[Útvesztő] A magoi hét próbája

Furcsa érzés tapogatni ezt a nem létező vizet, főleg, hogy még meríteni se tudok belőle, így sajnos a megkóstolás ötletét is el kell vetnem. Kár, pedig érdekelt, milyen az íze... de talán jobb is, hogy nem sikerül. Ki tudja, talán még a végén én is megszűnnék létezni?
Mikor belegázolok, mintha csak a levegő ölelné körbe a lábaim: nem elég, hogy nem érzek semmit, még fel se fodrozom a víztükröt. Egyedül az tűnik fel, mintha kicsit magasabban lenne, mint eddig.
Várjunk csak! Hisz még pár lépést se haladtam a parttól, mélyen meg aztán pláne nem vagyok. Miként lehet az, hogy...
...de még a gondolatot se tudom befejezni, már látom, mi a gond. Két nagyranőtt hullám közeleg felém, mintha épp én lennék a célpontjuk (áh, jobban belegondolva tényleg én vagyok az). Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy valószínűleg lélegezni is ugyanúgy tudnék a víz alatt, mégis erőt vesz rajtam a túlélés ösztöne, ami valamiért azt magyarázza a fülembe, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Hogy ha türelmesen várok, az akár a halálomat is jelentheti, hiába utalnak a jelek ennek az ellenkezőire. Úgy tűnik, Hinderwald asszonyság szeret szabályok nélkül játszani.
Még jó, hogy én épp ezen a területen érzem leginkább otthon magam.
Lenézek a gyöngyre, ami hűvösebb lett az eddiginél, és megremeg. Mintha... átcsapna rajta egy hullám.
Tulajdonképpen mi is ez a gyöngy? A csillagok állását mutatja, addig rendben van, de miért igazodik a víz állapotához is? Lehet, hogy ez a kis kacat ejt csapdába?
Vagy... én magam is a gyöngyben vagyok? És a gyöngyben lévő énem is fog egy apró gyöngyöt, és az abban lakozó énem is fog egy még apróbb gyöngyöt, és...
Akárhogy is, nincs időm ezen gondolkodni. Felsejlik bennem az öregember tanácsa, hogy az álmainkat szét kell törni, de mégis... mi van, ha ezzel magamnak is ártok? Szégyen, nem szégyen, nem tudok kiigazodni a mágusnő észjárásán.
Mégis cselekednem kell, méghozzá azt, ami régen az egyik kedvenc időtöltésem volt: kockázatot vállalni. Lesz, ami lesz, összezúzom ezt a valamit.
Bal kézzel előhúzom a buzogányt a reverenda alól, aztán nagy levegőt veszek, és a gyönggyel rávágok az egyik tüskéjére.
Istenem, csak most segíts meg.

Nem sok híja van annak, hogy felhorkanjon a Dylannek szánt magyarázaton, ugyanis számára az első lövés se éppen tűnt figyelmeztető jellegűnek. Amit aztán neki szán magyarázatul, arra már jár az értetlen szemöldökvonogatás, és már feltenné újabb kérdését, hogy ezáltal megtalálja valamelyikük logikájában a hibát, szemlátomást megérkeznek – az idegen rögtön az eléjük táruló látvánnyal kezd el foglalkozni.
- Itt fogom kidobatni magam – morog az orra alatt csendesen, ám vesz egy mély levegőt, megpróbálva fókuszálni arra, ami körülöttük található. A tisztáson ugyanakkor nincs nagyon mit nézegetni, és egy újabb homlokráncolást vált ki belőle, amint realizálja, hogy a hangok forrását hiába is keresi, ugyanis rajtuk kívül nincs it más. Úgy néz ki, mindezek a semmiből érkeznek; a szavakat sem igazán érti, köszönhetően halkságuknak, illetve a lantjátéknak, aminek ugyanúgy nincs fizikai tulajdonosa.
- Biztos, hogy jó helyen...? – kérdezne rá gyanakvón, amikor szeme sarkából észreveszi a mozgást. Ordafordítva fejét és figyelmét egyaránt már három alakot lát állni ott, mindegyikük arcát egy zsák takarja, értetlen pillantása pedig folyamatosan ugrál mindhármójuk között egészen addig, amíg meg nem érzi ujjai között egy számára idegen fegyvernek a markolatát. Ha lenézve látja, hogy ténylegesene ott van egy nyílpuska, akkor ledobja a földre, kicsit odébb maga mellett.
- Mi ez az egész? – fordul a maszkos felé összeszűkített szemekkel. – Ha azt akarod, hogy lőjünk, az minket tesz gyilkossá. – Legalábbis ezen a helyen. A külvilág számára ő maga már így is gyilkosnak számít, vagy még annál is rosszabbnak. – Kik ezek? – int az arctalanok irányába.

