[Magánjáték] Family ties (Dieter & Mina)

Egy mindössze tizennégy év körüli lányka topog a folyosókon. Nem mondta, hová megy, mert ha megmondta volna, nem engedik, ha pedig nem mondja meg... ő sosem hazudik. Húgocskája hála a jó égnek éppen szunyókált, így nem kellett magyarázkodnia neki. Pedig ő aztán a kíváncsi fajzat. Azonban annak ellenére, hogy kijutott szobájából és körletükből, még mindig elbukhatja a dolgot. Például bármikor szembejöhet bárki. Egyébként is minden másodpercben megkérdőjelezi célja fontosságát. Mégis miért akar annyira beszélni vele? Mit kérdezne? Bár egyszerűen csak látni akarja, annyi pletyka terjengett mostanában a sérült fiúról. Húgocskája persze rögtön megkérdezte, hány éves. Erre nem tudott választ adni, de valószínűleg több, mint ő. Kistestvérét leszámítva mintha az egész világ folyamatosan idősebb lenne, mint ő. Akkor pedig lenézhetik, elküldhetik a fenébe. De nem, nem tehetik, mert ő egy nemeskisasszony, a fiú pedig ki tudja, honnan jött. Az az egy biztos, hogy ő is vámpír, de nem Nachtraben, hiszen akkor nem lett volna ekkora a felhajtás körülötte. Ha már egyszer ők a titkok és a nyomozás családja, hát miért ne nyomozhatna ő is kicsit magában?
Voltaképp kényelmesebb lett volna, ha Adét is hozza, de azért két fiatal lány jóval feltűnőbb, mint egy. Meg aztán mi van, ha hirtelen lopakodni kell?
Szíve hevesen dobog a torkában. Vajon hol lehet egyáltalán? Hm... Amíg nem talál valami nyomot, talán sétálgathatna folyamatosan fel s alá, az nem olyan feltűnő. Bár a végén még megkérdezik, eltévedt-e. Vagy hogy mit keres itt.
Ekkor hirtelen megpillant egy nagyon jó lehetőséget. Egyik barátnője az, Christine, ő talán csak nem árulja el senkinek... - Chris! - tipeg oda hozzá, mert láthatóan sietős ő is... - Ráérsz egy percre?
- Mi a helyzet?
- Szükségem lenne egy kis segítségre.... vagyis csak egy kérdés. Hallottál már a fiúról, akit idehoztak, igaz?
- Één csak egy fiatal férfiról hallottam, aki megsérült és most ápolják.
- Psszt!... Hát, úgy látszik, a pletykák változnak. - von vállat. - És és.... nem tudod véletlen, hogy hol lehet?
- Miért, eltűnt? Megszökött?!
- Dehoogy, jaj, te észlény... hát, remélem, hogy nem. Beszélni akartam vele.
Christine szemei elkerekednek. Mina erre megforgatja a szemét. Csudáért kell mindenkinek annyira meglepődni... - Mit akarsz tőle?
- Semmit. - húzza a vállát, meg a száját, meg mindenét. Miért kell mindig olyan kérdéseket föltenni, amikre nem tudja a választ? - Csak beszélni. Még sosem találkoztam olyan vámpírral, aki nem lenne közénk való.
Christine arcára olyan aggodalom ül ki, mintha csak az anyukáját látná... - Lehet, hogy... veszélyes. Mit akarsz, csak úgy beosonni hozzá?
Újabb jó kérdés. - Miért? Tudod, melyik szobában van?
- Azt hiszem, az első emeleten, de... - Mina már fordul is sarkon. - Mina, légy óvatos...
Meh. Óvatosság. Egy sérült fiú-férfi-akárki csak nem fogja bántani. Majd esetleg jönnek a szülei és megvédik. Még hogy bántani. Ez nem olyan, mintha elhagyná a tornyot... viszont, láthat valamit, ami nem a tornyon belülről van. És ez abszolút érdekessé teszi. Legfeljebb kipaterolják, hát na... de ha meg se próbálná...
Óvatosan és félve letipeg a lépcsőn, lila ruhácskáját felemelve, hogy rá ne lépjen, kényszercselekvésből igazgatva hosszú éjszín tincseit a füle mögé.
Amint leér az első emeletre, körbeszaglászik. Mégis hogy fogja kitalálni, melyik zárt ajtó mögött van?
- Mit keresel, kislány? - Összerezzen, és nagy, rémült szemekkel fordul körbe. Egy férfi közeledik felé, nem tűnik támadónak, de kedve lenne elszaladni... de mégis hová?
- Háttööö... izé... úgy tudom, itt van... mármint ezen az emeleten... a sérült fiú...
