[Útvesztő] Draugr Kastélya (II.)

Izgalmas kalandok a sárban! Amy, Lia, Mina, Rem

Ez is csak egy szokásos takarítási megbízásnak indult, de azt hiszem, ha előre tudom, hogy kilenc ocsmány csontvázzal fogok szembenézni, akikből kettő még ráadásul számszeríjjal van felszerelve, a többi meg vegyesen karddal, fejszével, lándzsával és pajzzsal, hát valószínűleg …….sokkal, de sokkal több pénz kértem volna.
A csapat, akivel érkeztem legalább nem tűnik kezdőnek és senkin nem látszik, hogy kész megfordulni és csapott-papot otthagyni.
Ezen az elátkozott helyen alig van fedezék, minden csupa nyirok és sár, de szerencsére a csontik még elég messze vannak, ahhoz, hogy megpróbáljak valami támadási tervet kitalálni.
A sötét elf Rem, pillanatok alatt eltűnik szem elől, amit követendő példának tartok, de megpróbálkozom a shakramom eldobásával, tesztelve, hogy vajon egyrészt elérem-e őket vele, másrészt, hogy vajon milyen gyorsan tudnak reagálni rá.
Mina, a vámpírlány azonban nem sokat teketóriázik, azonnal az akadályként a ház és közöttünk álló csontváz csapat közepébe ront, hogy fegyverével vágjon rendet közöttük, míg a self nekromanta Alicia valamilyen könyvbe – gondolom a varázskönyvébe – bújva mormog és ennek következtében három zombi jelenik meg és kezd el zaplatni a csontvázak felé.
Szerencsés módon egy szál nyíl sem áll belém, viszont cserébe én sem tudok sok eredményt felmutatni , mivel a Sivító aránylag ártalmatlanul hull a földre ellenfeleink között.
A vámpírlány azonban nem ilyen jó a dolga, ugyan eléri az előtte felbukkanó csontvázat, aki el is veszíti ennek következtében a pajzsát, de ő fogja fel annak visszatámadását és az első lövést is, aminek becsapódó hangját még ott is kristálytisztán hallom, ahol rejtőzöm és Mina rohama megtörik, a lövés ereje szinte hátradobja és még mielőtt bárki és bármi mozdulhatna a vállába áll a másik íjász lövése.
Felszisszenek, ahogy Mina a földre hanyatlik, hiszen azonnal megindulnak felé a csontvázak, fegyvereiket emelve, szinte mintha zsinóron húznák őket és mi is, meg Lia idézettjei is messze vagyunk ahhoz, hogy tevőlegesen segítségére siethessünk.
Ettől függetlenül mindent megteszek, hogy közelebb jussak hozzá, de nem rohanhatok fejjel a falnak, főleg, hogy ott vannak a szerszámíjjal bíbelődők, akik bármelyik pillanatban ismét lőhetnek.
Egyetlen mágiával megerősített fegyveremet, a kardomat menet közben húzom elő, a szemem a sebesült lányon és támadóin tartva, hogy olyan távolságba kerülhessek, ahonnan már biztos kézzel dobhatom el a tőreimet.
Hirtelen sok minden történik előttem, egyrészt szinte a semmiből jelenik meg egy súlyos penge és annak a csontváznak, aki Mina-t közvetlenül fenyegeti, elviszi a fél oldalát, aki ettől el is zuhan, bár nem gondolom, hogy teljesen kivonódott a forgalomból.
Én sem habozok, mivel még nem vagyok olyan közel, hogy kardommal segíthetnék a vámpír lányon, így egy dobótőrt hajítok az elzuhant csontváz helyébe lépőre és elégedetten veszem tudomásul, hogy sikerült elpusztítanom a fél oldalát a pajzsával együtt.
Aztán ránk zuhan valami sötét homály, hogy ha nem lenne nálam a izzó kardom, az orromig sem látnék.
~ Hát ez remek! ~
Hallom Lia mormogását, ami azt jelenti, hogy ismét varázsol, de azt nem tudom mit. Kétségbeesetten óvakodok előrébb, mivel nem akarok beleszaladni egyik ellenfél pengéjébe sem. De ami nem sokkal előttem bégül a szemem elé tárul, az tompa dühvel tölt el, hiszen Mina teste hever a földön, testét halálos lándzsa döfve át és a lány nem mozdul.
