Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

[Magánjáték] Post equitem sedet atra cura II (Cedrick & Dieter)

3 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Idejét sem tudja mióta nem találkozott magafajtával, így egy furcsa, kényelmetlen érzéssel lépdel némán a lassan teljes sötétben. Egyedül a csillagok adnak némi fényt a fejük felett. Kényelmetlen.. -de ezt nem hagyja meglátszani az arcán. Az utat bámulja maga előtt faarccal. Ám ahogy egy ideig csak szótlan baktat Nyálas és a vámpír közt azt érzi, neki kellene megszólalnia. Talán ezért érzi mindig felemásan magát társaságban. A beszéd kényszere miatt.
De kíváncsi is. Egy Rotmantel.. aki ráadásul Nachtraben is, és járt is a tornyukban, banditákat gyógyít..- de a szavaknak megvan a maga idejük. A szavak ideje a csend. Mulatságos. De ezt érzi. És nehéz megtörni a csendet, ha az egyszer beült. Mintha maguk a szavak sem akarnának beszélve lenni..
- Miért rója a vidéket, herr Dieter?
Újra és újra. Ha hallgat, aztán akárhányszor, mintha egy berozsdásodott ajtót kéne félretolnia, hogy megszólaljon. Beszélni idegen dolog. De ha már meg kell szólalnia nem fogja fecsegésre pocsékolni a levegőt. Fecsegni könnyű, soha nem marad abba, soha nincs akadálya, hogy újrakezdődjön. De az nem elégíti ki, legfeljebb csak a felszínes kíváncsiskodókat. Őt a dolgok veleje érdekli.
A legmélye.
Elesetteken segíteni becsülendő. Banditákon segíteni megélhetés. De miért? Minek menni, mikor annyival egyszerűbb megállni. Minek, mikor minden annyira, annyira.. Értelmetlen. Talán csak a vállára boruló éj teszi, hogy nem képes pozitívabb gondolatokra, de egyelőre nem is próbálkozik velük. Már kinevette magát mára. Az éjszaka biztonságos. Lehet, hogy jobb is, hogy sétálnak. Egyik láb a másik után. Nem biztos, hogy volna ereje lovagolni. Bal, jobb, bal.. és a nehezebb dobbanások balról, a paták alól, ütemes fejmozgás, és egy-egy halk horkanás.. - erre még tud figyelni. Jólesik átmozgatni a tagjait a hosszú üldögélés után.
- Kidobták, vagy maga jött el? - fordul félre aztán föld bámulásából az orvos felé, miközben a fáradtság mellé a torka hátuljában megérzi azt a kaparást is, amiről nem akar tudomást venni. Beletúr a nyeregtáskájába, hogy megkeresse a kulacsát.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Egyszer egy fogadóban azt hallottam valami utazó déli lovagtól, hogy soha egyetlen vámpír sem lopakodott még az éjszakában. Az a sötételfek szokása volt, nekik leplük volt a sötétség, nekünk kastélyunk. Természetesen romantikus túlzás volt, de láthatóan sem engem, sem Cedricket, néhány órával ezelőttig Halbjrön von Schwarzritter nagyúr legidősebb fiát nem zavarta a csillagos éjszaka, ami az országút fölött feszült ki. Ha ez volt a kastélyunk, úgy igen csak lyukacsos volt már a teteje.
Szinte meglepett, ahogy a vámpír megszólalt. Olyannyira hozzászoktam már a ló nyugodt, talán kissé unatkozó prüszköléséhez és patáinak halk kopogásához, szinte belezsibbadtam a csöndes dallamba.
- Voltaképpen nem tudom. Megszokás, inkább. Kevés helyen van maradásom.
Egy pillanatra elhallgattam, felnézve a fakón pislákoló csillagokra, hagyva Cedricket megrágni az igen csak foghíjas választ. Nem dobtak ki, ebben határozottan megerősítettek, amikor kiléptem a kapun - de abban is, hogy visszafelé nem nyílik majd ki.