A férfi először meglepetten, majd elgondolkozón méri végig, Mina pedig sszeszorítja az ujjait, hogy csak mondjon igent, csak mondja meg, hogy tudja, merre van...
- Igen, itt van. Hát, nem pont itt, de ezen az emeleten.
- És... esetleg meg tetszik mutatni, hogy hol? - pislog.
- Hát mégis mit szeretnél? - kezd el halkan nevetni. Felrobbanni...
- Csak... kíváncsi vagyok rá.
- Legyen. Na de aztán el ne mondd senkinek, hogy segítettem.
Mina vigyorogva követi, szorosan a nyomában tipeg a férfinak. Hogy mondhatná el, hiszen azt se tudja, hogy ő ki. Aggódnia hát nem kell. Végigcsattognak egy nagyon hosszú folyosón, aztán balra fordulnak, majd kétszer jobbra, aztán megint balra, aztán egy kis ficakon be, végül nyílik az ajtó, és segítője már le is lépett... Mina pedig csak áll ott, s minden ereje szükséges, hogy összeszedje a bátorságát és belépjen.
Inkább gyorsan nyitja ki az ajtót, hogy ne nyikorogjon, majd nagyra nyitott szemekkel fürkész be. Egy ágy. És egy élőlény. Jó helyen járhat... Az élőlény háttal áll neki, így rálátást biztosítva gyönyörű, de furcsa hajára. Mintha a feketét bepernyézte volna valami, világos hamu színével vegyül. Pislogva vizsgálja ezt a furcsa átmenetet, majd rájön, hogy jelt is kéne adnia magáról...
- Szia... - nyögi halkan és félve, majd tétován hátranéz és inkább becsukja maga után az ajtót, majd nekisimul. Nem tudja, attól fél-e jobban, ami bent várja, vagy attól, hogy kintről mi várná, ha meglátnák, hova jött be.

Csak áll ott és nem néz rá, a szeme pillant csak felé... ez.. udvariatlanság. Nyilván. Vagy nem az? Egyáltalán nem az volt udvariatlan először is, hogy ő csak úgy betört ide, megzavarva egy beteg nyugalmát? Tisztában van vele, hogy nincs jogában itt lenni, de akkor sem tudott ellenállni a kísértésnek. Mégis mi bajt okozhat? Miért kell mindenre ennyi szabály, amikor a cselekvés, amit korlátoz, nem is bánt senkit? Fene egye meg.
Nem hozott semmit. Ó, a fenébe. Hogy hoznia kellett volna valamit? Nem igaz, ezt is elrontotta... Bár valóban csempészhetett volna be valami... ennivalót talán. Finom süteményeket. De mióta írott szabály az, hogy beteglátogatásra kell vinni valami ajándékot? Mondjuk ha rokonról lenne szó, az más tészta. De ő ide csak belógott.
Izgalommal vegyes félelemmel nézi a fiút. Fiút? Nem tudja megállapítani, hogy a fiúhoz vagy a férfihoz áll közelebb. Olyan magasztos stílusa van, mint kevés gyereknek, bár találkozott már meglehetősen cifrán fogalmazó korabeli lányokkal és fiúkkal. A hangja is szép, kifinomult... lenne, bár mintha hiányozna belőle a szín. A lelkesedés. Talán unatkozik itt ebben a szobában, hisz mennyi ideje lehet már itt? Mindenki úgy beszélt róla, mint aki nem túl sokat mozog a tornyon belül. Mintha egy tárgy lenne, melyet letettek egy helyre és azóta ott van.
- Iigen, kíváncsi vagyok... erre gyorsan rájöttél. Pedig még nem is ismersz. - Egy pillanatra majdnem leáll a szíve. Szabad egyáltalán tegeznie? Na most már mindegy. Talán ezért csak nem haragszanak meg rá. Hatalmasra nyitott szemei várakozóak, ahogy hasa előtt összefont kezei is. Pislog párat, ahogy az eddig az ablak irányába néző arc felé fordul. Arcát próbálja megmerevíteni, amennyire tudja, nehogy csak úgy kiszökjenek rajta az érzelmek. Mondjuk ez sose ment igazán. Pár pillanatra annyira sokkolja a látvány - és a tény, hogy talán neki nem is lett volna szabad látnia -, hogy fel sem fogja: kérdeztek tőle valamit.
Elégséges? Mi az, hogy elégséges? Miért akarna ő ilyesmit látni? Ugyan már. - É-én nem... nem hinném, hogy bárki is megérdemelné, hogy keresztülmenjen ezen. Bár fogalmam sincs, hogyan szerezted. De sajnálom. S nem, egyáltalán nem tesz elégedetté vagy ilyesmi...
