Egy kis kikapcsolódás - Cedrick & Siegbald

  A testével próbálja védeni a hátast, de a kiserkenő vér szaga, és Nyálas riadt nyerítése tudatja vele, hogy nem elég nagy hozzá, hogy lefogjon minden követ. A szár után nyúl, hogy visszafogja a lovat, mielőtt az megugrana, de csak nehezen tudja tartóztatni a megrémült állatot. Mégis sikerül valahogy lehúznia a pofáját a kantárba akaszkodva, és a mellkasához szorítania a busa fejet.
  Érzi lepattanni az apróbb kavicsokat a válláról, és hallja a vihorászást, de nem törődik vele. Nyálas nyugtalan prüszkölésére figyel egyedül; a hátával takarja őt a kölykök elől, a köpenyével árnyékolva a látóterét, de a mén így is csak lassan akar megnyugodni. Kinyúl, hogy végigsimítson az orrán, fáradtan  törölve le a vért a kis, kő ütötte seb alól a ló pofáján. Némán tűri még egy darabig az undok dobálózást, aztán dühödten hátrafordul, artikulálatlanul ráüvöltve a kölykökre az utca közepén.
  Valószínű, hogy nem ezért sikítanak fel, és menekülnek el. Tudja, hogy akaratlanul is kivillantak a szemfogai, és ismeri a meséket, amiket az emberek terjesztenek róluk a gyerekeiknek. Nem csoda, hát, hogy az összes azonnal eliszkol, ahogy meglátja őket. Visszafordul a lova felé, újra végigsimítva az orrán.
Ez a falu nem az, ahol szívesen látnák. Alig ért ide, de már tudja. Egy idő után megtanulta megérezni. Néha gyorsabban, néha lassabban. Ezúttal lassabban, mert mire a randalírozó kölykök elkezdték dobálni őket, már a falu belsejében voltak, és nem volt hova futniuk. A helyiek pedig rá sem hederítettek a dologra.
  Mozdulatlanul áll az utca közepén, Nyálas pofáján feledve a kezét, ahogy a házak közt lassan elhalnak a gyerekek riadt sikolyai. Tudja, hogy visszafognak jönni. Nem hagyják majd ennyiben. El kéne indulnia megkeresni a fogadót, hátha kap szállást. Vagy ha nem, hát tovább menni a következő faluba. De egyelőre nem tesz semmit, csak áll, búsan bámulva a fekete mént maga előtt.

Fáradtan fordul az ismeretlen hang felé, végigmérve az őt megszólító alakot. Nem idevalósi. Lopva körbepillant a falusiakon, de a reakcióik egyértelművé teszik, hogy a férfi nem közéjük tartozik. Mi oka volt hát akkor, hogy teljesen idegen lévén megszólítsa? Ráadásul úgy tűnik egyáltalán nem zavarja a helyiek tekintete. Fegyver van a kezében, gyalogosan jár, egy idegen. Nem tudja mit gondoljon, de egy kis habozás után aztán elfogadja a felkínált kezet.
- Cedrick - mutatkozik be viszont, a családnevét újra a homályban hagyva, ahogy szokta.
Visszafordul a lova felé, fél füllel hallgatva csak, amit a férfi mond.
~ Nem lopta be magát a szívébe..~
Némán veszi tudomásul a szavakat. Ő már megszokta, hogy legtöbbször nem kap szíves fogadtatást, ez a jelenet csak egy a többi között. Akár azzal is véget érhetett volna, hogy a parasztok még meg is kergetik, amiért elijesztette a gyerekeiket.
Az arca azonban mindvégig mozdulatlan marad, bár tudja, hogy legalább egy udvarias mosolyt meg kéne eresztenie a férfi felé. De nincs most ennyi energiája az udvariaskodásra. Nyálast nézi maga előtt, nyugodtan túrva bele a fekete sörénybe, megbizonyosodva róla, hogy a hátas is lehiggadt az előbbiek után. Újra megnézi a sebet a ló orrán, egykedvűen véve tudomásul, hogy csak egy kisebb kavics okozhatta, és valószínűleg gyorsan be fog gyógyulni.
- Mit keres egy északi ilyen délen? - kérdezi aztán, a kezébe véve a kantárszárat, ahogy szembefordul a sebhelyes arcú férfival. Inkább eltereli a témát, ha már az idegen megszólította, kockáztatva annak az esélyét, hogy legközelebb ő is célpontja lesz a kölyköknek.
A figyelmét azért a helyieken tartja; az arcukat fürkészi a szeme sarkából, és a zajokat hallgatja maga körül, amik arra utalnának, hogy a gyerekek vagy a dühös szülők visszavágót követelnének, bár nem hiszi. A Nap lassan eltűnik az égről, és ilyenkor az emberek még véletlenül sem maradnának egy vámpír közelében.

