Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» [Magánjáték - Syele & Matheus] A nyáj
by Rudenz von Hellenburg Today at 2:50 pm

» [Magánjáték] A Vándor új kardja
by Cedrick von Nebelturm Today at 12:14 pm

» [Küldetés] Tíz kicsi démon
by Oswald von Bertold Szomb. Aug. 08, 2020 5:38 am

» A QFA Memek hivatalos topikja
by Iudex Pént. Aug. 07, 2020 7:56 pm

» Gerard D. Lawrenz
by Gerard D. Lawrenz Pént. Aug. 07, 2020 7:40 am

» Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)
by Lothar von Nebelturm Csüt. Aug. 06, 2020 11:04 pm

» Barátokért jutalom
by Nessaris Maera Csüt. Aug. 06, 2020 7:19 pm

» [Magánjáték] Sons of the North
by Eirik von Hildebrand Csüt. Aug. 06, 2020 9:19 am

» [Azonnali] Emlékek IV.
by Hóhajú Yrsil Szer. Aug. 05, 2020 1:33 pm


You are not connected. Please login or register

[magánjáték] It's strange how pain marks our faces, and makes us look like family

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Freya teste ernyedt volt a karomban, és hűvösséget árasztott.
A jobb karja lankadtan lógott, a feje hátracsuklott.
Néha lenéztem az arcára. Az ajkai közül gőzölgő vékony párából megállapítottam, hogy van még benne élet, de látszott, hogy csak kevés. A szeme résnyire volt nyitva, de csak a szemfehérje látszott.
Félős gyermek voltam, jól ismerem az érzés minden formáját, tudom, mit képes tenni a testtel, tudom, mit képes tenni az eszeddel. Ilyen rettegést azonban soha nem tapasztaltam.
El fogom veszíteni.
Végtelen hosszúnak tűnt. Néhány napja nem volt időm enni sem, aludni sem, duplán vállaltam a felderítést, hogy neki ne kelljen. Fáradt voltam, de nem tudtam érezni a fáradtságot, mindent elborított az elemi rettegés, hogy el fogom veszíteni.
A teste nehéz volt, ahogy cipeltem. Tehetetlen súlya húzta a karjaimat. Úgy éreztem, végtelen távolságra van az a kurva rögtönzött ispotály.

Úgy képzeltem, úgy festhetek, mint valami szerelmes hőstörténet főszereplője, ahogy a karjaimban a sebesült nővel, a hátam mögött a felkelő nappal elértem az ispotály elé.
Végre

Hosszúnak tűnt az idő, míg végre az egyik Rotmantel észrevett, és egy üres szalmazsák felé intett a földön. A rászáradt vértől és sártól alig lehetett megállapítani, hogy az anyag valaha fehér volt.
Elterítettem rajta Freya testét.
− Megteszek érte minden tőlem telhetőt – ígérte a Rotmantel, de tudtam, hogy hazudik. Mindketten tudtuk, hogy itt már nincs mit tenni. Már akkor tudtam, hogy vége, mikor őrjöngő haraggal lemészároltam mindent, ami a közelében volt, amit a nekromanták idéztek ránk. Hát, akkor itt fogunk ebben a szarfészekben megdögleni, kedvesem.

Elhátráltam, hogy odaférjen a Rotmantel, és meg tudja vizsgálni.
Csak a mozgást láttam a szemem sarkából, ösztönösen fordultam arra. Ezt a lányt láttam már korábban. Két hosszú lépéssel előtte teremtem.
− Te Nebelturm vámpír vagy, igaz?

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
/ A játék közvetlenül a Szabadság eseményei után játszódik. /