Csak a tréfa kedvéért tettem fel hangosan a kérdést, bár ebben a mágikus világban még azt is el tudtam képzelni, hogy a tükör válaszol, azonban nincs ilyen szerencsém.
Úgy látszik a további utat is magamnak kell kitalálnom és felfedeznem. Mivel figyelmesen megszemlélek mindent és a szobában nincs más a tükrön kívül, így természetes, hogy annak veszem szemügyre minden centiméterét. Ezért azonnal feltűnik, hogy a benne látott ajtó, nem ugyanolyan, mint, ami a valóságban becsukódott mögöttem. Ez teljesen díszmentes és sima volt, ráadásul azt a jellegzetes tükröződést sem láttam, amit egy ilyen tárgy produkált volna, ha foncsorozott üveg van benne. Olyat még nem láttam életemben, ami teljesen tiszta és sima lett volna…..
Meg akartam tapintani, hogy megbizonyosodjak a megérzésemről és ……. döbbenten rántottam vissza a kezem, ahogy egy másik kezet tapintottam.
- Mi a Pokol!
Persze nem rettenhettem meg, minden bizonnyal ez az út vezet tovább, így egészen előre léptem, szinte érintve az üveget és sokkal jobban belenyúltam a tükörbe, lesz, ami lesz.
- Szia….Én!

Astonien - Mikor megcselekedted, amit meg kellett cselekedned, a kristály hangos csörömpöléssel törött szilánkjaira. Ekkor pedig az égbolt is megrepedt. De nem csak az égbolt. A vízen, a homokon, de még a levegőben is körülötted repedések jelentek meg, s mire kettőt pisloghattál volna, a körülötted gondosan felépített illúzió is szilánkjaira hullott, felfedve a valóságot. Egy kis szobában álltál, melynek falain és padlóján is különös rúnákkal kevert máguskörök sorakoztak, halovány derengéssel tartva távol a sötétség kegyetlen karmait. Egy ajtó nyikordult meg mögötted, s mögötte egy lépcsősor állt, felfelé vezetve. Ezúttal az összes foka megvolt.

Alicia és Zivriahan - Az idősebb tünde lázadást mutató viselkedése láthatóan nem tetszett a körülöttük diskuráló hangoknak, hiszen mindenki hüledezni és pusmogni kezdett, de még a lanton játszott lágy dallam is megállt, ürességet hagyva a helyén.
- Hogy kik volnának ezek? Hát a lehetőségek. Egy valaki a Barátok ellensége. Veszélyes. Gyilkos! - ekkor a maszkos az alacsonyabbik utazó felé fordult. - Valaki fontosat ölt meg. Igazságtalanul. Letért az ösvényről, az ő saját útjáról, így bizonyára a Barátok is egyet értenek abban, hogy meg kell halnia. Lőjék le a gyilkost!
Felszólítása visszhangot vert a fákról, s a hangok is egyszerre kezdték kántálni a szavait, egyre erélyesebben, hogy a Barátokat döntésre kényszerítsék. Miközben azonban a kis démont figyelte a másik, valami árnyszerűséget látott meglibbenni a lába alatt. Mozoghatott az árnyéka, még ha a démon maga szoborként is állt, akárcsak a többieké. A túszoké és a maszkosé is lágyan ringott a kántálás ütemével.

Jozef - Ahogy minden erődet latba vetetted, hogy kezedet átnyomd a tükrön, úgy a tükörképed is pontosan ugyan akkora erővel nyomott vissza, keze a kezednek préselődött a tükör vonalán. Tükörképed mozgása tökéletes volt, egy pillantásnyit sem késett. Tükörképed mögött a fény pontosan olyan világosan izzott, mint a szoba feléd eső oldalán, ám a tükör mögötti oldal továbbra is éjszakában állott.

A széthasadó illúzió közepén állva azon lepődöm meg a legjobban, hogy életben vagyok.
Mikor kitisztul előttem a kép, először is gyorsan körülnézek, hogy van-e társaságom, de nem kell tartanom ilyesmitől: amennyire látom, éppúgy egyedül vagyok, mint eddig. Már az öregembert leszámítva, de mivel ő is csak szemfényvesztés volt, számít-e igazán?
Aztán természetesen meglátom a rúnaköröket. Na szép... nem tudtak volna valami olyan mágikus játékszereket iderakni, amikhez értek is? Vagy ha már más nem, legalább lennének mozdíthatóak, hogy esetleg közelebbről is meg tudjak barátkozni néhánnyal.
Akármilyen kitekert is legyen a helyzetem, mégis örömmel tölt el régi barátom, a lépcső látványa. Ráadásul ezúttal még csak nem is hiányos! Vajon ez azt jelenti, hogy...
Dehogy jelenti azt. Ennyire nem lehet egyszerű. Még azon se csodálkoznék, ha ez is csak egy illúzió lenne, és épp a tenger alatt fulladnék meg. De mivel egyelőre tudok lélegezni, ezt ki is használom: nagyot sóhajtok, és odalépek a rúnákhoz, hátha ki tudok belőlük hámozni valamennyit, annak ellenére, hogy elolvasni nem tudom. Hány van belőlük? Ugyanolyan az összes? Mi történik, ha megérintek párat? Ezekkel foglalkozom jelenleg, a lépcső megvár később is.
...remélem.

