Cedrick von Nebelturm

SZEGÉNY KIS NEBELTURM KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI
I.

A napfényes őszi délután mélabúját váratlan kopácsolás zaja töri meg. Első hallásra is világos: tapasztalatlan kezek munkájáról van szó. Semmi ritmus, semmi zene, ügyetlen csörömpölés csupán. Egyáltalán nem a megszokott hangok Adrian von Nebelturm műhelyéből. Nem is csoda hát, hogy csakhamar megjelenik az első néhány kíváncsi tekintet a nyitva hagyott ajtóban, a rendhagyó zajok forrását keresve a félhomályos helyiségben.  
A forrás azonban összevont szemöldökkel koncentrál az izzó vasra maga előtt, és nem veszi észre a küszöbön felbukkanó alakokat. Türelmetlenül szorongatja a hatalmas kalapácsot a markában, az apja ütését várva. De hiába fókuszál minden erejével a fém csilingelésére, három-négy csapás után megint kiesik az ütemből. Bosszúsan ráncolja a homlokát, amíg a kis kalapács magához húzza a félig kész patkót, gyakorlott mozdulatokkal kiigazítja rajta az egyenetlenségeket, aztán újra középre tolja, finoman jelezve az üllőn.
Elszántan esik neki ismét a vasnak. Számol. Egy-egy, kettő-kettő, három.. Most. Most. Most. Fejben számolja, és egy ideig tartja is a ritmust, de aztán megint megbotlik a figyelme a hangok között, és a keze újra rosszkor mozdul.
Hónapok óta próbálkozik vele, de nem hallja a zenét. Csilingel, koppan, csöng, cseng a fém a fémen, de nem áll össze a fejében a dallam. Fán még ennyire sem boldogult az ütemekkel. Az apja ugyanúgy egy darab deszkát adott neki először, mint a bátyjának tíz éve, hogy azon gyakorolja a kalapács fogását, de míg Lucian azonnal ráérzett, addig ő csak kereste és kereste, ahogy most is keresi a dolog nyitját, de úgy tűnik mindhiába az összes erőfeszítése.
- Ne fogd ennyire görcsösen. Tartsd lazábban.
Lihegve bólint az apja szavaira, visszahúzva magához a nehéz kalapácsot, amíg a férfi türelmesen ismét kiigazítja a hibákat. Ekkor hallja csak meg a pusmogást, és a vidám nevetgélést az ajtó felől. Odafordul, hogy megnézze kik azok, de ismeretlen arcok helyett rokonokkal találja szemben magát. Szótlanul bámulja a jókedvű férfiakat, az apja egyik fivérét, és annak néhány barátját, akik kacarászva figyelik őt a küszöbről.
- Nagyon vigyázz Lucian-ra, vérem, mert ha az öccse örökli a családi vállalkozást, akkor bizony nagyon hamar az éhhalál szélén találjátok majd magatokat.
Összevonja a szemöldökét a nagybátyja apjának címzett szavaira. Némán pislog fel rá, és a többi, vihorászó alakra, amíg azok meg nem unják a kökénykékek kutató pillantásait magukon.
- Mit nézel? Menj, seperd össze a koszt! Ahhoz talán értesz - ripakodik rá dühösen a férfi, aztán ahogy a másik kettő elneveti magát mögötte, ő is felröhög, így próbálva leplezni a kényelmetlen érzést, amit a gyerek-szemek váltottak ki belőle.
- Cedrick - az apja halk szavára újra előrefordul. - Figyelj a tűzre egy kicsit.
Szófogadóan bólint a kérésre, és odalép a tűzhely mellé, visszarakva a helyére a nagy kalapácsot, miközben a férfi lehúzza magáról a kesztyűt, és komótosan megindul a bejáratnál vigadó alakok felé.
- Kezdem azt hinni, hogy ez nem is a te fiad, Adrian. Amilyen ügyetlen és nyüzüge, csoda, hogy egyáltalán...
Nem hallja a mondat második felét, se az apja válaszát rá, mert az ajtó becsukódik annak háta mögött, miután kiterelte a rokonokat a műhelyből. Csendesen hallgatja a kintről beszűrődő tompa hangokat, szórakozottan öntve egy kevés szenet a narancssárga lángok közé, amíg vár. Nevetés. Távolodó nevetés. Az apja hangja, ahogy valakinek odaszól, hogy hívja ide a fiát.. Ezt már tisztán hallja, mert ekkorra az ajtó újra tárva-nyitva áll, beengedve egy kevés fényt is a sötét helyiségbe a kinti hangok mellett.
- Tettem a tűzre.
A férfi bólint egyet a szavaira, ismét felhúzva a baljára kesztyűt. Szótlanul teszi vissza a patkó formájú vasdarabot a lángok közé, megkotorva a tüzet körülötte. A kökénykékek némán figyelik az ősz mozdulatokat, ezúttal talán már ezredjére követve nyomon őket, ahogy a vámpír néhány perccel később kiveszi onnan az izzó fémet, és a kis kalapáccsal újra dolgozni kezdi. Miért nem tudja megtanulni őket? Mikor olyan egyszerűnek tűnnek..
- Elfáradtál?
Megrázza a fejét a kérdésre a tűzhely melletti lócán ülve, hallgatagon meredve a táncoló lángok közé.
- Akkor mi a baj, Cedrick? - kérdezi az apja, ezúttal le is téve a munkát a kezéből. És ahogy a megszokott csilingelés abbamarad a műhelyben, odakintről hallani lehet egy mennydörgés zaját a távolban.
- Mi lesz akkor, hogyha soha nem tanulom meg?
Érkezik csakhamar a gyermeki kérdés a hétéves-forma fiú szájából. Felnéz az üllő mellett álló férfira, akinek az élete a kovácsolás. Ahogy a nagyapjáé is az volt. És annak a nagyapjáé. És annak a nagyapjáé is..
Türelmesen bámulja a válasz-forrását, de az ajtóban felbukkan a bátyja, mire unottan fordul vissza a tűzhely felé, és húzza fel a térdeit, átfogva őket a karjával.
- Apám..?
A szürke szemek felnéznek az udvarias kopogásra, néhány szóval futólag eligazítva a műhelybe lépő idősebb fiút, aztán ahogy az kilép, hogy előre hozza a patkolásra váró lovat, a medve alakú férfi visszafordul a padon gubbasztó fiatalabb fiához, nyugodtan válaszolva annak kérdésére:
- Meg fogod tanulni, Cedrick. Csak több időbe telik, de rá fogsz érezni.
De mi van, ha nem?
Már lusta visszakérdezni. Ha az apja ezt mondja, akkor így lesz.  
- Menj, keresd meg Leonard-ot. Nézd meg nincs-e szüksége rád a lovaknál.
Némán ugrik le a helyéről az megenyhülő szavakat hallatán, de az apja félúton megállítja, mielőtt még csakúgy se szó, se beszéd kiroboghatna a színről. Leguggol elé a földre, hogy majdnem egy vonalba kerül a szemük, mire a fiú bűntudatosan lepillant a cipője orrára.
- Nézz rám - engedelmesen felnéz a parancsra, rezzenéstelen arccal fürkészve az ismerős vonásokat. - Meg fogod tanulni. Biztos vagyok benne. Nem élt még egy Nebelturm se, aki ne tudott volna kovácsolni.
Tétován bólint a kijelentésre, és hagyja, hogy az egyik lapáttenyér beletúrjon a hajába, aztán felemelkedve elengedje a dolgára.
Szórakozottan rohan ki a szabadba. A horizonton gyülekező felhők feketének tűnnek a kék ég előtt. Meg sem lehet igazából mondani, hogy hol kezdődik a felhő, és hol ér véget az ég. Talán sehol. Vagy mindenhol. Minden másodpercben véget ér valahol, és újrakezdődik máshol. Elvigyorodik a gondolatra, vidáman galoppírozva be az istállóba.
Szereti a lovakat. A szagukat. A hangjukat. De legjobban az orrukat szereti. Olyan puha.. Fel is nyújtózkodik az első állásnál, ahol lát egyet, és nevetgélve végigsimít a rózsaszín bőrön. A ló persze prüszköl. De ő ezen csak még jobban szórakozik, kiöltve a nyelvét az állatra, mielőtt tovább iramodna a következő pácienshez.
- Cedrick?
Vigyorogva fordul a hang irányába, már egészen az istálló belsejéből. A nyúlánk lovász visszamosolyog rá a bejáróból, letéve a karjából a nyerget.  
- Tudtam, hogy te vagy. A birtok túl feléről hallottam tüsszögni lovakat.
Kiölti a nyelvét Leonard-ra is, kíváncsian kapaszkodva fel az egyik üres állás ajtajára.
- Hol van Fürtös? - hajol be a ketrecbe, tüzetesen körbenézve benne.
- Kivitték. Néhány nap és újra itt lesz - érkezik a válasz, miközben a másik újra eltűnik a odakint, majd néhány perc múlva megint megjelenik, ezúttal egy fekete lovat vezetve maga után. De az egyáltalán nem akar arra menni, amerre húznák.
Nevetve figyeli a hátassal birkózó férfit, még mindig az üres állás kerítésén gubbasztva.
- Ha segíteni akarsz, nyugodtan kinyithatod ám azt az ajtót!
Engedékenyen ugrik le a földre, és nyúl fel, hogy kiakassza a zárat, szélesre tárva a kaput a lovásznak. Az pedig néhány percnyi hiábavaló könyörgés és huzavona után végül csak betereli oda a makacs mént, és leemeli róla a kötőféket, kiakasztva oldalra.
- Szép - jegyzi meg csendesen valamivel később, az állás ajtaján lógva Leonard mellett.
- Tetszik?
Bólint a kérdésre. Egy darabig megint némán figyeli az állatot, aztán kinyújtja előre a karját, végigsimítva a fekete szőrön.
- Most hozták valamelyik faluból. Az emberek nem bírtak vele. A mostani lovasát is vagy háromszor ledobta útközben. Száron vezették végül az utolsó néhány kilométeren.
Elmélázva hallgatja a szavakat, óvatosan simogatva a hátas pofáját, de az egyáltalán nem tűnik a vádakban megfogalmazott rosszindulatú lónak.
- Mi a neve?
- Nem tudom. Nem adtak neki -vonja meg a vállát a fiatal lovász.
- Adhatok neki?
- De csak gyorsan. Még ki kell pucolnunk néhány állást vacsora előtt.
Elvigyorodik az engedélyre, magabiztosan vakarászva meg a ló füle tövét.
- Legyen Nyálas.
- Nyálas..?
A tétova visszakérdezés sem képes megingatni az elhatározását. Eltökélten bólint a dologra, minőség ellenőrzésbe kezdve közben a mén orrán is, mire az azonnal megpróbál kimenekülni a gyerek kezek elől, behátrálva a ketrec hátuljába.
- És ha lesz egy fia az is Nyálas lesz?
- Az unokája is Nyálas lesz. - feleli türelmesen, miközben még beljebb nyújtózkodik az állásba a karjával, hogy elérje a puha ormányt.
- Borzasztó vagy - csóválja meg a fejét a lovász, lekászálódva mellőle a földre. - Gyerünk, gyere, hagyd azt az állatot. Az apád megint a nyakamra küldött, úgyhogy kénytelen vagyok adni neked valami feladatot, mielőtt még sebesre simogatnád az összes lovam orrát.

SZEGÉNY KIS NEBELTURM KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI
II.
[Éneklő Betű]

- Befejeztétek? - kérdezi az anyai hang, miközben kimeri a szolgáló által lerakott tálból az első adag levest.
- Nem. Még legalább egy napnyi munka van vele. Ha nem több. - sóhajt fel az apja a kérdésre, a kezével jelezve finoman, mikor a tányérja eléggé megtelt.
- Nem is értem minek egy ekkora embernek egyáltalán páncél. Csak a sisakja kétszer akkora, mint egy átlagos férfié.
- Ló sisak? - kérdezi nevetve az öcs.
- Ló sisak - biccent válaszul a báty, megköszönve az elé rakott ételt.
- Elefánt sisak. Egy üstnek is kivághatnánk az alját,  és ráhúzhatnánk mellvért címén. Az lehet, hogy elég nagy lenne - dől hátra az apa, türelmesen várva, amíg a legkisebb fia és a felesége elé is kerül egy-egy tál gőzölgő leves.
- Lehet olcsóbban is megúszta volna egy egyszerű üstkészítővel, mint egy ekkora Nebelturm munkára tett megbízással.
- Üstben mégsem vonulhat csatába - jegyzi meg szelíden az anyja, utolsóként maga elé is lerakva egy teli tálat.  
- Láttad már ezt az embert, anyám? A konyhán kívül nem hiszem, hogy bárhova is vonulna. Csoda, hogy talál egyáltalán lovat, ami elbírja.
- A kövér lovak több súlyt bírnak?
- Nem. - rázza meg a fejét a bátyja egy másodpercre felé fordulva, majd az apja engedélyére az evőeszköz után nyúl. Ez a válasz egy időre aztán elnémítja a kisebbet. A gondolataiba merülve kanalazik ő is az ételébe.
Egy darabig nem is hallatszik más, csak a csendes csörömpölés az asztal körül. A szolgáló a fal mellé húzódva figyeli hátha szükség van rá, de tenni-való híján csak szótlanul álldogál az árnyékban, így az anyja egy intéssel elküldi az idős asszonyt, hogy az le tudjon ülni a konyhában.
- De legalább egy megbízható megrendelő. Alig néhány év, és csinálhatunk neki újat. - folytatja aztán az apa szórakozottan.
- Vagy akár már holnap.
- Lucian..
- Gondolod?
- Amikor legutóbb jött már legalább egy mérettel nagyobb volt.
- Én is láttam. Leonard-al vittük ki Fürtöst. Lefolyt a nyeregből.
- Azt hiszem még soha nem mondtam vissza munkát a megbízó méreteiből kifolyólag.
- Valahol el kell kezdeni.
- Lucian.
- „Sajnáljuk, de Ön kilóg a Nebelturm mérettáblázatból. Ajánlhatunk helyette esetleg egy kiváló üstkészítőt a közelben?” - színpadiaskodik a báty az étele fölött, a kanalával bókolva a levegőben. Az öcs persze azonnal elneveti magát a megrendelő körül látott inas kifigurázott hangsúlyán, és mozdulatain, az apja szája azonban csak megremeg egy elfojtott mosolytól, de még makacsul tartja magát.
- Legközelebb felpróbáltatjuk vele, aztán meglátjuk.
- Hacsak ki nem hízza addigra teljesen, és rá sem megy. Mintha egy gyerek páncélt adnál egy hájas...
- Lucian!
Az asztal körül eddig rejtegetett nevetés egyszerre robban ki belőlük.
- ... és lepattan róla..
- ...elnyeli a lovat..
- ...kitakarja a Napot..
- Adrian! - dörren rá neheztelően az anyai hang a családfőre  - Legalább neked lehetne több eszed!
A megrovó pillantás hatására egy pillanatra abbamarad a direkt röhögés. Az apja komoly arcot erőltet magára, és erélyesen leinti őket is, mire mindannyian szigorúan fordulnak vissza a tányérjuk felé. Nyílt titok, hogy fulladoznak.
- Örök sötétség.. - súgja a báty halkan.
- Megtöri az Átkot.. - harapja el a nyelvét az öcs, mielőtt a szavak mellett a jókedv is kiszökne a fogai közt.
- A Nactraben-ek bőgni fognak, ha meglátják.. - kontrázik rá az apa, cinkosan hajolva a levese fölé.
Síri arccal merednek tovább maguk elé.
- Hallom ám.
A nyugodt kijelentés megadja a kegyelem-döfést. Legalizálja a hangos nevetést. Így persze már nem olyan vicces, de az újra kirobbanó kacagás így is hosszú percekig eltart az anya elnéző mosolya alatt. Már javában a hasukat fogják fájdalmukban, mire a görcsökben hullámzó röhögés lassacskán alábbhagy, és a továbbiakban csak a halk, fel-felbukó kuncogás jelzi, hogy még mindig remekül mulatnak.
- Ha nem vagytok éhesek akkor akár mehettek is vissza dolgozni. Épp eleget fizet nektek ezért az egy munkáért, hogy itt gúnyoljátok a háta mögött.
Az apja újra csendre inti őket, szótlanul somolyogva az orra alatt, ahogy a visszahívott szolgáló elveszi előle a tányérját. A nagyobbik fivér viszont a vacsora végéig szórakoztatja tovább a szemközt ülő öccsét, kódolt üzeneteket küldve az arcával, amitől az könnyezve kénytelen magába fojtani a nevetést, amíg meg nem érkezik a második fogás után a harmadik, majd a desszert, -amit kis híján félre is nyel a röhögéstől,- és az idős cseléd végleg össze nem szedi a tányérokat az asztalról.
Még mindig vigyorogva figyeli, ahogy az apja és a bátyja felállnak, és megköszönve az ételt újra kifele indulnak a lakásból. Valószínűleg hajnalig a műhelyben lesznek megint, hogy befejezzék az elefánt-páncélt. Ha vissza nem mondják közben, a fém súly problémáira hivatkozva..
- Jól laktál?
- Igen, köszönöm - bólint a feje fölül felhangzó kérdésre, leugorva a székéről, és betolva azt a helyére.
- Akkor irány fürdeni. Alda, megkérhetlek? - szól a magasból az idős cseléd felé a barátságos hang.
- Természetesen, asszonyom -  lép elő az árnyékból a szürke hajú szolgáló, a fiú felé nyújtva a jobbját.
Boldogan fogadja az ismerős, öreg kezet. Úgy futnak rajta a ráncok, mint a hegységek a térképeken, és mégis olyan puha a bőr a csontokon, mint a lovak orra. Mint az anyja kezén. De ez mégsem az övé.
- Jössz majd olvasni? - fordul vissza felé, megállítva a kifele tartó öreg hölgyet az ajtóban.  
- Amint lefürödtél. - mosolyognak rá vissza a szelíd kékek a halvány arcból.


