Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
[Pályázat Fáradhatatlan képességre]
- Ott vagyunk már?
- Nem.
- És most?
- Nem.
- És most? Ott vagyunk már?
- Meg foglak ütni.
- ...
- ...
- Mennyit megyünk még?
- Sokat, úgyhogy fogd be.
- Miért nem lóval jöttünk?
- Mert apád szerint így is túl sokat foglalkozol velük. És amúgy is rád fér néhány napnyi gyaloglás.
- Szoktam gyalogolni.
- Persze. Lóval.
- Gyalog is.
- A-ha.. Most még ezt mondod. De estére már beszélni se fogsz tudni, hogy beismerd, hogy igazam volt. Még a pihe-puha, tollas ágyikód se fog hiányozni. Elég lesz a föld. Ha rendes vagy talán rakok majd egy követ a fejed alá. Úgy fogsz aludni, mint egy csecsemő.
Kiölti a nyelvét a becsmérlő szavakra.
- Fogadjunk? - vigyorog rá a lovász.
Az utat figyeli maga előtt, ahol az ég összeér a földdel. Oda sem fordulva bólint a kérdésre.
- Mi a tét?
- Nyálas.
Ez kérdés sem volt. Mégis újabb mosolyra fakasztja vele a barátját.
- Sírni fogsz.. - morogja maga elé amaz elriasztásképp, de nem reagál rá, így aztán folytatja - Legyen. Ma éjjel nem alszunk, és ha holnap még mindig ébren vagy, és nem a hátamon kell elcipeljelek az úti célunkig.. –odaadom neked Nyálast. Ha nem, egy hónapig csak a tied az istálló. Az egész. Apádnak egy szót se.
Habozás nélkül fogadja el a felé nyújtott kezet, egykedvűen ugrándozva tovább az úton.
Tényleg szokott gyalogolni. Szeret gyalogolni. Csak korán kelni nem. De ma kivételesen hajnalban ugrasztották ki az ágyból. Ritka alkalmak egyike, ha nem az apja maga, vagy Lucien szállítja ki az elkészült munkákat. Feljebb húzza a magán a táskáját, benne a becsomagolt sisakkal. De ma mégis ez történt. Volt fontosabb munkájuk, így őt küldték. De persze egyedül nem engedték, kénytelen volt elhozni magával Leonard-ot. Fogalma sincs minek. Egyedül is meg tudta volna csinálni. Már majdnem tizenkét éves, nincs szüksége gardedámra. De ezt az anyjának elmagyarázni..
Türelmesen rója a métereket. Néha megnyújtja a lépéseit, aztán megint hagyja őket visszaállni a normális rendjükbe. Nem mintha unatkozna. Az a jó a menésben, hogy monoton. Sík terepen napestig tudna haladni. A hegyek.. Az már valamivel bonyolultabb kérdés. De ott is ugyanez a séma. Egyik láb a másik után. Ebben mi a nehéz? Igaz, a táska kicsit húzza a vállát.. a kulacs is.. de el lehet tekinteni tőlük.
Szótlanul hagyja maga mögött a métereket. Aztán lassan a kilométereket. Délre már egészen megszokja a dolgot. Gyalogolni jó. Lovagolni jobb, de hát ha nincs ló, nincs ló. Majd lesz. Akkor aztán senki sem utasíthatja rá, hogy gyalog szállítson csomagot..
A lovász vigyora jó darabig nem akar lelohadni. Le-lepillant maga mellé a gyerekre, megingathatatlanul bízva a sikerében. Csak idő kérdése. Időé és távolságé..
De a gyerek-lábak mégsem akarnak fáradni.
A magukkal hozott ebédet is menet közben eszik meg. Az uzsonnát is. A vacsorát.. Addigra persze már mindketten átbillentek azon a bizonyos holt-ponton. Egyenletes tempóban haladnak előre, akaratlanul is egymáshoz igazítva a lépteiket a csendben. Egyik láb a másik után. Csak egyik láb.. a másik után.. Egy kilométer. És még egy. És még egy, aztán még egy.. Erdő, ösvény, gyalogút, földút, széles út, erdő, rétek, ösvény.. A lassan rájuk telepedő köd sem izgatja őket. Már egymásra sem néznek. Délután még mentek ide-oda a pillantások, hogy vajon a másik hogyan bírja, de mostanra a szemük csak az utat látja. A távolságot már jó ideje nem. Néhány ezer lépés után bárki feladná a számok fejben tartását. De azt mindenki tudja, hogy A-ból B-be gyalog csak akkor ér el az ember fia, ha megy. Akkor is, ha már nem érzi a lábát, vagy a földet alatta..
