[Útvesztő] A magoi hét próbája

A gömb lebegett tovább, én pedig könnyed léptekkel elértem a polcig, ahonnan felröppentek a könyvek az előbb és mögötte megpillantottam felcsillanni valamit, ami talán érdekes lehet a tovább jutásom miatt.
Úgy véltem semmi zajt nem ütöttem és ezzel nem vontam magamra a mélységből semmilyen szörnyet, de az előbb is, csak pár perc múlva jelent meg a gólem, így talán van időm beugrani a könyvek mögé és elkerülni az ütését, bár jobb lenne, ha semmi nem jelenne meg.
Nagy levegőt vettem és egy hirtelen mozdulattal lesöpörtem annyi könyvet, ami elég volt ahhoz, hogy benyúljak vagy beugorjak, attól függően mennyire messze volt a csillogó valami.
Ha közel és meg tudtam ragadni, már vittem is és a gömb után ugráltam nagy léptekkel, ha messzebb volt, akkor meghúztam magam a polc mögött, ha volt annyi hely…….

Másik?
Felszökik a szemöldöke, nem értve, mégis hogy lehet nála még egy kulcs, de nem fog panaszkodni miatta – csak ne csapja laposra őket a tengerek mélységének egy csápja. Felkészül arra, hogy egy reménytelen szélmalomharcot vívva próbáljon időt nyerni Dylannek, amíg kinyitja a ládikát, de mire maga mellé szólítja egy zombiját, hirtelen kattanás visszhangzik és minden megáll körülöttük. Újabb értetlenség hullámzik rajta végig, miközben végignéz a megdermedt alakokon, az időbe fagyasztott haragos hullámokon, a lesújtani készülő, sikamlós karon.
A bűvös szelence kisvártatva magába szívja a környezetüket, megfosztva azt először a színétől, aztán a formáitól, és mintha mindez csak egy festményt takaró lepedő lett volna, úgy válik láthatóvá számukra a következő helyszín mágikus pecsétekkel borított falait. Újabb szemöldökvonogatás a válasz, ami már őt magát is kezdi kissé zavarni, egyre meggyőzöttebbé válva arról, hogy a toronyból ráncos homlokkal fog kilépni, annyiszor érzi a késztetést hol irritáltságának, hol értetlenségének kifejezését.
Füle rezzen, amint a kulcsok fémes csörömpöléssel esnek a földre egy rúna kioltódása után, majd egy másik is fényét veszti, hatását azonban nem veszi észre rögtön. Egy körbenézés ugyanakkor segít, Dylant megtalálva pedig realizálja a ládika porrá válásának tényét, ami még egy bizonyíték lehet a sikerüket illetően.
- Hát ez... Érdekes volt – préseli ki magából a finom megfogalmazást, még mindig kicsit zaklatottan véve a levegőt a feszültséget követően. Int is egyet, hogy visszaküldje mind a szellemet, mind a zombit a nemlétezés határára – jobb esetben egyelőre nem lesz szükség rájuk.
Már lépne a falakhoz, hogy elkezdje alaposabban szemügyre venni a rajtuk található jelöléseket, amikor egy olajozatlan ajtó sikoltó nyikorgása kezdi el füleit bántani.
- Úgy néz ki, arra kell mennünk – jegyzi meg egy undok grimasszal. – Nem lenne gond, ha még pár percet maradnánk? Szeretném kicsit jobban megvizsgálni ezeket a... rúnákat. Pecséteket. Bármi is legyen – int a halványan derengő vésetek felé.
Ha Dylant nem zavarja, hogy a továbbhaladásukban kicsit megvárakoztatásra kerül, körbejárja a kicsi szobát, húzva egy kissé a száját, hogy nem hozott magával néhány papírtekercset, amire felírhatja a jelöléseket. Muszáj lesz az emlékezetére hagyatkoznia, hogy később képes legyen felidézni őket, ugyanis a nekromanciával kapcsolatos varázskönyvét nem lesz hajlandó ilyesmivel megtörni.

Astonien - Ahogy a kapás alább hullik a csillagok közül, opálos, üvegszerű gyöngyként jelenik meg, amely nyitott kezedbe hullik bele. Tapintása hideg ugyan, de nem érzed vizesnek, hiába jött a vízből, súlya pedig mintha nem is lett volna. Ahogy elkaptad, a hullámverés hangja elcsendesedett, s az öreg halász is eltűnt a partról. Egyedül álltál a homokon, kezedben a törékeny, opálos gyönggyel, ahogy a csend súlya ismét ránehezedett vállaidra.

Jozef - A könyvek hangosan csapkodni kezdtek, mint a galambok, amikor megrázzák szárnyaikat, s azonnal szétszéledtek a könyvtárban, felfedve előtted az ezüstös színű kart, mely a polcok mögött, pont egy karnyújtásnyira volt a falra rögzítve. A szétröppenő könyvek azonban felkeltették a gömb figyelmét is, amely azonnal visszalibbent a polchoz, megállva mögötted. Fénye alig észrevehetően erősödni látszott, s a mélységből már hallani és érezni is lehetett a kőgólem közeledtét. Annak keze, már a perembe kapaszkodott, ahol te is álltál.

Zivriahan és Alicia - Ahogy a fiatal démon a földben kotorászott, ugyan azt a kulcsot találta meg csupán, amellyel a ládikát kinyitotta. A lépcsőhöz sietvén pedig láthatta, hogy gyertyákkal megvilágított egyenes lépcső vezetett fel egy kétszárnyú ajtóig, mely nem csak méretében, de intrikáltságában is igazán grandiózusnak mutatkozott. A faragott tölgyfa szárnyakat rézzel erősítették meg, de nem csak erősítésnek használták rajta a fémet. Csak nem egy egész erdőt kovácsoltak rá, íjjakkal és kardokkal, madarakkal és macskák körvonalával. Eközben a tünde nő is felmérhette a szobát, melyben kilyukadtak, s megcsodálhatta az arkán és a rúnamágia magas szintű ötvözésének eredményét, még ha mindennek a célját nem is érthette igazán. Azt azonban láthatta a pecséteken és a rúnákon, hogy igen precízen vésték őket a kövekbe, nem sokkal az után, hogy a torony megépülhetett.