- Ebből.
- Már legalább ezerszer hallottad..
Meg sem hallja az ellenvetést. Feldobja az elnyűtt könyvet az ágyra, és visszamászik ő is, elégedetten csapva fel a kopott borítót az első oldalon. Hagyja, hogy az anyja ráborítsa a takaróját, és közelebb húzza magához, a feje fölül nézve a megsárgult lapokat.
Ezredjére is csillogó szemmel bámulja a szöveget. A képeket, lassan betűzve ami alájuk van írva. Kívülről ismeri a könyv összes szavát, az összerongyolódott lapszélekre firkált jegyzeteket, és ábrákat, amikből jó néhányat ő maga is áthúzott már, nehogy eltűnjenek. De a legjobbak a képek. Térképek, és az Angyal Kardról szóló legendák. Ügyetlen gyerek-rajzok a margókon. Kincsvadász utak keresztül-kasul egész Veronián. Halkan meséli a legújabb tervet, az ujjával követve a helyeket, amiken keresztül vezet a szaggatott vonal.:
- ...és ha nagy leszek, elmegyek, és megtalálom a kardot. - jelenti ki ezredjére is magabiztosan. - Megkérem majd Leonard-ot, hogy adja nekem Nyálast, és együtt megkeressük. Elmegyünk előbb egészen Délre, a Braunpitz lábához, és onnan fel a Schattenschield-hegységbe, aztán meg elindulunk majd Északnak, és elmegyünk a Pusztaföldön is túlra - mutatja a térképen.
- Viszünk majd meleg ruhát, és  élelmet, meg vizet, és almát a kóbor lovaknak, és addig nem jövünk haza, amíg meg nem találtuk a kardot - hajt ásítva a következő oldalra, álmosan pislogva a betűkre.
- Holnap Bacchus mesterrel lesz órád. Azt mondja egészen jól haladsz már az írással is.
Oda sem figyelve bólint a dologra, a fekete rajzokat bámulva a lapon, amíg a vékony kezek beletúrnak a hajába, gyengéden igazítva helyre a kócos üstököt.
- Aztán kimehetsz Leonard-al lovagolni, ha akarod.
- Nyálason? - kapja fel a fejét hirtelen, és hátrafordulva felnéz az anyja arcába.
- Még nem. Majd ha nagyobb leszel. Egyelőre Fürtöst vidd ki. Őt is szereted.
Megadóan bólint ismét a dologra, visszafordulva az előtte heverő könyv felé, de már a képek is összefolynak előtte. Fáradtan dörzsöli meg a szemét.
- Most viszont ideje aludnod - szól rá határozottan az anyja, és elengedi a karjai közül, megigazítva rajta a takarót, ahogy hátradől a párnára.
- Te is jössz holnap? - kérdezi halkan, oldalra hajtva a fejét az ágya szélén ülő nő felé.
- Lovagolni?
Bólint a kérdésre, mire a sötétkék szemek mellett megint megjelenik a két ránc.
- Még az is lehet - mosolyog rá, félresimítva néhány tincset a homlokából. - De most tényleg ideje aludnod, mert még a végén nem fogsz elég nagyra nőni.
- Nyálashoz? - kérdezi fellelkesülve.
- Nyálashoz.
- Csodaszép ló, ugye? Ha felnövök az enyém lesz - mormolja maga elé, behunyva a szemét, így már nem láthatja a szavaira megjelenő újabb mosolyt a sápadt arcon.


Riadtan ébred a sötétben. Valami nem jó. Egy álom. Vagy kettő. Rosszak.
Sötét van..
Nyitva van az ablak, de nem süt be a Hold. Kitapogatja maga körül a takaróját, és lehúzza magáról, leugorva a földre. Fázik a talpa. De jobban fél. Elrohan az ajtóig, szélesre tárva azt a folyosóra, a meleg, narancssárga fényre. Úgy érzi, mintha üldöznék. Nem mer visszanézni a sötét szobába maga mögé. Az apja dolgozójából jön a világosság. Elindul felé, a rossz érzéssel a gyomrában. Nem tudja mi ez. Csak egy érzés. Nyomasztó lidérc-nyomás. Nem tud szabadulni tőle. Az álom hozadéka. Csendben siet a biztonságos fény-forrás felé. Beszélgetést hall. Az apja hangja. Aztán az anyjáé. Biztonság. Halk szavak. Már érti is őket.
- Nebelturm, és nem Schwarzritter, az Isten szerelmére! Kovácsolni született, nem koszos lovakat pucolni egy büdös istállóban.
- Tudod, hogy...
- Hogy a nagyanyád Schwarzritter volt. Tudom.. Ne haragudj.
- Bacchus mester szerint gyorsan halad az órákon.. Olvasni gyorsabban tanul, mint Lucian.
- Bár kovácsolni tanulna ilyen gyorsan..
- És ha nem fogja  soha megtanulni?
- Nem lesz lovászfiú.
- De ha azt szereti?
- Anya..

SZEGÉNY KIS NEBELTURM KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI
III.
[Írni és olvasni tudás pályázat helyett]

- E-le-fán.
- Micsoda, úrfi?
- Elefán. Mi az-az elefán, Bacchus mester?
- Elefánt az, úrfi. Olvassa el még egyszer! - mutat a lapra a csontos mutató ujj.
A gyerek szemet persze rögtön nem a szöveg köti le egy ilyen öreg dolog láttán. Mi tartja össze vajon? Aligha van a bőr alatt bármi is.. Nem, valóban.. Csak a fehérlő csontok.. Odébb mozdul, mintha az ujjbegy alól akarná kiolvasni a betűt, hogy oldalról is szemügyre vehesse a képtelenül rajzos kezet. Elképesztő. Mintha átlátszó lenne..
- A szó, úrfi. Olvassa! - dobog türelmesen az ujj a lapon. Hogy tud mozogni! Egészen lenyűgöző a sebessége. És olyan pontosan ütemezett, mint egy ingaóra. Mi lenne, ha a mester ujját rakná a nagyapja kakukkos órájába? Akkor is késne vajon?
- Cedrick úrfi, attól tartok nem lesz lehetősége ebédelni, amíg ki nem olvassa a betűket.
- Elefán.
- Csakugyan elefán volna?
- T.
- Hogyan?
- Elefánt. - javítja ki magát gyorsan - Az ujjától nem láttam, Bacchus mester - vigyorog fel a mellette álló öreg úrra békülékenyen.
- Hm.. - morran egyet megértően a fehér szakáll, visszahúzva az ujját magához - És a többi?
- „Az elefánt egy nagy, szür-ke, négylábú, nö-vény-e-vő emlős.”
- És tovább?
- „A bő-re majdnem teljesen szőr-te-len, és hosszú or-má-nya van. A fülei nagyok és le-gye-ző a-la-kú-ak. Az elefán...”
- Hogyan?
- Elefánt. „Az elefánt szeme kicsi, a lá-tá-sa gyenge.”
- Remek, úrfi. Egyre ügyesebb - rezeg elismerően a szakáll, egy lágy puffanással zuhanva a székébe.
- Mekkora egy elefánt, Bacchus mester?
- Nagy, úrfi - kerülnek fel a házi papucsok a lábtartóra.
- Nagyobb, mint egy ló?
- Van az háromszor akkora is.
- Látott már elefántot, mester?
- Sajnos még nem volt szerencsém. Általában ritkán látható. Ebben az évszakban - dől hátra kényelmesen a világos köntös a fotel sötét kárpitjába.
- És milyen egy elefánt igazából? Vad és szenvedélyes, vagy jámbor?
- Jámbor állat az, úrfi.  
- És hogyan kell elefántot fogni?
- Ásni kell neki egy Nagyon Mély Vermet, és letakarni ágakkal, amibe a figyelmetlen állat aztán belesétál. Írja le! „Nagy, mély, ve-rem” és „fi-gyel-met-len állat”!
A kezébe veszi a tollát, gondosan róva a betűket a papírra az öreg szemek felügyelete alatt. Ügyel a tintára is, nehogy elfogyjon, vagy megessen vele ami múltkor, mikor az egészet ráborította a mester hófehéren hullámzó szakállára.. Félúton belemártja a tollat a kalamárisba, óvatosan térve vissza az addig leírtakhoz.
- Úgy, helyes. Helyes, úrfi.
Már előre élvezi a fecske-vonalat. Az a kedvence, amióta megismerte. Sajnálja, hogy a nevében nincs. Szereti írni. A hurkokat is szereti. Olyan simák. Nem mint az „s”-ek és „v”-k. „N”-ek és „m”-ek, undok fel-le, fel-le mozdulatok, amik örökösen megtörik a lendületet..
Gyorsan végigszalad az eredményen, hogy megnézze, nem maradt-e le ékezet, mint a múltkor, mikor a dühös vérebekből dühös verebek lettek, de ezúttal nem lát ilyesmit. Persze akkor sem látott. De most biztos benne, hogy nem lát.
- Egyre szebbek a kisbetűi, Cedrick úrfi. Most gyakoroljuk a nagyokat. Írja, csupa nagy betűvel, egymás után: „Arany”, „Bokor”, „Cica”, „Dal”, „Egér”.. Figyeljen arra az r-re, úrfi! Úgy. Tovább: „Fekete”, „Gyűrű”, „Hó”, „Íves”, „Jeles”..
Összevont szemöldökkel rajzolja a kacifántosabbnál kacifántosabb kezdőbetűket szép, rendezett sorokban. Néha még meg-megbicsaklik a keze, jellegzetes bizonytalan vonalakat hagyva maga után a lapon, de az ábécé végére egészen bemelegszenek az izmai.
A másoló feladatokat már múlt héten maguk mögött hagyták. Nem volt szüksége a mintákra. Megjegyezte mit írjon, és hogyan, csak még ügyetlenek voltak hozzá az ujjai. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttek, hogy balkezes. A körök és vonalak az első órán még mentek.. De az azt követő két-három alkalom, mikor  már betűket rajzoltak, és minduntalan rossz irányba hurkolta az „l”-eket, és „k”-kat, rossz irányba húzta az „é”-re a vesszőt, és képtelen volt egyenesen haladni a papíron elég aggasztó jelek voltak. Se kovácsolni, se írni.. Olvasni, azt igen. Amit csak lehetett a házban..
Míg aztán a mester végül rá nem jött a csalafintaságra.
Azóta könnyebb lett. De még így is nehéz. De könnyebb. Most már csak írni kell megtanulnia, nem pedig az ügyetlenebbik kezével egyáltalán tollat fogni..
- És az utolsó: „Zsa-rát-nok”. Úgy. Helyes. Ékezet! Az-az.
- Írhatunk mondatot is?
- Írhatunk. Jegyezze: ”A lila elefánt kirepült az ablakon.”
- Kifér rajta?
- Attól függ mekkora az ablak. Egy nagy ablakon ki.
- Elférne az istállóban egy elefán?
- Két-három állásban elképzelhető, bár nem hiszem, hogy a lovak örülnének.
- És kapni hozzá kötőféket?
- Egy elefánthoz nem kell kötőfék, úrfi. Jön az magától, ha füttyentenek neki. Írja! „A lila e-le-fánt...”
Visszafordul a lapja felé, maga elé képzelve az ablak-táblák között kiröppenő lila elefántot, miközben írni kezdi a mondatot.
- Olyan az elefánt, mint egy üst, Bacchus mester? - kérdezi, miközben elefántot csinált az elefán-ból, újra belemártva a tollat a tintába.
- Mint egy üst?
- Nagy, és szürke.
- Nagyság és szürkeség tekintetében legalábbis.
- Nem szürkébb?
- Nem gondolom, hogy szürkébb lenne. Végzett? Akkor írja: „ A leg-szür-kébb elefánt.. sem elég szürke.. egy szürke üst.. szür-ke-sé-gé-hez.. képest.”
- Ez mit jelent, mester?
- Pontosan azt, amit gondol, hogy jelent, úrfi.
- Hogy az elefánt nem üst-szürke.
- Nem bizony. Elefánt szürke. Írja: „Elefánt szür-ke”
- Írhatok mást is? - pillant fel a karosszékében üldögélő öreg úrra, miután gyorsan lefirkantotta a szavakat.
Innen pont olyan az öreg, mint egy nagy, fehér, tudós-gombóc. Egy nagyobb széllökés biztosan lekapná a lábáról. Az egész nem lehet több néhány kilónál. Csupa ruha és szőr. Fázósan felborzolt tollú galamb. Meg sem lepődne, ha a következő veréb helyzetnél szavak helyett csak lehurrogná őt a bolyhos arcszőrzet.
- Írhat, csak mondja, hogy mit, uraságod.
De nem. Ezek még egyértelműen szavak. Öreges és reszketeg szavak, de szavak.
Felnőttesen megköszörüli a torkát az engedélyre, kihúzva magát az székén.
- „Nyálas.. szereti.. az al-mát.” - diktálja magának, a koncentrálás közben újra összeráncolva a homlokát. Nehéz ám írni, és beszélni egyszerre. Még balkézzel is.
- Ez mit jelent, úrfi?
- Pontosan azt, amit gondol, hogy jelent, mester - válaszolja, egészen az asztalra görnyedve a fránya „s”-nél. Ennél már csak az utána következő „z” borzasztóbb. Zászlócska, meg a fenét. Csukló-törő. Hullám. Az is. Miért kell hullámoznia egyáltalán? Miért nem jók az egyenes vonalak? És a kettőt összekötni..
- Cedrick úrfi, vegyen fel egy egészséges távolságot attól a laptól! Egy oldal sem szereti, ha ilyen közelről bámulják.
Ellenszenves ábrázattal távolodik el a gúnyosan vigyorgó betűktől. Még a nyelvét is kiöltené rájuk, ha nem lenne benne biztos, hogy azzal biztosan kibukna az öregből a galamb. Mert „a betűknek lelkük van, és nagyon könnyen megsértődhetnek, ha nem jól bánunk velük”. Hát ezek nyelvnyújtás nélkül is megsértődtek valamire. Legalább azt megmondhatná nekik, hogy mennyire csúnyák. Borzasztó rondák. De nem teheti, így csak összeszorítja a száját, és újra megmártja a tollat a tintában, bosszúsan indulva tovább a barátságosabb írásjelek felé. Majd ha a mester nem lesz itt..
- Az elefántok mit szeretnek, Bacchus mester? - kérdezi közben, kijavítva egy rossz helyre húzott ékezetet, mielőtt még leturbékolnák a fejét.
- Felettébb érdekes kérdés. Magam sem tudom.
- Talán ők is szeretik az almát - jegyzi meg, kirakva a pontot a mondat végére.
- Elképzelhető. A következő óránkra utána nézhetne, ha van kedve.
Ellenőrzésképpen újra végigszalad a szeme a szavakon, futólag bólintva csak az elhangzottakra.
- Az édesanyja felettébb büszke lesz magára, úrfi. Felettébb büszke. Rendkívül gyorsan tanul.
- Írhatok még valamit?
- Egy valamit. Aztán menjen ebédelni, mert engem szidnak majd meg, ha megint elkésik. Csak tudnák, hogy milyen ügybuzgó tanítvány, vissza sem tudom utasítani, ha egyszer tanulni akar.. De magyarázhatom én ezt a kedves édesanyjának. Mindig az a válasza, hogy én vagyok az idősebb. Igazán kiváló asszony. Örökölte a szemét, úrfi. Gondolom mondták már magának. Na de, tegye ki azt a pontot, és induljon, mert a végén még valóban elkésik, és én nem győzök majd mentegetőzni az édesanyja előtt, és higgye el nekem, egyetlen  férfi sem bírja sokáig egy ilyen nő előtt.



Bónusz elefánt:

Fel kell rá jutnia. Lovon már ült. De ezek elefánok. Nagy, szürke, lomha, négylábú, növényevő állatok. Alig látnak. Ott lóg az ormányukon az okuláré. A fülükre van hurkolva. Üstben főzik a vacsorát, a fülükkel legyezve a tüzet. Nem látja, hogy mit esznek. Talán almát.
Óvatosan kúszik a fűben a csorda felé. Egy, kettő.. Négy. Öt. Talán hat elefán. A legnagyobbat akarja. Mi értelme van elefán ülni, ha beéri egy kicsivel is? A kezében szorongatja a kötőféket, bár úgy gondolja, hogy csak akkor fogja használni, ha az elefán mégsem lenne jámbor állat. Sőt, annyira szenvedélyes lenne, hogy egyáltalán nem is szeretné a gyerekeket.
Vad elefán..
Ordítva ugrik elő a bokrok közül. Figyelmetlen állat ez az elefán. Lassú, és rövidlátó. Diadalittasan ugrik a szőrtelen szürke oldalnak, az okuláré zsinórjába és a hatalmas fülcimpába kapaszkodva. Az elefán csak odébb rándul alatta, de mozdulatlanul tűri, hogy felhúzza magát a hátára, átvetve a lábát rajta. Már amennyire tudja. Az elefán nem szimmetrikus állat.
Boldogan ügyeskedi magát előrébb. Megmarkolja a két nagy fület, nevetve hajolva felülről a kicsiny szemek elé. Szürke elefán.
- Előre! - utasítja dörgedelmesen az elefánt, kinyújtva előre a karját. Az elefán pedig megy, még fütyülnie sem kell. Rohan a mutatott irányba, az ormányával kapaszkodva a szemüvegébe, nehogy leessen.
- Cedrick Theodore Ernst Nebelturm, mégis mi az Isten haragját művelsz a szekrény tetején?
- Elefán-lovagolok! - válaszolja, elégedetten kapaszkodva a lebegő fülcimpákba - Gyorsabban!
- Gyere le. Most. Azonnal!
Fülig érő szájjal ugrik le az elefánról, hosszú karok közé zuhanva a földön.
- Alszol? - kérdezi a hang, félresimítva a haját.
Megrázza a fejét.
- Elefánt fogok.
- Gondoltam - mosolyog a szó - Gyere. Erre több van.
Vidáman követi a puha kezeket. Visszamászik velük a melegbe, elfészkelve magát a kényelmes lepel alatt, ami ráterül a magasból.
- Fogjak egyet neked is? - kérdezi, újabb elefán után kutatva a távolban - Igazán jámbor állatok.
- Feltétlenül fogj egyet. A legnagyobbat - feleli a hang, lágyan homlokom csókolva őt a sötétből.
Elvigyorogja magát a válaszra, és az oldalára fordulva újabb elefánok után indul a semmibe.

SZEGÉNY KIS NEBELTURM KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI
IV.

