[Útvesztő] A magoi hét próbája

Mikkor leültem Norven Kather elé, akkor még fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, kétségbeesetten kapcsolódott tekintetem az övébe és akkor …………… megütött a rothadó. gyomorforgató szag és tudatosult bennem, hogy ez az ember, bár mind külsőségekben, mind első benyomásra hasonlított Atyámra, de mégsem ő volt. Én Magol tornyában voltam és az utolsó próbám zajlott, ha hihettem annak a nőnek. Ám ettől függetlenül most a helyén kell tartanom az eszem és nem a nosztalgikus érzelmeimre kell hallgatnom…..
Fülembe már eljutottak a hely hangjai, a vádlott bűneinek felsorolása, de nem a szavak voltak azok, amik bizonyították nekem a bukott angyalnak történő behódolást, hanem atyám hasonmásából áradó sötét mágia.
- Igen, igen – sóhajtottam elhúzva a sürgetésre a szám, - az ítélet is meglesz, de ……… Atyá .....atyámfia - javítottam még időben nyelvbotlásomat és néztem továbbra is farkasszemet vele, - csak egy vagyis jobban mondva két kérdésre válaszolj még nekem …….Miért? Mit adott neked, amid még nem volt? És ….megérte?
Bár ez nem Atyám volt, mégis meg akartam tudni a választ, hogy aztán a megfelelő ….ítéletet hozzam.

Csak bólint egyet Dylan felé, azzal biztonságból hátrál pár lépést, nehogy a bestia megkísérelje megkóstolását, a fenevad pillantását elnézve azonban egyre bizonyosabbá válik, hogy a fényforrás sokkal érdekesebb a dög számára, mint az ő vézna alkata. Ez bár elhárítja a veszélyérzet egy részét, tisztában van vele, ha Dylant elkapja, a fénygömb elvesztésével jó eséllyel ő se jutna innen ki.
Nem különösebben mocorog, amíg a nyomasztó sötétségben elenyészik alakja, világos tekintetével azonban kíséri, ahogyan a kölyök ellenőrzi a környezetét. Néha rápillant az óriási macskára is, és amennyit egy állatról leolvasni lehet, úgy tűnik, ő is egyelőre csak figyel, talán vár a megfelelő alkalomra – ami, ha okosan járnak el, nem fog bekövetkezni. Persze ehhez az kell, hogy egyikük se kerüljön életveszélyes helyzetbe, ami a kulcs elhelyezése miatt nem feltétlenül lehetséges. Az élőholtjai vélhetően nem lennének elég gyorsak, na meg abban sem teljesen biztos, a kis társa mit szólna néhány rothadó test jelenlétéhez.
Morcosan húzza el a száját, ahogyan fontolóra veszi a lehetőségeiket, és sajnos nem igazán talál olyan biztonságos megoldást, amivel nélkülözhetnék az idézést. Ő a maga részéről nem szívesen merészkedne a helyiség azon részre, amit a bestia is elér, és hiába nem vallja magát ügyetlennek, szerencsétlen és tragikus véletlenek így is történhetnek. Dylan mondjuk tűnt annyira botornak, hogy megkíséreljen a kulcs közelébe menni, ugyanakkor egy kölyköt nem kíván a valószínűsíthető halálába sétálni.
- Találtál valamit? – szól oda neki pár perc elteltével, amikor már elég egyértelműen nem a kulcs felhasználási helyeit keresi, hanem... Valami mást. Mozdulni továbbra sem igen mer, amíg körülötte koromfeketeség honol - nem igazán kíván a kelleténél jobban megismerkedni a földdel -, viszont ha Dylan kicsit közelebb jön hozzá a fénylabdával, akkor ő is megindul felé.
– Feltételezem, te se szeretnél a nagyra nőtt cicus közelében lenni – vezeti pillantását a lényre. - Van valami elképzelésed, mit csinálhatnánk? - érdeklődik kisvártatva. Ha esetleg nem állna elő túl magabiztos ötletekkel, abban az esetben kellemetlenkedve összepréseli ajkait. - Mondd csak, tudsz titkot tartani? - fürkészi ezúttal Dylant olyan alapossággal, hogy arcizmának egy akaratlan rezdülése is elárulja, ha hazudna ennek kapcsán. Visszagondolva mondjuk a kölyök is legalább annyira érzelemmentes ábrázattal rendelkezik, mint ő maga, így meglehet, ezzel a nagy figyeléssel nem ér semmit sem.

Valamiért nem is lep meg, hogy az ajtó kinyílik, és meglátom mögötte a következő utam. Már arra is csak futólag gondolok, hogy még mindig a tükrözött valóságban vagyok - talán ez az igazi, és eddig voltam a fordítottban? Talán azóta tart az illúzió, hogy beléptem a kastélyba?
Vagy talán...
Már megint marhaságokon jár az agyam; ezt sürgősen abba kell hagynom. Megrázom hát a fejem, mintha ki tudnám belőle rázni az ötletet, hogy bármiféle értelmet keressek a kastély furcsaságaiban, és átlépek az ajtón, felfelé indulva a lépcsőn.
Viszont már innen is meglátom, hogy a következő úticélom talán még az eddigieknél is speciálisabb. Ismét egy ajtó, de különösen fénylik, mintha üvegből lenne... nem is üvegből, kristályból vágták volna ki? Ahogy egyre feljebb érek, egyre inkább látom, micsoda táncot járnak a gyertyák fényei egyenetlen felületén, s ezer meg ezer színben tündököl, mintha egy földöntúli jelenés lenne. Olyan csodálatos látvány, hogy még a szám is tátva marad pár hosszú pillanatig.
Milyen gyönyörű... s mintha érezném, hogy szólít. Rám vár. Egyedül rám.
Hát rám aztán ne kelljen várnia! Megszaporázom a lépteim, hogy minél előbb közelről is szemügyre vehessem ezt az újféle csodát. Ahogy odaérek, alaposan megvizsgálom, megnézem, megtapogatom, s bármennyire szépek is a színei, elsősorban persze az érdekel, van-e rajta valami, amivel ki lehet nyitni. Ha találok kilincset, vagy valamit, megpróbálom megnézni, mi van a másik oldalán (talán kissé túl bátran) - ha nem, csak tolok rajta egyet, hátha enged a nyomásnak.

