[Útvesztő] A magoi hét próbája

Alicia és Zivriahan - Az ajtót kinyitva fényesség veszi körbe a kalandorokat, s csakhamar a túloldalt találják magukat. Az ajtó mögöttük bezáródott, s önmaguk kettesben maradtak egy igen nagynak tűnő csarnokban, melynek végét köd borította. A falak kékre voltak festve, s aránytalan, rendezetlen, arany színű, szemeket jelképező szimbólumokkal volt kidekorálva. Ahol ablakok lehettek volna, ott csak arany színű függönyök lógtak, s még a padló is egy arany szegélyű, kék szőnyeggel volt borítva. A fényt lebegő fénygömbök biztosították, melyek aránytalanul voltak szétszórva a csarnok légterében, elég közel, hogy sok fényt adjanak, de elég távol, hogy elérhetetlenek legyenek. Ahogy a a tünde és a démon eltávolodott az ajtótól, melyen beléptek, a csarnok végében elterülő ködben két alak mozgását vélhették felfedezni. Egy apróbb és egy magasabb, akár csak ők maguk.

Astonien - A férfi abbahagyta ostorozását, s ceremóniálisan letette az eszközét maga mellé, miközben egy fájdalmas sóhajtás kíséretében ismeretlen nyelven motyogott pár szót. Arcán ezúttal ingerültség jeleit láttad.
- Beszéltünk eleget, én úgy hiszem. Mit akarhat még tőlem, ó hatalmas varázsló? - hangjába gyűlölet lopózott, ahogy feltápászkodott a földről, s jó két fejjel föléd tornyosulva közelebb lépett hozzád. - Megadtuk, amit kért. Az általa nevezett nemes célért is áldoztunk. Mint törzsem vezére, felelősséget vállaltam tetteinkért. Akkor miről beszélhetünk még? Tán Elohimre tett eskünk nem volna elég? További elégtételre vágyik tán?
A férfi láthatóan próbálta visszafolytani túlcsorduló érzelmeit, ám öklei így is szorosan összeszorultak.

Hát ha a tavaszi vagy nyári szellőt vártam, akkor nem azt kaptam, az első pillantásra nyilvánvalóvá vált, ahogy kitárult az ajtó és én ott álltam egy lángoló utca végében.
Vagy az illúzió volt tökéletes, vagy tényleg égett itt minden, mert a bőrömön is éreztem a lángokat egy pillanat múlva.
És ha ez nem lett volna elég, még az egyik házból, amit a kivehetetlen kinézetű lakosok hiábavalóan oltottak és még nem is égett teljes intenzitással, egy könyörgő sikoltás szállt felém.
Legalábbis én magamra vettem, hiszen nem úgy látszott, hogy bárki is képes lenne bemenni a haragvó tűzbe. Én pedig rendelkeztem egy nyakláncon hordott ereklyével, ami talán megsegíthet engem is és a bent rekedt szerencsétlent. Keresztesként minden lelket kötelességem megmenteni….
Nem is igazán gondolkoztam, csak elhessegettem magam elől az embereket.
- Engedjenek! Segíthetek, ha nem akadályoznak. Csak locsolják az ajtót vízzel, hogy kijuthassunk. – kértem őket.
Azért egy fohászt azért megeresztettem, ha sikerült bejutnom a házba, aztán körbenéztem kinek kell az a segítség.

Név: Az égetett ujja
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy szárított kisujj egy máglyán égetett hírhedt banditavezér testéről, melyet még egy pap adott neked, hogy emlékeztessen mi lesz, ha nem fogod megregulázni magad, s fogadsz szót. A testrész magaddal való hordása hozzávetőleg egynegyeddel csökkenti a tűz okozta sebzést. A Goth csecsebecsék sosem voltam még ilyen hasznosak! (Hogy csak csecsebecseként, vagy nyakláncként viseled, rád van hagyva)

Az erdő lombkoronája adta félhomály után olyan erős hunyorgásba kezd a szemeit bántó, hirtelen jött fénytől, hogy már-már undornak lehetne értelmezni arckifejezését. Nem mintha ez messze állna az igazságtól, hiszen akárhány évet is töltsön el a Nap figyelme alatt, sötételfekhez képest természetellenes módon lepihenve az éjszakára, még mindig nem érti – és bizonyára soha nem is fogja megérteni -, miért olyan jó nappal élni.
Szerencsére a fény nem marad sokáig, és annak eltűnésével az ajtó is becsukódik, egy teljesen új, még mindig kicsit túl világos helyiségben hagyva őket. Gyanakvón néz körbe, és szinte borsódzik a háta az aranyszínű festésekről, melyek akaratlanul is azt éreztetik vele, hogy figyelik, és minden egyes mozdulatának és legapróbb rezdülésének lesz egy szemtanúja. A túlfélen ülepedő köd talán még kevésbé feszélyezi őt, pedig a rejtekében megbújó dolgok egyértelműen veszélyesbbek, mint néhány felfestett szemforma, hiába várja, hogy a következő pillanatban valamelyik pislogást imitálva megmozduljon.
Csak óvatosan tesz néhány lépést, hátha valami mást is észrevesz , de a terem nagyrészt üresnek mondható, leszámítva persze a függönyöket és a levegőben lévő fénybuborékokat, amikből néhányat legszívesebben kilukasztana. Mindez a kis mozgás és kis közeledés elég ahhoz, hogy Dylan észrevegyen valamit a ködben, ami idáig nem volt ott, figyelmeztetésére pedig ő maga is odafordul, összeszűkített szemekkel fürkészve a jelenséget.
- Rendben – biccent felé, azzal elindul ő maga is, tartva némi távolságot Dylantől, hogyha valami történne, ne legyenek egymás útjában. A hátára övre csatolt botját is lassan kihúzza a helyéről, tudjon mivel védekezni szükség esetén, és valahol arra számít, ugyanazt fogja a gomolygó félhomályban lévő két alak is csinálni, mint amit ők ketten is cselekednek. Mégsem lehet véletlen, hogy hasonló méretben vannak, ám az sem egy elvetendő lehetőség, miszerint saját magukat kell legyűrniük.

