[Útvesztő] A magoi hét próbája

Jozef - A fogadósnak felcsillant a szeme a lehetőség hallatán és orrát megdörzsölve elővett három korsót, meg egy faragott fapoharat.
- Tudok én néhány emberrül. - ahogy beszélt, a pult mögül elővett egy barna üveget és egy demizsont is, amin csaknem ujjnyi vastag por pihent. - Az egyik éppen itt alszik a fenti szobámban. A másik talán még a pihenőházban dolgozhatik. De akit én ajánlanék, az a pap. Sokat tud ám a szentfazék és sokan beszélnek is vele. Becsületesen.
Megköszörülte a torkát és kihúzta a dugót a barna üvegből, s a pohárba töltött belőle. Vörös bor lehetett az.
- No de mindenki csak másodkézbül tudja amit tud, így megértem, ha kedves barátait faggatná. A jó ser megereszti a nyelvüket, az biztos. De ha ebbül itten belékeverek, - bökött a porral lepett demizsonra. - elaltatja őket jó pár órára. Az úré a döntés. Csak tízzel többet kérnék, mint amennyit gondol.

Rothawdar és Astonien - A hölgy vörös ajkai mosolyra húzódtak, s perdült egyet hogy Astonien mellé kerülhessen.
- Szóval maga a beszédesebb fajta. - hangjában mintha szomorúságot vélnétek felfedezni. - Mi még nem hallottunk olyasmiről, hogy valaki eltűnt volna odabent. Olyanról többet, hogy valakit kiköpött a torony és összetörte magát. Amit pedig a kalandorok mondanak, mindig más, de mindig ugyan az.
Láthatjátok, ahogy szemeivel lassan végigmér benneteket, arcotokon elidőzve egy pillanatig, majd szem rebegtetve elfordítja tekintetét az ivó népe felé.
- Mindenki csak ködös emlékekről beszél, amikből a fontosabb részek hiányoznak csupán. Van aki hajóra emlékszik, van aki tömlöcben volt, megint más meg egy hófödte bércen. Miért voltak ott? Hogyan kerültek oda? Ők sem tudták megmondani. Egy dologra azonban mindenki emlékezett. Egy fokok nélküli csigalépcsőre. - értetlenül megrázta a fejét és felkacagott. - Nagyon gondolkodtam, hogy magam is meglátogassam a tornyot, hogy legalább kiderítsem, mi is lehet az a hét próba, de féltem a józan eszemet. Mi ebből kimaradunk, nem igaz Gustav?
A kocsmáros hümmögött és bólintott egy nagyot, miközben az üres korsókat törölgette.
- Játszik még egy utolsót mára Hildegrad? - kérdezte Gustav, mire a nő kissé előre dőlt és rátok pillantott.
- Nem tudom még. Játszak még egy utolsót urak?

Zivriahan - Az apó felvonta a szemöldökét a kérdésre, majd megpróbált a pipályába szívni, de egy apró grimasz után inkább csak kikoppintotta belőle a hamut a karfán. Ezután mellényének zsebébe csúsztatta a fatárgyat és ölébe fektette a kezeit.
- Hogyan? - kissé hunyorogni kezdett az ég felé, s megnyalta a szája szélét. - Hát akit kiköpik a torony, az biza megsérül. Kőre esik, kibicsaklik a lába, tán el is törik. Vagy csak horzsolódik. Vagy fejét zúzza. De az nagyon ritka ám. Csak egy esett olyan csúnyát. De állítólag jobban van már. De tudod, nem én vónék a mindent tudó. Okosabb leszel, ha Margaret nénit kérdezgeted. Vagy menj el magad a toronyhoz. Ottan van a közeli dombnak a tetejibe.
Kezét ugyan nem emelte meg, de állával arrafelé bökött, amerre gondolta, hogy a jó irány lehetett.

Alicia - A tömegből kikeveredni talán még könnyebbnek is bizonyult, mint oda bekeveredni, így pillanatok alatt az ajtónál is találtad magad, ahonnét már senki nem próbált utadba állni. A pihenőház valóban csak egy köpésnyire volt az ivótól, s újonnan felhúzott faház révén igen csak kitűnt a környezetéből, könnyű volt meglelni is. A bejárati ajtó nyitva állott, így azon keresztül látható volt az a néhány pad, ahol csak egy idős hölgy ült, magán hordva az apácák fekete és fehér viseletét, meg néhány szalmazsák, amiken csak két alak pihent és hortyogott. Az egész helyiségből áradt a frissen vágott fa és a borsmenta illata. Közeledtedre az apáca felnézett, felvett maga mellől egy kancsót és szelíden mosolyogva megközelített, mint újonnan érkezőt.

Illumia - Az apáca ráncai elmélyültek mosolyától és csak kacagva legyintett egyet bocsánatkérésedre.
- Voltak, bizony. Sokaknak jól esik elmesélni, mit éltek át. De az a szörnyű játék, amit a torony művelt velük, összekuszálhatta az emlékeiket. Akármennyire is próbáltak, nem tudtak visszaemlékezni a részletekre. Mindenki csak foltokról mesélt és lehetetlen helyszínekről hadovált. Volt aki a tenger fenekén sírt, volt aki egy lángoló patakban úszott, de olyat is hallottam, hogy valaki az angyalokkal repült. A minap viszont jött egy olyan legény, aki csupán arra emlékezett, hogy elindult a toronyhoz, majd utána már csak ott feküdt mellette azzal a tudattal, hogy nem sikerültek neki a próbák. Illetve egy csigalépcső. Arra valamiért mindenki emlékezett. Egy csigalépcső, ami nem vezet sehova. - megrázta a fejét és letette a kancsót a padra. - Én azt javaslom, legyen óvatos azzal, mit lát. Bizonyára nem minden valóság abban a toronyban.
Kérdésedre az apáca csak széttárta a kezét és körbenézett a helyiségben.
- Isten áldja meg a jó lelkét kisasszony, de nem kell a segítség. Amint láthatja, nem omlik a nyakamba a munka. Talán majd másnap reggel, amikor a sok macskajajban szenvedőt kell pátyolgatni.