A hadjárat, bár, sikeres volt, nem sok boldogságot hozott számára. Öröm volt látni az északi, s déli katonákat önfeledten, most az egyszer pajtásként mulatozni, ám sajnos kétségtelen volt, hogy a csaták nagyobbik vesztese Dél volt, ami most Zsinatelnök nélkül maradt. Nem akarnak erről tudomást venni? Azért mulatoznak annyira? Keserű felismerés volt ez, s bármennyire is haragudott von Himmelreichra, borzalmas hevességgel lángolt lelkében a bűntudat. Sosem kérdőjelezte meg a férfit, s minden parancsát követte, de kételkedett benne, s most, hogy elment soraikból, hatványozottan dühös volt rá, mert még csak azt sem engedte meg számára, hogy bűntudat nélkül neheztelhessen kissé rá. De miért pont Boszorkánypöröly? Ilyen volt von Himmelreich, még a duzzogás örömétől is megfosztotta... S mégis, pokolian hiányzott neki, annyira, hogy egyszerűen nem tudta élvezni sem a hirtelen kitört mulatozást, sem az őt érő végtelen elismerést. Egyenest ott is hagyta az őt dicsérő tisztek körét, s valami olyasmit keresett, ami elterelhette a figyelmét... Az ispotály tökéletes volt erre, ugyan nem értett semmihez, de egy sebet éppen be tudott kötözni, s emellett itt a gondolatai is egyedül maradhattak, csak a haldokló elkeseredett nyögései, vagy a szemük világát vesztő szerencsétlenek zokogása volt hallható, ami ha bármilyen furcsa is, de mégis megnyugtatta kissé. Emlékeztette rá, hogy az ő szenvedése mind csak gyermeteg hóbort volt, távol a valóságos, hús mélyébe maró fájdalomtól. Talán sikerült túlélnie, csak még nem került elő. Lehet a víz elsodorta, erős férfi. A fáslit egy nem rég bevarrt, még kissé vérző sebre tekerte, majd meghúzta azt kissé szorosabbra. Ideje se volt igazán ahhoz, hogy gondolkodjon, felemelkedett, majd a nadrágjába nyúlt a kötszerért, ám valahogy észre sem vette, hogy az mind elfogyott. Sarkon is fordult, hogy szerezzen még, ám sajnálatára csak egy tálat talált, amiben szürkült szövet volt. Mellette két fiatal férfi állt, s valamilyen szennyes ruhadarabokat vágtak fel. Úgy tűnt, hogy a tiszta, minőségibb kötszer elfogyott. Biccentett nekik, majd felnyalábolta a rögtönzött tárolót, s indult is tovább. Annyira gyerekes vagyok... Halott, nincs mit ragozni ezen. Éppen egy felszakadt fejű férfi sebeit készült volna bekötni, amikor egy megtermett férfi lépett elébe. Szinte neki is esett meglepetésében, csak utolsó pillanatban torpant meg, s húzta ki magát, ami talán kissé ellenségesnek is tűnhetett, ám arcára csak őszinte meglepetés ült ki, agresszió nem. 
– Az. – válaszolt kurtán, s végigmérte a férfit. Mit szeretne tőlem?
Az előtte álló vámpír termetes volt, ám nem a tagbaszakadt módon. Magas volt, erős, ám mégis sugárzott belőle egy halvány szikárság, amitől olyan száraznak tűnt, mint a lakoma után asztalon felejtett pecsenye. Vonásait igen markánsnak találta, azonnal megismerte az abban rejlő állatias vadságot, mely pillanatra sem tette számára kérdésessé a férfi vámpír mivoltát. Mint egy lecsapni készülő hiúz... 

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
A tekintetem akaratlanul vissza-visszaugrált a szalmazsákon fekvő húgom felé. Úgy képzeltem, ilyen helyzetben majd érezni fogom a légzését, a szívverését, tudni fogom, hogy mikor lesz igazán szükség arra, hogy mellette teremjek, de ha volt is ilyenfajta hatodik érzék, egy láthatatlan szál, ami a lényemet az övéhez láncolta, mintha ikrek lennénk egy közös anyaméhben… most cserben hagyott.
Felületes figyelemmel futott végig pillantásom a Nebelturm vámpír csinos arcán. Átlagos vámpír kinézete volt, nem volt se szebb, se csúnyább, mint azok a nők, akiket bármelyik család tornyában láthat az ember, fakó bőrét, határozott metszésű vonásait most csapzottan keretezte éjfekete haja, fitos kis orra különös, kihívó kifejezést kölcsönzött arcának. A szeme, két hidegen égő, fényesre csiszolt topáz, metszett, mint a különösen hideg telek sűrű, erős szele. Fáradtnak, ziláltnak és gondterheltnek tűnt. Nem hibáztattam érte, valószínűleg én is festettem már jobban.
− Különösen érzékeny, személyes ügyben kérném a segítségét, Fraulein – duruzsoltam közelebb hajolva, kissé hadarva. A vállam felett hátra-hátrapillantottam időnként. A Rotmantel még mindig Freya mellett állt, a sebeit látta el épp. – Edgar von Swarzjager – mutatkoztam be, visszapillantva a lány arcára. Próbáltam a lehető legbarátságosabban nézni rá, nem mintha bármikor is jellemző lett volna rám a barátságosság. – Egy életre lekötelezne – tettem hozzá, hogy tudja, nemcsak úgy szívességet kérek. – Ha jól tudom, a Nebelturmok képesek a legbonyolultabb mágiára… Olyan varázslatra, ami képes kiragadni testéből a lelket, és az élők között marasztalni…

