[magánjáték] It's strange how pain marks our faces, and makes us look like family

/ A játék közvetlenül a Szabadság eseményei után játszódik. /

A hadjárat, bár, sikeres volt, nem sok boldogságot hozott számára. Öröm volt látni az északi, s déli katonákat önfeledten, most az egyszer pajtásként mulatozni, ám sajnos kétségtelen volt, hogy a csaták nagyobbik vesztese Dél volt, ami most Zsinatelnök nélkül maradt. Nem akarnak erről tudomást venni? Azért mulatoznak annyira? Keserű felismerés volt ez, s bármennyire is haragudott von Himmelreichra, borzalmas hevességgel lángolt lelkében a bűntudat. Sosem kérdőjelezte meg a férfit, s minden parancsát követte, de kételkedett benne, s most, hogy elment soraikból, hatványozottan dühös volt rá, mert még csak azt sem engedte meg számára, hogy bűntudat nélkül neheztelhessen kissé rá. De miért pont Boszorkánypöröly? Ilyen volt von Himmelreich, még a duzzogás örömétől is megfosztotta... S mégis, pokolian hiányzott neki, annyira, hogy egyszerűen nem tudta élvezni sem a hirtelen kitört mulatozást, sem az őt érő végtelen elismerést. Egyenest ott is hagyta az őt dicsérő tisztek körét, s valami olyasmit keresett, ami elterelhette a figyelmét... Az ispotály tökéletes volt erre, ugyan nem értett semmihez, de egy sebet éppen be tudott kötözni, s emellett itt a gondolatai is egyedül maradhattak, csak a haldokló elkeseredett nyögései, vagy a szemük világát vesztő szerencsétlenek zokogása volt hallható, ami ha bármilyen furcsa is, de mégis megnyugtatta kissé. Emlékeztette rá, hogy az ő szenvedése mind csak gyermeteg hóbort volt, távol a valóságos, hús mélyébe maró fájdalomtól. Talán sikerült túlélnie, csak még nem került elő. Lehet a víz elsodorta, erős férfi. A fáslit egy nem rég bevarrt, még kissé vérző sebre tekerte, majd meghúzta azt kissé szorosabbra. Ideje se volt igazán ahhoz, hogy gondolkodjon, felemelkedett, majd a nadrágjába nyúlt a kötszerért, ám valahogy észre sem vette, hogy az mind elfogyott. Sarkon is fordult, hogy szerezzen még, ám sajnálatára csak egy tálat talált, amiben szürkült szövet volt. Mellette két fiatal férfi állt, s valamilyen szennyes ruhadarabokat vágtak fel. Úgy tűnt, hogy a tiszta, minőségibb kötszer elfogyott. Biccentett nekik, majd felnyalábolta a rögtönzött tárolót, s indult is tovább. Annyira gyerekes vagyok... Halott, nincs mit ragozni ezen. Éppen egy felszakadt fejű férfi sebeit készült volna bekötni, amikor egy megtermett férfi lépett elébe. Szinte neki is esett meglepetésében, csak utolsó pillanatban torpant meg, s húzta ki magát, ami talán kissé ellenségesnek is tűnhetett, ám arcára csak őszinte meglepetés ült ki, agresszió nem. 
– Az. – válaszolt kurtán, s végigmérte a férfit. – Mit szeretne tőlem?
Az előtte álló vámpír termetes volt, ám nem a tagbaszakadt módon. Magas volt, erős, ám mégis sugárzott belőle egy halvány szikárság, amitől olyan száraznak tűnt, mint a lakoma után asztalon felejtett pecsenye. Vonásait igen markánsnak találta, azonnal megismerte az abban rejlő állatias vadságot, mely pillanatra sem tette számára kérdésessé a férfi vámpír mivoltát. Mint egy lecsapni készülő hiúz... 

