Útvesztő: Az Írnok Tornya 1.

~ Azta! ~
Érdekes élmény volt az egyik pillanatban még a fickóval beszélgetni, a másikban pedig már az Írnok lakhelyéül szolgáló torony tövében megjelenni. Mondhatni szédítő élmény volt, de ettől még fülig ért a szám.
Ahogy mindenki biztosan állt a lábán, a tekintetünk a torony ajtajánál strázsáló két őrre szegeződik, akiket remélhetőleg sikerül meggyőznünk, hogy nekünk odabenn van dolgunk. Némi bizonytalankodás után az atya mozdul elsőnek.
- Dicsértessék!
Nagyon hitbuzgó képet vágva loholok az atya után, közvetlenül a vámpír lovagnő, Hilde után, a sötét tünde, Rem hátulra maradt.
- Mindörökké ámen, atyám! , de a kancellária épülete zárva van. - felei az egyik őr.
- A főírnok kérésére vagyunk itt. Egy könyvet hoztam neki.
- Biztos mérges lesz, ha nem kapja meg. - toldom hozzá, amit a többiek is bólintva erősítenek meg.
- És négyen kellenek egy könyvhöz? - néz végig Neilen és Hildén a beszédesebb katona.
- Vámpír könyv, népem titkosírásával, a főírnok segítség nélkül nem olvashatja el. – szólal meg most a lovagnő.
- Nem; ketten is sokan lennénk - jegyzi meg még az atya, majd veszi elő a vászonzsákjából az összetekert fóliánsát, sokat mondó arckifejezéssel. - Rajta, fogja meg! Ha felviszi, mi már itt se vagyunk... a kesztyűmet a helyében nem venném le. Bár, ki tudja. A barátja itt maradhat. Elvégre egy ember bőven elég ehhez.
Nagyot sóhajtok, megforgatva a szemem, mint aki nagyon sajnálja a szerencsétlent.
A katona elborzad, és ösztönösen hátralép.
- Jól van, vigyék! Maguk ketten bemehetnek... - bök Norven püspökre és rám. - A többiek itt maradnak míg vissza nem jönnek herr Kardenal pecsétjével hogy felengedhetjük őket is.
- Az atya személyes testőre vagyok. Ha azt hiszik, hogy egy pillanatra is elhagyom az oldalát, nagyon rosszul hiszik. A hölgy, pedig az előbb mondta el, hogy mi a dolga. Tényleg ilyen nehéz beengedni? – szólal meg rosszallóan a hátunk mögött Neil.
- Mikor hatalmazta fel a főírnok az embereit, hogy a Szent Hivatal küldöttségéből kiválogassák a nekik tetszőt? – teszi hozzá az atya kérdőn az őrre nézve.
- Ne haragudj rájuk atyám, láthatóan a félelem megzavarta a fejüket, ugye nem akarjátok, hogy panaszt tegyünk? - nézek rájuk érdeklődve én is.
- Nem emlékszem, hogy valaha panaszt tettem volna - tűnődik hangosan mesterem. - De arra se, hogy láttam volna bármelyikőtöket vasárnap... pedig a fővárosi székesegyházban voltam a mise alatt.
Az eddig hallgató őr nyel egyet, és oldalba böki a társát.
- Hagyd őket bemenni, Heinrich. A Szent Hivatalnak joga van ott lenni ahol akar. Különben meg te is tudod, hogy hogy járt van Gieson tizedes, mikor...
- Tudom. - sóhajt a másik a lehető legbátrabban, de kezében megbillen a kard. - Menjenek. De ne kelljen bemennem önökért! - nyitja ki a vaskos ajtót.
Visszafojtom a kuncogásomat a képüket látva és belépek a többiek után.
A terem, ahová jutottunk hatalmas, mintha az egész tornyot kitöltené alaprajzilag, de a túlsó végében egy rövid lépcsősor után egy újabb ajtó nyílik, bár sokkal egyszerűbb és kevésbé , mint amin bejöttünk. Fölöttünk a mennyezet jó hat méter magasságban van és egy furcsa kristályszobor lóg le róla láncokon: egy gargoyle alakja, csak egy áttetsző, hegyikristályhoz hasonlító anyagból; a padlót vörös szőnyeg borítja geometriai mintákkal amik egy középső, koncentrikus körhöz futnak; a lépcsősor előtt egy páncélba burkolt fiatal nő ül unatkozva:
A jó kezdet után tele vagyok lelkesedéssel, így a társaim elé vágva, széles mosollyal az unatkozó páncélos hölgy felé indulok egy apró zökkenővel, mert megbotlok a szőnyeg közepénél.
- Dicsértessék!
A nő felnéz, szemei mintha nem tükröznének érzelmet, közömbösen tekint rám és a hangja sem jobb.
- Mi dicsértessék?
Meghökkenek és pár pillanatra zavarodottan nézek az atyára, majd a többiekre tanácstalanul.
- Köszönts te. Akkor kiderül. – segít ki az atya.
- Nem szokásom hívatlan vendégeknek köszönni. Kik vagytok és mit akartok?
- Ez nevetséges! Nem láttál még papokat? - fortyanok fel a szemtelensége hallatán.
- A pápa megbízottja vagyok. A többiek a kíséretem. – mesterem hangja a tapasztaltak higgadtságával szól, de bár visszakozom tőle egy kicsit, azért dühösen meredek a feleselőre.
- Én pedig herr Kardenal megbízottja vagyok. És azzal bízott meg, hogy senkit ne engedjek fel, ha csak nem mutatja fel az írnokok pecsétjét, még ha Jézus Krisztus is az. – makacskodik tovább a nő.
- Nem viselem jól, ha dacolnak velem.
- Ha nem fogod vissza a nyelved, hamar meg is látod az Urat! - meredek rá hitetlenkedve.
- Tudom. - feleli a nő, közben feláll és farkasszemet néz velünk. Magas, még Nornál is fél fejjel magasabb. - Papok szokása hogy nem szeretik, ha nem ugrik mindenki a parancsukra. De hagyják el a tornyot mielőtt püspököt kellene hívni, hogy temethesse magát, atyám!
- Szerencsére már van itt egy püspök hmm... – hallatszott Hilde kissé gunyoros hangja.
- Arcátlan ember a főírnok – emeli meg a fejét az atya. - Kezet emelnél rám?
- Ezért az atya megnyúzat! - lépek kissé oldalt, mert tudom a püspökkel nem lehet így beszélni, így felkészülök az összecsapásra.