[Éneklő Betű]

Bal és jobb. Aztán bal. Jobb. Ami eddig középen volt az kikerül szélre. Egyszer balra, aztán jobbra. Aztán vissza középre. Bal és jobb. Bal..
Magában dúdolva fonja hármas fonatokba a feketeséget. A puha sörény mégsem akar fogyni a gyerek-kezek alatt. Annyi van belőle. Bármelyik nő megirigyelné a fényét. Dús, sötét zuhatag. Hullámzik a szélben, ha a gazdája vágtat..
- Cedrick! - felnéz a karám délutáni nyugodtságát kettészelő kiáltásra - Mi a lószart csinálsz?
Rávigyorog a lovászra.
- Anyád meg fog ölni, gyere le onnan.
- Miért? Nem is félelmetes.. - könyököl otthonosan a két fül közé.
- Nem érdekel, gyere le!
Nyugodtan vakargatja az egyik hegyes hallójárat tövét az ujjával. Esze ágában sincs leszállni. Olyan kényelmes. És alig került munkájába. És különben is olyan ritkán engedik fel Nyálasra. Vagyis soha. Soha nem engedik, így kimondottan, de néha azért beleegyeznek.. Mint ma. Most. Ebéd után. Mikor mindenki váratlanul „megfeledkezett” róla. Ez azért elég egyértelmű volt..
- Nem hallod? Gyere le, vagy lerugdoslak!
Rugdoss..
Nem törődik a közeledő lovásszal. Szórakozottan fúj a fekete sörény szálai közé, elvigyorogva magát a válaszul érkező elégedetlen prüszkölésre.
- Lapáttal foglak leverni róla! Aztán mehetsz állást pucolni hajnalig! Hallod?
- Cedrick von Nebelturm, szállsz le azonnal annak a lónak a hátáról!
Gondolkodás nélkül csúszik le a hátas nyakáról a határozott parancsot hallva. Összefogja a kezét a háta mögött, jó gyerekként hintázva a sarkán, míg az istálló túl felében megjelenő magas alak a lovásszal együtt a közelébe nem ér.
- Mit mondtam neked Nyálasról?
- Hogy nem lovagolhatom, amíg nagyobb nem leszek?
- És?
- És nem vihetem ki magamtól?
- És?
Az eget fürkészve hintázik tovább. Milyen érdekesek a madarak. Meg az a felhő.. Egészen oroszlán formájú..
- Nem akarod véletlenül megmagyarázni, hogy ezek után mit kerestél odafent?
Óvatosan pillant vissza az anyjára, egy másodpercre sem szüntetve a billegést.
- Leonard vitte ki reggel, nem én.. És nem is lovagoltam.. Csak felmásztam rá befonni a sörényét..
A kökény-kékek sarkában megjelenő ráncok egyértelművé teszik, hogy csatát nyert. Ártatlanul imbolyog tovább Nyálas mellett, tehetetlenül fojtva magába a jókedvét, ahogy a hátas meglöki őt a vállával, majd reakció híján beletúr a hajába.
- Hogyan másztál fel egyáltalán rá?
- Megmutassam? - kérdezi boldogan hátat fordítva, fél kézzel már bele is kapaszkodva a a dús sörénybe, miközben a puha ormány lehajol hozzá.
- Ne! Ne mutasd - intik le a mosolygó szemek - Leonard, nyargald fel nekem Fürtöst.
- Hova mész? - fordul vissza az anyja felé, oda sem figyelve Nyálas bökdösődésére.
- Vásárolni.
- Alda beteg, asszonyom?
- Kiadtam neki a napot - feleli a nő, elnézően ingatva meg a fejét, ahogy a fia egy darabig még tűri,  majd kénytelen-kelletlen végül mégiscsak elneveti magát a tarkóját csiklandozó ló-lélegzettől, és hátat fordítva birokra kell a csökönyös hátassal, kiüldözve őt a karám nyitottabb részébe - Egyébként sem bírja már az ilyen utakat - folytatja aztán egy megjelenő, halvány ránccal a szemöldöke fölött, ahogy a ménnel kergetőző gyerekét figyeli - Találnom kell mellé valakit, aki segít neki. Addig is én megyek.
- Egyedül? Ne kísérjem el?
- Nem szükséges. Lucian utánam jön majd. Egy páncélt vitt hajnalban, nemsokára vissza kell érnie.
A lovász csak biccent egyet, lerakva a kezéből a nyerget, hogy előrehozza a pej lovat az asszonynak.
- Én is mehetek? - ugrándozik vissza a fiú anyjához, a nyomába szegődő hátassal.
- Nincs más dolgod? - kérdezi  a barátságos hang szigorúan, karba fonva a kezét a melle előtt.
Elgondolkozva kezd megint billegni a sarkán. Az ég. A felhők.. Elnéz a háttérben pakolászó lovász felé. Aztán hátra, a válla fölött, a nagy fekete foltra. Dolga..?
Dolga.. Hm..
- Nincs. Nyálas már elég szép - vágja ki magát végül magabiztosan. Nem, dolga egészen biztosan nincs.
- Akkor gyere. Leonard, Zsiványt is.
- Majd én!
És már rohan is, felnyúlva az egyik bentebbi állás ajtajához. Nevetve tűnik el benne, kacarászva bukkanva fel ismét, a játékos csipkelődéséről Zsiványnak keresztelt hátassal a nyomában. Hátra-hátra pillantgat, hogy követi-e még a ló, aki csak az előtte haladó hát bökdösésével jelzi az igent, mire az anyja megint csak elnézően ingatja meg a fejét.


- Megnézhetem a lovakat?
Az anyja csak egy mosollyal engedi útjára. A lovakat. Persze. Mindig azokat. A lovakat.. Érdeklik is őt a gyümölcsök. Az almák talán. Ha szépek. Meg a répák. Amit a lovaknak adhat.
Boldogan rohan a karámok felé, az emberek lábai közt cikázva jobbra-balra. Egy lány ibolyát árul, egy bódénál ékszeres, egy öregasszony a kosaraival, az utána kiált, de meg sem hallja. Csak száguld tovább a téren a négylábúak felé, egyetlen ugrással kapaszkodva fel a számukra fenntartott rész kerítésére.
Napokig képes volna ezt csinálni. Lovakat nézni. Felkönyököl a fára, a kezére fektetve az állát. Minden más, a „bevásárlás” untatja. És idegesíti is. Annyi ember, annyi zaj, annyi fölösleges kör.. A lovak. A lovak azok teljesen más téma.
Vannak itt barnák, szürkék, fehérek, pettyesek, foltosak, igáslovak, szimpla lovak, csúnya lovak, szép lovak, fiatalok, idősebbek, harapósak, szelídebbek, és a nap folyamán  folyvást cserélődnek. Lát néhány csontig soványodott állatot is köztük. Hogyha lehetne mindet begyűjtené. De tudja, hogy ez nem ennyire egyszerű. Már vitt haza így lovat. Az apja néha megengedte. A józan ész határain belül. Leonard-dal talpra állították őket, aztán valamelyik szegényebb paraszthoz kerültek a környéken. Azóta is látogatja őket néha. De már a tudattal is megelégszik, hogy jó helyen vannak.
Jó embereknél.
Ha nem tanul meg soha kovácsolni, és még patkolókovácsnak sem lesz jó, akkor csak simán a lovakkal fog foglalkozni. Márpedig nem fog megtanulni. Egyszer majd az apja is belátja. Próbálkozik, mert elvárják tőle, de nem fog... nem akar... kovácsolni..
A fémek ridegek. A lovak melegek. A fémeknek nincsenek gondolatai. A lovaknak vannak. A fémeknek nincs jellemük.. Az apja szerint van nekik. De ez mind csupa kitaláció, hogy megkönnyítse vele neki a tanulást. Hátha. "Rá fog érezni." "Biztosan rá fogsz érezni.." Jóindulatú hazugságok. Kovácsoljon Lucien. Ő úgyis tud. És szeret is. A fémek is szeretik őt. Neki elhiszi, ha azt mondja, hogy az acéllal türelmesnek és udvariasnak kell lenni. Nevetve figyeli a bátyja alakját, ahogy az illedelmesen meghajol a tegnap otthagyott, félig kész penge előtt a sötét műhelyben:
- Ugyan már Acél uram, igazán, csak addig ütöm amíg meleg! Aztán mehet hűsölni a vízbe.. Semmi baja nem lesz, higgyen nekem! Holnaputánra már egy csinos kis tokban fog pihenni, és meglátja, úgy fognak bánni magával a megrendelői, mint magával az Angyal karddal! Na, ne legyen olyan csökönyös..!
Mert Lucien ilyen.
Ő meg nem.
Unja már az összehasonlítást. Amennyire szereti a bátyját annyira gyűlöli, ha hozzámérik. Az ő helye a lovaknál van. Nem a műhelyben. Kit érdekel egy név? Csak egy szó, amivel beazonosítják. Leonard is lehetne Nebelturm, és akkor neki is ott kéne állnia naphosszat az üllőnél..? Vagy Aldának. Az apja öreg komornyikja Nebelturm. Csak azért nem kovács, mert túl alacsony rangú, és mert már az  apja is inas volt. Meg a nagyapja..
Csak egy név. Undorító, nyálkás, ködös, ragadós név..
- Hé, fiú! Akarsz egy kis pénzt keresni?
Felkapja a fejét a gondolataiból kiragadó kiáltásra, hátrafordulva a nagydarab hang felé.
- Értesz a lovakhoz?
Bólint a kérdésre, leugorva a karám széléről.
- Helyes. Vidd el nekem Boldizsárt a Három Nővérbe. Keresd vele Konrad-ot. Mondd, hogy a nagybátyja küldött, és lássa el a lovamat, vagy én látom el őt. Megértetted?
Bólint a kérdésre, elkapva a felé nyújtott kantárszárat.
- Nesze! - hajit a kezébe egy kisebb fajta erszényt a jókora nemes úr -Meg ne lógj vele, mert agyoncsaplak! Vegyél magadnak belőle egy jobb korsó sört. Ráfér arra a színtelen képedre. Eredj!- utasítja a rekedtes hang, kinyújtva a karját előre, de helyette csak ő fordít hátat neki, elkacsázva a tömegbe, egy feltűnően düledező ház felé a sarkon.
Megsimítja a szürke orrot, mire az alacsony, zömök hátas megrázza a fejét. Igásló ez, nem lovaglásra való. Főleg nem egy ekkora embernek..
Lassan rájuk alkonyul. Nem nézi az időt. A szürkeség  észrevétlenül telepszik rájuk, és a környező utcákra. Csak érzi, hogy sötétedik. Nemsokára kigyúlnak majd az első lámpások, és a hűvös esti levegőben aztán lecsendesül a világ. Nem hozott magával köpenyt.. Nem gondolta, hogy eddig maradnak. De még nem fázik. Felakasztja az övére az erszényt, és elindul a mutatott irányba a hátassal, megkeresni a Három Nővért.


Mire a szembejövőktől útbaigazítást kérve eljut a fogadóba, már jócskán ráesteledik. Meggyorsítja a lépteit a kövezett utcákon.
- Hogy a nagybátyám..? Ja hogy a nagybátyám! Az mindjárt más! Mér’ nem rögtön ezzel kezdted kölyök? Persze. Boldizsárt.. Hogyne-hogyne..
Nem szívesen hagyta ott a lovat a Konrad-nak nevezett unokaöcsnél. Borszaga volt. Visszataszító szaga.. Csak udvariasságból nem fintorogta el magát, ahogy az közelebb hajolva hozzá megveregette a hátast a feje fölött, kilöttyintve egy adagot a lába elé a kezében szorongatott korsóból.
- Boldizsárt, hát persze..
Ott hagyta neki az erszényt. Hogy rendesen lássa el a lovat. Ő maga levette ugyan róla a nyerget, és bevezette egy szabad állásba, de lecsutakolni és megabrakolni már nem maradhat.
- Persze, Boldizsár, persze.. Hogyne kölyök, elsőosztályú abrakot kap, el-ső-osz-tály-út, ha mondom..
Mostanra rendesen visszahűlt a levegő. Az anyja is aggódhat már..
Az istállóhoz megy, ahol a lovakat hagyták délután, de a lovász nem tud felvilágosítást adni. Emlékszik rájuk, hogyne emlékezne, a magas, sötét hajú nőre, és a fiára.
- Nem, úrfi, az anyja még nem járt itt. Délután óta nem - rázza a fejét a férfi.
Gondolkozva sétál vissza a piactérre. Körbenéz a kihalt utcákon, megszokásból rágva a száját közben.
Ha anya lennék, hova mennék..?
Egy közeli ivóból ajtócsapódás hallatszik, és egy pár zuhan ki a hideg utcakőre nevetve. Odafordul egy percre, a szájrágást továbbra sem szüntetve. Utánuk ordítanak. Vihorászva szedik össze magukat, hasonló trágár megjegyzésekkel viszonozva a bentieket, döngve csapva vissza az ajtót maguk mögött, ahogy újra átbuknak a küszöbön. Aztán csönd.
Vásárolni.
Elindul a kezdőpont felé. Zöldségek. Még több zöldségek. A harmadik zöldségesnél kéredzkedhetett el a lovakhoz. Ott már nagyon unta. Mennyivel egyszerűbb volna, ha be lehetne mondani valahogy az egész városba, hogy:

„ Elhagytam az édesanyámat. Kérem, ha valaki látta, jelezze neki kérem, hogy a fia várja a ló-karámoknál.
Tisztelettel, Cedrick Theodore Ernst Nebelturm " (csakhogy az anyja is tudja, hogy tudja, hogy bajban van, amiért elveszett).

De ezt nem lehet bemondani. Pedig könnyű lenne. És fordítva is működhetne persze.

„ A fiam elkóborolt. Megint. Keressék a lovaknál. Rá fognak ismerni.
– Lilian von Nebelturm " (mert ő nincs bajban, amiért a fia elkóborolt.)

Tétován néz körbe az üres zöldséges stand mellől.
Hús.
Továbbindul.
Mi kellhet még? - áll meg újra egy hentes néptelen bódéjánál.
Mit tudnak annyit vásárolni az asszonyok? Hús. A zöldség nem is lenne fontos. Az apja szereti a jó bort.
Bor.
Honnan jön a bor..? Fejik? Vagy terem..?
Tanácstalanul rágja a száját.
Fejik - állapítja meg.
De hol fejik? Rettenetesen unja már a vásárlást.
Újból megindul előre. Talán kiáltoznia kéne. Vagy visszamenni az istállóhoz. Az lenne logikus. Ott várni. Fene se fog képzeletbeli bevásárlást végezni ebben a nyirkos ködben. Nem is vesz semmit. Csak „nézelődik”.. Úgy látta az mindig kihozza a sodrából az árusokat. Még a képzeletbelieket is.
Bor, bor..
Nyugodtan szaglálódik bor után a csendes utcákon, bár az unokaöcs rendesen kimarta az érzékelő receptorait, azért még érez. De ami megcsapja az orrát az korántsem bor. A bort nem bírja..
Akaratlanul is megindul az illat után. A bort nem bírja, de... Egy kis sikátor mellett találja magát, alig néhány méternyire. Itt már szabályosan marja a torkát. Megtorpan a sarkon. Nem akar befordulni rajta. Nyel egyet. Nem akar.. De az a szag úgy vonzza.. Utálja..
- Anyám..? - szól bele a sötétbe bizonytalanul, előre lépve. Az egyetlen szót mondja, ami még biztonságban tartja. Tágra nyílt szemmel figyeli a fekete alakokat az egyikük kezében imbolygó gyér lámpa-fényben. Melyik az? Honnan jön? Vörös szag..
- Cedrick! - az ismerős hangra lekapja a fejét, a szűk utca szélén, egy lejárat tövében térdelő nőre - Menj, keresd meg az orvost! Siess! Egy asszony leesett a lépcsőn. Vérzik a feje.
Látja megvillanni a kövön, az anyja válla fölött. Vörös. Nyel egyet. Vérzik.. A férfiak egyike bizalmatlanul méregeti. Ketten vannak még, vagy hárman. Az anyja elfordul tőle, halkan beszélve valakihez. Nyel egyet.
- De asszonyom, mi nem engedhetjük meg magunknak az orvost.. - veti ellen a lámpást tartó férfi, de az anyja válaszát már nem hallja.
Riadtan menekül ki a sikátorból. Keresztbe a városon, ököllel esve a doktor ajtajának. A korosodó öregúr néhány szóval lenyugtatja a küszöbén, és behívja magához, leültetve egy székbe, míg összepakolja a táskáját. A kérdései logikusak, és higgadtak, csakhamar valamelyest valóban lenyugtatva velük a gyereket. De ahogy újra végigsiet a hideg utcákon, a nyomában kocogó doktorral, és megérzi azt a szagot, megint úrrá lesz rajta az az érzés.. Rémülten követi az orvost, mikor az megérezve az ijedtségét a sarkon könnyedén maga mögé utasítja. Nem mond semmit, csak puhán a vállára helyezi a kezét, előresietve a lépcső aljában álló alakokhoz.
Hallja a kialakuló halk beszélgetést. Csendes, határozott kérdések és válaszok. Tehetetlenül lép közelebb a jelenethez. Az orvos az anyja mellett térdel. Pont nem látja kihez beszél. Ott fekszik a földön.. A lába még beljebb viszi a szűk utcába. Fullasztja az illat. Olyan kicsi a hely, olyan sok a vér.. Sűrű függöny.. Émelyeg tőle..
- Anyám.. - nyögi halkan. Az anyja oda sem figyel rá. Senki se figyel rá. Egy láthatatlan alak fölött görnyedeznek.
Újabb lépést tesz előre. Nem akar. Nem akar menni. Nem akar látni.. Nem kíváncsi rá.. Összeszorítja a szemét, de azt valami újra kinyitja. Remeg a keze. Még egy.. Már lát egy pár lábat. Az anyja előtt a földön.. Egy koszos kövön szétterült szoknya.. Házvezetőnő. A lámpás fénye ide-oda imbolyog fölötte. A doktor újra kérdez. A barátságos hang felel. Csak az orvosok képesek így beszélni. Ilyen nyugodtan, egy összetört test láttán..
Nyel egyet. Szólnia kell.. A látótere egyre feljebb kúszik az összepiszkolódott szoknyán. Két kéz pihen a földön. Az egyiket az anyja ujjai fonják körbe vigyázva. Öreg kezek. Ráncosak. Nincs rajtuk ékszer. Olyanok, mint Aldáéi. Munkától megpuhult kezek.. Puha bőr, mint a lovak orra. Nem akar..
Nehezen emelkedő-süllyedő mellkas az anyja térde előtt. Kéken lüktető erek a felgyűrődött blúz ujjai alatt. Nyugtalanul mocorgó árnyékok. Nem akar..
Vörös. Vér. Nem akar.. Folyik a kövön. Egy nyak, már vérben fekszik. Világos, egészen halvány, undorítóan rózsaszínes, lefolyik az egyenetlen talajon, nem olyan sötét, mint amilyet az apjánál látott. Néhol elnyeli a föld. A föld issza.. Rosszul van. Egy száj, egy orr.. A nyugtalanul táguló orrcimpák ütemét az övéi is átveszik, még többet nyelve a sikátort betöltő szagból. Ráncok. Vörös.. Nem.. Két szem, halvány kékek, az égre merednek, aztán az anyjára, az orvosra, visszataszítóan kattognak az üregükben. Ide-oda.. Vér. Petyhüdt homlok, valaha boltozatos lehetett, most egészen ráfeszül a bőr, mindenhol máshol lóg, itt nem, egészen fehér alatta a csont, és vékony, kék erek futnak rajta ide-oda, a szemek ütemére, ide-oda, fehér haj, ősz, göndör, vér, beleragadt, a vér, beleragadt a hajba, fehér hajszálak, vörösek, rózsaszínek, és alatta egy seb, valahol, egy seb, és folyik, hússzínű, vér, az illata, a néni, az az érzés, a szabálytalanul érkező légrohamok a tüdejében, vérízű illat, vérszagú íz, rosszul lesz, rosszul van, a néni, a vér, nem tud beszélni, mondana valamit, ordítana, kiköpne, ha attól jobb lesz, levegő kell, de az nincs csak a szag, az érzés, de a vér, öreg vér, hajba ragadt vér, törött koponyából ömlő vér, rózsaszín, ott marad majd a kövön, a nyoma, és a néni, kék szemek, az övét nézik, a vén, ráncos kékek az övét nézik, nem kattognak tovább, csak nézik, merednek, az orvos nem beszél, az anyja, az anyja, a vér...
Erős marok ragadja meg a gallérját, és rángatja ki a sikátorból, kihajítva a sarokra. Elhányja magát. A vér, a halott néni-szemek, halott, ráncok, hullámzik benne az undor. Öklendezve támaszkodik a nyirkos falnak, remegve szívva be a hideg ködöt. Hideg. Hideg. A kőnek nyomja a homlokát. Émelyeg a gyomra. Nem akar rágondolni, de az a kép, az a kép, hajba ragadt agyvelő.. Köhögve görnyed előre, kiöntve a hasa maradék tartalmát is a falra.
- Jól vagy? - érkezik a kérdés, ahogy lihegve maga elé bámul a földre.
Megrázza a fejét.
- Csak ne gondolj rá. Gondolj Nyálasra. Holnap kikönyörgöm anyánknál, hogy felülhess rá.
Behunyja a szemét. Nyálas. Fekete sörény, úszik a szélben, sörény, fekete, lebeg, fehér, fekete-fehér, haj, csombékokba ragadt haj.. Újra érzi felliftezni a gyomrát a fogai közé, de már semmi sem maradt benne, csak a keserű epét nyeli vissza nyögve.
- Nézz rám.
Megfordul, a falnak vetve a hátát. A fekete éjszakában fekete hegyként borul fölé a bátyja köpenyes alakja. Elveszi a felé nyújtott kendőt, megtörölve vele a szája szélét. Az ismerős Lucien illat valamelyest megnyugtatja. Lehunyja a szemét, a kőnek támasztva a fejét, a teste mellé hanyatló kezében továbbra is ott szorongatva az anyag darabot.
- Gyere. Visszakísérlek a lovakhoz.
Engedelmesen tolja el magát a faltól a majd’ tíz évvel idősebb bátyja parancsára, és hagyja magát visszavezettetni az istállóhoz. A kövekre mered a lába alatt, de az agyába égett kép vissza-visszatolakszik a fejébe. Szédelegve bandukol a bátyja mellett. Rosszul van. A kövek kifutnak a szeme elől, de elkapják, mielőtt felbukhatna. A hosszú ujjak megint galléron ragadják, és felhúzzák magukhoz, megnyugtatólag a vállán maradva a továbbiakban.