A férfi mély, élces hangján halkan duruzsolta mondandóját. Volt valami maga módján vonzó abban, ám valahogy nem tudta különösebben szimpatikusnak tartani vámpírt, érzett belőle valami olyan elemi vadságot, amit még annak kimért szavai sem tudtak palástolni. Mély levegőt vett, majd orrát megcsapta a férfiből szűrődő lágy, kissé savas izzadtságszag, melyet még az ispotályban tomboló vér bódító illata sem tudott ilyen közelségből elnyomni. Nem zavarta különösebben, az ember hajlamos volt elfeledkezni a saját szagáról, ám kivételesen teljesen tisztában volt vele, hogy vélhetőleg neki is olyan bukéja lehetett, mint egy lábas pörköltnek, melyet sokáig hagytak a napon.
– Örvendek, Herr von Swarzjager. – válaszolt végül kis várakozás után, majd nyújtotta a kezét a férfinek. Nem érezte szükségesnek a bemutatkozást, Edgar már úgy is tudta a lényeget. 
A férfi láthatóan próbált a lehető legkedvesebbnek hatni. Ezen próbálkozása sikeres is volt, nem érezte azt, hogy esetleg rossz szándékkal lett volna irányába, ám azt is sejtette, hogy valamit kérni akarhatott tőle, ez a kérés pedig nem is váratott különösebben sokat magára. Mindig is tartott az "életre való lekötelezéstől", általában ez ilyen szöveg csak akkor merült fel, amikor valami olyat kellett tenni, ami közel sem érte meg a homályos megfogalmazású lekötelezést. Emellett persze nem kívánta azonnal elutasítani a férfi kérését, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy mit akart az. Arcára bugyuta, ütődött kifejezés fagyott ki, s úgy figyelte a Swarzjagert, mint aki nem értette, hogy az komoly-e. 
– Herr... –  válaszolt pár pillanatnyi habozás után. – Nem tudja, hogy mégis mit kér.
Mindig is sejtette, hogy idővel meg fogják erre kérni, de most, hogy ez valóban megtörtént, teljes zavarban volt... Ismerte a technika alapjait, s úgy sejtette, hogy ha nagyon akarná, képes is lenne rá. Szóba persze nem tudta volna foglalni a lépéseket, de a lelke mélyén megbújó sötét, lúgos bugyborékolás azt súgta számára, hogy mind ez gerincből származó ösztön, olyasmi, mint egy lélegzetvétel. Éppen csak akarnia kellett volna, de nem akarta. Túl nagy volt az ár.

Van egy régi déli mondás a kézfogásokról, nem tudta volna most felidézni, de a lényege az volt, hogy többet beszélt az emberről, mint annak hazug szája. Nem volt ő sem gyenge teremtés, de Edgar kezében úgy veszett el a saját tenyere, mint túlméretes cipőben a gyermek csöpp lába. A kézfogás erős volt, ám mégis kissé meleg, vélt felfedezni benne valami kimért kedvességét. Attól persze nem tartott, hogy esetleg összeroppantotta volna a kezét (habár könnyeden megtehette volna), de kellemes meglepetés volt, hogy nem érezte az ilyenkor időnként felmerülő hatalomjátékot. Kis várakozás után elengedte, ám egy ideig még érezte annak illanó langyosságát, akkor is, mikor az kétségbeesetten rámordult. 
– Nem érti... – suttogta, főleg magának, majd lesunyta fejét, s kissé a földet bámulta, részben a másik hangneme, részben a bűntudat miatt. Végül kissé körbenézett, majd felismerte, hogy mégis kiről lehetett szó. Nem értette különösebben a felcserek művészetéhez, de még így is könnyeden felismerte, hogy igen vékony cérnákon kapaszkodott az életéhez a nő, nem sok ideje lehetett. – Ha át is helyezi a lelkét valami kacatba, nem fog élni. Nem úgy, ahogy gondolja.
A férfi közelebb lépett hozzá, s úgy magasodott fölé, akárcsak egy komor, éjsötét gránittorony. Megtermett volt, s sziklakemény, de mégsem puszta mérete miatt érezte olyan leteremtőnek, sokkalta mélyebben mart lelkébe az a komor, már-már görcsös ragaszkodás, mely szinte tapinthatóan áradt a férfi testéből. Nem is nagyon tudta elviselni ezt az elnyomó érzést, így hátrált egy fél lépést, tekintetét pedig ismét elfordította az átható, könyörgő szemek elől.
– A léleknek a testben a helye, vagy esetleg az Úrnál. A korforgásból kiszakított tudat sorsa keserűbb bármely halálnál, örök fagy övezi létét, s egyetlen halandó ölelése sem olvaszthatja azt fel. Tenne ilyesmit valakivel, akit őszintén, s önzetlenül szeret?  – felpillantott egy pillanatra, majd vissza a földre. Nagyon nehéz volt állni a másik pillantását, társaságában pedig fájóan érezte, hogy mégis mennyire gyermek volt ahhoz képest. – Ha kívánja, imádkozom a nő ágya mellett, meghallgatom utolsó szavait...
De a kérésének nem teszek eleget. – gondolta, s szemeit megemelte, Edgar komor, kétségbeesett tekintetét fürkészve.