  Zsoldos. Nemigen lepődik meg rajta. Ha más nem hát a sebhelyekből sejthető volt.
  - Idevetett a szél -felel a kérdésre szórakozottan, nemigen törődve azzal, hogy épkézláb választ adjon.
  Megszokta már magán a tekinteteket, de így, hogy ketten vannak, duplázódik a rájuk irányuló figyelem. Egy északi a Braunpitz lábánál mégiscsak meglepő, zsoldos vagy sem. És úgy tűnik az emberek nem csak a vámpírokat nem szívlelik, de saját fajtársaikat sem. Nem, ha messziről jött.
  Nem, ha idegen..
  Logikusnak tűnik tehát a következő kérdés, mégis megütközik egy pillanatra rajta. Érzi ő is, hogy egyiküket sem látják szívesen, de ez két teljesen másfajta kitaszítottság. És ezentúl, mi oka volna a férfinak letáborozni vele a falun kívül, távol az ember-társaitól? Nem igen érti a dolgot, de ez konkrét érzés formájában nem fogalmazódik meg benne. Lusta hozzá, hogy érezzen bármit is. Egyébként is, ha a férfi látatlanban megelőlegezi neki a bizalmát, és hajlandó lenne tábort verni vele éjszakára, akkor milyen alapon merül fel kétely benne?
  Rezzenéstelen arccal bólint rá a dologra aztán, halványan elmosolyodva magát a megjegyzésre. Az embereknek általában nem az a legnagyobb bajuk, ha egy vámpírral táboroznak le éjszakára, hogy az esetleg horkol.. De valószínűnek tartja, hogy pontosan ezért címezték neki ezt a mondatot, a válaszát azonban megtartja magának, bár volna mit felelnie.
  - Gyalog járod a vidéket? - kérdezi helyette, elterelve a szót másra.
  Kétli, hogy így lenne. Északról hosszú út vezet ide, és amennyire meg tudja ítélni, a férfinél a fegyverén kívül nem nagyon van semmi, ami egy ekkora úthoz kéne. Bár ki tudja. Akár tévedhet is.
  Nyálas odébb fordítja a fejét, felfülelve valamire a házak között, és a kezében megmozduló kantárszár figyelmezteti őt is a környezetére, és a lassan sötétedő égre. Egy pillanatra elfordul arra, amerre eltűntek a kölykök, de veszélynek egyelőre semmi nyomát nem látja. Mégis, szívesebben lenne már a falun kívül, mint itt, gyanakvó tekintetek kereszt-tüzében.
  - Jobb lenne még naplemente előtt kiérni innen. Hacsak nem akarsz mégis a fogadóban éjszakázni. - ajánlja fel a férfinak a visszakozás lehetőségét, nyugodtan fordulva vissza felé.