Jozef - A vádlott arca kerülni kezdte a tekintetedet. Játékosan táncolt végig a pavilon gerendázatán, a tanúként jelenlévő nemeseken, a fáradt tekintetű nőn, majd visszatért rád. Mosolygott. Nem az a fajta mosoly ült arcán, mint ami a tébolyultakén szokott. Sokkal inkább volt kedves, barátságos mosoly. Kisugárzása nem változott, sőt, a levegő... nem is, inkább a tér maga torzulni kezdett a férfi körül, de ő maga csak kedvesen mosolygott rád, szemében reménnyel. Válasz ként pedig csak bólintott, s ajkaival egy szót formált: "Érted."

Alicia és Zivriahan - Miközben a kalandorok egymással tárgyaltak, a bestia lassan lépdelni kezdett. Olyan lassan és csendesen, hogy a láncok csörgését is alig lehetett hallani. De nem lopakodott. Nem becserkészés céljából járkált. Jobbra-balra. Jobbra-balra. Mintha várt volna. Szemeit a fénygömbön tartotta, s figyelmeztető morgását már nem hallatta.

Astonien - Ahogy kezeddel kutatsz, úgy rá is bukkansz a hasonló kristályból készült kilincsre, melyet oly könnyedén el tudsz fordítani, mintha semmi sem tartaná ott. Az ajtó kinyílik, s a ragyogó fénykavalkád körül ölel téged, de csak egy pillanat erejéig. Helyét aztán átveszi az aranyló fényár, mely kristálycsillárokból árad a bálterem márvány padlójára. Körülötted idegenek állnak, a bálterem közepén táncolnak, díszes ruhákba öltözött nemesi alakok. A vonós hangszerek harmóniája csak is a vámpírok báljait juttathatja eszedbe, s ha körül nézel, a bálterem szélére állított vörös terítőkkel takart asztalokon is vörös folyadékok pihennek a borospoharakban.
- Fókuszálj! - szólal meg egy számodra teljesen idegen hang a hátad mögött, ahol senki nem áll. - Ne felejtsd el miért vagy itt. - amikor pedig ezt mondja, látásod egy pillanatra homályossá válik, s a bál részvevői nyakánál egy-egy vékony fehér fonalat vélsz felfedezni. A fonalaknak nem látod a végét, azok mintha csak elenyésznének valahol a levegőben. Valahol azonban, a tömegből egy vörös fonalat látsz fellibbenni, amely azonnal eltűnik, a homállyal együtt, s látásod visszatér a megszokott állapotába.

Az ajtó enged késztetésemnek (talán kissé túl könnyen is), és mikor kinyílik, hirtelen úgy érzem, mintha megvakultam volna. A kastély folyosói és szobái után ez a fényár szinte kiégeti a szemeim, s még az is megfordul a fejemben, hogy talán így csaltak tőrbe, és a következő pillanatban hideg pengét fogok érezni a szívemben.
Nem így történik; a látásom lassan kitisztul, és ahogy körbenézek, kitárul szemem elé a hatalmas bálterem, tele nemesekkel.
Díszes ruhák, előkelő zene, az egész terem hangulata valahogy olyan... más? Ahogy szemem a borospoharakra téved, gyanússá válik bennük a vörösbor.
Mintha egy csapat vérszívó közé kerültem volna.
S erről eszembe jut, hogy bizony ismeretlen területen járok. Kétségbeesetten próbálom végiggondolni a lehetőségeim: talán be tudnék olvadni, de mi van a ruhámmal? Lopnom kellene valamit, de ha már megláttak, nincs értelme. Valamint hiába tudnék...
- Fókuszálj!
Megpördülök, de senkit nem látok magam mögött. Zavartan ismét a tömeg felé fordulok, próbálok eleget tenni a testetlen hang utasításának, de nem sok sikerrel.
- Ne felejtsd el, miért vagy itt.
Elhomályosodik a látásom (így hogy fókuszáljak?), majd fura látvány bontakozik ki előttem: az összes résztvevő nyaka köré egy-egy vékony szál tekeredett, mintha selyemfonál lenne, s mindegyik a mennyezet felé nyúlik. Ha nem lennének ilyen gondtalanok, még akasztott embereknek is tűnhetnének, de így... még különösebb az egész. Mi van?
Ekkor valami vörös suhan el a szemem sarkában.
Az egyik fonál a vér színét viseli.
Aztán el is tűnik minden; már nem látok semmi furcsát, fonál, vérszín, mindnek nyoma vész.
Ekkor kapok észbe ismét. Kit érdekel a bál? Kit érdekel, hogy nem tudok beolvadni egyszerű utazóruhámban? Még mindig a mágusnő tornyában vagyok, az ő játékait játszom, az ő feladatait kell teljesítenem. Ez is bizonyára egy illúzió, semmi más.
Hát ha bele kell mennem a játékába, ám legyen. Barátságos arcot öltök, kihúzom magam, és gyors, mégis úgy-ahogy méltóságteljes léptekkel elindulok a vörös fonál irányába, remélve, hogy senki nem állít meg. Valószínűleg ki tudnám magam magyarázni a pácból, mégis jobb lenne nem időt pazarolni erre. Fogalmam sincs, mit vagy kit keresek... de majd a vérszín segít megtalálni azt.
Remélem.