Nem tudom, hogy vajon miben léphettek „drága” komáim a fogadós tyúkszemére, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy megtették és a férfi csak az alkalomra várt, hogy törleszthessen. Én voltam a jó alkalom, de egyáltalán nem bántam, mert ezzel újabb és talán még megbízhatóbb információforrásra találhattam, aki újabbakhoz is vezetett……..
Elégedettségemet csak kicsit csorbította az, hogy pont ahhoz az emberhez küldött leginkább, akihez amúgy is indultam: a paphoz. De végül is nem bántam ezt a kis mellékkanyart, még ha ez pár érmémbe is kerül, a jó rendfőnök természetesen nem engedett el egy fitying nélkül, így nem kellett sajnálnom a saját pénzemet, ráadásul elégtételt szerezhettem a kocsmárosnak, aki ezek után remélhetőleg jó szívvel emlékszik majd rám.
- Köszönöm a hozzám való jószándékát, fogadós uram. – nyúltam az övembe és előhalásztam tíz és még tíz érmét, majd elécsúsztattam, eléggé takarva a tenyeremmel addig, míg be nem söpörte azt a sajátjába. – Ritka manapság az ilyen jóindulat, meg kell becsülni. – biccentettem a poros demizson felé, amivel értésére adtam, hogy élek az ajánlatával. – Úgy vélem, amíg jó megérdemelt pihenésre nem hajtják a fejüket, addig is meghallgathatom őket, bár sejtem, hogy nem leszek tőlük okosabb. Hamarosan meg egyébként is rám fér egy kis imádkozás, mielőtt próbára teszem magam. Remélem utána még meghívhatom egy pohárra. – biccentettem neki.
Ha megtöltötte a poharakat a sajátos keverékkel, akkor magam szállítottam a jómadaraknak és, mint aki teljesen naiv, vidám vigyort villantottam feléjük.
– A legjobbat kértem a cimboráimnak, hiszen megérdemlitek, ha beavattok a titkokba és …. – hajoltam közelebb hozzájuk egy kacsintással, - van ott még, ahonnan ez jött, ha beszédesek lesztek……
Elsőre sem hittem, hogy sokra megyek velük és már alig vártam, hogy mehessek a paphoz és még mindig volt egy másik esély, a fogadós vendége is….

Ejha! Bár a nő állítása szerint nem tud sokat, mégis bőven többet mesél, mint amennyit reméltem. Szinte iszom a szavait, s nem is rejtem el érdeklődésem. Kiköpött valakit a torony? Mindenkire más próba vár? Tömlöc? Hajó? Ha ez a mágus illúziókkal fog szórakozni velünk, akkor valószínűleg mindannyian jól fogunk mulatni.
Meglátjuk, ki tudja jobban elferdíteni a valóságot.
- Fokok nélküli csigalépcső? - kérdezek vissza elgondolkodva. - Ha lehet, most még jobban furdal a kíváncisiság, mi várhat a kalandorokra. Egy cseppet se féljenek: ha visszatérünk, mindenképp elmeséljük a magunk történetét! - hangom magabiztosan cseng. Még mindig nem félek, habár, mi tagadás, lenne rá okom.
De hisz nem leszek egyedül, ugyebár? Rothawdarra sandítok, csinál-e valamit, vagy továbbra is nyugodtan hallgatja a társalgást.
Szóval Hildegrad a nő? Ismét egy név, amit talán hasznos lesz megjegyezni a Gustav mellett.
- Én boldogan fogadnám! - csillan fel a szemem. Egy kis hízelgés soha nem árt. - Bár nem tervezünk sokáig maradni, egy ilyen csodás hang utolsó dalára mindig van időnk. Igaz? - nézek kérdőn Rothawdar felé, hogy van-e ellenvetése.

A bejutáshoz képest a tömeg szinte kiköpi magából, oly könnyedén távozhat az itt összeverődőtt népség sűrűjéből. Vesz egy mély levegőt, és szinte azonnal elenged egy megkönnyebbült sóhajtást, hogy aztán az imént kapott részinformácók alapján induljon meg a sebtiben összetákolt ispotály felé. Távoztával becsukja maga mögött a fogadó nyikorgó – vagy éppen kuruttyoló – ajtaját, az utcára kerülve pedig tart egy gyors terepszemlét, inkább csak azért, hogy megpillanthassa Voilét az egyik ház tetején, aki amint észreveszi gazdáját, felborzolja tollazatát szárnyalásra készen. Úgy tűnik, madara sem fog most engedetlenkedni, és végig a nyomában marad majd.
Egy tucat lépést se kell megtennie, az építmény látványa hamarosan kibontakozik a szemei előtt szinte eltéveszthetetlen módon, főleg talán a mesteremberek keze munkájának hiánya miatt. Habár látszik, hogy igencsak sietős volt az épület felhúzása, egyelőre használható, és remélhetőleg nem abban a pillanatban fog összeroskadni, ahogy beteszi oda a lábát, hiába lenne nem túl szórakoztató módon még egészen illő is a személyéhez, mint vészhozó. Az ilyen módon elhintett félelmei tétovává teszik lépteit, és ahelyett, hogy céltudatosan bemenne, egyre csak lassabbá válik, kétkedőn fürkészve a falakat, valamint az általa is látható gerendákat és összeillesztett padlólapokat, s minél tovább nézi, annál kevésbé ítéli bizalomgerjesztőnek a helyszínt.
Nagy erőt vesz magán, hogy kényelmetlenségét félretéve rávegye magát a belépésre a nyitott ajtón át, rögtön megpillantva a zsákokon pihenőket, valamint egy nőt, rajta az apácákon jellegzetes maskarával. Késlekedés nélkül fut végig a hátán a hideg a gondolattal, hogy talán jobb lenne, ha inkább kihátrálna, ám a szemkontaktus felvételével tudja, hogy már nincs menekvés innét. A barátságos mosoly az idegen arcán és a kedveskedő gesztus, amivel a kancsót emelve lép az irányába viszont emlékezteti őt, hogy jelenleg nem annak a girhes, kialvatlan sötételfnek tűnik most, mint sok másik esetben, ami némileg oldja belső feszengését.
- Áldás, békesség – kutatja elő azt a csekély tudását, ami az emberi valláshoz köthető, ritka használatuk miatt azonban kissé idegennek hangoznak ezek a szavak tőle. Abban sem egészen biztos, hogy ez a köszönés errefelé; lehet, ezt északon használják, ami kifejezetten kellemetlen lenne. – Úgy hallottam, itt vannak azok, akik visszatértek attól a különös, próbatételeket adó asszonytól – hozakodik elő azonnal érdeklődésének tárgyával, hiszen feltételezhetően úgyis ehhez köthető lesz az apáca első kérdése. – Vannak esetleg olyanok, akikkel tudok beszélni? – pillant bizonytalanul a szunyókálók felé, egyértelműen nem kívánva őket felzavarni, ha van más lehetőség.

