[Útvesztő] A magoi hét próbája

A gömb lebegett tovább, én pedig könnyed léptekkel elértem a polcig, ahonnan felröppentek a könyvek az előbb és mögötte megpillantottam felcsillanni valamit, ami talán érdekes lehet a tovább jutásom miatt.
Úgy véltem semmi zajt nem ütöttem és ezzel nem vontam magamra a mélységből semmilyen szörnyet, de az előbb is, csak pár perc múlva jelent meg a gólem, így talán van időm beugrani a könyvek mögé és elkerülni az ütését, bár jobb lenne, ha semmi nem jelenne meg.
Nagy levegőt vettem és egy hirtelen mozdulattal lesöpörtem annyi könyvet, ami elég volt ahhoz, hogy benyúljak vagy beugorjak, attól függően mennyire messze volt a csillogó valami.
Ha közel és meg tudtam ragadni, már vittem is és a gömb után ugráltam nagy léptekkel, ha messzebb volt, akkor meghúztam magam a polc mögött, ha volt annyi hely…….

Másik?
Felszökik a szemöldöke, nem értve, mégis hogy lehet nála még egy kulcs, de nem fog panaszkodni miatta – csak ne csapja laposra őket a tengerek mélységének egy csápja. Felkészül arra, hogy egy reménytelen szélmalomharcot vívva próbáljon időt nyerni Dylannek, amíg kinyitja a ládikát, de mire maga mellé szólítja egy zombiját, hirtelen kattanás visszhangzik és minden megáll körülöttük. Újabb értetlenség hullámzik rajta végig, miközben végignéz a megdermedt alakokon, az időbe fagyasztott haragos hullámokon, a lesújtani készülő, sikamlós karon.
A bűvös szelence kisvártatva magába szívja a környezetüket, megfosztva azt először a színétől, aztán a formáitól, és mintha mindez csak egy festményt takaró lepedő lett volna, úgy válik láthatóvá számukra a következő helyszín mágikus pecsétekkel borított falait. Újabb szemöldökvonogatás a válasz, ami már őt magát is kezdi kissé zavarni, egyre meggyőzöttebbé válva arról, hogy a toronyból ráncos homlokkal fog kilépni, annyiszor érzi a késztetést hol irritáltságának, hol értetlenségének kifejezését.
Füle rezzen, amint a kulcsok fémes csörömpöléssel esnek a földre egy rúna kioltódása után, majd egy másik is fényét veszti, hatását azonban nem veszi észre rögtön. Egy körbenézés ugyanakkor segít, Dylant megtalálva pedig realizálja a ládika porrá válásának tényét, ami még egy bizonyíték lehet a sikerüket illetően.
- Hát ez... Érdekes volt – préseli ki magából a finom megfogalmazást, még mindig kicsit zaklatottan véve a levegőt a feszültséget követően. Int is egyet, hogy visszaküldje mind a szellemet, mind a zombit a nemlétezés határára – jobb esetben egyelőre nem lesz szükség rájuk.
Már lépne a falakhoz, hogy elkezdje alaposabban szemügyre venni a rajtuk található jelöléseket, amikor egy olajozatlan ajtó sikoltó nyikorgása kezdi el füleit bántani.
- Úgy néz ki, arra kell mennünk – jegyzi meg egy undok grimasszal. – Nem lenne gond, ha még pár percet maradnánk? Szeretném kicsit jobban megvizsgálni ezeket a... rúnákat. Pecséteket. Bármi is legyen – int a halványan derengő vésetek felé.
Ha Dylant nem zavarja, hogy a továbbhaladásukban kicsit megvárakoztatásra kerül, körbejárja a kicsi szobát, húzva egy kissé a száját, hogy nem hozott magával néhány papírtekercset, amire felírhatja a jelöléseket. Muszáj lesz az emlékezetére hagyatkoznia, hogy később képes legyen felidézni őket, ugyanis a nekromanciával kapcsolatos varázskönyvét nem lesz hajlandó ilyesmivel megtörni.

Astonien - Ahogy a kapás alább hullik a csillagok közül, opálos, üvegszerű gyöngyként jelenik meg, amely nyitott kezedbe hullik bele. Tapintása hideg ugyan, de nem érzed vizesnek, hiába jött a vízből, súlya pedig mintha nem is lett volna. Ahogy elkaptad, a hullámverés hangja elcsendesedett, s az öreg halász is eltűnt a partról. Egyedül álltál a homokon, kezedben a törékeny, opálos gyönggyel, ahogy a csend súlya ismét ránehezedett vállaidra.

Jozef - A könyvek hangosan csapkodni kezdtek, mint a galambok, amikor megrázzák szárnyaikat, s azonnal szétszéledtek a könyvtárban, felfedve előtted az ezüstös színű kart, mely a polcok mögött, pont egy karnyújtásnyira volt a falra rögzítve. A szétröppenő könyvek azonban felkeltették a gömb figyelmét is, amely azonnal visszalibbent a polchoz, megállva mögötted. Fénye alig észrevehetően erősödni látszott, s a mélységből már hallani és érezni is lehetett a kőgólem közeledtét. Annak keze, már a perembe kapaszkodott, ahol te is álltál.