Nem kifejezetten rajong az ötletért, hogy valamelyikükből csali váljon, mi több, ennél közelebb se óhajt menni a bestiához, ám ha a kölyök annyira be szeretné vállalni, nem fog különösebben ellenkezni - továbbra sem a védelmező vagy pátyolgató fajta. Valószinűleg amint szétválnak útjaik, ő már meg is feledkezik kis társáról, de attól még jobb lenne életben tartani a végéig, ha már lehetőség adódik rá. Hátrányára csak nem lesz.
- Nos, a kis fénygömbünk, amennyire észrevettem, tényleg eléggé érdekli - teszi karba a kezeit. - Ha lenne más fényforrásunk, még azt is megkockáztatnám, hogy odadobjuk neki a fénylabdát, hátha eljátszik vele, mint házimacska a gombolyaggal, viszont nem örülnék a sötétben tapogatózásnak sem - tűnődik kissé, végigmérve újra a bestiát.
Továbbra sem adva maguknak túl sok esélyt a jó végkimenetelre, felmerül benne kiléte felfedésének ötlete, ami őrá nézve meglehetősen kockázatos lehet, még mindig nem veszi el tőle a menekülés lehetőségét. Ha esetleg a kölyök el is kezdené üvöltözni a falu területén, miszerint hullatáncoltatóhoz volt szerencséje a környéken, ő attól még könnyen indulhat meg egy másik település irányába, ahol biztonságban elszállásholhatja magát - azt ugyanis egy pillanatig sem feltételezi, hogy ne kapnának a helyiek a pletykára, rögtön máglya épitésére buzditva egymást. A kölyök viszont annyira beleéli magát a szörny megközelítésének ötletébe, hogy egy pillanatra mégis vonzóbbnak tűnik a kulcshoz történő lopakodás, mint önmaga felfedése. Végeredményben mindkettővel a saját bőrét kockázatatná, innentől aztán mindegy, a gyorsabb vacsorává válást vagy a lassabb elégést választja.
- Hát… Megpróbálhatjuk. De nem ígérek semmit – sóhajtja némi beletörődéssel, aztán ha egy kicsit már eltávolodott tőle Dylan, ő maga is elindul az ellenkező irányba, hogy a macska figyelmén kívül esve közelebb merészkedjen a kulcshoz lassú, óvatos mozdulatokkal. Indulás előtt felméri, mik jelenthetnek akadályt, mit kell átlépnie vagy mire kell különösebben ügyelnie, hogy aztán a figyelme nagyobb részét inkább a bestiára fordítsa a továbbiakban, időben felismerve, ha rohannia kell a láncok határán túlra.

Hirtelen megint annak a kölyöknek éreztem magam, mint aki szomjasan vágyott rá, hogy fogadott Atyja, aki kockára tette annak idején az életét egy koszos kormosért, rámosolyogjon és megdicsérje, elismerje az igyekezetét. Önkéntelenül visszamosolyogtam és már nyílt a szám, hogy elmondjam itt mindenkinek, hogy ez az ember nem bűnös, ……. nem lehet bűnös, hiszen a kifelé mutatott rideg külső mögött, meleg szív dobog, hiszen – nem a szó szerint, - de „embert” nevelt belőlem, ami valljuk be, kemény feladat volt és sok mindenkinek beletört volna a bicskája.
Igen, már az ajkamon voltak a szavak, de valami, talán csak a megérzéseim, vagy a józan eszem megállított. A tér minta kezdett volna kicsavarodni …….
- Nem … NEM! – hököltem hátra. – Sok mindent feláldoztál volna értem, még az életedet is, de …. a hitedet nem! Főként nem paktáltál volna le egy Bukottal! Mert tudtad volna, hogy sosem fogadnám el! – ráztam meg keserűen a fejem. – Ítéljen hát az Úr! – érintettem meg a homlokát.

Név: Manum imponite (Kézrátétel)
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: IV. (Papi ág - Lux Dei)
Ár: 5500 váltó
Leírás: A pap/apáca keresztet vet magára, aztán egy fohász után ("Szabadíts meg a gonosztól"), megérinti az ellenfelét, akinek a homlokán erre megjelenik egy szürke, hamuval rajzolt kereszt, majd tenyérnyi égési sérülést szenved el az érintés helyén, mely arányban áll lelkének bűnösségével. Embereken és tündéken könnyű, nekromantákon közepes, kultistákon és démonokon súlyos égési sebet okoz, az élőholtak és mélységi szolgák húsát pedig több centi mélyen hamuvá égeti.

Astonien - Idegen arcok fordulnak feléd, ahogy magabiztosságot árasztva sétálsz célod felé, megállítani még sem állít meg senki. Az ott összegyűlteknek pont olyan természetes a jelenléted, mint a sajátjuk. Hamar oda is értél a bálterem egyik nagy ajtaja mellett összegyűlt négy fős csoportjához. Három elegánsan öltözött, magas férfi, és egy meglehetősen alacsony nő, korábban az egyik festményen láthattad, nyakában egy gyémánt ékkővel díszített nyakékkel. Beszélgetésük abbamaradt, ahogy a nő felnézett rád, s kedvesen mosolyogva intett, mintha ismerne téged.
- Hát eljöttél. - köszöntött kedvesen, majd elbúcsúzott a társaságát képező három úrtól, hogy melléd állhasson. - Már azt hittem, elvesztetted a meghívómat.