Jozef - Nem volt nehéz dolgod bejutni a házba, s odabent a lángok még erőszakosabban lobogtak. A ház belseje már igen csak szenes volt, a falakon egykori festmények maradványait lehetett látni, a fa bútorok már mind lángoltak, leszámítva egy ágyat, a helyiség legbégében. Azon egy idő asszonyt látsz felfedezni, eszméletét vesztve feküdt, keze lelógva a földre. Fölötte az egyik vaskos gerenda égett, hangosan recsegett, s bármelyik pillanatban leszakadhatott. Ekkor azonban meghallottad a korábbi segélykérést. Egy gyermeki hang volt az, a túlsó szobából, ahova nem láttál be, mert az átjárót eltorlaszolták az égő törmelékekből felcsapó lángok.
- Segítség! Valaki segítsen! - kiáltott ezúttal erőtlenül köhögve.

Alicia és Zivriahan - Ahogy a kalandozók közelebb óvakodtak, a ködből talán nem is olyan meglepő módon, önmaguk tökéletes tükörképei bújtak elő. Olyan érzés lehetett, mintha a csarnok közepére egy tökéletesen tiszta tükröt helyeztek volna. Mozgásuk tökéletesen utánozta az eredetiek mozgását, s közelebb érve még az apróbb részleteket is ki tudták szúrni önmagukon. Mintha valóban tükörképek volnának.

Sok próbatételt megéltem már; olykor tervezett, netalántán hivatalos próbák voltak ezek, máskor a sors kiszámíthatatlan keze dobott olyan helyzetbe, ahol választanom kellett: vagy megedződöm, vagy otthagyom a fogam. Álltam én már tábornokkal szemben, hazudtam a pápa szemébe, még a zsinatelnöknek is sikeresen adtam azt az álcát, amire épp szükségem volt.
De mikor felém tornyosul, ereimben bizony kellemesen hűvössé válik a vér. Ha ez a vadállat itt nekem támad, akkor fél kézzel kitépi a belsőségeim! Milyen jó lenne, ha...
...ha jóban lennénk. Oh, hogy épp gyűlöl? Ilyen az én szerencsém.
Szinte hallom, ahogy csikorognak a fejemben a kerekek, ahogy próbálnak egy megragadható szalmaszálat találni. Vajon fussak el? De merre? Zárva van az ajtó. Támadjak neki a buzogányommal? Ha meglepetésszerűen csinálnám, talán még érnék is valamit - a törött csontjaimra meg ott lesz a Sacra Lux.
Bízzak abban, hogy ez is csak egy eszement látomás, mint az öregember? Csábító gondolat, de sajnos bármennyire is szeretném, hogy igaz legyen, nincs annyi bizonyosságom, hogy vásárra vigyem a bőröm egy puszta lehetőség miatt.
Ahogy hallom a szavait, s próbálok kiigazodni a zűrzavaros helyzeten, érzem, ahogy a félelmem felett egy újfajta érzés lesz úrrá. Valami, ami segít oldani a görcsbe szorult gyomromon, s ami segít megtartani az eddig arcvonásaim.
A kíváncsiság.
Milyen varázslóval kevert össze? Mire áldoznak ezek a törzsek? Miért esküdtek fel a nefilimek istenére? Érzem, hogy egyre többet akarok megtudni erről az emberről, s hogy mi baja lehet velem. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy felfedem az álcám, s ezzel talán elérném, hogy ne gyűlöljön, ami közelebb vinne a sikerhez... aztán elvetem a gondolatot. Hisz ha megtudná, hogy betolakodó vagyok, lehet, kérdés nélkül nekem rontana.
Egyelőre belekapaszkodom abba az egyetlen reménysugárba, ami maradt: hogy fél tőlem.
És ha ezt nem akarom elveszíteni, akkor egy cseppet sem engedhetek a határozottságomból.
- Majd meglátjuk, mennyire volt elég az áldozatotok. - mondom kissé gúnyosan, bár figyelve arra, hogy ne szűnjek meg méltóságteljesnek lenni. Ha eddig utált, most már biztosan lesz oka rá. - De most nem ezért jöttem, úgymint az eskütökben sem kételkedem.
Kezemmel a földön lévő, csupa vér ostor felé intek.
- A Kegyelmes, bármennyire is hihetetlen, másfajta jóvátételt vár el, mint azt, hogy félholtra verd magad. Felelősséget vállaltál: szavad meghallgattatott. Áldoztál: áldozatod megérkezett Hozzá. Ha bűnhődni akarsz tetteitekért, arra is van más lehetőség. - itt a szemébe nézek. - Azt akarom hát, hogy hagyd abba önmagad sanyargatását. Épp elég vér folyik már szerte a világban, ne gyarapítsd oktalanul.
Na, ha most nem lát át az álcámon, akkor soha. De valamit kezdenem kell a helyzettel, ha már azt mondtam, hogy beszélni akarok vele. Nem tudom, mire számítsak... s ez a bizonytalanság ismerős érzés.
Nagyon ismerős.