- Ugyan már... maga úgy néz ki, mint egy értelmes nő, akivel lehet konzultálni... – jegyezte meg Rem és elég egyértelmű mozdulattal utalt rá, amikor rátette kezét a fegyverére. - Szóval, az ajánlatom: Mi lenne, ha azt a nagy száját valami hasznosra is fordítaná, a többieket pedig tovább engedné? –
- Kezet? - néz Norven-re, majd megforgatja maga mellett a kardját (egy egykezes, de nem szabvány, furcsán alakított, mintha vonalak húzódnának rajta keresztben) majd a mozdulat végén a vállapjának támasztja. - Dehogy. Sose érnék egy farizeushoz. - hűvösen Neilre néz. - A nagy szám sajnos nem szereti a kis dolgokat. Mi legyen hát, elmentek vagy tegyelek ki titeket?
- Akkor kaphatsz nagyot is. – unja meg a szópárbajt a vámpír és dárdáját kissé megemelve előrébb lép.
- Feltűnt, hogy kissé túlerőben vagyunk? - mormogom a fogaim között, de igyekszem nem útban lenni a többieknek, miközben a buzogányra fonódnak az ujjaim.
- A kényes fapicsádtól úgy is tele lennék szálkával, úgyhogy azt hiszem akkor maradjunk hát ennyiben. – hallom Rem hangját és egy jellegzetes hangot, ami a kard hüvelyből való kiszaladását jelenti.
- Túlerőben? Nem. Többen vagytok. De az nem jelent semmit! - lendületből meglendíti a válláról a kardot, ferdén vágva maga előtt, hogy támadjon, még hozzá felém.
Nekem sem szórakozásból tanítanak harcot és fegyverforgatást, így oldalt és előre vetem magam, hogy elcsússzak a vágás alatt, de hallom, hogy valaki megpróbálja felfogni azt. Minden esetre, ha sikerül az ugrás, hátulról igyekszem a nő térdhajlatára vágni a buzogánnyal.
A nő sem kispályás, ahogy látja hogy én elcsúszom mellette és Neil támadásba lendül a self felé piruettezik elég gyorsan, hogy a bal kezén megjelenő, sötétvörösen derengő rúnákból álló pajzzsal rácsapjon Neil rapírjára; úgy, hogy a fegyver megremeg a férfi kezében és kis híjja hogy nem ejti el. A nő a lépcsősor szélét kihasználva elrugaszkodik a terem közepe felé, majd oldalasan fordul hogy ne veszítsen el minket szem elől.
- Ügyes. Ritkán volt ennyire képzett vendégseregem. Tovább! - nyújtja felénk a kardját
Az ugrással kb. három méter távolságot tudott létrehozni köztünk, Norven-től úgy kettőre van de sikerült kijutnia a sarokból.
Felszisszenek, ahogy a csapásom a nő hűlt helyét éri és azonnal felegyenesedem, hogy arrafelé igyekezzem, ahol földet ért. Az atya bal keze felől kerülök, hogy ne akadályozzam, ha harcba lendül. Nem tudom ki ez vagy mi ez, ezért a Szent fényt is fontolóra veszem, de még nem fajult el a helyzet.
- És ez lesz az utolsó, ha rajtunk múlik.
Most már Norven atya is belelendül a harcba és látom, ahogy ezüstláncát leoldva, megcélozza az utunkat megszakítani akaró nő kardot forgató karját, de amikor az rácsavarodik meglepő módon nem elmenekülni kara, hanem a mester felé tör ki, pajzsával célozva meg hogy feldönthesse.
Azonban az atyát nem kell félteni, rutinos mozdulattal tér ki előle oldalra, aztán látszik, hogy elszántan lecövekel.
Amikor az atya felé támad, akkor ismét igyekszem lesújtani rá, valahol a könyöke táján, amit elérek, majd meglepődve érzékelem, hogy kezdenek romlani a látási viszonyok, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűség szerint a vámpírlány mágiát használ. Remélhetőleg olyat, ami nem fojt meg minket is.
Ütésem betalál a nő páncélozott könyökére, amitől ujjai táncot járnak a kardja markolatán és furcsán megfeszül a karja, majd a fegyvere ki is fordul a kezéből; ehelyett azonban a láncra markol rá és rántja maga felé az inkvizítort, pajzsát ütésre emelve. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, de az atya ennél harcedzettebb, így időben reagál és egy, a rántás adta lendülettel elbukfencezik a nő mellett, aki képtelen erre időben reagálni szerencsére.
Gyorsan magamhoz térek és felbuzdulva az előbbi találaton – kissé közelebb araszolva óvatosan - ismét neki veselkedem egy ütésnek, de most a lábát véve célba, hogy ne ugráljon, bár ez csak olyan vaktában ütés lesz, mivel a ködtől bizonytalanná válnak a körvonalai és az atyát sem szeretném eltalálni és azt sem szeretném, ha engem találna el valamelyik társam, hiszen őket is zavarhatja a köd.
A nő észreveszi a felé dobott tőrt de képtelen rendesen kitérni, mivel Hilde fojtóköde épp mellkason vágja (képletesen, gyk) így az a vállába áll bele, közvetlen a vállapja mellett; viszont arra még van ereje, hogy a kezében tartott láncot kezdetleges ostorként használva csapjon felém gyorsan és erősen, de technika nélkül nyilván, miközben kardját a terem közepe felé rúgja és pajzsát maga elé emeli. A rúnák erősebben ragyognak fel, amitől egy furcsa lökéshullám szakad ki a pajzsból jó három lépést tolva mindannyiunkon, de legalább nem dönt fel. A nő berohan a terem közepén lévő körbe, kardját az ominózus résbe szúrja, majd mintha csak kulcs lenne elfordítja, közben iszonyatosan köhög és levegő után kapkod.
Szerencsére időben meghallom a lánc csörrenését, ezért habozás nélkül hasra vágom magam.
- Igazatok... volt... Túl sokan... vagytok... Egyenlítsünk a fel... álláson... – hörgi, én meg furcsa zajokat hallok a fejem fölül. Felnézve elhűlve látom, ahogy a kristálygargoyle-t tartó láncok elpattannak, a bestia pedig megmozdul, aztán a pajzs mintha magától mozogna a vízköpő mellkasára repül, a közepén lévő gömb alakú ékkő erős fénnyel felvilágít. A nő nagy nehezen feláll, még mindig fuldokolva, majd kettőt lendít kardján - a mozdulat végére az megkétszereződik hossza és ki is szélesedik, egy kétkezes kard alakját véve fel.
A történések aztán kellően meglepnek ahhoz, hogy pár pillanatig tátott szájjal bámuljak a megelevenedő vízköpőre és a nő átváltozására.