- Magamtól hagytam ott a Rotmantel tornyot, mondhatjuk. Nem kaptam meg a lehetőségeket, amelyekre vágytam, így a beletörődés és a távozás között választhattam. Az utóbbi mellett döntöttem, azóta pedig nem szokásom maradni sehol hosszan. Könnyebben szembe jön a nyomorúság, ha keressük, mintha várunk rá.
Sokszor tűnődtem el milyen lehetett volna letelepedni, praxist nyitni Hellenburgban, várni a sebesülteket és a rászorulókat. De az nem én lettem volna. Egy vámpírhoz amúgy sem kopogott volna be senki.
- Hát ön, herr Cedrick? Mi vette rá, hogy egyetlen lóval nekivágjon Veroniának ilyen időben?

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

A sötét kényelmes. Bár biztos benne, hogy a másik is lát benne, talán tisztábban is, mint déli verőfényben, így előle nem rejtek, de nem zavarja. A sötét otthonos. Mint egy lepel. Egy kastély, amiben meghúzódhat, még ha lyukacsos is. Az övé. Az éj szaka gyönyörű, és úgy óvja a sajátjait, mint egy anya.
A szótlanság –kényelmes. Hagyni elülni a csendet, mintha semmi sem hangzott volna el, mintha soha nem is tört volna meg.. Könnyű elérni az illúziót. Némán lögyböli egy ideig a vizet a flaskája alján, miközben a hallottakat emészti.
Megszokás.
Hm..
Belekortyol a kulacsba.
- De nem látja a végét, igaz? - kérdezi aztán szórakozottan felfele kunkorodó ajkakkal, ahogy lenyeli a hideg patak-vizet, hátha az enyhít a borzasztó kaparáson a torkában.
A horizontot bámulja maga előtt. Csak kíváncsi. A vándorlás nála kényszer, de érdekli, a másik vajon érti-e mire kérdezi. Ha vége a világnak, mikor elérték a térkép szélét akkor megfordulni és vissza, újra, és újra, délről északra, északról délre, el, nyugatra, a tengerig, és vissza.. majd a halál talán értelmet ad neki.
És hogy őt mi vette rá..? Fáradt-elnézően mosolyodik el a kérdésre. Talán hazudnia kéne.. Ki ez az idegen, és miért kéne elmondania neki? Fajtársnak fajtárs, de mégis.. Menet közben ejti vissza a vizet a bőrtáskába. Nem, hazudni mégsem fog. Eleget hazudtak mára, ráadásul mégiscsak ennek a vámpírnak köszönheti, hogy még érzi a csillagok fényét a bőrén. Talán nem lehet elég hálás, de a múltról beszélni mégis fájó pont.
- Nemcsak fattyak lehetnek szégyenfoltok, doktor.. feleli csendben, az arcán feledve a mosolyát.
..de törvényes fiak is.
Ha nem nőnek fel a feladathoz. Ha nem képesek betölteni egy eléjük rakott képet, ha nem olyanok, mint kéne..
- Mondhatjuk, hogy nekem sem volt miért tovább maradnom.
Azóta sincs, sehol.
- Hol szállt meg? Mindig gyalogosan utazik? - fordul félre aztán Dieter felé, nyugodtan terelve másfelé a témát magáról.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Cedrick kulacshoz nyúlt, szinte félvállról dobva oda az ítéletet. Nem szerettem az ilyen óvatosan szurkálódó megjegyzéseket, még ha igaza is volt. Nem láttam.
- Nem is keresem kifejezetten. Nem a végcélért utazom, hanem az útért magáért. Nem tartok sehová, de nem is hiányzik.
Tudtam, mit akart hallani - amit mindenki más mondott volna. Hogy keresi az otthont, keresi az ismerőst, ahol végre megállhat. De én nem kerestem, nem volt funkcióm egyetlen helyen, nem volt feladatom.
Ahol pedig nem volt feladatom ott nem volt szükség sem rám, így ostoba dolog lett volna ott maradni.
