[Útvesztő] A magoi hét próbája

Astonien - A vámpírok elkerültek, ahogy közeledtél, mind a terem széle felé távolodott. Alig hallhatóan, de a zene dallama is megváltozott. Az eddigi keringő lassulni hallatszott, a vonósok mély hangokra váltottak, a hárfa magasabbra, s vele együtt a terem fényei egyre izgatottabban táncoltak. Mintha gyémántból lett volna az egész terem. Alattad csillogni kezdett a padló, s az egésznek a közepén ott állt a nő, nyakában az ékkővel. Meghajlásodat szoknyájának csuklómozdulattal történő megemelésével viszonozta.
- Szabad. - nyújtotta előre a kezét, szemében még is bizalmatlanság látszott. - Egy utolsó tánc még belefér az estébe.

Alicia és Zivriahan - Mikor a két kalandor a vaksötétben végre egymásba botlott, csend állt be. Nem a könnyed, üres csend, hanem a nehéz, fojtogató fajta. A dobozok, mintha nem ott lennének a kezük alatt, ahol emlékeztek rájuk. A levegő dohos szaga, mintha erősödne az orrukban. A sötétség nem oszlik. Valami mintha megváltozott volna. Vajon a kis démon visszatalál a ládához, melybe a kulcs beleillett?

Szerencsére megvár, a vámpírok pedig nem zavarnak; mintha elkerülnének, elhúzódnának tőlem a terem széle felé. Talán valami olyat csinálok, amit nem kellene? De nem úgy tűnik, mintha ez akadályozna, sőt, így még kényelmesebb is a dolgom.
Egyébként sincs más választásom.
De valami más is feltűnik: változás. Valami más lesz. A zene belassul, a fények ennek ellentmondóan egyre élénkebben ugrálnak; mintha már a szemem káprázna, úgy csillog az egész. Az egész báltermet mintha csodás ékkőből faragták volna ki, lábam alatt is mindenféle fényben táncol a padló, s a ragyogó kavalkád közepén mintha csak egy szilárd pont lenne. Egy, aki körül forog az egész. Egy, aki kézzelfogható biztonságot ad a szemkápráztató összevisszaságban.
S milyen véletlen, épp oda tartok.
Száz ilyen terem gyémántja se tudná feledtetni velem a nyakék szépségét, de tartanom kell magam. A nő elfogadja a színpadias táncra kérést, s eleganciája valahogy számomra is könnyebbé teszi a játékot. Mintha valóban idetartoznék, nem csak a szobába keveredtem volna a szürke utazóruhámban. Megállom, hogy végignézzek magamon, de mégis élénken lebeg a szemem előtt az éles kontraszt kettőnk közt.
A nő és én.
A díszes és a mocskos.
Az idevalósi és a betolakodó.
Aki veszteni fog, és aki eléri a célját.
Kinyújtom a kezem, s ha elfogadja, táncba lendülök vele. Igyekszem alkalmazkodni a zenéhez, bár a profi muzsikusokból ítélve nem lesz nehéz dolgom. Ha lassú marad a melódia, aszerint vezetem én is; ha felgyorsul, akár hangulatban is, ahhoz igazítom mozdulataim. Nem áll szándékomban túl durvának lenni az irányításban, de mégis határozottan vezetem kettőnk lépteit.
S közben folyton jár az agyam. Mihez kezdek? Miként gyűröm le a gyanakvását, hovatovább miként bírom rá, hogy ideadja a nyakéket? Még mindig nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az erőszak lenne a megoldás; annál ez többre utal.
De mire?
Várnom kell, tehát várok. De meddig?

Amennyire lehet vizuális támpontok nélkül közlekedni, úgy próbálja kikerülni az eddig mögötte lévő bestiát, hogy egy ív mentén elérkezzen Dylan közelébe. Az egyenletes dobolása pont elég ahhoz, hogy, ha botladozva is, de eljusson hozzá, benne a meggyőződéssel, miszerint ez idáig a legkínkeservesebb útja. Nem számít, hogy számtalanszor kaparta a sárrá lazult földet a túlélésért, a jelenben ezek a pillanatok most sokkal katasztrofálisabbak a számára, mint bármi más, amit eddig megélt, de végre a veszedelmes sötétségben nem egyedül bolyong a továbbiakban.
- Remek. Akkor induljunk, lehetőleg elfele a lénytől - nyugszik meg némileg. Innentől a kölyök tájékozódási készségeire van ítélve, mert bár önmagát jó navigátornak tartja, nehéz bárhova is elvergődni, ha nem lát semmit. Ha ugyanakkor kis társának is meggyűlne a baja útirányuk meghatározásával, talán a tarsolyából előveheti egyik trükkjét, hátha beválik, és a torony elfogadja a játékszabályok között. A hajón egyébként is hívta néhány élőholt szolgáját, a sötétben pedig fel se fog tűnni, hogy csatlakozott valaki hozzájuk a túlvilágból, így a faluban mindenképp elővigyázatosnak kell lennie.

Astonien - Táncpartnered könnyed léptekkel követte a vezetésed, ügyelve, hogy ruhája ne akadjon a lába alá. Tekintete hol rád, hol a távolba révedt, érzéseit még sem engedte látszani. A padló csillogása hamarosan lelassult, majd örvénylő sötétség kezdett elemészteni mindent a talpad alatt.
- Miért játszadozol? - hallottad a korábbi hangot ismét megszólalni, ezúttal indulatosabban. - Volt egy megállapodásunk.
A fények tánca alábbhagyni látszott, noha a zenészek kitartóan húzták a dallamot, mit sem látva a helyiség változásából. Úgy érzed, mintha figyelnének, de nem a vámpírok, akik a terem szélén álltak.

