közeli tölgyes, ohh azok a gyönyörű lombok. Oda bármikor kimehettem és élvezhettem a napfény vékonyka csíkjainak borzolását az arcomon, néha még meg is nevettetett, ahogyan a finom nyári meleg mellett arcomat megérintette a nyári hűvös szellő finom áramlata.
De olyan hamar minden lángokba borult. Sajnos apámat valami olyannal vádolták meg amit nem ő követett el, de mivel ő volt az egyetlen tünde a faluban és a bűnös nem lett meg megvádolták gyilkossággal.
Egyik este rémálomból ébredtem a kinti zajongásra. Ahogyan kinéztem az ablakon rengeteg fénylő fáklyát láttam közeledni a házunk felé, mostanra már tudom, hogy miért…
A falu vezetője kimondta, hogy ő a bűnös és ezért a faluban lakó férfiak a házunkhoz vonultak, hogy felégessék azt a benne lévőkkel. Édesanyám különleges képességeinek hála tudtunk kimenekülni a tölgyfáim irányába. A dühös és vadállat módjára viselkedő emberek pedig nem engedve nekünk a tüzes fáklyákkal üldöztek minket. Olyan gyorsan futottam, ahogyan csak bírtam édesanyám kezét szorongatva, miközben apukám pedig mögöttünk szaladt.
Napokig mentünk, de igazán homályosan emlékszem már rá, egyedül az maradt meg bennem, hogy a végén egy másik faluban álltunk meg. Ott éltünk legalább 10-15 évig.
Nem volt olyan rossz hely, sőt nekem kifejezetten tetszett az erdőtől nem messze lévő kis házunk, arra emlékeztetett, amikor a tölgyeim alatt feküdhettem.
De néha álmomban felderengett a hatalmas fák lombja, ahogyan lángoltak. Mindig ettől tartottam, hogy itt is bekövetkezik ugyanaz, de hála a jó égnek nem történt meg.
Szépen növekedtem akkoriban, hogy ezt honnan tudom? Volt egy hatalmas fenyőfa a ház előtt, aminek a tövére mindig feljelöltük az aktuális magasságomat, sőt arra is emlékszem, hogy mikor értem fel először az szekrény felső polcát először. Az más dolog, hogy magamra rántottam egy poharat, de akkor is el tudtam érni a polcot.
Ami még abból az időszakból fontos maradt nekem az az volt, hogy pár helyi gyerekkel elkezdtünk íjászkodni. Sok időt fektettünk bele, néha még célra is sikerült lőnünk, főleg amikor egy régi fa tövét megtaláltuk, a baj azzal csak az volt, hogy a srácok sem bírták kihúzni belőle a nyilat, így pár hónap alatt sündisznónak tűnt a tuskó.
Csodálatosak voltak azok a csendes évek. Annyira boldog voltam akkoriban, hogy majdnem el is felejtettem, ami a régi otthonunkban történt.
Viszont itt is egy idő után elért minket a rossz. Ahogyan a feszültség egyre jobban nőtt Észak és Dél között úgy a lakosság is megérezte, hogy valami nincs rendben. Elkezdtek mutogatni és félni attól, hogy mi lesz, ha a seregek amiatt, hogy tündék és még kitudja mik laknak velük elkezdi őket bántalmazni.
Először a családosok kezdtek furcsán viselkedni velünk, később már az öregek és a gyerekek is. Legvégül pedig azt vettem észre, hogy a gyerekkori íjász barátaim is kerülni kezdtek. Úgy éreztem magányos vagyok, úgy éreztem, hogy elárultak, így bár szüleim ellenezték én egyre többször jártam el otthonról, akár napokra is.
Hogy merre is mentem? Legtöbbször amerre a lábam vitt. Felvettem a köpenyemet, íjamat és tegezemet, majd elindultam Verona legrejtélyesebb vidékeit járni. Egy idő után már úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet.
Tudtam hol lakik a hód család, tudtam merre van a medve, vagy épp a róka barlangja és azt is tudtam, hogy hol legelnek legtöbbet az őzek. Igazán közel kerültem a természethez. Többféle növényt tudtam felismerni már, mint a faluban bárki, de ugyanakkor éreztem, hogy valami hiányzik, valami, amit nem lehet növényekkel vagy állatokkal helyettesíteni.
Mikor aztán elég idős lettem és úgy döntöttem elhagyom a szülői házat, Einburgba indultam a hozzánk legközelebb eső nagyváros felé.