A sötétség leple alatt azonban három csontváz is az enyészeté lett, bár egy megidézett zombit is magukkal vittek, na meg a mormolás következményeként gyarapodtunk két szellemmel, akik már be is érték az íjászokat, így ennek köszönhetően nem váltunk sündisznóvá. Miközben én is a csontvázakhoz érek, az egyikük el is hull és egy újabb ellenséget húzhatunk ki a listánkról. Már csak öt ellenfelünk maradt, akiből a legveszélyesebb a megmaradt íjász, de őt lefoglalják a szellemek.
Nincs idő a veszteségen siránkozni, vagy azt nézni, mit csinálnak a többiek, bár hallom Rem kiáltását a nekromanta lány felé, ezért magam elé tartva a sötétben halványan világtó kardot ugrom neki az első csontváznak, aki az utamba kerül. A bal kezembe a tőrt kapom elő. A Hasítást használva fejre támadok a karddal, miközben a tőrrel hárítok, ha kell. És igyekszem Lia idézetteinek közben nem útban lenni, aki továbbra is méla közömbösséggel csépelik a csontvázakat.
Nagyon remélem, hogy Rem sikerrel jár az íjásznál, mert aztán most szép tiszta célpontot nyújtunk, de mikor egy fél pillanatra felpillantok, meg fagy az ereimben a vér, a csonti már lövésre készen céloz.
A vessző elszáll és a mellettem lévő zombi elhanyatlik, aztán az íjásznak meg lerepül a feje. Gondolatban megtörlöm a homlokom, de a harc nem áll meg. Kihasználva, hogy a lándzsás még a fegyvere kihúzásával küszködik, szegény Mina testéből, így őt szemelem ki következő célpontomul és hamarosan már két darabban hever a földön.
Próbálok körbenézni, hogy hogy állunk, de ez nem jön össze, ismét egy kard közeledik felém. Tudtam, hogy még nem írhatjuk le azt, akit Rem tőre elkaszált!
Megpróbálom hárítani, a tőrrel elvezetni a másik kardját, ami nem sikerül teljesen, a fegyvere hegye eléri a mellkasomat, kész szerencse, hogy rajtam van a vért, így az felfogja a vágást. Ekkor borzongató hideg éri el a bőröm és mielőtt vissza támadhatnék, a csontváz testébe számtalan jégszilánk csapódik és az úgy dől el, mint egy rongyzsák.
Hirtelen csap le rám a csend és felnézve, most már látom, hogy nincs több támadó, minddel végeztünk. Kissé remegve a megerőltetéstől fújom ki a levegőt és ernyednek el izmaim.

Miután az elesett vámpírlányt egy tisztább területre húztuk, egyelőre nem tehettünk érte mást, majd ha élve megússzuk kis megbízatásunkat, visszafelé gondoskodhatunk a végtisztességről is.
Összeszedtem a shakramomat és a tőrömet, gondosan megtisztítva és a helyére rakva őket, hogy továbbra is kéznél legyenek, aztán követtem a többieket az épületbe, ami most talán még vészjóslóbb fenyegetéssel meredt fölénk.
A hall elrendezésében semmi szokatlan nincs, a terem szélén ajtók, valószínűleg a szolgálók számára, középen pedig egy lépcső, melyet kopott vörös szőnyeg takar. Egy lélek sincs……egyelőre, bár a kinti csata elég figyelemfelkeltő zajjal volt. Vagy mégis?
~ Ez most komoly? Lánccsörgés? ~ húzom el a szám, bár semmi okom nincs a vidámságra a történtek után.
Alicia sem akar semmit bízni a véletlenre ez nyilvánvaló, hiszen azonnal megidéz hét goblint a két szelleme mellé, akik intésére el is lebegnek a lépcsőn felfelé, a nyomukban két felé válva megy négy goblin, aztán csatlakozok én a menethez, hátam mögé Rem sorol be. A nekromanta lány zárja a sort három goblinjával.