Az volt az első ötletem, hogy, akárki is áll a túloldalon és másol engem, bár egy illúzó is lehetett, akkor átrántom az én oldalamra, de mit érhetek el vele? Talán nem állná az utamat……..
Ám fogalmam sem volt, hogy mi történne igazából, így elsősorban erőszak nélkül szerettem volna átjutni. Mivel eddig is az vezetett mindig tovább, ha alaposan megfigyelem a környezetemet, most sem tettem másként.
Mind az én, mind a „tükörképem” oldala fényben úszott, ami „normális” is volt, de vajon mi van, ha a másik oldalról próbálkozom?
Hirtelen rántottam vissza a kezem és gyorsan megkerültem a tükröt, a sötét oldala felé és onnan igyekeztem átjutni.
- Na erre mit lépsz? - motyogtam magamban, mert nem felejtettem el, hogy egy próba résztvevője vagyok, vagyis igyekeztem nem elfelejteni.

A láthatatlan közönség hallhatóan nincs lenyűgözve attól, hogy ő nem hajlandó vért ontani, ami egészen nevetséges, mikor egy nekromantáról van szó. Nem mintha ezzel azt akarná bizonygatni, hogy nem mocskolta be a kezeit sose, de nem is óhajt beleavatkozni olyan ügyekbe, aminek nemhogy az egészét, de még csak a részleteit sem ismeri. Idáig is megvolt a háttérben, és a továbbiakban sem tervez ezen változtatni, idegenvezetőjük kényszerítő szavai pedig egyre inkább arra késztetik őt, hogy őbelé állítson nyilat. A jelenlévők közül úgyis csak ő egyedül tett veszélyességéről bizonyságot.
Dylan kérdésére kikéredzkedne belőle egy feltételezés, miszerint ez az ösvény valakinek az előre elrendelt életútját jelképezi, viszont ezt kissé ellentmondásosnak ítéli a korábban elhangzottakkal, hiszen azok alapján inkább tűnik úgy, hogy mindenkinek ugyanazt az ösvényt kell bejárnia. Azt viszont ő sem érti, miért gond, ha letérnek – elvégre az élet erről szól, nem? Hogy mindenki a saját útját tapossa ki ezen a mocskos, sebekkel teli földön.
Mint egy rosszul összeillesztett kirakós, olyan most ez, és meglehetősen bosszantja őt, hogy a talány nem akar összeállni.
- Ezt én sem értem – rázza meg nemlegesen a fejét Dylan második kérdésére. – Minket kész lettél volna abban a pillanatban lelőni, amint lelépünk erről az ösvényről, hát ennél a „gyilkosnál” miért nem történt meg? – int a három zsákozott felé, majd karba teszi a kezét, tartva egy kis szünetet. – Mi van, ha te öltél meg valaki fontosat, mert letért az útról? Vagy mi van akkor, ha te magad vagy a gyilkos, aki letért az útról? Elvégre te nem az ösvényen tartózkodtál, amikor találkoztunk – szűkíti össze a szemeit, így fürkészve tovább a maszkosat, és talán messzire megy a vádaskodással, nehéz ítélkezni úgy, hogy senkiről semmit sem tud. Egyelőre nem lepődne meg azon, ha a báránybőrbe bújt farkas esete bontakozna ki előttük, de ha ellenkezne és tiltakozna, akkor következőnek biztos leveteti a zsákot a foglyok fejéről, hogy beszéljenek. Ha már belekényszerítik őket a döntéshozatalba, az a minimum, hogy hagyják őket informálódni, hogy minden nézőpontot megismerhessenek, bár az, hogy az elítéltre szántak csak mereven állnak és várakoznak, csendben, nem könyörögve az életükért... Gyanús a számára, és egyedül a légzésnek tűnő mozdulat miatt nem állíthatja biztosra, hogy ők már holtak.

Alicia és Zivriahan - A maszkos nő nem tűnt úgy, mintha érdekelték volna a miértek. Kettőt perdült és a két utazó közé libbent, karjait széttárva.
- Aki az ösvényről letér, az kijárja azt. Új ösvényt jár, vagy szélesíti azt és utat csinál. Az úton pedig többen is elindulhatnak. A gyilkosság útja nem egy jó út, így azt el kell zárni. De akárki nem zárhatja el. A Barátoknak kell elzárnia, mert azok az ösvényen maradnak. Kérdéseitek odázzák a döntést és még több időt hagynak, hogy többen megleljék és járják a helytelen utat. - rövid szünetet tart és visszaperdül az összekötözött alakok mellé. - Mi nem látjuk, amit a Barátok látnak. Nem vagyunk rá képesek. Ezért kell a Barátoknak dönteni. Ki tért le az útról? Ki volt a gyilkos?