A lovász csak néhány szavas tájékoztatást kap. Azonnal hellyel kínálja őt odabent, de elutasítja, inkább a lovakkal maradna, így a férfi végül egyedül indul el befele, hogy hozzon egy pohár vizet.
Nekidől az egyik állás ajtajának, lecsúszva a földre. Nem néz fel a lova nyergén pakolászó bátyjára. A tenyerébe dönti a fejét, az ujjait összefűzve a homloka előtt. Az istállóban meleg van, lószag, de a nyitott ajtón át bekúszik a köd, lemosva az arcáról a kihűlt verítéket.
- Anyánkkal ezt elintézzük, és aztán hazamegyünk - nyújt le egy pokrócot neki a magas alak, az árnyékával egy másodpercre megint kitakarva minden mást maga mögül, ahogy felé fordul.
Elveszi a takarót, és az ölébe fekteti, futólag bólintva csak a kijelentésre.
- Hé, jóember! Nyergelje fel a lovakat nekünk, kérem - szól oda a bejáratnál felbukkanó lovásznak, és elveszi tőle a vizet, leguggolva azt is odanyújtva az öccse elé, miközben a férfi biccentve hátra indul a két állatért.
- Tessék.
Elfogadja a poharat, óvatosan belekortyolva a folyékony hidegbe.
- Jobban vagy?
Bólint a kérdésre, az állásnak döntve a fejét.
- Nemsokára visszajövünk. Maradj itt.
Lehunyja a szemét, ahogy a bátyja felemelkedik mellőle, még egyszer hátraszólva a lovásznak, hogy vigyázzon az öccsére, amíg vissza nem érnek az anyjával.

A MÉLA VÁMPÍR SIRÁMAI
I.
[Alapvető elsősegély pályázat helyett]

[Éneklő Betű]

Megállítja Nyálast, oldalt fordítva őt az úton.
- Csak egy kis alamizsnát, uram, csak a gyerekeimnek, nem tudnak mit enni..
Nem tetszik neki a koldus. Beleszimatol a levegőbe, megszokásból, ide-odatekintgetve közben az útszéli rét, és a háta mögötti erdő sűrűje közt.
- Uram, a gyermekeim, a feleségem..
Visszafordul a rókaarcú felé, lenézve rá a nyereg magasából, türelmesen léptetve odébb a menni-készülő lovát.
- ...alamizsnát...
Még egy darabig figyeli a férfit, aztán lehajol, a nyeregtáskába nyúlva egy erszény után.
-  Na nézd csak, mégsem olyan kegyetlen, mint mondják! - vigyorodik el az idegen nyájasan - A nagylelkű hegyes-fogú, méltóztatik kiejteni néhány váltót abból a szűk-markából..
Nem érti a koldus hirtelen jött hangnem-váltását. Nem tetszik neki. Visszahúzza a kezét, újra ráfogva a kantárszárra, de a férfi nem mozdul előle.
- Mondtam neked Kurt, hogy ha elég szívszaggatóan kéred adni fog. Mindig adnak. Ettől nemesnek érzik magukat.
Felkapja a fejét a háta mögül felhangzó szavakra, megrántva Nyálas orrát arrafelé. A fák közül még ketten lépnek ki. Visszatáncoltatja a lovát, megfordítva őt az úton, de valami megragadja a köpenyét, lerántva őt a nyeregből. Tehetetlenül zuhan a porba, a kezével tompítva az ütést. Megpróbál felállni, mire egy csizma orra úgy rúgja gyomron, hogy ha mutatnák neki sem tudná merre van a fel.
- Na nézd. Látod?
Kérdezi a csizma, könnyedén a hátára taszítva a földön.
-  Hm..
- Érted már? Ezeknek mind egyforma a pofájuk.
Ég.
Hát ott a fel..
Újra nekiveselkedik, odébb gördül a földön, és felrúgja magát, elhátrálva a három idegentől.
- Látod? Még úgy is mozog.
- És mind ilyen, azt mondod?
- Azt. Amennyivel csak találkoztam, mind ilyen volt.
Ide-oda kapkodja a tekintetét a férfiak között, egyik arcról a másikra. Róka, a másik valami madár, talán sas, és egy sehova sem besorolható harmadik pofa.. Átlagos emberek. Még csak fegyverük sincs. Nem érti. Megfordulva újra belekapaszkodik a nyeregbe, de ahogy másodszorra is megragadják a gallérját, a kardja után nyúl, lendületből vágva hátra vele. Valaki félreugrik az útjából, miközben egy ököl szimultán telibe kapja az állát oldalról. Dühödten fordul arra, de a róka-képű vigyorogva húzódik hátrébb a karja elől, és a balról a sípcsontjába ékelődő cipőorr megint fordulásra készteti, mire a háta mögé került férfi beletapos a védtelen hagyott térdhajlatába. Kibukik alóla a lába, zuhan utána, haragosan forgolódva a háromszögben álló alakok között, a kardját a legközelebb állóra fogva.
- Kíváncsi vagyok ez melyik fajta lehet.
- Hát nem Finsterblut.. - fintorogja el magát a balszélső a rászegezett penge láttán. Malac. Most már látja. Róka, sas, malac..
-  Akkor biztos Schwarzritter. Nézd a lovát - fordul Nyálas felé a jobbszélső.
- Szép.
- Szép lova van, jó uram. Tud róla? Mit szólna, ha alamizsna helyett őt vinném el a gyerekeimnek? - kérdezi az idegen visszafordulva hozzá, kedvesen rámosolyogva. - Az asszony majd beízesíti.
Vadul veti rá magát a férfira, vak indulatában csak a kard gombjával vágva a lábáról ledöntött róka-pofába, és nem egyből a pengével hasogatva szeletekre a vékony testet maga alatt. Ketten rángatják vissza a földre, néhány határozott rúgással meg is erősítve benne, hogy hol a helye.
- Nézd a lovára mennyire morog - köp félre a malac-képű hátrébb lépve, az ingujjával megtörölve a száját.
- Nem is csoda. Nagyon szép lovacska.
- Vigyük el. De komolyan. Bárki megirigyelné.
- Fogd meg.
Adja ki a parancsot a harmadik, felnézve a földön fekvő vámpírról. Egy darabig követi a malac alakját, ahogy az kedélyesen billegve közeledik a néhány méternyire rettent lóhoz, aztán a feltápászkodott társára néz.
- Jól vagy?
- Kutya nagyot ütött.. - húzza félre a száját amaz, grimaszolva tesztelgetve a fájdalom határait.
- Kellett neked húzni.
Tehetetlenül fordul odébb a porban. Eszeveszetten kutat valami után a gondolataiban, a lovához közeledő puha alakot figyelve. Nyálast nem hagyhatja.. Nem hallja a feje feletti beszélgetést. Nem érdekli. Nyálas.. Látja, hogy nem fél. Nem fog elfutni.. Riadtan hátrál még a malac-kezek elől, de nem fog elmenni.. Megpróbál feltápászkodni a földről, de egy talp visszanyomja a porba, kedélyesen rajta felejtve a súlyát. Nyálas. Hosszú méterekre van tőle.. Nem érheti el.. Felüvölt fájdalmában, és ahogy ketten erre felrángatják, halkan csitítgatva, hogy ne verje fel az út csendjét kiverekszi magát a karokból, és őrült módjára mégis megindul a hátas felé. Lihegve száguld, a nyomában a két másik idegennel, akik a nyakába vetik magukat, alig néhány lépésnyire buktatva fel őt a malac-arcú harmadik előtt. Újra elordítja magát, belemar egy keze ügyébe kerülő testrészbe, és kitépi magát a fogásból. Felkap egy követ a földről, dühödten vágva a lovához. Szavak nélkül bömböl a hátasra, újabb követ hajítva felé.
- Na, ne!
- Megharapott!
Rekedten felmordul, ahogy valamelyik újra maga alá gyűri a porban, vadul küzdve a túlerőben lévő karok ellen.
- Az anyád..
- A ló!
- A jó édes..
- A ló! Mi legyen..
- Fogd meg!
- Megharapott!
Felnéz a hátasa után iramodó alakra, aki meggondolatlanul a néhány méternyire elriasztott, tehetetlenül ingázó lóra veti magát, mire Nyálas ráfordulva akkorát rúg rajta, hogy odáig hallja a bordakosár reccsenését. A férfi berepül az árok menti fűtengerbe, és ott is marad. Talán a nyakát is kitörte valami kövön.. Fölötte felkiáltanak, a róka-képű a pórul járt szerencsétlen felé rohan, már meg sem próbálva elkapni az elfele vágtató ijedt hátast, míg a másik dühében újabbat taszít rajta a földön. Könnyezik a szeme a belement portól, de makacsul pislog tovább a távolodó fekete foltra, egészen kicsire húzva magát a taposó csizmák alatt.




- Mozduljon meg fiam, egyedül nem tudom felemelni.
Ki van száradva a szája. Eső..
- A lovam..
Marja a hang a torkát..
Eső, csak egy kis..
- Jól van az fiam, most segítsen nekem, ne egyedül kelljen itt emelgetnem.
Szikár, szívós kezek húzzák az ég felé.
Nyögve hagyja, hogy felültessék. Kinyitja a szemét, de a szürke fény vakítja. Balra. Balra miért nem..?
Csak egy kis eső lenne..
Kis, fonnyadt vállak bújnak a karja alá, olyan vehemenciával indítva meg őt felfele, hogy ha ellenkezne sem maradhatna a földön. Kénytelen maga alá terelni a lábait, még ha nem is érzi úgy, mintha valóban ott lennének. Olyan gyengék.. Biztos, hogy az ő lábai? Minden olyan..
Kénytelen menni. Mintha egy tömzsi, karakán oszlop lenne a hóna alatt. Húzzák.
Kénytelen..


- A lovam..
- Ne makogjon. Olyan lázas, hogy azt egy tisztességes tűzhely megirigyelné! Feküdjön nyugodtan.
- De..
- Maradjon veszteg, fiam!
Tehetetlenül veti oldalra a fejét a szűk heverőn. Veszteg.. Újra érzi a homlokán a nedves hideget.
Összeborzong a köré tekert rongyok alatt.
Veszteg..




Álmosan figyeli a sarokban tengődő kaszást. Magányos nyolclábú. Legalább a lábainak van párja..
Visszacsukja a szemét. Furcsa szagú a takaró..
Lustán járatja körbe a tekintetét a szobában. Melege van, de a néni ráparancsolt. A kutató pillantása fennakad a tűz fénye előtt görnyedő alakon. A néni.. Ódon bútordarab a többi között. Vénséges vén, mesékben leírt gonosz szipirtyó, és egy jó tündér furcsa elegye. Erdő-mélyi kunyhóban kuporgó magányos nagymama..
- Ne nézzen.
Visszafordul a pók felé.
- Ki tudja lyukasztani az ember hátát azokkal a szemekkel - morog a horgoló csontkupac a kandalló mellől.
- Még mindig a lova miatt mérges?
Még csak nem is rablás volt..
Egykedvűen követi a hálójáról leereszkedő fekete pontot, ahogy az komótosan levitorlázik a szekrény tetejére.
Csak azért csinálták, mert megtehették..
És most fogalma sincs, hogy hogyan tovább..
- Menjen ki a macskáért, ha nincs jobb dolga, mint búslakodni! Fáj a térdem, estére itt lesz a vihar.
Szótlanul mászik ki a fészkéből az engedélyre, lerugdosva magáról az undok rongyokat. Grimaszol egyet, ahogy meglátja a kötést, ami tökéletes bénaságban tartja a jobbját már napok óta. Utálja, de a néni ráparancsolt, hogy ne piszkálja.
- Kapkodja magát, fiam! Aztán terítsen meg, kész a leves.
Némán zsörtölődve indul kifele a szűk, sötét szobából.
- Kabátot vegyen az Isten szerelmére! Nem fogom tüdőgyulladással is kezelgetni!
Morogva húzza a fejére a köpenyét a fogasról, tessék-lássék módra átvetve a nyakán. Fog is öltözködni egy anyóka kedvéért..
Kilép a szürke napsütésbe, behúzva maga mögött a rozoga kulipintyó ajtaját. Kívülről még kisebbnek tűnik a viskó, mint belülről. Nem is érti, hogyan fér el benne bármi is. Főleg annyi minden, amennyi a néninél van..
Körbenéz az úton, a kövér, szürke macska után kutatva a fák között. Füttyent egyet a csendben, de a hang csak néhány madarat, és őt magát riasztja meg. Zajt hall az erdő felől, mire automatikusan odakapja a fejét, de hiába várja a felbukkanó fekete formát. A szeme még mindig makacsul követeli, mindenhol, hiába tudja, hogy...
A mellkasára hajtja az állát, a szemeire szorítva a szabad kezét. Valami a lábának dörgölőzik, elégedetten ide-oda tekergőzve a csizmája körül. Égő torokkal néz le a szőrcsomóra.
Egy szélroham végigsüvít a fák tetején, néhány korai hópelyhet sodorva felé észak felől. Felnéz a magasan kergetőző sötét felhőkre, aztán lehajolva fél kézzel felkapja a macskát a vállára, és visszalép a meleg  lakásba.




- Ne elégedetlenkedjen. Várárkot akar az arcára?
Nyugtalanul fészkelődik a nyikorgó sámlin, ahogy az öreg-kezek visszafejtik a kötést a homlokáról, tehetetlenül megrándulva a hajtövéből kitépett kötszerre.
- Hagyja levegőzni - fordul el tőle a néni, a tűzbe hajítva a fehér rongydarabot.
Óvatosan mozdul odébb a fejőszéken.
- Ne tapogassa! - ripakodik rá a görnyedt test a sarokból.
Visszakapja a kezét a vékony varratról. Mintha egy mennydörgést nyelt volna el az öregasszony abban a borsszemnyi lényében..
- Inkább mosdjon meg, már éppen ideje volna - lök elé egy nagy lavór vizet a néni a földön.
Elgrimaszolja magát a hideg kútvíz láttán.
- Ne vágjon arcokat! Mosakodjon! - parancsol rá a görbe mutatóujj.
Kénytelen engedelmeskedni. Megmozdul, hogy belemerítse a kezét a vödörnyi jeges folyadékba, de ahogy a víz fölé hajol, annak tükréből egy idegen bámul vissza rá.
- A sebre vigyázzon. Vagy tudja mit, inkább hagyja az egész arcát, majd megtörli egy nedves ronggyal később. Azon már úgyse segítene egy alapos csutakolás sem - pörög tovább az anyóka nyelve a sarokból, ahogy ide-oda pakolászik a koszos ablak előtt, a hóna alá kapva egy kisebb kosarat.
Tárgyilagosan bámulja a tükörképét, ami hasonló közömbösséggel bámul vissza rá. Az ő arcán már lelohadt a szeme fölötti duzzanat, és néhány napja a fájdalom is felhúzódott a fogai közül, de a vízben úszó másának még mindig kék és zöld az arca. És nem sokkal a hajvonala alatt neki is van egy rövid, lassan gyógyuló vágás a homlokán, csak pont a másik oldalon, balra. Talán akkor szakadhatott fel, mikor... És egy másik, már alig látható vékony heg a szemöldöke fölött. Balra.. De ott, a vízben neki talán még van lova..
- Ne aggódjon, fiam. Idővel elmúlik, meglátja.
„Az idő mindent begyógyít”..
Balgaság.
Az idő nem is létezik..
Közömbösen bámulja a tükörképét.
- Segítsen majd a tyúkoknál ha végzett. Van néhány gerenda, amit a helyükre kell emelni az ólban, mert levitte őket a vihar.
Felnéz a kosárral kifele igyekvő öreg hölgyre, ahogy az becsukja maga mögött az ajtót, aztán visszafordul a víz felé, könyékig merítve benne a kezét.