Alicia és Zivriahan - Ahogy a fiatal kalandor merészen magával vitte a gömböt, a bestia követte annak mozgását, de csak a fejével. A lény tudta, hogy nem éri el, ami túl távol van, így csak tovább sétált jobbra-balra, láncait halkan csörgetve. Ez bizony nem lazított az idősebb kalandor idegein, aki figyelmességének hála átlépett minden olyan követ, amely zajt verhetett volna. Szerencséjére a macskaféle szörnyeteg figyelmét teljes mértékben a fénygömb mozgása kötötte le, a kulcstól viszont, balszerencséjére, nem távolodott el öt lépésnél messzebb.

Jozef - Mikor kezed megérintette Norven Kather homlokát, az ítélet ereje lángokkal égette a bűnös húsát, mielőtt azonban egy szó is elhagyhatta a fájdalomtól eltorzult arcát, a levegő megremegett, s az illúzió megszűnt. Kezed immár egy fából faragott bábú fején pihent, melynek teste különböző rúnákkal és mágikus körökkel folt telefaragva. A rothadó hús szagát nem a nektár édes illata, hanem a dohos, poros pince szaga váltotta fel. Körülötted többé már nem állt senki és semmi, csak a helyiség közepére felállított pódium, az asztal és a szék, melyre a bábút ültették. A fényt, egy haloványan derengő, lebegő fénygömb biztosította a fölötted. Az ajtó, melyen beléptél az illúzióba, most újra kinyílott, mögött a Magoi állt.
- Gratulálok Jozef Strandgut. Megtetted azt, amire én nem voltam képes. - lassan elhátrált és kiinvitált a szobából egy másik ajtóhoz a lépcső aljánál, amely előtte még biztosan nem volt ott. - Kiálltad a hét próbát, jutalmad így kiérdemelted. Egy varázslat a gyűjteményemből és egy tarisznya arany. Továbbá... egy kérdés, amelyre őszintén válaszolni fogok, legjobb tudásom szerint.

Elkeseredve néztem az ujjaim alól felszálló füstöt, mert bár ez az igazamat bizonyította, abban, hogy nem Atyám ül előttem, hanem valami hamis báb, de akkor is rossz volt látni, hiszen mégis az ő arcvonásait viselte. Tudatosult bennem, hogy milyen rég láttam, hírét sem hallottam, nem tudtam mi van vele. Hiányzott!
Mielőtt azonban e gondolat tovább burjánzott volna bennem, az illúzió – mert hiszen az egész a mágusnő varázslata volt, - megremegett és meg is szűnt, és én ismét azt a kinyíló ajtót láttam, amin nem olyan rég bejöttem A helyiségben pedig egy asztal mellett csak egy megbűvölt bábú ült a széken, melyről az ajtó nyitásának hangjára kaptam le a kezem, ami a fején nyugodott.
A mágusnő, Magoi állt ott, majd intett, hogy lépjek ki, miközben tudatta velem, hogy végére értem a próbáinak és most igényt tarthatok a beígért jutalomnak.
Meghajtottam felé a fejem.
- Köszönöm Úrnő, az aranynak mindig akad helye, sok a földönfutó mostanában és mivel megtapasztalhattam mérhetetlen hatalmadat, tudom, hogy egy varázslat tőled nagy megtiszteltetés, bizonyosan nagy hasznát fogom venni. A kérdés…. hmm…..őszintén szólva nem számítottam erre a lehetőségre, nem gondolkoztam róla…. – jártak sebesen agyamban a fogaskerekek, majd kis szünet után a nő szemébe néztem. – Talán egy dolgot meg tudnál nekem mondani mégis….. Megismertél kivülről-belülről e próbák alatt, mond a helyes úton járok? Ez az én utam, az Úr szolgálatában?

Óvatos annyira, amennyire csak lehetősége nyílik rá, igyekezve végig a bestia látószögén kívül maradni, nehogy vacsora váljék csontszerű testéből. Ahogy kerülgeti a kavicsokat, kettétört deszkákat és a padlózat ingatagabb vagy éppen hangosnak tűnő részeit, közelebb kerül a kulcshoz - de nem elég közel. Bosszúsan veszi észre ugyanis, hogy a bestia nemigen távolodik el az általuk annyira értékesnek vélt vasdarabtól, ami miatt ő is megállni kényszerül. Legszivesebben morogna az orra alatt, viszont nem akarja megkockáztatni, hogy az óriási ragadozó felfigyeljen rá, helyette inkább némán szakitja meg előrehaladását, hogy Dylanre pillanthasson. Remélhetőleg fel tudja venni vele a szemkontaktust pár pillanat erejéig, és egy-egy hivogató intéssel próbálja a tudomására hozni, hogy menjen kicsit közelebb a láncok adta határhoz, hátha ez kicsit távolabb viszi a szörnyeteget a céltárgyuktól. Mindkettejük kockázata nélkül úgy néz ki ugyanis, nem fognak előrébb jutni, ami egy kellemetlen csomót idéz gyomrába, hiszen annyira közel a cél, csupán pár lépésre van, mégis végtelenül távolinak érződik az előtte lévő akadály miatt.