Egészen addig közeledik, amíg nem látja tisztán, kikkel is állnak szemben, és mikor végre tisztul a kép, egy pillanatra megáll. Habár futólag megjelent a gondolat, miszerint valóban magukat fogják látni, és a helyszín mágikus mibenléte is jó okot adott arra, hogy ehhez hasonló feltételezésekre jusson, valahol mégis meglepi önnön látványa. Nem is kifejezetten az, hogy a tükörképe áll előtte, úgy figyelve, mintha lándzsaként akarná átszúrni koponyáját, inkább az zaklatja fel némileg, ahogyan kinéz.
Egy ponton túl igyekezett kerülni a tükörképét, és, mint vándor, a vízfelszín adta eltorzult képen kívül más nem adatott neki, amiben fürkészhette volna magát. Nem mintha kívánta volna – nem kifejezetten óhajtott szembesülni azzal, amivé vált külsőleg is, hiába kötött békét a ténnyel, hogy neki nincs megváltás semmilyen formában. Viszont azzal együtt, hogy hazament volna, méghozzá így, lefogyva, beesett arccal, olyan sápadtan, mint a holtak, mély karikákkal a szeme alatt és olyan kemény, hideg vonásokkal, akár a legészakibb jégfalak... Nem kívánta, hogy a szülei így lássák. Hogy az otthona így lássa. Hogy ők is szembesüljenek vele, az egykor gyönyörű, ígéretekkel teli kislány milyen messze is került attól a jövőtől, amit elképzeltek neki.
Aki azonban tükreként megjelent előtte, csak nyomokban mutatja önmagát, és így inkább tűnik nemeselfnek, semmint sötételfnek, a szemei is olyan tisztán kékek, akár egy tó az erdő mélyén, köszönhetően a Moonshift illúziójának. Ha nem lenne ennyire szigorú a pillantása, puha vonásai miatt még meg is merné kockáztatni, hogy gyerekekkel, netalán tanítással foglalkozik. De talán, ha valóban ebbe a bőrbe született volna, most druidaként élne ott, ahova minden más tünde is kivonult, összhangban az élő-lélegző természettel, soha nem mondva ellent a körforgásnak.
Jó ideig csak áll így, csendben, fürkészve és emésztve az így fejében feltűnő, néma monológokat, majd pusztán a karját emeli meg némileg, hogy megbizonyosodjon róla, a délibáb tényleg követi-e a mozdulatot. Melankolikus eszmefuttatásából, ami már-már elindult az önsajnáltatás irányába, Dylan szavai húzzák ki. Oldalra pillant rá, bizarr módon egy pillanatra nem tudja, melyikükre nézzen - ebből próblémák lesznek, ha egymásnak kell esniük, mert nem fognak tudni különbséget tenni.
- Nem látok sok mást, amivel dolgozhatnák – néz körbe ismét. – A függönyöket megpróbálhatjuk elhúzni, bár van egy erős gyanúm, hogy csak falat fogunk látni amögött is – fürkészi egy darabig a bársonyosnak tűnő anyagot, aztán visszavezeti tekintetét Dylanre. – Valamit biztosan a tükörképünkkel kell csinálni – biccent felé, jóformán jóváhagyva a kölyök ötletét, ő pedig elindul az egyik függöny felé, hogy elhúzhassa, nehogy mégis egy kellemetlen meglepetés várja őket mögötte.

Alicia és Zivriahan - A fiatal hegyesfülű figyelmesen nézett körbe, s mikor ezt tette, láthatta, ahogy a fényt biztosító lebegő gömbök nem utánozzák egymás mozgásár a csarnok két pontján. Egyik még át is lebeg a határvonalon, ahol elméletileg a tükörnek kellett volna lennie, ám nem volt. Semmiféle visszatükröződés nem látszott, még is tökéletesen másolták a kalandorok mozgását a másolatok. Ha meg is próbálná érinteni a nem létező tükör felszínét, csak a bőrének tapintását, s keze melegét érezné. Ahogy az idősebb tünde nő és annak tükörkképe átsétál a legközelebbi függönyhöz, láthatta, hogy az nem lóg semmiről. Mágiával volt a levegőbe emelve, s összehúzva, hogy minél kisebb felületet takarjon a falból. Mögé nézve nem voltak ablakok, csak ugyan olyan felfestett szemek, mint mindenhol máshol.

Astonien - A férfi csendesen végig hallgatta mondandódat, s mikor az ostorra mutattál, kíváncsian megemelte a szemöldökét. Rövid ideig még állta is a tekinteted, ám végül bosszúsan, de megadóan lehunyta a szemeit.
- Én nem önmagam sanyargatom. Én a testet sanyargatom, melyet beszennyezett a bűn, mit elkövetett. - felsóhajtott és lehajolt az ostorért, hogy a szegecseit megvizsgálja. - De persze nem várhatom el öntől, hogy megértse. A varázsló nem úgy gondol a bűnre, ahogyan mi gondolunk rá. Azt kérni tőlem, hogy adjam fel a test tisztítását olyan, mint önt kérni, hogy hagyjon fel a tudás halmozásával. Mondjon egy jó okot, s átadom az ostort, soha nem használva többé azt.

Senki nem akadályozott meg, hogy bemenjek, még a lángok sem. Bent z ingem az orromig húztam, hogy a füst ne fullasszon, aztán gyorsan felmértem a terepet. Nem sok időm maradt, a ház már az összeroskadás szélén állt. A hátsó sarokban egy idős nő feküdt eszméletlenül, legalábbis reméltem, hogy még nem halott, felé indultam, mikor a kiáltás megtorpantott. Egy gyerek hangja volt.
Természetesen haboztam, hogy kihez induljak, bár a kölyköt nem láttam, nem tudtam, hogy nagyobb bajban van-e mint a nő. Pillanatok alatt kellett döntenem. Gyors tündeléptekkel a nőhöz rohantam, kikaptam az ágyból és a tehertől nyögve visszarohantam és jóformán kihajítottam az ajtón. Inkább legyen pár törött csontja, mint bent égjen, aztán máris a gyereket rejtő helyiséghez rohantam. Az egész alig pár tucat szívdobbanásig tartott.
Megidéztem az angyal erejét és a vízzel elsöpörtem magam elől a parázsló, forró törmeléket, bízva abban, hogy lesz időm megmenteni a bent rekedt fiatalt.