- Kabátot vegyen.
Leemeli a köpenyét a fogasról, fél kézzel gyakorlottan átvetve a vállán.
- Megjegyezte mi kell?
Bólint a kérdésre, felemelve a földről a kosarat. A görnyedt alak felé sem fordul a tűz mellől. Kilép az ajtón, halkan behúzva azt maga után.
Kényelmes tempóban indul meg a falu felé.
Talán második hete, ha itt van. Az egy-szobás, erdő széli viskóban. Hogy hol van pontosan azt nem tudja. Valahol Nebelwald és a Tünde-erdő mellett, talán.
Legalábbis...
A szürke macska némán a nyomába szegődik valahonnan a fák közül, elkísérve őt egészen a néhány kilométernyire fekvő falu széléig. Amikor elszórtan feltünedeznek az első házak eltűnik a lába mellől, de nincs kétsége felőle, hogy a bolhás szőrgombóc jól van. Amilyen kövér, olyan talpraesett is. És különben sem áll szándékában félteni egy macskát.
Visszabiccent egy parasztnak, akinek a néni néhány napja rakta helyre az orrát. Egy ácsnak, aki favágáskor megint levágott kettőt a maradék hét ujjából.. A kocsma előtt aztán megint csatlakozik hozzá a macska, stoppolva egy utat magának a kosarába ugorva. Nem zavarja. A használhatatlan jobb karja jobban frusztrálja. A néni visszarakta a vállát, miután hazavonszolta az útszéléről aznap, de azt mondta hogy néhány hétig még ne mozgassa. És fel is kötötte a nyakába, aztán még egyszer körbe a mellkasánál, hogy még véletlenül se tehesse.. De hiába is magyarázza, hogy nem fáj, a néni karakán és a végtelenségig következetes. Ha nem, akkor nem. Magyarázhat ő bármit..
- Hogy van a vén szipirtyó, fiam? Rendben van? Mondja meg neki, hogy a feleségem csókoltatja. Azóta se fájt még a háta.
Feltétlenül átadja –ígéri, udvariasan megköszönve az elé rakott három köteg sárgarépát, macska tetejére pakolva őket, miközben visszaköszön a fogatlan molnár lányának, akitől két napja kapott egy hatalmas pofont, mikor a néni parancsára a kútról hozott hideg vizet véletlenül ráöntötte a szűk szobában.
- Vigyen neki tehén tejet. A vén Agnes azt szereti. Van sajtom is, az is kell? Kecske. Igen? Na akkor vigyen nyugodtan, úgy, azt, a nagyobbat. Egészen nyugodtan. Úgy befoltozta a lábam az a nő, mint egy szabó. Hallotta már azt, amikor...
- Hogy Agnesnek kell? Az mindjárt más, mondja meg neki, hogy a kenőcse csodákat művelt a derekammal!
- Parancsoljon, egy zsák burgonya, pont ahogy Agnes anyó szereti! Mondja meg neki, hogy Frank üdvözli, tudni fogja, ki vagyok.
Feltétlenül –biccent illedelmesen a vézna férfinak, és mindenki másnak is, aki felismeri a kezében az elnyűtt vesszőkosarat. Némelyekkel már találkozott. Törött karok, fejfájás, hányás, kocsmai verekedés.. Szinte mindennel jöttek már a nénihez, amióta itt volt. Bár a néni nem igazi orvos, amennyire hallotta az apja hollódoktor volt, ő meg mellette lassan beletanult a szakmába.  Aztán valahogy ide fújta a szél, ennek a neve-nincs falunak a szélére. Bár azt senki sem tudta megmondani neki, hogy hány éves is a néni, és hogy mikor, és pontosan hogyan került ide.
- Hogy Agnes? Nem tudom. De a nagyanyám idejében már itt volt, az biztos. A két vénasszony örökké együtt teázott, és pletykált abban a viskóban. Még egy kutyája is volt, ha jól emlékszem..
- Igen volt neki. Valami marha nagy, ökörfejű dög.
- De nem harapott az! Örültünk ha le tudtuk magunkról vakarni a nyálat, annyira boldog volt, ha jött valaki!
- Az biztos! De néhány éve meghalt, azt hiszem. A vén Agnes azóta szinte nem is mozdult ki a viskójából.
- Igen, azóta nemigen láttuk..
- Csak ha kijön a piacra. Azelőtt szinte mindennap sétált valamerre..
- Hát azt a dögöt ki is kellett vinni abból a lyukból!
-  Egész napokat töltött a mezőn vele. Tudom, mert egyszer ott tette helyre a a bokámat, mikor kiugrott..
Elköszön a kocsma előtt álldogáló alakoktól, és kényelmes tempóban visszafele veszi az irányt. A macska közben megint eltűnt mellőle. Valamikor a negyedik fejére került csomag után dezertálhatott a kosárból, mikor megunta a bevásárlást.
Egy másodpercre lerakja a cuccait, megigazítva magán a köpenyét, majd újból nekilát fél kézzel haza cipekedni.


- Ne csak álljon ott, mint valami szamár, jöjjön ide!
Futólépésben indul meg befele a néni parancsára, félredobva az ajtó mellé a kosarat, benne a piacról hozott holmikkal.
- Fogja le, fiam!
Az ebédlőasztalra fektetett férfi fölé hajol, ledobva a köpenyét a sarokba, ahogy a másik alak utat enged neki, a baljával leszorítva az idegen mellkasát.
- Úgy. Fogja erősen, hátha rugdalózni akarna.
A férfinek azonban esze ágában sincs rugdalózni. Beletörődve szorítja össze a száját, ahogy az öreg-kezek nekiállnak kimosni a karján a sebet.
- Mi történt vele? - kérdezi halkan, engedve egy keveset a fogásából, mikor a férfi elfordítja a tekintetét a vérétől rózsaszínre színeződő vízről. Az ő orra is beleremeg a szagba, de a néni mellett kénytelen volt megszokni. Se hányni, se inni. Ez szigorú parancs. Szigorúbb, mint az, hogy köpeny nélkül nem járkálhat ki a lakásból, vagy hogy nem piszkálhatja a kötéseit. És már azok is elég szigorúak voltak..
- Felrúgta egy ló, ’oszt ez meg elesett, ’oszt jó’ össze-vissza zúzta a magát valami kőve’!
- Egy ló?
- Az! Nagy, fekete, mint egy megvadult Isten csapása! Azt sem tudjuk honnan jött!
- Hát nem a helyieké? - néz fel az asztal mellett álló megtermett emberre.
- Nem, a kutya vigye el! Itt csatangolt valahol az erdőbe’, mi meg jöttünk haza, oszt’ ez meg kiugrik elénk, mint valami vadállat, harapva meg rúgkapálva, mint valami...
- Hol van? - kérdezi előredőlve, izgalmában újból ránehezedve az asztallapon fekvő paraszt mellkasára, aki erre már kénytelen felnyögni.
- Fene se tudja ’asztat a fiú - feleli a kalapos falubeli, tétován lepillantva a fuldokló társára. - Az öreg Goetz kiment befogni a fiával, meg a Hellmuth gyerekkel, mondtuk nekik, hogy hozzák ide azt a jószágot, ’oszt majd...
- Hol..? - leheli remegve, még közelebb hajolva a férfihoz, a szétfeszített tenyerével egészen a fához préselve a fekvő hátát.
- A falu túl felén a’ - rebben odébb bizonytalanul a férfi tekintete az átható kökénykék szemek láttán. - Nem messze a molnár házától, a szántóföldek felé vezető úton..
Elengedi a kékülő parasztot, és se szó-se beszéd rohan ki a hidegbe, nem törődve a néni mennydörgő kiáltásával a kabátra vonatkozólag.
- Őrült ez a fiú, Agnes néni? - kérdezi a magas, medveszerű alak, ahogy a szűk szobából kifele botladozó idegen után néz.
- Őrült a fenéket! Fogja le ezt a szerencsétlent, most jön még csak a neheze..
Feltépi a rozoga ajtót, kiugorva a nagyjából negyedórája zuhogó esőbe. Még hazafele kapta el a vihar, azóta -ha lehet,-csak még egy fokkal rosszabb lett. A sűrű eső-függönyben nem lát tisztán. Makacsul pislogja ki a szemébe verődő vizet, tétován téve egy lépést a falu felőli úton. A dézsából ömlő égi áldásban nem is hall semmit, csak a sár locsogását, és másodpercek alatt lucskossá ázik rajta az ing. Mégis.. Mintha.. Újabb lépést tesz előre, a kezével próbálva árnyékot vetni a szemére. Fekete folt..
Az a fekete folt..
Mintha..
Ketten rángatják, egy harmadik mögöttük ordítozva ugrik félre a paták útjából..
Isten csapása, meg a fenéket..
Rohan, mielőtt egyáltalán észrevenné, hogy elindult. Kiáltozva integet a férfiaknak, meg-megcsúszva a nyálkás úton, ahogy futva próbálja félre terelni őket a lovától.
- Hagyja azt fiú, teljesen meg van vadulva! Veszett!
Fenéket..
Odébb löki a tiltakozó férfit maga elől, aki a ló mögül előrohanva a karját kitárva próbálja megállítani. Nem veszett ez, csak megijedt.. Az öreg a seggére ül a sárban, káromkodva tápászkodva fel a hideg latyakból.
A vállával taszítja félre a kantárat szorongató fiatalabb fiút is, kitépve a kezéből a bőr szárat, ráüvöltve közben a harmadik falubelire is, aki feltartott kézzel elengedi a hátas nyakába vetett hurok végét.
Hagyja, hogy a ló elszabadulva visszahátráljon az úton, prüszkölve kapkodva fel-le a fejét. Mosolyogni próbál, de a szája sírásra görbül, ahogy leejtett vállakkal vár a szakadó esőben. A víz mostanra teljesen bőrig áztatta. A hajából folyik a szemébe. Szereti..
Szavak helyett fütyül. Mert ugyan mit mondhatna? Mosolyogni akar az út közepén tétlenül topogó állatra, mikor az bátortalanul lehajtja a fejét, néhány bizonytalan lépést téve felé..
Szereti az esőt, mert..
Türelmesen áll a helyén, mozdulatlanul figyelve a patást. Mögötte a három paraszt egy kupacba tömörülve hallgatózik a távolból. Nincs mit hallani a sáros pocsolyákba koppanó cseppeken, és a gőzölgő ló prüszkölésén kívül.
Búsan mosolyog az óvatosan közeledő hátasra. Hagyja, hogy a puha ormány visszariadjon, aztán kíváncsian mégis végigszaglássza. Behunyja a szemét. Ég a torka, de a szája vigyorba szalad, ahogy az ismerős meleg lehelet a felismerés biztonságában végül beletúr a hajába.




- Ne hagyja itt. Nem akarok még egyet. Holnapután én is elengedem a láncot és akkor mi lesz, mi?
- Fogadja el néni. Nem hagyom itt egyedül.
- Nem vagyok egyedül.. - morog a horgoló csontkupac a tűz mellől.
- A holtak társasága nem való az élőknek. Fogadja el, nem viszem vissza. - húzza közelebb a pórázzal a szűk szobában érdeklődve szaglászó kutyát a goromba karosszékhez.
A görbe mutatóujj elutasítóan húzódik vissza a kézi-munkájába, de a kíváncsi kis fekete orr ott is utoléri.
- A féllábú Frank hozatta ide a lányával a szomszéd faluból. - kapcsolja le a kutya nyakörvét a szárról - Nem tudják pontosan milyen fajta, csak az biztos, hogy jó nagyra fog nőni. - folytatja a kandallóhoz lépve. Megigazítja a tűzre tett kannát, megkevergetve benne a forró vizet, aztán a szekrényhez lép, előkeresve belőle a teafüvet.
- Amíg a piacra megy megsétáltathatja majd. Mindenre hallgat. Póráz sem kell neki, nem megy el. Nem tudni hogy hívják. De majd maga ad neki nevet, úgyis elég kicsi még, szóval hamar meg fogja tanulni.. - teszi bele a kis zacskót a felforrt vízbe halkan, aztán visszafordul a néni felé a szokatlan csendben, és a szemöldöke bús ráncokba szalad a vékony térdeken nyugvó kutya fejét szelíden vakargató öreg kezek láttán.




- Máris tovább áll innen, fiam? Hogy van a vén szipirtyó? Rendben van? Jól van akkor. A feleségem csókoltatja.
- Vigyen sajtot is, tudom, hogy szereti. Jól jöhet majd az úton. Hallotta már azt a történetet, mikor egy szelet sajt óvott meg a...
- Aztán hallom az öreg Frank-el hozattak egy kutyát annak a vénségnek? Nagyon jól tették, így talán többször fogjuk erre látni!.
- Hiányzik ám az a szipirtyó nekünk. Mintha a jó tündérünk lenne odakint az erdőben.
- Egy ezeréves, mogorva jó tündér.
- Most már aztán vigyáznunk kell, nehogy megbántsuk, mert még a végén agyonnyalat a kutyájával!
Elköszön a kocsma előtt álldogáló alakoktól, és kényelmes tempóban visszafele veszi az irányt. A szürke macska megint ott csámpázik mellette, ide-oda tekeregve a csizmája körül egészen hazáig.
Halkan nyit be a viskóba, halkan nevetve rázva le magáról a nyakába vetődő kutyát, nehogy megzavarja a ház nyugalmát.
- Maga az, fiam? Jöjjön ide! Segítsen egy kicsit.
Lerakja a kosarát az ajtó mellett, a sarokba hajítva a válláról a köpenyét.
- Varrja össze azt a sebet, addig én megnézem ezt a másikat- parancsol rá a néni, az ebédlőasztalról feltápászkodó gyerekre mutatva, miközben a tűz mellett kuporgó ácshoz fordul - Hány ujját akarja még levágni, mi?
Halványan mosolyogva ülteti vissza a fiatal fiút az asztallapra, letérdelve elé a földre.
- Mit csináltál? - emeli magához a kölyök karját, hogy megnézze rajta a vágást.
- Csak játszottunk..
- Késsel? - vonja fel a szemöldökét, felpillantva a kerekded arcba.
A fiú tétován hátranéz a nénire, aztán óvatosan bólint egyet.
- Aztán mit játszottatok..? - kérdezi, derűsen hallgatva a választ, miközben elereszti a gyereket, és a jobbjával hátranyúl a szekrénybe a tűért. Sok hete már, hogy végre levehette azt a rusnya kötést magáról. Néhány napja pedig a néni hivatalosan is gyógyulttá nyilvánította.
Megnézi, de a néni már kimosta, és le is fertőtlenítette a sebet, csak a nehezebbik felét hagyta megint rá. Mostanában néha csinál ilyet. Szenilis vén anyóka.. A múltkor elvitte sétálni a kutyát, és itt hagyta egyedül, és persze Goetz-éknek akkor kellett beállítaniuk a mindenféle nyavalyájukkal, amit főleg az ivóban kialakult szóváltás közben szereztek. Törött karok, fejfájás, hányás, kocsmai verekedők.. Mindent látott már, és mindenhez hozzá is tud szólni. Annyira, mint a néni persze nem, de a néni mellett nincs is szükség rá, hogy mindent tudjon. De az alapokat megtanulta. Volt kitől..
Felnevet a gyerek szavain, mire az felcsillanó szemekkel mesél tovább, a szabad kezével élénken gesztikulálva is hozzá. Nem is érzi, hogy közben ő már elkezdte összeölteni a karján a sebet.
- Ha végzett kösse át annak a jóembernek a kezét is! - tipeg a leveséhez a néni, megkavarva azt a tűz fölött, miközben a kíváncsi kutya orrát paskolgatja odébb a kezével.
Könnyed vigyorral engedi útjára a fiút, engedelmesen lépve az ácshoz, aki cinkosan kacsintva nyújtja felé a megmaradt négy ujját.




Összesen talán ha négy hónapot töltött a néninél. Valamikor tél elején került oda, és a rügyező fákkal indult tovább Nyálas hátán, egy, vagy ekkor már tán két évvel azután, hogy eljött a tornyából.
Az áccsal -amikor még megvolt mind az öt ujja- kibővítették a házat, egy pajta-szerű, oszlopokon álló fedett helyiséggel a viskó oldalánál Nyálasnak télire, aki teljes menetfelszerelésben tért vissza aznap, Isten tudja honnan, és hogyan. A három "rablóval" azóta sem találkozott. Talán akkor éppen csak rosszkor volt rossz helyen.. Talán így kellett lennie. Nem haragszik, csak nem érti. Soha nem is fogja..
A kutya kapott is egy kutyaházat az előkertben, ami végül kicsinek bizonyult, így jelenleg  a kövér szürke macska rezidenciájaként szolgál. A kutya egyébként is mindig a néni mellett van, és ha még tovább nő, akkor akár lóként is használhatja majd az öreganyó. Mert megér az még vagy húsz telet, és legalább ugyanennyi nyarat is. A láncot bőven ráér elengedni, ha majd valóban eljön az ő ideje. Előtte meghalni csak kidobott élet az ablakon.

A MÉLA VÁMPÍR SIRÁMAI
II.

[Angol pályázat helyett]

Mindig is utálta a piacokat. Az örökös nyüzsgéssel meg tolakodással, a hangzavarral, a rengeteg, egy helyre zsúfolt színes-szagos dologgal, amik zavarják a szemét, csakúgy, ahogyan az orrát is. Nem bír ennyi mindent elviselni egyszerre. A távol kémleléséhez szokott tekintete nem talál nyugtot ebben a forgatagban, hiába is keresi azt. Vagy legalább valami mintát, amit követhet.. Itt egy kis zöldség, ott egy kevés édesség, zöldség, kenyerek, megint zöldség, és hegyes fülek mindenfelé.. Kezdi belátni, hogy nem az emberekkel van baja, sokkal inkább a tömeggel. Nem bírja. Túl sokan vannak. Másokat hogy nem zavarja ez?
A sokaság..?
Ha nem keveredik ki innen lassan, már most érzi –meg fog fulladni.
Egyelőre azonban még tartja magát. Esetlenül vág utat magának a tömegben, ahogy próbál feltűnés és lökdösődés nélkül áthaladni rajta. Nem akar beleütközni senkibe. A figyelem elkerülése előrébb való, mint a menekülési ösztön, ami akár nyilvánvaló botrány árán is, de kiűzné a mostani helyzetéből. De inkább választja a csendes fulladást, mint a hangos és látványos megfutamodást. Azt most nem bírná elviselni.
Ha még néznék is..
Motyog valami bocsánat-félét az orra alá, ahogy óvatosan átfurakszik egy csicsergő társaság között, maga mögött vezetve a lovát. Ha tehetné elvörösödne szégyenében, a rosszalló és kíváncsi tekintetek között, de a vámpírfiát nem úgy találták ki, hogy pirulni tudna. Csak a füle vége lesz egy egészen picit pirosabb, miközben behúzza a fejét, és igyekszik minél előbb eltűnni az idegen szemek elől. Ha létezik Pokol, ez az. Ez az, csak tudná, mit tett megint, hogy itt kötött ki..
Piacra soha többet. Akkor sem, ha minden kötél szakad. Soha. Nem. Soha.. - fogadkozik magában, egy pillanatra megállva egy levegősebb téren a hullámzó testek között. Soha többet, még akkor sem, ha Nyálas halálra is nyaggatja az almái miatt..
Hagyja, hogy a ló megböködje a tarkóját az orrával, miközben stratégaként felméri a terepet a legközelebbi zöldségesig. A hátas azonban csakhamar megunja a prüszkölésére fel-le repkedő kócos tincsek látványát, és újra felemeli a fejét, nyugodtan tekintgetve körbe a tömegben. Őt bezzeg’ nem zavarja.. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha őt tanítaná meg angolul, és akkor nem kéne neki rohangálnia az almák után. Csak leküldené a lovát.. Vajon milyen lenne Nyálas, ha beszélne..?
- "Mit parancsol, uram?"
- "Egy zsák almát. Nem, legyen kettő. Tudja mit..? Három. Három, és most még kettőt elvitelre. Vagy három. Legyen három. Vagy kerekítsük föl ötre. Az szép szám. Bár a tíz kerekebb, és egész is."
- "Akkor tíz?"
- "Tíz."
- "Most kívánja fizetni, uram?"
- "Persze. Már ott jön a gazdám. Látja? Az a világfájdalmas-képű. Örökké fukarkodik az almákkal."
- "Valóban? Micsoda alak.."
- "Most képzelje. És egy ilyen tarthat lovat..!"
Vesz egy mélyebb levegőt, majd beletörődve, hogy még mindig ő az, aki valamelyest beszél kettejük közül, újra beleveti magát a sokadalomba.