A „hosszadalmas” nem kifejezés véleménye szerint a gyalog történő utazásokra, de nem szólal meg, csak némán hallgatja a másikat. Úgy tűnik nem pusztán egy hirtelen ötlet volt a férfi részéről, hogy táborozzanak le együtt, a falun kívül, mert következetesen tartja magát hozzá, hiába ajánlja fel neki a lehetőséget, hogy a meggondolhassa magát. De legalább megpróbálta. Innentől kezdve nem az ő felelőssége.
Csendben követi őt a fogadóig, ahol felugrik a nyeregbe, ott várva, amíg az északi elkészül. Jobban érzi magát az emberek között lovon ülve. Jobb rálátása nyílik a terepre, és gyorsabban is képes távozni, ha úgy adódna.Nyugodtan fürkészi a környezetüket, amíg várakozik, de minden csendes. Egyedül a tekintetek nem csitulnak soha.
Biccent a másiknak, mikor az is végre nyeregbe kerül, és megindul mögötte. A férfinek ezúttal beszélhetnékje van az út során, de nem bánja. Ő maga szótlanul követi az északit, megszokásból hallgatózva maga körül, mikor végül letérnek egy ösvényen. Egyáltalán nem biztos benne, hogy az emberek idáig nem jönnének el, ahogy abban sem, hogy azontúl, hogy rájuk gyújtják az erdőt a falusiaknak ne lenne más módjuk arra, hogy bántsák őket. Hogy kő helyett ne hoznának magukkal élesebb dolgokat.. Bár az is igaz, hogy ezúttal nem egyedül van, és ketten már nehezebb ellenfélnek számítanak.
- Nincs - feleli halkan a földön alvással kapcsolatos kérdésre.
Megszoktam már.
Teszi még hozzá magában, ahogy leszáll Nyálasról, és elkezdi meglazítani a hevedert, hogy leemelhesse róla a nyerget. A férfi gyorsabb nála, és csakhamar újabb kérdést kap, amit jobb szeretett volna elkerülni. De soha nem bújhat ki előle. Csak egyszer tudná mit feleljen rá..
- Nincs családom. - közli végül egyszerűen, némán folytatva Nyálas leszerszámozását.
Ezzel remélhetőleg megússza a többi kíváncsi kérdést. Nem igazán van beszédes kedvében; ha a családjáról van szó, akkor meg amúgy sincs. Mégis, el kéne terelnie a témát valamivel, hogy a másiknak ne is legyen esélye többet kérdezni.
- Meddig tervezel még délen maradni? - tesz fel tehát egy látszólag teljesen értelmes kérdést, bízva benne, hogy az idegen kap az alkalmon, hogy kibeszélje magát, és közben remélhetőleg elfelejti az ő dolgait kutatni.

Ő is meglepődik, csakúgy mint a férfi, bár ő azon, hogy nem kap több kérdést a családjára vonatkozólag. Félszemmel elpillant azért a másik felé, hogy megbizonyosodjon róla, de az északinak -úgy tűnik,- tényleg nincs kérdése. Talán az első ember, aki képes háttérbe szorítani a kíváncsiságát. Vagy egyszerűen csak nem érdekli, miért nincs családja.. Bárcsak úgy lenne. Az volna a legjobb.
A sebtében feltett kérdésére is kap választ, miközben a másik lassan áttér a tűzrakásra. Elég gyakorlottnak tűnik a tábor kialakításban, ezért ő maga nem is sieti el a dolgait. Nyugodtan oldja le a cuccait a nyeregről, miután leemelte azt Nyálasról, a kantárral együtt, szabadon engedve a lovat a másik mellett a kis réten.
- Északon nincs munka?
Kérdez vissza, ezúttal nem csak elterelésként. Valóban kíváncsi rá, hogy a zsoldost mi hozta délre. A munka, persze. Feltéve, hogy északon nincs, megérti. De egyébként, csak azért lejönni délre, ahol idegenként láthatólag nem fogadják szívesen..
Halványan elmosolyodik a kérdésre. Nem érti az északit, tényleg nem. Sőt, egyre kevésbé. De úgy tűnik el kell fogadnia, hogy nem mindenki gyűlöli a fajtáját. Ilyen embert viszont még déliek között is ritkaság találni. Erre fel belebotlik egybe, akiről kiderül, hogy északi, és mégis hajlandó lenne megfelezni vele még akár az ételét is..
- Van, köszönöm -utasítja vissza a lehetőséget halkan, szórakozottan leterítve a pokrócát a földre.
Fél kézzel előtúr a zsákjából néhány almát, és elindul velük a lovak felé, út közben kettétörve az elsőt a kezében. Valamivel ki kell engesztelnie Nyálast, de nem tartja kizártnak, hogy a másik állatot is érdekli a gyümölcs, így az egyiket a saját hátasának adja, a másikat pedig az északi lova felé nyújtja, feltéve, hogy az hajlandó elvenni a kezéből. Ha nem, akkor csak leteszi a többi mellé a fűbe, aztán visszatér a tűzhöz.