Astonien - Ahogy körbejársz és megvizsgálod a rúnákat, s a mágusköröket, arra lehetsz figyelmes, hogy semminek nincs értelme. Minden falon öt különböző kombinációval van felvésve tizenkettő különböző rúna és látszólag eltérő rúnakörök. Noha megesküdhetsz, hogy egy-egy rúnát már láttál valahol, azt, hogy melyik miért van oda vésve, ahol van, nem tudod leszűrni belőlük. Ahogy ujjaidat végigfuttatod rajtuk, melegséget érzel áradni belőlük, de nem eleget ahhoz, hogy ujjaidat megmelengesd velük.

Jozef - Ahogy mozogtál, a tükörképed is mozgott, s mikor átlibbentél a sötétségbe borult oldalra és visszanéztél a tükörre, az a sötétségben úszó oldalt tükrözte vissza az üres fallal és... nélküled. Kezed oly könnyedén mozdult át a lebegő tükrön, mintha csak egy ablak lett volna, s mikor átléptél rajta, pontosan ugyan ott találtad magadat, ahol elindultál. A kerek terem sötét oldalán, a lebegő tükörrel a közepén, most azonban tükörképed nézett vissza rád a sötét oldalra. A napfényben úszó oldalon továbbra is az az ajtó állt, amin beléptél.

Ki hitte volna, hogy semmi hasznosat nem találok? Mindegy, azért egy próbát megért. Próbálom megjegyezni a tizenkét szimbólumot, amik közül csak egy-kettő rémlik valahonnan, de tudom, hogy vajmi kevés esélyem van erre ilyen rövid idő alatt. Mert hogy nem akarok sokáig itt bámészkodni, az is biztos.
Egy pillanatra áthalad a fejemen, hogy hátha itt is az a megoldás, mint az előző feladatnál, és szét kell rombolni a rúnaköröket. Ki tudja? Talán az asszonyság jobban szereti az erőszakot, mint hittem...
...nem, természetesen nem próbálkozom ilyesmivel. Egyelőre.
Helyette feltápászkodom a rúnák mellől, és körülnézek a szobában. Biztos, ami biztos, körbejárom a falakat, végigtapogatva őket; inkább a tolvajösztönök vezérelnek, amik már ráneveltek, hogy egy ilyen ismeretlen helyen bárhol lapulhat meglepetés.
...hogy az a meglepetés jó vagy rossz, az már más kérdés.
Ha nem találok semmit, végre a lépcső felé fordulok. Vajon ezúttal milyen rejtélyeket tartogat? Megközelítem, de óvatosabb vagyok annál, mintsem vakon nekirontsak: lelassítom a lépteim, megtámaszkodva a falon, s egyik lábammal a másik után tapogatózva próbálok meg felmenni rajta, s csak akkor bátorodom fel kissé, ha felérek a feléig.
Már ha felérek. Ki tudja? Lehet, törött lábakkal zuhanok vissza a máguskörös szobába. Lassan már azon se lepődnék meg.

Elégedetten néztem a …… tükörképem hiányra, amikor átsiettem a sötét oldalra. Úgy éreztem sikerült kijátszanom azt aki a próbát kitalálta, ezért gyorsan átléptem a tükörön keresztül a „másik” oldalra, hogy ne is legyen lehetőség a reagálásra.
Visszanézve már ott volt a másik énem, de úgy véltem, kissé elégedetlenebb, mint én magam vagyok.
- Úgy látszik gyorsabb voltam ….. magamnál is. – vigyorodtam el magam és megindultam a fényes oldalon lévő ajtó felé, ami, bár ugyanolyan volt, mint amin bejöttem, reményeim szerint mégis egészem máshová nyílik, tehát próbát tettem a kinyitásával.
Látható veszély nem fenyegetett, így ha az ötletem nem jött be, még mindig próbálkozhattam mással…….