Bár a tény, hogy megmutatta neki, azért mégis. Ki is küldhette volna abban a pillanatban, hogy benyitott. De a fiú nem olyannak tűnik... inkább olyannak, aki csendesen tűr. Pedig nem kéne ezt tennie. Vajon mennyire fájhatott, amit tettek vele? És ki tette, miért?

És megint érzi. Azt a fölöttes erőt, talán lenézést, talán csak egészséges magabiztosságot, ami azt sugározza felé, hogy nem ért, le van maradva, kicsi és gyerek és tapasztalatlan... pedig remélte, hogy legalább itt nem ez fogja fogadni. Talán valami módon sorstársat keresett.
Elvörösödik. Talán jobban utánakérdezhetett volna a dolgoknak. De akkor meg őtőle kérdezték volna: mégis miért firtatózik? Úgy már nehezebb utánajárni a dolgoknak, elvágta volna ezt a lehetőséget... innen ismét eszébe jut, hogy tulajdonképp bűnben jár, ami nem a legkellemesebb. De talán... talán tud segíteni neki.
Egyből eszébe is jut persze, hogy ez mennyire nonszensz. Mit tehetne?
Szemei elkerekednek, ahogy hallgatja, közben szemei természetesen ráfixálódva az emlegetett bőrrétegre. Ez akkor már nem az övé... a név viszont nyugtalanítóan ismerős. Tudja, ki az, párszor találkoztak már, azazhogy bemutatták neki, hogy nézze csak, milyen szép aranyos életerős kislány. A kislány persze ódzkodva és furcsállón nézte a bácsit, aki érzékelhetően nagyobb, erősebb és jóval idősebb volt nála. Csak nézte és nézte éles vonásait, ahogy ült édesanyja ölén, s figyelte, hogy édesanyja és annak testvére is mennyire hasonlítanak egymásra.
Hirtelen megrémül. Elmondhatja ezt egyáltalán? Hiszen akkor ez őt is bűnössé tenné valamilyen szinten. Már csak azért, mert ismeri. Ám azok a szemek úgyis kiolvasnák belőle, hogy rejteget valamit. És Wilhelmina von Nachtraben nem szokott rejtegeti semmit...
- Miért bántott ő téged? Vagy talán csak... gyakoroltatok? Ismerem őt. A nagybácsim. Azazhogy a nagynénim férje. - És akkor most jön a szemkerekítés, az elhűlés, a Takarodj-innen-te-mocskos-kölyök, vagy esetleg ő is kap egy éjlángot?... Mindig is túl élénk fantáziája volt, így már majdnem halálra rémül a lelkében kialakult rémképtől. - De-de nem tudtam, hogy képes ilyenre... vagyis... nem is tudom, hogy történhetett. Bár annyira nem ismertem. Csak a szüleimék beszélgettek, én csak ott voltam - visszakozik, még mielőtt bármiféle egyenlőségjel teremne őközötte és eme borzasztó cselekedet között. Ez viszont kezd egyre furább lenni. Miért bántanának a rokonai bárkit is? És... Mit fog nekik mondani ezek után?! Adénak biztos elmondja. Ez a gondolat picit megnyugtatja. Majd együtt kiötlik, mihez kezdjenek az egészzel...
Hellyel lett kínálva. Ezek szerint nem fogják bántani? - Nos... köszönöm szépen - próbál illedelmesen felelni, s keres egy a fiúval szemben levő díszes széket, majd feszülten lehelyezi rá magát. Elutasítani sem nagyon illik dolgokat. Vagy pont hogy de? Hát, már mindegy.
Mitől lenne elégedett... hát.. attól kéne, hogy bánt másokat? Csak azért, mert ismeri a nagybácsit? Ez aljas rágalom volna. - Most... az a fontos, hogy én elégedett legyek? - kérdez vissza. Amit mondjuk vehetnek kötözködésnek, jut eszébe. No sebaj. - Csak... kíváncsi voltam, pont, mert nem tudtam róla semmit, hogy mit tettek, és miért. De miért nem lehet beszénli a fantomról?
Oktalan kérdés, persze... pont ő kérdezi, miért vannak titkok, mikor egész életében voltak titkok. Viszont sosem szerette őket. Bosszantó korlátok voltak. Talán nem is rendes Nachtraben.

Szinte rettegve kerekednek el a szemei, mint aki bajt sejt. Mintha a plafon omolna már rá, átkozza magát, hogy lejött ide, micsoda butaság volt, micsoda butaság... de hogy most mi lesz, azt elképzelni se tudja.
Lise. Lise néni, igen, így is hívták. Bár Ade mindig azzal viccelődött, hogy egyikük majd Rosa nénizi, s a másikuk Lisa nénizi, mintha ketten lennének. Az ilyen neveket mindig is kedvelték, mint a Theodora és a Dorothea. "Ha ikreim lesznek, így nevezem el őket" - mondta Ade. Mire Mina természetesen belekötött, hogy de hát ikrek lehetnek fiúk is, vagy az egyik legalább...