Igencsak különös, hogy a bálozók semmi figyelmet nem fordítanak rám, ugyanakkor ez segít is: eszembe jutattja, hogy bármilyen élethű is ez az egész, minden bizonnyal csak a torony újabb fura, kitekert játékában veszek részt.
Talán ennek köszönhető, hogy végre kissé felengedve tudok körülnézni. Részben azért, hogy megcsodáljam a díszes báltermet, részben pedig azért, hogy bármilyen szokatlanra felfigyeljek, ám az utóbbira egyelőre nem kerül sor. Akárhogy is, megyek tovább; hogy, hogy nem, utam az egyik nagy ajtó irányába vezet. Ha jól emlékszem, erre láttam a vörös fonalat...? Csak egyféleképpen tudom meg, jól döntöttem-e.
Már épp készülnék átmenni az ajtón, de nem jutok el odáig: szemem sarkából meglátok egy négyfős társaságot. Három magas, díszesen kiöltözött férfi, akik még önmagukban nem érdekelnének, hisz az egész terem tele van díszesen kiöltözött férfival, s magasak is vannak köztük szép számmal; a negyedik viszont már jóval érdekesebb. Na nem azért, mert alacsony, s a gyémánt nyakék se ragadja meg annyira a figyelmem, hogy el akarjam lopni (bár megfordul a fejemben); a nő arca az, ami megállítja a fürkésző tekintetem.
Már láttam. És tudom is, hogy hol. Ez a lépcsős nő.
Azért egy pillanatra erőlködnöm kell, hogy ne nyíljon tágra a szemem a felismeréstől.
Annyiban könnyebb a dolgom, hogy nem kell ürügyet keresnem a megszólításához. Ő maga is felfigyel rám, és olyan barátságosan int felém, mintha régi barátok lennénk.
Hát eljöttem...?
Gyorsan elbúcsúzik a társaságától, majd mellém áll. Egyelőre nem tudom, mire véljem a viselkedését; túl keveset tudok róla, és azt is csak találgatni tudom, mik a szándékai. De akárhogy is légyen, nekem csak egy teendőm van.
Belemenni a játékba. A szabályok alakításán később is ráér dolgozni.
- Igyekeztem, ahogy tudtam... - mondom bocsánatkérő hangon. - Utam azonban hosszú volt, s nem zökkenőmentes.
És most sem az; persze ezt már nem teszem hozzá. Ha ez csak egy próbatétel, ám legyen. Állok elébe.

Alicia és Zivriahan - A bestia figyelme még a fénygömbre szegeződik, de mély morgása türelmetlenséget sugall. Hosszú farkát lomhán bekanyarítja hátsó lábaihoz, s úgy járkál tovább jobbra, balra. Egy ponton megáll, mintha valamit megérzett volna a pince pállott, dohos levegőjében, majd lejjebb ereszkedik a kőpadlóhoz, ugrásra készen.

Astonien - A nő félmosolya keserűnek látszott, ahogy végignézett rajtad, mintha csak az öltözékedet mérte volna végig, miközben ujjai a nyakékén táncoltak.
- El is hiszem. Az inkvizíció miatt lassan örülhetünk, hogy a saját házunkból kiengednek minket. - felsóhajtott, s vékony kezével átkarolta a te karodat, nyomást helyezve rá, s sétálni invitált, messzebb a tömegtől. - Bocsáss meg, hogy egyből a tárgyra térek, de nem lesz elég hosszú az éjszaka. Anyánk hagyatékáról lenne szó. Tudom, azt mondtam, mindent átadok nektek, de mint láthatod, a gyémánt ékszer még nálam van. Szeretem ezt a nyakéket. Mindemellett a kutatásaimban is hasznosnak bizonyult. Szeretnélek megkérni, hogy ezt had tarthassam meg. Csak ezt az egyet.
- Emlékezz a megállapodásunkra. - hallottad ismét a hangot a hátad mögül, tényszerűen és nyugodtan beszélt. - Túl veszélyes, ha nála marad.

Jozef - A magoi arcán láthattad a meglepettséget kérdésed hallatán, illetve azt is, ahogy az szelíd mosolyba fordul át, miközben gondolkodóba esett. Kezét óvatosan az ajtóra helyezi és egy gyöngéd mozdulattal belöki azt. Annak túloldalán egy teljesen átlagosnak tűnő dolgozószoba állott, egy nagyobb és egy kisebb asztallal, székekkel és egy könyvekkel és tekercsekkel rogyásig pakolt szekrény, végig a fal mentén.
- A szíved a helyén van. - mondta, ahogy az asztal egyik fiókjából kiemelt egy érméktől nehéz zsákocskát, majd az egyik polc előtt röviden morfondírozva kihúzott egy tekercset. - Az út, amin jársz, helyes. De ha nem vigyázol könnyen a vesztedet okozhatja. Szolgáld az Urat, ha szíved ezt óhajtja, de tartsd szemed előtt, hogy az ember szava sosem lehet az Övé.
Ezzel át is nyújtotta neked a jutalmakat, s mire kettőt pisloghattál volna, egy különös erő magához rántott, megpörgetett, s elengedett a torony bejárata előtt. Az éjszaka csendjét néhány bagoly huhogása zavarta meg csupán az erdő széléről. Emlékeid a próbatételekről mintha csak az álmok ködjébe burkolództak volna.


Név: Illúzió tekercs
Típus: Kiegészítő
Leírás: M. Gabriela Hinderwald legendás illúzióinak egyike, amely képes a mágia célpontjának emlékeire alapozni, hogy tökéletes audiovizuális ál-valóságot hozzon létre egy 50 méter sugarú körben. Ezzel a mágiával bármely ellenfél összezavarható kettő kör erejéig, ami után a tekercs felgyullad és elég a rajta keresztüláramló mágiától, véget vetve az illúziónak.
Kritérium: Csak két szabad kézzel nyitható fel.