Zivriahan és Alicia - Ahogy a fiatal démon a földben kotorászott, ugyan azt a kulcsot találta meg csupán, amellyel a ládikát kinyitotta. A lépcsőhöz sietvén pedig láthatta, hogy gyertyákkal megvilágított egyenes lépcső vezetett fel egy kétszárnyú ajtóig, mely nem csak méretében, de intrikáltságában is igazán grandiózusnak mutatkozott. A faragott tölgyfa szárnyakat rézzel erősítették meg, de nem csak erősítésnek használták rajta a fémet. Csak nem egy egész erdőt kovácsoltak rá, íjjakkal és kardokkal, madarakkal és macskák körvonalával. Eközben a tünde nő is felmérhette a szobát, melyben kilyukadtak, s megcsodálhatta az arkán és a rúnamágia magas szintű ötvözésének eredményét, még ha mindennek a célját nem is érthette igazán. Azt azonban láthatta a pecséteken és a rúnákon, hogy igen precízen vésték őket a kövekbe, nem sokkal az után, hogy a torony megépülhetett.

Úgy véltem, hogy a kar meghúzása, ami a könyvek mögött rejtőzött, nem fog sok időbe telni. Annak azonban nem örültem, hogy a világító gömb, a könyvek csattogására visszafelé indult, bár a fény jól jött, de sejtettem, hogy a lyukból előkerülő szörnyek sem fognak sokáig késlekedni, mert felkeltik a figyelmüket.
Már hallottam is a mozgólódást, majd egy hatalmas kéz is megjelent a peremen………
Egy pillanatig sem késlekedtem, benyúltam a polc mögé, megrántottam a fénylő kart és perdültem is tovább, a perem másik oldalára, amerre a gömb haladt eredetileg, kitérve a gólem látóköréből. Az előbb is csak a könyvekre figyelt, azokat terelte a csapkodásával a helyükre, talán most sem figyel másra.
Mindenesetre, ha nem kényszerülök rá, nem óhajtottam szembeszállni vele, de addig elmenni sem akartam, míg ki nem derül, hogy mit nyitott ki a kar, addig próbálok meghúzódni az árnyékokban.

A kölyök előresiet – szinte már felelőtlennek mondaná túlzott kíváncsiságát, ám csak egy sóhajtásra futja tőle az előző próba élethű veszélyei után. Mindettől függetlenül azért ugyanúgy felteszi kérdését, kellően megemelt hangerővel, hogy a lépcső tetején is meghallja Dylan, egyelőre nem kívánva követni a példáját. Még egy kicsit maradna, legalább addig, amíg megnézi magának a jelöléseket.
Mire Dylan válaszol, és kisvártatva leszalad a lépcsőn, visszacsatlakozva hozzá, már a falak egy részén sikerült átfuttatnia tekintetét, még a kölyök kérdezősködése közben is zavartalanul folytatva a nézelődést.
- Hmh, nem. Nem úgy néz ki, hogy ebből bármi annyira ismerős lenne, hogy értsem is – néz körbe újra, csak a megbizonyosodás kedvéért. – Rúnamágia és arkánmágia ötvözésének tűnik – fordítja tekintetét kis társa felé. – Szeretném feltételezni, hogy ami kihúnyt, az az eddigi próbáinkat jelöli, de... Nem vehetjük biztosra – von végül vállat, a következő kérdésre kissé megemelve szemöldökét. – Hát... Van valamiféle tanárod, nem? Ha ő nem is ért hozzá, talán ismer valakit, aki kitanítana erre. Nekem... – elgondolkodik némileg. – Nekem csak szerencsém volt. Jókor voltam jó helyen – zárja rövidre a saját történetét, biztosra véve, hogy ez lenne Dylan kíváncsiságának következő tárgya. – Viszont mivel itt egyelőre nincs semmi, amit használhatnánk, menjünk föl – indul el a lépcsősor irányába, kényelmesen lépdelve fel annak fokain, már annak alján fürkészve, mi vár rájuk a tetején.
A fönt talált ajtótól erősen megkérdőjelezi, van-e elég erős ahhoz, hogy kinyissa – már ha egyáltalán nyitva van -, részben a mérete miatt, részben pedig a rézből készített megannyi részletének köszönhetően. Nem lehet kis súlya, és egy fájdalmas nyöszögést is megenged magának, amint elképzeli, mennyi erőfeszítést igényelne legalább egy millimétert is elmozdítani.
- Vajon újabb kulcskeresés lesz? – vakarja meg a fejét szájhúzva, viszont legalább óriási emberek nincsenek a környéken, akikkel a nyelvi különbségek miatt nem lehet szót érteni. – Remélem, nem egy tündék által vívott csata van mögötte – nevet kínosan, de közelebb lép, és lenyomja a kilincset, megkísérelve benyomni az ajtó egyik szárnyát.

Meglepően könnyedén elkapom az álmot, vagy legalábbis azt a gyöngyöt, amit az öregember álomként emleget. Igencsak meglepődöm, mikor kezem szárazat tapint: nem hittem volna, hogy ilyesféle furcsaságot fogok ki a vízből. Nem ez az egyetlen váratlan dolog azonban: ahogy sikeresen megragadom az álmot, elcsendesednek a hullámok, s mikor odafordulnék az öregemberhez, hogy eldicsekedjem neki, már csak a hűlt helyét látom.
- Öreg...? - szólalok meg bizonytalanul, inkább csak a meglepettségtől, de persze nem is számítok válaszra.
Megint egyedül vagyok.
Hát ez csodálatos.
Tanácstalanul ránézek a gyöngyre, amit még mindig szorongatok, aztán tekintetem végigfuttatom a víztükrön, nem látok-e valami különöset - bár ha eddig nem sikerült, nem hiszem, hogy most változna a helyzet. Felsóhajtok, és jobb híján tüzetesen megvizsgálom a kifogott álmot, hátha észreveszek rajta valamit, akármit, ami segíthet az irány keresésében. Ha nincs semmi ilyen, hát újból elindulok a parton, folytatva az utam ugyanarra, amerre eredetileg indultam. Hisz arra is pont annyi esélyem van megtalálni a következő szintet, mint az ellenkezőbe, nem igaz?