Pont, mint a Rotmantel toronyban.
A kezem önkénytelenül tévedt a köpenyem alá, az oldaltáskám csattal lezárt fedeléhez és ujjaim kitapogatták a sorban álló szelencéket. Cedrick kulacsa eszembe jutotta, hogy szomjas vagyok - de egy egészen más fajta szomjas. Olyan, amilyen csak vámpír lehet.
- Jól tudom. Fiúnak lenni önmagában átok, mert csak atyánk útja áll előttünk vagy a szégyen. De néha a szégyen csábítóbb, mert szégyenben szabadok lehetünk. Nemde?
Nem kell elmenned, Dieter Adelhard. Nem vagy kitagadva, nem vagy megbillogozva. Maradhatsz, és végezheted az apád feladatát. Lehetsz boncmester, agyatlan hentes, kiszolgálója nagyobb vámpíroknak.
De orvos sosem.
Feltörtem az egyik szelence pecsétjét, és egy pillanatig elnézegettem a benne lötyögő vörös folyadékot. Vér, egy bajba jutott tündéből, alig egy cseppnyi vérzékenységet okozó vámpírméreggel.
De orvos sosem.
- Gyalogosan, mert sosem volt aki lovagolni tanítson. Szekérre meg ritkán engednek fel. Legutóbb egy fogadóban szálltam meg, nem messze innen keletre. - megbillentettem a fiolát, épp csak engedve egy pár cseppnyi vrt a nyelvemre hullani, aztán Cedrick felé nyújtottam. - Parancsol egy kortyot?

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

- Mh.
Hümment csak egyet a válaszra. Az útért. Egyszerű válasz, de nem sok értelme van. Az útnak semmi értelme végcél nélkül. Ahogy az életnek sincs – halál nélkül. Nem az az értelme, de az ad neki értelmet. Minden útnak vége van egyszer. Nem lehet csak azért élni. Bár ha jobban belegondol maga is ezt csinálja. Örökké viszket a segge, képtelen megülni néhány hétnél tovább egy helyen, mégha épp tökéletes is minden. De nem az útért megy, hanem mert muszáj. Mert mennie kell. Nem hiszi, hogy ez valaha is megváltozna vele. Talán az orvosdoktorral is így van. Csak máshogy kommunikálja.
Még mindig érzi a kaparást a torkában, ahogy visszaejti a táskájába a palackot. Már megtanulta elfelejteni, és kizárni a tudatából, de most képtelen rá. Lehet, hogy túl sokat ült lekötözve. Vagy kimerítette a lovaglás, vagy az a pofon, talán az, hogy az életéért kell félnie..
"Szégyenben szabadok".. Felkunkorodik a szája széle a visszakérdezésre.
- Néha egyszerűen nincs más út csak a szégyen - feleli csendben. - Semmi köze az egyén szabadsághoz. Apáink nevei elől úgysem menekülhetünk.
Nem lehetünk szabadok sohasem..
- Bár szépen hangzik. - teszi még hozzá halkan, fáradtan mosolyogva a földre maga előtt.
Szabadság..
Szép szó..
Megérzi a vér szagot. Hamarabb, mint a másik megkérdezné kér-e. Nem figyel a válaszra. Nem tud. Nem is akar. Máskor akarna. Mindent, hogy elterelje a figyelmét a felrepedező torkáról. Elfelejtette, hogy vámpír. Olyan rég találkozott fajtárssal, hogy szinte elfelejtette milyen érzés. De a lángolás ismerős. A nyelőcsövében, a nyelve mögött, szúr, kapar, viszket, fáj. Éget.
És vér íze van.
- Nem, köszönöm.
Száraz a hangja, ahogy elszakítja a tekintetét a felé nyújtott fioláról. Nem, nem köszönöm.. Hazudik, és ő is tudja. Összepréseli az ajkait, hogy az állkapcsán kidagadnak az izmok. Nem, nem.. Az utat nézi maga előtt, szigorúan, a csillagok fényében kirajzolódó árnyékokba bámul, Nyálas légzését hallgatja maga mellett, a paták topogását a földön, a bőr szár tapintását az ujjai közt.. - mindenre figyel és bármire, miközben már a nyelés is kínszenvedéssé fajul.
