[Útvesztő] A magoi hét próbája

Mikkor leültem Norven Kather elé, akkor még fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, kétségbeesetten kapcsolódott tekintetem az övébe és akkor …………… megütött a rothadó. gyomorforgató szag és tudatosult bennem, hogy ez az ember, bár mind külsőségekben, mind első benyomásra hasonlított Atyámra, de mégsem ő volt. Én Magol tornyában voltam és az utolsó próbám zajlott, ha hihettem annak a nőnek. Ám ettől függetlenül most a helyén kell tartanom az eszem és nem a nosztalgikus érzelmeimre kell hallgatnom…..
Fülembe már eljutottak a hely hangjai, a vádlott bűneinek felsorolása, de nem a szavak voltak azok, amik bizonyították nekem a bukott angyalnak történő behódolást, hanem atyám hasonmásából áradó sötét mágia.
- Igen, igen – sóhajtottam elhúzva a sürgetésre a szám, - az ítélet is meglesz, de ……… Atyá .....atyámfia - javítottam még időben nyelvbotlásomat és néztem továbbra is farkasszemet vele, - csak egy vagyis jobban mondva két kérdésre válaszolj még nekem …….Miért? Mit adott neked, amid még nem volt? És ….megérte?
Bár ez nem Atyám volt, mégis meg akartam tudni a választ, hogy aztán a megfelelő ….ítéletet hozzam.

Csak bólint egyet Dylan felé, azzal biztonságból hátrál pár lépést, nehogy a bestia megkísérelje megkóstolását, a fenevad pillantását elnézve azonban egyre bizonyosabbá válik, hogy a fényforrás sokkal érdekesebb a dög számára, mint az ő vézna alkata. Ez bár elhárítja a veszélyérzet egy részét, tisztában van vele, ha Dylant elkapja, a fénygömb elvesztésével jó eséllyel ő se jutna innen ki.
Nem különösebben mocorog, amíg a nyomasztó sötétségben elenyészik alakja, világos tekintetével azonban kíséri, ahogyan a kölyök ellenőrzi a környezetét. Néha rápillant az óriási macskára is, és amennyit egy állatról leolvasni lehet, úgy tűnik, ő is egyelőre csak figyel, talán vár a megfelelő alkalomra – ami, ha okosan járnak el, nem fog bekövetkezni. Persze ehhez az kell, hogy egyikük se kerüljön életveszélyes helyzetbe, ami a kulcs elhelyezése miatt nem feltétlenül lehetséges. Az élőholtjai vélhetően nem lennének elég gyorsak, na meg abban sem teljesen biztos, a kis társa mit szólna néhány rothadó test jelenlétéhez.
Morcosan húzza el a száját, ahogyan fontolóra veszi a lehetőségeiket, és sajnos nem igazán talál olyan biztonságos megoldást, amivel nélkülözhetnék az idézést. Ő a maga részéről nem szívesen merészkedne a helyiség azon részre, amit a bestia is elér, és hiába nem vallja magát ügyetlennek, szerencsétlen és tragikus véletlenek így is történhetnek. Dylan mondjuk tűnt annyira botornak, hogy megkíséreljen a kulcs közelébe menni, ugyanakkor egy kölyköt nem kíván a valószínűsíthető halálába sétálni.
- Találtál valamit? – szól oda neki pár perc elteltével, amikor már elég egyértelműen nem a kulcs felhasználási helyeit keresi, hanem... Valami mást. Mozdulni továbbra sem igen mer, amíg körülötte koromfeketeség honol - nem igazán kíván a kelleténél jobban megismerkedni a földdel -, viszont ha Dylan kicsit közelebb jön hozzá a fénylabdával, akkor ő is megindul felé.
– Feltételezem, te se szeretnél a nagyra nőtt cicus közelében lenni – vezeti pillantását a lényre. - Van valami elképzelésed, mit csinálhatnánk? - érdeklődik kisvártatva. Ha esetleg nem állna elő túl magabiztos ötletekkel, abban az esetben kellemetlenkedve összepréseli ajkait. - Mondd csak, tudsz titkot tartani? - fürkészi ezúttal Dylant olyan alapossággal, hogy arcizmának egy akaratlan rezdülése is elárulja, ha hazudna ennek kapcsán. Visszagondolva mondjuk a kölyök is legalább annyira érzelemmentes ábrázattal rendelkezik, mint ő maga, így meglehet, ezzel a nagy figyeléssel nem ér semmit sem.