Igazán bosszantó tényező, hogy a maszkos teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a kérdéseit, ami tovább növeli gyanakvását. A megválaszolatlanság cseppet sem vet jó fényt rá, elvégre gyilkossággal vádolta meg – erre csak kéne lennie néhány szónak a tarsolyában, hogy elterelje magáról a gyanút, de úgy néz ki, nem veszi a fáradtságot rá. Ha egyedül kéne döntést hoznia, minden bizonnyal ezt az útmániás alakot lőtte volna le, ugyanis túlságosan büdös neki az, ahogy beszél. Mint egy kultusz vezetője. Kicsit csodálkozik azon, hogy Dylan még nem tanúsított ellenszenvet iránta, főleg a bemutatkozása után, ám ha belegondol, meglehetősen vérszegény az, ahogy általánosságban reagál.
- Ti nem vagytok képesek rá? – akad fenn a vörös monológja végén. – Kik és mik vagytok hát, ha nem barátok? – szűkíti össze a szemeit. – Úgy emlékszem, barátként mutatkoztál be amellett, hogy az erdei ösvény őre vagy, hogyhogy nem látod így? – Gyanakvón fürkészi a nőt, de a maszkja miatt aligha fedezhet fel bármit is a mimikájából. Muszáj a hanglejtésére hagyatkozni, ami így, ábrázat nélkül, sokkal megtévesztőbb következtetésekhez vezethet. – Vedd le a maszkod. És arról a háromról is kerüljön le a zsák. Ha azt akarod, hogy a gyilkosok ösvénye lezáruljon, jól kell választanunk, ahhoz pedig látnunk és hallanunk kell azokat, akiket a zsák is rejt. Szóval vedd. Le – nyomja meg keményen az utolsó két szót.

Astonien - Tolvajösztöneid által kikényszerített keresgélésed nem járt sikerrel. A kövek laposan feküdtek a helyükön, szilárdan, mintha mindig is oda tartoztak volna, közöttük semmi, csak még kisebb kövek. Utad tehát a lépcsőhöz vezetett, amely készséggel állta tested ránehezedő súlyát, s amint az első fokra felléptél, gyertyák gyulladtak meg minden harmadik fok szélén, egészen a lépcsősor tetejéig, ahol egy különös ajtó állt. A lépcső felénél még akár könyvnek is lehetett volna nézni, hiszen úgy lett beborítva bőrrel és szegekkel, mint ahogyan egy könyvet fednek a mesteremberek. Kettő pánt is futott rajta keresztbe, egy gyertyafényben csillogó réz kilincset fogva közre. Ahogy közelebb értél láthattad is, hogy bizony komoly munkát fektethettek bele a bőr megmunkálásába, több helyen barázdált volt, a pántjaira mintha sötét cérnával mintáztak volna valamit, s a kopogtató helyére vékony rézlemezkékkel formáztak egy liliomvirágot.
Közelebb érve pedig hangok is megüthették a füledet, saját lépteid halk kopogásán kívül. Csattanások. Nehéz, fájdalmas ostorcsapások jöttek az ajtó mögül tompán, ütemesen.

Jozef - Lelkesen siettél az ajtóhoz vissza, mely pontosan ugyan olyan volt, amelyen beléptél, ám mikor kinyitni kívántad volna, az nem mozdult. Hiába feszegetted, vagy toltad, az zárva maradt. Ekkor feltűnhetett azonban, hogy mivel a tükörképeddel legutoljára a sötét oldalon találkoztál, a világos oldalon ezúttal nem volt jelen. A tükör egyszerű ablakként nyílt a túloldalán látható, pánt nélküli tölgyfaajtóra.

Alicia és Zivriahan - A két kalandor kérdései egyre szaporodtak, s a morajlások és kántálások egyre inkább elhalkultak, míg nem teljes némaságba nem burkolták a tisztást. A fák között az árnyak mozgolódni kezdtek, s ezúttal már mindkettőjük számára tisztán látszottak a hullámzó árnyékok az alakok alatt.
- Hát nem értitek, hogy nincs idő? - a maszkos nő hangja egyre vékonyabbá vált, ahogy beszélt. - Kérdeztek és kérdeztek és követelőztök és követelőztök és nincs aki lezárja az ösvényt és nincs aki áldozatot hozzon! Lőjjetek! A gyilkos itt van előttetek! De melyikük az? Ki az? - hogy azonban egy kérésnek legalább eleget tehessen, lerántotta a zsákokat a térdeplő alakokról, felfedve az arcuk teljes hiányát egy pillanatra.
A másik pillanatra azonnal árnyak kezdtek el táncolni az arcuk helyén, démoni mosolyt festve mindhármukra. Szemüket megformáló árnyaik még is szomorúnak tűntek, mint alantasnak.

Csalódott voltam, amikor az ajtót nem tudtam kinyitni. Szorosan zárva maradt, bárhogyan rángattam.
Mérges lettem és azt terveztem, visszamegyek a tükörbéli alakomhoz és számon kérem a szórakozásért, de mikor visszanéztem azt vettem észre, hogy a világos oldal most üresen tátong, nem volt ott senki és az ottani ajtó csábítóan hívogat.
Talán ez lesz a kijutás módja!
Felmerült bennem, hogy ha közeledem ismét megjelenik a tükörmásom, ezért gyorsan futottam és szinte fejes ugrottam a tükörben. Ha mást nem, reméltem a lendület feldönti azt, aki a másik oldalon áll…..

