Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Magánjáték] – Fehér hazugság (Freia és Fa'alherion) Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
![[Magánjáték] – Fehér hazugság (Freia és Fa'alherion) Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Magánjáték] – Fehér hazugság (Freia és Fa'alherion) Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
Mily' undorító az életétől megfosztott! Látni hidegben feje fölött lebegő leheletét - az utolsó, élőlényként vett levegőjét. Mintha különös gonddal porrá örölt virágok törmeléke lenne, vagy díszes pipából kifújt füst a sorstól magától. Benne hordozván a növény összes tulajdonságát: jót és rosszat, színét, formáját, fajtáját. Mindez persze senkit se érdekel, mert könnyebb vala a harc, biz' talán úgy tanították néki. „Ölj, vagy téged ölnek meg.” A túlélés képes ilyen balgamód vadvízre hajtani egy értelmes lényt? Vajon eme értelem mennyire ösztönös vagy tudatos?
A Tünde-Erdő fái közt meghúzódván a mohák meséltek nekem. Még létezik élet, de mindig nyomunkban a halál. Ritka alkalmakkor merenghettem ezen, meleg dunyha alól, gyertya fénye mellett. Leggyakrabban a Hold szolgált lámpámul, a fák otthonomul, ám mindig... Mindig a könyvek szolgáltak örök társamul. A Tudásdémon a tudás látszólagos palástját öltve teszi azt, amit? Ennyire hedonista lenne, vagy mások megsegítése is szerepel fogalomtárában? Lehetséges ez? Hisz bárki bennük?
Máig emlékszem az alkimistára, ki Isten áldásával engedett utamra. Én saját magamban hittem elsősorban, s kiknek tisztában voltam tudása hitelességével. Ők azonban mind könyvszerzők, régi könyveké. Tehát ma már nagy valószínűséggel a növényeket koszorúzó szilánkokká bomlottak. Akárcsak egy társam az újholdnak éjjelén, teli szúrt sebekkel, állatok eledeléül hagyva. Szegényből cafatok maradtak, vadak tépdelték előttem is, hogy aznapi zsenge vacsorám visszajött. Úgy segítettem egybe maradt arcának lecsukni a szemit, elvonszolni, egy gödröt ásni, elföldelni tisztesen. Mert a társadalom ím erre se képes már, ha az illető démonnak vallja lényét, illetőleg az. Nagyot sóhajtozva, lihegve leguggoltam, és összekuporodva aludtam az avarban. Akartam legalábbis, de álom nem jött szememre. Hű társamtól bocsánatot kérve bűnömért megírtam egy szaftos levelet*, mert ismertem látszólagosan, ki eme ölést végrehajtotta. Hol nem érte őt harapás, nyílszúrás, szúrt sebek, illetve felelőtlenmód hátrahagyott elf-nyíl árulkodott körülményiről. Megírván apró üzenetem összehajtottam, majd ama nyíllal erősen a fába tűztem, hogy mikor a nő erre jár, hűlt helyemen csak azt lássa.
Másnap visszatértem, a cetli eltűnt a nyíllal együtt. Én több méterre innen pihentem, írva saját kis jegyzeteimet, mérlegelve az eddig látogatott területeket, meg az ott szerzett tudást. Sok felfedeznivaló állt még előttem, mint most ez a rejtély. Állat nem ér fel idáig. Biztos ráakadt valaki, ám vajon az -e, kinek szólt? Tüdőmet erősen teleszívva baktattam tovább, míg a közeli susnyásfal megett elhaló vadak nyüszögése hallatszott. Vadászok? Lépteimet szaporábbra vettem. Egy fához simultam. Hát tőlem lépésekre tartózkodott levelem címzettje! Mily' fura ténylegesen egy elfet látni, ölni őket. A természet „védelmezői”.