Valamiért nem is lep meg, hogy az ajtó kinyílik, és meglátom mögötte a következő utam. Már arra is csak futólag gondolok, hogy még mindig a tükrözött valóságban vagyok - talán ez az igazi, és eddig voltam a fordítottban? Talán azóta tart az illúzió, hogy beléptem a kastélyba?
Vagy talán...
Már megint marhaságokon jár az agyam; ezt sürgősen abba kell hagynom. Megrázom hát a fejem, mintha ki tudnám belőle rázni az ötletet, hogy bármiféle értelmet keressek a kastély furcsaságaiban, és átlépek az ajtón, felfelé indulva a lépcsőn.
Viszont már innen is meglátom, hogy a következő úticélom talán még az eddigieknél is speciálisabb. Ismét egy ajtó, de különösen fénylik, mintha üvegből lenne... nem is üvegből, kristályból vágták volna ki? Ahogy egyre feljebb érek, egyre inkább látom, micsoda táncot járnak a gyertyák fényei egyenetlen felületén, s ezer meg ezer színben tündököl, mintha egy földöntúli jelenés lenne. Olyan csodálatos látvány, hogy még a szám is tátva marad pár hosszú pillanatig.
Milyen gyönyörű... s mintha érezném, hogy szólít. Rám vár. Egyedül rám.
Hát rám aztán ne kelljen várnia! Megszaporázom a lépteim, hogy minél előbb közelről is szemügyre vehessem ezt az újféle csodát. Ahogy odaérek, alaposan megvizsgálom, megnézem, megtapogatom, s bármennyire szépek is a színei, elsősorban persze az érdekel, van-e rajta valami, amivel ki lehet nyitni. Ha találok kilincset, vagy valamit, megpróbálom megnézni, mi van a másik oldalán (talán kissé túl bátran) - ha nem, csak tolok rajta egyet, hátha enged a nyomásnak.

Jozef - A vádlott arca kerülni kezdte a tekintetedet. Játékosan táncolt végig a pavilon gerendázatán, a tanúként jelenlévő nemeseken, a fáradt tekintetű nőn, majd visszatért rád. Mosolygott. Nem az a fajta mosoly ült arcán, mint ami a tébolyultakén szokott. Sokkal inkább volt kedves, barátságos mosoly. Kisugárzása nem változott, sőt, a levegő... nem is, inkább a tér maga torzulni kezdett a férfi körül, de ő maga csak kedvesen mosolygott rád, szemében reménnyel. Válasz ként pedig csak bólintott, s ajkaival egy szót formált: "Érted."

Alicia és Zivriahan - Miközben a kalandorok egymással tárgyaltak, a bestia lassan lépdelni kezdett. Olyan lassan és csendesen, hogy a láncok csörgését is alig lehetett hallani. De nem lopakodott. Nem becserkészés céljából járkált. Jobbra-balra. Jobbra-balra. Mintha várt volna. Szemeit a fénygömbön tartotta, s figyelmeztető morgását már nem hallatta.