Hilde eszmél elsőnek és ellenállhatatlan erővel megindul a terem közepe felé.
- Mi a fene ez? - térek magamhoz én is és a lehetőséghez képes a falhoz tapadok, majd a megelevenedett kőre mutatva megidézem a Szent fényt, megerősítve az atya szavait.
- Sacra Lux!
Éles fütty hangzik fel Norven atya felől is, aztán megnyugtató tenorja is felcsendül.
- Ki engedte meg, hogy otthagyd az őrhelyed, beste? Ki vigyáz a nagyharangra?
A gargoyle azonnal kipécézi magának Norven-t, zuhanórepülésben indulva meg felé miközben meg sem érzi az igézetemet a hátán. A nő közben kardját támadóállásba helyezve vár Hildére, Neilt egyelőre nem vette észre a köd miatt
Bámulva nézem, hogy a mágiám mennyire nem ért semmit és ennek valószínűleg nem lenne túl vidám következménye, ha közben Norven atya – láncát annak nyakába dobva - meg nem......lovagolná a szörnyet. A könnyedség, amivel ezt véghez vitte őszintén lenyűgöz és csak az jár a fejemben, hogy van mit tanulni az öreg csonttól.
- Csak a fejét üsse atyám, hogy meg ne sántuljon! - rikkantok mesteremnek, alig akarva hinni a szememnek, de nagyon tetszik.
Aztán észbe kapva húzok a nő felé, sejtve, hogy talán ha őt hatástalanítjuk, a gargoylal se lesz több gondunk, hiszen ki tudja mesterem meddig bírja megregulázni.
A nő Hilde felé tör ki, reagálva talán annak kihívó biccentésére, kardját iszonyú erővel lendíti meg, amely közben egy mennyei fényből álló hatalmas, öt méter hosszú és ezzel arányos vastagságú karddá alakul és azzal csap le a vámpír lovagnőre. Közben éri el a háta mögött a ködből felbukkanó sötét tünde szúrása, de páncélja miatt talán nem sérül, de ebben tévedtem. A fájdalom hatására szinte eszét vesztve fordul meg, kardjával vízszintesen kaszálva (már a hagyományos kétkezes karddal, nem a mennyeifény pallossal).
Fél szemem az atyán tartom, mert nincs kétségem, hogyha az ellenőrzése alá vonja a vízköpőt, támadni is fog és nem akarom akadályozni.
Mikor a self támadására a nő eszét vesztve szinte megfordul, akkor mélyen lehajolva, hogy ne érjen el a kardjával, igyekszem az oldalát megcélozni, de már vonulok is vissza, hogy ha megfordul ne érjen el, na meg Hildének és Rem-nek se legyek útba, akik szintén támadásba lendülnek.
Arra már nem is gondolok, hogy az atya meg nem igazán fér a nőhöz tőlünk, ha nem akarja a nyakunkba szakasztani a vízköpőt. Már mindenkit, így engem is elkapott a harci láz.
A nőt a hátrafordulás felénél kapja el Hilde nekirontása. amitől a Rem felé intézett támadás alapból csálé lesz, de előre is lép így a sötét elf bukfence közvetlenül a lába előtt ér véget, aki azonnal felfelé szúr. Látom, hogy rám nem figyel, így erőlködés nélkül tökéletes találatot viszek be az oldalába, amitől elveszti az egyensúlyát és oldalra dől, és csak a hirtelen terpesznek hála nem esik el.
Aztán felgyorsulnak az események és jobbnak látom, ha kissé visszavonulok, hiszen mind Hilde, mind Rem eléggé szorongatja a makacsul még mindig talpon lévő nőt és félő, hogy a végén egymást találjuk el a nagy igyekezetben.
Egy pillanatra felnézve látom, hogy a fejünk felett az atya köröz a gargoylal, várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson, de erre úgy néz ki nem lesz szükség………
A nő a páncélos rohamra elborul, aztán felemelkedik Rem fegyvere és lesújt.
A nő szemei kitágulnak ahogy a rapír hegye behatol a koponyájába és ajkai nehézkesen néhány szót formáznak
- Én... el... buktam? Hogyan... - azzal felemelt karja lehanyatlik, a gargoyle pedig kissé hirtelen kezd el süllyedni, de a zuhanásnál elegánsabban csapódik a földbe és kezd el darabokra törni.
Az atya még időben ugrik le a hátáról.
Még felfogni sem tudom, hogy vége, mikor észreveszek egy idegent közöttünk, egy pókselyem inges, alakot, férfiatlanul hosszú fekete hajjal és ibolya szemekkel.
~ Hogy került ez ide? ~ emelkedik fel a kezemben a buzogány.
- Szegény Giselle... Azt hitte az igazat cselekszi, mert én vagyok az igazi út a megújulás felé. Mert csalódott az Egyházban és csalódott von Himmelreichban is, így elég könnyű volt megtalálnom mivel lehet manipulálni.
Aztán már a következő pillanatban a terem túlfelén áll a lépcső tetején.
- Ti azonban ügyesek vagytok, hogy túléltétek az első őrt. Majd meghaltok a másodikon. Vagy a harmadikon. Ki tudja... – aztán……….. fekete füstté omlik és el is tűnik.

Az Írnok Tornya.
Herr Darion Kardenal, ha egyébiránt visszafogottnak tűnik is, az otthona esetében kimutatta a foga fehérjét: akárki is volt annak idején a torony építésének első kőművesmestere, valószínűleg élete legpontosabb mérnöki számításait végezte el a terveken. A hengeres gránitfal nyílegyenesen, karmos ujj gyanánt szökik az Úr ege felé, messze kimagasodva a körülötte elterülő város képéből - nem tudnám pontosan megbecsülni, pontosan hol a teteje, azt azonban ijesztő bizonyossággal érzem, hogy magasabb, mint a Katedrális székesegyházának kétszázötven lábnyi homlokzata.
Mit művelhettek vele, hogy támasz nélkül is kiállja az odafent tomboló szél rettenetes erejű, oldalirányú nyomását?
Mágia, csendül a fülembe vészjóslón azonnal. Kardenal főírnok nem az, akinek látszik.
És ha az lenne, akkor sem lennék semmivel sem nyugodtabb.

- Dicsértessék! - szólítom meg a kapuban silbakoló két őrt. Fekete, gyűrűmintás vérttakarójuk első pillantásra elárulja, hogy nem a Főváros és nem is a korona, hanem egyes-egyedül a királyi tanácsnok emberei.