Alig lépek párat felfelé mikor hirtelen a csörgés a megszokottnál is hangosabban hangzik fel, egy kéz emelkedik ki a lépcsőfokból és olyan erővel markol rá a bokámra, mintha csak sziklából lenne. Egy pillanattal ezután több kéz is megjelenik, a négy goblinból kettőt azonnal szétzúzva, majd a többi kezekkel pedig egyre több és több helyen fonódik rám körbe. A csörgés eddigieknél is hangosabban zeng fel, miközben a lépcső tetején megjelenik egy szellem, a lépcső alján pedig másik kettő, melyek azonnal megcélozzák Liát, illetve vele együtt a goblinokat is. A felső a megmaradt goblinokat célozza.
Olyan váratlanul ér az alulról jövő támadás, hogy sok mindent nem tudok tenni, csak vergődni, hogy megpróbáljak kiszabadulni, a pengék, amiket ösztönösen magam elé rántok, azért remélem visszafogják a csápként rám tekeredő kezeket annyira, hogy ne szoruljanak végképp rám. Próbálok elég levegőt tartalékolni, hogy ne szorítsák ki belőlem végképp a szuszt, ahogy egyre lefelé húznak, a lépcsőnek szorítva. Aztán látom megjelenni Rem-et és lecsapni, mitől a kezek azonnal – valami földöntúli sikolyt hallatva – elengednek.
Felpattanva látom, hogy nem állunk jól, a goblinokból csak 1-1 maradt és bár a két szellem hasznossá teszi magát és lefoglalja a megjelenő szellemeket, egy mégis szabadon marad, aki rátámad Lia-ra, láthatóan megsebezve őt.
Aztán máris koppan valaki mellettem és most az engem lerántó és megbénító kezek Rem-re szorulnak.
~ Ez valami kicseszett hidraféle! Egyet lecsapunk nő helyette kettő? ~ káromkodok magamban.
A lángoló pengével lecsapok a Rem-et leszorító kezekre. A tőrt meg bal kézzel is biztosan dobva igyekszem eltalálni a lépcsőn álló szellemet, aki épp végzett Lia elől csapkodó goblinjával, bár kérdés hat-e rá egyáltalán.
A kezekkel szemben sikeres vagyok, a lény megint nagyot visít és elengedi Rem-et, bár segítséget kapok az utolsó megmaradt goblintól is, aki eszeveszetten csépeli szintén az aljas támadót.
A tőröm a nagy eséllyel vártak szerint egyszerűen átrepül a szellemen, azonban az a következő pillanatban megsemmisül Lia rúnájának hatására, de előtte még megvillan a keze.
Egyre több kéz jelenik meg és mielőtt bármit tehetnénk, most Lia esik áldozatul nekik, ár mi sem maradunk ki a jóból.
Elindulnék segíteni a nekromantán, de kétfelé is védekeznem kell.
Mikor látom, hogy Rem kiszabadul már minden figyelmem a fenti szellemé, így van időm oldalra vetődni a támadása elől, aztán a minden feltűnő kezet igyekszem levágni, mielőtt még teljesen kinőnek újból. Ám nem vagyok eléggé gyors, egy kósza szilánk felsérti a vállamat, amitől az kissé elzsibbad, de nem válik használhatatlanná szerencsére.
- Rem nekünk kell a Kezeslábast hatástalanítani, míg Lia elbánik a szellemmel! - kiáltom társamnak egy fájdalmas grimasszal, miközben csapkodom a kezeket.
Azonban Rem is folyamatos támadás alatt van és őt sem kímélte a szellem végső támadása, így egy centivel sem jutottunk közelebb a kezek kegyetlen szorításában vergődő Lia felé.
Még jó, hogy a szellemek közben lefoglalják egymás, így legalább azokra nem kell figyelni.
Újabb lánccsörgés töri át a csata hangjait és ez valószínűleg nem jelent túl sok jót ránk nézve.
Mintha kimerülne a kézgyár, mert hirtelen azt veszem észre, hogy csak egyetlen egy próbál engem elkapni, így pontosabb csapást indítok meg ellene, közelebb jutva így Lia-hoz, hiszen most mellőle nőtt ki az, amelyik nekem támadt. Tőből igyekszem levágni és mivel a kardom meg is gyújtja, remélem nagyobb fájdalom vonul végig a csonkon is. Remélem a másikkal Rem elbánik, mert nem szeretnék a nyakamba is egyet váratlanul.