- Mondja, van istállója annak a fogadónak? A lovamnak pihenésre van szüksége. Ha nem bánja, megszállnék én is ma éjszakára ahol Ön. Biztosan akad kiadó szobájuk.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

A vámpír hangosan nyelt - aztán mégis elutasított. Csodálatra méltó önuralom rejlett a keserkék szemei mögött, ha minden szomjúsága ellenére úgy tudott lepillantani a folyadékra, hogy megtagadta magától.
A vér fiai. Így emlegették magukat a Finsterblutok. A Rotmantelek köpenyét vér áztatta, a Blutsternek kövei vérből emelkedtek. Erő volt és gyengeség, szárny és rabiga, az egyetlen dolog, ami ellen soha egy pillanatig sem tudtam hadakozni, de nem is akartam.
Úgy tűnt Cedrick igen.
- A nevek nem jelentenek semmit a tornyon kívül, ezt ön is pont úgy tudja, mint én. Vagy talán nem úgy mutatkozik be, hogy Cedrick von Nebelturm? Noha nem ez a neve, sem az apjáé - kivéve, ha nem állt olyan messze a hazugság a valóságtól. Ahogy az enyém sem pusztán Dieter von Rotmantel. Mégis ezt viseljük, ezzel akarva-akaratlan elnyűve a nevek szerepét. Ebben a világban... Idekint... Egy vámpír úgy hívja magát, ahogy akarja. Maga az egyetlen, aki emlékszik az apja nevére.
Nem hallottam róla, hogy Lothar nagyúrnak fia lett volna. Egy lánya volt, fiatal és a széltól is óvott, ha jól emlékeztem Elenának hívták. De tévedhettem. Utitársam ugyanolyan könnyen lehetett a vámpírkovácsok nagyurának korai fia, mint Halbjörn von Schwarzritteré.
Három ujjnyit kortyoltam le a vérből, aztán udvariasságból sietve visszacsomagoltam. A vérméreg lassan hatását veszítette és kezdett sűrűvé válni a fiola tartalma, a készleteim azonban igencsak megcsappantak. Lassan ideje volt elnéznem egy Neulander csomópontba, de legalább is egy városba, ahol megfordultak.
- Van. Nem épp nagy, de egy tucat lónak épp elég. Az öné sem fog kinnrekedni, ha ott száll meg. Én pedig örömmel veszem a társaságát, ameddig rá nem un az enyémre. - mosolyodtam el félszegen.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

”Nem ez a neve”..
Elmosolyodik a mondatra.
”Nem ez..”
Elnézően megcsóválja a fejét.
- Idekint egy vámpír csak vámpír, doktor - feleli csendben. - És igen, emlékszem. Ahogy maga is. Soha nem felejthetjük el, hogy miért vagyunk itt. Apáink neve indít el az úton, de lemoshatatlanul követ is minket azon.
Mégha mi valóban csak az útért magáért is megyünk..
Megrázza a fejét.
- Ne legyenek hamis ábrándjai, herr Dieter. Közel sem vagyunk szabadok.
Fordul félre a vámpír felé egy másodpercre, a bús-beletörődő mosolyával az arcán. „Lázadás”.. - gyerekes gondolat.
Nyel egyet, ahogy visszanéz maga elé, egy pillanatra feledve a kaparást, ám csakhamar fájdalmasan mar újra a torkába a felismerés. Összecsattannak a fogai az émelyítő illatra, miközben Dieter elteszi a fiolát, majd hálásan lehunyja a szemét a gesztusra, remegve szívva be a hűvös éjjeli levegőt az orrán keresztül. Fél, ha kinyitná a száját talán kevésbé érezné a szagot, de talán nem tudna vele újra nemet mondani..
