Egy kis kikapcsolódás - Cedrick & Siegbald

Érthető bizony. Amennyire hiányozna neki, ha egyáltalán nem mehetne ki nappal, pontosan annyira szúrja is a szemét és idegesíti a fény. Nagy, büdös, kövéren mosolygó Nap. Mennyivel jobban szereti a Holdat a hideg fényével. És a csillagokat. Éjjeleken át tudna alattuk feküdni. Még borús estéken is. Ha esik is. Inkább sötétben essen, mint nappal. Bár a nappal esőben már nem is olyan borzasztó..
A szeme sarkából észreveszi a másik vigyorát, akaratlanul is leutánozva azt. Fogalma sincs, hogy min vigyorognak épp. De jólesik.
- Vannak - bólint a kijelentésre - De sajnos amíg egy ember esélyt sem ad neki, addig lehet akármilyen tiszteletreméltó is az a vámpír, akkor sem fogja tudni bizonyítani ezt, és nem fogják szeretni.
Tudja, mert már próbálta. De amíg a fejéhez vagdosott szidalmak elől kell hajlongania, addig hiába is mutatná meg, hogy ő éppen a jobbik fajta hegyes-fogúak közül való. Meg sem hallgatnák. Tudja, mert már próbálta.
Úgy tűnik az ajánlata a kérdésekre nem kap valami remek fogadtatást. Némán hallgatja az északi szavait, magában derülve a hallottakon. Az utolsó előtti mondatnál azonban kívül is megremeg a szája széle, és a monológ végére szégyentelenül ki is tör belőle a nevetés. Ennél pontosabb meghatározást még talán senki nem adott az életére vonatkozólag. És amilyen igaz, éppen annyira vicces is. Elkeserítő. Mégis sírva röhög rajta.
- Frappáns hasonlat - nyögi ki végül, félrenyelve a kacaját. Köhint egyet, vigyorogva nevetgélve tovább a nyeregben.
Bólint az ötletre, megrázva a fejét a felajánlásra, miszerint mehet, ha akar. Ha így, hát így. Már letett róla, hogy éjjel haladjon.  
- Jobb lenne beljebb húzódni a fák közé - jegyzi meg szórakozottan, megállítva Nyálast, és körbenézve az úton, hogy hol tudnának beljebb menni. Nem szívesen maradna közvetlen az út mellett.

Az északi beleegyezik, hogy beljebb vonuljanak az erdőbe. Mégis csak jobban érzi magát a fák között, valamennyire rejtve az utazók szeme elől. Bár ő maga mondta, hogy éjszaka szinte senki nincs az utakon. De hajnalban is jobb, ha nem egy árokparton ébrednek, hanem egy viszonylag nyugodtabb helyen.
Újra nekiáll leszerszámozni Nyálast, másodszor az éjszaka folyamán. Reméli, hogy ezúttal legalább néhány óráig nem kell majd ismét útra kelniük, se csuklyás alakok, se dühös falusiak miatt. Kezd hosszúra nyúlni már ez a nap nélkülük is. Ledobálja a cuccait a lóról csak úgy tessék-lássék módjára, hogy mielőbb elengedhesse a hátast. Majd később összepakol. Neki áll ő is fát gyűjteni, két körben is, hogy éjszaka már ne kelljen lehetőleg. Leszórja a kisebb-nagyobb ágakat a tűz mellé az északinak, aztán visszatér a holmijaihoz.
Bólint egyet a zsoldos szavaira. Az arcára megint visszaköltözik a korábbi mozdulatlanság, a szótlansággal együtt.
- Enyém az első őrség - válaszolja halkan, leterítve a pokrócát a földre.
Nem hiszi, hogy bárki követte volna őket. Vagy csak szimplán rajtuk ütne egyéb okokból. Mégis egyszerűbb nyitva tartani a szemüket. Egy zsoldosnak valószínűleg ezt nem kell magyaráznia.
Félszemmel figyeli, ahogy a férfi felállva almát visz a lovának, aztán visszafordul a tűz felé, kényelmesen elhelyezkedve a helyén. Nekidönti a hátát a nyeregnek, felhúzva az egyik térdét magához. Némán bámulja a narancsos lángokat. Hajnalig valószínűleg nem is fog megmozdulni. Akkor is csak azért, mert muszáj lesz. Kellene találnia télire egy biztos munkát. Valamelyik gazdánál..
- Jó éjszakát - feleli az északinak, fel sem nézve a tűzből.
Bár akik eddig befogadták soha nem ajánlottak többet néhány hétnél. És ő nem is akart néhány hétnél többet egy helyen dolgozni. Furcsa ez az élet. Van, hogy éveken át fel sem tűnik, hogy milyen értelmetlen. Van aki soha nem is gondolkozik el az értelmén. Aztán egyszer csak arcon csapja a vámpír fiát a semmiség. Üresség. Értelmetlenség..