Sikerül kivédenie a kart, ami irgalmatlan hangos éteri vonyítást hallat, azonban más nem történik... Úgy néz ki a lángoló penge nem tetszik túlságosan a szörnyellának.
Szemem sarkából látom, hogy a társam is végez a saját csápjával, de annak sikerül őt megsebeznie, ami nem túl jó hír, főleg az ezután következők miatt.
A földből egy barna ponyvához hasonló méretes, ám mégis vékony gubacsszerűség emelkedik fel, aminek mintha haja is lenne az öltözék alatt. A ruhát egy lánc tartja össze. körülötte rettenetes mennyiségű kar jelenik meg, s ebből kettő azonnal Rem felé támad és ráadásul még az előbbi támadó kéz is újraéled, most már hátulról támadva a férfit.
Úgy néz ki meg van a kezek gazdája is! Valószínűleg, ha őt kiiktatjuk, Lia-t is ki tudjuk szabadítani!
Gyorsan leakasztom a Sivítót és nagy lendülettel a feltételezett fejbe próbálom beleküldeni, miközben a Rem-et fenyegető kart a kardommal igyekszem lecsapni, főleg, hogy ő az előtte lévő akadályokra koncentrál sebesülése ellenére, hogy mielőbb elérje a nekromanta lányt.
A shakram akadálytalanul, vagyis, mintha azért lelassult volna, ám áthalad a lényen, így nem okoz benne valószínűleg kárt, aminek láttán bosszúsan felkiáltok. Cserébe viszont a tüzes karddal sikerül megmentenem Rem hátát a kéz döfése elől.
A self pedig megszabadul a két kéztől, amit egy fájdalmas ordítás követ ismét, de tőrével ugyan az történik, mint az én fegyveremmel, talál, de nem sebez.
Engem jelenleg senki nem támad, ezért most lejjebb sietek, Rem mellé, hogy mentsük társunkat, azonban elkéstünk, a kezek szinte a lépcsőbe préselik annak törékeny testét. Iszonyodva nézem, mit művel Lia-val a lény.
- Próbáljuk lecsapkodni minden karját, gyorsabban, mint ahogy kinőnek, hátha akkor sebezhetőbb lesz. A tüzes pengét láthatóan nem szereti. - csapok oda dühösen és kaszabolom a karokat, el-elugrálva, hogy a mozgás megzavarja.
Rem bólint, hogy egyetért és ezt tett is követi, hasonlóan mozogva, mint én.
- Ha már csak annyi keze marad, amivel egyedül is elbánok, akkor a kardoddal próbáld majd átdöfni! Majd adok jelet, hogy mikor! – kiáltja vissza.
Mágikus kardom sokat segít, de társam nem ilyen szerencsés.
Bár képes megszabadulni egy-egy időnként érkező kartól, mégis sok kisebb-nagyobb vágás éri, ha nem is súlyosan, de azért megsebesítve. A lény közben rettenetesen ordít továbbra is minden ilyen után, úgy néz ki beválik a tervünk, hiszen egyre kevesebb kar támad minket
Aztán……….. a padlózat alól egy kar kulcsolódik Rem-re, s lerántja a földre.
A csata hevében nem látjuk ugyan mi történt, de a szellemek egy idő óta eltűntek.
Időt kell nyernem Rem-nek! Ezért teljes erőmből a lény testébe mártom a kardom, megpróbálva keresztüldöfni, aztán a karra csapni. És sikerül! A kard úgy szalad bele a lénybe, mint kés a vajba! Azonban egy másik kéz olyan erővel csapódik mellvértemnek, hogy érzem, amint az behorpad, a fájdalom meg végigszalad a testemen. Fülsértő ordítás csap fel!
Levegő után kapkodok, mert a csapás kiszorította belőlem a szuszt, ráadásul a lény ordításától időlegesen megsüketültem. Így kissé késve érzékelem a helyzetet, ami szerencsére nekünk kedvez, mert hirtelen minden eltűnt, a karok és a lény is. Igaz ettől nem leszek nyugodt.
