[Útvesztő] A magoi hét próbája

Furcsa érzés tapogatni ezt a nem létező vizet, főleg, hogy még meríteni se tudok belőle, így sajnos a megkóstolás ötletét is el kell vetnem. Kár, pedig érdekelt, milyen az íze... de talán jobb is, hogy nem sikerül. Ki tudja, talán még a végén én is megszűnnék létezni?
Mikor belegázolok, mintha csak a levegő ölelné körbe a lábaim: nem elég, hogy nem érzek semmit, még fel se fodrozom a víztükröt. Egyedül az tűnik fel, mintha kicsit magasabban lenne, mint eddig.
Várjunk csak! Hisz még pár lépést se haladtam a parttól, mélyen meg aztán pláne nem vagyok. Miként lehet az, hogy...
...de még a gondolatot se tudom befejezni, már látom, mi a gond. Két nagyranőtt hullám közeleg felém, mintha épp én lennék a célpontjuk (áh, jobban belegondolva tényleg én vagyok az). Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy valószínűleg lélegezni is ugyanúgy tudnék a víz alatt, mégis erőt vesz rajtam a túlélés ösztöne, ami valamiért azt magyarázza a fülembe, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Hogy ha türelmesen várok, az akár a halálomat is jelentheti, hiába utalnak a jelek ennek az ellenkezőire. Úgy tűnik, Hinderwald asszonyság szeret szabályok nélkül játszani.
Még jó, hogy én épp ezen a területen érzem leginkább otthon magam.
Lenézek a gyöngyre, ami hűvösebb lett az eddiginél, és megremeg. Mintha... átcsapna rajta egy hullám.
Tulajdonképpen mi is ez a gyöngy? A csillagok állását mutatja, addig rendben van, de miért igazodik a víz állapotához is? Lehet, hogy ez a kis kacat ejt csapdába?
Vagy... én magam is a gyöngyben vagyok? És a gyöngyben lévő énem is fog egy apró gyöngyöt, és az abban lakozó énem is fog egy még apróbb gyöngyöt, és...
Akárhogy is, nincs időm ezen gondolkodni. Felsejlik bennem az öregember tanácsa, hogy az álmainkat szét kell törni, de mégis... mi van, ha ezzel magamnak is ártok? Szégyen, nem szégyen, nem tudok kiigazodni a mágusnő észjárásán.
Mégis cselekednem kell, méghozzá azt, ami régen az egyik kedvenc időtöltésem volt: kockázatot vállalni. Lesz, ami lesz, összezúzom ezt a valamit.
Bal kézzel előhúzom a buzogányt a reverenda alól, aztán nagy levegőt veszek, és a gyönggyel rávágok az egyik tüskéjére.
Istenem, csak most segíts meg.

Nem sok híja van annak, hogy felhorkanjon a Dylannek szánt magyarázaton, ugyanis számára az első lövés se éppen tűnt figyelmeztető jellegűnek. Amit aztán neki szán magyarázatul, arra már jár az értetlen szemöldökvonogatás, és már feltenné újabb kérdését, hogy ezáltal megtalálja valamelyikük logikájában a hibát, szemlátomást megérkeznek – az idegen rögtön az eléjük táruló látvánnyal kezd el foglalkozni.
- Itt fogom kidobatni magam – morog az orra alatt csendesen, ám vesz egy mély levegőt, megpróbálva fókuszálni arra, ami körülöttük található. A tisztáson ugyanakkor nincs nagyon mit nézegetni, és egy újabb homlokráncolást vált ki belőle, amint realizálja, hogy a hangok forrását hiába is keresi, ugyanis rajtuk kívül nincs it más. Úgy néz ki, mindezek a semmiből érkeznek; a szavakat sem igazán érti, köszönhetően halkságuknak, illetve a lantjátéknak, aminek ugyanúgy nincs fizikai tulajdonosa.
- Biztos, hogy jó helyen...? – kérdezne rá gyanakvón, amikor szeme sarkából észreveszi a mozgást. Ordafordítva fejét és figyelmét egyaránt már három alakot lát állni ott, mindegyikük arcát egy zsák takarja, értetlen pillantása pedig folyamatosan ugrál mindhármójuk között egészen addig, amíg meg nem érzi ujjai között egy számára idegen fegyvernek a markolatát. Ha lenézve látja, hogy ténylegesene ott van egy nyílpuska, akkor ledobja a földre, kicsit odébb maga mellett.
- Mi ez az egész? – fordul a maszkos felé összeszűkített szemekkel. – Ha azt akarod, hogy lőjünk, az minket tesz gyilkossá. – Legalábbis ezen a helyen. A külvilág számára ő maga már így is gyilkosnak számít, vagy még annál is rosszabbnak. – Kik ezek? – int az arctalanok irányába.