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A férfi mély, élces hangján halkan duruzsolta mondandóját. Volt valami maga módján vonzó abban, ám valahogy nem tudta különösebben szimpatikusnak tartani vámpírt, érzett belőle valami olyan elemi vadságot, amit még annak kimért szavai sem tudtak palástolni. Mély levegőt vett, majd orrát megcsapta a férfiből szűrődő lágy, kissé savas izzadtságszag, melyet még az ispotályban tomboló vér bódító illata sem tudott ilyen közelségből elnyomni. Nem zavarta különösebben, az ember hajlamos volt elfeledkezni a saját szagáról, ám kivételesen teljesen tisztában volt vele, hogy vélhetőleg neki is olyan bukéja lehetett, mint egy lábas pörköltnek, melyet sokáig hagytak a napon.
– Örvendek, Herr von Swarzjager. – válaszolt végül kis várakozás után, majd nyújtotta a kezét a férfinek. Nem érezte szükségesnek a bemutatkozást, Edgar már úgy is tudta a lényeget. 
A férfi láthatóan próbált a lehető legkedvesebbnek hatni. Ezen próbálkozása sikeres is volt, nem érezte azt, hogy esetleg rossz szándékkal lett volna irányába, ám azt is sejtette, hogy valamit kérni akarhatott tőle, ez a kérés pedig nem is váratott különösebben sokat magára. Mindig is tartott az "életre való lekötelezéstől", általában ez ilyen szöveg csak akkor merült fel, amikor valami olyat kellett tenni, ami közel sem érte meg a homályos megfogalmazású lekötelezést. Emellett persze nem kívánta azonnal elutasítani a férfi kérését, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy mit akart az. Arcára bugyuta, ütődött kifejezés fagyott ki, s úgy figyelte a Swarzjagert, mint aki nem értette, hogy az komoly-e. 
– Herr... –  válaszolt pár pillanatnyi habozás után. – Nem tudja, hogy mégis mit kér.
Mindig is sejtette, hogy idővel meg fogják erre kérni, de most, hogy ez valóban megtörtént, teljes zavarban volt... Ismerte a technika alapjait, s úgy sejtette, hogy ha nagyon akarná, képes is lenne rá. Szóba persze nem tudta volna foglalni a lépéseket, de a lelke mélyén megbújó sötét, lúgos bugyborékolás azt súgta számára, hogy mind ez gerincből származó ösztön, olyasmi, mint egy lélegzetvétel. Éppen csak akarnia kellett volna, de nem akarta. Túl nagy volt az ár.

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Örvendek, Herr von Swarzjager!
A hangja különösebb meggyőződés nélkül, színtelenül csengett. Amin mégis inkább meglepődtem, a kézfogása volt. Érdes tenyere határozottan simult a tenyerembe, keményen szorította meg a kezem. Gyengébb volt nálam, ebben biztos voltam, mégis elcsodálkoztam, hogy mennyire erősnek tűnik. Fene se tudja, miért számítottam valami gyenge, puha kisasszonykézre.
Persze, hiszen a Nebelturmok kovácsok, nem is nagyon számíthattam volna másra. Nem tehettem róla, halványan megmosolyogtam magam.
Akár észre is vehettem volna, hogy ő maga nem jelentette be a nevét, és ebbe nagyon sok mindent beleláthattam volna, de apánk minden szigorú tanítása ellenére most szétcsúszott a figyelmem.
Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki ez a lány, és ezt ő is megérezte.