Név: Sahaquiel
Típus: Bűbáj (1/3 kör)
Erősség: IIb.
Ár: 2500 váltó
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: A víz angyala, erejét felhasználva a keresztes képes lesz vizet fakasztani, majd azt nagy nyomással ellenségére lőni (feldöntve azt), esetleg pengeként vágni vele (közepes sérülést okoz, könnyebb páncélokat áttörheti).

Úgy tűnik, egyelőre bevált a módszer: ha nem is válik barátságossá, legalább nem töri porrá a csontjaim. Aminek kifejezetten örülök. De mikozben hallgatom a válaszát, fura érzés lesz úrrá rajtam.
Rájövök, mennyire nem tudom elkülöníteni a próbatételt a valóságtól. Mintha kezdenék megőrülni... ez is a varázslónő célja lenne? Elhitetni velem, hogy megzakkantam, ezzel kihúzva a szinte egyetlen biztos talpalatnyi földet a lábam alól?
Úgy-ahogy összeszedem magam, és gyorsan végiggondolom a helyzetem. A cél az, hogy elvegyem ettől a meláktól a fegyverét, ebben biztos vagyok. De hogy lennék erre képes? Úgy látszik, tényleg elpuhultam: túlzottan hozzászoktam az ájtatos gyülekezetemhez, akik minden szavam itták, s azt is bemesélhettem volna nekik, hogy a zsinatelnökkel vállvetve harcoltam. Oh, hogy ez tényleg megtörtént...
De most mitévő legyek? Nyilvánvaló, hogy ebből a férfiból árad a büszkeség, hisz nem kis erőfeszítésébe telik, hogy meghunyászkodjon előttem. Valami törzsfőnök-féleség lehet, amennyire kihámoztam a mondandójából; az ilyesmit a legnehezebb rábeszélni valamire, amit láthatólag bitang mód nem akar.
Vegyük sorra a lehetőségeim.
Magyarázhatnék neki a vallásról, meg a Kegyelmesről, de egyrészt falra hányt borsó lenne, másrészt növelném az esélyemet a lebukásra. A nefilimekről csak kicsivel tudok többet annál, hogy léteznek, könnyedén mondhatnék valami olyat, amivel elszólom magam.
Fenyegethetném, esetleg erőszakot is használhatnék. Valószínűleg nem számít arra, hogy egy nagyhatalmú varázsló fegyvert ránt, s talán még szent tűzzel is megégethetném, átmenetileg elterelve a figyelmét. Igen, ez egy jó megoldás lenne, ha teljesen hülye lennék, s nem érdekelne a saját bőröm épsége.
Ott van még a Mea Culpa. Kicsit bajos lenne gyanút nem fogva előkotorni, de könnyedén megoldanám. Azzal minden bizonnyal elhitethetnék vele valami marhaságot, s elérném, hogy átnyújtsa azt az átkozott ostort. De azt nem akarom ilyesfélére felhasználni. Bármennyire is berozsdásodtam, erre azért képesnek kell lennem. Nem az előttem álló férfi az egyetlen, akibe több büszkeség szorult, mint kellett volna.
Egyetlen út maradt tehát.
Az, amit egykoron olyan könnyedén csináltam, mint ahogy más levegőt vesz. A régmúlt idők Astonienjének legnagyobb fegyvere.
Hazudni.
- És ezt méltányolom. - enyhítek az arcvonásaimon, persze nem teszem a kelleténél barátságosabbá. - Tudod, én is tisztában vagyok azzal, milyen bűnösek vagyunk, s hogy mennyire beszennyezzük ezzel a testünket. S nem azt kérem tőled, hogy hagyj fel tetteid megbánásával; miért tennék ilyet? Mindannyiunknak megvan a terhe. - kissé megrázom a fejem. - Bármennyire is nehezedre essék elhinni, tisztelem benned, hogy ily méretben a tested tisztaságára törekszel.
Észre se veszem, úgy gördülnek le a szavak a nyelvemről.
- Épp ezért, mert ennyire elismerlek, jöttem vissza segíteni neked.
Pedig még mindig ott a lehetőség, hogy törött végtagokkal hagyom el ezt a szobát.
- Ahogy már mondtam: ha bűnhődni akarsz, arra több lehetőség van. Ha újra és újra felszakítod a bőröd, az csak begyógyul, sebeket hagyva maga után, hibákkal teleróva a tested. Igen, a bűnök mocskai valóban sokkal súlyosabbak, ez igaz... de ha már arra törekszel, hogy jobbá válj, hogy eltöröld a bűnöket, miért nem tűzöl ki egy sokkal bátrabb célt? Azt a célt, ami valóban illik hozzád?
Összehúzom a szemeim.
- A tökéletességet. Azt hiszed, csupán gúnyt akarok űzni a szemléleteidből? Ha ez lenne a szándékom, már az eskütételre se lett volna lehetőségetek. Azért vagyok itt, hogy megmutassam, miként szabadulhatsz meg a tisztátalanságtól testben és lélekben egyaránt. Hogy beavassalak olyan titkokba, amiket csak azok foghatnak fel, azok sajátíthatnak el, akik érdemesek rá. És te érdemes vagy rá.
Kihúzom magam, és ismét határozottabbá válok.
- Viszont, bármennyire meglepjen is, nem kényszerítelek semmire. Azt mondtam, elismerlek, és ez így is van: választás elé állítalak hát. Akaratod imígy megmérettetik. Tovább kapargatod azzal a... tökéletlen eszközzel a bűneid mocskának felületét? - mutatok rá a kezében lévő ostorra.
- Vagy velem jössz, és hagyod, hogy megmutassam a valódi eszközt arra, miként tisztulhatsz meg?
Előrenyújtom a kezem a fegyverért.
- Csak rajtad múlik, melyik utat választod. A te testedről és lelkedről van szó, erről nem rendelkezhet más, csakis saját magad.
Ismét a szemébe nézek, de már nem olyan szilárdan, mint ezelőtt. Némán, rezdületlenül állok előtte, kezem tenyérrel felfelé előrenyújtva, úgy várom a válaszát.
S hogy mit fogok tenni, ha átadja az ostort? Honnan tudjam?