Alicia és Zivriahan - A fiatal hegyesfülű emlékezete nem csalt, s keresési módszerének köszönhetően csakhamar meg is lelte a ládikát, melybe aztán a kulcsot beleillesztve könnyen ki tudták nyitni azt. A halk kattanást, melyet a zár kioldásakor hallottak, csarnokként visszhangozta a kis pince, mire a szörnyeteg halk morgással válaszolt, messze a hátuk mögött. Ekkor azonban valami megmozdult. Dobozok csúsztatásának hangja töltötte meg a helyiséget, s csakhamar a kalandorok is érezhették, hogy valami megmozdul alattuk. Majd csent. A levegő megváltozott körülöttük. Frissebb volt és melegebb, mint a pincében.
- Kitűnő. Igazán kitűnő. - szólalt meg egy idősebb nő hangja, majd egy haloványan derengő fénygömb jelent meg az immáron apró, üres szoba közepén, pont az asszony fölött, akit már láthattak korábban a kalandorok egy festmény képében. - Remélem készen álltok az utolsó próbára. Mi a nevetek?

Kissé rászorít a másik vállára, nehogy elveszítsék egymást, noha mivel nála van a kulcs, a kölyök érdeke sem lehet az, hogy szétváljanak. Ha véletlenül is, de sikerült úgy alakítaniuk, hogy semmiképpen se forduljon meg fejükben a másik sötétben való hátrahagyása, ami okoz egy utólagos megnyugvást a számára.
A bizonytalan lépések során vesz néhány mély levegőt, hogy szívverését lassítsa vele – most már nincs a bestia közelében csattogó fogaival, és megnyugodhat, ami kelleni fog ahhoz, hogy a továbbiakban is tisztán gondolkodhasson. A feketeségben való mászkálás pont elég időt is jelent neki ahhoz, hogy újra megtalálja a fókuszt és összeszedje magát fejben, ebből is egyedül annyi zökkenti ki, amikor kis társa megáll. Az ezt követő csendes motoszkálás alapján talán tapogat valami után, és bár szólásra nyílik a szája, hogy kérdezzen valamit, igazából feleslegesnek ítéli – elesni nem esett el, egy tagját sem verte be egy idecsúszott dobozba vagy hordóba tudomása szeirnt, így más válasza igazából nem is lehetne, minthogy megérkeztek.
Ha a kölyök jelez felé, miszerint adhatja a kulcsot, akkor vagy az ujjai közé csúsztatja, vagy hagyja, hogy a kezét elvezesse a kulcslukhoz, ahova némi vakoskodó ügyetlenkedés után beleilleszti a fémet, melynek elfordításával bízik benne, menekülhetnek ebből az őrjítő sötétségből. A bestia, mintha csak elégedetlen lenne, morran még mögülük a távolból, mire önkéntelenül is hátrafordítja a fejét, azt várva, hogy valamilyen módon megpillanthassa, ám a fekete lepel továbbra is takar mindent és mindenkit. A hely valószínűleg meg is változik körülöttük, ahogy friss levegő érkezik, és muszáj is mélyebbet szívnia ebből a légből, annak reményében, hogy megszabaduljon a pince dohos szagától.
Az emberi hang teljesen váratlanul éri őt. Botjára szorítva fordul a nő irányába, de nem támadó jelleggel – inkább önvédelemből, ha szükség lenne rá, ám tetőtől talpig felmérve őt nem ítéli olyannak, mint aki bántani akarná őket. Számolni nem számolta, az izgalmak közepette régen elfeledte már, hanyadok megpróbáltatásnál járnak, így felmerül benne: a végére értek volna?
Amolyan önigazolásként Dylanre pillant, noha az eddigiekből következtetve továbbra se lesz semmi az arcán. Ennyit a megbizonyosodásról, viszont amint kiejthető szavakká formálódik benne érdeklődésének tárgya, a nő meg is erősíti feltételezését.
- Amennyire lehet, szerintem igen – biccent egyet felé, a kérdés hallatán viszont már érzi, hogy túl fogja gondolni. Ennek tudatában azonnal az elsőként eszébe jutó lehetőséget választja, mely az őszinteség felé húzza őt. Mégiscsak a torony irányítójával és tulajdonosával állnak szemben, és ha ilyen illúziók létrehozására képes, aligha hinné, hogy lennének titkok előtte azok kapcsán, akik ebbe az épületbe merészkedtek.
Vet egy újabb pillantást a kölyökre, méregetve, vajon mit fog szólni, ha most az őszinteséget választja, hiszen mégiscsak egész idő alatt hazugságban élt a neve és kiléte kapcsán. Aggályait ugyanakkor gyorsan félresöpri egy másik gondolatmenet, miszerint már a célegyenesben lehetnek - és nem egy hazugság miatt kíván elbukni.
– A környéknek Evelyn Sunshine, Veronia más területein Alicia Zharis. Még ha talán félve rebegett is ez utóbbi, főként ezzel azonosítom magam. Ön bizonyára Frau Hinderwald.