Nem mondaná magát a legnyugtalanabb elfnek ezen a vidéken, de az egyre erőteljesedő morajlás és annak hirtelen elcsendesedése most már kezd az ő idegein is táncolni, nem beszélve a megjelenő árnyékokról. A kísérőjük is már hallhatóan a határainál jár, kezdve elveszíteni a türelmét velük szemben, de továbbra sem óhajtja megadni a válaszokat a feltett kérdéseikre. Más helyzetben valószínűleg csak hátat fordítana ennek az egésznek és elsétálna, hiszen lényegében egy jó indok nélkül próbálják őt kényszeríteni egy olyan döntés meghozatalára, amihez semmi köze sincsen. Ismerve azonban a játékszabályokat, ezt nem teheti meg, mi több, a további kötekedésnek és érvelésnek sem látja értelmét, mert most már teljes meggyőződése, hogy nem jutnának előrébb – csak újabb figyelmen kívül hagyott kérések lennének ezek, hiába segítenék őket az ítélkezésben.
Hosszasan vesz levegőt, mielőtt belehergeli magát a torony ezen próbájába, hiába veti meg mérhetetlenül mélyen a megvezetéssel vegyített titkolózás ilyen formáját. Nem szabad engednie, most mást kell lépnie – döntést hoznia, ami már egy ideje kristályosodott az elméjében, de nem akart elhamarkodottan cselekedni. A vonások nélküli, pillanatra felfedett arcokkal viszont befejezettnek ítéli a mérlegelést, és a korábban eldobott nyílpuska mellé lépve felveszi az eszközt a földről.
Szeretné magát meggyőzni, hogy olyan meglátások vezetik őt az általa helyesnek ítélt irányba, mint például az, hogy sok esetben az áldozatok arca feledésbe merül, helyettük pedig a gyilkos ábrázata és neve marad a köztudatban. Szeretné azt állítani, hogy ez a feltételezés alátámasztja az eddigi megérzését, miszerint ártatlanokat lát maga előtt, de ha rettenetesen őszinte akar lenni magával szemben, akkor pusztán csak elege van a kényszerítő körülményekből.
És elege van a vörös loboncú nőből is.
- Köszönöm. Most már szerintem tisztán látok – ellenőrzi, hogy a nyílvessző a helyén van-e, azzal a kísérőjük felé emeli a fegyvert. A torony talán kiköpi őket ezzel a húzásával, de megengedi a maszkos alak mellkasa felé a nyilat - tőle ne merjen követelőzni senki.

A falak nem mutatnak semmi újat, s ez talán még természetes is, már ha egyáltalán tekinthetek természetesnek akármit ebben a toronyban. De az, hogy a lépcső kövei is segítőkészen pihennek a lábaim alatt, anélkül, hogy bármiféle kicsavart megoldásra kellene rájönnöm, igazán meglep. Nem ehhez vagyok hozzászokva.
Akárhogy is, minden bizonnyal közeledik a következő próbatétel. Ahogy meglátom az ajtót, kissé elgondolkodom, vajon szét tudom-e verni, ahelyett, hogy más módon veszem rá a kinyílásra, de persze nem próbálom ki: nem illene hozzám, hogy elsőre ilyennel kísérletezzek.
Ráér másodszorra is.
Ahogy közelebb megyek, hogy megvizsgáljam a szépen megmunkált, könyvszerű ajtót, zajokat hallok a másik oldaláról. Ösztönszerűen lelassítom a lépteim, hogy hangtalanná váljak, s csak reménykedem, hogy eddig nem vett észre, akárki is van ott...
...miket is beszélek? Most nem betörésen vagyok, jogosan jöttem be ide. Úgy-ahogy.
Mindenesetre kíváncsian, kissé aggódva figyelem a lomha csattanásokat. Talán ostorcsapások? Nem hallok jajveszékelést, így nem hiszem, hogy valakit vernének. Rárontsak? Udvariasan beköszönjek? Próbáljak más utat keresni? Elég nehéz úgy dönteni, hogy nemcsak azt nem tudom, ki van a túloldalon, de még azt sem, mit akar tőlem - vagy hogy nekem mit kellene akarnom tőle. Nagy levegőt veszek, s minél alaposabban megvizsgálom az ajtót. Bizony szép mestermunka, de most nem azért vagyok itt, hogy csodáljam: jeleket keresek, akár írást, szimbólumokat, vagy akármit, ami adhat bármi képet, miféle próbatétellel is állok szemben.
Aztán, ha semmi konkrét "ne gyere be, mert meghalsz"-jelzést nem találok, habozva megemelem a kezem, s ha a kopogtatót működésre tudom bírni, háromszor rácsattantok az ajtóra; egyéb esetben szokványosan, a kezemmel kopogtatok, határozottan.
Bármennyire is az ellenkezőjét diktálja az óvatosságom, nem veszem elő a fegyverem. Talán jobb lesz, ha nem mutatom magam harciasnak.
Majd várok. Várok, hogy történjen valami.