Bólint a válaszra. Ő maga még nem tapasztalta, hogy itt annyi munka lenne. Bár vámpírnak az emberek amúgy sem gyakran adnak megbízást. Főleg nem ha idegen, és egyedül jár, távol a tornyától, ezt viszont biztosan tudja.
Érzi a tagjaiba visszaszivárgó erőt, ahogy a Nap lassan egyre lejjebb bukik az égen. A sötétben kezdi kényelmesebben érezni magát, bár lehet, hogy pont ez -,az eddig a nyakláncába zárt része- az, ami visszatartja az északi lovát attól, hogy a kezéből egyen, még ha almáról van is szó. Aztán persze mégis elveszi a gyümölcsöt, igaz elég bizalmatlanul. De ez is valami.
- Dögvész? -szalad ki a száján a kérdés, magához képest szokatlanul gyorsan, a nevet hallva, mikor a zsoldos odasétál a lovához, végigsimítva a nyakán.
Gondolkodás nélkül nyújt át egy almát aztán a kérésre, bár csere-ajánlat nélkül is megtette volna. Kivételesen azonban nem utasítja vissza a dolgot, ahogy tenni szokta, hogy legalább ennyi emberi gesztus maradjon a részéről. Valamit valamiért, a legalapvetőbb elv, ami mentén az emberek élik az életüket. Talán így biztosíthatja a másikat, hogy egyenlő félként tekint rá, vagy tudja is ő. Talán csak lusta volt visszautasítani..
Nyugodtan eteti tovább a saját hátasát még egy darabig, aztán leteszi a maradék gyümölcsöt a földre -onnan mindkét ló félelem nélkül el tudja majd venni-, és visszatér a tűzhöz, nyomában a zsoldossal.
Megköszöni a felé nyújtott cipót, és megfogadva a tanácsot azonnal bele is harap a szélébe. Mint egy jó gyerek ül egy darabig némán, a tüzet bámulva. Úgy tűnik, mintha a másik vissza vett volna a beszédből. Nem mondhatná, hogy bánja, mégsem örül neki teljesen. Mintha az ő hibája lenne.. Így megint szótlan téma keresésbe kezd, amíg feltehetőleg mindketten esznek.
Feltehetné az egyértelmű kérdést a sebhelyekről, de nem fogja. Több okból sem. Van valami más viszont, ami nem hagyja nyugodni.
- Ki nevelt ott északon, hogy ennyire nem zavar a vámpír társaság? - kérdezi végül, még mindig a tűzbe bámulva. Valahogy nem tudja összerakni a dolgot. De reméli, hogy a másiknak megered a nyelve a családja és a múltja kapcsán, enyhítve ezzel a bűntudatát, amiért ő maga nem egy beszédes lény.