Csak csendben, de odafigyelve hallgatja a kocsmáros és a másik hölgy szavait. Eddig érdekes dolgokat hallott Rothawdar, de semmi biztosat, ami talán egy közös pont lehet az induláshoz. ~A hét próba mindenkinek hét különböző próba vajon? Ez valóban érdekes és gondolkodtató.~
Most kezdi kicsit megkérdőjelezni azt, hogy biztos jó döntés volt ide jönni. Mindenesetre még nem vállalt el semmit, bármikor haza mehet. Majd megmondja a mesternek, hogy ilyen életveszélyes dolgokba ő mágusként sem mászik bele. Azonban Rothawdar másik fele azt súgja neki, hogy próbálja meg, mert van benne annyi leleményesség, hogy végig csinálja.
~Ha eddig senki sem halt bele, én sem fogok.~
Gondolkodásából csak a hölgy szavai ébresztik fel.
-Oh, hogyne, még egy utolsót, kedves, ha kérhetjük.

Jozef - A három legény csaknem ujjongott, amikor megérkeztek az italok és azonnal bele is kortyoltak.
- Megütöttük veled az isten lábát kormos! - kacagott az egyik.
- Na ide hallgass, mert ilyet még nem hallgattak a füleid, az biztos. - köszörüli meg a másik a torkát. - Szóval ott voltunk a torony kapujában, aztán benne. Azt ne kérdezd, hogyan kerültünk be, mert mi mesterek vagyunk abban és nem adjuk olcsón a tudásunkat. Szóval ott voltunk bent...
Amíg ő torkát mosta, addig a másikuk átvette a stafétát.
- És odabent volt egy lépcső. De nem akármilyen lépcső. Csigalépcső. Tudod, ami körkörösen megy felfelé. Csakhogy ez nem ment felfelé. Ennek összesen volt öt foka.
- Dehogy öt! Három foka volt!
- Mit három? Öt foka volt! Tisztán emlékszem. Na de most nem az számít. Azt tudtuk, hogy fel köll jutni és mi meg is tettük. Feljutottunk. De odafent már odalent volt.
- Egy hideg pince... - beszéde lassulni kezdett. - ...volt valami kar, amit meg kellett húzni, meg egy törött üveggömb, de azt nem mi törtük ám el. Na de aztán kinyílt a csapóajtó és feljebb mehettünk.
- Igen, ott meg volt egy... valami íj, amit csak hárman egyszerre tudtunk felajzani, és le kellett lőni vele valamit...
Szavaik, ahogy az italuk fogyott, úgy kezdtek összemosódni, s amint az első legény kezéből kigurult a korsó, a másik kettő is elhasalt az asztallapon, halkan motyogva valami érthetetlenséget maguknak. Egy fiatal, barna hajú leány azonnal ott termett az asztal mellett és elvette a korsókat, majd feléd fordult, kedvesen mosolyogva.
- Néhány órára ellesznek. Hozhatok esetleg az úrnak valamit? Mert ha nem inna tovább, eltakarítanánk az asztalról. - a lányon látszott, hogy kissé idegesen szorítja a korsókat és szemével időnként a pult felé pillant, ahol a fogadós könyökölt, elégedetten bólogatva.

Rothawdar és Astonien - Hildegrad elégedetten biccentett felétek és ellökte magát a pulttól, hogy szélben lengedező tollként libbenjen a helyiség egyik szélében letámasztott lantja mellé, s azt felkapva megköszörülte a torkát. Az ivóban csend lett.
- A mai nap utolsó darabja következik. - jelentette be, s halk hangja kiabálásként zengte be a kocsmát. - Igyatok! Egyetek! Mulassatok! Ez a darab mindenkinek szól, aki megjárta a torony próbáit. És mindenkinek, aki még nem.
Ezzel lantját nyakába akasztotta és torkából felzendült a kiskatona legendája. Ez idő alatt ti kényelmesen és nyugalomban elfogyaszthatjátok italaitokat, s egymás között átbeszélhetitek, most szeretnétek e a toronyhoz indulni.

Alicia - Az apáca ráncos tekintete lassan végig mért és bólintott. Ráncai mintha kisimulni látszottak volna köszöntésedre, majd megköszörülte a torkát és feléd nyújtott egy bőrpoharat.
- Légy üdvözölve leányom. Ide jönnek sokan, akik megsérülnek a próbatételek alatt, és akik megpihennének a hosszú út után. A két úr most éppen az utat pihenik ki, de ha csak a próbákról szeretnél többet tudni, talán én is segíthetek. Sokan osztották már meg velem a tapasztalataikat. - mosolya őszinte volt és fáradt. - Óh, hova tettem a modorom? A nevem Margaret. Mit szeretnél megtudni?

Zivriahan - Az apó egyik szemöldökét megemelve bólogatott és kuncogni kezdett, ám az hamar rekedtes köhögésbe váltott, így nem tudott elköszönni tőled, mielőtt elviharzottál volna. A tömegen átnyomakodva sikeresen eljutsz a főtér szélére, s onnan már egyenes út vezetett téged a kitűnően új építésű, nagy házikóig. Látszott is rajta, hogy a kor még nem kezdte ki a gerendáit, az eső még nem mosta át a zsindelyeit és a szél még nem koptatta meg a falait. Ablakai mind nyitva álltak, a zsaluk kipeckelve, de még a nagy bejárati ajtó is tátott szájként meredt rád. Odabentről áradt a frissen vágott fa, a fűrészpor és a borsmenta illata, s az ajtótól nem messze a padok előtt látsz egy idősebb hölgyet, fekete és fehér öltözékben, valamint egy magasabb alakot is, koromnál is feketébb palástba burkolózva. A helyiségben állt néhány pad, és jónéhány szalmazsák volt a földre helyezve rögtönzött pihenőágynak, melyekből kettő már foglalt is volt.