- Mindörökké ámen, atyám! - köszön vissza a jobb oldali. - Sajnáljuk de a kancellária épülete zárva van.
- A főírnok kérésére vagyunk itt. Egy könyvet hoztam neki.
Jozef tűnik fel a vállam mögött.
- Biztos mérges lesz, ha nem kapja meg - szúrja közbe kotnyelesen.
A strázsának nincs ínyére a dolog.
- És négyen kellenek egy könyvhöz? - firtatja, mint akit egy hajszál választ el attól, hogy az Inkvizíció püspökét szemtől szembe hazugnak nevezze. Mielőtt ennek a ténynek hangot adhatnék, megszólal a hosszú fogú kísérőm.
- Vámpír könyv, népem titkosírásával, a főírnok segítség nélkül nem olvashatja el - feleli, nekem azonban eszem ágában sincs magyarázkodni.
- Nem; ketten is sokan lennénk - jegyzem meg, előhúzva a vászonzsákból Draugr fóliánsát, összetéveszthetetlenül gunyoros arckifejezéssel. A fickó felé nyújtom, hogy a kezébe lökjem. - Rajta, fogja meg! Ha felviszi, mi már itt se vagyunk... a kesztyűmet a helyében nem venném le. Bár, ki tudja. A barátja itt maradhat. Elvégre egy ember bőven elég ehhez.
Úgy borzad hátra, mintha ő maga is élőhalottként végezhetné a kötet érintésétől.
- Jól van, vigyék! Maguk ketten bemehetnek... - bök felénk. - A többiek itt maradnak, míg vissza nem jönnek Herr Kardenal pecsétjével, hogy felengedhetjük őket is.

- Az atya személyes testőre vagyok - vicsorodik el a sötételf mögöttem. - Ha azt hiszik, hogy egy pillanatra is elhagyom az oldalát, nagyon rosszul hiszik. A hölgy, pedig az előbb mondta el, hogy mi a dolga. Tényleg ilyen nehéz beengedni?
Érzem, ahogy a szemem mögötti nyomás veszedelmesen megnő.
- Mikor hatalmazta fel a főírnok az embereit, hogy a Szent Hivatal küldöttségeből kiválogassák a nekik tetszőt?
Jozef alighanem megérzi a közelgő vihart, mert játszi könnyedséggel kapcsolódik be.
- Ne haragudj rájuk, atyám, láthatóan a félelem megzavarta a fejüket. Ugye nem akarjátok, hogy panaszt tegyünk?
- Nem emlékszem, hogy valaha panaszt tettem volna - tűnődöm hangosan. - De arra se, hogy láttam volna bármelyikőtöket vasárnap... pedig a fővárosi székesegyházban voltam a mise alatt.
Az eddig hallgató őr nyel egyet, és oldalba böki a társát.
- Hagyd őket bemenni, Heinrich. A Szent Hivatalnak joga van ott lenni ahol akar. Különben meg te is tudod, hogy hogy járt van Gieson tizedes, mikor...
- Tudom - sóhajtja a másik a lehető legbátrabban, de kezében megbillen a kard. - Menjenek. De ne kelljen bemennem önökért!

Óriási csarnokba érkezem, ahogy elsőként átlépem Darion Kardenal küszöbét: a torony roppant méretei csalókábbak még annál is, amire odakint számítottam. Hogy fér el egy ekkora terem idebenn? S ráadásul a túlsó végén, rövid lépcsők mögött újabb vaskos faajtó vezet valahová. Fölfelé tekintek, és a szemem belekáprázik a szerteszórt fénybe: férfikar vastagságú láncokról megtermett vízköpő lóg a mennyezetről odafenn, áttetsző, sima kristályteste zárványoktól ékes. A legrészletesebben kifaragott példány, amelyet valaha láttam: görnyedt denevér- és oroszlánteste csupa csont, hatalmas mancsain masszív karmok villognak a hajlongó gyertyafényben. Idelentről is látom, hogy a patkányba oltott denevérábrázat ráncokba gyűrődik, sörényéből kósza kristályszálak merednek elő. Kitárt szárnya fenyegető árnyékot vetne ránk, ha a hegyikristály nem eresztené át a fényt.
A padlót borító élénkvörös szőnyegen élettelen geometriai alakzatok hemzsegnek, s ahogy a mintát követve szédülni kezdenék, a teintetem megakad a lépcsőn ücsörgő, unott képű lovagon. Dús szőke sörényű fiatalasszony - hanem az arca... akár egy viharmosta szikla a tengerparton.
Jozef toppan elébe merészen.
- Dícsértessék!
Amaz föltekint, mintha sose hallott volna még emberi hangot.
- Mi dícsértessék?
A fiú szava elakad. Megállok mellette.
- Köszönts te. Akkor kiderül.
- Nem szokásom hívatlan vendégeknek köszönni. Kik vagytok és mit akartok?
- Ez nevetséges! - fakad ki a kölyök. - Nem láttál még papokat?
Fölemelem az állam.
- A pápa megbízottja vagyok. A többiek a kíséretem.
A lovag meg sem rezdül.
- Én pedig Herr Kardenal megbízottja vagyok. És azzal bízott meg, hogy senkit ne engedjek fel, ha csak nem mutatja fel az írnokok pecsétjét, még ha Jézus Krisztus is az.
Szívdobbanásnyi szünet.
- Nem viselem jól, ha dacolnak velem.
- Ha nem fogod vissza a nyelved, hamar meg is látod az Urat! - szájal Jozef is, a fiatalasszony azonban figyelemre sem méltatja.
- Tudom - szól nyugodtan, felegyenesedve ültéből. Most látom csak, milyen félelmetes termetű ember: a fejemet hátra kell szegnem, ha állni akarom a tekintetét. - Papok szokása, hogy nem szeretik, ha nem ugrik mindenki a parancsukra. De hagyják el a tornyot, mielőtt püspököt kellene hívni, hogy temethesse magát, atyám!
A kölyöknek nem tetszik, ahogy a lovag beszél.
- Ezért az atya megnyúzat!
Nincs vele egyedül. A hátam mögött ácsorgó fickó - Remington - sem türtőzteti magát tovább.
- Ugyan már... maga úgy néz ki, mint egy értelmes nő, akivel lehet konzultálni. Szóval, az ajánlatom: Mi lenne, ha azt a nagy száját valami hasznosra is forditaná, a többieket pedig tovább engedné?
- Arcátlan ember a főírnok - fújom gőgösen, de már érzem, hogy itt nem jutunk át szép szóval. - Kezet emelnél rám?