Ügyes táncos; zökkenőmentesen követi lépteim. Talán egy másik teremben, egy másik helyzetben még élvezném is ezt az egészet.
De most itt vagyok.
Próbálok valami lehetőséget találni, de túl sokan vannak ahhoz, hogy bármit is kezdjek. Talán meg tudnám lepni, de valamiért úgy érzem, mi vagyunk a középpontban. Csak mi ketten, a bálterem közepén... minden szem ránk szegeződik, s ehhez még a lábam alatt kavargó sötétség csak még jobban hozzátesz. Mintha mindent elragadna, de mégsem tudnék beleesni. Természetellenes ez az egész. Valami nincs rendjén.
A semmiből előbukkanó hangra hajszálon múlik, hogy ne rezzenjek össze, de sikerül megállnom. Eleinte ügyet se vetek rá, hisz semmilyen megállapodásunk nem volt; azért vagyok itt, mert itt kell lennem, s azért akarom megszerezni a nyakéket, mert nekem ez a szándékom. Semmilyen testetlen hanggal nem paktáltam le, még kevésbé tartozom neki bármivel is. Ha akarom, az egész bál alatt itt táncolok vele, amíg várok a megfelelő lehetőségre.
...ha ez ilyen könnyű lenne. A hang türelmetlensége mintha átragadna rám, s szinte érzem, ahogy magához szólít a nyaklánc.
Sietnem kell, és nem szabad sietnem.
Ekkor veszem észre, hogy nem a körülöttünk lévő vámpírok figyelnek. Valakinek a szemeit még mindig határozottan magamon érzem, de azok nem az övék; valami megfoghatatlan figyel engem. Talán a hang? Akárhogy is, mindig utáltam ezt az érzést. Akárhogy végeztem a tevékenységeim, érthető okból szerettem, ha senki és semmi nem tudja, hol és mit csinálok. Az, hogy szemmel tart valaki, akiről még azt se tudom, kicsoda, vagy hogy egyáltalán ténylegesen létezik-e, ez nem az én világom.
Viszont...
Tényleg nem ők figyelnek? Egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy valami nagyon nincs rendjén.
A zenészek, akik ügyet se vetnek a terem fényjátékaira, majd a mindent elnyelő sötétségre...
A vámpírok, akik nem törődnek kopottas ruhámmal, s átengedik nekem az egész termet...
A nő, aki itt táncol előttem, miután megpróbáltam elvenni a legdrágább kincsét...
A gyémántot el kell venned tőlem.
Ahogy megformálódik bennem a gondolat, azonnal, szinte magától mozdul a testem. Miért várakoznék? Tudom, mit fogok tenni; minden más csak időpazarlás lenne.
Lépek egyet az irányába, a fáradhatatlan zenészek ütemére.
Lépek egyet távolodva tőle, s bal kezemmel elengedem, majd azt a hátam mögé teszem, igyekezve mímelni az itteniek eleganciáját.
Megemelem a kezét a jobb kezemmel. Ha most is pont ugyanúgy követi a lépteim, mint eddig, akkor nyilvánvalóan tudni fogja, hogy meg akarom forgatni, méghozzá az óramutató járásával megegyező irányban.
Megforgatom, könnyedén, hagyva neki egy lehelletnyi időt, hogy ne lépjen rá a ruhájára. Kell ez az előzékenység, ha egy ilyen szép hölggyel táncol az ember.
Közben pedig cselekszem.
Mikor félúton jár a forgásban, prédára készen álló macskaként csapok le. Bal kezem elveszem a hátam mögül, s abban a pillanatban, ahogy teljesen háttal áll nekem, a nyaka felé nyúlok. Gyorsan, de gyengéden; nem bántani áll szándékomban, hanem megfogni a nyakék láncát. Legyen akármilyen gyors, tartogasson akármilyen trükköt a tarsolyában, most kezemben tartom a kezét; érzem, ahogy itt van mellettem, tudom, hogy most én vagyok előnyben.
Nincsenek (túl nagy) tévképzeteim; ha sikerül is megfognom a láncot, tudni fog róla, hisz hozzá kell érnem a nyakához. Ha viszont megvan, már az enyém; akár befejezi a forgást, akár el akar távolodni tőlem, csak rántanom kell egyet, hogy letépjem róla. Láttam, milyen könnyen szakította el saját magának az előbb; semmi bántódása nem lesz tőle.
Aztán pedig... fogalmam sincs. Eddig terjed a tervem. Futok? Küzdök? Meghalok? Bármi megtörténhet. Egy célom van: a nyakék megszerzése.
Azt pedig meg fogom tenni. Bármibe is kerüljön.

Alicia és Zivriahan - A hölgy biccent egyet Alicia kérdésére.
- Én volnék. - mondta, s az ajtó felé intve invitálta kifelé a kalandorokat, ahol egy lefelé kanyarodó lépcső fogadta őket. - Nem sokan jutottak el idáig. Fogadjátok elismerésemet, Alicia Zharis. Zivriahan. Kövessetek. - öregekhez méltó lassú, kimért léptekkel fordult meg és indult el a lépcsőn lefelé.
Ekkor vált láthatóvá a hóna alatt szorongatott vaskos könyve, mely a ruhájával megegyező színű borítással rendelkezett. A lépcső aljában mindössze csak egy kétszárnyú ajtó állt, amely árasztotta a kellemes melegséget. Az ajtó mellé érve, a Magoi kezét ráhelyezte a félfára, s felnyitotta könyvét, mire kékes derengés futott végig az ajtó mindkét lapján.
- Az utolsó próbátok készen áll. Mielőtt viszont beléptek, válaszoljatok nekem. Miért akarjátok teljesíteni a próbáimat? Mit vártok? Tudást? Vagyont? Hatalmat?