Úgy döntöttem, csendben figyelem jó darabig. Eszem ágába se volt ugyanis felelőtlenül kilépni, felfedni lelkem, míg a helyzet másképp kívánta. Végül ám annyira hajlandóvá váltam, hogy kissé kilépjek, eképpen észrevehetett, ha nagyon figyelt. Mert különben fekete csuklyám jól rejtett a fáknak dús lombja, s néhol sűrűn összeérő törzse közt.
A Tünde-Erdő fái közt meghúzódván a mohák meséltek nekem. Még létezik élet, de mindig nyomunkban a halál. Ritka alkalmakkor merenghettem ezen, meleg dunyha alól, gyertya fénye mellett. Leggyakrabban a Hold szolgált lámpámul, a fák otthonomul, ám mindig... Mindig a könyvek szolgáltak örök társamul. A Tudásdémon a tudás látszólagos palástját öltve teszi azt, amit? Ennyire hedonista lenne, vagy mások megsegítése is szerepel fogalomtárában? Lehetséges ez? Hisz bárki bennük?
Máig emlékszem az alkimistára, ki Isten áldásával engedett utamra. Én saját magamban hittem elsősorban, s kiknek tisztában voltam tudása hitelességével. Ők azonban mind könyvszerzők, régi könyveké. Tehát ma már nagy valószínűséggel a növényeket koszorúzó szilánkokká bomlottak. Akárcsak egy társam az újholdnak éjjelén, teli szúrt sebekkel, állatok eledeléül hagyva. Szegényből cafatok maradtak, vadak tépdelték előttem is, hogy aznapi zsenge vacsorám visszajött. Úgy segítettem egybe maradt arcának lecsukni a szemit, elvonszolni, egy gödröt ásni, elföldelni tisztesen. Mert a társadalom ím erre se képes már, ha az illető démonnak vallja lényét, illetőleg az. Nagyot sóhajtozva, lihegve leguggoltam, és összekuporodva aludtam az avarban. Akartam legalábbis, de álom nem jött szememre. Hű társamtól bocsánatot kérve bűnömért megírtam egy szaftos levelet*, mert ismertem látszólagosan, ki eme ölést végrehajtotta. Hol nem érte őt harapás, nyílszúrás, szúrt sebek, illetve felelőtlenmód hátrahagyott elf-nyíl árulkodott körülményiről. Megírván apró üzenetem összehajtottam, majd ama nyíllal erősen a fába tűztem, hogy mikor a nő erre jár, hűlt helyemen csak azt lássa.
Másnap visszatértem, a cetli eltűnt a nyíllal együtt. Én több méterre innen pihentem, írva saját kis jegyzeteimet, mérlegelve az eddig látogatott területeket, meg az ott szerzett tudást. Sok felfedeznivaló állt még előttem, mint most ez a rejtély. Állat nem ér fel idáig. Biztos ráakadt valaki, ám vajon az -e, kinek szólt? Tüdőmet erősen teleszívva baktattam tovább, míg a közeli susnyásfal megett elhaló vadak nyüszögése hallatszott. Vadászok? Lépteimet szaporábbra vettem. Egy fához simultam. Hát tőlem lépésekre tartózkodott levelem címzettje! Mily' fura ténylegesen egy elfet látni, ölni őket. A természet „védelmezői”.
Úgy döntöttem, csendben figyelem jó darabig. Eszem ágába se volt ugyanis felelőtlenül kilépni, felfedni lelkem, míg a helyzet másképp kívánta. Végül ám annyira hajlandóvá váltam, hogy kissé kilépjek, eképpen észrevehetett, ha nagyon figyelt. Mert különben fekete csuklyám jól rejtett a fáknak dús lombja, s néhol sűrűn összeérő törzse közt.
- *:
- Tisztelt elf-társ!
Te, ki ártatlan életeket ontasz nap, mint nap... Érdekelne. Nem a miértje, az annál inkább, amilyen szenvedéllyel meghúzod az ideget. Mesélj nekem, vagy hallgass örökre.
Ám a tudásnak hírnöke ameddig csak él, követed marad.