Alicia és Zivriahan - Amíg a kis démon az ajtót figyelte, mintha valami belső hívást érzett volna a látványtól. Halk suttogás, kérlelés, hogy nyisson be, de amikor visszament a társához, az érzés elmúlt. Mikor aztán mind a ketten felmentek, érezhették a tavaszi friss szellőt hátukon, s az ismerős, eső utáni táj illatát. Az ajtó kilincse gond nélkül lenyomódott, s a szárny is kinyílott, különösebb erőfeszítés nélkül, feltárva a túloldalán elterülő... erdei ösvényt.
Tölgy és bükkfák sorakoztak az ösvény két oldalán, borostyán takaróval, helyenként feltörekvő virágokkal és bokrokkal. Nem volt túl sűrű az aljnövényzet, de annyira ritka sem, hogy bárki le akarjon térni a kijelölt útról, s minden a hold fényében úszott. Az egyetlen dolog, amely kitűnhetett mindkettőjüknek, az egy kis tábla volt az egyik fa ágára lógatva kötéllel, melyen tünde nyelven csak ennyi volt írva: "Up there you find friend." (Odafent barátod megleled)
Ha a tünde nő figyelmes, láthatta is, mikor kinyitotta az ajtót, illúziót jelző karkötője derengeni kezdett.

Jozef - Gyors voltál, de nem eléggé. A kart, mikor meghúztad, hátad mögött hallottál egy éles kattanást, s mikor megfordultál, hogy a gólem ütése elől eltáncolj, láthattad, ahogy a hatalmas lény mellkasán egy lyuk tátongott, mely ablakként nyílt egy olvasószobára, ahol egy gyertya fénye világította meg a könyveket, a szőnyeget, a fotelt és az ajtót. Nem volt ám időd alaposan szemügyre venni, hiszen a gólem ütése erős volt és heves, belerengtek a könyvespolcok. Neked éppen csak sikerült elkerülnöd az ütését, ugyanakkor a gólem már nem bújt vissza. Mintha észrevette volna üres mellkasát és dühös csapkodásba kezdett, minek következtében a gömb, mely egyedüli fényforrásként szolgált a sötétben, hangos csörömpöléssel eltörött, meghagyva a teremtmény belső gyertyájának fényét, mint halovány derengést. De a gólem dühösnek látszott.

Astonien - Kérdésed visszhangként verődik vissza a körülötted kongó üres csendben, mintha a világ összeszűkült volna körülötted. A víz elsimult, nem mozgott már semmi. A csillagok az égen nem csillogtak tovább, fényük gyengülése, vagy erősödése nélkül álltak a helyükön, mint lámpások fényei. Amikor pedig a gyöngyöt tanulmányoztad, alaposságod azzal a felismeréssel jutalmazott meg, hogy a gyöngy felülete halovány fénypontokkal tarkított, mintha csillagok volnának.

Magamban sokadszorra átkoztam el a mágust, aki a lehetetlenségig nehezítette meg a dolgomat, aztán gyorsan bocsánatot kértem az Úrtól, bár tudtam, hogy nem vagyok őszinte…..
~ Hogy lehet egy ekkora, dühös behemót mellében bejutni, hogy közben ne csapjon agyon?~ jártattam az agyam, de nehéz úgy gondolkozni, hogy közben az elffia hatalmas öklöket kerülgessen.
És most nem egy ütéssel elégedett meg, hanem maradt és össze-vissza hadonászott. Ez még nem is lett volna olyan veszélyes, ha nem találja el azt a világító gömböt, ami eddig legalább fényt szolgáltatott.
~ Hát ez aztán remek! ~ kommentáltam magamban a rám szakadó sötétséget és az utolsó képként rám meredő indulatos gólemarcot.
Egyetlen fényforrás maradt, a gólem mellkasában rebegő gyertyaláng. Az utat nem téveszthettem el, csak a bejutásnak kellett villámgyorsnak lennie.
Éppen ezért több dolgot is csináltam egyszerre, remélve, hogy kitart az erőm. Igyekeztem beosztani a mágiám.
Egyrészt megzavartam a látását, másrész próbáltam elvakítani és remélni, hogy sérülést is okozok, még ha enyhét is, de meglephetem, másrész kihasználva a gyorsaságomat, elrugaszkodtam a vékony peremről és fejjel előre beugrottam a gyertya által kivilágított nyílásba.

Név: Operientes (Takarás)
Típus: Bűbáj (1/5 kör)
Erősség: II. (Papi ág - Fortis Dei)
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: Az ellenfél szemére mintha sűrű fátyol borulna, így elveszíti látása nagy részét, inkább csak körvonalakat, árnyékokat lát a körülötte állókból. Nem okoz teljes vakságot, de megnehezíti a barát és ellenség megkülönböztetését valamint a célzást is. Két körig tart.