Alap esetben az eltávozó ifjút egy apróbb összejövetellel szokták búcsúztatni, ahol kap az útjára egy kis segítséget, én legutóbb egy kis fonott táskát adtam az utazónak, de most…
Nos, csak az a pár tünde volt ott, akik még a faluban laktak. Fájt az érzés, hogy még a barátaim sem jöttek el, akikkel együtt nőttem fel, akikkel együtt kergettük a mókusokat, együtt építettünk az erdőbe bungallót és akikkel együtt estünk a patakba kiskorunkban. De most egyikőjük sem volt itt. Így elég kettős érzésekkel indultam el otthonról.
A nagyváros egészen más világot tárt elém mint amit vártam. A virágzó és fejlett városok látképe illuzió volt csupán, hiszen a nagy igazság az volt, hogy rengeteg éhező és szegény ember feküdt, ült az utcákon. Szomorú és kínkeserves tekintetük könnyeket csalt arcomra és azt a kevés kis élelmet is ami nálam volt odaadtam nekik.
Nehezen tudtam elhelyezkedni, főleg a vadászoknak segítettem vadakat fogni, vagy építkezéseken téglát hordani, ami éppen napszámban akadt. Azonban egyszer felfigyeltem arra, hogy valami nem stimmel.
A feszültség egyre jobban megbélyegezte a napokat és a kedves pék úr az utcán is már egy halvány mosoly nélkül várt engem a boltjában. Az emberek nem szerették azt ami folyik, nem szerették azt ami rájuk várt. A háború szele mindenkiből félelmet váltott ki és emiatt is talán keresték az emberek az emberi társakat, ismételten egyre jobban kirekesztettnek tűntem, de azért szerencsére még volt pár lehetőségem.
Például a vadász társaság mindig szívesen látott engem a hajtásokon, hiszen fürgén és gyorsan tudtam mozogni az erdőben és a mezőkön is egyaránt, arról nem is beszélve, hogy nem lőttem annyira rosszul az íjammal.
Igaz valahol fájt mindig, ahogyan a haldokló állatra néztem rá, de sajnos tudtam, hogyha túl akarom élni, ha nem akarok az utca szélén porosan, sárosan és éhezve heverni akkor sajnos vannak dolgok amiket meg kell tennem.
Alig két éve mától történt meg az ami életemben nagyon megváltoztatta a dolgok folyását. Rokonaim és fajtársaim itt hagyták Veronát. Itt hagyták a lángoló és pusztuló világot magára, ahogyan azt megérdemelte.
Hogy én miért nem tartottam velük? Nem tudom, lehet pusztán az emlékek, a múlt vagy a remény az ami itt tartott. A remény azt illetően, hogy van még helyünk a világban.
De ismét nagyot csalódtam.
Társaim távozása után az itt maradtak kiközösített, ha nem rabszolgasorsra jutottak. Én lassan úgy éreztem, hogy nincs már más remény számunkra, az emberek között élve nem sok esélyünk van. Nem sok mert lenéznek minket, és gúny tárgyává tettek bennünket, azért mert a többiek itt hagyták ezen földeket.
Nem egyszer vágják a fejemhez, hogy gyáva zöldike, vagy hogy kihalóban vagyunk. Lehet igazuk van, de a társaink távozása miatt nem minket kell felelősségre vonni, nem mi érdemeljük a becsmérlő szavakat! Hanem azt kéne észrevenni, hogy miért mentek el, azért, mert az ember elpusztít mindent ami szent és természetes.
Ahogyan sok dolog így a vadászat sem ment már olyan gördülékenyen. A hajtáson a társaim egyre többször beszéltek velem tisztelet nélkül és egyre többször voltam leordítva egy mellélövés miatt, így hamar ott hagytam a társaságot.
Ugyanakkor senki nem maradhat munka nélkül. Gyorsan terjedt a híre, hogy egy déli tünde hadsereget toboroznak, ami nekem kíváló lehetőséget biztosított.
Így elhatároztam, ha lesz lehetőségem, valahogyan és valamilyen módon el kell érnem, hogy az itt maradt, tündék és sötét tündék elnyerjék régi és méltó helyüket ezen földön. Így erre a talán legjobb lehetőség a hadsereg, ott megbecsülést és tiszteletet lehet szerezni, így másnap elindultam a barakkba, hogy felöltsem a páncélt...