- Rohanjunk fel a lépcsőn, talán oda nem tud utánunk jönni. - próbálom meg magam után rángatni a kiszabadult Rem-et, aki sebsült vállát szorítva, de követ.
- Várj! a dobótőröm nem akarom elhagyni! – torpan meg és ez nekem is eszembe juttatja, hogy bizony, nem ártana összeszedni a sajátomat is, mert még nagy ez az épület.
Mindketten sejtjük, hogy nem sok időnk van sem Lia-t meggyászolni, sem a pihenésre, így rohanunk, ahogy tudunk a fegyvereink felé, mikor újra hallatszik a lánccsörgés és már tudom, hogy baj lesz.
Előttünk olyan 6 méterrel kiemelkedik az előbbi lény a lépcsők közül, elzárva a felfele vezető utat. Oldalából mintha valamilyen furcsa, majdnem felfoghatatlan szín folyadék szivárogna, ám ahogy lecseppen, nemes egyszerűséggel eltűnik a lépcsők között, mintha nem is létezne... Egy kék szempár villan a barna ponyva mögött, melyből semmilyen értelem nem tükröződik. Láncok csörgése hallatszik ismét, s két-két kar csapódik felénk, egyik felülről, másik alulról.
~ Szóval csörgés egyenlő karoslény! ~ áll össze bennem a kép, de közben egy elkeseredett nyögést hallatok. Ez sose döglik meg? Pedig úgy néz ki sikerült megsebezni, mert valami csöpög belőle.
- Vessük össze a hátunkat! - vetem fel Rem-nek. - Enyém a bal. - csapok le azonnal a felénk száguldó karra, minél alacsonyabban, hogy hosszabb idő legyen regenerálódni, ha tud még. Bal kezem lekap egy dobótört az oldalamról és azt küldöm a távolabb álló Kezeske felé.
Szinte azonnal érzem Rem nekem nyomódó hátát, így tudom hallotta, amit mondtam neki és tőre legalább olyan gyorsan repül felé, mint az enyém.
- A kardunkat majd a szemeibe kéne döfni, bizonyára az a gyenge pontja - jegyzem meg még közben.
A kardok találnak és sikerül felszúrnunk a tagokat, melyek minta leszáradnának, a semmibe foszolva tűnnek el. És bár a csonk visszanő, sokkal lassabban, mint ezelőtt. Emellett a részek is igen megritkultak, már csak olyan 8 van. Az is jó hír, hogy a dobótőreink eddig korábban nem tudtak komoly sebzést okozni a lényben, ám ahogy most belecsapódnak a karokba, azok ugyanúgy szétfoszlanak.
Azonban nem örülhetünk ennek, mert mindegyikünk felé három kar csapódik ismét... Egyik lentről és felülről mint eddig, egy pedig eltűnik a lépcsők alatt, nem látni hova.
- Fussunk! – javaslom lihegve, hiszen így előbb-utóbb hibázunk, vagy a karok lesznek gyorsabbak és akkor végünk.
Cikázva igyekszem kikerülni a csápként csapódó karokat és zsoldos képességemet használva, egyenesen a lénynek tartok és lendületemet használva, dárdaként tartva ki a kardomat, egyenesen a szemét célzom meg. Ha igaza van Rem-nek, talán ez végez vele, ha nem......A kezeket Rem-re hagyom…….
Ahogy a kardom belemerül a lénybe az egy utolsó hatalmasat sivít, amitől szinte megsüketülök.
Ám korai lenne az öröm mivel, ahogy a korábban lefele elindított karok még egy elkeseredett támadásként feltörnek, s az egyik éppen, hogy csak elkerül, ám a másik végigvágja Rem jobb lábát térdig, közel egy fél centi mélyen belemarva oldalába, s széttépve a legjobb nadrágját is.
Csend.
El sem hiszem, de győztünk! Bár az árát igen csak megfizettük.
Ám ideje összeszednünk magunkat és továbbmenni. A gyógyital segít beforrasztani a sebeket, de a kéz csapásától valószínűleg megrepedt egy bordám, ami most, hogy elszállt a harci gőz, igen csak fáj. De hát legalább tudom, hogy élek……egyelőre. Még az épület elején járunk.