Név: Sacra lux (Szent fény)
Típus: Bűbáj (1/3 kör)
Erősség: I.
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: Egy nagyon egyszerű ima, egy fénysugár csap le az égből, mely égési sérüléseket okoz az ellenfélen, a szövetségesek könnyű sebeit pedig begyógyítja. Démonok, vámpírok és élőholtak ellen többet sebez, protestánsok ellen viszont szinte semmit. A paptól függ kit jelöl meg ellenfélnek és kit szövetségesnek, így akár gyógyíthat az Átkozottakat is, ám ez komoly fájdalommal jár a célpontnak.

Név: Marsh Treading / Mocsárjárás
Típus: Passzív
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: A sötét tündék őshazája mocsaras terület, így megszokták, fürgén kell mozogjanak. 3. szinttől a sötét tündék képesek reflexszerűen elugrani lábuk alatt elrejtett csapdák, megbúvó ellenségek elől, valamint instabil talajon (természetes vagy mágikus eredetű) is tökéletesen képesek mozogni.

Alaposan szemügyre veszem a gyöngyöt, s észre is veszem a felszínén pislákoló fénypontokat. Akaratlanul is a csillagok jutnak eszembe, s ahogy felnézek az égre, majd vissza a gyöngyre, önkéntelenül is megpróbálom összehasonlítani a kettőt, vagy bármilyen mintát észrevenni bennük. A csillagok állását kellene leolvasnom, s abból rájönnöm a helyes útra? Na, akkor itt ragadtam, mert egyrészt nem értek az ilyesmihez, másrészt pedig mindössze kétféle választásom van a továbbindulásra: előre és hátra. Nem valami biztató.
Hacsak...
Miért volt száraz a gyöngy, mikor megfogtam? Maga a víz is csak egy újabb játék lenne?
Leguggolok, és bal kezem a vízbe merítem. Megpróbálok végigsimítani az alján, megragadva a vizes homokot, s ha már ott vagyok, közelebbről is megnézem magamnak a víztükröt: rejt bármi választ a számomra hirtelen jött békéjében? Ha szerencsém van, a hullámok elállta miatt jobban láthatom, mint előtte.
Ha pedig nincs szerencsém... nos, akkor nincs más választásom, mint továbbindulni.

A magyarázat hallatán felvonja egy kissé a szemöldökét, a jelölésekről Dylan irányába fordítva pillantását, szemlátomást nem igazán értve.
- Arra nem tart késznek, hogy ilyesmit elmondjon, de elküld egyedül egy nagy útra? – húzza össze a szemeit, ám nem kifejezetten azért, mert a kölyökre gyanakodna. – Remélem, nem adtál neki pénzt a tanításáért, mert nekem egyre inkább tűnik úgy, hogy a kíváncsiságodat kihasználva átvert és meglógott – vezeti vissza tekintetét a falakra, noha sok felfedeznivaló már nem maradt rajtuk. Amit lehetett, azt már kibogarászta, a többi számára egyelőre nem értelmezhető formák kavalkádja.
Felérkezve a lépcső fokain elfogja őt a benyitásra való késztetés érzése, ami egy kellemetlen borzongást küld végig a gerincén, érzékelve, hogy ez nem teljesen a saját megítéléséből fakad. Nem is nagyon kíván elkényelmesedni a tavasz illatának barátságos illúziójában, és bár okoz nem kevés kényelmetlenséget és szájhúzást, muszáj lesznek kinyitni az ajtót, ha tovább akarnak jutni. Félrelökdösi gondolataiból az óva intő szavakat és még magát az ódzkodást is, hogy megkíséreljen benyitni, ami – egészen nagy meglepetésére – meglehetősen egyszerűen megy. Még egy könnyebb lökés is elegendő lett volna.
Hirtelen kell megtorpannia, hogy a nagy lendület, amivel nekifeszülni tervezett az ajtónak, ne vigye őt tovább, ám amint megtalálja egyensúlyát, gyanakvón kezdi fürkészni az így eléjük táruló tájékot, egyelőre még az ajtóból. Első pillantásra nem úgy néz ki, mintha bármi veszély fenyegetné őket, sőt, az erdei közeg és a holdfény még meg is nyugtatja a maga ismerős hangulatával és illatával.
Elnyom egy sóhajtást, ahogy nyugtázza, ismét figyelmeztetnie kell magát párpercenként, hogy ne engedje le a védelmét, és már fordulna Dylan irányába hasonlóan figyelmeztető szándékkal, amikor ő nemes egyszerűséggel elszalad az erdő felé. Egy pillanatra elkerekednek a szemei az újabb felelőtlenség tanújaként, ám nem fárasztja magát felesleges bosszankodással, inkább csak... Elengedi. Természetesen egy újabb sóhajtással.
Ha egyszer nem lép bele valamilyen csapdába...
A maga részéről lassabban követi az ösvény adta irányt, nem kifejezetten bízva abban, hogy letérni bölcs döntés lenne. Meghagyja kis társának az ilyesfajta nézelődés csodáit – ő már volt eleget és élt eleget erdőben, újat jóformán már nem lehet neki mutatni azon belül, legfeljebb a varázshasználó fantáziája tudna az illúzió erejével valami különlegességet felmutatni. Mást így nem is kifejezetten csinál az út során – pusztán igyekszik szemmel tartani Dylant, és keresni az esetleges veszélyt, amivel meg kell birkózzanak. Mégsem engedheti meg magának, hogy megkönnyebbüljön.
A tábla láttán Dylan azonnal jelentkezik a rejtély felgöngyölítésére, mire csak megadón megemeli a kezeit.
- Persze, menj csak. Addig... – körbenéz. – Őrt állok...? Majd kiálts, ha baj van – támasztja hátát az egyik fa törzsének, keresztbe tett karokkal vizsgálódva addig, amíg Dylan ki nem elégíti kíváncsiságát a lombkorona sűrűjében.

