Az ólomszínű ég már kora délután utólérte a három lovast, de csupán napnyugta előtt egy órával szakad a nyakukra a nyári zápor, ami úgy zokogott, mint a kisasszonyok, akiket épp elhagyott a szeretőjük. A földút, amin haladtak pillanatok alatt változott cuppanós dagonyává, a távoli tanyák házai elé függönyként húzódtak az esőcseppek. Loreena alig látott valamit. Bár felhúzta a hajára a tünde köpeny csuklyáját, az pillanatok alatt átázott, és hidegen és nyirkosan tapadt a hajára és a vállára. Kellemes zöld színe hamar változott piszkosszürkévé, a füves dombokkal ellentétben, amik mintha pont most zöldültek volna ki igazán. Lopva a társaira pillantott, de mind hallgatok voltak, levertek, akár az időjárás. A monoton zuhogást néha szakította meg egy-egy villám, majd azt követve egy mennydörgés, amitől Jóska haragosan prüszkölt, és csapkodott a farkával. A lány általában jól bírta az időjárás viszontagságait, de ez most nem esett jól a lelkének sem a hangulatának.
Egy fertályóra kellett, mire ügetve elérték a legközelebbi fogadót egy nagyobb keresztútnál. Kétemeletes, takaros faépület volt, és bár bőven az Északi Királyság területén jártak már, még elég közel volt a Tünde Erdő ahhoz, hogy a lovagnő felfedezze benne a jellegzetes formákat és faragványokat. Talán éjszakára is kapnak három szobát, vagy legrosszabb esetben kettőt, és valahogy megosztoznak. Azóta sem jött rá, hogy az atya és a nefilim között milyen kapcsolat van, de tapintatból nem kérdezett rá egyikőjüknél sem. Nem tartotta valószínűnek, hogy egyenesen választ kapna rá.
- Álljunk meg itt. – javasolta, amikor odaértek. Semmi kedve nem volt tovább ázni, és így biztosan nem tölthették az éjszakát a szabad ég alatt sem. Szeretett volna mihamarabb elérni az emberekhez, de annyira nem sürgette az idő, hogy ne férjen bele néhány plusz óra. Most nem háborúba tartottak, nem kellett odaérniük semmilyen csatába… Legalábbis nagyon remélte.
Kis istálló tartozott az épülethez, így odaérve leugrott a ló hátáról, nagyot toccsanva egy pocsolyában, és csak remélni merte, hogy a sáros lé nem folyt be a cipőjébe. Ilyen vízesen már lehet fel se tűnt volna neki igazán. Amilyen gyorsan csak tudta leszerszámozta a lovát, némi abrakot tett elé, majd szeretetteljesen megsimogatta.
- Pihenj, nagyfiú. – mondta neki tündéül, nyugtató hangon. Az egy dolog volt, hogy Jóska félt a csatazajtól és az ellenségek üvöltésétől – nem volt az a kifejezett csatamén fajta, de félt minden mástól is. A darazsaktól, a csattogástól, és a vihartól is. Egy nagy sóhajt kíséretében futott át a fogadóba, és leült egy félreesőbb asztalhoz, ahol mind kényelmesen elfértek. A fogadós egyik lánya… vagy talán az asszonya volt, már indult is felé, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna a lovaglány már le is adta a rendelést.
- Három tányér forró levest. Az én számlámra. És valami erőset, ami átmelegít.
A köpenyét a szék támlájára terítette, a tegezt és az íját maga mögé támasztotta a falnak, és elkezdte lecsatolni az alkarvédőjét is, ami alatt szintén átázott a könnyű anyagból készült egyenruhája. A felsőtestét védő páncélt annyira nem akarta elkezdeni levenni, de még azt is lehetségesnek tartotta. A fogadós közben a sok ázott veréb láttán begyújtotta a kandallót, hogy gyorsabban száradjanak, pedig már egyáltalán nem volt hideg.
Egy fertályóra kellett, mire ügetve elérték a legközelebbi fogadót egy nagyobb keresztútnál. Kétemeletes, takaros faépület volt, és bár bőven az Északi Királyság területén jártak már, még elég közel volt a Tünde Erdő ahhoz, hogy a lovagnő felfedezze benne a jellegzetes formákat és faragványokat. Talán éjszakára is kapnak három szobát, vagy legrosszabb esetben kettőt, és valahogy megosztoznak. Azóta sem jött rá, hogy az atya és a nefilim között milyen kapcsolat van, de tapintatból nem kérdezett rá egyikőjüknél sem. Nem tartotta valószínűnek, hogy egyenesen választ kapna rá.
- Álljunk meg itt. – javasolta, amikor odaértek. Semmi kedve nem volt tovább ázni, és így biztosan nem tölthették az éjszakát a szabad ég alatt sem. Szeretett volna mihamarabb elérni az emberekhez, de annyira nem sürgette az idő, hogy ne férjen bele néhány plusz óra. Most nem háborúba tartottak, nem kellett odaérniük semmilyen csatába… Legalábbis nagyon remélte.
Kis istálló tartozott az épülethez, így odaérve leugrott a ló hátáról, nagyot toccsanva egy pocsolyában, és csak remélni merte, hogy a sáros lé nem folyt be a cipőjébe. Ilyen vízesen már lehet fel se tűnt volna neki igazán. Amilyen gyorsan csak tudta leszerszámozta a lovát, némi abrakot tett elé, majd szeretetteljesen megsimogatta.
- Pihenj, nagyfiú. – mondta neki tündéül, nyugtató hangon. Az egy dolog volt, hogy Jóska félt a csatazajtól és az ellenségek üvöltésétől – nem volt az a kifejezett csatamén fajta, de félt minden mástól is. A darazsaktól, a csattogástól, és a vihartól is. Egy nagy sóhajt kíséretében futott át a fogadóba, és leült egy félreesőbb asztalhoz, ahol mind kényelmesen elfértek. A fogadós egyik lánya… vagy talán az asszonya volt, már indult is felé, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna a lovaglány már le is adta a rendelést.
- Három tányér forró levest. Az én számlámra. És valami erőset, ami átmelegít.
A köpenyét a szék támlájára terítette, a tegezt és az íját maga mögé támasztotta a falnak, és elkezdte lecsatolni az alkarvédőjét is, ami alatt szintén átázott a könnyű anyagból készült egyenruhája. A felsőtestét védő páncélt annyira nem akarta elkezdeni levenni, de még azt is lehetségesnek tartotta. A fogadós közben a sok ázott veréb láttán begyújtotta a kandallót, hogy gyorsabban száradjanak, pedig már egyáltalán nem volt hideg.