Harmadszorra rázza meg a fejét értetlenül az ismeretlen nyelven elhangzó szavakra. Nem érti.. A karja hasonló anyátlan mozdulatot tesz, mint amivel a szeme könyörög megértésért. Nem érti, mit csináljon..? Az árus már kézzel-lábbal mutogat, ahogyan ő is mutogatott már mindent, de nem jutnak dűlőre. Van pénze - mutatta fel az erszényét. Almát akar - mutatott a gyümölcsökre. A lovának..
Nem - rázta a fejét az árus.
Nem..
Mit csináljon?
- Almát. A lovamnak - kezd bele újra a magyarázatba németül, ezúttal már  vagy hatodszorra, a standon kosarakban álló gyümölcshalmokra mutatva közben.
- No, those aren’t for sale, ARE NOT FOR SALE! - szótagolja válaszul hangosabban a köpcös férfi, karakán nemet intve a fejével.
Nem, nem - mintha attól, hogy lassabban magyaráz, megértethetné az okot a vámpírral..
Segélykérően néz fel egy másodpercre a délelőtti tömegben. Hát nincs itt egyetlen hegyes fülű sem, aki beszélné a nyelvét? Senki..? Ez maga a Pokol. Katasztrófa.
Borzalom..
Mit is képzelt, mikor elhatározta, hogy megtanul angolul? Hogy csak úgy idejön, és minden megy majd, mint a mesében..? A csalódottsága kétségtelen, de annál most jóval előrébb való a tehetetlensége. Még csak utálni sem tudja a helyzetét, ahogyan a meglepő mód köpcös árust sem. Ez az ő hibája. Hogy nem tud angolul. Lehet, hogy előbb kellett volna megtanulnia, aztán idejönni..? Logikus. Logikus, de most az sem segít rajta, ha szidja magát. Bár szidja rendesen, valahol alapjáraton, az agya hátsó felében. Abban a felében, ami nem épp azon dolgozik keservesen, hogy valahogy kimenekítse magát ebből a rémségből..
- A lovamnak.. - fordul esetlenül újra az eladó felé.
Mi mást csinálhatna? Ez már talán a negyedik zöldséges Elathában, ahol próbálkozik, de eddig mindenhol elbukott. Csúfondáros kudarcok voltak, de innen már nem hátrálhat meg olyan könnyen, ahogy az előzőeknél tette. Nem lehet, nem, neki muszáj, muszáj almát szereznie valahogy..
Ég a füle szégyenében, bár csak fél füllel hallja, hogy valaki szitkozódáshoz hasonló hangsúllyal eltrappol mögüle. Az árus pedig csak tagad.
Nem, nem..
Leejti a vállait az újabb fejrázásra, pillanatokra attól a ponttól, hogy feladja az egészet, és megvert kutyaként visszameneküljön valami német nyelvű területre. Ott legalább meg tudja értetni magát, még ha nem is beszél sokat. Hát ezután még annyit sem fog. Mert ennél kínosabb, borzalmasabb, iszonyatosabb, és megalázóbb dolgot...
- Azt mondja, nem eladók azok az almák.
A váratlanul felhangzó ismerős nyelvű szavak, ha lehet, csak még egy fokkal mélyebbre sújtják. Így már tanúja is van a szerencsétlenkedésének.. Ám valami megakadályozza abban, hogy felnyögjön a hallatukra, csak rosszaságon ért gyerekként fordul meg rájuk, bűnbánó képpel nézve a hang forrásként szolgáló nőre.
- Sajnálom, én nem..  - kezdi, majd megakadva becsukja a száját.
Hogy nem beszéli a nyelvet..? Hát akkor mi a jó életet keres egyáltalán itt..
- Nem beszélem a nyelvet.. - vallja be végül mégis, gondterhelten összeráncolva a homlokát, jelentős vöröses árnyalatba borítva a kijelentésével a fülei végét. Istenére esküszik, ha kikerül innen, soha többet az életben piacra...
Az árus karba fonja a kezét mögötte, meglepően toleránsan várva a helyzet végét.
- Semmi baj. Segítek. - feleli a tünde, mire halkan motyog valami köszönöm-öt az orra alá, lesújtottan szobrozva a nő mögött, ahogy az az árushoz lép. Ennél megalázóbb dolgot...
- Mi baj az almákkal? És ha azok az almák nem jók, van más amit az úr tudna a lovának venni? - érkezik az eladóhoz a kérdés ezúttal már a saját nyelvén.
- Az almáknak semmi bajuk, csak előre le vannak foglalva.
Lehajtott fejjel tűri a mellette, talán róla folyó idegen nyelvű beszélgetést. Fogalma sincs. Nem érti. Nem szeret nem érteni, tömeg előtt nem érteni pedig olyan számára, mintha tűkkel szurkálnák az agyát, és közben forró vasat kennének az arcára..
- Különben sem tudom mennyit akar belőlük, egy kilót, vagy két szemet? Egy szót nem beszél, csak németül!  - int bosszúsan felé az árus két szó között, mire ha tehetné, egészen a feje tetejéig süllyedne a föld alá.
De a nő csak bólintva folytatja.
- A lovának szeretne venni, egyet-kettőt nem tudna belőle mégis adni?
- Legfeljebb annyit. Három ládával kértek, de két darabon talán nem múlik..  - morog a férfi, továbbra sem mozdulva azonban egyelőre a helyéről.
Feszélyezetten toporog a háttérben, a beszélgetést hallgatva. Már tudja, rossz ötlet volt a piacra jönnie, elmenekülni azonban már nem tud. Bár.. Talán...
- Azt mondja már valaki lefoglalta korábban, de hátha tud adni belőle egyet-kettőt. Nem kell több a lónak ugye?
Az angol szóáradat közben váratlanul felé irányzott kérdésre megrázza a fejét.
- Nem, dehogy, annyi bőven elég.. - feleli halkan, csakhogy mielőbb kijusson ebből a pokolból, mire a nő mosolyogva bólint egy újabbat.
- Akkor, kettőt kérünk. Vagyis ő. Én a legnagyobb üvegnyi savanyú-uborkáját kérem. - szól a türelmesen várakozó eladónak, majd ismét átvált németre, visszafordulva felé.
- Meglesz, kettőt tud adni.
Alig láthatóan bólint egyet a kijelentésre. Igyekszik leplezni a türelmetlenségét, ahogy az árus biccentve egyet, kiemel két almát az egyik doboz tetejéről, csak úgy a kezébe is nyomva azokat, mire -megint csak németül- megköszöni neki, magához szorítva a gyümölcsöket. Úgy őrzi azt a két szem almát, mintha soha többet el sem akarná engedni őket, nemhogy a lovának adni..
A férfi csak félfogról morog valamit válaszul, majd beljebb sétál a stand mögé, ott kotorászva az üvegek közt egy darabig, míg aztán  felrakja a pultra a kért savanyút, és az egésznek az áráért nyújtja a kezét, hogy felgyorsítsa a felgyűlt sort.
A nő gondolkodás nélkül teszi az összeget az árus kezébe, és még valamennyi aprót.
- A türelméért.  - szól a köpcös eladónak angolul, majd átadja a szolgálójának az üvegeket, és kilép a sorból, hogy előre engedje a jelenet alatt igencsak megszaporodott várakozókat.
- Nézz el nekik, uram, kevés vendég jut át a köderdőn egész Elatháig, kevesen beszélnek németül.
Hátranyúl az eddig tétlenül álldogáló hátasa kantárszáráért, szorosan maga mellett vezetve őt a tömegben, ahogy követi a nőt valamivel odébb, helyet adva a sorban következő vevőnek.
- Inkább ők nézzék el nekem, hogy feltartom az életüket..  - feleli halkan a mentegetőző szavakra.
Hogy itt ki a hibás, abban egy percig sem kételkedik. Milyen jogon várná el egyáltalán a Köderdőben élőktől, hogy bárki is beszéljen közülük németül? Hellenburgban talán oly sokan beszélnek angolul..? Nem hiszi. Nem.. Ha már egyszer idejött, illene saját nyelvükön szólnia az itteniekhez, és nem fordítva elvárnia, bár elhiszi, hogy vannak olyanok, akik ezt teszik.
- Ha nem jön, a lovam éhen veszett volna..  - mosolyodik el egy pillanatra, felnézve a nőre, majd komolyabbra veszi a szót. - Mennyivel tartozom?  - kérdezi, kettétörve az egyik almát a kezében, a másikat a hóna alatt fogva közben.
Esze ágában sincs senki adósának maradni. Legyen az két szem gyümölcs, vagy egy szekérnyi. Neki számít.
Ám a nő csak odalép Nyálashoz, és felnyúlva megsimogatja annak orrát.
- Semmivel. Tekintse ajándéknak, ha már nem részesülhet rendesen a város vendégszeretetéből.
Mivel a ló nem ellenkezik a simogatás ellen, így neki sincs oka rá. A lovakban bízik.
Felnyújtja a válla fölött a hátasnak a fél almát, elégedetten elvigyorogva magát, ahogy az másodpercek alatt el is tűnik a kezéből.
- Talán még lesz alkalmam részesülni belőle.  - feleli aztán, visszafordulva a nő felé, a maradék fél almát is kettőbe törve maga előtt - Remélem azalatt megtanulom a nyelvüket is, és legközelebb nem szorulok majd megmentésre  - mosolyodik el újra halványan, lehajtva a fejét. Megmentésre.. Ez talán a legenyhébb szó rá..
- Tervez olyan sokáig maradni, hogy megtanuljon? Igazából... - néz vissza rá a nő, a szavai végeztével mintha elgondolkozva valamin.
- Csak olyan sokáig tervezek  - válaszolja, oda sem figyelve, egy újabb, kisebb darab almát nyújtva közben a lovának.
- Ha gondolja segíthetek benne, van tapasztalatom az ilyesmiben.
A felajánlott lehetőségre felkapja a fejét.
- Valóban?   - kérdezi, hirtelen elmosolyogva magát. Megmentik a nyilvános megaláztatása közepette, és kiderül, hogy talán még abban is a segítségére lehetnek, hogy ez legközelebb ne történjen meg? És mindezt egy személyben..? Talán mégsem annyira borzasztó ez az nap..
- Azt hiszem az.. - keresi a szavakat, de a szeme már csillog közben. Ha tanulásról van szó mindig csillog, egészen kicsi kora óta. Még Bacchus mester is ecsetelte egyszer az anyjának, mikor a héten harmadszor késett el az asztaltól, hogyha egyszer felragyog a szeme, akkor le sem lehet állítani, hiába is zsörtölődik vele már maga a tanár, hogy menjen ebédelni.. - ..az remek lenne. - fejezi be végül lelkesen.
Kétségkívül remek lenne. Tanulni jött, nem másért. Az csak bónusz pontot jelentett, hogy erre még amúgy sem járt, és kíváncsi is volt Nebelwaldra. De elsősorban a tündék és sötét tündék nyelve érdekli. És ha esetleg megtanítják neki, és nem magától kell rájönnie, az maga lenne a...
De hirtelen jött izgalmában  sem kerüli el a figyelmét a nő állapota, így vet egy tapintatos pillantást annak hasára.
- Ha nem terhelem vele, persze..
A tünde azonban csak felnevet, ahogy követi a tekintetét.
- Nem, épp ellenkezőleg. Megment az unalomtól. Tudja... Így már nem nagyon engednek csinálni semmit. - pillant oldalra rosszallóan a szolgálóra, aki erre csak elvigyorodik, mire neki is fülig szalad szája. Igazán elemébe került néhány perc alatt, az előbbi földi pokoljárás után.. Futólag biccent egyet a „bemutatott” szolgálónak, majd visszanéz a nőre.
- A nevem Loreena. Vagyis... Igazából Lady Loreena Wildwind-Fairlight, de maradjunk az elsőnél. És ha még venne valamit a piacon, akár helyben is elkezdhetjük az alapokat! - csapja össze a kezét amaz lelkesen, de eddigre az ő vigyora már igencsak jelentős akadályokba ütközik az arcán.
- Az a Lady Loreena Wildwind, aki..?  - csuklik meg a hangja.
Mesék. Meséket hallott. Történeteket.. De ki nem, Veronián..?
Ezta Poklot vajon direkt neki találták ki? És vajon direkt sűrítették egy napra az egészet..?
- Ne haragudjon, én nem tudtam, hogy... - visszakozik, bár maga sem tudja mit akar vele. Talán semmit. Igen.. Határozottan fogalma sincs róla, hogy mit is akar mondani..
Letaglózta a felfedezés, és ez bizony meg is látszik rajta, kivételesen az arca sem képes elmaszkolni az érzelmeit, így a vonásaira is kiül a megrökönyödés. De lányos zavarában végül csak bólint a lelkes kézcsapkodásra, jobb ötlet híján.
Mert mi mást tehetne..?
- Azt hiszem még egy kis gyümölcs nem árthat meg Nyálasnak..  - feleli, úgy paskolva a meg lova oldalát, mint aki álmában teszi.
A nő erre elmosolyodik, bár előtte rejtve marad az oka, és igazából észre sem veszi a dolgot. Egyelőre még lábadozik a meglepettségéből, így a szokásosnál is inkább szellemi-rokkantnak minősül e percben. Nyel egyet, majd körbenéz a piacon más zöldséges után kutatva, ha már egyszer beadta a derekát.
- Akkor keressünk másik zöldségest, ő már eladta az összes almáját. Hogy szólíthatom kedves...?
A kérdésre visszakapja a fejét a nő felé, kis híján hangosan is kimondva a fejében keringő szitok áradatot, amit az udvariatlanságáért zúdít a saját nyakába. Hogy lehet ennyire...
- Cedrick - feleli végül egyszerűen, csak a maga megnyugtatása végett felejtve le a nő rangjelzését a mondat végéről. Ha eddig nem kellett, talán eztán sem kell.. És így lehet, hogy valamivel könnyebben tudja majd kezelni a dolgot, hogy a vele szemben álló nem más mint... - és nem úgy, mint egy komplett idióta.
- Örvendek, Cedrick. Igazán szép neve van.
A megjegyzésre csak bután biccent egyet, majd belenyugodva a helyzetébe követi a nőt, mikor az végül talál egy megfelelő zöldségest a közelben, maga után vezetve a lovát.

A délelőttje maradék része szavak ismétlésével, és különböző dolgok neveinek tanulásával telik. Szerencsére egy piacon bőven van minden. Talán az egyetlen előnye egy piacnak, hogy rengeteg dolog van ott. Rengeteg dolog, amit meg kell tanulnia.. De a kezdeti kényelmetlen feszengését maga mögött hagyva csakhamar ismét vigyorogva sétálgat a nő mellett a tömegben, és szajkózza a szavakat, amiket mondanak neki. Ha pedig szimplán csak Loreena-ként gondol a mellette állóra, akkor azt is el tudja felejteni, hogy kivel is van dolga istenigazából. Úgy pedig -valljuk be,- jóval könnyebb bármit is tanulni, ha a vámpírfia nem fél tőle, hogy esetleg egy hercegné előtt csinál komplett idiótát magából..
De az esze szerencsére ezúttal sem hagyja cserben. Elég hamar megjegyzi a különböző gyümölcsök neveit, és a legalapvetőbb szófordulatokat, amiket a vásárláshoz használnak. A tökéletestől persze messze van, nem tagadja, de németül sem egy délelőtt alatt tanult meg.
Majd -néhány óra múlva talán? az időérzéke ilyenkor teljesen kikapcsol, ha ennyire koncentrál-, a nő elbúcsúzik tőle, de előtte még megbeszélnek egy másik időpontot a tanulásra. Addigra viszont, a legközelebbi alkalomra a mostani dolgokat már gond nélkül megjegyezte, egy-két szót, vagy kevésbé fontos kifejezést kivéve, amik akaratlanul is kihullanak olykor bárkinek a fejéből.
Hogy gyorsan tanul-e, azt nem tőle kéne megkérdezni. Mindenesetre nem lazsál, már csak azért sem, mert nem mindennap kap valaki ilyen lehetőséget. Úgyhogy a szokottnál is többet beszél, kénytelen, de kivételesen élvezi a dolgot. Még úgy is, hogy nem egyszer félremondott valamit, vagy nem jól ejtett ki egy szót, ami miatt jó párszor felvett egy halványabb vérszín árnyalatot a füle a tanulás folyamán.. De elég egy hiba, hogy aztán azt a dolgot örök életére megtanulja. A szégyen, vagy az ilyen téren való elbukás még mindig rettenetesen nagy motiváló erők számára.
Így aztán elég hamar képes elsajátítani a nyelvet azon a szinten, hogy az állandó találkozások közti holtidőben már egymaga is elboldogul vele. Nem feltétlen fog szavalni rajta, ez igaz. De ennyi alappal már egyedül is fejlődhet, úgyhogy - néhány hét, vagy hónap múlva talán? az időérzéke ilyenkor teljesen kikapcsol, ha ennyire tanul- amikor elbúcsúzik a nőtől, és megköszöni neki a segítségét, -és belecsempészik valahogy a két szem almát a szolgálója kosarába, amivel esze ágában sem volt adósa maradni neki- már bátran kijelentheti, hogy beszél valamelyest a tündék és sötét tündék nyelvén.