Kényelmesen ül-fekszik, kinek melyik nézőpont a megfelelő. Ő azt mondaná inkább ül, a nyeregnek támaszkodva, mintsem fekszik rajta, mint egy párnán, de hát őt nem kérdezi senki.
Az északi hamar elcsendesedik mellette, így a lovak fel-felhangzó horkantásán kívül semmi sem zavarja a nyugalmát. Mégsem nyugodt. Ismeri jól ezt az érzést. Ha túl sokat mereng a világ dolgain előbb-utóbb előjön. Néha magától is. A semmiből.. Elnyújtózik mégis inkább, ezúttal már tényleg párnaként használva a nyerget a feje alatt, ahogy felnéz az égre.
Néhány óránként tesz a tűzre, sőt még egy sétát is megenged magának az éjszaka folyamán. De ha épp nincs semmi dolga sem alszik. Megszokta már az ilyen estéket. Amikor csak Nyálas miatt áll meg pihenni.
Hajnalban aztán látja mocorogni az északit, de nem szól hozzá semmit. A felhúzott térdei fölött figyeli, ahogy a férfi a tüzet dajkálja egy darabig, majd nekiáll reggelizni. Emberek..
Mozdulatlanul bámulja újra a  lángokat, lassan bólintva a kérdésre.
- Ébren.. - feleli halkan, megmozdulni viszont továbbra sem hajlandó. A pokrócába gubózódva hallgatja a lovakat a háta mögött. Reggel még annyira sincs beszélhetnékje, mint egyébként. A gondolatai is lassabbak. El kéne döntenie merre megy tovább. De csak lustán dobálgatja a fejében a kérdést. Északnak, délnek, faluba, városba, erdőbe..
- Merre mész innen, Északi? - kérdezi szórakozottan a zsoldostól, kihajítva az agyából a kérdőjelet a férfi felé, hátha az ő válasza előrébb juttatja a dolgot.

Nem igen mozdul a válaszra. Hát ez sem segített sokat. Hiábavalóan dobta a férfinak a labdát, az újra csak visszaesik az ő térfelére, ismét céltalanul pattogva ide-oda a kusza agytekervények között. Idegesítő hangja van. Üres csarnokban visszhangzó dobbanások. És nem a labda az egyetlen, ami ennyire céltalan, és nyilvánvalóan idegesítő.
Halványan elmosolyodik a zsoldos újabb frappáns hasonlatára. Kísértő erdőszellem.. Egyre jobb. Elvigyorogja magát. Néha egészen ellenállhatatlan késztetést érez rá, hogy kiröhögje magát.
Aztán a nők és a szerelem emlegetésére csak színpadiasan megforgatja a szemét a pokróca védelmében. Persze. Mert egy hercegnő egy csapásra mindent megváltoztatna.. Ennél azért többet várt volna az északitól, de elnézi neki. Az, hogy ő nem hisz a szerelemben, attól a másiknak még lehet szent meggyőződése, hogy ez az élet értelme. Nyilvánvalóan az is. Mármint meggyőződése. Majd rájön talán. Vagy nem. Akkor viszont éljen csak boldogan. Legalább egyiküknek összejön ez az Élet-dolog.
Élni soha nincs miért. Ez az egész csak egy nagy vicc.
Mégsem világosítja fel róla a másikat. Szórakozottan dülöngélni a földön egy darabig, a tüzet bámulva, majd ahogy a zsoldos odalép hozzá megemelkedik, és lehúzza a pokrócot a vállára, elfogadva a felé nyújtott kezet.
Udvariasan elmosolyodik a biztató szavakra. Azt hitte csak a déliek között vannak ennyire naiv és jóhiszemű emberek. De úgy tűnik odafent is előfordulnak, hiába minden pletyka az északiak zordságáról. Elképesztő. Emberek.. 
Biccent egyet a férfinak, mikor az távozik, aztán újra összefogja magán a takaróját, felnézve az égre. Mozdulatlanul hallgatja a távolodó lódobogást. Unja már a napot.. Mégis megmozdul a néhány perc múlva beálló csendben, komótosan szedegetve össze a cuccait. Nem siet sehova. Kell egy hely télre. Magához inti Nyálast, oda sem figyelve szerszámozva fel a hátast. Egy hely télre. Egy nő. Micsoda emberi gondolat lenne.
Rúg egy adag földet a tűz maradványaira, aztán feltornássza magát a nyeregbe.
Néha sajnálja, hogy képtelen a normális gondolatokra.


// Szintúgy örvendtem a szerencsének //