Sajognak az izmok az állkapcsán, de a másik félszeg mosolya segít kiengedni őket. Abba kapaszkodik, amíg végül lassan felölti a maga válasz vigyorát, továbbra is szigorúan maga elé meredve azonban az úton.
- Figyelmeztetem, nem vagyok túl társaságkedvelő alkat, így ez könnyen megeshet. - csúszik ki a száján az igazság. - De most kivételesen jólesik a társaság. Főleg egy fajtársé. Ha elláttam Nyálast a vendégem egy italra. Ennyit remélem csak nem tagad meg Erhard von Schwarzritter-től - pillant félre cinkosan a vámpírra.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Egy vámpír csak vámpír. Sejtettem, mit akart ezzel mondani az útszélen poroszkáló lovas, de fogalmazása pontatlan volt. Vámpírnak lenni soha nem volt "csak". Minden volt, egész lelket átható rettenet, emberek és fajtársak között egyaránt. Bűn volt idekint, iga odabent, amelyet fel kellett venni és húzni, vagy könnyen kint találhatta magát valaki. De átok volt, mást nem is vártam volna.
- Senki nem szabad, aki él, herr Cedrick. Látom ugyanúgy tudja, mint én. Még aki azt teheti, amit a szíve súg az is rabja a suttogásnak. Én azonban szeretem abban az ábrándban ringatni magam, hogy idekint szebb a lánc a nyakamban, ha nem is kényelmesebb.
Illett volna ily' mondathoz egy fanyarú mosoly, amely teljessé teszi az öniróniát, de ezúttal elhagytam. Nem barátkoztam még meg annyira az állandó félelemmel, a bizalmatlansággal, az undorral és a haraggal, ami jobban járt a köpenyemnek, mint a művészetemnek, hogy nevetni tudjak rajta.
- Ha óhajtja, hát tessék. Nemes urakat nem illik elutasítani. - biccentettem a felajánlásra, ezúttal már hűvös, beletörődő mosollyal. Nem volt ugyan üres az erszényem, de ha mindenképp ragaszkodott hozzá ideiglenes útitársam, hogy háláját lerója, nem akartam megnehezíteni neki. Sokan kényelmetlennek érezték a tartozást, még akkor is, ha az uzsorás nem lihegett a nyakukban.

A fogadó nem volt egy órányi járásra és jobban meg volt telve, mint emlékeztem rá. Az istálló előtt egy langaléta kamasz állt, valaki, akit látszólag kihagytak a sorozásból. A lovak karámjai sok helyen foglaltak voltak és a féltucatnyi állat kiáradó szagától önkénytelenül erősen fújtam ki a levegőt.
- Itt volnánk, herr Cedrick. Tegye, amit tennie kell, én idekint megvárom. Sajnos én és a lovak nem szeretjük kifejezetten egymást ilyen tömegben.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Elmosolyodik a válaszra. Bizarr mód szórakoztatja a saját nyomora. „Nem szabad” - maga sem mondhatta volna szebben. A név megcsalta. Egy filozófus veszett el az útitársában.
Nem folytatja a gondolatmenetet. Csendben léptet a lova mellett magában mosolyogva csak a hallottakon. Nem ábrándok rabja, de ha a jó doktor jobban szeretne az lenni, úgy legyen. Akikben felmerülnek ezek a kérdések ábrándok közt úgysem lehetnek soha boldogok.
Visszabiccent a válaszra. Nem bizony, nemesurakat nem illik, maga is jól tudja.

A mutatott istálló bizonytalan állagú. Akaratlanul is felkunkorodik a szája széle a doktor hangosan kifújt levegőjére, de nem fordul felé, csak az állásokat méregeti komolyan, majd magához inti a nyurga kamaszt.
- Van karám?