Csak ártatlanul mosolyogtam a lelkesedésükre, mint aki teljesen a hatásuk alá került. Egy kevésbé elszállt kompánia gyanakvóbb lett volna és én sem voltam ahhoz jó színész, hogy ne buktam volna le, de ezek nyilván abban a hitben éltek, hogy egy kormos nem okosabb egy jó kutyánál.
Sokáig tartott, de megtanultam meglovagolni az előítéleteket.
Ettől függetlenül meglepődtem, amikor mégis mesélni kezdtek és nem csak valami ostoba maszlag jött ki a szájukon, hanem tényleg annak tűnt, amit mondtak, a megtapasztalt próbáknak.
Csak, hogy a kocsmáros kotyvaléka nagyon is működött és mielőtt még többet is beszélhettek volna beütött a hatása és a zsoldosok gyorsan álomba merültek, motyogásokat már nem tudtam kivenni.
~ Lépcsőn föl, utána meg pince? Ha ez igaz és talán igaz, mert ezek nem valószínű, hogy ki tudnának ilyeneket találni, akkor szép kis illúziót tud kelteni a varázsló! Egy csapóajtót nyitó kar, ahonnan meg felfelé vezet az út, egy erős íj……..feltételezem viszont, hogy a próbák személyre szabottak, ha hármuknak kellett felhúzniuk…. ~ töprengtem még magamban, mikor a szolgálólány megszólított.
Láttam, hogy kissé ideges, de nem tudtam miért, lehet azt hitte megmérgeztük a fickókat?
- Jól lesznek. – nyugtattam meg, de aztán gondoltam egyet, ha már itt vagyok, akkor először a kocsmáros vendégét is kifaggathatom, aztán mennék a paphoz.
- Elvihet mindent persze, de aztán felvezetne a próbát megjárt vendégükhöz? Szeretnék pár szót váltani vele.
Ez jó alkalom lehet arra is, hogy a lányt is kikérdezzem, hátha ő is tud valamit. Egyre kíváncsibb lettem, vajon sikerülne-e nekem és talán nem árt sietni, mielőtt valaki másnak sikerül……..

Mit ad az Úr, Hildegrad torokköszörülésére olyan csend lesz az ivóban, mintha késsel vágták volna el a zajongást. Vajon ennyire szeretik a nő énekét, vagy egyszerűen csak nagy tekintéllyel bír? Nem egy fogadós asszonyságot láttam már, akik bármilyen szemet gyönyörködtetőn is néztek ki, akkora erő lapult a karjukban, hogy ha netán kaptam volna az egyiktől egy nyaklevest, menten beálltam volna útszéli koldusnak. Viszont akármelyik is légyen az ok, tényleg szépen énekel; én pedig kényelmesen elhelyezkedem a kemény széken, nagyot húzok az italomba, és fáradtan felsóhajtok.
Most jövök csak rá, mekkora erővel tör rám a kimerültség. Nem vagyok én hozzászokva az efféle vándorlásokhoz. Egy darabig némán hallgatom a dalt, aztán odafordulok a mágushoz, halkabbra véve a hangom.
- Azt hiszem, itt nem tudunk meg többet, hacsak nincs kedve körbekérdezni a... - nézek oldalra - ...díszes társaságon. Én azonban ezt most kihagynám: Észak messze van, elfáradtam az úton, s inkább azt javasolnám, pihenjünk és együnk valamit, mielőtt nekivágunk a kíváncsiskodásnak, netán a toronynak. Ráér még veszélybe sodorni magunkat. - nevetek fel gondtalanul. Habár szerettem volna jóval több információt gyűjteni, egyelőre kénytelen vagyok beérni ennyivel. Ha pedig igaz az, hogy mindenkire más próba vár, nincs is értelme a szükségesnél tovább halogatni a dolgot.

Nem vél felfedezni gyanakvást az asszony arcán, mikor megközelíti őt, ám a köszöntése hallatán mégis mintha nyugodtabbnak tűnne. Talán csak a ráncok teszik hangsúlyosabbá még azokat a rezdüléseket is, amiknek semmi jelentőségük sincs, ő pedig olyannyira paranoiás, hogy egy kisimuló arcba is több aggasztó tényezőt lát bele, mint kéne.
- Köszönöm, de már megfordultam a fogadóban, ahol szomjam olthattam - emeli meg a kezét, finoman utasítva el a kedvesen felkínált poharat, igyekezve mondandójához egy mosolyt is társítani, hogy végképp ne legyen bántó. Kisvártatva ez érdeklődéssé válik, ahogy a nő szavai nyomán végigméri a környezetükben ülő két hortyogó szunyókálót, tekintetét pedig visszavezeti a beszélőre, mikor magára hárítja a válaszadás terhét. Úgy tűnik akkor, hogy más nem tartózkodik a rögtönzötten összetákolt építményben, amin nincs meglepve - ő se maradna sokáig.
Gondolatban kénytelen hát gyűjtögetni a kérdéseket, ha már idáig inkább hagyatkozott volna a próbán részt vettek viselkedésére, valamint a megjelenésükre és esetleges sebesüléseikre, amik jó kiindulást jelentettek volna, hogyan közelítse meg a témát. Mindezen támpontok hiányával kifejezetten jól jön a kis hatásszünetet követő feleszmélés, miszerint beszélgetőpartnere nem mutatkoztak be, ezzel késleltetve egy esetlegesen kínos csend beálltát.
- Ó, igaz is, én Evelyn vagyok - biccent egyet, és mielőtt feltenné a kérdéseit, még egyszer körbenéz, amolyan gondolatgyűjtés gyanánt. - Nos, elsőként talán az érdekelne, hogy kik vettek idáig részt ezeken a próbákon. Feltételezem, rengeteg átutazóban lévő rugaszkodott neki, vagy akik hallottak a próbák híréről, de a helybéliek közül mennyien kísérelték meg kiállni őket? Illetve milyen fajta sérüléseket szereztek, mennyire súlyo... - Megakad, ahogy maga mögül érkező léptek neszezése üti meg enyhén megrezdülő fülét. Hátranéz a válla felett, és egy nálánál nem sokkal alacsonyabb, arcra inkább gyereknek tűnő egyént fedez fel, aki első pillantásra egy elkóborolt tündének tűnik hegyes fülei és emberekénél finomabb, törékenyebb vonásai miatt - utóbbi persze könnyen tulajdonítható látványosan fiatal korának is. Mégis... A végigmérését követően figyelme visszakerül a kölyök szembogaraira, először nem egészen értve, mi zavarja őt bennük a színét leszámítva. Valami nem stimmel, nem egészen áll össze, és ettől feláll a tarkóján a szőr, tűnjön bármilyen ártatlannak is az újonnan érkező vékonyka hangjával.
Félreáll azonban, hogy a kölyöknek jobb rálátása legyen Margaretre, akire kissé kérdőn emeli pillantását.
- Netalán a próbák kapcsán? - fordul vissza a gyerekhez szemöldökét vonva, kimondva viszont egészen abszurdnak tűnik a feltételezés, hogy egy gyerek induljon neki. Mégis mit tudna tenni vagy mondani, mikor ilyen korban se tapasztalata, se tanultsága nincs az elfnek?
Különben is, hol vannak a szülei?