SZEGÉNY KIS NEBELTURM KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI
V.
[Éneklő Betű]

- Olyan, mint Lucien.
- Igen - mosolyodik el az anya halványan, a fia vállán nyugtatva a kezét a sötét galériában, a falra akasztott nehéz, fakeretes festmény előtt állva.  
- A bátyád most pont olyan, mint apád volt, amikor először láttam.
- Száz éve - bólogat sokatmondóan a gyerek az apja arcképére.
A feje felett halkan felhangzó csilingelő nevetésre kérdőn fordul oldalra, egy töprengő ránccal a szemöldöke közt nézve fel a magas nőre maga mellett.  
- Dehogy száz éve! - kacag az anyja, és a csillogó sötétkék tekintet láttán a fiú is vigyorogni kezd, bár fogalma sincs mi olyan vicces.
- Lucien azt mondta száz éve történt - feleli végül, mire a hangos nevetés alábbhagy, és csak a szarkalábak maradnak az övéhez hasonló szemek sarkában.
- Ne higgy el mindent annak a féleszűnek. Tudod, hogy milyen.
Hogyne tudná. A bátyja minden második szava csipkelődő ugratás, vagy hazugság, mint ez is volt. A múltkor majdnem két hónapig sikerült elhitetnie vele, hogy a hegyi kecskéknek rövidebb az első pár lábuk, és meghalni mennek fel a hegyre, mert nem tudnak lejönni onnan, ha egyszer feljutottak.. A leghosszabb ideig tartó ilyen tévhite viszont mégiscsak az volt, ami eltartott majdnem két évig, mielőtt kiderült volna egy családi ebéd során. Hogy lila tehenek nem is léteznek, és az-az egy, amit mutattak neki, az csak Leonard és Lucien egyéni akciója volt egy környékbeli gazda egyik jószága ellen.
Pontosan tudja milyen a bátyja.
- Nagyon meggyőzőnek tűnt - vonja meg a vállát mentségképpen.
- Tudom. Borzasztó meggyőző tud lenni, ha akar - simítanak odébb egy szófogadatlannak ítélt tincset a hosszú ujjak a homlokából. - De akkor sem szabad mindent elhinned neki. Legalább még egy forrást kérdezz meg előtte, mielőtt elfogadnád tényként, amit Lucien mond.
- Mondjuk Bacchus mestert? - kérdez vissza kíváncsian a szavakra, mire az anyja szája szegletében megint megjelenik a szelíd mosoly.
- Mondjuk őt - feleli a nő, némán elnézve a válaszra felnőttesen bólintó fiát.
Pont, mint az apja..
Szótlanul indulnak tovább a folyosón. Egyik szépen formált szobor a másik mellett.
Amióta Alda nem jár a városba, és az anyja intézi helyette a vásárlást, többször látták őket együtt a helyiek, mint az elmúlt tíz év alatt összesen. A délceg, sötét hajú asszonynak, aki férfi-mód lovagol -és egy bizonytalan eredetű szóbeszéd szerint alkalmanként férfi-mód is káromkodik,- korábban is sokszor híre ment már, de az oldalán megjelenő kisebbik fia még inkább felkeltette az emberek érdeklődését. Lucien néha-néha bejárt a városba ha épp arra volt dolga, és az apjukat is ismerték látásból a helyiek, de vele még nemigen találkoztak. Tíz éve született, de eddig nem volt valami sokat az emberek közt. Mostanában viszont mindig elkísérte az anyját, ha teheti. „Bevásárolni”. Mert amennyire utál vásárolni, pontosan annyira szereti a kirándulás minden egyéb aspektusát. Hogy lovagolhat, és körbenézhet, és közben együtt is vannak..
És valljuk be, vásárolni nagyon utál..
Egy ideje pedig szinte esemény-számba megy anya és fia látogatása a Nebelturm-torony közeli helységben. Mint a borsó meg a héja. Kis tojás, nagy tojás, néhány evidens különbséget leszámítva.
De a kis tojást jelenleg egyáltalán nem érdekli se a város, se a tény, hogy rettenetesen hasonlít az anyjára, ahogyan az sem különösebben, hogy kívülről milyennek tűnnek ők ketten, ha időszakosan megjelennek a városi nyüzsgésben. Ó nem, az agya még mindig a száz éven kattog, és a magányon, előtte.
- De ha nem száz éve, akkor mikor találkoztál apánkkal? - kérdezi, egy töprengő ránccal a homlokán.
- Először? - mosolyodik el a nő  a feje felett, merengő pillantással fürkészve a folyosó végét.
- Harminc éve. - feleli végül, miközben az emlékek meglágyítják a vonásait - Huszonkét éve házasodtunk. Én voltam tizennyolc, Adrian pedig akkor már majdnem negyven.
- Harminc? - néz fel a válaszra megkésve, kérdőn oldalra döntve a fejét.
- Miért, mire számítottál? - pillant le a asszony derűsen.
Megrázza a fejét lebámulva a földre maga előtt, meg is vonva hozzá a vállát.
- Ötvenre..?
- Hány évesnek nézel te engem? - nevet fel ismét az anyja.
A fiú megtorpan a kérdésre, és szorosabbra vonva a háta mögött összefogott kezeit kihúzza magát. Normális vámpír -és ember is, ez alól nincs kivétel- ilyenkor már nyakát szegve igyekezne kijavítani a hibáit, amik odavezettek, hogy egy nő feltegye neki a kérdést: „miért, mégis hány évesnek nézel engem?”. De a fiatal gyerek agyában még meg sem fordul, hogy ez egy olyan téma, amire nincs jó válasz, és neki épp kézzel-lábbal kellene elkerülnie a válaszadást.
Ehelyett tárgyilagosan kezdi végigmérni a nő arcát, aki közben kihívóan karba fonja a karjait a melle előtt. Ám az ennyire direkt, non-verbális jelek dekódolása soha nem tartozott a fia erősségei közé.
- Huszonötnek. - jelenti ki végül határozottan a gyerek, majd újabb ellenőrzést végez, ezúttal egy fél lépést hátrálva a széles galériában, hogy a magas alak egészét áttekinthesse.
- Legfeljebb huszonhétnek - egészíti ki végül a kormeghatározást magabiztosan.
A válaszra újra megjelennek a szarkalábak a kökénykék szemek sarkában, ezzel teljesen megváltoztatva az előbb elemzett, fiatal, szobor-szerű arcot.
- A bátyád most húsz - engedi le a karjait békülékenyen a nő.
- De mindenképpen hízelgő, amit mondasz, és egészen meggyőző is. Majdnem mintha Lucien mondaná.. - nyújtja oda a kezét a fiúnak egy cinkos mosoly kíséretében. Az pedig, tíz év ide vagy oda, gondolkodás nélkül ragadja meg a vékony ujjakat, elvigyorogva magát a csipkelődő szavakra. Boldogan indul tovább az anyjával, másodpercek alatt ledobva magáról az apjától és bátyjától felvett felnőttes modort.
- Szólni fogok Bacchus-mesternek, hogy duplázza meg a számtan-órák számát.
- Tudok számolni! - kéri ki magának  a falakon lógó arcképek és szobrok közt ugrándozva. - Csak éveket nem.. - fintorogja el magát.
Tudja is ő, ki hány éves. Ezzel soha nem volt tisztában. Évtizedre még talán -talán- belövi ki milyen idős lehet, de hogy pontosan.. Főleg, hogy a családja jó része vagy  fiatalabbnak, vagy jóval idősebbnek néz ki a valós koránál. Nézték már őt rengetegszer nyolc évesnek, vagy hétnek, holott már tíz múlt. Valószínű, hogy a véznasága és a gyerekes dolgai adnak okot arra, hogy kisebbnek nézzék.. Meg az arca. Tudja, hogy baba-képe van. Ezt is az anyjától örökölte, ahogyan minden mást is. Míg Lucien egy az egyben az apjára ütött, addig neki másodikként, „csak az anyja jutott”. Furcsa. Vajon milyen lenne, ha fordítva történt volna..?
Esze ágában sincs belegondolni, épp csak átfut az agyán  gondolat, aztán el is hessegeti, kíváncsian nézelődve tovább az ősei képtárában, hátha felfedez valamit az arcokon. Valamit, egy rossz helyre húzott ecsetvonást, túl sötét árnyékot, bőrhibát, egy sebhelyet, bármit. Csak ne lenne mindegyik ennyire tökéletes..
- Az apád épp hatvan, én negyven, a bátyád húsz, te pedig tíz éves vagy. Ebben a családban igazán nem nehéz ezt számon tartani - töri meg a csendet az anyja hangja, ami mögött ismét ott hallani a gyengéd mosoly.
Újfent elfintorogja magát. Még hogy könnyű.. A felnőtteknek talán az. De ő, hacsak az apja gyorsan őszülő hajára gondol simán elmondaná őt száznak is, míg a mellette lépdelő nő soha nem lesz több számára harmincnál, hiába is mondják neki az ellenkezőjét. Az idő lepereg róla, mert az időnek esélye sincs ellene, nem, az anyja ellen még az időnek sincs fegyvere..


- Kiviszem Fürtöst.
- Vacsorára legyél itthon.
Bólint a szavakra, visszatolva a székét a helyére, miközben az öreg szolgáló a maradék edényt is lepakolja az étkező-asztalról. Felrohan a szobájába, gyorsan magára kapja a köpenyét, és a kényelmesebbnek ítélt lovaglócsizmáját, teleszórja a zsákját mindennel, ami kellhet -a konyhából elcsent almával, főleg- aztán már rongyol is az istállóba, kutya-futtában kis híján felborítva az apja öreg komornyikját a folyosón. Vigyorogva kér elnézést a férfitól, de a karót-nyelt „Semmi probléma, úrfi”-ra már nem marad. Vacsoráig alig van egy-kettő.. sok órája, nem ér rá elpocsékolni egyetlen percet sem.
Leonard-ot ott találja a helyén, de az ebéd őt is lelassította, így beletelik néhány percbe, míg a nyurga lovász felveszi a tempót a besózott gyerekkel, és segít neki felszerszámozni a pej kancát. Hogy a fiú magától is meg tudná oldani a dolgot abban nem is kételkedik, de most nem nézné meg, hogy miféle ötletekkel jutna egyáltalán olyan magasra, hogy felrakja a nyerget a ló hátára. Arról nem is beszélve, hogy hogyan emelné egyáltalán fel a földről a súlyos lószerszámot.. Persze biztosan erre is lenne valami zseniális ötlete, de nem szívesen kapna ki az anyjától emiatt, úgyhogy inkább segít megoldani a dolgot, hogy mielőbb mehessen vissza sziesztázni.
Boldogan ugrik fel a nyeregbe, miközben  Leonard ásítozva belekapaszkodik a kantárba. A szelíd hátasnak esze ágában sincs megugrani alatta, de a lovász szerint mindig jobb a biztosság, így csak akkor engedi el a lovat, mikor a nagyobbacska, terményes zsák súlyú gyerek felkapaszkodik annak hátára.
- Jó utat főnök. Aztán vacsorára húzd vissza magad, mert anyád megint engem fog utánad küldeni, és ma éjjel épp más dolgom van, mint utánad koslatni a sötétben.
Kiölti a nyelvét az idősebb fiúra, játékosan felszegett állal léptetve el mellette a lovát. Nem kell utána koslatni, elég nagyfiú már, de mondhatja is ezt az anyjának.. Leonard pedig a múltkor kénytelen volt ott hagyni azt a lányt, aki miatt örökké lángol az arca, ha csak a közelben van. Elvigyorodik, ahogy könnyed galoppba fogja Fürtöst a langyos tavaszi délutáni napsütésben, rákanyarodva a birtokról kivezető útra. Mi lenne, ha csak azért is kint maradna ma éjjelre..?



- Ezért a csökött ocsmányságért kellett felmásznod arra a nyüves fára?
Bólint a dühös kérdésre, óvatosan szorongatva a kezében a csupasz, pihegő gombócot.
- Istenemre mondom, őrültebb vagy, mint mondják. - csóválja meg a fejét bosszúsan a lovász, majd hosszú léptekkel eltrappol, hogy vizet hozzon a kútról.
Az egyik állás szélén üldögélő bátyja még utánanéz az istállóból kikanyarodó nyurga sziluettnek aztán leugrik a földre, és odatolja az öccse elé a falhoz állított, rozzant sámlit.
- Visszaütöttél?
Lepillant az ujjai közt tartott veréb fiókára, megrázva a fejét a kérdésre.
- Vérünk volt? - kérdez újra csendben Lucien, jelzésértékűleg még közelebb tolva a nyikorgó ülő alkalmatosságot a kisebb fiú felé.
Bólogatva lép odébb, és zuhan az alacsony zsámolyra.
- Melyik?
Megrázza a fejét, némán bámulva az inge darabjába bugyolált kis madarat. Nem érdekes.
Nem számít..
Érzi magán a bátyja szemeit, ahogy azok a magasból kutatják, csakúgy, ahogyan délelőtt a galériában kutatta őt a festett kép tekintete. Bágyadtan simít végig a szüleit vesztett fióka hátán az ujjával, megremegő szájszéllel fojtva magába a sírást.
- Azt mondjuk verekedni tanítottalak, és megcsúszott a kezem.
Szótlanul pislog a markában mozgolódó kupacra. Ocsmány, kopasz szárnyaszegett..  Hallja Leonard visszafele zsörtölődő lépteit. Össze sem rezdül, mikor ledobja elé a földre a vödröt, belehajítva a rongyot a vízbe.
- Maradj nyugton! - parancsol rá mérgesen, ahogy kifacsarja a kendőből a vizet, és elé guggolva lendületesen kezdi letörölni a koszt az arcáról.  
- Hozzád sem szabadott volna érniük.. - sziszegi a fogain át a bátyjával egykorú fiú, a gyerek állán felhorzsolódott bőr környékén lelassítva a haragos mozdulatait.
Még soha nem látta ennyire dühösnek a lovászt.. Félve pislog fel az arcába, engedelmesen hagyva, hogy odébb mozdítsák a fejét, a halántékáról is lemosva a port, miközben Lucien karba fonja a kezét a másik háta mögött.
- Azt hiszed hülye vagyok? - ripakodik rá a suhanc bosszúsan a rászegeződő gyerek-szemekre, mire a gömbölyded áll újra megremeg a bőgés határán.
- Életedben nem estél még le fáról!

A MÉLA VÁMPÍR SIRÁMAI
III.
[Sekély álom pályázat helyett]

- Éneklő Betű -

1.
A harmatos füvet tépkedi maga előtt. Nem alszik. A komor családi kripta árnyéka úgy borul rá, mint egy szörnyeteg kitátott szája. Nyálas horkanásain és a paták puha toppanásain túl nem hall semmit. Egyedül a szelet a fák közt, fent, magasan. Egyedül..
Halott csend.
Ragyog a hold a piciny, birtokszéli tisztás fölött.
A sötét fából faragott ajtókat bámulja a hűvös fehér kövek közt. Régen szerette ezt a helyet. Az ősök sírjait. Halottak birodalmát. Hátborzongató rémtörténetekre emlékszik. Pislákoló gyertyafénynél, tiltott bús éjféltájon olvasott történetekre, amikor egy-egy furcsán eső árnyéktól egészen a szívéig kúszott a rémület, hogy még sikítani sem mert.. Leszögelt koporsók, kísértő szellemek, karók, halott-idézők, véres, sötét szertartások; emberek ostoba meséi a fajtajáról, a saját fajtársai ostoba meséi a saját fajtájukról..
A harmatos füvet tépkedi törökülésben.
Gyerek mesék. A halottak nem járnak.
A halottak nem..
Kivehetetlen színű folt a templomszerű épület lépcsőjén.
Halk dobogást sodor felé a szél. Önként mozdul rá; kiengedi a füvet az ujjai közül, a lelógó kantárszár után nyúlva, ahogy hátat fordít a halványan derengő sírnak, és visszasétál a lovához a rét szélére.
Dobogás.
Nyugodtan tereli beljebb a hátast a fák közé, a szügyének támaszkodva tolva beljebb a nehéz testet maga előtt a sűrűbe, a súlyos horkanásra és elégedetlen toppanásra csendben végigsimítva a sima szőrű orron.
Dobogás.
A tenyerébe simuló pofát cirógatja puhán.
Lódobogás.
Csend.
Hideg van. Sötét. A köpenye alá kúszik az éjszaka. Csend.
- Cedrick!
Kiáltás.
Az ujjai csitítólag futnak végig a mén felkapott homlokán.
- Tudom, hogy itt vagy!
Dühösen körbeléptetett paták hangja..
- Gyere elő, nem mondom el még egyszer! Hagyd abba ezt az őrültséget! Gyere vissza mielőtt apád rájön!
Hideg van. Sötét.
Köd.
Friss virágok a néma kripta lépcsőjén..



3.
- Úgy aludtál, mint egy kő, főnök.
- Nem aludtam..  
- Mint egy kő - nevet az idősebb hang a feje felett.
Makacsul rázza a fejét.
- Egy egész csordányi szarvas is legelészhetett volna körülötted. Kiehették volna a fejed alól a zsákodat, arra sem ébredtél volna fel. A banditákra azért felkelnél? Vagy ne is adjak neked több őrséget, mert simán kirabolnak, amíg te békésen csucsuzol?
- Nem igaz! Ébren voltam!  
- Persze. Láttam. Éberen figyelted a szemhéjad belsejét. Még horkoltál is közben, csakhogy megtévessz.
Zsémbesen fonja össze a karjait a mellkasa előtt, az ölébe esett lópokrócra bámulva, mire megenyhül a gúnyos vigyor a lovász arcán.
- Gyere, szedd össze magad. Van még patakvíz a nagy kulacsban, mosakodj meg, nehogy anyád így kapjon vissza.  
Kiölti a nyelvét a nyurga kamaszra.
- Tiszta kosz vagy. Elviszlek, hogy átadjunk egy kész rendelést a szomszédba, és máris úgy nézel ki, mint egy lelenc? Nem fognak elengedni velem.  
- Nem vagyok lelenc - áll fel a helyéről, leporolva a nadrágját, és mellényét az avarban töltött éjszaka után.
- Lelenc úr - hajol meg felé a lovász, leemelve a fejéről a láthatatlan kalapot - Köszöntöm eme csodás hajnali órán. Tudja már, mit parancsol reggelire? Attól tartok csak sajt van, meg tegnapi kenyér. De talán akad még egy kevés szárított hús is a tarisznya alján, esetleg egy-két alma. Ha óhajtja, előbányászhatom őket.  
- Nem vagyok úr - tromfolja le újból Leonardot, magához húzva a közös, nagy kulacsot a halványan még pislákoló tűz mellől.
- Úrfi.
- Csak Cedrick. - önt egy kevés jeges vizet a tenyerébe, megdörzsölve vele az arcát.
- Igenis, főnök. Ott kihagytál egy foltot.


- Még mindig úgy alszol, mint egy kő.. - riadtan rúgja félre magáról a takarót a fülébe súgott szavak hallatán. A fűben fekvő kardja után kap, félig-meddig az övébe vigyorgó lovász arcára számítva maga fölött, de csak a csillagok hunyorognak rá vissza a magasból.
Álom.
Álom..
Álom..
Évek.
Már nem vigyáz rá senki.