A tükörképe kísérteties pontossággal halad mellette, hátán pedig futkos a hideg, ahogy a hozzá hasonlóan savanyú ábrázatot meglátja szeme sarkából. Meggyőződése, hogy ez a legrosszabb próba – semmi más nem nyugtalanította még őt ennyire, mint önmaga látványa. Az előző inkább felbosszantotta, az az előtti pedig feszültté tette az óriási emberek adta veszélyérzet miatt, a lépcső esetében meg még egészen nyugodt volt, leszámítva a bosszankodást, amit Dylan figyelemzavara okozott.
Megáll és visszafordul a gondolatai között emlegetett szamár felé, és szavai nyomán felnéz. Tényleg elég rendszertelen mintázatban lebegnek a fejük felett, bár még mindig túl messze vannak ahhoz, hogy egytől egyig kilukassza vagy széttörje őket.
- Úgy néz ki, meg kell tanulnunk repülni – jegyzi meg szerinte szórakozottan, ám a szavak mögül hiányzik a humort jelző tónus, azzal folytatja rövid útját a függöny felé csak azért, hogy megtudja, valóban nincs ablak. Mélyet sóhajt, majd karba tett kezekkel visszafordul apró társa felé, vajon ő miben mesterkedik, szemlátomást azonban csak a saját tükörképével ismerkedik.
Újra körbenéz, tűnődve, mégis mihez kezdhetnek egy ennyire üres helyiségben, sétál is annyit, hogy még egy-kettő függöny mögé benézzen biztos, ami biztos alapon, tekintete aztán a falakon marad. Bármennyire is szorítsa össze gyomrát a rengeteg szemforma, valami jelentése csak kell lennie nekik - kicsit nehezen tudná elhinni az ellenkezőjét. Valahogy talán a fényeket kéne kioltaniuk, hogy ne láthassák őket? Vagy lenne a függönyöknek olyan szélessége, hogy a falak minden részét eltakarja? Állához emeli a kezét, amíg ez utóbbit mérlegeli, és elhúzza az egyik függönyt, kíváncsian arra, vajon mennyi felületet tud így kitakarni vele.
- Mondd csak, Dylan, van bármid, amivel célba tudod venni azokat a lebegő fényeket? A mestered csak tanított valamit – veti fel az ötletet a függönycibálás közben. Bár eszébe jut, hogy ezt egy szellemmel is minden bizonnyal elvégeztethetné, ha lehetőség van rá azonban, akkor inkább nem idézne semmit. Lehet, a kölyök a zombi látványától sem riadt meg a hajón, azt azonban nem szabad elfelednie, hogy az akkori kavarodásban nem biztos, hogy észre is vette az élőholtak jelenlétét. Persze ha nincs semmi a tarsolyában, akkor újabb kockázatvállalással kénytelen lesz szólítani egy békétlen lelket a segítségéért.

Jozef - Az idős asszonyság szinte súlytalan volt a karjaid között, ami lehetett a testedet elöntő erőtől, vagy valami mástól is, így nem volt nehéz kirántani őt az ágyból, pont az utolsó pillanatban, mikor a gerenda hangos reccsenéssel megadta magát a lángok és önnön súlya nyomásának. Mikor aztán kirepítetted őt az ajtón, s visszafordultál, előtted már minden lángokban állt. Bűbályod által megidézett víztömeg elegendő volt ahhoz, hogy egy pillanat erejéig szétoszlassa az ordító lángokat és megpillanthattad a túlsó szobában a törmelékek alá szorult barna hajú kislányt, ám a ház, mintha érezte volna szándékodat, hangos recsegéssel válaszolt. Fölötted a gerendázat kezdte megadni magát és érezhetted, hogy ha tovább maradsz, lehet te sem éled túl.

Alicia és Zivriahan - Ahogy a kis démon megpróbálta kicselezni tükörképét, csalódottság érhette, hiszen azt nem tudta kicselezni. Tökéletesen másolta minden mozdulatát, késlekedés nélkül, s az egyetlen különbség amely látszott, hogy az árnyékok is tükröződtek, attól függetlenül, a tükörképhez képest merre voltak a fénygömbök. Az idősebb tünde eközben próbálkozott a maga tervével, kicselezés és erő helyett ésszel vetemedett neki a feladatnak, s a függönyt, melyet elkezdett húzni, húzta. És húzta. És húzta, egészen a csarnok végéig, pontosabban elejéig, ahonnan jöttek, de nem látszott elfogyni a különleges szövet. Tapintásával érezhette is miért, ugyan is a függöny két rétegből állt, melyek között mágikus pecsétekre emlékeztető mintákat érzett. A függöny így képes volt elnyúlni a csarnok teljes oldalán, mindenféle korlátozás nélkül, eltakarva a szemeket ábrázoló jeleket.

Astonien - A nefilim hallgatott, s bár arcán nem lehetett látni mi is mehet végbe a fejében, megadta a tiszteletet, hogy végig mondd a mondandódat. Mikor befejezted, töprengett. Nem is keveset. Mozdulatlanul állt, kezében az ostorral, s hol a kezedre, hol a szemedbe nézett. Talán keresett valamit rajtad, esetleg benned, vagy önmagában, ami meggyőzheti arról, hogy ne kelljen hallgatnia beképzelt szentbeszédedet, de nem talált.
- El kell ismernem, alábecsültelek, varázsló. - szólalt meg végül kedélyesen. - Kiharcoltad tiszteletemet és elismerésemet. Legyen hát. Tiéd az ostorom, s vele együtt a test bűneinek tökéletlen megoldása. Cserébe mutasd meg nekem, mi a valódi eszköz, bűneinkkel átitatott létünk megtisztítására.
Ezzel kezedbe nyomja a bőrostort és félrelép, hogy maga mögött felfedjen egy ajtót, amely egészen eddig bizonyosan nem volt ott.
- Csak utánad. - intett a vaskilincses tölgyfaajtó felé, s mintha egy halovány mosoly is megvillant volna komor tekintetén.