~ Dögvész.. ~
Jót mulat magában a néven, a történetet hallgatva. Nem mondhatná, hogy nem ijedt meg, mikor az északi nem válaszolt neki elsőre, bár az arcára ez remélhetőleg nem ült ki. A név magyarázat viszont bár szórakoztató, és mindenképpen egyedi, még mindig nem magyarázza meg a hirtelen jött jókedvét. Nem tesz fel azonban több kérdést a lóval kapcsolatban, a férfi még azt hinné, hogy kineveti őt, pedig korántsem ez a helyzet. Néha egyszerűen csak szórakoztatják dolgok. Van, hogy egy almán is képes órákig vigyorogni. Vagy egy fűszálon. Fán. Bármin. Senki sem mondta, hogy teljesen normális volna.
Csendben eszegeti a másiktól kapott cipót, miután visszatértek a tűzhöz, rávéve magát, hogy feltegye a férfinak azt a kérdést, ami a leginkább izgatja. De a válasz megzavarja egy pillanatra. Pimasz? Kíváncsi? Végül csak elvigyorogja magát ezekre a szavakra. Tényleg nem érti. Ha legalább ivott volna..
De az ezt követő kijelentés még jobban meglepi. Az északi nem is északi? Elrabolták? És ez után a kezdés után a férfi nem mondja tovább a történetét? Vádlón tekint fel a másikra, ahogy az néhány fát tesz a tűzre. De kénytelen elhinni, hogy tényleg nem fogja hallani a folytatást. Helyette kap egy kérdést.
- A lovad legalább északi, Északi? - kérdezi morogva válasz-adás helyett. Ha már pimasznak hívták, hát miért ne szolgálna rá akkor?
Egyébként is, mit számít az ő története? Elkedvetlenedve fordul vissza a tűz felé, újra beleharapva a kenyérbe, hogy addig se kelljen válaszolnia. Talán nem is fog. „Valamit valamiért”, micsoda idióta emberi szabály..
És ha egyáltalán nem reagálna? Ha nem szólalna meg ezután? Egyértelműen támadásként éli meg a kérdést a történetével kapcsolatban, és ez meg is látszik rajta. A jókedve pillanatok alatt illan el az arcáról, ahogy összevont szemöldökkel bámulva lángokba maga előtt.
- Nem szeretek a múltamról beszélni - feleli végül halkan, fele annyira sem elutasítóan, mint azt első indulatában tette volna.

Futólag biccent egyet a kijelentésre, miszerint a férfinak nincs családja. Ezzel nem igen tud mit kezdeni. Nem is akar. Az fel sem merül benne, hogy a másik esetleg hazudik. Mert minek tenné? Eddig úgy tűnt mindent gondolkodás nélkül elmond. Mi oka volna pont ezt eltitkolni?
Aztán persze pontosan ez a titkolózás merül fel a neki intézett kérdésben is.
„Titkolózni”..
Mordul fel bosszúsan magában az újabb feltételezésre. Titkolózni! Az emberek, és a sablonos elképzeléseik. „Nem akar beszélni róla, biztos titkol valamit!..” Hogy magyarázza el? Még csak azt sem mondhatja, hogy rossz emlékei lennének. Mert a jó emlékek is ugyanúgy felkavarják. Mintha hányingere lenne. Az érzésektől, amiket felidéznek a képek. Nem szeret rágondolni. Ennél konkrétabban mit mondjon? Az meg, hogy az északi túl lépett a maga múltján, az a saját dolga. Senkinek semmi köze hozzá.
Így zsörtölődik magában, miközben a férfi rak a tűzre, és ismét beleharap a kenyerébe. Továbbra is a földet bámulja maga előtt, így nem látja, hogy a másik a fegyveréért nyúl, csak valami mozgást észlel felőle. Azonban nem igen törődik vele.
- Beszélni.. - csóválja meg a fejét egy fájdalmas mosollyal.
Néha jobb lenne, ha néma lennék..
Akkor legalább nem zaklatnák felesleges kérdésekkel. De aztán úgy dönt, egyszerűbb, ha megadja magát. Tehetetlenül csóválja meg a fejét újra.
- Kérdezz, de nem ígérem, hogy mindenre válaszolok - néz fel végül az északira.

Nagy nehezen rászánja magát arra, hogy felajánlja, hogy válaszol az északi kérdéseire, -ha nem is mindre,- de mielőtt a másik esetleg eljuthatna addig, hogy éljen a lehetőséggel, addigra felbukkan egy idegen, valahonnan a fák közül. És mennyi az esélye annak, hogy a kölykök után ez az alak sem lesz sokkal vendégszeretőbb..? Ez vagy nem az ő napja, nem szimplán a környék ennyire elutasító, hiába déli..
Nem is néz fel a csuklyásra, csak egy futó pillanat erejéig, amíg végigméri, hogy kivel is van dolga, aztán újra visszafordul a tűz felé. Nem érdekli különösebben a dolog.
Az északi persze próbálja menteni a helyzetet. Ezek szerint nem sokat volt vámpírok közelében. Talán ezért is annyira barátságos vele. Búsan tekint fel a férfira. Annak úgy tűnik fogalma sincs, mi következik. Pedig csak néhány perc, hogy elhangozzon az a bizonyos „ főleg ő”.. Egy másodpercre még átfut az agyán a harag, ahogy régen is, akárhányszor csak ezt hallja, hogy az ő "fajtája"; de aztán csak behajítja a lángok közé a gallyacskát, amivel eddig babrált, és felemelkedik a helyéről.
Számára nem kérdés, hogy neki mennie kell, ha az északinak nem is. Le sem áll vitatkozni. Az ilyen alakokkal nem éri meg. Halkan füttyent egyet Nyálasnak, magához hívva a hátast, hogy újra felszerszámozhassa, hacsak a társa úgy nem dönt, hogy megpróbálja meggyőzni a csuklyás idegent.