Jozef - A hatalmas kőgólem csapkodására nem volt sok hatással az elvakítás, noha a bűbáj működni érződött, láthatóan nem célpontja csapkodásainak, kaotikus volt és erős. Néhány ütése leverte a kőperem több részét is, amin körbe lehetett menni a lyuk körül. Kiképzésednek és természetes adottságodnak hála, ezeket a kiszámíthatatlan támadásokat sikeresen el tudtad kerülni, így mikor a szent fény megjelent, s a gólem meglepettségét mutatva egy pillanatra megállt, karjait feje fölé emelve, az út szabaddá vált. Csak egy erős rugaszkodás kellett, s azonnal átsuhantál az alattad tátongó sötétség fölött, mint egy kilőtt nyílvessző, egyenest a kőgólem mellkasába nyíló ablakba. A lendület ugyan túl nagy volt, s érkezésedet a fotel tompította, tapintása bársonyos volt és puha. Mire felocsúdtál, az ablak, melyen érkeztél zárva volt, kilátni sem lehetett rajta. Csend volt és meleg, öreg könyvek illatával volt tele a szoba. Az ajtó zárja pedig hangos kattanással jelezte, hogy nyitva áll előtted.

Alicia és Zivriahan - Ahogy a fiatal kalandor kíváncsian keresi az ismerős virágokat, bokrokat, különös meglepetésben lett része. A virágok az egyszerű, erdei növények virágai, melyeket a mezők és az erdők közötti határon találhat a halandó, akár csak a bokrok és fák, ám mikor közelebbről akarja megnézni őket, azok mintha homályosak volnának. Enyhén áttetszőek is, akár egy régi emlék illúziója. Amikor viszont mászni kezd az egyik fa törzsén, az érezhetően kemény és göcsörtös, ahogy annak lennie kell. Mielőtt azonban feljuthatna a legelső ághoz, egy éles suhanással a fába csapódó nyílvessző állítja meg, néhány ujjnyival a feje fölött. Az idősebb tünde, ki őrt állt neki láthatta is, hiszen szemével állandóan a fenyegetést kereste, hogy egy magas, vörös hajú női alak áll az egyik közeli fa ágain, kezében egy vadászíjjal, a tündék jellegzetes öltözékét viselve, arcát ugyanakkor maszk takarta.
- Who are you, to walk in my woods? (Kik vagytok, hogy erdőmben jártok?) - érkezett a kérdés a maszkos idegentől, ahogy újabb vesszőt illesztett az idegre.

Astonien - Miközben kerested a hasonlóságokat a gyöngy és a csillagok között, még a te, tengerhez nem szokott szemed is könnyen megtudta állapítani, hogy a gyöngy felületén látható fénypontok tökéletes másai az égbolton látható fénypontoknak. A víztükör most csak mozdulatlanul állt, akár egy élő festmény. Amikor lehajoltál és kezedet belemerítetted, érezhetted az enyhe nyomsás és a hideget, de nem a nedvességet. Még hullámok sem gyöngyöztek kezed merülésekor. A homok a víz alatt úgy viselkedett, mint ahogy a homok szokott a víz alatt. Tapintásra ugyan az volt. De még is száraz. Akár csak a gyöngy.

Valami itt nem stimmel.
Hiába merítem bele a kezem a... tengerbe, mégsem érzem, hogy nedves lenne: érzem, hogy körülveszi valami, ami hideg, de ez biztos, hogy nem víz.
Mintha a víznek csak az üres helye lenne itt. Mintha valaki elfelejtette volna befejezni az alkotást.
Vagy talán szándékosan ilyen?
A zavarodottságom csak tetőzi, hogy bizony észreveszem: a gyöngy tökéletesen másolja az égbolt (?) csillagainak állását. Sajnos nem értek az asztronómiához, pedig szívesen megfigyelném, mennyire valósak ezek a csillagképek. Azzal kell hát dolgoznom, amim van, az pedig nem valami sok.
Összehúzott szemekkel vizsgálom a gyöngyöt, de igazából magam sem hiszem, hogy észrevennék rajta bármi újat. Már megmutatott mindent, amit tudott, a válasz darabjait nekem kell sorrendbe raknom.
Viszont csak nem hagy nyugodni a száraz víz gondolata. Mi lehet ezzel a cél? Mi van, ha valójában nincs is annyira lekorlátozva az utam, mint gondoltam? Ha több a lehetőségem, mint az előre meg a hátra?
Megvonom a vállam, ismét a tengerbe merítem a kezem, vizet merítek bele (legalábbis próbálok), és a számhoz emelem. Ha hideg, nyomása van, vajon milyen érzés, ha megiszom? Annyira természetellenes ez a víz nélküli víz, hogy önkéntelenül is teljes íztelenségre számítok, de sose lehet tudni. Ha sikeresen megkóstoltam, és nem estem össze holtan, nagyot sóhajtok, felállok, és belegázolok a sekély partmenti szakaszba. Tudom, hogy úgyse lesz vizes a reverendám, és mégis olyan nehéz nem tartani tőle.
Jobb lesz, ha minél hamarabb kijutok innen.