A biccentésre, és szótlan iránymutatásra gondolkodás nélkül indul hátra az istálló mellett. Nyálast a sok jött-ment lova mellé, be a gyanús istállóba? Egy hozzá-nem-értő, vagy ki-tudja-mennyire-hozzáértő ifjonc kezébe? Háh! Persze. Jó vicc. Fáradt, de ha belehal is úgy hagyja ott a lovát éjszakára, ahogy illik.
- Legyen nyugodt herr Dieter, a tömeget mi sem szeretjük - szól hátra a válla fölött, miközben az állát feljebb emelve körbenéz a fogadó hátsó sarkánál.
És csak imádkozni tudok, hogyha lóból ennyi van, hányan lehetnek odabent..
Talán mégis egyszerűbb lesz a szabad ég alatt éjszakáznia Nyálassal, mint odabent egy szobában..
Ha követi a doktor, ha nem, szótlanul vezeti be maga mögött a mént a kinti, vastag fakerítéses karámba. Nagynak nem nagy, de egy lónak egy éjszakára még épp elég. A karám szélére rakja leoldott nyerget a zablával és szárral együtt, a többi holmiját alá, majd előtúr egy pár dolgot, és egy gyors csutakolás után egy vászonzsákot akaszt a vállára a kupacból, és visszaindul a fogadó eleje felé.
- Vigyen neki tiszta vizet, meg egy kevés abrakot. Ha megette hagyja neki a kerítés szélén ezt a két szemet. Harap, úgyhogy ne nyúljon hozzá. - nyújt még át két darab almát a kamasznak a zsákból, aztán az orvos korábbi reakciójához hasonlóan ő is hangosan kifújja a levegőt a fogadó ajtaja előtt.
- Mi azonban nem a lovak, de az emberek tömegét gyűlöljük kitüntetett figyelemmel - húzza félre a száját jókedvűen útitársa felé, mintha nem épp egy emberekkel feltehetőleg telt vendéglátó egységbe készülne éppen belépni. - Kérem - int aztán az ajtó felé udvariasan a doktornak.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Nem siettem a lóval távozó Nebelturm után, jobbnak láttam inkább nekidőlni az istálló egyik vaskosabb oszlopának és végre rágyújtani egyre a fogyatkozó holdfű cigarettáim közül. Ritka volt az olyan vámpír, aki szerette az emberek tömegét, azok is javarészt úgy, hogy mind a talpukat nyalták, így herr Cedrick vallomása nem lepett meg túlságosan.
- És hogy áll az emberek tömege a vámpír lovassal? Sokat ütik le a nyeregből? - kérdeztem füstöt fújva, aztán a fogam közé illesztettem a dohányrudat és beléptem a fogadóba. Bármennyire is gyűlölheti őket, úgy látszott a kedvemért hajlandó volt félretenni az előítéleteit.
Kár volt, hogy a fogadó nem.
A címere alapján Kiszáradt Tölgyhöz címzett taverna nem volt nagy, így a fél tucat ló tulajdonosai eléggé sűrű masszáját adták a ránk pislogó szempároknak. Mintha a levegő is megfagyott volna, amihez én hozzá voltam szokva, de reméltem, hogy Cedrick lelkét sem kavarja fel. A páncélom lemezei finoman nyikorogtak, ahogy a hirtelen beállt némaságban a csaphoz sétáltam, mint aki otthon érezte magát.
Ha már az összegyűlt emberek úgy döntöttek meglepődnek két vámpíron, megérdemelték azt, hogy rájátsszak a dologra.
- Mit parancsolnak az urak? - kérdezte a pult mögött szinte eltűnő, alacsony és köpcös férfi. A feje teteje tükörsima volt, a szakálla viszont gondosan volt nyírva és dúsan nőtt ki az állától a füléig.
- Egy kupa sört, kenyeret és valami húsfélét, legalább is a magam részéről. Meg egy asztalt, ha van.
Cedrick felé fordítottam a tekintetem kérdő arckifejezéssel, várva, hogy hozzátegye a maga részét a rendeléshez. A fogadós eközben odabicegett a sörcsaphoz és egy agyagkorsóba merni kezdte belőle a helyi, biztosan felvizezett asszonyszomorítót.