Éjjelre eljutnak odáig, hogy egyedül a büszkeség tartja bennük a lelket. Persze egyikük se vallaná be, hogy fáradt. És álmos. Ugyan. Badarság. Nincs olyan, hogy fáradtság.. Mi ennyi út nekik? Semmi.. Bébi-könnyű..
Hajnalban aztán két karikás-szemű, fáradtságtól támolygó fiatal kopog be a két napnyi járóföldre fekvő falu elöljárójának ajtaján. Vigyorogva. A kérdésre pedig, hogy hogyan értek ide ilyen gyorsan a Nebelturm-toronytól csak újabb bárgyú mosollyal és egy „kicsit belehúztunk”-al felelnek. A reggelit, és a közeli fogadóban felkínált szállást persze udvariasan elfogadják a gyors kiszállításért cserébe, vissza pedig csak másnap indulnak, annyira marasztalja őket az elöljáró. Örül a sisaknak. A fia ajándéka. Még épp idejében ért ide, mert nem sokkal később aznapra már ünnepséget szervezett neki a születésnapjára. Ugyan már elkönyvelte, hogy ő maga csak később köszönti fel, de hála az ő erőfeszítéseiknek, odaadhatja még a többiek előtt az ajándékát..
Adrian von Nebelturm pedig ezentúl ahányszor csak valamelyik fiával kellett kiszállíttatnia a munkáit, kénytelen volt mindig a kisebbikre bízni azt. Leonard-al ugyanis sportot kezdtek űzni ezekből az utakból. Minél távolabb, annál jobb. Minél gyorsabban, annál jobb. Néha vissza is indultak még azzal a lendülettel, amivel jöttek. A megrendelők elképedt arcai csak a bónusz pontok voltak. Két idétlen kamasz. De mivel ez volt az egyetlen alkalom, amikor gondolkodás nélkül otthon hagyták a lovakat, (amikor le tudta rángatni a kisebbik fiát a nagy fekete ménről,) a családfő nem bánta. Sőt. Olyan gyakran indította őket útra a start-vonaltól amilyen gyakran csak tehette.
- Nem.
- És most?
- Nem.
- És most? Ott vagyunk már?
- Meg foglak ütni.
- ...
- ...
- Mennyit megyünk még?
- Sokat, úgyhogy fogd be.
- Miért nem lóval jöttünk?
- Mert apád szerint így is túl sokat foglalkozol velük. És amúgy is rád fér néhány napnyi gyaloglás.
- Szoktam gyalogolni.
- Persze. Lóval.
- Gyalog is.
- A-ha.. Most még ezt mondod. De estére már beszélni se fogsz tudni, hogy beismerd, hogy igazam volt. Még a pihe-puha, tollas ágyikód se fog hiányozni. Elég lesz a föld. Ha rendes vagy talán rakok majd egy követ a fejed alá. Úgy fogsz aludni, mint egy csecsemő.
Kiölti a nyelvét a becsmérlő szavakra.
- Fogadjunk? - vigyorog rá a lovász.
Az utat figyeli maga előtt, ahol az ég összeér a földdel. Oda sem fordulva bólint a kérdésre.
- Mi a tét?
- Nyálas.
Ez kérdés sem volt. Mégis újabb mosolyra fakasztja vele a barátját.
- Sírni fogsz.. - morogja maga elé amaz elriasztásképp, de nem reagál rá, így aztán folytatja - Legyen. Ma éjjel nem alszunk, és ha holnap még mindig ébren vagy, és nem a hátamon kell elcipeljelek az úti célunkig.. –odaadom neked Nyálast. Ha nem, egy hónapig csak a tied az istálló. Az egész. Apádnak egy szót se.
Habozás nélkül fogadja el a felé nyújtott kezet, egykedvűen ugrándozva tovább az úton.
Tényleg szokott gyalogolni. Szeret gyalogolni. Csak korán kelni nem. De ma kivételesen hajnalban ugrasztották ki az ágyból. Ritka alkalmak egyike, ha nem az apja maga, vagy Lucien szállítja ki az elkészült munkákat. Feljebb húzza a magán a táskáját, benne a becsomagolt sisakkal. De ma mégis ez történt. Volt fontosabb munkájuk, így őt küldték. De persze egyedül nem engedték, kénytelen volt elhozni magával Leonard-ot. Fogalma sincs minek. Egyedül is meg tudta volna csinálni. Már majdnem tizenkét éves, nincs szüksége gardedámra. De ezt az anyjának elmagyarázni..