Nem kellett különösebben jó emberismerőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek: nemet akar mondani. Tulajdonképpen a száját se kellett volna kinyitnia, ahogy rám nézett – az ágyuk alá rémeket képzelő gyerekekre és a bolondokra nézhetnek így – egyértelművé tette, hogy visszakozni kíván. Úgy sejtettem, inkább bolondnak néz, annak ellenére, hogy én megint rémült gyereknek éreztem magam.
− Azt kérem, hogy ne hagyja meghalni a húgomat – mordultam rá egy kissé erőszakosabban. Nem lett volna szabad indulatosnak lennem, az indulat gyengeség, a türelem a jó vadász erénye, de sürgetett az idő. – Nem engedhetem meghalni, Fraulein – a hangom fátyolosan simult közénk. Közelebb léptem hozzá: legszívesebben megragadtam volna a vállánál fogva, és jó erősen megráztam volna, de végül visszafojtottam a késztetést. Így, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz, feltűnőbb lett a közöttünk lévő magasságkülönbség: komoran, kérlelőn néztem le az arcára.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Van egy régi déli mondás a kézfogásokról, nem tudta volna most felidézni, de a lényege az volt, hogy többet beszélt az emberről, mint annak hazug szája. Nem volt ő sem gyenge teremtés, de Edgar kezében úgy veszett el a saját tenyere, mint túlméretes cipőben a gyermek csöpp lába. A kézfogás erős volt, ám mégis kissé meleg, vélt felfedezni benne valami kimért kedvességét. Attól persze nem tartott, hogy esetleg összeroppantotta volna a kezét (habár könnyeden megtehette volna), de kellemes meglepetés volt, hogy nem érezte az ilyenkor időnként felmerülő hatalomjátékot. Kis várakozás után elengedte, ám egy ideig még érezte annak illanó langyosságát, akkor is, mikor az kétségbeesetten rámordult. 
– Nem érti... – suttogta, főleg magának, majd lesunyta fejét, s kissé a földet bámulta, részben a másik hangneme, részben a bűntudat miatt. Végül kissé körbenézett, majd felismerte, hogy mégis kiről lehetett szó. Nem értette különösebben a felcserek művészetéhez, de még így is könnyeden felismerte, hogy igen vékony cérnákon kapaszkodott az életéhez a nő, nem sok ideje lehetett. – Ha át is helyezi a lelkét valami kacatba, nem fog élni. Nem úgy, ahogy gondolja.
A férfi közelebb lépett hozzá, s úgy magasodott fölé, akárcsak egy komor, éjsötét gránittorony. Megtermett volt, s sziklakemény, de mégsem puszta mérete miatt érezte olyan leteremtőnek, sokkalta mélyebben mart lelkébe az a komor, már-már görcsös ragaszkodás, mely szinte tapinthatóan áradt a férfi testéből. Nem is nagyon tudta elviselni ezt az elnyomó érzést, így hátrált egy fél lépést, tekintetét pedig ismét elfordította az átható, könyörgő szemek elől.
– A léleknek a testben a helye, vagy esetleg az Úrnál. A korforgásból kiszakított tudat sorsa keserűbb bármely halálnál, örök fagy övezi létét, s egyetlen halandó ölelése sem olvaszthatja azt fel. Tenne ilyesmit valakivel, akit őszintén, s önzetlenül szeret?  – felpillantott egy pillanatra, majd vissza a földre. Nagyon nehéz volt állni a másik pillantását, társaságában pedig fájóan érezte, hogy mégis mennyire gyermek volt ahhoz képest. – Ha kívánja, imádkozom a nő ágya mellett, meghallgatom utolsó szavait...
De a kérésének nem teszek eleget. – gondolta, s szemeit megemelte, Edgar komor, kétségbeesett tekintetét fürkészve.

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit éreztem abban a pillanatban, mikor a lány, mintha tényleg agyalágyultnak magyarázna valami egyébként teljesen egyértelmű dolgot, szomorkásan beszélni kezdett.

Úgy gondoltam, dühös vagyok. Biztos, hogy dühös voltam, mindig az volt az első elemi válaszom arra, ha valaki nemet mondott nekem. Egy pillanatig olyan mély gyűlöletet éreztem, hogy legszívesebben a puszta kezemmel szakítottam volna apró darabokra ezt az ostoba csitrit.