- Kezet? Dehogy. Sose érnék egy farizeushoz - Úgy teszek, mintha észre sem venném, ahogy megforgatja a kardját. - A nagy szám sajnos nem szereti a kis dolgokat. Mi legyen hát, elmentek vagy tegyelek ki titeket?

Mindenki egyszerre vágja rá a maga riposztját, de a szavaiknál sokkal többet mond a tény, hogy immáron majdnem mindenkinél meztelen fegyver van.
- Túlerőben? - visszhangozza a főírnok embere. - Nem. Többen vagytok. De az nem jelent semmit!
Széles ívben lendíti meg a fegyverét, és csak Hilde lándzsája állítja meg, mielőtt kettészelné Jozefet. Hátraugrom: fegyvercsörömpölést hallok, amíg biztos talpalatnyi helyet keresek a kusza mintás szőnyegen, s hogy felpillantok, látom, hogy a társaság jobbára szétszóródott.
- Ügyes. Ritkán volt ennyire képzett vendégseregem. Tovább!
Felhívás keringőre: a lánc, amellyel feléje vágok, rácsavarodik a könyökére, ő pedig válszul felém tör ki. A különös, vörös köves pajzsot rettenetes sebességgel látom közeledni - oldalvást térek ki előle, és még hallom, ahogy Jozef eltalálja a páncélját valahol, aztán a helyiség sűrű ködbe borul.
Aztán a láncom megrándul, és a ködből kibontakozik a sebesen közeledő pajzs látványa.
Elengedem az acélszemeket, de késő: a lendület már elsodort, nincs más választásom, mint előrevetődni, hogy a vállamon átfordulva elkerüljem az ütést. Röpkén imádkozom, nehogy észrevegye a szándékot és lecsapjon rám, de gyorsabb vagyok nála: fölhemperedve kerülöm el a pajzsot és már talpraugrottam mögötte, mire követni tudna.
A köd megnehezíti a látást annyira, hogy csak hunyorogva tudjam követni a rövid, elkeseredett harcot, amely tőlem nem messze zajlik: nagyjából látom, ahogy a kísérőim hadakoznak a templomossal, sokkal élesebben ér azonban a lökéshullám, amely nem sokkal ez után érkezik. Hátrataszít, az egyensúlyomat mégse veszítem el. Látom, ahogyan berohan a terem közepére, látom, ahogy a kardot a padlóba vágja. Hallom a köhögését.
'Egyenlítsünk a felálláson.'
Túlvilági hangra pillantok fel: a fejünk felett függő szörnyeteg vasláncai elpattannak, egyik a másik után, a gargoyle pedig megelevenedve tekereg a levegőben, mint akit mély álomból vertek fel. Hátborzongató kiáltása végigrezgeti a levegőt meg a belsőségeimet: hogy a mellkasán felizzik a pajzs bíborszín köve, azonnal érzem, hogy nem egyszerű vízköpőről van szó.
Jókora levegőt veszek, hogy a tőlem telhető leghangosabban füttyentsek oda neki.
- Ki engedte meg, hogy otthagyd az őrhelyed, beste? Ki vigyáz a nagyharangra?
A hegyes denevérfülek megmoccannak, a gargoyle gyűrött orra még feljebb ráncolódik óriási szemfogai felett - elegánsan bukik alá, fejjel előre zuhanva át a közöttünk lévő távolságon.
- Sacra Lux! - hallom Jozef rikkantását, amely félig tiltakozó szűkölésnek, félig csatakiáltásnak hangzik: a szent fény ártalmatlanul pattan le a bestia kristályhátáról, a láncomat azonban nem tudja elkerülni.
A fémhurok elmerül a dús, fényesen szikrázó sörényben, és megszorul a lény izmos, rövid nyakán. A vízköpő éktelen visításba kezd, de ez már nem menti meg: mire elrugaszkodik a földtől rúgkapálva, már a bordáit szorítom a térdemmel, kezem mélyen a sörénye tövébe, a lánchoz fúrva. Sovány, csontos-izmos teste kényelmetlen, horpadt véknyába süllyedő lábfejem össze-összeakad a kapálózó, izmos lábaival: humanoid módjára megnyúlt alakján semennyi fogódzó nem esik, erős vállai hullámzanak, ahogy a magasba emelkedünk.
Engedelmeskedik nekem, mégis veszélyben érzem magam.
Nagyobb nálam, de nem sokkal: laposan nyújtózom el a hátán, bensőségesen tapadva a kistálysima testhez. Dús, áttetsző sörényének szálai közt lepillantva látom, ahogy a kíséretem vad csatározásba kezd a lovaggal alant. Ködlepte kavargásuk ellehetetleníti minden esélyem arra, hogy harcba bocsátkozzam vízköpőháton, belül pedig férfiatlan megkönnyebbülést érzek, hogy nem kell a szörnyeteget legendés hős módjára meglovagolnom - soha nem féltem a magasban, az imbolygó, hullámzó testű bestiáról letekintve azonban hirtelen ráébredek, hogy a köztem és a templomos közt tátongó mélység legalább ötvenlábnyi zuhanást jelentene.
Még mit nem.

A lenti kavalkádra ügyet sem vetve fektetem az arcom a rémséges lény gerincére: csigolyái a pofacsontomnak nyomódnak, erőteljes háta ütemre feszül, ahogy lassan fel-alá evez a szikrázó, zárványos kristályszárnyaival. Érzem, ahogy az idegessége az enyémmel együtt enged, s lassan, apránként képes vagyok én is lazábban kulcsolódni rá; megtámaszkodom a szárnyai töve felett a nyakára feszülő láncban, följebb húzva a térdem a bordáihoz.
Aztán lassú, méltóságteljes félkörívben ereszkedni kezdünk.
Éppen időben.
A ködtől ugyan nem látom, mi történik, de a vízköpő megrázkódik alattam, ahogy elérjük a ködtenger tetejét: még vagy tízlábnyira lehetünk a földtől, amikor a röpte megbicsaklik, és még éppen időben vetem le magam a hátáról, mielőtt esetlenül a padlóba csapódna.
A szőnyegnek vágódom, fölhemperedve: mire feltápászkodom, a gargoyle szétmorzsolt darabjaiba botolhatom csak. Mögöttem, a többiektől körülvéve ott fekszik a templomos, sima homlokából részvétlen, vértől maszatos acélpenge mered elő.
Neil Remington kardja.

Időben kapom fel a fejem, hogy lássam a semmiből a házigazdánk alakját materializálódni.