- Igen... az vagyok... az egyik... - feleli bátortalanul. De most ezzel talán veszélybe sodorja Adét. Bár mi lenne a veszélyt? Nem tudná megmondani, mégis belül reszket, mint a nyárfalevél, ahogy a fiú leül vele szembe, mintha csak valamiféle kihallgatáson lenne...
Nocsak. Eddig azt hitte, a Nachtrabenek titkolózósak. De akkor ezek szerint a titkok tudásának vágya normális... legalább efelől megnyugodhat.
Elhűlve hallgatja a hosszadalmas és meglehetősen kacifántos neveket, bár ezek nem újak számára. De.. Rotmantel? Mégis mit keres az a családban? Az ő családjában? Sietve felidézi magában nagynénje képét, de nem talál semmiféle nyomot, ami arra utalna, hogy... régen lett volna egy gyereke... de akkor nagyon régen lehetett, sokkal hamarabb, mint ahogy ő megszületett volna. Egy ilyen régi titok, és képes volt nem elmondani senkinek? Ez aztán titkolózás mesterfokon...
- Fogalmam se volt... mármint, nyilván nem beszélt róla. De én... nem tudom, hogy. Ez... sajnálom. Én nem... - nem akartam, hogy ez történjen. De hát nem ő tehet róla, súgja egy hang, de mindhiába, így is felelősnek érzi magát. El-elnézegeti a fiú arcát, próbálván elfedezni a nagynéni vonásait benne. Ha nem veszi figyelembe a torz sérülést, akkor végül is hihető... ugyanaz a vér folyik bennük...
- És ha most nem jövök le ide... akkor ez soha nem derül ki?! - veszi egyre mélyebben a levegőket, a felháborodás majdnem szétveti. Hát hogy lehet ilyet? - Nem tudom... biztonságos megkérdezni őket? Nem lesz ebből baj? Mert, gondolom, nem véletlenül titkolják... de akkor... mit tudok tenni? Csak nem hagyhatlak így itt. Mit fogsz csinálni, elmész majd? Vissza a Rotmantelekhez? Ugye visszajössz azért valamikor? - záporoznak belőle a kérdések. Nem akarja, hogy csak úgy eltűnjön a rokona, akit most talált meg. - Ade, a húgom... biztosan látni akar ő is! Felszaladhatok, hogy szóljak neki? - Ezt már kissé túlzásnak érzi, de egy próbát azért megért. Nem, még mindig nem akarja, hogy csak úgy kipaterolják... - Ja... én meg elfelejtettem bemutatkozni. Remek. Izé, elnézést. Wilhelmina vagyok. De a Mina is teljesen jó, mindenki így hív. Na jó, nem... általában a teljes nevemen hívnak, de akik közel vannak, ők csak Minának. - csacsogja. Érzi a családja irányába sugárzó negatív erőt... ám ami Dietert bántja, az bántja őt is. Kérdez és nem válaszolnak, kevés dolog van, ami jobban kiakasztja, mint ez. De mégis tenni akar valamit, ha már idáig eljutott. Azazhogy le.

Szélütés? Hát ha megüti a szél, az elég kellemetlen, de belehalni csak tán nem hal meg. Vajon ez is körülbelül annyira létező dolog, mint a hasban növő békák, vagy ennek tényleg van biológiai alapja? Mindegy, annyira fontosnak nem tűnik. Meg aztán, Mina is érzi, ha valami baja lesz, nem kell arról előre figyelmeztetni. Bár tény, hogy csak utólag jön rá, mennyire kapkodja a levegőt és mennyire felhangosodott a szívverése. Lassabban kérdezni, na az viszont nehézkes.
- De... a többit is észben tartod közben? Mert akkor nem gond. - Magában sóhajtva és megengedőn teszi hozzá, hogy amennyiben nem így van, talán hajlandó és képes megismételni a többi kérdést is, de egyelőre nem mondja ki hangosan, hátha nem lesz szükség.
Felcsillan a szeme. Nem tér vissza oda; tehát, ez azt jelenti... nem, itt sem marad. Ez bonyolítja a helyzetet. Mindenesetre a tények egyik felének megörül, a másiknak nem. Viszont a lapos-rajzos hasonlatot értékeli, széles mosoly szökik az arcára.