Csak a tréfa kedvéért tettem fel hangosan a kérdést, bár ebben a mágikus világban még azt is el tudtam képzelni, hogy a tükör válaszol, azonban nincs ilyen szerencsém.
Úgy látszik a további utat is magamnak kell kitalálnom és felfedeznem. Mivel figyelmesen megszemlélek mindent és a szobában nincs más a tükrön kívül, így természetes, hogy annak veszem szemügyre minden centiméterét. Ezért azonnal feltűnik, hogy a benne látott ajtó, nem ugyanolyan, mint, ami a valóságban becsukódott mögöttem. Ez teljesen díszmentes és sima volt, ráadásul azt a jellegzetes tükröződést sem láttam, amit egy ilyen tárgy produkált volna, ha foncsorozott üveg van benne. Olyat még nem láttam életemben, ami teljesen tiszta és sima lett volna…..
Meg akartam tapintani, hogy megbizonyosodjak a megérzésemről és ……. döbbenten rántottam vissza a kezem, ahogy egy másik kezet tapintottam.
- Mi a Pokol!
Persze nem rettenhettem meg, minden bizonnyal ez az út vezet tovább, így egészen előre léptem, szinte érintve az üveget és sokkal jobban belenyúltam a tükörbe, lesz, ami lesz.
- Szia….Én!

Astonien - Mikor megcselekedted, amit meg kellett cselekedned, a kristály hangos csörömpöléssel törött szilánkjaira. Ekkor pedig az égbolt is megrepedt. De nem csak az égbolt. A vízen, a homokon, de még a levegőben is körülötted repedések jelentek meg, s mire kettőt pisloghattál volna, a körülötted gondosan felépített illúzió is szilánkjaira hullott, felfedve a valóságot. Egy kis szobában álltál, melynek falain és padlóján is különös rúnákkal kevert máguskörök sorakoztak, halovány derengéssel tartva távol a sötétség kegyetlen karmait. Egy ajtó nyikordult meg mögötted, s mögötte egy lépcsősor állt, felfelé vezetve. Ezúttal az összes foka megvolt.

Alicia és Zivriahan - Az idősebb tünde lázadást mutató viselkedése láthatóan nem tetszett a körülöttük diskuráló hangoknak, hiszen mindenki hüledezni és pusmogni kezdett, de még a lanton játszott lágy dallam is megállt, ürességet hagyva a helyén.
- Hogy kik volnának ezek? Hát a lehetőségek. Egy valaki a Barátok ellensége. Veszélyes. Gyilkos! - ekkor a maszkos az alacsonyabbik utazó felé fordult. - Valaki fontosat ölt meg. Igazságtalanul. Letért az ösvényről, az ő saját útjáról, így bizonyára a Barátok is egyet értenek abban, hogy meg kell halnia. Lőjék le a gyilkost!
Felszólítása visszhangot vert a fákról, s a hangok is egyszerre kezdték kántálni a szavait, egyre erélyesebben, hogy a Barátokat döntésre kényszerítsék. Miközben azonban a kis démont figyelte a másik, valami árnyszerűséget látott meglibbenni a lába alatt. Mozoghatott az árnyéka, még ha a démon maga szoborként is állt, akárcsak a többieké. A túszoké és a maszkosé is lágyan ringott a kántálás ütemével.

Jozef - Ahogy minden erődet latba vetetted, hogy kezedet átnyomd a tükrön, úgy a tükörképed is pontosan ugyan akkora erővel nyomott vissza, keze a kezednek préselődött a tükör vonalán. Tükörképed mozgása tökéletes volt, egy pillantásnyit sem késett. Tükörképed mögött a fény pontosan olyan világosan izzott, mint a szoba feléd eső oldalán, ám a tükör mögötti oldal továbbra is éjszakában állott.