Tudta nagyon jól, hogy milyen elveszíteni valakit... Von Himmelreich elvesztésének emléke elevenen, forrón, s levakarhatatlanul tapadt mellkasához, akárcsak a a ruhába törölt keserű méz. Emellett persze nem érezhette azt, amit a férfi, de valahogy mégis úgy sejtette, hogy meg tudta érteni annak tehetetlen dühét. Mindez persze nem jelentette azt, hogy nem ijedt meg a viselkedésétől, mi több, látva annak halk, elfojtott füstölgését, még egy fél lépést hátrált, az eddig oldalán fogott lábast maga elég helyezve védekezően. Tudta nagyon jól, hogy nem védte volna meg semmitől, ám lelkének mégis nyugalmat jelentett, hogy vékony falként oltalmazta a csorba öntvény. A rövid ideig tartó feszült csönd már-már bántóvá vált számára, elképzelni sem tudta, hogy mit is kellett volna tennie, s mindemellett leolvasni se tudta, hogy mi járhatott Edgar fejében. Csak zavartságot vélt felismerni, s mély, ordító fájdalmat. Végül a férfi erőtlen, halk hangja törte meg a kettejük közt kialakuló hangtalan teret. Furcsán hálás volt neki emiatt, úgy érezte, hogy akkor se tudott volna megszólalni, ha megütik.
– Ez nem igaz, Herr. – rázta meg a fejét félénken, majd szemeivel a rögtönzött gyengélkedő tetejét fedő szennyes sátortextíliára pillantott, fel az ég felé, a homályos, láthatatlan távolba.  – Az Úr önzetlenül szeret, ha mi embe... vámpírok, nem is vagyunk rá képesek.
Nem gondolta, hogy bármit is elért volna a szavaival, a férfi nem tűnt különösebben vallásos egyénnek, mi több, a szerelme éppen haldoklott, ilyen helyzetben az isteni szeretet emlegetése akár a másik szemen köpése is lehetett volna, ám valahogy úgy érezte, hogy mindenképpen ki kellett javítania a férfit. Nem magáért, érte. De hogy miért, arról fogalma sem volt.
– Nem ismerek senkit, aki ezen segíthetne. Ön vadász, látta a sebet... – válaszolt kurtán, be se fejezve. A férfi nyilván tudta, okkal kérte a segítségét. – Talán találhat másik családtagot, ha nagy szerencséje van... De könyörgöm, ne tegye. Csak szenvedést szül a ragaszkodása. S nem ön lesz az, aki a legjobban szenved majd. 