Nehéz dolog a várakozás.
Magabiztosan adtam elő a sok baromságot, de az igazság az, hogy bizony bennem van a félsz. Mindig is éreztem hasonló helyzetekben, hogy pumpálódik az energia az ereimbe, s talán ez is az oka annak, hogy imádtam ezeket a helyzeteket; de ez már régen volt, és a mostani érzés valahogy... más. Mintha egyszerre vinne magával a sodrás, és látnám át mégis a helyzetet tárgyilagosan, szinte kívülről.
És ez nem tetszik. Minél gyorsabban vissza kell rázódnom a régi életembe.
Mégis állom a tekintetét, akár a szemembe néz, akár máshol mér végig; a jelenlegi szerepemnek alappillére a határozottság, akár gúnyosan, akár barátságosan akarok a férfihoz viszonyulni.
Várok hát... és mikor végre megszólal, nehezemre esik visszafojtani a megkönnyebbült sóhajt. Most már elismer? Úgy tűnik, jól telemagyaráztam a fejét, ha így átváltozott a korábbi gyűlölete. Elveszem hát a csupa vér bőrostort, elrejtem a csodálkozásom a semmiből előbukkanó ajtóra, és mikor még egy mosoly alig észrevehető kezdete is feltűnik az arcán, végleg bizonyossá válik bennem, hogy...
...hogy még mindig résen kell lennem. Az ostor nálam, de ki tudja, mi a valódi próba? A legjobb az lenne, ha egyedül lépnék át az ajtón, de mégis fel kell készülnöm, hogy folytassam a színjátékot, ha szükséges. Megtisztulás? Bűnök elmosása? Haha, pont a legjobb embertől vár ilyeneket.
Akárhogy is, a helyzetemen nem tudok változtatni.
- Tudtam, hogy bízhatok a döntésedben. - hajtom meg enyhén a fejem, lehelletnyi mosollyal az arcomon, majd kihúzom magam, és előrelépek. Jobb kezemben még mindig a fegyvert markolom, így ballal nyúlok előre, hogy lenyomjam a vaskilincset, s átlépjek a torony következő őrült játékába.
Kedvem szerint még mindig szívesebben másznék be egy ablakon, mintsem ilyen nyílt útvonalat tapossak. De egyelőre nem én diktálom a szabályokat.
Egyelőre.

A kétely éles karomként markolt a szívembe, miután eltakarítottam a tomboló lángokat. A tudatom mélyén tudtam, hogy ez nem a valóság, ez csak a próba része, de a ház hangos recsegése, mely a halálát vetítette előre és a lángok emésztő melege mégis megtöltötte félelemmel a szívemet. Ki kell jutnom innen….Most! Ám a tekintetem összekapcsolódott azzal a barna hajó kislánnyal, akinek tehetetlen rettegése mégis felülírta a menekülési kényszeremet és eszembe juttatta, hogy miért is esküdtem az Úr szolgálatára. Én egy lovag vagyok!
Mielőtt még a lángok újból birtokba vehették volna a kettőnk közötti teret, fajtám gyorsaságával mozdultam és igyekeztem elérni a gyereket, kirántva szorult helyzetéből és már fordultam is meg, hogy sprinteljek kifelé, miközben az Úrhoz fohászkodtam, hogy kegyelmezzen nekünk.
- Ki foglak vinni! – hörögtem levegő híjján a kölyöknek.

Kétkedik ugyan ötletének megvalósíthatóságában, viszont azt sem hinné, hogy az egyébként teljesen üres terembe mindenféle indok nélkül kerültek volna függönyök. Talán csak a mögöttük talált szemek indították el benne a gondolatot, ami aztán cselekvésre bírta, de nem bánja, hogy megkísérelte – döbbenetére ugyanis a függöny csak nyúlik és nyúlik, mintha az anyag sosem akarna elfogyni. Először nem is veszi észre igazán, ám mikor a bejárati ajtóhoz eljut, csak akkor néz vissza, milyen távot megtett a textília elhúzásával.
- Dylan! – szól néhány pislogást követően, ami alatt sikerül a látványt valahogy elhelyeznie – vagy legalábbis értelmeznie. – Húzd el a másik oldalról a függönyt – bök állal az irányába, és jobb esetben erre a kölyök abbahagyja a tükörképével a játszadozást. Tekintetét aztán visszavezeti a szürreálisan hosszan nyújtózó drapériára, még mindig dolgozva fel tettének eredményét.
Nem hinné, hogy ilyen a valóságban is lehetséges lenne – mire újfent emlékeztetnie kell magát, hogy illúziók ölelik őket körbe -, viszont megdörzsölve az anyagot, az nem is egy egyszerű rétegből áll. Összevonva a szemöldökét a külső oldalon a falhoz nyomva tapogatja ki a jeleket, legalább egy frissen megvakult ember ügyességével, ilyesfajta gyakorlat híján viszont nem igazán tudja vizualizálni a kitapintott formákat. Megpróbálhatná lerajzolni, és abból összerakni a tényleges formákat, viszont sem idő, sem eszköz nem áll ehhez rendelkezésére. Úgy azonban, hogy ezt megtalálta, az illúzió auráján túl érzékeli ennek is a mágikus mivoltát. hiába kerül becsapásra újra és újra a valóságérzete ennek a ténynek a tudatában is, pontosan ezek azok a kis apróságok azok, amik elhitetik az eszével, környezetük létezhet a tévképzeteken túl is.