Nincs jókedve, s nekem valószínűleg az a dolgom, hogy kitaláljam, mi lehet a baj. Talán segítenem is kell neki? Hagyom, hogy belém karoljon, miközben kíváncsian hallgatom, miket hord össze az inkvizícióról. Na igen, velük még egyháziként is összeakasztottam a bajszom; mintha most is érezném a botütéseket...
Gyorsan kiűzöm a fejemből az esetet, és figyelek tovább. A nyakékről lenne szó? Anyja hagyatéka? Vajon milyen szerepet tölthet be ez a nő, és hogy jövök én a képbe? Akárhogy is, a gyémánt ékszer szépen vonzza a figyelmet, s kissé azon is elgondolkodom, megszerezzem-e magamnak.
Vajon valódi? Vagy semmivé válna, ha kikerülök ebből a próbából? Ha valódi, akkor mit szólna a mágusnő, ha meghatározatlan időre kölcsönvenném?
Hosszú ideig fojtottam magamba a tolvajlás vágyát. Megtagadtam önmagam, aki valójában vagyok, csak azért, hogy rejtve maradhassak. És most itt vagyok, távol Északtól, s nem kell tartanom attól, hogy bárki is felfigyel rám - ha ügyesen cselekszem.
Ha ügyesen cselekszem... már a gondolat is emlékeket ébreszt bennem. Emlékeket, amiket újra akarok élni.
Emlékeket, amiket újra fogok élni.
Gondolataimból a szilárd, határozott, mégis nyugodt hang szakít ki a hátam mögül. Túl kockázatos? Nem szabad, hogy nála maradjon? Lássuk csak, mit tehetek az ügy érdekében.
- Látom, tényleg sok köt az ékszerhez. - bólintok, s arcomon szomorúság fut át. Ez még megy. - Azonban, bármennyire is sajnálom ezt mondani, a nyakékre szükségünk van. Nyilván te is tudod, de az én kezem sem teljesen szabad; bár együttérzek veled, erre nincs lehetőségem. Ha szükséged van valami másra, ami édesanyádra emlékeztet, azt talán el tudom intézni, de ezt az ékszert nem hagyhatom itt. - kicsit elgondolkodom, amit a viselkedésemmel is kimutatok: egy pillanatra megtorpanok, és összeráncolom a szemöldököm, és folytatom a sétát. - Ha pedig a kutatásaidhoz kell... nos, talán megoldható, hogy később még akadhasson alkalmad használni.
Persze valójában nem azon tűnődöm, hogy miként segíthessek neki. Meddig feszítsem a húrt? Az önostorozónak fűt-fát összehordtam, de valami azt súgja, most kifinomultabbnak kell lennem. Az se lepne meg, ha a következő pillanatban pofonvágna, és itthagyna egyedül.
Nem örülnék neki. Azért ennyire én se szeretem megnehezíteni a saját dolgom.

Kis társa igazán csinálhatna már valamit, és magában igencsak morog, hogy egyelőre egyedül ő az, aki a bőrét a vásárra - vagy inkább a bestia fogai közé - viszi, ám belátva, előnyére ez nem fog válni, inkább a megoldások szűkös számán gondolkodik. Még azért egyet int a kölyöknek, hogy közeledjen egy csöppet, hátha felfigyel rá, ám ha erre sem tesz semmit, muszáj lesz felkészülnie, hogy a Léleknyúzást alkalmazza az óriási macskalény ellen, mielőtt szét találná őt tépni fogyasztható cafatokra.
Halad annyit, amennyit tud a maga lassú óvatosságában, igyekezve minél közelebb kerülni a kulcshoz, már nyújtaná a kezét, hogy leemelje a fémet helyéről, amikor a lény hirtelen megdermed, mint aki szimatot fogott vagy nem kívánt hangra figyelt fel. Az összes izma megfeszül, és biztos benne, nem csupán képzeli, ahogyan egy gyöngyöző izzadtságcsepp lassan lecsordul homlokáról arccsontjának ívén, és még nyelni sem mer, úgy figyel. Ha nem úgy néz ki, őt vette észre, akkor merészel még néhány lépést megtenni, hátha végre eléri a kijutásuk szó szeirnti kulcsát. Legrosszabb esetben utána már csak rohan az életéért a láncok adta határokon túlra.

Astonien - A nő tekintete eleinte meglepettséget sugárzott, majd hamar átváltott hitetlenkedésbe és undorba. Szabad kezével a nyakékére szorított, miközben kihúzta másik kezét karod mellől és szembe állt veled.
- Az én édesanyámra? Miről beszélsz? Mintha nem is önmagad lennél! Pontosan annyira volt a tiéd, mint az enyém. Vagy a pénz és a hatalom ennyire elvakított már téged? - egy gyors mozdulattal letépte a gyémántot a nyakából és a magasba emelte, hogy a földhöz csapja.
De karja a levegőben megállt.
- Ne haragudj... - sóhajtott egyet és leeresztette a karját. - De tudom, hogy ha elvennéd, csak pénzt csinálnál belőle. Ismerlek. És te is ismered magad. Annyi ember vágyott családunk vagyonára...

Alicia és Zivriahan - A fiatal kalandor hangja élesen szelte át a pince nyirkos csendjét, s a fénygömb könnyedén lebegett be a bestia területére, a tündétől messzebb. Nem is kellett sokáig várni. A hatalmas test villámgyorsan ugrott, a láncok hangos csörgéssel követték lábait, ahogy éles karmaival berántotta magához az egyetlen fényforrást a helyiségben. A világosság utolsó szikrája a macskaszerű lény mancsa alatt hunyt ki, korom fekete sötétségbe burkolva mindenkit, de nem mielőtt az idősebb kalandor, a kulcs közelében meg nem ragadhatta a fontos tárgyat.