Jozef - Lábad nem hagy cserben, s nagy erőbedobásodnak köszönhetően a tükörhöz is hamar odaérsz, azon képes leszel úgy átugrani, hogy tükörképed nem állt az utadba. Könnyed mozdulattal érsz földet, s legalább oly könnyedén pattansz talpra is. Továbbra is a fény vesz téged körül, hátad mögött pedig a kör alakú terem sötét fele, kettő között a lebegő tükör, benne pedig a tükörképed figyel vissza. Annyi a különbség, hogy az ajtó különbözik attól, amin beléptél korábban és kilincse aranyszínben csillogott, ahogy közelebb értél. Körülötted a tavaszi szellő friss illatát érezhetted.

Alicia és Zivriahan - A fiatal kalandozó kérdésére nem érkezett válasz. Az árnyak csak remegtek, mintha a szél fújta volna őket, de a testek mozdulatlanok maradtak, egészen addig, amíg a nyílpuska hangos kattanással ki nem lőtte a nyilát. Egy pillanatra, mintha a démoni mosolyok elsimultak volna, majd mint a bábok melyeknek elvágták a zsinórjait, összeestek, s az árnyak szertefoszlottak. Csak hárman álltak a fakuló fákkal körülvett fakuló tisztáson. A tünde, a démon és a maszkot viselő látomás, akinek mellkasából a nyílpuskalövedék állt ki, s aki halk kacagással sóhajtott fel, majd meghajolt, s teste akár a víz, szétfolyt, hogy belőle egy ajtó formálódjon. Egy egyszerű tölgyfaajtó, ezüst kilincsel, ezüst pántokkal.

Astonien - Az ajtón nem láttál semmi különleges díszítést, sem pedig jelet, ami talán meglepő is lehet egy varázslatos toronyban, de így volt. Egy kopogtatót nem szereltek fel rá, így kezedet kellett használnod, hogy érkezésedet jelezd a túloldalt tartózkodónak. Három koppintás. Az ostorcsapások elhallgattak a kopogás idejére. Csend volt, s amíg várakoztál, az ajtón semmi sem változott. Csatt... csatt... csatt... Hallatszottak megint a nehéz ostorcsapások, ezúttal viszont nem az ajtó túloldaláról, hanem a hátad mögül. A levegő mintha megváltozott volna, kissé melegebb volt, lábad alatt nem a hideg kő, hanem a nyekergő padlódeszka, körülötted nem a szűk lépcsősor, hanem egy kisebb folyosó falai, amelyek a hátad mögött kiszélesedett egy nagyobb, ám továbbra is szegényesen berendezett szobára. Egy faház egyik kis szobájára, melyben kandallótűz ropogott, s azzal szemben egy szőnyegen térdelt egy sötét bőrű, kopasz férfi. Félmeztelen testét több régi seb takarta, hátát több friss is, melyet kezében tartott szegecselt bőrostorral sújtott újra és újra és újra. Vászonnadrágját már eláztatta saját vére, arcán még is nyugalom ült, ahogy barna szemeit a kandalló feletti aranykeresztre szegezte.
- Miért jöttél vissza varázsló? - hangja nyugalmat sugárzott, ám a nyugalma mögött halvány félelem remegett.

Megkönnyebbülésemre nem állított meg semmi és senki, így önkéntelenül vigyor kúszott az arcomra, hogy átvertem a mágikus tükörképemet. Most már az is látszott, hogy ez az ajtó különbözik attól, amin bejöttem és ez már jó jel.
Nem is haboztam, nem akartam megvárni, hogy valami megakadályozzon abban, hogy kijussak ebből a szobából és tovább kísértsem a próbára tevő mágus kreativitását és erejét.
Megpróbálom kinyitni az ajtót, az illatokból azt feltételezve, hogy a szabad égbolt vár a túloldalon.
- Akkor haladjunk!

Jozef - Az ajtó lassan, nehezen nyílott, s olajozatlan zsanérjai nem kívánták elrejteni mozgásuk hangját, ám ami a túloldalon állt, még a nyikorgást is túlharsogta: lángok. Az ajtó egy utcára nyílott, annak két oldalán lángokba burkolózott falusi házak álltak. A szalmatetők csak táplálták a tüzet, s nem is tellett sok időbe, hogy a pokolkatlan melege elérje az arcodat. Az utcán arc nélküli emberek menekültek, néhányan az egyik ház előtt gyűltek össze, melyet még nem emésztett teljesen magába a tűzvész, és próbálták betörni az ajtót. Nem tűnhettek banditáknak, csak egyszerű parasztos öltözködésű emberek lehettek. A ház ajtaja még sem nyílott. Az ablakokon kicsapott a láng, s a szél felkapta a hangokat. A fák ropogása mellett egy erőtlen sikítást vitt magával a késő esti szellő, egészen a füledig.
- Segítség...