A rettegés azonban öklömnyi gombóccá tömörült a torkomban, hiába próbáltam kifújni a tüdőmbe rekedt levegőt, azt éreztem, fennakad benne. A gondolat, hogy elveszíthetem Freyát, hogy tényleg elveszíthetem, hogy az volt az utolsó szalmaszál… olyan elemi erővel bénított meg, hogy hosszú ideig moccanni sem bírtam, pedig utána akartam lépni, megragadni a karját, olyan magasra emelni, míg az arcunk egy vonalba kerül, és szembe üvölteni vele, hogy ennyi erővel akkor már meggyilkolhat engem is, mert ha őt hagyja meghalni, azzal megöl engem is.

Végül csak bárgyún néztem rá, mintha tényleg ütődött lennék, aki nem képes megérteni, amit mondanak neki.

− A világon még soha senki nem szeretett senkit önzetlenül – végül csak ennyit bírtam kinyögni, esetlenül, tompán és nagyon halkan, és meglepődtem azon, hogy a hangom alig hallhatóan sem remegett meg, pedig éreztem, hogy a tehetetlen harag és görcsös rettegés, a félelem és a féltés összekuszálódott egyvelege hamarosan sírásként fog kirobbanni belőlem.

− Az imádságokkal semmire se megyünk, Kisasszony – morogtam csöndesen. – Esetleg, ha ismer valakit, aki itt van a táborban, és hajlandó volna nekem segíteni…

Valahol nagyon mélyen tudtam, hogy igaza van.
De még, ha nem is lett volna annyira mélyen… Akkor sem lettem volna képes annyira önzetlennek lenni, hogy beismerjem.
Egyszerűen csak nem álltam készen arra, hogy elengedjem Freyát.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Tudta nagyon jól, hogy milyen elveszíteni valakit... Von Himmelreich elvesztésének emléke elevenen, forrón, s levakarhatatlanul tapadt mellkasához, akárcsak a a ruhába törölt keserű méz. Emellett persze nem érezhette azt, amit a férfi, de valahogy mégis úgy sejtette, hogy meg tudta érteni annak tehetetlen dühét. Mindez persze nem jelentette azt, hogy nem ijedt meg a viselkedésétől, mi több, látva annak halk, elfojtott füstölgését, még egy fél lépést hátrált, az eddig oldalán fogott lábast maga elég helyezve védekezően. Tudta nagyon jól, hogy nem védte volna meg semmitől, ám lelkének mégis nyugalmat jelentett, hogy vékony falként oltalmazta a csorba öntvény. A rövid ideig tartó feszült csönd már-már bántóvá vált számára, elképzelni sem tudta, hogy mit is kellett volna tennie, s mindemellett leolvasni se tudta, hogy mi járhatott Edgar fejében. Csak zavartságot vélt felismerni, s mély, ordító fájdalmat. Végül a férfi erőtlen, halk hangja törte meg a kettejük közt kialakuló hangtalan teret. Furcsán hálás volt neki emiatt, úgy érezte, hogy akkor se tudott volna megszólalni, ha megütik.
– Ez nem igaz, Herr. – rázta meg a fejét félénken, majd szemeivel a rögtönzött gyengélkedő tetejét fedő szennyes sátortextíliára pillantott, fel az ég felé, a homályos, láthatatlan távolba.  – Az Úr önzetlenül szeret, ha mi embe... vámpírok, nem is vagyunk rá képesek.
Nem gondolta, hogy bármit is elért volna a szavaival, a férfi nem tűnt különösebben vallásos egyénnek, mi több, a szerelme éppen haldoklott, ilyen helyzetben az isteni szeretet emlegetése akár a másik szemen köpése is lehetett volna, ám valahogy úgy érezte, hogy mindenképpen ki kellett javítania a férfit. Nem magáért, érte. De hogy miért, arról fogalma sem volt.
– Nem ismerek senkit, aki ezen segíthetne. Ön vadász, látta a sebet... – válaszolt kurtán, be se fejezve. A férfi nyilván tudta, okkal kérte a segítségét. – Talán találhat másik családtagot, ha nagy szerencséje van... De könyörgöm, ne tegye. Csak szenvedést szül a ragaszkodása. S nem ön lesz az, aki a legjobban szenved majd. 