Némán pakolássza vissza a lóra az alig a földre került cuccait. Utálja ezt csinálni Nyálassal. De az Élet mindig kiosztja, hogyha túlságosan elkényelmesedne. Az emberek undorítóak. „Nem fognak elfogadni. Senki nem fog elfogadni.” Újra csak az apja szavai pöregnek a tudata mélyén. Talán igaza volt.. De az északi mégis szedelődzködni kezd vele együtt, és úgy tűnik továbbra is feltett szándéka, hogy együtt mennek tovább. Nem szól azonban semmit, hallgatja a csuklyás és a másik férfi közötti beszélgetést, még magában sem reagálva semmit az elhangzó szavakra. Lusta foglalkozni vele. Hogy miért nem kérdezték meg a falusiakat..
Sietség nélkül tornássza fel magát a nyeregbe, majd mikor nem sokkal később az északi is csatlakozik hozzá, lassan megindul előre a jelzésre.
- Talán jobb lenne most már tovább menni. Csak hajnalban letáborozni.
Válaszol halkan a kérdésre. A maga részéről jobbnak látná éjjel haladni. A nappal még mindig ellenszenvet vált ki belőle, de persze megérti, ha a másik inkább éjjel alszik. Nem is várja el, hogy egyet értsenek vele. Csak a megszokás mondatja vele.  
- Sajnálom.
Fordul aztán az északi felé. Szintúgy csak megszokásból. Bocsánatot kér a csuklyás viselkedéséért.. Jobban belegondolva nem is érti miért teszi. Talán mert hibásnak érzi magát. Bűnösnek a kezdetektől.

Megvonja a vállát.
- Jobban szeretek éjjel utazni - feleli egykedvűen.
Ettől függetlenül természetesen megérti, hogy semmi hasznuk nem származna belőle, ha hajnalban vernének tábort, így újra csak megvonja a vállát, jelezve, hogy ez pusztán egy ötlet volt, de már le is tett róla. A lovaknak valóban jobb lenne mielőbb nyugtot biztosítani.. Ez a nap azonban sehogy sem akar úgy alakulni, ahogy kéne. Persze, ugyan mit is várt a kölykök után..?
- Éjszaka nem hiszem, hogy annyian lennének az utakon, akitől kérdezhetnénk - veti ellen a tervet hallva - Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az emberek még annyira sem állnak le beszélgetni egy vámpírral - teszi még hozzá, ha az északinak nem volna egyértelmű.
A „sajnálom”-ra aztán csak egy legyintést kap, mire halványan megint felkúszik a mosoly az arcára. Fehér hollót egyszerűbb találni, mint még egy ilyen északi, jött-ment zsoldost.
Ugyan hova sietnék..? - sóhajt fel aztán magában a feltételezésre, szórakozottan megcsóválja a fejét válaszként. Nem siet ő sehova. Azt sem igen tudja hova megy. Előre. Leginkább.
- Az ajánlatom viszont még él. Ha még mindig kérdezni akarsz,kérdezz. - szólal meg valamivel később, visszautalva a korábbi, tűznél tett engedményére. Maga sem tudja miért emlékezteti erre a férfit. Talán mert tudja, hogy különben nagy valószínűséggel némán baktatnának tovább megfelelő táborhely után kutatva, talán kilométereken keresztül. Lehet persze, hogy így is ez fog következni, hiszen megengedte magának, hogy ne válaszoljon, ha az északi kérdései esetleg túl kíváncsiak lennének.