Szinte biztos vagyok benne, hogy nem maga Kardenal főírnok az személyesen, mégis végigfut a hideg a hátamon: rideg pillantása ismerős - akár a koszos, csonttá fagyott tócsák Böjtelő havának reggelén -, sötét hajából visszataszító, selymes villamosság árad.
A hangja éppen olyan, amilyenre emlékeztem - fiatal, komoly férfié, de tekintélyt parancsoló zönge nélkül.
- Szegény Giselle... Azt hitte az igazat cselekszi, mert én vagyok az igazi út a megújulás felé. Mert csalódott az Egyházban és csalódott von Himmelreichban is, így elég könnyű volt megtalálnom, mivel lehet manipulálni.
Úgy járt, mint ahogy Károly is járt őelőtte.
- Ti azonban ügyesek vagytok, hogy túléltétek az első őrt. Majd meghaltok a másodikon. Vagy a harmadikon. Ki tudja...

Blutsternek... Senki más, csakis Blutsternek húznának fel egy ekkora gőgös épületet, s olybá, hogy a gazdája is legalább annyira a külsőségeknek élhet, mert efféle óriásba aligha lakhat jó érzéssel bármely őszinte éltű ember. A torony tekintélyesen magasodott a kis csapat felébe, szépen csipkézett tetejével puszta létnyi daccal inzultálva az elébe állókat. Ide ment hát valamikoron észak vagyonának jelentős szelete, s bármiként is figyelte sudár formásságát, aligha tudott elfordulni a gondolattól, miszerint most is jelentős összegeket ehetett az írnok gyűjteményének állandó bővítése. Kardenal mocskos mérték értéket halmozhatott ott fent, és nem csak könyveket, jó eséllyel nem, már, ha hihettek a jóember szavainak. Nem is teljesen értette mit keresett itt, de ha már lehetőségébe került, végül is miért nem köszönhetett be a méltán híres úrnak? A baj nem váratott sokáig, rápillantva az őrökre sem a címer, sem a szín nem volt ismerős, miszerint aztán adta magát a helyzet, hogy ezek saját katonák voltak, jó eséllyel messze képzettebbek mint az átlagos őrségi fogdmeg vagy akárcsak a királyi sereg tagjai. Átlépdelt az inkvizítor után, ki megindult céltudatos léptekkel az őrség felé, mellet haladván a novíciusa s végül a bérgyilkos, aki odacsapódott zászló nélküli koldusétek szerű csapatukhoz.
- Dicsértessék!
- Mindörökké ámen, atyám! Sajnáljuk de a kancellária épülete zárva van.
- A főírnok kérésére vagyunk itt. Egy könyvet hoztam neki.
- Biztos mérges lesz, ha nem kapja meg
* Nem szólt semmit, úgy érezte helyénvalónak ha az atya kezelte a kérdést, mégiscsak tudvalevő volt, hogy a szentembereknél aligha lehetett bárki is, aki jobban és legkevesebb vérontással juttathatta be ide őket. A fiatal pap ellenben rákontrázott pillanatra a beszédre, mely látszólag nem nyerte el túlzóan az őr tetszését, szemeit szúrósan fordítva.
- És négyen kellenek egy könyvhöz?
- Vámpír könyv, népem titkosírásával, a főírnok segítség nélkül nem olvashatja el
* Nem kívánt kelleténél jobban kitűnni a kis csoportból, ám ha más nem, a "misztikus származásból" fakadó tekintélyre támaszkodott, látszólag hibásan, ugyanvást nem látszott úgy, hogy különösebben lenyűgözte volna az őrt.
- Nem; ketten is sokan lennénk * Az inkvizítor egy könyvet vett elő, egyenesen az akadékoskodó férfi felé nyújtva azt * - Rajta, fogja meg! Ha felviszi, mi már itt se vagyunk... a kesztyűmet a helyében nem venném le. Bár, ki tudja. A barátja itt maradhat. Elvégre egy ember bőven elég ehhez.
- Jól van, vigyék! Maguk ketten bemehetnek... A többiek itt maradnak, míg vissza nem jönnek Herr Kardenal pecsétjével, hogy felengedhetjük őket is.
* A könyv látszólag komoly erővel bírt, úgy tántorította meg a jóembert, mint ahogy azt a szokás diktálta, s bár résnyire kinyílt előttük a terem bejárója, közel sem volt elég ahhoz, hogy mind bemenjenek rajta, nem így legalábbis.
- Az atya személyes testőre vagyok. Ha azt hiszik, hogy egy pillanatra is elhagyom az oldalát, nagyon rosszul hiszik. A hölgy, pedig az előbb mondta el, hogy mi a dolga. Tényleg ilyen nehéz beengedni?
- Mikor hatalmazta fel a főírnok az embereit, hogy a Szent Hivatal küldöttségéből kiválogassák a nekik tetszőt?
- Ne haragudj rájuk, atyám, láthatóan a félelem megzavarta a fejüket. Ugye nem akarjátok, hogy panaszt tegyünk?
- Nem emlékszem, hogy valaha panaszt tettem volna * Pillanatnyi szünet* - De arra se, hogy láttam volna bármelyikőtöket vasárnap... pedig a fővárosi székesegyházban voltam a mise alatt.
* Ő maga meg nem próbálta kivenni a részét a kialakult vitából, csakis halkan figyelte az eseményeket, s a jelenetet, ahogy az őrök eltökéltsége zsenge hajtásként fagyott le a kora tavasszal érkező váratlan fagy miatt. Győztek, vagy ha más nem, legalább bejutottak. 
- Hagyd őket bemenni, Heinrich. A Szent Hivatalnak joga van ott lenni ahol akar. Különben meg te is tudod, hogy hogy járt van Gieson tizedes, mikor...
- Tudom... Menjenek. De ne kelljen bemennem önökért!

* Termetes terembe nyílt az ajtó, olyasféle fényűzésnek adva helyet, amit csak egy igazán piperkőc ember tudnak kihasználni, széttárva kezét a terem közepén, kacagva, hogy miféle kicsiny, szégyenteljesen helyre hozta a vendégeket. Elhúzta a száját, zavarta a terem nyitottsága és üressége, semmi akadály nem volt, tökéletes helynek tűnt egy egészen komoly csatához. Baljós érzetét tovább bántott a plafonról méretes láncokon lelógó rettenetes bestia, anyaga valami kőszerű volt, keményebb, mint a legtöbb vízköpő teste lett volna, ha netalán feléledne és rájuk támadna, jó eséllyel négy lábon vágtázva közeledne a halál, mert aligha lehet itt olyan ember, aki bírna ezzel a kristálybestiával. Lépcsősoron a terem gazdája pihent, páncélja oly fakó volt, hogy csak bőre fehérebb annál, egész lénye fenyegetésként csapódott le rajta, ilyet nem hord olyan ember, aki nem szeretne harcolni. Gyanakodva lépkedett csak tovább, időnként letekintve a föld pazarlóan díszes vörös szőnyegére, fintorogva konstatálva annak vélhető értékét.