- Az jó, én szeretek rajzolni. És sokan azt mondják, hogy tudok is, mármint... esztétikusan. - gondolkodik egy sort a nem épp hétköznapi szón. Majd megpróbálja elképzelni, hogy Dieter élete egy rakás lap. Amelyből rengeteg még üres. Akkor... ha az élet egy lap, akkor a halál ezek széttépése. Vagy elégése. Vagy egyéb módon való elpusztítása. - Lapok... de azokra bárki rárajzolhat. Ha valaki csak úgy véletlenül arrajár, máris tehet egy vonást, összefirkálhatja a lapot. Hm... akkor is, ha már van rá rajzolva valami. Ez a keresztülhúzza a számításait, nem?
Normális esetben... azaz átlagban ezeket a kérdéseket anyunak tenné fel, vagy Adének, de ők nincsenek itt. Nem teljesen biztos benne, hogy szabad-e, jó-e, illik-e így ezt a "feladatot", hogy megválaszolja a vámpírlány derült égből nyusziesőként érkező kérdésáradatát, átruházni...
- Nekem nem kényelmetlen, hogy itt vagy. Mondjuk nehéz volt ide lejutni... nos, nehéz annyira nem volt, hogy aggódtam, hogy nem sikerül. - Amióta viszont bejutott, igencsak csacsogós lett. Most viszont eszébejut, hogy tulajdonképpen tilos területen jár. Ijedten pislog körbe, majd félve kérdezi meg: - Egyébként... van valaki, aki rendszeresen jár ide? Mert nem tudom, mennyire örülnének, ha csak úgy itt találnának valakit... és amíg a húgomat lehoznám, biztosan nem tűnsz el? Nem surransz csak úgy ki az ablakon vagy valami?
Nincs teljesen tisztában vele, ez miért lenne logikus, ám ha valaki a titkolózós fajta... bár.. sérülten talán nem mászkál ablakokon a vámpír fia.
- Adelin. - mondja készségesen. Nemeslány. Hát igen, Ade technikailag nemes, bár ahhoz képest elég van tud lenni. De ez nővéréről is elmondható.

Mina szokása szerint kombinál. Ha a félig Nachtrabennek kifejezetten jó a memóriája, akkor neki pedig... még inkább jónak kellene lennie. Ezt fölírja magában nagy büszkén. Bár elég sok mindent el szokott felejteni, ez pedig aggodalomra ad okot...
Jó érzés látni némi boldogságot a fiú arcán. Mindig is szeretett boldoggá tenni embereket, bár van az az állapot, amikor nincs kedve hozzá. De most kíváncsi, és ha a másiknak jobb kedve van, akkor biztos beszédesebb is. Várjunk. Ugye ez nem számít borzasztóan sunyi hátsó szándékos gonosz módszernek?
A fiatal vámpírhölgy jelzőt felettébb hízelgőnek érzi, s örül is neki, viszont ez megint együtt jár azzal, hogy be lett sorolva egy kategóriába, ami mintha meghatározná, mi az, ami tetszik neki, és mi az, ami nem... netán a fiatal arra utal, hogy gyerek? Már megint? Ez a feltételezés felettébb felháborodásra okot adó, így ki kell derítenie, valóban így van-e.
- Milyenek azok a rajzok? - Vajon mi lehet az, ami neki nem tetszene? Talán valami férfias? Hm... esetleg... nők, akiken alig van ruha? Nem, ez borzalmas, biztos hogy nem. Akkor valami sötét. Bár van olyan sötét dolog, amiket szeret, például sötét ruhák, meg sötét haj, adott esetben. De ha Dieter rémálmokat rajzolgat le, még arra is kíváncsi. Már csak azért is, mert akkor megmutathatná, hogy nem olyan, mint bármelyik fiatal vámpírhölgyemény. Ezt pedig feltétlenül mutogatni kell úton-útfélen, nehogy valaki fejében szöget üssön a gondolat, hogy az.
Picikét megborzong, ahogy a kétszínűhajú ujjai végigsimítják a részt, ahol a két bőr összeér. Mintha fájna. pedig biztosan nem fáj neki, ha ezt teszi, de mégis... Hogy tehették ezt? Nem tudták volna legalább valami kevésbé feltűnő helyen... mi is volt ez? Vágás? Égés?
- Talán még sikerül kisimítani azt a papírt. Vagy... össze... összeragasztani valahogyan. Persze a papírt nem lehet úgy varrni, mint a bőrt... nos.. azt sem tudom, hogy lehet. De a mágia biztos sok dologra képes. Majd tudni fogok sokfélét.
Azt szeretné egyelőre tudni, hogy hessegesse el a lélek fájdalmát. Ez talán nem lehetséges mágiával, legalábbis példát nem látott még rá. Talán a Feledés, bár azt sosem szerette. Milyen szörnyű lehet már, ha nem emlékeznek rád, és miért jó? Akin pedig végrehajtják, talán soha nem tudja meg, hogy megtették... borzasztó.
