[Magánjáték]Human heart, elven heart - their pain are all the same

- Forró fürdő… - a tünde hangjába kúszó ábrándosság elárulja, hogy a hirtelen támadt szeszélyemmel nem vagyok egyedül. - Igen, az jó lenne, de szerintem már nem kapunk forró vizet. Pokróc… Jó lesz a pokróc is.
Kénytelen vagyok egyetérteni vele, s a hordó ázott fáján való kaparászás arra indít, hogy a kezemet nyújtsam neki, megfeledkezve a tényről, hogy nálam kevésbé biztos támaszt keresve sem találhatna.
Szerencsére nem is veszi észre, ameddig talpra nem kecmereg, különben valószínűleg elhasalnánk a fölös eső mosta tócsákban.

- Meg… megkaphatnám megint a karját esetleg? - fordul felém tétován aztán. - Az előbb is olyan volt, mintha bálba mennénk… Pedig annyira nem is vagyok oda értük.
- Parancsoljon - felelem a lehető legudvariasabb modorban, amely jelen állapotomban kitelik tőlem: sejtem, hogy egy előrehaladott ótvarban szenvedő mocsári varangy talán még el is pirulna tőle. Lady Loreena azonban szerencsére nincs válogatós kedvében, elfogadja a támaszt, s az előzőnél valamivel kevésbé reménytelenül, de így is meglehetősen esetlenül tántorgunk vissza a kocsmába.
Ezúttal sem esünk hasra a küszöbben, a pult mögött ácsorgó fickó pedig úgy tűnik, azért maradt itt, hogy lássa, illusztris vendégei a nyakukat szegik-e odakint.
Megvárom, míg a Védelmező tudtára adja az óhaját, aztán nagyot nyelve torpanok meg a lépcsősor fenyegető meredélye előtt.
Kizárt, hogy ezen feljussunk, mégis kénytelen leszek megpróbálni.
- Készen áll, Lady Loreena? - kérdem a lovagtól, megkapaszkodva a korlát aljában. Nem sok helyen akad ilyesmi, a helyiek alighanem igen jól ismerik a saját almaborukat. Ha törik, ha szakad, muszáj feljutni a szobákig.
Lehetőleg anélkül, hogy félúton elaludnánk.

Végülis összekarolva szerencsésen bejutnak, még a holmijai is biztonságban lesznek, de ekkor kerül eléjük a legnagyobb akadály: a lépcső. Az inkvizitor elfoglalja a helyet a korlát mellett, így neki nem marad más segítsége a férfin kívül. Ahogy felnéz, hirtelen megnyúlik a tér, az emelet pedig az elérhetetlen ködbe vész…
- Készen áll, Lady Loreena?
Lory nyel egy nagyot. Nem… Erre nem áll készen, de muszáj lesz valahogy feljutniuk. Még soha nem látszott lépcsőt ennyire félelmetesnek.
- Próbáljuk meg.
Ólmosan emeli fel az egyik lábát, még mindig az inkvizitorba karolva, másik kezével pedig próbálja elérni a falat, hogy az is adjon neki egy kis stabilitást. Most jön a neheze! Másik lábbal is fellép… Első fok meghódítva. Mosolyogva konstatálja a sikert, jöhet a következő… aztán még egy… megy ez. Egész felbátorodva veszi a következő fokokat, majd úgy a lépcsősor felénél megcsúszik a sáros csizmája. A fal nem tartja meg eléggé, és Kathert se fogta már olyan erősen, így miközben hasra esne, még megkapaszkodik a püspökúrban, és ha az nem elég erős valószínűleg rántja is magával. A belőlük lecsöpögő víz kellemesen megnedvesítette a fából ácsolt lépcsőfokokat, így könnyed a csúszása lefelé hason, egészen az aljáig. Csalódott kislányként néz fel az elérhetetlen emeletre…
- Ez hihetetlen. Nem hagyom, hogy kifogjon rajtunk!
Feltápászkodik.
- Második kör? – nem tudja, a férfi lecsúszott-e de ha nem akkor főleg várja, hogy ismét belé kapaszkodva tehessen meg az újabb lépéseket, ha vele csúszott, akkor pedig együtt, jó bajtársakként próbálják újra. Nehezebbnek látja a feladatot hirtelen, mint egy trollt.

A tünde hezitál kicsit, aztán elszántság költözik az arcára.
- Próbáljuk meg.
Sokkal könnyebben jutunk fel félútig, mint gondoltam: Lady Wildwind fogása egy kissé lelazul rajtam a nagy sikerélménytől, és már éppen megfordulnék a lépcsőpihenőn, amikor mellélép... vagy megcsúszott? Akárhogyan is, estében megragadja a csuklómat, s egy kíméletlen rántással csaknem kiugrasztja a könyököm a helyéből. Kellemetlen robajjal landol a lépcsősor alján, s én kisvártatva csatlakozom hozzá; a korlátot el ugyan nem engedtem, de attól való félelmemben, hogy esetleg az eddigi síri csendnél valamivel hangosabbak leszünk, ha leesik, a magam tempójával utánasiettem, egy-két fokon igencsak sietősre fogva. A bal oldalamat durván összevertem a korláton, a bokám hátsó inait meg a lépcső szélén, mégsem érzem, hogy igazán fájna.
Megrázom magam, aztán kezet nyújtok neki.
- Második kör?
A Védelmező ijedtnek tűnik, de nem adja fel. Helyes.
- Óvatosabban - mosolygok rá, kissé felemelve a kezem: mintha hangosabban beszélnénk, mint eredetileg szerettem volna. - És lassan. Pár fok mintha csúszna valamitől...

Köszönöm a jóféle olvasnivalót, nagyszerű kis ivós játék lett. Remélem a másnap nem volt túl halálos, kár lenne a Szabadság rovására inni. Természetesen jár néktek a jutalom, hiány nélkül. 

100 TP