Astonien - Tested, mint egy olajozott óra, precízen és gyorsan mozgott, nem is meglepő hát, hogy olyan gyorsan képes voltál megszabadítani a partneredet féltve őrzött kincsétől. Csak egy mozdulat. Minimális ellenállás, amit a láncszemek pattanása ki is engedett, s mire a varázslónő ismét szembefordult veled, arcán meglepettséggel, neked már a kezedben volt a gyémánt. A zenészek dallamai elhaltak. Egy ajtó nyikorgó zsanérját hallottad, s láthattad is, a terem végében ott volt egy kis ajtó. Hívogatóan. Csábítóan.
- Fuss. - utasított a hang, ahogy a sötétség elkezdte bekebelezni a báltermet, a mennyezetről pedig a vér színével kezdett el folyni a fény a falakra.
- Tolvaj! - kiáltotta a nő, rád mutatva, s a vámpírok, akik eddig a terem szélénél álldogáltak, most feléd kezdtek szaladni.

Sikerül.
Olyan simán megy, hogy szinte meg se lep, mikor végre az ujjaim közt tudhatom a láncot. Halvány reményem azonban, hogy senki nem törődik velem, gyorsan szertefoszlik: a nő meglepetten felém fordul, a zenészek abbahagyják a játékot, és mintha hirtelen az összes szem rám szegeződne.
Fuss, hallom a hang utasítását a zsanérnyikorgás után, s már látom is, mi a célom.
Tolvaj, zendül a kiáltás, és hirtelen mindenki újra észrevesz. A sötét ismét elindult, hogy felfaljon mindent, s vérszín csorog le a mennyezet magasából.
Én vagyok a figyelem kereszttüzében.
Semmit nem utálok jobban.
Hirtelen elképesztően kiszolgáltatottnak érzem magam. Pontosan ezért ódzkodtam ettől a megközelítéstől; szerettem volna várni, óvatosan lefektetni a lehetőségek alapkövezetét, a lehetőségekhez mérten beférkőzni a nő bizalmába... s ha végre itt az alkalom, gyorsan, pontosan lecsapni. Láthatatlanul, követhetetlenül.
Itt erre nem kaptam esélyt.
Tolvaj.
Nem. Ha tényleg tolvajként cselekedtem volna, nem veszitek észre.
De most már mindegy. Gyorsan kell cselekednem: a felém rohanó vámpírok semmivel nem tűnnek barátságosabbnak, mint magát a termet elemésztő sötétség, így inkább egyiket se választanám, ha lehet. Megrogyasztom a lábaim, majd elrúgom magam a földtől; ahogy csak bírok, az újonnan kinyílt ajtócska felé rohanok, mintha csak az életemért tenném.
Nem először csinálom. Futottam kicsiként, mikor két alma miatt félholtra vertek. Futottam a kutyák elől, mikor egy túlbuzgó őr nem tudott nyugton maradni éjjel. Futottam, mikor a lángok elemésztették a világot.
Mindegyiket gyűlöltem.
Ennek nem így kellett volna történnie. Sem most, sem korábban.
Rohanok hát, s közben csak reménykedni tudok, hogy találkozom még a testetlen hang tulajdonosával.

Astonien - A vámpírok sziszegése és visítása egyre közelebb ért hozzád, ahogy szaladtál, ám amint átvetetted magadat az ajtón, minden elhallgatott. Csak saját lélegzetedet hallottad és az erek lüktetését a füled mögött, majd...
- Megígérted neki, hogy visszaviszed? - hallottad az ismerős idegen kacagását a sötétségben, amely körbevett. - Komolyan gondoltad, vagy csak kegyes hazugság volt?
Mikor kérdését feltette, egy sötét, árnyakból alkotott, hegyes karmú fekete kéz formálódott meg előtted, nyitott tenyerével felfelé. Magad mögött pedig lépteket. Könnyed léptekét. Ha hátra nézel, nem az ajtót látod, melyen elmenekültél a támadók elől, hanem egy öreg asszonyt, kinek az arcát láthattad is az egyik festményen. Kezében varázskönyv illuminálta meg alakját haloványan derengő fényével. Kifejezéstelen tekintettel állt meg de nem szólt egy szót sem.