Nagy elgondolkodásából a kölyöknek sikerül észhez térnie megkönnyebbülésére, és ennek megfelelően igyekszik is elterelni a bestia figyelmét, mielőtt az úgy döntene, a csontjait fogja felhasználni fogpiszkálónak. Nem is foglalkozik azzal különösebben, kis társa miféle technikát vet be, fontosabb ugyanis, hogy a kulcsot mihamarabb megkaparinthassa, hangja megemelésével pedig kivívja a szörny figyelmét is. Emiatt meg meri szaporázni valamennyire a lépteit, és ez pont elég ahhoz, hogy a teljes sötétség elérkezte előtt ujjai közé zárja a kulcsot, leakasztva azt a helyéről.
A fáklyaként szolgáló labdájuk eltűnésével ösztönszerűen pillant abba az irányba, ahonnan legutoljára a bestiát hallotta mocorogni, hiába nyel most mindent el a szurokfekete fénytelenség. Gyomra összeszűkül a feszültségtől, nem merve a helyén maradni pedig követi a legésszerűbb ötletet, ami eszébe jut: a falat tapogatva, annak mentén eltávolodni a lehető leggyorsabban. Tagjait kínzó reszketését igyekszik elnyomni, ám tagadhatatlanul befészkelt gondolatai közé a félelem, hogy bármelyik pillanatban egy állkapocs fogságában találhatja magát, amitől nem kívánt módon némileg ügyetlenebbé válnak lépései. Remélhetőleg nem bukik fel semmiben nagy sietségében.
Csak akkor válaszol Dylannek, amikor biztos távolságban érzi magát az óriási macskaszörnytől vagy egyáltalán nem hallja a láncok csörgését maga mögött:
- Meg! Már csak azt nem tudom, hogy találjuk meg a zárat hozzá.

Ajjaj, nyilvánvalóan valami rosszat mondtam. Elenged, szembeáll velem, és olyan undorral néz rám, mintha tudná, mi a szándékom valójában.
Ezzel a tekintettel is találkoztam már. Nem tud megijeszteni. Semmiképp sem vethet meg jobban, mint én vetem meg a világot.
Őszinte meglepettség ül ki az arcomra, ahogy hallgatom a szavait. Nem kell megjátszanom, tényleg olyat mond, ami kis híján megrémít: az én anyám is volt? Akkor mi... testvérek vagyunk?
Mi van? Kezdek kissé összezavarodni, hogy mi a francot is keresek én itt. Jelen célom az, hogy megtudjam, mi a próba lényege, és úgy érzem, ez a pár mondat valahogy távolabb vitt tőle. Egyrészt azért, mert bennem is bizonytalanná vált, mit is kellene csinálnom, másrészt azért, mert valószínűleg a nőnek meglehetősen leromlott a rólam alkotott véleménye.
A jobb kezem kissé ösztönösen megemelkedik, mikor a földhöz akarja csapni a nyakéket, de nem állítom meg. Nem fogom... nincs rá szükség. Nem fogja összetörni, ha ennyire kötődik hozzá.
Tudom, mert én is kötődöm hozzá. És meg is fogom szerezni.
Mikor kissé lenyugszik, szinte iszom a szavait: ismét gyorsan kell kiötölnöm, mihez is kezdjek, és ehhez minden információmorzsára szükségem van. Mikor azt mondja, pénzt akarok csinálni belőle, kis híján felnevetek... pénzt? Mégis minek? Soha nem érdekelt a pénz, csak annyi, hogy ne legyen különösebb gondom az élettel. Mihez kezdenék sok ugyanolyan pénzérmével, mikor egy ilyen csodás ékszer van a szemem előtt?
Persze ezt nem mondhatom el neki.
Hacsak...
- Pénzt? - nézek rá megütődve. - Jól ismersz, valóban szeretem a pénzt. De ha azt hiszed, csak azért vagyok itt, hogy tovább gazdagítsam magam, mégsem ismersz olyan jól, mint te azt hiszed. Tudom, nehéz elhinned, de nekem is van lelkem, és nekem is hiányzik édesanyánk. - fontolóra veszem, hogy megemelem a hamgom, de aztán elvetem az ötletet. Itt nem megoldás, hogy feldúltnak tűnjek. - Ha pénzre van szükségem, akkor szerzek magamnak; és fogok is, ne aggódj te amiatt. De most nem ez a célom.
Felsóhajtok, bal kezemmel megfogom a homlokom, és lesütöm a szemem.
- Tudom, mennyit jelent neked ez a nyakék, és pont ezért esik nehezemre ez az egész. De nekem is megvannak a módszereim, miként rójam le a tiszteletem, és ehhez kell ez az ékszer.
Nagyon, nagyon meg kell válogatnom a szavaim. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha észrevétlenül belecsúsztattam volna a kezembe a Mea Culpa zsoltároskönyvét, de... valahogy úgy érzem, itt nem kellene használnom. Azt akarja próbára tenni a mágusnő, milyen jól rögtönzök, és mennyire tudom hihetően előadni a baromságokat, amiket összehordok?
Állok elébe, Hinderwald. Lássuk, mennyire tudsz megizzasztani... vagy én téged.
- Ezért van szükségem rá. - folytatom, miközben leeresztem a kezem, és szomorú tekintettel a szemébe nézek, csak reménykedve, hogy viszonozza a pillantást. - Vissza fogom hozni neked, megígérem. Többet nem mondhatok el, így csak kérni tudlak, hogy higgy nekem, most az egyszer.