Egy enyhe meglepetés látszik az arcán, ami a következő pillanatban el is tűnik – végeredményben egy kölyök nem biztos, hogy teljesen felfogja a pénz tényleges értékét, hogy mennyi mindenre kell, mennyi minden függ attól, van-e nálad és mennyi.
- Végül is a tolvajlás is megoldás... – jegyzi meg egy vállvonással olyan csendesen, mintha csak magának szánná a szavakat. Ezt követően csendesen fürkészi a környéket, mozgást keresve a bokrok és fák között, ám egyelőre úgy néz ki, csak ők ketten vannak ezen a vidéken. Dylan sem úgy néz ki, mintha veszélyes dolgokba próbálna belenyúlkálni vagy csapdákat akarna felfedezni, így el is vezeti a pillantását már isányba egészen addig, amíg meg nem szólal. Újabb szemöldökvonogatás szavainak a jutalma, közelebb lépve hozzá a maga elővigyázatosságával, majd leguggol mellé, hogy ő is szemügyre vegye a „festett vidéket”.
- Hmh. – Csak ennyi reagálásra telik tőle, aztán a zsebébe süllyesztett vörös ékköves gyűrűjét előhúzza csak annyira, hogy derengő fénye látszódjon, majd visszateszi. A kezét nyújtja a jelenség felé, arra számítva, hogyha megérinti, akkor az ujjai átszaladnak az enyhén áttetsző formán, a kísérlet megtételét követően pedig feláll. – Nos, itt több az apró elem, mint a hajón. Nem lennék meglepve, ha az illúzió megteremtőjét sokkal jobban leterhelné ez, mint a nyílt óceán, ahol a hajón és a nagyra nőtt embereken kívül semmi más nincs. Továbbra is lenyűgöző, hogy ennyi mindennek a valósághű megteremtésére képes, de úgy látszik, megvannak az igencsak messzire terjedő határai így is – lép vissza az ösvény irányába, bízva abban, hogy a feltételezése elegendő lesz a kölyök számára, és még logikusnak is fogja találni.
A táblához érkezve már majdnem elhelyezné magát kényelmesen az egyik fának dőlve, amikor egy nyílvessző suhan el, egyértelmű figyelmeztetéssel állva bele a fába Dylan feje fölött pár centivel. Egy grimasszal összehúzza a szemeit, ahogy megkeresi a nyílvessző irányából az elkövetőt, ösztönszerűen húzva végig ujját az oldalán függő könyvön.
- Ki vagy te, hogy egy neked háttal álló gyereket veszel célba? – húzza össze a szemeit, angolul felelve az idegennek. – Nem láttam idefele jövet egy táblát sem, ami jelölte volna ezen terület birtokosát, de ha az itt emlegetett barát te lennél... – int a kiírás felé. -, akkor azt hiszem, a barátról alkotott fogalmunk jócskán eltér – teszi hozzá, és ha az idegen felhúzná az íját és célra tartaná, kész pár másodpercre megdermeszteni őt, amíg fedezékbe szaladnak.

Astonien - A gyöngyön nem vélsz semmi újdonságot felfedezni. Ugyan az a fényfoltokkal tarkított, igen törékenynek tűnő gyöngy, ami eddig is volt. A mozdulatlan vízbe, mikor belemeríted a kezed, továbbra sem tapasztalsz újat, amint viszont kimerítenél belőle, az mintha teljesen figyelmen kívül hagyná a kezedet. Kimerni képtelenség belőle, így inni sem nagyon lehet azt.
Ahogy lábaddal a vízbe gázolsz, az sem fodrozza fel, a távolban azonban mintha a horizont, kissé magasabban állna, mint korábban. De nem a horizont volt az, ami emelkedett, hanem a víz. Mind a két végtelen tenger felől egy-egy hatalmas hullám látszott közeledni. Kezedben a gyöngy megremegett, s mintha hidegebbé vált volna.

Alicia és Zivriahan - A gyermek felé lőtt vessző legalább annyira valóságos volt, mint a gyermek maga. Fából, tollakból és egy vas hegyből állt, noha a hegyét mélyen a fába is mélyesztette.
- A Magoi hét próbájának kalandorai? - hallatszott értetlenkedő kérdése az idegennek, mintha soha nem hallotta volna még ezeket a szavakat ebben a sorrendben. - Én vagyok az erdei ösvény őrzője. Barát. Ti barátok vagytok? Barátnak tűntök...
Kérdését feltéve íját leeresztette, tartása ernyedtebbnek tűnt, s nem várt sokat, egy szökkenéssel az ösvényen termett.