Türelmesen rója a métereket. Néha megnyújtja a lépéseit, aztán megint hagyja őket visszaállni a normális rendjükbe. Nem mintha unatkozna. Az a jó a menésben, hogy monoton. Sík terepen napestig tudna haladni. A hegyek.. Az már valamivel bonyolultabb kérdés. De ott is ugyanez a séma. Egyik láb a másik után. Ebben mi a nehéz? Igaz, a táska kicsit húzza a vállát.. a kulacs is.. de el lehet tekinteni tőlük.
Szótlanul hagyja maga mögött a métereket. Aztán lassan a kilométereket. Délre már egészen megszokja a dolgot. Gyalogolni jó. Lovagolni jobb, de hát ha nincs ló, nincs ló. Majd lesz. Akkor aztán senki sem utasíthatja rá, hogy gyalog szállítson csomagot..
A lovász vigyora jó darabig nem akar lelohadni. Le-lepillant maga mellé a gyerekre, megingathatatlanul bízva a sikerében. Csak idő kérdése. Időé és távolságé..
De a gyerek-lábak mégsem akarnak fáradni.
A magukkal hozott ebédet is menet közben eszik meg. Az uzsonnát is. A vacsorát.. Addigra persze már mindketten átbillentek azon a bizonyos holt-ponton. Egyenletes tempóban haladnak előre, akaratlanul is egymáshoz igazítva a lépteiket a csendben. Egyik láb a másik után. Csak egyik láb.. a másik után.. Egy kilométer. És még egy. És még egy, aztán még egy.. Erdő, ösvény, gyalogút, földút, széles út, erdő, rétek, ösvény.. A lassan rájuk telepedő köd sem izgatja őket. Már egymásra sem néznek. Délután még mentek ide-oda a pillantások, hogy vajon a másik hogyan bírja, de mostanra a szemük csak az utat látja. A távolságot már jó ideje nem. Néhány ezer lépés után bárki feladná a számok fejben tartását. De azt mindenki tudja, hogy A-ból B-be gyalog csak akkor ér el az ember fia, ha megy. Akkor is, ha már nem érzi a lábát, vagy a földet alatta..
Éjjelre eljutnak odáig, hogy egyedül a büszkeség tartja bennük a lelket. Persze egyikük se vallaná be, hogy fáradt. És álmos. Ugyan. Badarság. Nincs olyan, hogy fáradtság.. Mi ennyi út nekik? Semmi.. Bébi-könnyű..
Hajnalban aztán két karikás-szemű, fáradtságtól támolygó fiatal kopog be a két napnyi járóföldre fekvő falu elöljárójának ajtaján. Vigyorogva. A kérdésre pedig, hogy hogyan értek ide ilyen gyorsan a Nebelturm-toronytól csak újabb bárgyú mosollyal és egy „kicsit belehúztunk”-al felelnek. A reggelit, és a közeli fogadóban felkínált szállást persze udvariasan elfogadják a gyors kiszállításért cserébe, vissza pedig csak másnap indulnak, annyira marasztalja őket az elöljáró. Örül a sisaknak. A fia ajándéka. Még épp idejében ért ide, mert nem sokkal később aznapra már ünnepséget szervezett neki a születésnapjára. Ugyan már elkönyvelte, hogy ő maga csak később köszönti fel, de hála az ő erőfeszítéseiknek, odaadhatja még a többiek előtt az ajándékát..
Adrian von Nebelturm pedig ezentúl ahányszor csak valamelyik fiával kellett kiszállíttatnia a munkáit, kénytelen volt mindig a kisebbikre bízni azt. Leonard-al ugyanis sportot kezdtek űzni ezekből az utakból. Minél távolabb, annál jobb. Minél gyorsabban, annál jobb. Néha vissza is indultak még azzal a lendülettel, amivel jöttek. A megrendelők elképedt arcai csak a bónusz pontok voltak. Két idétlen kamasz. De mivel ez volt az egyetlen alkalom, amikor gondolkodás nélkül otthon hagyták a lovakat, (amikor le tudta rángatni a kisebbik fiát a nagy fekete ménről,) a családfő nem bánta. Sőt. Olyan gyakran indította őket útra a start-vonaltól amilyen gyakran csak tehette.