Jóformán rá sem hederít társára, hiszen végeredményben nem számít, mennyire érzi majd átverve magát a másik. Csak két vadidegen, ők ketten, akik ugyanakkor mentek ugyanoda ugyanazon célokkal, amiket eredményesen hajtottak végre - és ez az, ami igazából számít. Mereven tartja hát tekintetét a nőn, arcának ismerős vonásait hamar a próbák elején látott festményeken szereplő alakéhoz kötve, fókusza ugyanakkor megtörik, amikor a kölyök a kétes "de" szócskához jut. Meglehet, pusztán arra szeretné kérni az öregasszonyt, hogy valami becenevet, esetleg ragadványt használjon megszólításként, ám túl sok a hezitálás. Mintha... Félne folytatni. És ahogy nyújtózik a csend, míg a másik üldögél a döntése felett, miként fejezze be elkezdett mondatát, az ő szemöldöke némileg megemelkedik meglepetésében. Lassú óvatossággal vezeti pillantását kis társára, érlelve a gondolatot, miszerint talán ő is rejtette valós nevét mások elől, ami bár nem kizárt, nem is találja túl valószínűnek. Pont egy kölyök? Mégis mi okból?
Amint kimondja a nevét, először némi értetlenséggel fordítja fejét kis társa felé, egy pillanattal később pedig már egy mosoly mögé fojtja nevetését. Egészen szürreális átélnie ezt, hogy végig titkolták a másik elől nevüket, és hogy valamilyen szinten mindketten megvezették a másikat; ilyen körülmények között csak mulatságos számára ez, a kiélvezése érdekében pedig még félre is söpri a név különlegessége miatti gyanakvását. Nem mintha ismerős lenne, és talán pont ez zavarja - nem képes az eredetét meghatározni, illetve a megjegyzés, hogy így emlékszik...
Ideiglenesen kiszorítja a gondolatláncolatot, nem akarva elhamarkodott következtetéseket levonni. Egyébként is volt már furábbnál furább nevű alakokkal, lepaktált kétesebbnél kétesebb figurákkal is, és valahogy még mindig életben van, szóval legyen ez a Zivriahan bárki vagy bármi, nem ártott neki, és nem is mutatta jelét, hogy szándékában állna a jövőben ezen változtatni.
Az anyókát lassú, kimért léptekkel követi a lépcsőn, türelemmel az öreges sebességére való tekintettel, némán ereszkedve talán a torony aljába, ahol egy újabb ajtó fogadja őket - az itteni utolsó. Önkéntelenül is vesz egy mély levegőt, mint aki felkészül élete egyik legnagyobb megpróbáltatására, némileg rászorítva botjára pár pillanat erejéig, utána ismét lazulnak az izmai, amint Hinderwaldra pillant, igyekezve ignorálni a melegséget, aminek alkalmankénti megtapasztalása idegenséggel és elhatárolódással tölti el őt.
Az idáig észre nem vett könyv felderengésére megemeli a szemöldökét, és bár száján a kérdés, mi célt szolgál a kötet, nem érezve helyét a kérdésnek, inkább lenyeli. A nő további mondandója is rásegít, hogy elfelejtse érdeklődésének tárgyát, elvégre nem hitte, hogy idáig eljut, abban meg aztán végképp nem bízott, hogy valósak a környék mendemondái a kívánság teljesítéséről. Pár másodpercre a hallgatás folytatását választja, ahogy horgonyként süllyed vég nélküli gondolatai és érzelmei között ez a pár szó, most fogva fel igazán, hogy lehetőség nyílt a számára, ami számára is meglepő módon félelemmel tölti el. Akarja egyáltalán tudni a választ rá? Hiszen ott az esély arra, hogyha megtudja, végérvényesen összeroppan, pillanatok alatt fojtva meg őt. Viszont... Ha erre is kerülne sor, legalább van lehetőség arra is, hogy elfogadtassa magával: nem járt volna sikerrel már az elejétől fogva. Fájna, hiszen feleslegessé tenné minden áldozatát, ám ez talán elegendő lökés lenne a számára egy új irányba.
- Én csak választ szeretnék egy összetett kérdésre, semmi mást - rázza meg a végén fejét nemlegesen, mintegy megerősítésként utolsó két szavához.

Alicia és Zivriahan - Az idős hölgy elismerően biccentett a tünde felé, a gyereknek tűnő alakra még is rácsodálkozott. Arcán egy kedves és megértő mosoly terült el, ahogy vékony ujjaival beljebb lökte az ajtó szárnyát és beljebb tessékelte a kalandorokat. Zivriahan észrevehette korábban fürkésző tekintetével, hogy a könyv belseje teljesen tele van rajzolva különböző formájú és méretű mágikus pecsétekkel, alig hagyva valamit a papír színéből azon az oldalon. Elég ideig azonban nem tudta figyelni, hogy könnyen emlékezetébe véshessen bármit is onnan, csak némi hasonlóságot vélhetett felfedezni az ajtókereten végighúzódó minták és a között. A nő nem szólt többet, csak türelmesen megvárta, míg a két próbatevő belép az ajtó kinyitott szárnyán a kellemes meleget árasztó helyiségbe, hogy aztán bezáruljön mögöttük a bejárat, s a kellemes meleg egy pillanat alatt a pokolkatlan melegét öntse a nyakukba.
Körülöttük lángok fogták közre a kis települést mely épületeinek stílusát már nem lehetett megállapítani a korom és füst miatt. Mindenhol sikoltozás és jajveszékelés. A lángok, mint éhes farkasok, ropogtatták a házak gerendázatát, valahol a távolban egy szekérnyi szalma kaphatott lángra. "A kút beomlott!" kiáltotta valaki elfúló hangon. "A gyermekem!" jajveszékelt egy másik. "Valaki segítsen! Még bent vannak!" hallatszott egy szenvedő hangja, s nem messze a lángoló ház kapujából "kilépő" kalandoroktól, remegő és fohászkodó emberek kuporodtak össze. Ők már feladták.