- Huu... ilyet lehet bűvölni egy nyakláncba? Nem semmi képesség. Hát, mondanám, hogy odaadom az enyémet, de... akkor meg én ragadnék itt. És gondolom, nem örülnének. Meg úgyis el kéne mondanom, hogy elmentél. Bár ha nem mondod el, hová mész, akkor azt nem tudnám elárulni. De hová mennél? - kérdi kissé költőien, majd elgondolkozik, hogy tényleg le kéne hívnia Adét... ha elárulja neki, hogy ennyit beszélgetett egy fél-Rotmantellel, akkor meg fog bolondulni, hogy ő meg ebből kimaradt. Ha bízni lehet benne, tényleg itt lesz még, mikor visszatérnek...
- Mindjárt visszajövök. Sietek. Remélem, addig nem jön senki...
Nagy levegőt vesz, szívdobogása olyasmi, mint amilyen az ajtón először belépésekor volt. Megint kinyitja azt, majd becsukja, intve még egyet Dieternek, majd végigtrappol a folyosón, fel a lépcsőkön, míg végre eljut a körletükig. Hála a szerencsének, a szülei épp nincsenek bent, mégis oly óvatossággal surran végig a szobákon, míg végre megtalálja a hálószobájában az ágyon felhúzott térdel olvasgató Adelint...
- Te meg merre voltál?! - néz rá a húga meglepetten, a lihegő Minára, akinek arca valószínűleg majdnem olyan vörös, mint a szemei.
- Gyere gyorsan! Bejutottam a szobájába.
- Kinek a szobájába?...
- Dieternek! A félig Rotmantel fiú, akit idehoztak és most gyógyul. Hát... itt is sérült meg. Azt mondta, te is beszélhetsz vele. Nem volt ott senki, és tudom, melyik szoba az, nyitva van...
- Egész eddig... vele beszéltél?? És nem bántott? Milyen? Mi történt vele?
- Útközben elmagyarázom, siess...
Adénak nem kell kétszer mondani, maga köré tekerint még egy lilás kis ruharéteget, fülei mögé igazítja kissé csapzott hullámos tincseit és izgatottan siet is Mina után.
Az emeletet megint megtalálja, a folyosón megint nem állítja meg őket senki, szerencsére, és az ajtó még mindig nyílik...
Amint becsukta, Mina ad magának pár pillanatot, amíg normalizálja a légzését. Ade közben kissé megmerevedve és feszült tekintettel pislog a jelenésre, mely elétárul, majd jobbá ötlet híján úgy dönt, köszön... - Szia... Adelin vagyok... Mina azt mondta, jöhetek...
Mintha valami rendezvény lenne itt.

Hirtelen siker. Könnyű és gyors siker, az igazság feltárása ilyen rövid időn belül... hmm... ha ember lenne, talán azt vélné, hogy ez a sátán csábítása, egyébként fogalma sincs, mit gondoljon, de még mindig bűnösnek érződik az egész. S hiába érzi ezt, nem hátrálhat, mert... keresi az okot magában. Mert nem akar. És talán annyira nincs tiltva, hogy egyszer elérhesse azt, amit akar, kérdések és korlátok nélkül.
Nyel egyet, ahogy átveszi a köteg papírt. - Köszönöm... - feleli meglepve, s óvatosan lapozgat közöttük, mintha amint hozzájuk ér, apró széndarabkákként hamuvá foszolhatna mindegyik, ezáltal semmivé téve Dieter keze munkáját. Érzi, hogy a fiú nem becsüli azt sokra, de épp ezzel kapcsolatban akarja megváltoztatni a véleményét. Nem becsüli elég nagyra magát. Csak az jár a fejében, amit az acával tettek, az, hogy megbélyegezték őt és ez mintha felülíta volna személyisége nagy részét. Egy vonallal.
- S mi van vajon, ha nem áthúzzuk a rajzot, hanem széttépjük a lapot? - jut eszébe. - Az talán magának az életnek a végét jelenti?... De hát új rajzokat mindig lehet csinálni. - filozofál magával. Volt, hogy Ade széttépett párat az övéi közül.. rettenetesen fájt a lelke miattuk, nem csak amiatt, mert elvesztek, hanem mert ilyen brutálisan vesztek el. De ez mindig arra ösztökélte, hogy amennyire lehet, hasonlóképp próbálja újracsinálni ugyanazt. És büszke volt magára, mikor ahamvakból új főnixet alkothatott. Szebb volt, több volt már, mint az első, még ha a maga esztétikai valójában nem is ugyanolyan, nem is olyan szép, pontos, vagy esetleg itt-ott összecsapott. Fájdalomból, türelmetlenségből és hirtelen reményből született.