A tényleges arc nélküli testek egy tompa puffanással összeesnek, mintha nem is ők maguk tartották volna saját súlyukat, és bár szeme sarkából valamennyire látja, ahogy az árnyékok szertefoszlanak, figyelme fókusza mindezek ellenére is az általa lelőtt alakon van. Mereven figyeli a maszkos idegent, aki egy darabig csak áll, nyíllal a mellkasában, nevetésére azonban megfeszül kissé, még mindig úgy tartva irányába a nyílpuskát, mintha lenne benne lövedék. Talán, ha erősen gondolna rá, ha odaképzelné, még materializálódna is egy újabb lövedék, ám úgy néz ki, nincsen rá szükség. Habár feszélyezi az, hogy még mindig mozog és hallhatóan igencsak jókedvű a halálosnak vélt sebesülés ellenére is, a meghajlását követő átváltozását figyelemmel kísérve némileg lazul a tartása egy megkönnyebbült sóhajtás kíséretében. Lejjebb engedi a fegyvert, amint ülepedett a gondolat, miszerint kialakuló frusztrációja ezúttal jó irányba vitte őt, aztán a tárgyat el is dobja – számára sok haszna nincsen ezen a próbán túl.
- Remélem, nem a belsőségei között fogjuk találni magunkat... – morgolódik, nem tudva kizárni a leggroteszkebb képet elméjéből, aztán Dylan felé fordul. – Kölyök, készen állsz továbbmenni? – érdeklődik, majd odalép az ajtó elé, kezét lassan az ezüstkilicsre helyezve amolyan jelzésértékkel, részéről indulhatnak tovább. – Ahogy nézem, hamarosan kifakul itt minden, így nemigen időzhetünk itt – néz körbe, és azon se csodálkozna, ha ennek a világnak a széle már elkezdett volna töredezni vagy teljesen járhatatlanná elmosódni.
Vár egy kis ideig, amíg társa válaszol, azzal a kilincs lenyomásával kinyitja az ajtót, hogy átléphessen a túloldalra, feltételezhetően egy teljesen más környezetben találva magát.

Semmi válasz.
Akárki is legyen odabenn, biztosan észrevett, hisz nem hallok ostorcsattogtatást; nem mutatja azonban jelét, hogy törődne velem.
Várok. Lassan vánszorognak a másodpercek, s már azon gondolkodom, betörjem-e az ajtót. Vajon a keményfa milyen könnyen engedne a buzogány ütéseinek? Igaz, ha betörnék, valószínűleg meg kellene küzdenem azzal a valakivel, azt pedig nem...
Csatt.
Most nem az ajtó túloldaláról, hanem a hátam mögött hallom a zajt, és nem tudom, honnan szedtem a lélekjelenlét utolsó szikráját, hogy ne pördüljek meg, előrántva a fegyverem.
Hogy került mögém...
Nem is...
Hogy kerültem ide?
Valamilyen úton-módon, az észrevételem nélkül átvarázsolt valahova máshova. De hogyan? És miért?
Viszonylag nyugodtan fordulok meg, és teszem meg azt a pár lépést, amivel a szobába kerülök. Közben gyorsan körbepillantok, hogy felmérjem a terepet: meglepően szegényes a berendezés, a kandallótűz mégis barátságos hangulatot ad az egésznek. Igaz, a térdelő, kopasz férfi, aki épp saját magát veri, jócskán visszavesz ebből a barátságos hangulatból...
Milyen bolonddal hozott már megint össze a sors?
Miért jöttem vissza? Tehát már voltam itt? És valamiért tart tőlem? Furcsa, én nem emlékszem semmi ilyesmire. Talán másvalakinek hisz? Nem lényeges: ahogy felém fordítja a tekintetét, azonnal rájön, hogy tévedett. Még az is lehet, hogy nekem ront az ostorával, bár nem úgy tűnik, mint aki különösebben harcképes állapotban lenne. Mégis, ha csak egy lehetőség van rá, el akarom kerülni a fizikai összetűzést.
Mindjárt rájön a tévedésére... hacsak...
Hacsak nem próbálok meg tenni ellene.
- Mert beszélni akarok veled. - veszem méltóságteljesre a hangom. Miután annyi időt eltöltöttem Isten bárányainak prédikálva, nincs nehéz dolgom. - Azt hittem, ez egyértelmű.
Vajon miért püföli magát? Meghülyült, vagy mi?