A férfi végül egy nagyon semleges, kitérő választ adott megjegyzésére. Nem voltak illúziói, tudta, hogy leginkább csak udvariasság, de ez is több volt, mint amit el mert volna várni ebben a helyzetben. Nagyon nehéz volt egy gyászoló (vagy éppenséggel gyászolni készülő) embert vigasztalni, neki pedig nem sok érzéke volt a tapintatossághoz, másik lelkének megértéséhez pedig pláne annyi se. Amiatt viszont hálás volt, mindenesetre, hogy Edgar nem érezte szükségesnek rajta kifejteni a haragját. Nem ismerhette a férfit, nem ennyi idő alatt, de annak gesztusai olyan hatást keltettek, mintha valahogy a maga módján mégis tekintettel lett volna rá, akkor is, ha éppenséggel a szerelme a szeme láttára haldoklott. Ebben a helyzetben sokan az első mozgó lénybe rúgnának bele, hogy legalább egyetlen pici darabját levethessék a szenvedésüknek (vagy inkább csak tovább adják), ám a férfi tartotta magát, s még a kissé érzéketlennek ható megjegyzésre se lobbant fel igazán. Edgar képe végül kissé ellazult, s kurtán bólintott. A lány kissé fellélegzett, tartása azonnal kevésbé feszült lett.
– Köszönöm, Herr.
Válaszolt kurtán, bele sem gondolva, hogy lényegében mit is köszönt meg. A másik megértését? Esetleg azt, hogy visszafogta magát, s megértette, hogy nem megfosztani akarja a lehetőségtől, hanem megmenteni? Nem értette igazán, ám végül felismerte a férfi üveges tekintetében a lemondás minden kétséget kizáró jeleit, annak hátrálása pedig csak tovább erősítette a szándékát. Végül ő is bólintott egyet, s még utoljára a férfira nézett, erőtlen, szelíd mosollyal.
– Imádkozni fogok érte, s önért is, Herr.
Kurta búcsúzása után tett pár lépést, ám valamiért megtorpant, s megfordult, szinte megszólalva, ám végül lenyelte a szavakat. Mit tehetett volna? Bocsánatot kérni? Esetleg hamis reményt adni neki? Vigasztalni? Mindez felesleges bolondság lett volna, s úgy érezte, hogy nem is hatott volna őszintén, nem tőle. Gyermeteg zavarában inkább összébb húzta magát, s megindult a betegek sebeit kezelni... Ám nem sokat tudott koncentrálni a dolgára, szemei minduntalan fel-felugrottak, keresve a páros alakját. Tudta, hogy a nő meg fog halni, de mert hinni a csodákban.

Ahogy az este utolérte, szegényes vacsorája után egyenest a sátrában lévő mostoha fekhelye felé vette az irányt, s várakozás nélkül vetette rá fáradt testét, szinte megütve magát a fagyos szalmán. A napközben távol lévő lándzsát maga mellé fektette, majd hagyta, hogy annak szótlan melege átölelje kissé testét. Nem szólt semmit, Edgar, s névtelen szerelme járt az eszébe, s az áldozat, amit a férfi döntés igényelt. Nem volt benne biztos, hogy el tudta-e volna engedni a nagyapját, ha hirtelen valami szivárványvégi manó felajánlotta volna neki, hogy most azonnal kiszabadítja a lelkét... Lehunyta végül szemeit, s hallgatta, ahogy valamelyik katona a sátra mellé okádott az erős vörösbortól. Az éjjel már megint vérrel álmodott.

Na most aztán nagy fába végtátok a fejszéteket. Nem lehetett egyszerű egy sok éve történt küldetést felidézni, hogy akkor milyen volt a világ, milyen ismeretei voltak a karaktereknek, mennyiben voltak mások mint akkor. És ráadásnak nem is választottatok egyszerű témát mellé. Nem túlzok, módszeresen magával ragadott a történet. Nagyon szépen lettek levezetve a gondolatmenetek, szép munka.
Jutalmatok lészen át az imákért és szép szavakért 100-100 TP, valamint Edgar részére egy Fagyöngy, Hilde részére pedig egy Lánc. Gratulálok a játékhoz, csak így tovább.

Név: Fagyöngy
Eladási ár: 200 váltó
Leírás: Jellegzetes, apró fehér virágú, fákon élősködő növény. érdekes természete ellenére tetszetős kinézete számos népi kulturális elemet szőtt hozzá. Bájolásban használják.
Fellelhetőség: Bárhol, erdőkben

Név: Lánc
Ár: 20 váltó
Leírás: Néhány fegyverhez szükséges, egyszerű acéllánc.