Arca kissé elvörösödik, amikor rájön, hogy a legtöbb rajz egy testről van... testeket eddig csak díszes ruhákba csomagolva látott. Még Adénak is szégyenkezve mutatta meg testét mindig is, amikor egy-egy ruhával nem boldogult, vöröslő arccal kérte, segítse neki összecsatolni. Hát lehet ilyet? Minden öltözék nélkül ábrázolni egy testet és azt csak így odaadni neki? Vajon most bűnös, hogy ezt látja? Kétkedően-kérdően néz föl a fiúra. Ösztönösen azon kapja magát, hogy a kezeire pillant, vagy a lábára, azon részeire, amelyeket feltételezhetően a rajz ábrázol.
- Azt hiszem, nagyon... - keresi a megfelelő szót. - Konkrétak. - majd eszébe jut egy korábbi mondat, amely fölött mintha elsiklott volna az elméje. - De... ezeket tényleg nekem adnád? De hisz rengeteg, és... te csináltad őket. Velem meg mihez kezdenének, ha megtalálnának ilyeneket nálam... - Azt hiszi, ennél égőbb már nemigen lehet az arca. Összeszorított ajkakkal nyújtja vissza a papírköteget. - Köszönöm, de ezt így ezt az egészet nem hiszem, hogy elfogadhatom. De talán... csinálhatnál nekünk egyet külön. Valami emléket, nekem és Adénak, hogy sose felejtsünk el. Nem mintha elfelejtenénk, bár... létezik rá varázslat.... na ezt se tudom, hogy szabad-e tudnod, de most már mindegy... szóval ha ott egy rajz, akkor már biztosan lesz valami nyomunk. - mosolyodik el lelkesen. Tudja, hogy nem a legillendőbb dolog ajándékot kérni, de ez a helyzet annyira különleges...
Amint Adéval visszatérnek, izgatottsága, ha lehet, még vagy kétszer magasabbra szökik. Ám nem csalódik: Dieter udvariassága és bármely helyzetet könnyedén való kezelése ugyanolyan maradt... s ami a legfőbb: ott van még, ahol hagyta, valóban.
- Szia... hát ez óriási... fogalmam sem volt, hogy lehetnek rokonaink. Úgy értem, máshol. Nos, örvendek - tipeg húga bentebb a szobában, láthatóan ő is fél, vagy valami olyasmi.
- Arra gondoltam... - igazából csak ebben a pillanatban jutott eszébe, de ha már a jelenben vagyunk, akkor az a múltban volt -, hogy talán ketten már tudnánk segíteni neked. Kijutni innen, vagy ilyesmi. Már amennyiben ez a terved. De ha a családon belül szeretnél megkeresni valakit, akkor is talán...
Érzi, hogy valami hatalmas sziklafalat képes magára omlasztani... ha ez összejönne... de úgysem fog. Szinte biztos, hogy a fiú elutasít bármiféle kísérletet a segítségre. Mina félve pislant Adelinre. De nem gyilkos pillantást kap, sokkal inkább olyan cinkosat, mint amikor összefognak valami titkos kis dolog végrehajtásán.

Dieter nagyon filozofikusnak tűnik. Minának sokan beszélnek ilyen filozofikus dolgokat, és néha összekavarodik a feje és borzasztó ideges lesz, amiért nem ért valamit. Aztán addig kérdezget, míg fel nem derül minden összefüggés. Mennyiszer megfeddik, ami miatt állandóan kíváncsiskodik.. De Ade nem. Ő megérti, ő is ilyen, folyton kérdezget, de főleg Minát, hisz legtöbbször ő van a közelében, és mégis csak idősebb. Furcsa. Nem érzi úgy, hogy annyival többet tudna a világról ama két év többlete miatt. Kéne talán... Néha megfordult a fejében, hogy ha Adelin lenne az idősebb, akkor vajon mennyivel lenne okosabb, mint ő? Mit csinált volna másként?
Például vette volna-e a bátorságot, hogy lejöjjön most ide?
Talán kettő? Felvonja a szemöldökét. Ugye nem arra céloz, hogy a felnövő testvérek közül csak egy maradhat meg? Miért lehetne csak egy? És mi az, hogy talán?... Sötét gondolatokat ébreszt ezzel a fiúval a társalgás. Talán nem kellene itt lennie, bűn ez, rossz dolog, tilos. Talán elront vele valamit. Az egész életét. Hogy lehet visszacsinálni, hogy ne legyen rossz? Nem akar se titkolózni, se szidást kapni. Jóságos amalgám...