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Rendelkeztem néhány keresetlen szóval erről a bizonyos Úrról, de túl dühös voltam, hogy ki akarjam fejteni bármiről a véleményem. Egyébként sem értem volna el vele semmit, már nem mintha akartam volna, felőlem higgyen, amiben akar, ez a része abszolút nem érdekelt a történetnek. Valahol azért értékeltem, hogy erőlködik, hiszen nem lehetett nem megállapítani, hogy ő is érzi, most feleslegesen beszél. Kiváló vadász vagyok. Apánk mindig csodálkozott a tehetségemen, hiszen egyébként nyeszlett, ügyetlen kisfiú voltam, nagyon sokáig nem is voltam képes ölni… de a prédát bármikor becserkésztem. Minden bizonnyal azért, mert oly jól ismerem a félelemnek szinte minden arcát. Most is éreztem kipárologni a lányból.
− Lehetséges – végül csak ennyit mondtam.
Csodáltam érte, hogy nem szaladt még el. Nem azért, mert olyan félelmetesnek tartanám magam, vagy azt gondolnám, hogy nem lenne elég képzett ahhoz, hogy felvegye velem a harcot, hanem mert szinte biztos voltam benne, hogy nem lát most mást maga előtt, csak egy dühöngő, kétségbeesett őrültet, nem csodálom, nem is éreztem magamat másképp. Mégis valami szelíd szeretet áradt felőle, mint aki tényleg elhiszi az őszinte szeretetről a maszlagot, amit az előbb előadott. Mindig csodáltam, akikben van hit. Én világéletemben egyetlen dologban tudtam hinni, és az épp ott haldoklik mögöttünk Freyával együtt.

A szavaira egy bólintással feleltem. Tudtam, hogy igaza van. Igaza kellett legyen, nem hiába nem volt elterjedt gyakorlat a Nebelturmok ilyen jellegű mágiája. – Biztos van ennél jobb dolga is, Fraulein – mormogtam csöndben, inkább magam elé. Ezúttal én hátráltam egy lépést, jelezve, hogy feladtam ezt a csatát. Felesleges lett volna a továbbiakban könyörögnöm vagy esetleg fenyegetőznöm, hogy elérjem vele, amit akartam. – Menjen csak – oldalvást léptem, hogy jelezzem: nem állom el tovább az útját.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A férfi végül egy nagyon semleges, kitérő választ adott megjegyzésére. Nem voltak illúziói, tudta, hogy leginkább csak udvariasság, de ez is több volt, mint amit el mert volna várni ebben a helyzetben. Nagyon nehéz volt egy gyászoló (vagy éppenséggel gyászolni készülő) embert vigasztalni, neki pedig nem sok érzéke volt a tapintatossághoz, másik lelkének megértéséhez pedig pláne annyi se. Amiatt viszont hálás volt, mindenesetre, hogy Edgar nem érezte szükségesnek rajta kifejteni a haragját. Nem ismerhette a férfit, nem ennyi idő alatt, de annak gesztusai olyan hatást keltettek, mintha valahogy a maga módján mégis tekintettel lett volna rá, akkor is, ha éppenséggel a szerelme a szeme láttára haldoklott. Ebben a helyzetben sokan az első mozgó lénybe rúgnának bele, hogy legalább egyetlen pici darabját levethessék a szenvedésüknek (vagy inkább csak tovább adják), ám a férfi tartotta magát, s még a kissé érzéketlennek ható megjegyzésre se lobbant fel igazán. Edgar képe végül kissé ellazult, s kurtán bólintott. A lány kissé fellélegzett, tartása azonnal kevésbé feszült lett.
– Köszönöm, Herr.
Válaszolt kurtán, bele sem gondolva, hogy lényegében mit is köszönt meg. A másik megértését? Esetleg azt, hogy visszafogta magát, s megértette, hogy nem megfosztani akarja a lehetőségtől, hanem megmenteni? Nem értette igazán, ám végül felismerte a férfi üveges tekintetében a lemondás minden kétséget kizáró jeleit, annak hátrálása pedig csak tovább erősítette a szándékát. Végül ő is bólintott egyet, s még utoljára a férfira nézett, erőtlen, szelíd mosollyal.
– Imádkozni fogok érte, s önért is, Herr.
Kurta búcsúzása után tett pár lépést, ám valamiért megtorpant, s megfordult, szinte megszólalva, ám végül lenyelte a szavakat. Mit tehetett volna? Bocsánatot kérni? Esetleg hamis reményt adni neki? Vigasztalni? Mindez felesleges bolondság lett volna, s úgy érezte, hogy nem is hatott volna őszintén, nem tőle. Gyermeteg zavarában inkább összébb húzta magát, s megindult a betegek sebeit kezelni... Ám nem sokat tudott koncentrálni a dolgára, szemei minduntalan fel-felugrottak, keresve a páros alakját. Tudta, hogy a nő meg fog halni, de mert hinni a csodákban.