Alicia és Zivriahan - Sötétség. A kis felfedező hangján kívül nem lehetett hallani semmit, csak a tünde nő siettetett lépteinek halk puffogását. És a láncok csörgését. A bestia mozogni kezdett, noha a láncok keltette zajból nehéz lehetett megállapítani merre. Amíg a tünde meg nem érezte a felé áramló levegőt, amelyet a nagy testű macska mozgása okozott. Hallhatta őt. De karmai a köveken koppantak, mivel a nő már háttal a dobozoknak ütközve biztonságos távolságba jutott. Kezében a fém kulcs hűvössége.

Astonien - A nő ismét elmosolyodott, de csak röviden. Kezei közé fogta az eltépett láncot, majd egy halovány villanás kíséretében újból egyben voltak a szemek, s ő visszavette a nyakába.
- Hiszek neked. De nem könnyítem meg a dolgodat. A gyémántot el kell venned tőlem. - két lépést tett csupán jobbra, mégis mintha sokkal messzebbre került volna tőled, belibbenve a táncoló vámpírok közé.

Egyelőre fogalmam sincs, miként teljesítettem. Elég jól ahhoz, hogy ne dobasson ki az őrökkel? Már ha szüksége lenne rájuk.
A mosolya némi bizakodást nyújt, de persze érzem, tudom, hogy még nem lélegezhetek fel megkönnyebbülten. Azon már meg se lepődöm, hogy egybeforrasztja a láncot, ennyi kaotikus esemény mellett már lassan ez tűnik a normálisnak. De mihez fog kezdeni?
Hisz nekem? Épp szóra nyitnám a szám, de még nem fejezte be a mondandóját.
Nem könnyíti meg a dolgom? Ugyan, megnehezítem én a saját dolgom épp eléggé. Kíváncsian figyelem, ahogy arréblép... siklik... repül... mit csinált? Mintha arrébb termett volna. Jóval arrébb. Egy csapat vámpír közé.
Most mihez kezdjek? Hogy vegyem el tőle az ékszert? Nyers erővel semmire nem mennék, a sebességem pedig inkább hagyjuk is: az előbbi távolodása után valahogy azt sejtem, hogy ha gyorsan el is ragadnám tőle a nyakéket, két másodperc múlva már nem lenne nálam. Meg esetleg én is a földön lennék.
Az egyetlen fegyverem, amit eddig eredményesen használtam, a hazugságaim. Ebben bizonyosan jobb vagyok nála, s valószínűleg bárkinél ebben a teremben. De mit tudnék kezdeni? Amit akartam, azt már elmondtam, s nagyon úgy tűnt, tényleg elhitte a zagyvaságaim, de mégsem akar a színjáték végére kerülni. Talán élvezi az előadást?
Én biztosan.
Nem sietek; könnyed, elegáns léptekkel közelítek a vámpírok felé, csak remélve, hogy a nő nem távolodik onnan. Rövid fejhajtással adom meg a tiszteletet a vérszívóknak, akiket ha kell, kikerülök, de látszik, hogy nem ők érdekelnek; célom egy, s amennyiben nem távolodik el tőlem túlzottan, megállok a közelében, s enyhe mosollyal meghajlok.
- Szabad egy táncra, hölgyem? - nem viszem túlzásba az úriaskodást, az ilyenkor csak mézesmázosnak tűnne. Hagyok elég könnyedséget a hangomban az elegancia mellé, miközben felegyenesedek, és a szemébe nézek.
...amennyiben nem vár meg a táncoló vámpírok közt, csak felsóhajtok, és körbenézek. Valamit mindenképp gyorsan ki kell találnom, különben bukhatom az egészet. A próbát, a tornyot, de legfőképp... a nyakéket.
Az pedig kell nekem.
Mindenképp.

Hallja a mögötte hangosan csörömpölő láncokat, elnyomva ezzel a bestia mozdulatainak csendes neszeit, teste válaszreakcióként pedig még intezívebb izzadásba kezd. Úgy érzi magát, mint egy íjnak a feszesre húzott idege - izmai szinte görcsbe rándulnak, olyannyira uralkodik rajta a halálfélelem, és hálát kell adnia valakinek vagy valaminek, hogy képes még az épeszű gondolkodásra. Valószínűleg azzal ugyanis, hogy ő elindult a fal mentén - ha némi bukdácsolással is -, a legjobb döntést hozta, így a fenevadnak már csak a levegője éri.
Habár majdnem előrezuhan az egyik dobozba ütközve, hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallat, reszketegen ejtve át magát a túloldalra. Egy kis ideig zaklatottan veszi a levegőt, gyűrve le a szívét zakatolásra kényszerítő idegességét, majd mikor már úgy ítéli, hangja nem árulja őt el, válaszol Dylannek. Szabad kezével megtámaszkodik a mögötte lévő dobozon, hogy magán segítve feltápászkodjon és még bizonytalan lábaira nehezedjen.
- Merre vagy? - szól a sötétbe a kölyköt keresve. - Odamegyek hozzád, csak adj folyamatos zajt. Utána elmehetünk az ajtóhoz, jussunk ki ebből az átkozott pincéből - morogja a végén, és ha Dylan eleget tesz kérésének, odabotorkál hozzá, a sötétben keresve a gyerek vállát, hogy arra magabiztosan rászorítson. Nem kívánja elveszíteni őt a szurokszerű feketeségben.