Astonien - Ahogy kezeddel kutatsz, úgy rá is bukkansz a hasonló kristályból készült kilincsre, melyet oly könnyedén el tudsz fordítani, mintha semmi sem tartaná ott. Az ajtó kinyílik, s a ragyogó fénykavalkád körül ölel téged, de csak egy pillanat erejéig. Helyét aztán átveszi az aranyló fényár, mely kristálycsillárokból árad a bálterem márvány padlójára. Körülötted idegenek állnak, a bálterem közepén táncolnak, díszes ruhákba öltözött nemesi alakok. A vonós hangszerek harmóniája csak is a vámpírok báljait juttathatja eszedbe, s ha körül nézel, a bálterem szélére állított vörös terítőkkel takart asztalokon is vörös folyadékok pihennek a borospoharakban.
- Fókuszálj! - szólal meg egy számodra teljesen idegen hang a hátad mögött, ahol senki nem áll. - Ne felejtsd el miért vagy itt. - amikor pedig ezt mondja, látásod egy pillanatra homályossá válik, s a bál részvevői nyakánál egy-egy vékony fehér fonalat vélsz felfedezni. A fonalaknak nem látod a végét, azok mintha csak elenyésznének valahol a levegőben. Valahol azonban, a tömegből egy vörös fonalat látsz fellibbenni, amely azonnal eltűnik, a homállyal együtt, s látásod visszatér a megszokott állapotába.

Az ajtó enged késztetésemnek (talán kissé túl könnyen is), és mikor kinyílik, hirtelen úgy érzem, mintha megvakultam volna. A kastély folyosói és szobái után ez a fényár szinte kiégeti a szemeim, s még az is megfordul a fejemben, hogy talán így csaltak tőrbe, és a következő pillanatban hideg pengét fogok érezni a szívemben.
Nem így történik; a látásom lassan kitisztul, és ahogy körbenézek, kitárul szemem elé a hatalmas bálterem, tele nemesekkel.
Díszes ruhák, előkelő zene, az egész terem hangulata valahogy olyan... más? Ahogy szemem a borospoharakra téved, gyanússá válik bennük a vörösbor.
Mintha egy csapat vérszívó közé kerültem volna.
S erről eszembe jut, hogy bizony ismeretlen területen járok. Kétségbeesetten próbálom végiggondolni a lehetőségeim: talán be tudnék olvadni, de mi van a ruhámmal? Lopnom kellene valamit, de ha már megláttak, nincs értelme. Valamint hiába tudnék...
- Fókuszálj!
Megpördülök, de senkit nem látok magam mögött. Zavartan ismét a tömeg felé fordulok, próbálok eleget tenni a testetlen hang utasításának, de nem sok sikerrel.
- Ne felejtsd el, miért vagy itt.
Elhomályosodik a látásom (így hogy fókuszáljak?), majd fura látvány bontakozik ki előttem: az összes résztvevő nyaka köré egy-egy vékony szál tekeredett, mintha selyemfonál lenne, s mindegyik a mennyezet felé nyúlik. Ha nem lennének ilyen gondtalanok, még akasztott embereknek is tűnhetnének, de így... még különösebb az egész. Mi van?
Ekkor valami vörös suhan el a szemem sarkában.
Az egyik fonál a vér színét viseli.
Aztán el is tűnik minden; már nem látok semmi furcsát, fonál, vérszín, mindnek nyoma vész.
Ekkor kapok észbe ismét. Kit érdekel a bál? Kit érdekel, hogy nem tudok beolvadni egyszerű utazóruhámban? Még mindig a mágusnő tornyában vagyok, az ő játékait játszom, az ő feladatait kell teljesítenem. Ez is bizonyára egy illúzió, semmi más.
Hát ha bele kell mennem a játékába, ám legyen. Barátságos arcot öltök, kihúzom magam, és gyors, mégis úgy-ahogy méltóságteljes léptekkel elindulok a vörös fonál irányába, remélve, hogy senki nem állít meg. Valószínűleg ki tudnám magam magyarázni a pácból, mégis jobb lenne nem időt pazarolni erre. Fogalmam sincs, mit vagy kit keresek... de majd a vérszín segít megtalálni azt.
Remélem.