Csak addig tartja mereven a nőn a szemeit, amíg a mellette lévő kölyök ki nem akarja szedni belőle a kérdés konkretizálását. Morgósan is pillant le rá jutalmul, száját húzva mellé nemtetszése jeleként, hiszen ez mégiscsak egy érzéketlen megnyilvánulás volt.
- Ez személyes, szóval maradjon az én dolgom - válaszol némileg elutasító éllel, szúrós tövisként védve kívánságának mibenlétét. Persze hibáztatni aligha hibáztathatja a másikat kotnyelessége miatt, hiszen ő csak egy keveset tapasztalt kölyök, aki ezek szerint nem kifejezetten érti a tapintatosság fogalmát, a vérébe ivódott védekezési ösztön viszont erősebbnek bizonyul.
Arcának éles vonásai ismét változnak, amikor kis társa kifejti saját kívánságát, mire megint felszalad a szemöldöke. Talán ennél jobban nem is bizonyíthatja, hogy sikerült egy gyereket kifognia maga mellé, aki bár meglepően jól viseli a nyomást és a torz helyzeteket - vagy inkább fel nem fogja azok súlyát -, érdeklődésében továbbra is csak egy kölyök marad, aki még nem tud önzőn gondolkodni. A körülötte lévő valóság naivitásának egy keserű mérge lesz, ami lassan, de biztosan kiöli belőle az olyan dolgok iránti érdeklődését, mely nem szolgálja a túlélését. Szomorú egy nap lesz az, de neki is el kellett fogadnia meglehetősen korán, hogy céltudatosság, praktikusság és jelentős önzőség nélkül az életben maradás esélyei jócskán csökkennek.
Nyíltan nem ítélkezik fölötte, egyedül a sajnálat villan szemeiben pár pillanatra, amivel már temeti ezt a gyermeteg hozzáállást, fókuszát pedig visszahelyezi utolsó próbájuk ajtaja felé, melyet a nő egy kecses mozdulattal nyit ki előttük. Mint az előzőeknél is, itt is mély levegőt vesz a belépés előtt, és ahogyan megközelíti a bejáratot, még biccent egyet az öregasszony felé, azzal átlép a túloldalra.
Először csak kellemes melegség fogadja, mire gyanakvón vonja össze a szemöldökét, várva egy hirtelen érkező jeges fuvallatot, ám ennek teljes ellenkezőjét kapja; ha máglyára dobnák valaha is, biztosan hasonlót érezne, vagy még rosszabbat. A váratlan hőség mintha a tüdejét is marná belülről minden lélegzetvételével, nehézkessé téve azt, amin nem segít az orrába kúszó tömény füst és égett tárgyak kellemetlen szaga sem. Nem tudja visszafogni a köhögés ingerét, ezzel lépve előrébb a lángokban álló település utcájára, és ahogy teljesen képessé válik a történések befogadására, úgy áll meg ennek az egésznek a feldolgozása.
Mereven áll és néz egy irányba, de nem azt látja, ami ténylegesen előtte található - egy évekkel ezelőtti eset szorítja a gyomrát és a torkát egyaránt, görcsbe rántva minden egyes izmát. Bár időben nem ért oda, hogy testközelből megtapasztalja a búzaföldek teljes leégését és falvak, városok tűznyalábok általi totális pusztulását, távolról is egy meglehetősen rémisztő látvány volt a rémület tengernyi vörösét látni mindenütt, amit aztán felváltott a koromfekete kétségbeesés. El kell telnie egy rövid időnek, mire gondolatai visszatérnek a tényleges jelen problémáihoz, és sűrű pislogás után igyekszik elnyomni a tragédia felkavaró érzéseit, hogy helyébe a megoldásra való törekvés és észérvek kerülhessenek.
- Mi történt?! - emeli meg a hangját annyira, hogy a pánik káoszán át valakihez eljusson a hangja.

Alicia és Zivriahan - A nagyobbik kalandor kérdésére nem érkezett válasz, csupán kvarc gyűrűjének halovány derengése szolgálhatott lelkének horgonyául. A káosz és a félelem túl nagy volt, a lángok fala túl sűrű. A kisebbik azonban cselekedett, s milyen jól is tette. A ház, melynek közelébe férkőzött, nem volt túl nagy, falvakban gyakori volt az efféle ház. Ablakát már rég kitörték a lángok, melyek éhes nyelvcsapásokként nyúltak ki a helyén maradt lyukon. A ház ajtaja előtt kisebb tömeg, arctalan népség, csak jajveszékelni tudtak. "Még bent vannak! Még bent vannak! Valaki segítsen rajtuk!" Jött a jajveszékelés. Ekkor a tető egyik gerendája hangos reccsenéssel eltörött, s az összeomló tető kiütötte az utca felőli falrészt, rövid időre szabaddá téve az utat a ház beltere felé. Odabentről egy gyermek felsikkantott.

Egy hajszálon múlik, hogy nem kapnak el. Már érzem magamon a karmokat, már készülök fel a legrosszabbra, és mégis... valahogy sikerül beugranom az ajtón.
A váltás pedig olyan éles, hogy egy pillanatra még az is felmerül bennem: talán meghaltam. De nem, nem hinném; ez a síri csend biztos csak a torony egy újabb játéka. Kapkodom a levegőt, ahogy próbálom visszanyerni a lélekjelenlétem; azért nem mostanában volt már, hogy így kicentiztem egy menekülést.
Vissza kell rázódnom a formámba.
De azért csak sikerül lenyugodnom valahogy, épp azelőtt, hogy a már olyan jól ismert hang ismét hozzám szóljon, s nevessen is hozzá... gúnyosan? Kárörvendően? Vidáman? Nem tuodm eldönteni.
Mikor megjelenik előttem a fekete kéz, kissé hátrálok; újabb ellenség? Meg kell védenem magam? A nyakláncot? Most mik lesznek a játékszabályok?
Ekkor hallom meg a lépéseket. Megfordulok, igyekszem visszavenni a feszültségemből, hogy ne ideges megpördülésnek tűnjön, s ekkor meglátom az öregasszonyt.
Őt már ismerem. Pontosan emlékszem a díszes keretű festményre, amin szerepelt. Kezében halványan fénylő könyv, arca pedig olyan érzelemmentes, amiről ismét nem tudok leolvasni semmit.
Egyedül van, nem több tucatnyian, mint akik előbb üldöztek. Mégis valami azt érzem, valami belső ösztön azt suttogja a fülembe, hogy sokkal jobban tartanom kell tőle.
Lehetséges lenne...?
- Egyik sem. - a pillanatnyi kilengés után ismét gyorsan visszaszerzem hidegvérem: nyugodtan, tárgyilagosan beszélek, igyekezve nem fehéredő ujjakkal markolni a nyakláncot. - Kegyes hazugság nem létezik. Ha valótlant állítunk, az így vagy úgy, de mindig a saját érdekünkben van. S pont ezért vissza is üthet az összes.
Fogalmam sincs, most mi a dolgom, de nem érdekel. Eddig bevált, hogy csak sodródtam az eseményekkel és alkalmazkodtam a játékszabályokhoz; most is így fogok hát cselekedni.
Amíg úgy látom jónak.