- Nézzenek széjjel, ha látnak asztalt van, ha nincs, hát sajnos így jártak. - vont vállat közben.
- És szoba? - tettem hozzá. Ugyan a volt Schwarzritter nemesúrfi meghívása csak egy italra szólt, de az éj leszállt és fáradt voltam, még ha vámpír is.
- Egy? - sandított felém a fogadós.
- Egyelőre. - bólintottam, amire a férfi is hasonlóan tett.
- Az lesz.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Szétszalad a száján a vigyor a kérdésre, akaratlanul is. Szorosabbra vonja a zsákja szíját a vállán.
- Az emberek tömege nem találkozik a vámpír lovassal.
Azért sérti a büszkeségét a dezertálás a nyeregből, így a vigyor vége inkább fintorba torzul. Előbb lovagolt, mint ahogy járt. Egyetlen szerencsétlen pofon, és most mindjárt azt hiszik, hogy a gravitáció őt is a földhöz köti..? Határozottan sérti a feltételezés.
Nincs hozzászokva a tekintetek sűrűjéhez. Nem várt mást, de általában nem szokta magát ilyen kereszttűzben találni. Körbepillant a teremben, az orvosdoktor után a küszöbre lépve. Egy vámpír még nem akkora dolog, eldugott, isten háta mögötti falvakban sem, kettő viszont bárhol látványosságnak minősül. Úgy tűnik azonban, hogy herr Dieter-t nem zavarja a tömeg. De legalábbis nem látszik rajta, ahogy a szájában a füstölő rudacskával csaposhoz sétál. Nincs más hátra, mint előre. Nem marad le.
Oldalvást áll meg a pultnak, kényelmesen bambulászva a fejek fölött, mintha csak a fogadó építészeti adottságait vizsgálná. Nem szeret háttal lenni az ajtónak. Egy tucatnyi emberrel a háta mögött még kevésbé. A kérdő tekintetre aztán hátrafordul, futólag szemügyre véve a fogadóst is, mielőtt válaszolna:
- Egy korsó tejet, meg egy kis karéj kenyeret.
A gyomra még nem állt teljesen helyre. Talán ennyit sem fog bírni. De nem evett semmit, lassan egy napja. Legalább a látszat meglegyen.
Viszont a szoba..
Egy van, kettő talán nincs. Ha megkérdezi, és nincs, akkor vagy kihátrál a helyzetből - minden bizonnyal vörösen; vagy beletörődik, hogy egy szoba van, és osztozkodniuk kell - még egy kínos helyzet a számára. Talán jobb, ha meg sem kérdezi, hogy van-e még egy, és csak megy egyszerűen tovább. Úgyis éjjel van, utazni ilyenkor a legjobb. De Nyálasnak pihennie kell. Képes a lova kényelméért készakarva kényelmetlen helyzetbe sétálni? Ha nem lenne ennyire bolond, hogy mindent teljes kétségbeeséssel, elmondhatatlanul szégyenteljesnek és kínosnak él meg.. így minden háromszor olyan bonyolult.
- Akadna két szobája is? - szól a fogadós után kényelmesen, miközben az a sört kezdi mérni.
Ha nem, úgy osztozni fog, amennyiben nincs kifogás. Nem érdekli. Az arca fából van, a füle vége talán vérszínű egy picit, de - Nyálasnak pihennie kell. Legalább az egyetlen üres asztal egy sarok közeli ablak alatt van, jól látta, ahogy körbenézett az előbb. Ott majd elbújhat szégyenében. Persze a sötétebbik felében. Szembe az ajtóval.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Felettébb kézenfekvő volt, hogy Cedrick valamiféle magányos farkas szerepét öltötte magára, a legtöbb vámpír ezt választotta, ha tehette. Nem erőltettem tovább a kérdéseket, ugyanis mintha sebészcsipesszel kellett volna lehúznom róla minden apró újdonságot - egy műtét pedig bőven elegendő volt egy napra. Ha nem akart beszélni magáról, hát nem. Lopva figyeltem az arcának apró rezdüléseit, a szeme villanását és a pupillája szűkülését, ahogy a menekülést kereste. Nem hibáztattam. Óvatos volt, bizalmatlan, az a fajta, aki sokáig élt Veronián, míg a kedélyes, nemtörődöm bolondok a sírjaikba dőltek egy-egy árulás után.