Jozef - A leány sebesen összeszedett mindent az asztalról és a fogadós felé biccentett, mielőtt visszafordult volna hozzád. Tekintete továbbra is zaklatottnak látszott, de igyekezett kedvességet sugározni.
- Hildegrad kisasszonyra gondol? Nem tudom, hogy fogad e most vendégeket... - torkát megköszörülte és helyben toporzékolva megindult a pult felé. - Azonnal megkérdem apámat...
A söntés mögé sietett, s csaknem elbújt mögötte alacsony termetével. A pocakos férfi csípőre tett kézzel hallgatta, majd biccentett és legyintett egyet felé, majd széles karlendítéssel feléd intett, hogy visszainvitáljon magához. A lány hamar el is szaladt közben, eltűnve a hordók mögötti ajtóban.
- Jól hallom, Hildegraddal beszélne? Sokan meséltek neki a tapasztalatukról, biza. Talán tényleg ő tudja a legtöbbet, de a mai napon hosszú föllépést tartott, így nem ígérhetek semmit. Ha még van hangja, biztosan fogadni tudja. Menjék csak a lányom után. Az ajtó mögött lesz a létra a pallásszobába.

Zivriahan és Alicia - Az apáca türelmesen hallgat, a poharat továbbra is kezében tartva, csak ezúttal már közelebb önmagához, s figyelmét oly mértékben Aliciára fordította, hogy az új jövevény érkezése látható meglepetést okozott a számára.
- Én volnék az, aranyom. - igyekezett összeszedni magát a nő. - Éppen a kedves Evelynnel beszélgettem. Ha téged is a próbák érdekelnének, van nekem mesélni valóm, hajjaj. Nagyon kevesen sérültek meg súlyosan eddig, bár volt aki a fejét zúzta be, amikor kiesett Hinderwald tornyából. De a helyiek nem bíznak annyira benne, hogy ki merjék állni a próbáit. De hát meglepő dolog ez? Dehogy is. Gyerekkoruk óta ismerik a torony tulajdonosát, de talán csak kétszer volt szerencséjük látni is. Ismerős idegen, tudjátok hogy van ez...
Halkan felsóhajtott és hátrébb lépve visszaült a padra.
- Tehát, akik itt élnek, azok nem nagyon mentek még be a toronyba. Legalább is nem beszéltek róla. Akik meg jönnek, hogy megpróbáltassák magukat, azok többnyire épségben távoznak. Akik viszont megsérülnek, azok mind az eséstől. Ők általában több mindenre is emlékeznek, mint azok, akik csak a lelkük ápolásáért jönnek ide.

Astonien - Italozó társad egy hatalmas ásítással adta csak jelét annak, hogy ő inkább pihenne, s miután kiürítette a korsóját, elbúcsúzott, hogy a pihenőházban kialudhassa a nap fáradalmait. Gedeon, jó fogadóshoz méltóan elvette és azonnal megtisztította a korsót, miközben félszemmel téged figyelt, félfüllel pedig a dalt hallgatta.
- Ha éhes, hagymaleves még van. Galuskával. Jó erőt ad az éjszakába.

Érzékelem a pincérnő zaklatottságát, de most már egyre kevésbé tudnám annak betudni, amit az asztalnál láthatott, olyan volt mintha…..tartana a kocsmárostól…….az apjától, - mint meglepődve megtudtam, - valamiért. Hmmm…….
A szavaira csak bizonytalanul rábólintottam.
- Ha Hildegrad kisasszonynak hívják azt, aki tud mesélni nekem a próbákról, akkor rá gondolok, igen. – válaszoltam, de lehet már meg sem hallotta, mert már sietett is a férfihoz, aki ezek után magához is intett.
- Igen, beszélnék vele, ha már említette és, ha már itt van. De, ha nem tudok vele beszélni, akkor megyek az paphoz, ahogy maga javasolta.
Mivel fellépést és a nő hangját említette, gondoltam, hogy valami bárdféle lehet, de nem akartam már ezzel is húzni az időt. Jó lenne minél többet megtudni a toronyról, a mágusnőről és a próbákról, de lassan be kell oda jutnom, ha nem akarom, hogy valaki előttem arassa le a babérokat és üres kézzel kelljen visszakullognom a Rendfőnökhöz.
- Köszönöm, megyek is. – siettem a már az ajtó mögött eltűnő lánya után, akit talán menet közben kifaggathatok egy kicsit.
- Valami baj van, kisasszony? Úgy látom aggódik valami miatt, talán tudnom kéne valamit? – kérdeztem tőle, ahogy hallótávon kívül értünk.

Gondolatai között háttérbe toloncolja a gyerek okozta kényelmetlenségét, figyelmét pedig inkább Margaretre tereli, aki készségesen kezdi el ecsetelni a kérdése kapcsán az eseményeket.
- Torony? - csúsztatja csendesen az asszony két mondata közé meglepetten, szinte önkéntelenül ejtve ki a szót. Ha ez esetleg megálltaná az apácát a magyarázatában, csak biccent egyet felé, hogy folytassa - mégiscsak valamivel több és másabb információt fog kapni, mint a kocsmárostól. Meglepődik azonban a falusiak és a remeteként élő személy laza kapcsolata hallatán, mert a kocsmáros korábbi szavai ellenére is abban a hitben volt, hogy egy kis kuckóban vagy egy sátorban él, ahol mágikus módon zajlik a megpróbáltatások levezénylése. Úgy látszik azonban, félrevezette magát az elképzeléssel, hogy ez az alak egy vándor, akinek a faluban van a tényleges otthona és csak vissza-visszajár anélkül, hogy a falusiak bármit is sejtenének a kirándulásairól. Nem is találná meglepőnek, ha így lenne, tekintve, hogy jóformán emberöltőnként egyszer látják a helyiek ezt az ismerős idegent. Bizonyára nem is látogatták őt meg.
De hogy torony...? Nem is látta idefele jövet, így kétséges, milyen magas lehet - vagy milyen messze a településtől, de... Hmh. Valami hiányzik még.
Ha a gyerek nem is válaszol érdeklődésére, a kérdései nyomán nyilvánvalóvá válik, ő is a torony kapcsán szaglászik. Talán érdemes lenne ebben az esetben egy másik szemszögből megragadni és megközelíteni ezt a misztikumot.
- Akkor az itt lakók látták már őt legalább egyszer pár évtizede... - kezdi tűnődve, pillantását a kölyökről először maga elé, aztán Margaretre vezetve. - Akkor miért jött ide? És később nem próbálkozott senki sem tartani vele a kapcsolatot? Meglátogatni őt többször, keresni a társaságát? Vagy esetleg annyira távol él, hogy az megnehezíti a megközelítését?