Ösztönből kitörő kérdésére csak további nyöszörgés és keserves kiáltás a válasz, amitől nehezebbé válik a mellkasa. Ha egy emberi településen ilyen körülmények uralkodhattak a nagy tűz idején, elképzelni sem meri, min mehettek keresztül fajtársai az erdő területén - ő már csak a hamvakra érkezett és a síri csendre.
Normális körülmények között biztosan felhorkanna a kölyök javaslatára, és bár egy gyűlölködő pillantás még így is kicsúszik a részéről, elfojtja. Emlékezteti magát, hogy nem az összes ember hibás azért, ami a népével történt, az egyszerű parasztok aligha foglalkoznak olyan eseményekkel és feladatokkal, amik ártottak volna neki, hiszen ők is csak az életben maradásért küzdenek. Sem erejük, sem szabad gondolatuk nincs ahhoz, hogy bármit is komolyabban szövögessenek a mára már teljesen széthullott elf társadalom felé.
Részben önmegnyugtatásként, részben dacból vesz egy mély levegőt, ami a levegőt fojtogató füstnek köszönhetően köhögésbe fullad, kisvártatva követi kis társát. Bár legszívesebben a lángok forrását intézné el, be kell lássa, jelenleg nem ez a feladata itt, és bármennyire fusson rajta végig az undor, megfegyelmezi magát. Különben is, ez csak egy illúzió, megengedheti magának a kétszínűséget.
- Ketten nem leszünk elegek, ilyen fizikummal semmiképpen - morgolódik magában, ahogy megáll a lángokat etető épület előtt, ahova Dylan - vagy Zivriahan - máris beutat keres. Ha komolyan be szeretnének jutni, és nem kívánnak feltétlenül elevenen elégni, egy közeli vízforrás, egy kút lehet, jobb választás lenne - ruhájuk nedvessége talán adna nekik pár másodpercet, ami a túlélésük esélyét növelheti. Amíg szemeivel fürkészi a vörösen izzó látképet, ledobálja a kabátját és övét, melyről tokjába zárt könyve is lóg, hogy minél kevesebb dolog legyen nála, ami felgyulladhat.
Kisvártatva hangos reccsenés-roppanás, és máris meghallgatásra kerül a néma kérés: a fal részleges lezúzásával egy elég torz ajtó nyílik a számukra.
- Fantasztikus - préseli ki elégedetlenkedve, mivel így szellem általi feltérképezésre sincs idő. - Kölyök, most vagy soha! - vakkantja, és ha akadt vízforrás és idő rá, akkor nedvesen, ha nem, akkor nagyobb kockázattétellel és egy nagy levegővétellel nekirohan, hogy pillanatok leforgása alatt a házon belül találja magát. Mielőtt azonban követné a gyereksírás hangjait, egy zombit is hív segítségül, hogy a nehezebb fadarabokat vagy lángok nyaldosta felületeket eltávolítsa a segítségével.

Kölyök. Több fogadós ezzel a szóval hívta őt.
Most, gondolja, és a számukra nyílt rés felé siet, hogy bemenjen az épületbe. Úgy érzi, az a rés miattuk alakult. Hiszen ez, amiben vannak, egy történet. Vagy... egy játék. Észre kellett venniük ezt a lehetőséget, és nem hagyni elveszni, nem hagyni, hogy az út újból eltorlaszolódjon.
A kis pihék felállnak a karján. A tűz nem igazi, ismétli magában, járatja körbe a szavakat, nem tud ártani neki. A hő, amit érez, nem a valóság hője. Ez nem az ő igazi bőre.
De azért elkerüli. Erre kéri elméje.
Egy új lény jelenik meg, nagyon rossz szaga van, riasztó, romlás... Egy kiáltás elő is szakad belőle, amely mintha nem is az ő hangja lenne. Irányítatlan félelem, mint akkor az elején. De a rohadó test elpakolja az útból a dolgokat. Segít nekik.
Vagy a történet része, vagy... A társa hozta őt ide.
Ha útjuk nyílik, követi a hangokat, amerre az emberek lehetnek, közben megmozgatja a karját. Izmai nem annyira eriseky mint a nagyobb emberekének. Ha vinni kell valakit, nem görcsölhet be. Elméjével közben az apróbb fadarabokat arrébb rakja, először megemeli, aztán egy olyan helyen, amely már nem kell nekik haladásra, leteszi.
(Telekinézis)

Astonien - A környezet változatlan maradt, s a nő sem mozdult semerre. Csak végig mért téged, fagyos tekintettel, s újból a szemedbe nézett.
- Na és te valótlant állítottál e, mikor azt ígérted, visszaadod a nyakéket? - kérdezte végül, fáradt hangon, ahogy előre tartott szabad kezére pillantott.