A rendelésére azonban meglepődtem, pedig felettébb egyszerű volt. Éhes lehetett, de nem volt túl sok a zsebében és nem érezhette magát jól.
- Rosszul érzi magát? - kérdeztem tőle halkan, miközben a fogadós hátat fordított nekünk. - Ha gyengének érzi a gyomrát, adhatok valami gyógyfűlikőrt, ami segíthet.
Csak remélni mertem, hogy nem vérzett a benseje, de nem hittem, hogy az útonállóknak oka lett volna verni őt. Valószínűleg csak a kimerültség és a hosszú egy helyben ülés viselte meg és tette idegessé, az mehetett rá a gyomrára.
- Kettő is van. Ha van rá elég váltó. - felelte a fogadós, amire csak sóhajtottam. Ha nem zavarta volna, nem kérdezett volna rá, így azonban kissé megkönnyebbültem, hogy nem fokozzák a vámpír kényelmetlenségét. Magamhoz vettem a korsó sört meg a tányért, amire tegnapi kenyeret törtek meg valami szárított disznóhúst - legalább is reméltem, hogy az -, aztán leültem az egyetlen üresen álló asztalhoz.
- Mondta már, hogy mit csinált errefelé, amikor véletlen összekeverték velem? Mostanában nem a legjobb a memóriám.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

A kérdésre visszafordul egy pillanatra a doktor felé.
- Köszönöm, de sosem voltam jóban a gyógyfüvekkel - enged meg egy udvarias mosolyt, miközben finoman megrázza a fejét.
--Sem semmiféle gyógyszerrel, ha igazán őszinte akar lenni. A legtöbb gyógy-dolog általában az orvosa ölében, vagy ingén végezte, alighogy a szájába vette. Egyedül a tejet volt hajlandó meginni gyerekként is, semmiféle teát, vagy gyógyital, csak a langyos tejet. Ebben bízik, a kenyér meg nem árthat, és muszáj ennie valamit.
- Van, amiatt ne aggódjon -  biccent vissza a fogadósnak.
Egyel kevesebb probléma. Megalszik itt, aztán majd reggel, vagy talán inkább később, délután továbbáll. Nyálasra azért rá kell még néznie addig. Ha lehet, le is kéne csutakolnia még reggel..
Gyorsan megköszöni az elé tolt ételt, és követi Dieter-t az asztalhoz.
Belekortyol a tejbe, miután lezuhan az orvossal szemközti székbe, és már csak a korsó felénél veszi észre magát. Reflexből törli le a fehér bajuszt a szája fölül az ingujjával, ahogy elégedetten lerakja maga elé a bögrét.
A kérdésre aztán komótosan a kenyere után nyúl, és letör belőle egy kis darabot.
- Nem mondtam - lepillant a falatkára, majd fel, megszokásból újra körbe a teremben.- Egy kisbirtokos gazdának gondoztam a lovait két napnyi járóföldre innen, amíg a parasztjai elviseltek.
Megvonja a vállát, elmélázva az ujjai közt tartott kenyér héj fölött.
- Vasvilla, kiegyenesített kasza, és a fáklyák. Tudja, hogy van ez, doktor. -  mosolyog fel végül Dieter-re, aztán az ablakon kibámulva a szájába emeli a kenyér-darabot.

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager

Ez egy nagyon érdekes találkozásnak indult, sajnálom, hogy félbe kellett maradnia. A játékot lezárom, viszont mindkettőtök elérte a minimum hosszt, ezért jár nektek a 100TP.

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.