- Dicsértessék!
- Mi dicsértessék?
- Köszönts te. Akkor kiderül.
- Nem szokásom hívatlan vendégeknek köszönni. Kik vagytok és mit akartok?
- Ez nevetséges!  Nem láttál még papokat?
* A nő egész jelensége olyan volt, mintha csak kőből vájták volna, oly ridegséggel, melyet csak a legérzelemmentesebb katonák tudtak mutatni, amihez pedig többnyire irtóztató kegyetlenség párosult annak módja szerint. Kíváncsian figyelte azt, szeme pedig időnként a Démoklész kardjaként lógó vízköpőre fordult, máskor pedig a beszédet csiholó szentemberek párosára. Furcsa volt a pörölyt egy gyerekkel látni, de nem annyira furcsa, hogy netalán emiatt elvesztette volna józanságát (Vagy éppen jobban megkedvelte volna a férfit)
- A pápa megbízottja vagyok. A többiek a kíséretem.
- Én pedig herr Kardenal megbízottja vagyok. És azzal bízott meg hogy senkit ne engedjek fel ha csak nem mutatja fel az írnokok pecsétjét még ha Jézus Krisztus is az.
- Nem viselem jól, ha dacolnak velem.
- Ha nem fogod vissza a nyelved, hamar meg is látod az Urat!
* Szúrósan figyelte a nőt, aligha tudott volna haragudni rá, hogy az Északiakat hátráltatta, de amiatt már jobban, hogy őt magát is. Nehéz ezekkel a hű ajtónállókkal, példát vehetett volna inkább a kint őrökkel, akik aztán fele ennyit se foglalkoztak az üggyel, könnyeden engedték őket tovább... Nem harcolhattak volna már inkább? Tök felesleges a beszéd, itt úgy is az lesz a vége, hogy valaki vérezni kezd, az pedig csak a jószerencse kérdése, hogy ki fog.
- Tudom. Papok szokása hogy nem szeretik ha nem ugrik mindenki a parancsukra. De hagyják el a tornyot mielőtt püspököt kellene hívni hogy temethesse magát, atyám!
- Szerencsére már van itt egy püspök hmm...
- Arcátlan ember a főírnok, kezet emelnél rám?
- Ezért az atya megnyúzat!
- Ugyan már... maga úgy néz ki, mint egy értelmes nő, akivel lehet konzultálni... Szóval, az ajánlatom: Mi lenne, ha azt a nagy száját valami hasznosra is forditaná, a többieket pedig tovább engedné? - vigyorogtam
- Kezet? Dehogy. Sose érnék egy farizeushoz. * A nő egy pillanatra habozott, majd a sötételfre pillantott* - A nagy szám sajnos nem szereti a kis dolgokat. Mi legyen hát, elmentek vagy tegyelek ki titeket?
* Ha talán nem itt lettek volna, még el is nevette volna magát, ám sajnos mindennek megvolt a maga helye és ideje, a kacarászás pedig nem a mostani idő jussa volt, inkább csak megemelte a lándzsát, majd lépett párat előre, hogy ő lehessen a frontvonalban, ha végre elkezdenek hullani lefele a pofonok, érett gyümölcsök módjára.
- Akkor kaphatsz nagyot is.
- Feltűnt, hogy kissé túlerőben vagyunk?
- A kényes fapicsádtól úgy is tele lennék szálkával, úgyhogy azthiszem akkor maradjunk hát ennyiben.
- Túlerőben? Nem. Többen vagytok. De az nem jelent semmit!
* Kardja súlyosan vágódott előre, kipécézve magának a fiatal novícius fiút. Jó eséllyel nem lett volna semmi baja ettől a gyermeknek, ám mégsem kívánta kitenni azt a sérülés lehetőségének (Pláne nem ilyen korán), így előre szökkenve kitartotta a lándzsát, amire keményet csattanva érkezett a penge. Erős nő volt, kifejezetten erős volt.

* A dolgok gyorsan történtek, a novícius és a sötételf is megindult támadni, a nő pedig szinte azonnal egy piruettel mozdult tovább, pajzsával megvédve lábait. Gyors volt, gyorsabb, mint amire számított, s ezzel csak komolyabb ellenfélként írta magát a könyvbe...
- Ügyes. Ritkán volt ennyire képzett vendégseregem. Tovább!
* A távolság immáron úgy három méterre nőtt közte és ellenfele között, aki pedig rávetette magát az inkvizítorra. Nem érezte úgy, hogy bármit is tehetett volna a kialakult helyzetben, amiért is inkább csak elmormolt egy gyors varázslatot, beborítva páncélját egy feketacélhoz hasonló bevonattal, amitől az megerősödött.
- És ez lesz az utolsó, ha rajtunk múlik.
* A dolgok sebesen követték egymást, lánc csavarodott a lovagnőre, majd miután az előre rontott, a pöröly gurult is ki előle. Majdnem hogy túl gyorsan történt minden, s ebben a káoszban akárhogyan is nézte, de nem vehette ki a részét, mert csakis felesleges zavarodottságot jelentett volna, ha még egy jóember topog ott. Szerencsére ezt a sötételf is meglátta, s hagyta a novíciust és az inkvizítort harcolni. Nagy levegőt vett, majd kifújta azt, s egy pár másodpercnyi koncentráció után sűrű köd kezdett emelkedni a teremben, mely szürkés vászonként takarta el a történéseket. Kardok repültek, láncok csörrentek, a harc nem állt meg. Ismételten koncentrált egy kissé, s érezte, ahogy valami megmozdult lelkében. A köd besűrűsödött, fullasztóan nehezedett a lovagnőre, aki köhögésbe és fulladozásba kezdett, páncéljából pedig tőr állt ki. Vége volt a harcnak... A tévképzetet (És a ködöt) vöröses derengés törte meg, lökéshullám söpört végig a szobán, ami hátrálásra kényszerítette mindannyijukat. Furcsa és visszás támadás volt ez, idegen, hiszen egyensúly nem veszett, ám a taszítás tagadhatatlan volt. Emellett a nő nem volt rest, még a ködön keresztül is látta, ahogy az a terem közepébe rohant, s kardját a földben lévő lukba dugta, amire is szinte fülsüketítően pattantak el a plafonról lógó láncok, leengedve a rettenetes bestiát közéjük... Ez hiányzott csak...