9.
Éjjel.
Senki nem segít rajtad, hát ezért szedd össze magad!
Reszket. Hideg van. Sötét. Fél. Nincs senki, csak a hangok. Idegen-ismerős zajok. Ismeri őket, de most egyedül van. Nem mert tüzet gyújtani. Magához vonzza a ragadozókat. Nevethetnékje van a feltételezésre. Ő a ragadozó. Ő a ragadozó! És mégis remeg a gondolatra.
Köröznek körülötte. Állatok. Rókák, szarvasok, felriadt madarak rikácsolásai a sűrűből, vaddisznók, talán farkasok is.. Nyálasra néz. Az fejét lógatva alszik. Nincsenek farkasok, vagy ha vannak is, a lova haszontalan, és nem érzi meg őket.
Haszontalan, haszontalan..
Riadtan kapja fel a fejét egy elreccsenő ágra. Talán csak leesett valahonnan. Ráült egy kövér fácán és letörte..
Banditák.
Emberek.
Mint egy kő, főnök..
A hátasnak pihennie kell. Sokadik éjszakája mennek. Éjjel, nappal. A nappal az embereké, a világ olyankor megváltozik. Üldözték már, vasvillával hadonásztak felé..
Mivan, ha követték?
A köpenyébe markol a rémület.
Követték. Érte jönnek.
Mivan, ha..
Feljebb húzza a lábát, a mellkasának préselve a térdeit a nagyra nőtt tölgy odvában. Fél. Mint egy gyerek, azokon a tiltott éjjeleken. A feje játszik vele. Ellenszenves árnyékok mozognak a feketeségben. Feketébbek az éjnél is. Zörög az avar a nyomukban. Madarak riadnak rájuk, vadak menekülnek patások mellett.. Ágak, levelek, a szél, hogy lehet ilyen félelmetes a szél, a fák közt, magasan, a sötét, neszek, zajok, zörejek, nincs csillag, nincs Hold, nincs fény, csak a hangok, és a vakság, mert mégha lát is, nem akar látni, a feje játszik vele, alakokat képzel a sötétbe, csukott szemmel passzírozza a hátát a szűk odú belsejének ahova bekúszott, mint egy gyerek, mert fél, és nincs itt senki..
Talán sír. Ugrik, mint egy megriasztott vad. Ugrik, a leszerszámozatlan lóra, bűnösként, könnyesen verve fel őt az álmából, csak menjenek, el innen, az árnyékok, és hogy fél, mindegy merre, csak el, amíg fel nem jön a Nap, csak amíg, csak addig, mert, és, ha.. Rémülten markolássza a puha sörényt, riadtan pillantva körbe, ahogy megindul vele a súlyos test. Csak menjenek, el, el innen, csak el, mert fél, és nincs itt senki..



27.
Nyikorognak a deszkák. Fogadó lehetett. Dohos, nyirkos, penészes. A víz a falakon csorog a romos épület belsejében. Hideg van. A lehelete párafelhőként gomolyog előtte, ahogy bevezeti maga után Nyálast az elhagyatott kövek közé.
Zuhog. Mintha dézsából öntenék. Fedél kell, különben a hó közeli víz... a falakon csorog a viharvert tető résein át. Nem tudja megmondani mikor hagyták magára az épületet. Lát egy tetőtérre vezető lépcsőt, de nem próbálkozna vele. Több helyen is be van szakadva, néhol fellát egészen a foghíjas cserepekig. Egyetlen nagyobb helység, ami odalent maradt. Még a pult is megvan, szemközt az ajtó helyével, és néhány rozoga szék az egyik sarokban.
Csend.
Kifújja a levegőt.
Egyedül..

Úgy alszik, mint egy gyerek az első éjszaka, miután leszerszámozta Nyálast, lecsutakolta, és két pokróccal leterítve a fa-törmelékekből rakott tűz mellé kötötte. A másodikon már nem elég fáradt. Fél. Az egyik szeme nyitva, a másik pihen. A harmadikon fordítva. A negyediken sem történik semmi. Ropog a tűz, Nyálas prüszköl, esik az eső, kopog a tető maradékán, a sötétbe bámul, de már nem lát árnyékokat, csak amiket a tűz vet a dohos, lehullott vakolatú falakra. Fáradtan pislog rájuk. Azt mondják nem akarták megijeszteni. Barátságosak. Lecsukódnak a szemei.
Barátságosak..

Utolsó éjszaka téved arra valaki. Félrerúgja a percekkel azelőtt eloltott tűz helyét, ahogy meghallja az ismeretlen lépteket odakintről, a sárból, és csakhamar rájön, hogy azok két nagyon is célirányos lábhoz tartoznak. Magához kapja az összepakolt cuccait és behúzódik az egyik sötét sarokba, fal maradékok közé. A kíváncsisága tarja ott. Épp indulni készült. Nyálas már odakint van a ház mögött kikötve, menet-készen.. Mégis, a sötétből, onnan figyeli, amíg az idegen körbenéz, tüzet rak, mellé ül melegedni, majd csakhamar el is alszik mellette. Vak. Tűz nélkül, tűzben. Hatszor úszott át a tekintete az árnyékok közt zsákját szorongató vámpíron. Számolta.
Ember.
Vak.
Egyedül..
Senki sem vigyáz rád..
 


81.
Vadászok. Lapul a sűrűben, mintha érte jöttek volna. Játszhatnékja van. A zaj felébresztette, az illat elvezette. Idegen hangok az ismerős ismeretlenben. Két lábak járnak. Meg lehet ismerni őket, hangosak, ritmustalanok.
- Nem igaz! Ébren voltam!
Ezek nem banditák. És nem is tudta, hogy emberek. Csak hallotta az ismeretlent, az felriasztotta, osont, és becserkészte őket a sötétben. Óvatosan..
Aztán látta meg őket. Három férfi. Talán épp hazafele tartanak. Érzi rajtuk a vérszagot, de nem látja pontosan mit ejtettek. A zizegős avar a talpuk alatt elnyomta az ő járásainak zörejét, ahogy felkapaszkodott egy magasabb fára, ahonnan belátja a nyílt réten át a közeli faluba vezető utat. Csak kíváncsi volt. El tud-e rejtőzni. Észreveszik-e.. Lehet, nem is figyelnek. Nem beszélnek, csak mennek. Későre jár. Vaksötét van, felhős, didergős éjszaka, az ő kezükben égnek egyedül fáklyák. Csak figyel. A füle felkeltette. Mert fél. És nincs itt senki, aki figyelne helyette.
Szótlanul pislog a töpörödő alakokra, amíg végül egészen el nem tűnnek a szeme elől, ahogy az út újra bekanyarodik a fák közé. Elfordul a kéményekből kígyózó füstcsíkok felé a lombok fölött. Díszkivilágítás.
Az éjszaka az övé..



243.
Még felnyílnak a szemei, ahogy meghallja a motozást a fák között. Puha lábak neszezését a fűben.. Elnézi a róka nyomába eredő lovát a tábortűz maradéka fölött, lustán követve nyomon a fekete formákat a sötétben. A csillagfényes domboldalról mindent belát. Mögötte az erdő, örökké nyugtalan, éjjeli neszezéstől hangos rengeteg. Már ismeri őket. Madarak riadnak, vaddisznók kocognak a sűrű avarban, szarvasok legelésznek az irtásokon.. Szótlanul csukja vissza a szemét. Ismeri őket. Már mindet ismeri. Ismeri, ha két láb jár négy helyett. Ha valami más.. Az emberek süketek és vakok a sötétben. Az éjszaka az övé. Könnyedén el tud rejtőzni benne. Ő a ragadozó.
Nincs mitől félnie..

SZEGÉNY KIS NEBELTURM KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI VI.

- Védd magad!
Nevetve hátrál a fentről érkező csapás elől. Az izzadtság a szemébe csorog, ahogy a háta a karám fa kerítéséhez csapódik, és lehajolva kibukik a suhogva érkező penge elől.
- Emeld fel azt a kezed.
Odébb táncol a sarokból, egy fejrázással lökve félre a haját a homlokából.
- Tartsd fent.
Sirr-surr, csitt-csitt, csitt-csatt. A bátyja mozdulatai kiszámítottak. Balról, fentről, élesen jobbról, magasan, balról.. Hárít, egyszer, kétszer, és lép, előre, egy, két. Összefutnak a ráncok a homlokán, ahogy megfeszítve koncentrál az ütemekre.
A hóban nem hallani a lépéseket, csak a fémek vannak, a surrogás, ahogy elcsúsznak egymáson, a szikrázás, csattogás, az élezetlen, de közel sem gyakorló kardok zenéje. És a bátyja szemei. Megmondják hova fog mozdulni. A kezét figyeli. A csuklóját. Táncol benne a kard. Pörög. Forog. Balról, jobbról, hátrál, egy-kettő, szemből egyenesen, a mellkasának döf -félrehúzódik az útjából, de az ellenséges penge visszapördül, gyorsabban, mint ahogy ő tud, és a következő csapás a védtelenül hagyott járomcsontjához simul puhán.
- Vigyázz az arcodra.
Lihegve áll meg a hideg érintésre. A felsőtestével még mindig egészen kihajolva a súlypontja fölül tartja magát a helyén, megadóan engedve le a kardját, hogy a hegye a puha hóba süllyed.
A bátyja halvány mosollyal tesz hasonlóan.
- Hol rontottad el? - kérdezi megfordulva, megforgatva a pengét a jobbjában.
- Nem voltam elég gyors. - érkezik a fiatal, ziláló válasz az összehúzott szemöldökök alól. - Hárítanom kellett volna, balra tolni, és derékmagasan jobbra visszavágni.
- Mutasd.
Fordul vissza felé ismét a magas alak néhány lépést távolodva, a maga előtt hagyott hely felé intve a karja meghosszabbításával. Engedelmesen lép közelebb a megnyitott térbe a karám szélétől, felemelve a kardját. Levegő.
- Védd magad.
Összehúzza a szemét.
És újra.
Egy lépés, kettő, tompa kardokkal is veszélyes tánc, egy lépés, még kettő, csak keringenek, játszanak, aztán a bátyja megindítja újra a mozdulatot. Egy, két, egyenesen, szemből.. Elébe szalad. Erővel nyomja félre a mellkasának szánkázó pengét a sajátjával, és két gyors lépéssel határozottan beront a fivére védelmének közepébe.
A Nebelturm acél finoman a szigorú felsőkabátnak csapódva jelzi a célját a bordák alatt.
- Jó.
Megremeg a szája széle az elismerésül érkező biccentésre. Inkább lehajtja a fejét, hogy ne látszódjon, miközben a bátyja ismét hátat fordít neki és a kerítésre akasztott dolgaik felé indul.
Csendben eregeti a párafelhőket maga elé, a térdeire támaszkodva a birtok téli, fehér nyugalmában.
Megint havazni fog..
Látja a felhőket. Sötétek, fenyegetőek, magasan fent a tornyok fölött, a házak mögött ólálkodnak. Épp csak néhány órája jöttek ki, miután végül egészen elült az előző vihar, ami egész éjjel dühöngött. Délelőtt a közeli falvak bekötő útjain ragadt szekerekhez mentek, az apjuk kiküldte őket a parasztokhoz segíteni kiásni őket ki a hóból; jeges szél kócolta szemöldökkel ettek valami meleget a konyhában, mert az ebédet addigra már lekésték; aztán alighogy felengedtek az ujjaik jöttek is ki gyakorolni. Az anyjuk nem volt boldog tőle, hogy odabent párbajozzanak, de a napok óta tartó örökös hóesés beszorította őket a házba. És úgy tűnik a néhány órányi szünet után megint esni fog.
Sóhajtva ráncolja a homlokát az égre. Lovagolni sem mehetett legalább egy hete.. Leonard az összes patást beterelte az istállóba a hideg elől, ő is ott alszik velük, még enni sem jött ki. Bevitt magával valamennyi élelmet, most ment ki először utánpótlásért. Elnéz a méteres hóban épp csak annyira kiásott pajta-ajtó felé, hogy egy ember ki és beférjen rajta aztán végig a vékony legázolt sávon a konyha hátulja felé.
Összerázkódik, ahogy váratlanul megcsapja a testét az első hirtelen, metsző széllökés a nyílt téren.
- Öltözz fel.
Engedékenyen veszi el a felé dobott kabátot. Eddig tartotta benne a meleget a tánc, de a verejték lassan kezd kihűlni a bőrén. Megtörli a fehérségben a penge fényét.
- Jól használod a kezed. - nyújtja felé a magas alak a kulacsát is, miután a tokjába csúsztatta a fegyverét, és felvette ő maga is a meleg bőrből készült felső részt.
Futtában biccent a szavakra, visszaadva a kardot a bátyjának, ahogy a levegőbe kavarogni kezdenek az első apró pihék.
- Elfáradtál?
Megrázza a fejét, leakasztva az övére akasztott tokot is.
- Bemegyek még Leonard-hoz.
- Szóljak anyánknak, hogy késel?
Megrázza a fejét.
- Csak beköszönök neki.
A bátyja elnéző mosollyal bólint felé.
- Vacsoránál találkozunk.
Még nézi, ahogy a nála jóval idősebb fiú elindul befelé a kardokkal. Lassan mestermunkát készít. Megmutatja mit tanult, és kovács lesz..
Sietős léptekkel vonul el az istálló felé. A havazás megint elzárja majd az utakat, biztos. Mehetnek szekereket ásni, talán éjjel is. Még egy órája van, az anyja már várja. Vívni majdnem olyan, mint táncolni. Csak beköszön a lovásznak, aztán megy. Bár már úgyis ismer minden lépést, talán maradhat egy kicsit tovább is. Rég látta a lovakat.



Nyurga kamasz testek egy jól fűtött teremben. Mennyivel jobban szerette a magányos táncleckéket az anyjával.
Izzadtság szag és parfüm.
Meg Aldával. Mikor azon a zord téli délutánon úgy megpörgette az öreg hölgyet a konyhában, hogy beleszédült.. Le kellett ültetniük. De nevetett. Szép emlékek.
„- Tetszik?”
Persze. Csinos. Úri hölgy. Női nyeregben lovagol, ha egyáltalán; nem szereti a lószagot. Nem tehet róla. Így nevelték.
Felöltők és szoknyák.
Fényes csattok, csipkék, díszes övek, tarka ruhák. Az apja igenlő biccentése a terem túl feléről.
„- Nyisd meg a táncot, fiam. Tégy büszkévé.”
Hangzatos szózatok, semmitmondó fecsegés.
„Tetszik..?”
Persze. Érdekli is őt. Őzikeszemek. Szép, igen.  A kezét nyújtja felé, előtte a bókok. Fej, derék. Nem áll rá a háta, pedig hibátlanul csinálja. Valamennyire azért, élvezi is. Fessnek érzi magát a rászabott ruhákban. Szereti a csizmája csillogását, a tekintélyt parancsoló, felnőttes koppanásait a parkettán, a visszhangos, köves folyosókon, az oldalán lógó kard fémes zörgését.
De mégis, a régi táncleckék az anyjával..
A borbélyt utálta. Addig köpdöste és nyalta a haját valami olajos lével, míg szögegyenes nem lett. Visszaveri a csillárok fényét, rásimul a koponyájára. Utálja. Nem szerette a durva szappant, sem az ecetet, amitől fényesebbnek kellett volna lennie a tincseinek, de csak büdösebbek lettek. Most meg már semmit sem érezni a parfümtől.
Mégis, az ő sötét, indigókék szemeinek párja büszkén figyeli a terem másik oldaláról. Talán csak ezért szereti egy kicsit az egészet. Még a fésülködés iszonyatát is elfeledi egy percre.
Most mondania kéne valamit? Kéne, érzi. A tágra-nyílt barna tekintet az övét nézi. Két gyerek. Nem mond semmit. Az első kör után többen is becsatlakoznak a táncba.
De azért, jó lenne, ha néha elmehetne lovagolni.
„Mint édesanyád, és édesapád.”
Szeretni?
Érdekli is őt. Ha kovácsolni nem tud legalább jól nősüljön, nem igaz? Legalább öt évvel fiatalabb a lány, és nem is főági leszármazott, csak egy mellékágról felkapaszkodott..
A felnőttek szavai. Öt év semmi. Mi az húszhoz képest..?
„Tetszik?”
Érdekli is őt. Csak menne már lovagolni. Fulladozik a levegőtlen présben.
A felnőttek csizmái elnyomják az ő csizmájának koppanásait. A zenészek, a felszolgálók, az ajtónállók inasok. Az apja öreg komornyikja a sarokban. Mind őt nézik, a semmibe meredve. A vendégek lopva, de direkten, folyton.
„Nagyon fontos estély a mai..”
Úgy érzi magát, mint egy mutogatni való...
Fejet hajtva, nyugodt léptekkel menekül ki a tömegből, mikor a bátyja egy apró pillantással az ajtó felé intve lekéri a lányt a kezéről.


- Hova mész?
- Megnézni a lidércfényeket.
- És a tánc?
Grimaszba rándul az arca. Feldobja a nyerget a hátasra.
- Ha elkapnak letagadhatom, hogy ismerlek? - kérdezi a lovász, a karám nyitott ajtajának dőlve. Kora tavasz, éjfél. Holdfény, hűs mocsárszag.
Szíjak.
Felugrik a nyeregbe.
- Ha elkapnak letagadhatod, hogy láttál - félrelépteti Zsiványt, beállítva a ló orrát a kapu felé. - Lucien tudja, hogy eljöttem. Nem lesz baj.
- Hányadik évfordulójuk volt ez?
- Harminc.
Leonard sokatmondó tekintete riasztja álmából. Harminc.
„Mint édesanyád és édesapád. Szeretik egymást.”
- Nem lesz baj.
- Hajnalra érj vissza.
Biccent a szavakra. Persze. Ha csak magán múlna..
Vágtába fogja a barnás lovat az éjjeli úton. Csak el, messze.
Tetszik?



Mikor az apja először megmutatta neki. Kint, a birtokszéli mezőn. Ott ugrándozott a fűben a nevelőjével. Virágot szedtek, pipacsot, százszorszépet, pitypangot, vagy ami a kezükbe akadt, egy csokorba. Világos sárga ruhácskában.
- Tetszik?
Érzelemmentesen fürkészte a távoli alakot, tárgyilagosan biccentve a kérdésre.
- Szép.
- Néhány éven belül, ha elég idős lesz, elveszed majd feleségül. - Adrian von Nebelturm összefogta a kezeit a háta mögött. - Az apja jó partner, felkapaszkodott, de ügyes kezű, dolgos páncélkovács. A lányának szép hozománya van.
Hozomány.
A háta mögött összefogott kezekkel nézte a számára kirendelt, alig tízéves lányt. Ő sem volt több tizenötnél, de jó, ha tizennégynek kinézett.
- Hogy hívják?
- Laura.
A név hallatán a kislány felnézett, mintha hallotta volna. Riadt őzikeszemek.
Szép.
Tüdőbaj vitte el, évekkel később.




Végtelen tér, végtelen száguldás. Leonard-al.
„Paták egy vonalban!”
Az erdő szélétől..
„A fenyvesig.”
Annak a fának ökör formája van. Annak meg pulyka.
Az időből kicsúszva imbolyog a nyeregben.
Végtelen tér..
Száguldani szabadon, mint a szél-- amíg egy ág képen nem törölte. De nem akkor tört el az orra.
„Tótágas!”
A karám oldaláról dobbantott, és rúgta fel magát.
„Őrült vagy!”
Le is esett.
Komor felhők nyomják az eget. Egy körben fellátni köztük a mennyekig. Emlékek. Ugyan, mit értett meg egy gyerek agya?
Vágástalan vadon. Nagy keselyűk a fák között. Rőzse kupacok, meg a rájuk fújt levelek. Mint hatalmas dögmadarak sötétlenek a szürkeségben. Mint a szekerek behavazott halmai, azon a télen. Vagy az talán, egy másik tél volt..?
Oroszlán formájú felhők, pipacs, százszorszép, vadrózsa, babér, a térdének ütődő kard fémes csengése. Minden csalódás. Emlékek. A kiábrándultság színe az ő kékje.
Templom tornyok, árnyék-ülte völgyek, napsütéses sárga mezők.

Hol szálljon meg ma éjszakára?