A mágus el is megy lepihenni, így nincs is más dolgom, mint követni a példáját. Oda is fordulok Gedeonhoz, hogy kibéreljek egy szobát az éjszakára, de megelőz, vacsorát ajánlva.
Megkordul a gyomrom, nem épp finoman emlékeztetve rá, hogy bizony élelemre is szükségem van. Szinte hallom, ahogy küzd bennem az éhség és a fáradtság, de végül döntök: bár eredetileg reggel akartam csillapítani az előbbit, az alvás még várhat egy darabig.
- Ez nagyon jól hangzik! - ül ki az arcomra az öröm. - Elfogadnám a levest, ha maradt még, s utána szeretnék egy ágyat is holnap reggelig. Hosszú utat tettem meg, pihennék egyet a kaland előtt.

Jozef - A kisasszony, mintha megijedt volna a hangodtól, megugrott a létra aljában, de hamar el is szégyellte magát, s csak a földet bámulta.
- Ne... ne aggódjék, nincsen gond. - motyogta. - Csak... sok az idegen mostanság...
Nem várta meg, hogy szólsz e még hozzá, inkább felsietett a létrán, ahol kettő ajtó állt, egymásra merőlegesen.
- A szemben lévő lesz Hildegrad kisasszonyé. Még ébren van. - magyarázta és kettőt koppintott a szóban forgó ajtón. - Kisasszony, lenne itt egy vándor, aki szeretne önnel beszélni!
Az ajtó mögül hallani lehetett, ahogy egy szék elhúzódik és egy fiók becsukódik. Néhány hosszúra nyújtott másodperc elteltével aztán kinyílott az ajtó, és egy csipkézett ruhájú, fakófehér hölgy jelent meg mögötte. Barna haja szabadon lógott a vállára, míg vörös ajkait mosolyra húzta.
- Kit tisztelhetek személyében Vándor? - vállai megereszkedtek, ahogy az ajtófélfának támaszkodott, s barna szemeivel bágyadtan nézett végig téged.

Zivriahan és Alicia - Margaret kissé felkacagott a torony körberakásának gondolatára.
- Nem történik meg annyiszor ez, hogy most kipárnázzák valakinek a tornyát. Azt viszont nem tudjuk, mitől esnek ki. Bizonyára elbukják a próbát. Von Hinderwald elutasítási módszerei minden bizonnyal... megkérdőjelezhetőek. - fájdalmasan felsóhajtott és megrázta a fejét, mintha csak el akarna felejteni valamit. - Nem egy társaságkedvelő varázsló. Tudjátok, többen is próbáltak már vele kapcsolatot teremteni, de vagy nem volt otthon, vagy nem nyitott ajtót. Az évek alatt az emberek belefáradnak a próbálkozásba. Bajt sem okozott soha.
Szemeivel kissé hunyorogva mögétek nézett, mintha szemügyre vett volna valamit az ajtón túl, majd legyintett.
- A fák miatt nem is nagyon lehet látni innen a tornyát, most hogy így belegondolok. Pedig ott csücsül az a domb tetején. Gyorsan megjárják azok, akik a próbatételre mennek. De kétszer nem próbálkozott senki sem. Talán nem is tudnak. Azt nem mondták el miért.

Astonien - Gustav felnevetett, majd megrázta a fejét, ahogy a pult alól elővett egy fa tálat és eléd tette.
- Juliana! Hozd ki a levest hátulró! - kiáltott a tömegbe, ahonnan hamar egy alacsony lányka szaladt ki, egyenest a hordók mögötti kis ajtón túlra. - Bocsásson meg, de szobám az nincs. Illetve lenne, de az Hildegrad kisasszonyé. De a pihenőházban mindig van hely. Ha nincs saját helye az alvásra, ottan meghúzhatja magát az éjszakára és biztonságos hely. Margaret, az apáca még pokrócot is tud adni, ha a köpenye nem elég, de tűzre ne számítson egy újonnan felhúzott faházban.
Juliana hamar meg is érkezett egy kis üsttel, amit átadott Gustavnak, aki belenézve felhorkantott és belemert a tállal, amit aztán visszarakott eléd. A leves meleg volt, s igen sok zsírral készülhetett, mert láthatóan sok zsírral készült. Ízre pedig pontosan olyan volt, mint amilyen egy hagymaleves lenni szokott. Hagymás. Meg talán egy kicsit sótlan. Ha úgy döntesz, a pihenőházban húznád a lóbőrt, ott biztosan találsz kényelmes szalmazsákot.

Hát ez nem jött be! Vagy tényleg csak sok a munkája, de az is lehet, hogy van valami baj a füle mögött….vagy az apja füle mögött és azt nem fogja az orromra kötni. Attól, hogy nekem feltűnt az ideges viselkedése, nem biztos, hogy közöm is van hozzá.
Így aztán csak megvonom a vállam és felmászok utána a létrán, követve ahhoz az ajtóhoz, amin aztán hezitálás nélkül be is kopog. Valószínűleg az ajtó alól kiszűrődő remegő világosság miatt gondolva, hogy a nő még ébren lehet.
Bíztam benne, hogy nem veszi tolakodásnak ez a Hildegrad kisasszony a késői látogatásomat, de ha elküld, akkor jöhet a következő információ forrás, a pap.
De úgy látszik ma szerencsés vagyok, mert a nő nem tűnik morcosnak a zavarás miatt, sőt még egy mosolyt is kaptam, a kocsmáros lányának bemutatása után.
Kissé meghajolva, mutatkoztam be és hoztam szóba a jövetelem okát, mert ha nem akar erről beszélni, akkor nem akarom lopni az idejét.
- Jó estét Hildegrad kisasszony, a nevem Jozef Strandgut és a fogadós bátorított, hogy forduljak Önhöz, ha a Varázsló torony próbáival kapcsolatban szeretnék többet megtudni. Szándékomban áll a próbák elé állni, de minél jobban szeretnék felkészülni. Segítene ebben? – csapok a közepébe.

Nincs szabad szobája? Na szép... bár gondolhattam volna, hogy a fogadó nem bírja a hirtelen megugrott érdeklődést. Mi tagadás, egyetlen porcikám se kívánja a felajánlott nyugvóhelyet: az elmúlt öt évben bizony elpuhultam a jólétben, hozzászoktam a puha ágy kényelmét, a saját ház nyugalmát.
Ugyanakkor akárhogy is, de pihennem kell. Úgysem maradok sokáig, holnap reggelig csak kibírom. Muszáj leszek.
- Nos, ha nincs más mód, elfogadom a pihenőház oltalmát. A köpenyem elég lesz a hideg ellen - mosolyodom el, miután elfojtok egy megjegyzést, miszerint Hildegraddal szívesen megosztanék egy ágyat. - Köszönöm - veszem el a levest, mikor végre ideadja, és legyen bármilyen zsíros és sótlan, úgy kanalazom be, mintha az Úr mannája lenne a tányéromban.
Most, hogy végre csillapítottam éhségem, egyre jobban érzem, ahogy eluralkodik rajtam a kimerültség. Felállok hát, megköszönöm és kifizetem a levest (meg amit még kell), aztán nyújtózom egyet.
- Merre találom a pihenőházat? - kérdezem Gustavot, s ha útbaigazít, bizony nem teketóriázom sokat: ahogy találok magamnak egy talpalatnyi helyet meg valami zsákot, le is helyezem rá fáradt tagjaim, s még azelőtt elalszom, hogy méltatlankodni tudnék, milyen ellátás jár az Úr lelkészének.