Astonien - Az ajtó hangosan nyögött, ahogy kinyílott előtted. Mikor átléptél rajta, be is csukódott mögötted. A nefilim nem követett, s kezedből is eltűnt az ostor, nyomát sem hagyva maga után. Egyedül maradtál a nagyjából tíz méter átmérőjű kör alakú teremben. Fölötted egyszerű kupola, egyetlen fénygömbbel, s egy lánccal, amely a helyiség közepén tartott fenn egy tükröt, két ujjnyival a kőpadló fölött. Ezüst kerete volt, s tökéletes felülete. Ami azonnal feltűnhetett, hogy a helyiségnek nincsen másik ajtaja, csak az, amin beléptél, és az, amely a tükörben látszott. Ami azonban tükörképed mögött állt, aranyból volt a kilincse. A tükör mögötti falon egy érdekes mágikus kör volt felkarcolva, s előtte egy emberi alakot ábrázoló szobor, mozdulatlan.

Jozef - Szándékod nemes volt, fohászod azonban nem talált meghallgatásra. Mikor a leány kezét megragadtad és kirántottad a lángoló romok alól akár egy tollpihét, a tetőszerkezet hangos reccsenéssel adta meg magát a lángoknak.
- Túl késő. - hallottad a lány utolsó szavait, ahogy egy erős ütést éreztél a tarkódon, majd sötétség. Nem az a fajta sötétség, amely eszméletvesztéskor vesz körül, hanem olyan, mint a becsukott zsaluk és elhúzott függönyök keltette sötétség. Érezted végtagjaidat, de nem láttad őket. Csend volt. Némaság. Léptek visszhangoztak egy folyosón, de mintha egy ajtón túl volnának. Közeledett. Valaki közeledett. Kulcsok csörögtek, zár kattand, majd a sötétséget hirtelen szerte oszlatta az ajtó túlfeléről áradó fény, felderítve a kőfalakat, a deszkapadlókat és a díszes faliszőnyegeket.
- Le vagyok nyűgözve. Te vagy az első, aki ilyen messzire jutott. - szólalt meg a veled egy korúnak tűnő hölgy, aki az ajtóban várt rád. Barna haját kiengedve hordta elegáns estélyi öltözete fölött, bal kezében pedig egy vaskos könyvet tartott. - Gyere velem. Az utolsó próba vár rád. Mi a neved?

Alicia és Zivriahan - Ahogy a függöny nyúlt a csarnok másik oldalán, úgy kezdett a túlsó végén oszladozni a köd. Ahogy pedig a köd oszladozni kezdett, úgy kezdtek el homályosodni a tükörképek is. Eleinte csak a körvonalak mosódtak el, majd a színek vakultak ki, s mire a kis kalandor odaért társához, kezében a függöny végével, addigra hasonmásaik teljesen elfakultak. Köddé váltak. A köd pedig eloszlott, felfedve egy ezüstkilincses ajtót a helyiség túloldalán, mellette egy ablakkal, mely meleg fényt árasztott.

A csalódás erősen belemar a gyomromba, mikor meghallom azt a baljós reccsenést, ami egy pillanattal előbb jelezte a katasztrófát, mielőtt még a ház megadta volna magát az enyészetnek.
Mielőtt még belezuhannék a sötétségbe és elhalna a lány utolsó sóhaja, én visszasuttogom:
- Sajnálom!
Kudarcot vallottam és nem tudom, milyen árat fogok fizetni érte. Talán csak a próba elbukásával, de az is lehet, hogy az életemmel. Talán túl messzire mentem!
Beletörődve várom a fájdalmat, vagy bármit, ami azt jelzi, hogy az Úr magához ölel, de pár perc után rádöbbenek, hogy túlságosan valóságosnak érzem magam. Hallom a saját lélegzetemet, érzem az ökölbe szorított ujjaimat és…….. hallom a felém közeledő lépéseket?
Érzem, ahogy a szemem az éjfekete sötétséget próbálja átfútni, éppen azért a kinyíló ajtóból kiáramló fény, még ha nem is túl erős, úgy ér, mintha a Napba néznék hirtelen. Pislogok párat, hogy visszanyerjem a látásomat és akkor meglátom a nőt.
Úgy néz ki, mint egy vár úrnője, még a háttér is illik hozzá.
- Hol…….Te vagy a Varázslónő? – kérdezem a meglepődéstől rekedt hangon, de azért engedelmesen feltápászkodom és pár pillanat múlva még azt is felfogom, hogy már majdnem a célnál vagyok.
Büszkeség tölti el a mellkasom.
- Jozef Standgut lovagtanonc szolgálatodra, hölgyem. – hajolok meg felé. – Tudod mi vár rám?

Mi tagadás, nagy kő esik le a szívemről, mikor egyedül lépek át az ajtón. Az ostornak lába kél, de olyan hirtelen, hogy azon még én is elcsodálkozom. Ezt meg hogy csinálták? És meg tudnám tanulni én is?
Akárhogy is, egyelőre nem hagyom magam ellazulni; egyelőre körülnézek, hátha egy csapat felbőszített harcossal találom szemben magam, akikbe egyenként kell értelmet (?) beszélnem. Szerencsére nincs így, ehelyett egy meglepően üres teremben, kör alakú teremben találom magam, fejem fölött kupola, lábam alatt kőpadló, a falon mágikus kör; eddig semmi meglepő, hozza a formáját ez a torony.
Az egyetlen érdekes (na jó, talán a kör is említésre méltó lehet) a középen lógó ezüst tükör, minek a felülete a legkisebb hiba nélkül adja vissza mivoltomat. Viszont feltűnik a mögöttem feltűnő arany kilincs... gyorsan hátrafordulok, de nem látom, hogy az ajtó fizikai formájában bármiféle aranyat is tartalmazna. Ismét a tükörbe nézek; miféle játékot játszanak velem már megint?
Végül mégis úgy döntök, hogy előbb a varázskört nézem meg közelebbről. Óvatos mozdulatokkal, óvatos távolságból megkerülöm a tükröt, figyelve minden rezzenést, hogy pontosan másol-e le, aztán közelebb megyek a falra karcolt körhöz. Nem számítok sokmindenre, ahogy a lentebb lévő szobában se jöttem rá semmire a rúnákból (pedig ott aztán jóval több volt), de azért igyekszem minden részletet megnézni magamnak, hátha észreveszek rajta valamit. Lassan kinyújtom a kezem, és végighúzom ujjaim a falon, csak hogy érezzem, ha valamit érezni lehet rajta.
A rombolás még várhat egy kicsit.