A két lány egyöntetű ámulatként csügg a látványon, ahogy Dieter borzasztó elegánsan és könnyedén egy Árnytűt formáz a semmiből. Az átalakuló feketeség úgy vonzza a tekintetüket, akárcsak a tűz fénye. Nem is kell ahhoz molylepkének lenni. Olyan, mintha a fiú valamiféle színész lenne, aki arra hivatott, hogy szórakoztassa őket. Fene hitte volna, hogy ilyenek teremnek elrejtve titkos szobákban és még ráadásul rokon is.
De nem csak úgy egyszerűen rokon, hogy Nachtraben. Igencsak közeli rokon.
Csapdába ejteni a valóságot. És nem rajzol a szépségért. Hát, pedig...
Összenéz Adelinnel, akinek arca olyan vörös, akárcsak a testükben futkározó vér.
- Pedig olyan, mintha a szavaiddal is rajzolnál.
Adelin halkan felnevet, annyira visszafojtva, amennyire tudja. - Most mi az?!
- Izé... semmi, semmi. Tényleg olyan. Csak olyan furán beszéltek.
- Én... nem akarok furán beszélni. Csak szépen akarok. De... szerintem ezek a rajzok is szépek. Csak... igazából... nem tudom, szabad-e nekünk ilyeneket nézegetni. - Úgysem tud ennél vörösebb lenni már.
- De te nem gondolod, hogy az vagy, igaz? Mármint nem gondolod, hogy fattyú vagy vagy ilyesmi.
- Mina. Ez ilyen biológiai dolog, nem? Tehát nem nagyon tehet ellene, hogy az, vagy sem.
Megforgatja a szemét. - Nem úgy értettem.. de ettől még...
- Na a lényeg az, hogy mi nem utálunk. És vagy vagy, tartunk használhatatlannak. - érinti össze a kezeit Ade, ahogy minden bizonnyal azt hiszi, most nagyon tudományosan és okosan fogalmazott. A tekintete legalábbis erről árulkodik.
Kiderül, Dieternek van már terve a szökésre.. vagy legalábbis biztos benne, hogy itt kell majd hagynia a tornyot.
- Na de... csak így el fogsz tűnni? És ha elküldenek innen a toronyból, akkor hová mész? Ha nekünk rokonunk vagy, akkor anyunak meg apunak is. Nekik nem kéne szólni?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet szólni bárkinek... - motyogja halkan, hisz szerinte is ez lenne a legjobb módszer, a szíve erre ösztönözné. Viszont szinte biztos, hogy a fiú nem tartaná jó ötletnek.
Utolsó mondatából valahogy sikerül kihámoznia az értelmet. Illetve egyszerű és kézzelfogható alakba csomagolni. - Mi az, amiben igazán segítségre van szükséged?

Dieter szavai hatására mindkét leányzóban a végzetesség és megmásíthatatlanság olyan erős illúziója épül fel, hogy úgy érzik, mintha egy sziklatömb nehezedne a mellkasukra. A fattyaknak rossz. A fattyak élete tönkre van téve, nem tehetnek ez ellen semmit... hmm... mi az, ami ellen még nem lehet semmit tenni? Például udvariasan kell viselkedni. Tehát akkor a fattyaknak pedig úgy kell viselkedni, hogy mindig mutatják, hogy ők rosszak?
De hát... miért is rosszak? Mit tettek? Megszülettek. Azt viszont nem ők döntötték el, hogy... kitől és miért...
Mi kell a születéshez?
Nem, ezek a gondolatok túlságosan is rosszak és piszkosak és valamiért azok a rajzok sem segítenek.
Amikor viszont Dieter nevetni kezd, mintha megtörne ez az egész. Már korántsem tűnik olyan félelmetesnek a dolog. Hiszen ha tud nevetni, csak nem szenvedhet annyira... a nevetés mindig megkönnyebbülést jelez. Ade pedig büszkén és szégyenlősen pirul el. Mina pedig féltékenyen. Ő is akarja, ő is... ő is akar örömet okozni, és aranyos lenni.
Összenéznek, tanakodva. Veszély... komoly ügybe keveredhetnek. De mégis megéri az, hogy megmentsenek valakit.
- Persze, de...
- Miért lennél veszélyes? - vág a szavába Ade. Megszokhatta már, szinte mindig ez történik, egyszerre jár az agyuk, de nem ugyanarról. Mindig azt akarta, hogy úgy tudjanak beszélni, mint a könyvekben az ikrek, hogy ugyanazt a mondatot folytatják, de ez elég nehézkesen megy.
- Valaki el akarja titkolni, hogy itt vagy? De akkor mit mondtak, hová kell menned ezután? Fogunk még látni valaha? Végül is azért mi is Nachtrabenek vagyunk. És egyszer idősebbek is leszünk, akkor azért több dolgot tudhatunk majd.
- Én nem akarok addig várni!
- Hidd el, én se... de mindig ezt mondják... - tárja szét a karját tanácstalanul.