Ahogy az este utolérte, szegényes vacsorája után egyenest a sátrában lévő mostoha fekhelye felé vette az irányt, s várakozás nélkül vetette rá fáradt testét, szinte megütve magát a fagyos szalmán. A napközben távol lévő lándzsát maga mellé fektette, majd hagyta, hogy annak szótlan melege átölelje kissé testét. Nem szólt semmit, Edgar, s névtelen szerelme járt az eszébe, s az áldozat, amit a férfi döntés igényelt. Nem volt benne biztos, hogy el tudta-e volna engedni a nagyapját, ha hirtelen valami szivárványvégi manó felajánlotta volna neki, hogy most azonnal kiszabadítja a lelkét... Lehunyta végül szemeit, s hallgatta, ahogy valamelyik katona a sátra mellé okádott az erős vörösbortól. Az éjjel már megint vérrel álmodott.

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Biccentettem, mielőtt hátat fordítottam volna a Nebelturm lánynak.

Igaza volt egyébként, vadász vagyok, láttam a sebet, magam is meg tudtam állapítani, hogy már nincs sok ideje hátra Freyának ebben az árnyékvilágban. Pontosan ugyanezt láttam a Rotmantel szemében is, amikor átvette tőlem, valahol még csodáltam is, hogy ennek ellenére mégis ellátta a sérülését, bekötözte a sebeit. Talán csak a szánalom vette rá, hogy foglalkozzon vele, látnia kellett, hogy menthetetlen.
Én azonban nem adhattam fel. Ha én feküdtem volna azon a koszos, poros szalmazsákon, Freya sem adta volna fel. A tekintetemmel még egyszer megkerestem a Nebelturm lányt. Van jobb ötletem.

Felnyaláboltam a magatehetetlen testet, és miután kiléptem az összetákolt a sátorból, ugyanabba az irányba indultam, mint ahonnan jöttem: vissza a nekromanták felé. Kizárt dolognak tartom, hogy ennek a sunyi népségnek az összes tagját képesek voltunk lemészárolni… Felderítés közben néhány barlangot találtunk, ahol seregeket képtelenség lett volna bújtatni, de egy-két túlélő… Határozott léptekkel haladtam előre, karomban a testtel. Nagyon fakó volt már benne az élet. Nem értettem soha a nekromanták ocsmány tudományához, de valahogy úgy sejtettem, minél hamarabb találok egyet, annál több esélyem van a tervem sikeres kivitelezéséhez.

Élni fogsz, Freya. Kerüljön bármibe, de élni fogsz.


_________________

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Na most aztán nagy fába végtátok a fejszéteket. Nem lehetett egyszerű egy sok éve történt küldetést felidézni, hogy akkor milyen volt a világ, milyen ismeretei voltak a karaktereknek, mennyiben voltak mások mint akkor. És ráadásnak nem is választottatok egyszerű témát mellé. Nem túlzok, módszeresen magával ragadott a történet. Nagyon szépen lettek levezetve a gondolatmenetek, szép munka.
Jutalmatok lészen át az imákért és szép szavakért 100-100 TP, valamint Edgar részére egy Fagyöngy, Hilde részére pedig egy Lánc. Gratulálok a játékhoz, csak így tovább.

Név: Fagyöngy
Eladási ár: 200 váltó
Leírás: Jellegzetes, apró fehér virágú, fákon élősködő növény. érdekes természete ellenére tetszetős kinézete számos népi kulturális elemet szőtt hozzá. Bájolásban használják.
Fellelhetőség: Bárhol, erdőkben

Név: Lánc
Ár: 20 váltó
Leírás: Néhány fegyverhez szükséges, egyszerű acéllánc.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.