A széthasadó illúzió közepén állva azon lepődöm meg a legjobban, hogy életben vagyok.
Mikor kitisztul előttem a kép, először is gyorsan körülnézek, hogy van-e társaságom, de nem kell tartanom ilyesmitől: amennyire látom, éppúgy egyedül vagyok, mint eddig. Már az öregembert leszámítva, de mivel ő is csak szemfényvesztés volt, számít-e igazán?
Aztán természetesen meglátom a rúnaköröket. Na szép... nem tudtak volna valami olyan mágikus játékszereket iderakni, amikhez értek is? Vagy ha már más nem, legalább lennének mozdíthatóak, hogy esetleg közelebbről is meg tudjak barátkozni néhánnyal.
Akármilyen kitekert is legyen a helyzetem, mégis örömmel tölt el régi barátom, a lépcső látványa. Ráadásul ezúttal még csak nem is hiányos! Vajon ez azt jelenti, hogy...
Dehogy jelenti azt. Ennyire nem lehet egyszerű. Még azon se csodálkoznék, ha ez is csak egy illúzió lenne, és épp a tenger alatt fulladnék meg. De mivel egyelőre tudok lélegezni, ezt ki is használom: nagyot sóhajtok, és odalépek a rúnákhoz, hátha ki tudok belőlük hámozni valamennyit, annak ellenére, hogy elolvasni nem tudom. Hány van belőlük? Ugyanolyan az összes? Mi történik, ha megérintek párat? Ezekkel foglalkozom jelenleg, a lépcső megvár később is.
...remélem.

Az volt az első ötletem, hogy, akárki is áll a túloldalon és másol engem, bár egy illúzó is lehetett, akkor átrántom az én oldalamra, de mit érhetek el vele? Talán nem állná az utamat……..
Ám fogalmam sem volt, hogy mi történne igazából, így elsősorban erőszak nélkül szerettem volna átjutni. Mivel eddig is az vezetett mindig tovább, ha alaposan megfigyelem a környezetemet, most sem tettem másként.
Mind az én, mind a „tükörképem” oldala fényben úszott, ami „normális” is volt, de vajon mi van, ha a másik oldalról próbálkozom?
Hirtelen rántottam vissza a kezem és gyorsan megkerültem a tükröt, a sötét oldala felé és onnan igyekeztem átjutni.
- Na erre mit lépsz? - motyogtam magamban, mert nem felejtettem el, hogy egy próba résztvevője vagyok, vagyis igyekeztem nem elfelejteni.

A láthatatlan közönség hallhatóan nincs lenyűgözve attól, hogy ő nem hajlandó vért ontani, ami egészen nevetséges, mikor egy nekromantáról van szó. Nem mintha ezzel azt akarná bizonygatni, hogy nem mocskolta be a kezeit sose, de nem is óhajt beleavatkozni olyan ügyekbe, aminek nemhogy az egészét, de még csak a részleteit sem ismeri. Idáig is megvolt a háttérben, és a továbbiakban sem tervez ezen változtatni, idegenvezetőjük kényszerítő szavai pedig egyre inkább arra késztetik őt, hogy őbelé állítson nyilat. A jelenlévők közül úgyis csak ő egyedül tett veszélyességéről bizonyságot.
Dylan kérdésére kikéredzkedne belőle egy feltételezés, miszerint ez az ösvény valakinek az előre elrendelt életútját jelképezi, viszont ezt kissé ellentmondásosnak ítéli a korábban elhangzottakkal, hiszen azok alapján inkább tűnik úgy, hogy mindenkinek ugyanazt az ösvényt kell bejárnia. Azt viszont ő sem érti, miért gond, ha letérnek – elvégre az élet erről szól, nem? Hogy mindenki a saját útját tapossa ki ezen a mocskos, sebekkel teli földön.
Mint egy rosszul összeillesztett kirakós, olyan most ez, és meglehetősen bosszantja őt, hogy a talány nem akar összeállni.
- Ezt én sem értem – rázza meg nemlegesen a fejét Dylan második kérdésére. – Minket kész lettél volna abban a pillanatban lelőni, amint lelépünk erről az ösvényről, hát ennél a „gyilkosnál” miért nem történt meg? – int a három zsákozott felé, majd karba teszi a kezét, tartva egy kis szünetet. – Mi van, ha te öltél meg valaki fontosat, mert letért az útról? Vagy mi van akkor, ha te magad vagy a gyilkos, aki letért az útról? Elvégre te nem az ösvényen tartózkodtál, amikor találkoztunk – szűkíti össze a szemeit, így fürkészve tovább a maszkosat, és talán messzire megy a vádaskodással, nehéz ítélkezni úgy, hogy senkiről semmit sem tud. Egyelőre nem lepődne meg azon, ha a báránybőrbe bújt farkas esete bontakozna ki előttük, de ha ellenkezne és tiltakozna, akkor következőnek biztos leveteti a zsákot a foglyok fejéről, hogy beszéljenek. Ha már belekényszerítik őket a döntéshozatalba, az a minimum, hogy hagyják őket informálódni, hogy minden nézőpontot megismerhessenek, bár az, hogy az elítéltre szántak csak mereven állnak és várakoznak, csendben, nem könyörögve az életükért... Gyanús a számára, és egyedül a légzésnek tűnő mozdulat miatt nem állíthatja biztosra, hogy ők már holtak.