Jozef - A nő röviden biccentett, s ahogy arcán táncoltak az ajtóra akasztott lámpás által vetett árnyak, úgy tűnt, mintha egy tökéletlen maszkot viselt volna.
- Igen, Jozef Strandgut. Én vagyok a varázslónő. Igen, tudom mi vár rád. Most pedig fogd a lámpást és kövess. - lassú, kimért mozdulattal fordult meg, mint aki öreg térdét óvná, s megindult a túloldalt elhúzódó csigalépcsőn. Ezúttal lefelé. - Miért akarod teljesíteni a próbáimat, Jozef Strandgut? Mit vársz? Tudás? Vagyon? Ez nem a próba része, nem kell aggódnod. Válaszolj őszintén.
A lépcső aljáról gyenge szellő hozott fel édes virágillatot.

Astonien - Tükörképed tökéletesen követte a mozgásod, ahogyan azt tennie kellett. A szobor mögötti mágikus kör semmi újat nem mutatott a tapasztalatlan szemeidnek, amikor azonban megérintetted, hogy végigsimíts rajta, halvány kék színben izzani kezdett, s meleget árasztott magából. Kezed melegét. Ez után a szobor is halvány derengésbe kezdett, de egyenlőre semmi nem történt.

Alicia és Zivriahan - Az ajtó kilincse hidegnek érződött, s nehezen mozdult. Mintha évek óta most nyitották volna ki elsőnek. Mögötte pedig sötétség egy öreg, nyirkos lépcső alján. Enyhe huzatot lehetett érezni lentről, s magával hozta a nyirkos pince szagát. Ha nagyon füleltek a kalandorok, még a csöpögő víz hangját is visszaverték a kőfalak. Akármi is várhat odalent a két bátor kalandorra, ezúttal nem kap segítséget a szemük.

Pislogtam párat, ahogy a fáklyák fénye árnyékot vetett, mert mintha a nő már nem is lett volna olyan fiatal. Érdekes, talán varázslat fedi? De végül is mindegy, gondoltam, hogy egy ilyen nagyhatalmú mágus nem egy fiatal lány…..
Bár válaszolt a kérdésemre, arra nem, hogy mi vár még rám, de hát ebben csak reménykedni mertem, viszont nem lepett meg.
Fogtam tehát a lámpát és mentem utána.
- Mit várok? – ismételtem meg a kérdését, de nem igen kellett gondolkoznom rajta. – A legjobban maga a kihívás vonzott a felhívásban, de természetesen, ha tanulhatok is valamit, azt sem utasítom el, hiszen azzal jobban tudom szolgálni majd a rászorulókat és legyőzni az ellenségeimet. A vagyon vonz legkevésbé, bár bolond lennék, ha visszautasítanám, ha adják, de őszintén nem is gondoltam rá.
Kíváncsian néztem lefelé, vajon mit takar a kellemes illat, mi vár rám?

Amikor alkalmanként visszatekint, hogy a függöny látványos hosszváltozásáról meggyőződjön, észreveszi a köd lassú oszlását, vele együtt az alakok homályosodását is. Egy pillanatra megemelkedik a szemöldöke, mintha maga sem hinné el, hogy valóban ez lenne a megoldás, ám a folytatásra így megszaporázza a lépteit némileg. El az őt kínzó külsővel!
Ez így most határozottan jobban alakul, mint várta volna, és Dylan sem ragad le a gömbök bizonytalan módú levadászását illetően, hanem a hatást látva és a kérést hallva elindul, hogy a másik oldalon lévő függönyt hozzá hasonlóan elhúzza. Felgyorsul ezáltal a folyamat, a falak bizarr merevséggel kémlelő szemei hamarosan már nem kaphatnak belátást abba, mit csinálnak vagy hol állnak. Amint az utolsó figyelő rajz is a növekvő textília takarásába kerül, a teremben gomolygó szürkeség szertefoszlik, képmásaik pedig visszatérnek a nemlétezésbe, felfedve egy újabb ajtót.
Érzékelve Dylan pillantását magán a kölyök felé fordul, viszonozva biccentését.
- Ezzel is megvagyunk. Hányadik is jön? – lép közelebb az ajtóhoz, de annak kinyitását átengedi kis társának. Ha már önként választja a potenciális veszély fogadását, arra nem fog nemet mondani, hiába az eddigi tapasztalat, miszerint a torony varázsa idáig nem élt vissza ilyen olcsó trükkökkel.
Mielőtt átlépnének, megszemléli a túloldalt, bosszúsan fogva fel a rájuk váró sötétséget, és a további mélységekbe való ereszkedést. Nem először követi el a rúnás gyűrűje hátrahagyásának hibáját, ami csendes, de annál bosszúsabb szitkozódást vált ki belőle, hiszen ha most itt lenne, könnyűszerrel átsétálhatnának ezen a problémán is. Így viszont kénytelenek lesznek vakon tapogatózni és keresni a továbbvezető utat, imádkozva az áruló istenhez, hogy ne guruljanak a lépcső aljáig egy megbicsakló lépésük következményeként. Vagy...
Hátrafordul, felnéz, hátha ott vannak még a fénylő gömbök.
- Megpróbáljuk megfogni őket? – bök állal a fénylő bogyók felé. – Hátha le tudjuk vinni magunkkal, és akkor nem kell a vaksötétben kóborolnunk.