Azt hittem nem lesz gondom a gólemmel, hiszen elég jó kis bűbájokat idéztem rá, de megint csak rá kellett jönnöm, hogy nem lehet inni előre a medve bőrére, bár az is igaz, hogy most azért higgadtabban és magabiztosabban kezeltem a kialakult, veszélyes helyzetet, mint akár egy évvel ezelőtt is. Talán kezdek felnőni? Nekem ez már rég nem volt kérdés, de sokan megkérdőjelezték. Na, most kellett volna látniuk!
Úgy pattogtam a keskeny és lassan, - hála a gólem csapkodásának, - fogyatkozó párkányon, mintha nem lenne súlyom, várva a felkínálkozó alkalmat.
És igen! Az Úr fénye megadja ezt nekem – áldassék a neve! Már repültem is a gólem mellkasának szűk ablakszerű résébe és ruganyosam, de ajkaimon a varázslat kimondatlan szavaival gördültem lábra, igaz, kívülről nézve a fotellal való ütközés rontott a képen.
Úgy látszik az utolsó pillanatban ugrottam, mivel a nyílás be is záródott mög9ttem és én ott álltam egy könyvekkel teli, meleg szobában……egyedül.
Az ajtó felől kattanás hallatszott és mivel más út nem volt, csak arrafelé juthattam ki.
-Mit tartogatsz még nekem? – fintorodtam el, ahogy óvatosan kinyitottam.
Elképzelni sem tudtam, hogy a kocsmában látott alakok, egyáltalán, hogy jutottak be akármeddig is, nekem a Torony nem adta könnyen magát ……..

Habár továbbra is feszengve álldogál a fa mellett, amire Dylan felmászni készült, az idegen kevésbé ellenséges magatartására elemeli a kezét nekromanciával teli könyvének gerincéről. Gyanakvón fürkészi a vörös hajú alakot, még nem teljesen győződve meg annak békésebb szándékairól- vagy éppenséggel arról, hogy ne akarja őket megtámadni egy kicsivel később. Maszkkal az arca előtt nehéz megállapítani a szándékokat, és kissé bosszantja is, hogy nincs rálátása a mimikára. Sokat segítene a megítélésben.
Vet egy pillantást Dylanre – nem tűnik túlságosan megrázottnak attól, hogy kis híján lelőtték, és hiába a ténye annak, hogy mindez körülöttük pusztán illúzió, ilyen életszerűséggel a test maga könnyen kiválthat magától is fájdalmat, ha elhitetésre kerül forrásának valóságossága. Összességében mondjuk egészen meglepő, hogy a kölyök milyen jól tartja magát; nem számított rá, hogy ilyen fiatalon ennyire jól fogja viselni a torony belsejében uralkodó körülményeket, amik közül az első próba volt az egyedüli, mely nem fenyegette őket az  életük elvételével.
A magoi próbákat nem firtatja, majd kedves kis társa felvilágosítja az idegent erről, ha már ő hozta fel.
- Barátok, igen – biccent egyet, egyelőre próbálva felmérni, mégis mennyire primitív az előttük álló alak, ugyanis a szóhasználat alapján nem tűnik a legtanultabbnak, inkább a vadon szerelmesének, aki meglehetősen kevés időt tölt más elfek vagy emberek társaságában.  – Mit őrzöl itt? Mi van ennek az ösvénynek a végén, amit védeni kell? – int abba az irányba, amerre még az elején megindultak Dylannel.

Jozef - Ahogy az ajtót kinyitottad, hirtelen éles fény vakított el. Szél hangját hallottad, s ahogy szemed ismét képes volt magába fogadni a képet, az ajtó túloldalán egy óriási, kör alakú terem állt, kupolája csúcspontját szinte látni se lehetett szabad szemmel. Nagyobb, mint amekkora a torony lehetett, egy valóságos csarnok. Annak a közepén egy hatalmas fénygömb, nappal megegyező fényt bocsájtva ki magából a helyiség azon felére, amelyen éppen álltál, félhomályban hagyva a másik felét. Alatta, egy tükör. Nem volt hatalmas, de míves, csak egy egyszerű fém kerettel ellátott ovális tükör, mely lábakon nem állt, csak egy helyben lebegett. A szél hangja alább hagyott, s csönd telepedett rád. A tükörben önmagadat láttad, ahogy az ajtó becsukódott mögötted.

Alicia és Zivriahan - A vörös hajú tünde nő harsányan felkacagott, hangját a levelek visszhangozták.
- Az ösvényt őrzöm. Hiszen az előbb mondtam. Ami a végén van, azt nem kell megvédeni. Sőt! Barátokra vár! - íját vállára vetette és intett a kalandozóknak, hogy kövessék. - Most, hogy a Barátok ideértek, végre kezdhetjük. Gyertek! Nagy ünnepség lesz! Csak az ösvényről ne lépjetek le.
Ezzel hátat is fordított nekik, s megindult a fák között kanyargó kijárt csapáson.