Alicia és Zivriahan - Mikor a rotható test megjelent, látható volt, hogy a lángok még csak meg sem érintik a testét. Aztán kezével megragadta a nehezebb gerendákat, felnyitva a lángoló ház belsejében az utat. Gyorsan mozogtak, így sikerült azelőtt beérniük, hogy a lángok újból elállják az utat. Odabent egy szoba. Egy bölcső, melynek tetejéről a törmeléket sikerült leemelni a telekinézis képességével. Mellette egy anya, mozdulatlan, karjával a bölcső felé nyúlt. A bölcső mögött még egy gyermek kuporgott, fejét fogta két térde közé. Nem lehetett hatnál több. A lángok ordítottak a szoba körül és fölött is, ahogy a meglévő tetőt tartó gerendák hangosan nyögtek a teher alatt.


Gyorstüzelő hét: Ha bármelyik napon megírjátok a reagot, 19:00-ig, aznap választ is kaptok rá!

Nem tartja sokáig pillantását a kölykön; amint úgy érzékeli, közelít felé, máris visszafordul a jelenlegi akadálya felé, keresve az útvonalakat, amin haladhatnak némi segítséggel a zombitól. Aggasztó rutinossággal hívja már a rohadó testet oldalára, azonnal küldve a lángoló törmelék félrelökésére, izzadva várva ki azt a néhány másodpercet, ami szükséges a továbbjutáshoz.
Mivel az omladozó épület a tűzzel együtt nagyrészt kitakarhatja a látványt, egyáltalán számít a fülsértő ordításra a közvetlen közeléből. Hátrafordítja fejét válla fölött, meggyőződve arról, hogy egy újabb alakot szabadíthatnak ki a ropogó fadarabok szorításából, ám meglepetten veszi tudomásul, hogy Dylanen szaladt végig a terror hulláma. Semmi más nem váltott ki belőle ordítást, még csak a félelem egy aprócska sarját sem érzékelte felőle, és egy zombi az, ami végül kiváltja belőle? Már-már nevetne hitetlenkedésében.
- Nem fog megtámadni - mondja megemelt hanggal, hogy a tűz hangos falásán túlhallatszódjon. Sajnos még egy kis időbe telik, mire még egyet hívni tud, felgyorsítva a pakolást, ám a kiskölyök  is kiveszi a részét a maga fénylabdás trükkjével.
Amint az útjuk szabaddá válik, azonnal mozdul, parancsolva a zombinak is a továbbhaladást, s míg tüdeje küzd a rettentő mennyiségű füst ellen, minden más porcikája a hőséget próbálja túlélni. Egy-egy szitokszó elhallatszódik anyanyelvén, miközben alkarját végighúzza izzadtságtól gyöngyöző homlokán, érezve, hogy nehéz lesz ilyen körülmények között hosszútávon odafigyelnie, céltudatos előretörését ugyanakkor még nem állíthatja meg.
Hamarosan el is jutnak abba a szobába, ahonnét a csecsemő sivalkodását hallhatták, akivel együtt a létszám teljesen reálisnak tűnik a számára.
- Szabad az út ki! - szorítja szavait két köhögés közé. - Van még valaki a házban? - irányítja kérdését elsősorban a nő felé. Akár tartózkodik még itt más is rajtuk kívül, akár nem, biztos elirányítja őket kifelé, és ha szükséges, akkor a kisgyereket is felrángatja a földről a kezén egy erős szorítással. Nincs idő úgyse gyengédségre és finomkodásra.

Alicia és Zivriahan - Mikor a tünde a nőhöz szól, nem jött válasz. Se szó, se mozdulat. A csecsemő hangosan sírt, a gyermek csak kuporgott. Mikor a démon kiemelte a babát, teste könnyű volt, de a sírást nem hagyta abba. Amikor azonban ki akart szaladni azon az úton, ahol betörtek a házba, csak leomlott gerendák és égbe nyúló lángok fogadták, szabadság helyett. A tűz egyre hangosabb volt, a levegő érezhetően nehezebbé vált. Valami hangosan és mélyen megreccsent a mennyezethez közel, s mintha az egész ház beleremegett volna. A falak gyengék. A tető akár melyik pillanatban összeroskadhat.

Nem úgy tűnik, mintha meghatották volna okoskodó szavaim, bár nem is ez volt a célom: csupán húzni akarom az időt. Nem tudom, pontosan mik a szándékai, így nincs túl sok eszközöm, amit bevethetnék; egyelőre csak haladok a beszélgetéssel, s közben próbálok kiötölni valamit, ami nem jár az azonnali elhalálozásommal.
Annyiszor cselekedtem így az elmúlt órákban, hogy már kezdem megszokni.
- Hogy hazudtam-e? - kérdezek vissza. - Ha igen, akkor az meg nem érdemeltté teszi a tettem? Hisz ha jól emlékszem, veszélyes lett volna nála hagynom az amulettet. - kezdem visszanyerni a lélekjelenlétem, bár még mindig kavarog bennem az érzés, hogy ez a találkozás fontosabb, mint elsőre hinném.
- Egyébként is... ha vissza is akarnám adni neki, korántsem biztos, hogy látni fogom még valaha.
Nyugodtan, mégis kellő határozottsággal állom a tekintetét, ha ismét rám néz. A legfontosabb döntés, hogy belemenjek-e a játékba, vagy egyszerűen felhozzam: ez az egész baromság nem is valós, nem vagyok én senkinek a testvére, hagyjanak engem ezekkel a baromságokkal.
De ha ez a nő játszani akar... ki vagyok én, hogy elrontsam mások mókáját?
Feltéve, hogy ő nem rontja el az enyém.