Egyre magasabbra emeli a szemöldökét, ahogy elképzeli néhány falusi vagy vándor kibucskázását a torony egy ablakából. Vagy nagyon szerencsések lehettek, hogy könnyű sérüléssel megúszták, vagy egy egészen alacsony szintjén köpte ki őket az épület, ám akármelyik is legyen, egyik sem a legjobb módszere a távozásnak.
- Ezek szerint a legtöbben az ajtón keresztül távoznak az ablakból való kiesés helyett? - engedi vissza egyik szemöldökét a helyére, a körülményekre való tekintettel igencsak furcsállón fürkészve Margaretet. Egy pillanatig sem kétkedik a nő szavaiban, hiszen nincs oka sem hazudni, sem füllenteni, inkább csak ez az egész olyan... Furcsa. - Bár őszintén, azon sem csodálkoznék, ha egyszerűen csak a torony előtt találnák magukat, arccal a visszavezető út felé fordítva - emeli állához a kezét elgondolkodva. Egy futó megjegyzés erejéig még az is eszébe jut, hogy a neveletlen és udvariatlan alakok tapasztalhatják meg a zuhanás nem túl kellemes élményét, és bár kizárni nem zárhatja ki ennek a lehetőségét, azért mérget sem venne erre. Mindettől függetlenül valahol humoros lenne.
- Hmh, világos - bólogat egyetértőleg a saját kérdéseire kapott válaszokra. Nem úgy tűnik, hogy erről a boszorkányról - Hinderwaldról - többet megtudhatnak a falusiaktól, és a kérdései is kezdenek kissé megfogyatkozni. Lehet, nem ártana lassan meglátogatni az asszonyságot, és ott kérdezősködni tovább, feltéve, ha válaszol a kopogtatására.
Érdeklődőn fordul hátra, követve Margaret pillantását az erdőség felé, és csak újabb szavai nyomán tekint ismételten a nőre, akinek újabb magyarázatát mintha meg kívánná cáfolni a kölyök. Persze, mint kiderül, egyelőre nincs tényleges bizonyíték, hogy kétszer vagy többször is részt lehet venni ezen a próbán, noha a maga részéről logikusnak ítéli, hogy csak egyszer lehessen. Az utolsóként elhangzó kérdés azonban szinte egyértelművé teszi, hogy az idegenre elkezdhet egy ideiglenes társként tekinteni, mert ha nem az lenne a célja, hogy felgöngyölítse a torony különleges eseményeinek ügyét, aligha érdeklődne ilen specifikus dolgok felől. A maga részéről viszont nincs más kérdése – kissé zsákutcának ítéli, hogy itt folytassák, ugyanakkor még megvárja, a kölyök fejében mi ütött még szöget, mielőtt útbaigazítást kérne. Valószínűleg a históriás nő is igencsak elfoglalt még, aki potenciális forrásnak számíthatott volna, de ennyi idő alatt aligha oszolhatott el az a tumultus...

Egyetértően bólintok az apáca válaszára. Azt már egyértelműsítette bennem, hogy az emlékezetemre nem támaszkodhatok a torony meglátogatása után; és talán az elmémre sem, ha beléptem oda.
A gondolattól kissé összerándul a gyomrom és érzem, ahogyan a stressz egyre inkább hatást gyakorol rám, mégis igyekszem ezt minél inkább elrejteni és nem mutatni jelét. Nincs más választásom, mint megpróbálni. Minden más Medkoksh kegyelmén múlik.
- Nővér - szólítom meg bizonytalanul és a hangom is megremeg kissé - van lehetőségem arra, hogy valahol íróeszközt találjak és valamit, amire jegyzetelhetek? Szívesen megfizetem az árát - teszem hozzá sietősen, mielőtt azt hinné, hogy ingyen várok el tőle bármit is. Főleg, amikor ilyen értékes tárgyakról van szó. - Úgy gondolom, hogy talán hasznomra válna a toronyban az, ha leírhatnám azt, ami történik velem. Viszont nem hoztam magammal semmit, ami alkalmas lenne erre a célra és... - Itt egy pillanatra szünetet tartok, hogy gondolkozzak, hogyan fogalmazhatnám meg finoman - Valószínűleg a valóságot is könnyebben el tudnám vonatkoztatni az illúzióktól.
Fél kézzel máris a batyum felé nyúlok, hogy magamhoz emeljem azt a padról. Gyorsan túrom át a tartalmát és hamar meg is találom a keresett érméket, hogy át tudjam nyújtani azt az apácának, ha szükségesnek érzi. Nem mintha szívesen maradnék bárki adósa.
Közben igyekszem megjegyezni a "csigalépcső" szót, mert ha szerencsém van és találunk valamilyen papiruszt, vagy bőrdarabot, ez lesz az első dolog amiről írni fogok.
- Még egyszer, hálás vagyok a segítségért - a válasza után a vállamra veszem a táskámat, még egy utolsó pillantást vetve a helyre, ahol eddig ültem, nehogy véletlenül elhagyjak valamit - Lassan elindulok a torony felé és ha van lehetőségem, visszatérek majd segíteni.