Összehúzza a szemeit egy grimasz társaságában, amint a nő olyan hangos nevetésbe kezd, hogy szinte belezeng az erdő. Nem kifejezetten értékeli, hogy kinevetik a kérdését, elvégre mégsem azért tette fel, hogy aztán humorosnak lássák vagy humorizáljanak rajta. Ezen túl a válasz önmagában nem biztosít sok magyarázatot vagy felvilágosítást, ami külön bosszantja őt.
- Nem értem – rázza meg nemlegesen a fejét. - Miért kell az ösvényt őrizni? Ha a végén lévő dolgot vagy helyet nem kell megvédeni, akkor mit szolgál a felügyelete? – Feltételezné, hogy a nem kívánatos egyének elvezetése a teendője, de ha pusztán ennyi lenne, akkor nem lőtt volna azonnal rájuk figyelmeztetésként. Netalán a vadakat is elkergetné? Végeredményben, ha valami rituálét tartanak az út végén, nem meglepő, hogy az út őrzésére szükség van, hiszen így legalább a zavaró tényezőket mellőzhetik, amíg befejezik az eseményt, viszont ez továbbra sem magyarázat az ellenséges fellépésére. Bizonyára hiányzik még néhány darab a képből ugyanis még egyáltalán nem akar összeállni, miért kell az őrzés, ha nincs szükség a védelemre. A kettő mégiscsak kéz a kézben jár.
Vagy csak feleslegesen próbálom túlbonyolítani magamnak.
Afölött viszont nem tud szemet hunyni, hogy a vörös kérdezés helyett előbb engedett volna beléjük egy nyilat, így külön szkeptikus a mondandója és szándékai kapcsán. Nem lesz olyan könnyen meggyőzve és éppen ezért néhány lépés távolságot is tart tőle, néha elvezetve tekintetét a környezetre, majd vissza kísérőjükre.
Dylan kérdései lettek volna a következők, amik szöget ütöttek a fejében. Nem kifejezetten szeret ünnepségeken részt venni, és ha lenne rá lehetősége, biztos kihagyná – hírhedt hangulatromboló ilyen eseményekkor -, de megpróbálja tartani a száját és a látszatát, miszerint ő maga is örömmel vesz részt. Mégsem kéne, hogy emiatt csússzanak el, és ha már párszor sikerült tartania magát, méghozzá úgy, hogy közben egy nemeskisasszonynak kellett látszódjon, ezen alkalom már nem lehet akadály.

Sok mindenre felkészültem, de arra nem, hogy éles fénybe lépek az ajtón túl, amitől be kellett hunynom a szemem, ha nem akartam elvakulni, bár így aztán bárki kényelmesen keresztül is döfhetett volna, vagy agyoncsaphatott volna egy másik gólem, semmit nem láttam volna belőle.
A fény és a szél azt sejtette velem, hogy egy szabad területre jutottam, ám amikor végül hunyorogva kinyitottam a szemem, nem zöldellő füvet és a Napot láttam, hanem egy elképzelhetetlenül nagy csarnokot, benne egy ….hmm ….mesterséges Nappal?
Az egész hatalmas helyen nem volt más csak egy középen, velem szemben lebegő tükör, bár a túl oldalra nem láttam át, mert oda valamiért nem jutott fény……
Láttam, ahogy lassan becsukódik mögöttem az ajtó és ösztönösen mozdultam először hátra, de aztán inkább előre óvakodtam, mert az eszem az mondta: előre.
A szél hangja is elhalt és egy tű leesését is meglehetett volna hallani a rám telepedő csendben.
Mivel csak a tükör volt itt, így nem sok választásom volt, felé vettem az irányt, ráadásul talán onnan már a másik oldalra is átlátok.
Eszembe jutott egy régi mese és egy mosollyal a számon szóltam egyetlen társamhoz….
- Tükröm, tükröm, mond meg nékem, Magol van-e a környéken?

Alicia és Zivriahan - Ahogy az idegen tünde nő az ösvényen járt, türelmesen hallgatta a gyermek kérdését.
- Aki lelép az ösvényről, azt figyelmeztetem. Ha azok után is lelép, a nyílvessző már nem figyelmeztető célból fog repülni. - ezután a másikhoz címezte szavait. - Megvédeni azért kell, hogy ne lehessen több, egy ösvénynél. Ha kitapossák, úttá válik. Az utakat könnyen meglelik. Azok is, akik nem Barátok. Egyszerű, nem igaz? Megjöttek a Barátok! Kezdhetünk!
Ahogy a társaság haladt előre, a fák úgy kezdtek távolodni egymástól, mígnem egy tisztás alakult ki az erdő közepén. Beszélgetések zaja hallatszott, noha nem volt ott senki. Valaki egy lant húrját pengette lágyan, de a bárd sem volt sehol. A tisztás üresnek tünt a szemnek, de a fül mindent hallott. Ünneplés hangja lengte be a tisztást, majd lassan árnyak emelkedtek ki a földből, s három test jelent meg belőlük. Az egyik egy fiúgyermek volt, ember, fején zsákkal. A második egy lány gyermek volt, démoni farokkal, zsákkal a fején. A harmadik egy idősebb nő volt, egyszerű kötényben, zsákkal a fején, vörös haja még is kilógott alóla. Az kalandorok láthatták, hogy az alakok akár a szobrok álltak, mellkasuk még is emelkedett és süllyedt, mintha lélegeztek volna. A kalandorok továbbá érezhették egy nyílpuska kemény markolatát a kezükben, noha biztosak lehettek benne, hogy nem ők vették magukhoz.
- A gyilkos. - szólalt meg a tünde kísérő. - Melyik lehet ellensége a Barátoknak?

Jozef - Ahogy a tükörnek felteszed a kérdést, válasz nem érkezik. A terem túlsó fele tökéletes másának tűnik a fényben úszó felének, közelebbről megnézve pedig láthattad, hogy a hátad mögött álló ajtó eltér a tükörben magad mögött látott ajtótól. A fényes oldalon réz pántja van a tölgyfa ajtónak, a tükörben viszont egyáltalán nincsen pántja. Az is feltűnhetett, hogy a tükör képe tökéletesen tiszta. Sehol egy ujjlenyomat, sehol egy karc, sehol egy repedés, ha pedig hozzáérnél, hogy ezen változtass, ujjaid nem az üveg hidegét, hanem a kéz melegét és a bőr puhaságát éreznék.