Nem kifejezetten rajong az ötletért, hogy valamelyikükből csali váljon, mi több, ennél közelebb se óhajt menni a bestiához, ám ha a kölyök annyira be szeretné vállalni, nem fog különösebben ellenkezni - továbbra sem a védelmező vagy pátyolgató fajta. Valószinűleg amint szétválnak útjaik, ő már meg is feledkezik kis társáról, de attól még jobb lenne életben tartani a végéig, ha már lehetőség adódik rá. Hátrányára csak nem lesz.
- Nos, a kis fénygömbünk, amennyire észrevettem, tényleg eléggé érdekli - teszi karba a kezeit. - Ha lenne más fényforrásunk, még azt is megkockáztatnám, hogy odadobjuk neki a fénylabdát, hátha eljátszik vele, mint házimacska a gombolyaggal, viszont nem örülnék a sötétben tapogatózásnak sem - tűnődik kissé, végigmérve újra a bestiát.
Továbbra sem adva maguknak túl sok esélyt a jó végkimenetelre, felmerül benne kiléte felfedésének ötlete, ami őrá nézve meglehetősen kockázatos lehet, még mindig nem veszi el tőle a menekülés lehetőségét. Ha esetleg a kölyök el is kezdené üvöltözni a falu területén, miszerint hullatáncoltatóhoz volt szerencséje a környéken, ő attól még könnyen indulhat meg egy másik település irányába, ahol biztonságban elszállásholhatja magát - azt ugyanis egy pillanatig sem feltételezi, hogy ne kapnának a helyiek a pletykára, rögtön máglya épitésére buzditva egymást. A kölyök viszont annyira beleéli magát a szörny megközelítésének ötletébe, hogy egy pillanatra mégis vonzóbbnak tűnik a kulcshoz történő lopakodás, mint önmaga felfedése. Végeredményben mindkettővel a saját bőrét kockázatatná, innentől aztán mindegy, a gyorsabb vacsorává válást vagy a lassabb elégést választja.
- Hát… Megpróbálhatjuk. De nem ígérek semmit – sóhajtja némi beletörődéssel, aztán ha egy kicsit már eltávolodott tőle Dylan, ő maga is elindul az ellenkező irányba, hogy a macska figyelmén kívül esve közelebb merészkedjen a kulcshoz lassú, óvatos mozdulatokkal. Indulás előtt felméri, mik jelenthetnek akadályt, mit kell átlépnie vagy mire kell különösebben ügyelnie, hogy aztán a figyelme nagyobb részét inkább a bestiára fordítsa a továbbiakban, időben felismerve, ha rohannia kell a láncok határán túlra.

Hirtelen megint annak a kölyöknek éreztem magam, mint aki szomjasan vágyott rá, hogy fogadott Atyja, aki kockára tette annak idején az életét egy koszos kormosért, rámosolyogjon és megdicsérje, elismerje az igyekezetét. Önkéntelenül visszamosolyogtam és már nyílt a szám, hogy elmondjam itt mindenkinek, hogy ez az ember nem bűnös, ……. nem lehet bűnös, hiszen a kifelé mutatott rideg külső mögött, meleg szív dobog, hiszen – nem a szó szerint, - de „embert” nevelt belőlem, ami valljuk be, kemény feladat volt és sok mindenkinek beletört volna a bicskája.
Igen, már az ajkamon voltak a szavak, de valami, talán csak a megérzéseim, vagy a józan eszem megállított. A tér minta kezdett volna kicsavarodni …….
- Nem … NEM! – hököltem hátra. – Sok mindent feláldoztál volna értem, még az életedet is, de …. a hitedet nem! Főként nem paktáltál volna le egy Bukottal! Mert tudtad volna, hogy sosem fogadnám el! – ráztam meg keserűen a fejem. – Ítéljen hát az Úr! – érintettem meg a homlokát.

Név: Manum imponite (Kézrátétel)
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: IV. (Papi ág - Lux Dei)
Ár: 5500 váltó
Leírás: A pap/apáca keresztet vet magára, aztán egy fohász után ("Szabadíts meg a gonosztól"), megérinti az ellenfelét, akinek a homlokán erre megjelenik egy szürke, hamuval rajzolt kereszt, majd tenyérnyi égési sérülést szenved el az érintés helyén, mely arányban áll lelkének bűnösségével. Embereken és tündéken könnyű, nekromantákon közepes, kultistákon és démonokon súlyos égési sebet okoz, az élőholtak és mélységi szolgák húsát pedig több centi mélyen hamuvá égeti.