Jozef - A nő arcán látszott, hogy felkeltetted az érdeklődését, s hátrébb lépve beljebb invitált téged a szobájába. A fogadós lánya már ott sem volt, sebesen mászott lefelé a létrán, vissza a forgatagba. A szoba meglehetősen kicsi volt egy tetőszobához képest, de az ivó sem volt olyan nagy, hogy ez meglephessen. Odabent volt egy asztal, azon gyertyatartóban égett kettő viaszgyertya, fényükkel beborítva a vaskos könyvet, amely ott feküdt. A szoba másik oldalán az ágy, a lábánál egy láda. Ablakot sehol nem láttál, a szoba vége bedeszkázott volt.
- A legjobb helyre jött. - bólogatott Hildegrad, s leült az ágyra, míg téged az asztal melletti székhez irányított kezével. - Az elmúlt napokban több történetet hallottam a toronyból visszatértektől, mint amennyit meg tudnék számolni. Egyik hajmeresztőbb a másiknál. Mindenki más részletekre emlékezett és semmi összefüggés nem volt közöttük. Olyan helyekre kerültek, ahol még életükben nem jártak, de megesküdtek róla, hogy nosztalgikus érzés volt. A legrosszabb az egészben, hogy senki nem emlékezett összefüggően semmire sem. A próbatételek pedig... és innen sikerült rájönnöm a trükkre... mindenkinek másak voltak. Egy kivételével. Az első próbatétel mindenkinek abból állt, hogyan jusson fel egy csigalépcsőn. Nevetségesnek hangzik, tudom. De most gondoljon bele. Több tucat ember lépett már be a toronyba. Az a torony nincsen olyan nagy, hogy mindenkinek egyedi próbatétele lehessen, egy olyan helyszínen, ami nem is fér el oda. Tehát a trükk? Illúziók! Vagy ez, vagy mindenki megőrült és semmi értelme nem volt idejönnöm.
Az utolsó mondatát már inkább fáradtan kacagva mondta ki, majd büszkén mosolyogva nézett rád.
- Most pedig jöhetnek a kérdések! Mindezekért cserébe pedig csak egy történetet kérek tőled. Lehet az bármilyen hosszú, de személyesnek kell lennie.

Mesélői megjegyzés:

Astonien - Gustav boldogan igazított útba, s jó éjszakát kívánt, mielőtt távoztál volna. A pihenőházból a friss fűrészáru illata áradt, s egy igen jól összerakott, deszkázott aljú helyiség volt, padokkal és szalmazsákokkal a fal mellett. A zsalugáterek zárva voltak, így az éjszakai hűvös levegő sem húzott be olyannyira, mint tudott volna, s a köpenyed elegendőnek bizonyult, hogy melegen tartson. Mikor felkelsz, már több hangosan hortyogó alak is aludt körülötted, fittyet hányva a kakaskukorékolásra. Ébredésedre csupán egy öreg apáca lett figyelmes, akivel az este még nem találkoztál. Türelmesen megvárta, míg felkelsz és egy pohár vízzel kínált.

Zivriahan és Alicia - Margaret kissé értetlenkedve húzta össze a szemöldökét és Zivriahan felé nézett.
- Kétszer? Talán a kisfiú egy igen különleges gyermek. De az is meglehet, hogy csak a torony közelébe sietett. Úgy hallottam sok fiatal új kedvenc helyévé vált az a hely. Az, hogy milyenek a próbák... Nehéz megmondani. Tudod, mindenki más tapasztalattal tért vissza és mindenki másról beszélt. Én úgy sejtem, von Hinderwald az elmélyüket kuszálja össze a mágiájával. Olyan helyekről számolnak be az emberek, amelyek nem lehetnének egy torony belsejében. Bár, egy bizonyos csigalépcsőről mindenki szót ejtett. Egy csigalépcső, aminek hiányoznak a fokai. - hangja kezdett elhalkulni, mintha csak attól tartana, hogy valaki más is meghallja, majd figyelmesen hallgatta Alicia kérdését és megrázta a fejét. - Nos, nem vagyok biztos benne, hogy ők választják az ajtón való távozást, de abban biztos vagyok, hogy az ablakon nem tudnak kiesni. A toronynak nincsenek ablakai.

Illumia - Az apácának el kellett gondolkodnia néhány másodpercig, de végül csak bólintott egy nagyot és ráncai elmélyültem mosolyától.
- Lenne nekem egy nagyon régi írószenem, amit már nem tudnék használni, ha akarnék sem. Valami pergamenfélét pedig bizonyára kérhetsz majd az atyától. A templom útba is fog esni a torony felé. Ilyenkor az udvarban lehet, ott keresd! - lassan átsétált egy kis elválasztott helyiségbe, ahol egy asztal állt egymagában, s annak fiókját kihúzva némi kutatás után meg is lelte és oda is adta neked a szenet. - Óvatosan bánj vele, már öreg darab. A váltót tartsd magadnál és az Isten áldja a lelkedet.
A vékony, kis szénrúd egy elkopott, szürke szövetdarabba volt betekerve, s csak a vége volt fedetlen, ami írni tudott.

Nem csodálom, hogy a fogadós nem ad ki több szobát, hiszen nem lett volna hová helyeznie a vendégeket. De ezt a nőt elhelyezte és ez azt mutatta, hogy megbecsült vendég. Tényleg kicsi volt a hely, de láthatóan Hildegrad-ot egyáltalán nem zavarta, sem a hely szűke, sem a természetes világítás hiánya.
Mikor beléptem éppen csak elfértünk, így gyorsan leültem az egyetlen székre, mikor ő az ágyra ült, ne érezze, hogy fölé tornyosulnék.
És végre nagyon úgy látszott, hogy meghozza a kitartó kérdezősködésem a jutalmát, mert nem nagyon kellett ösztökélni, hogy elmondja, amit másoktól megtudott.
Amit elmondott és amit leszűrt belőle, bennem is megerősítette, ami már a zsoldosok hablatyolásánál felötlött, hogy a mágus erős illúzió varázslatot alkalmaz odabenn, ami valószínűleg alkalmazkodik a próbálkozóhoz valahogy, vagy a félelmét, emlékeit vagy a vágyait használva.
Persze nem örültem ennek, mert a mágiáim között nem igen volt, amit ez ellen felhasználhattam, de az biztos, hogy ez nem késztetett megfutamodásra, sőt, egyre jobban izgatott a dolog.
Kellett egy kis idő, hogy megfogalmazódjanak bennem a kérdések, így inkább a fizetséggel kezdtem, hiszen tényleg nem kért sokat. A történet, amit kapott tőlem, az első vadászatom története volt, amikor először – legalábbis nyíltan kimondva, - tettem büszkévé fogadott atyámat és megkaptam tőle azt a vadásztőrt, amit azóta is mindig viselek, bárhová is vezessen az utam.
- Tehát úgy véli, hogy egyedül a lépcső az igazi, a többi csak a mágus varázslata? Tapasztalt valamiféle ……károkozást a próbálkozókon, mármint az elméjükön, nem zavarodtak meg….tartósan? – tapogatóztam, miután befejeztem a történetemet.
Igazából, ha erre még válaszolt, nem igazán tudtam mit kérdezni, az illúzió megléte pont elég volt és magyarázattal is szolgált a sok sikertelenségre, mert ha jól alkalmazzák, nagyon hatásos tud lenni.