- És ez lesz az utolsó, ha rajtunk múlik.
* Az állat testére úgy kapcsolódott a pajzs, mintha csak egy fakockát toltunk volna a másikhoz. A lény megmozdult. A félelem újult erővel szaladt végig rajta, s látta, hogy a csata igazi része csak most kezdődött el, pláne, hogy a lovagnő meglendítette a kardját, s az méretében kétszeresévé vált. Sosem látott még ilyesmit, de csodálatos fegyvernek tűnt amit forgatott, elvégre magáénak tudhatta a rövidebb kardok előnyeit, s a nehéz, széles fegyverek tulajdonságait. Fájt volna a foga rá, de csak azért, hogy tudjon másolatot készíteni róla, a templomosoknak tökéletes lett volna.

* A félelem csak ideiglenesen tudott úrrá lenni rajta, észre sem vette, hogy mi történt, de már úton volt a terem közepe felé, fegyverét erősen tartva. Mindig is szeretett volna mérkőzni egy ilyen komoly ellenfél ellen, s valamiért úgy érezte, ha most meghalna, nem is lenne semmi baj... Így belegondolva minden furcsa volt, miért volt egyáltalán a boszorkánypöröllyel együtt? Fene feledékeny lett mostanság...
- Ki engedte meg, hogy otthagyd az őrhelyed, beste? Ki vigyáz a nagyharangra?
- Mi a fene ez? Sacra Lux!
* Révedését a két szent férfi szava törte meg, s tekintete találkozott a lovagnőjével. Elmosolyodott, ám nem tett semmit, feszülten figyelte azt. Közben hallotta a vízköpő mozgását is, de nagyon gyorsan el tudta dönteni, hogy nem vele foglalkozott, s éppen emiatt képes volt inzultálóan is biccenteni az acélhölgyre, lehetőleg legalább addig is elvonva magára egy kissé a figyelmet...
- Csak a fejét üsse atyám, hogy meg ne sántuljon!
* Mozdulna talán, ám a meglepettség dermedten fagyasztotta lábait a padlózatnak, sok bolondságot látott már, s megannyi ilyesmire fel volt készülve, de arra, hogy a pöröly majd megüli a vízköpőt, nem. Kevésnek híján köpte ki nyálát a padlóra ösztönös csodálatára, de valahogy erőt vett magán, s betudta a furcsa történéseket az Úr bolondos fintorának. Eggyel kevesebb gond... Ám a legfontosabb célpont még játékban volt, s igen rakoncátlanul ráadásul, kitört előre, s egy... TEMPLOMOS képességgel? Nem volt ideje gondolkozni ennek a miért és mikéntjén, annyi elég volt, hogy ismerte a képesség határait, s izmainak minden erejével vágódott ki előre, érezve még, ahogy a forróság végigszántotta oldalát, minimális égést okozva. Több figyelmet nem is kapott a nőtől, az megfordult, s most éppen támadó Neilnek szentelte magát, ordítva lecsapva arra kardjával. Ez természetesen nem így történet teljesen, ugyanis ahogy vállával eltalálta meglökte, a kard is ment srégen a lendülettel tovább, elkerülve a bérgyilkost, s lehetőséget adva a novíciusnak, hogy egy irgalmatlant sújtson a nő oldalán. Rettenetes káosz alakult ki, de a harc már csak ilyen, ütöd ahol tudod, s reménykedsz, hogy jobban fáj neki, mint neked. Terpeszben lelte végül meg az egyensúlyt ellenfelük, ám békére már itt sem várhatott, elengedte a lándzsát, ami súlyosan puffanva hullott a szőnyegre, majd odalépett a nő baljára, s bal kezének tenyéraljával úgy vágta állon mint ahogy a részeget szokás, jobbjával pedig kitámasztotta hátát, amire is az elveszítette egyensúlyát. A mozdulatot tovább segítette Jozef lábtámadása, amire is végül a nő úgy dőlt el a földön, mint jóféle liszteszsák a kamrában. Innen már csak egy pillanat volt Rem coup de graceja, amire is undorítóan reccsenve szakadt a koponya fel, megpecsételve Gisella sorsát. Súlyosan nyílt a hatalmas harcos szája, keble vérszagú utolsó szavakat sodort a halkuló terembe, miközben disszonánsan zuhant a vízköpő lefele, csörögve törve ezer darabba.
- Én... el... buktam? Hogyan...
*  Sóhajtva hajolt le a lándzsájáért, égett kezét végigsimítva miközben nyálával végigtörölte azt, hogy hűsítse kissé. Sajnálta a nőt, protestáns volt minden bizonnyal, de ezt nem tudhatta ránézésre, s ha talán tudta volna, akkor se ért volna semmit azzal, ha tárgyal vele... Veszett nyél volt... Hangosan szuszogva nézett körbe, s szinte tényszerűen kezelte azt, hogy soraikban megjelent egy további ember. Selyeminget viselt, s haja hosszan és fényesen omlott vállára, fényesebben, mint hogy a templomosok lucskos, rendezetlen haja szokott volt. Szemei lilák voltak, élettelen hidegséggel, valahogy mégis vonzóan. Szép férfi volt, kifejezetten szép, fiatalos és mégis komoly, olyasmi aurával, amit egyébként egy nemesebb vámpír árasztana, Neulander talán... Emellett mégis volt valami természetellenes benne, józan esze futásba csábította, s csak azért nem adott teret ezen vágyának, mert hát menten el is tűnt a jelenség. 
- Szegény Giselle... Azt hitte az igazat cselekszi mert én vagyok az igazi út a megújulás felé. Mert csalódott az Egyházban és csalódott von Himmelreichban is, így elég könnyű volt megtalálnom mivel lehet manipulálni.* Alig tudta konstatálni annak létét, már a lépcsősorok tetején állt. Hangja onnét is legalább olyan hangosan zengett. Kellemes volt, nem sértette fülét * - Ti azonban ügyesek vagytok, hogy túléltétek az első őrt. Majd meghaltok a másodikon. Vagy a harmadikon. Ki tudja...
* Teste fekete füstbe fordult, ahogy megjelent, úgy is távozott az illúzió. Nem ismerte az írnokot, de aligha lehetett bármi kétely is elméjében arról, hogy ez bizony ő volt... S igen lezser eleganciával tette jelenlétét egyértelművé számukra. Az út, hát megmutatkozott...