Alicia és Zivriahan - A maszkos nő nem tűnt úgy, mintha érdekelték volna a miértek. Kettőt perdült és a két utazó közé libbent, karjait széttárva.
- Aki az ösvényről letér, az kijárja azt. Új ösvényt jár, vagy szélesíti azt és utat csinál. Az úton pedig többen is elindulhatnak. A gyilkosság útja nem egy jó út, így azt el kell zárni. De akárki nem zárhatja el. A Barátoknak kell elzárnia, mert azok az ösvényen maradnak. Kérdéseitek odázzák a döntést és még több időt hagynak, hogy többen megleljék és járják a helytelen utat. - rövid szünetet tart és visszaperdül az összekötözött alakok mellé. - Mi nem látjuk, amit a Barátok látnak. Nem vagyunk rá képesek. Ezért kell a Barátoknak dönteni. Ki tért le az útról? Ki volt a gyilkos?

Astonien - Ahogy körbejársz és megvizsgálod a rúnákat, s a mágusköröket, arra lehetsz figyelmes, hogy semminek nincs értelme. Minden falon öt különböző kombinációval van felvésve tizenkettő különböző rúna és látszólag eltérő rúnakörök. Noha megesküdhetsz, hogy egy-egy rúnát már láttál valahol, azt, hogy melyik miért van oda vésve, ahol van, nem tudod leszűrni belőlük. Ahogy ujjaidat végigfuttatod rajtuk, melegséget érzel áradni belőlük, de nem eleget ahhoz, hogy ujjaidat megmelengesd velük.

Jozef - Ahogy mozogtál, a tükörképed is mozgott, s mikor átlibbentél a sötétségbe borult oldalra és visszanéztél a tükörre, az a sötétségben úszó oldalt tükrözte vissza az üres fallal és... nélküled. Kezed oly könnyedén mozdult át a lebegő tükrön, mintha csak egy ablak lett volna, s mikor átléptél rajta, pontosan ugyan ott találtad magadat, ahol elindultál. A kerek terem sötét oldalán, a lebegő tükörrel a közepén, most azonban tükörképed nézett vissza rád a sötét oldalra. A napfényben úszó oldalon továbbra is az az ajtó állt, amin beléptél.

Ki hitte volna, hogy semmi hasznosat nem találok? Mindegy, azért egy próbát megért. Próbálom megjegyezni a tizenkét szimbólumot, amik közül csak egy-kettő rémlik valahonnan, de tudom, hogy vajmi kevés esélyem van erre ilyen rövid idő alatt. Mert hogy nem akarok sokáig itt bámészkodni, az is biztos.
Egy pillanatra áthalad a fejemen, hogy hátha itt is az a megoldás, mint az előző feladatnál, és szét kell rombolni a rúnaköröket. Ki tudja? Talán az asszonyság jobban szereti az erőszakot, mint hittem...
...nem, természetesen nem próbálkozom ilyesmivel. Egyelőre.
Helyette feltápászkodom a rúnák mellől, és körülnézek a szobában. Biztos, ami biztos, körbejárom a falakat, végigtapogatva őket; inkább a tolvajösztönök vezérelnek, amik már ráneveltek, hogy egy ilyen ismeretlen helyen bárhol lapulhat meglepetés.
...hogy az a meglepetés jó vagy rossz, az már más kérdés.
Ha nem találok semmit, végre a lépcső felé fordulok. Vajon ezúttal milyen rejtélyeket tartogat? Megközelítem, de óvatosabb vagyok annál, mintsem vakon nekirontsak: lelassítom a lépteim, megtámaszkodva a falon, s egyik lábammal a másik után tapogatózva próbálok meg felmenni rajta, s csak akkor bátorodom fel kissé, ha felérek a feléig.
Már ha felérek. Ki tudja? Lehet, törött lábakkal zuhanok vissza a máguskörös szobába. Lassan már azon se lepődnék meg.