Úgy véltem, hogy a kar meghúzása, ami a könyvek mögött rejtőzött, nem fog sok időbe telni. Annak azonban nem örültem, hogy a világító gömb, a könyvek csattogására visszafelé indult, bár a fény jól jött, de sejtettem, hogy a lyukból előkerülő szörnyek sem fognak sokáig késlekedni, mert felkeltik a figyelmüket.
Már hallottam is a mozgólódást, majd egy hatalmas kéz is megjelent a peremen………
Egy pillanatig sem késlekedtem, benyúltam a polc mögé, megrántottam a fénylő kart és perdültem is tovább, a perem másik oldalára, amerre a gömb haladt eredetileg, kitérve a gólem látóköréből. Az előbb is csak a könyvekre figyelt, azokat terelte a csapkodásával a helyükre, talán most sem figyel másra.
Mindenesetre, ha nem kényszerülök rá, nem óhajtottam szembeszállni vele, de addig elmenni sem akartam, míg ki nem derül, hogy mit nyitott ki a kar, addig próbálok meghúzódni az árnyékokban.

A kölyök előresiet – szinte már felelőtlennek mondaná túlzott kíváncsiságát, ám csak egy sóhajtásra futja tőle az előző próba élethű veszélyei után. Mindettől függetlenül azért ugyanúgy felteszi kérdését, kellően megemelt hangerővel, hogy a lépcső tetején is meghallja Dylan, egyelőre nem kívánva követni a példáját. Még egy kicsit maradna, legalább addig, amíg megnézi magának a jelöléseket.
Mire Dylan válaszol, és kisvártatva leszalad a lépcsőn, visszacsatlakozva hozzá, már a falak egy részén sikerült átfuttatnia tekintetét, még a kölyök kérdezősködése közben is zavartalanul folytatva a nézelődést.
- Hmh, nem. Nem úgy néz ki, hogy ebből bármi annyira ismerős lenne, hogy értsem is – néz körbe újra, csak a megbizonyosodás kedvéért. – Rúnamágia és arkánmágia ötvözésének tűnik – fordítja tekintetét kis társa felé. – Szeretném feltételezni, hogy ami kihúnyt, az az eddigi próbáinkat jelöli, de... Nem vehetjük biztosra – von végül vállat, a következő kérdésre kissé megemelve szemöldökét. – Hát... Van valamiféle tanárod, nem? Ha ő nem is ért hozzá, talán ismer valakit, aki kitanítana erre. Nekem... – elgondolkodik némileg. – Nekem csak szerencsém volt. Jókor voltam jó helyen – zárja rövidre a saját történetét, biztosra véve, hogy ez lenne Dylan kíváncsiságának következő tárgya. – Viszont mivel itt egyelőre nincs semmi, amit használhatnánk, menjünk föl – indul el a lépcsősor irányába, kényelmesen lépdelve fel annak fokain, már annak alján fürkészve, mi vár rájuk a tetején.
A fönt talált ajtótól erősen megkérdőjelezi, van-e elég erős ahhoz, hogy kinyissa – már ha egyáltalán nyitva van -, részben a mérete miatt, részben pedig a rézből készített megannyi részletének köszönhetően. Nem lehet kis súlya, és egy fájdalmas nyöszögést is megenged magának, amint elképzeli, mennyi erőfeszítést igényelne legalább egy millimétert is elmozdítani.
- Vajon újabb kulcskeresés lesz? – vakarja meg a fejét szájhúzva, viszont legalább óriási emberek nincsenek a környéken, akikkel a nyelvi különbségek miatt nem lehet szót érteni. – Remélem, nem egy tündék által vívott csata van mögötte – nevet kínosan, de közelebb lép, és lenyomja a kilincset, megkísérelve benyomni az ajtó egyik szárnyát.

Meglepően könnyedén elkapom az álmot, vagy legalábbis azt a gyöngyöt, amit az öregember álomként emleget. Igencsak meglepődöm, mikor kezem szárazat tapint: nem hittem volna, hogy ilyesféle furcsaságot fogok ki a vízből. Nem ez az egyetlen váratlan dolog azonban: ahogy sikeresen megragadom az álmot, elcsendesednek a hullámok, s mikor odafordulnék az öregemberhez, hogy eldicsekedjem neki, már csak a hűlt helyét látom.
- Öreg...? - szólalok meg bizonytalanul, inkább csak a meglepettségtől, de persze nem is számítok válaszra.
Megint egyedül vagyok.
Hát ez csodálatos.
Tanácstalanul ránézek a gyöngyre, amit még mindig szorongatok, aztán tekintetem végigfuttatom a víztükrön, nem látok-e valami különöset - bár ha eddig nem sikerült, nem hiszem, hogy most változna a helyzet. Felsóhajtok, és jobb híján tüzetesen megvizsgálom a kifogott álmot, hátha észreveszek rajta valamit, akármit, ami segíthet az irány keresésében. Ha nincs semmi ilyen, hát újból elindulok a parton, folytatva az utam ugyanarra, amerre eredetileg indultam. Hisz arra is pont annyi esélyem van megtalálni a következő szintet, mint az ellenkezőbe, nem igaz?

Alicia és Zivriahan - Amíg a kis démon az ajtót figyelte, mintha valami belső hívást érzett volna a látványtól. Halk suttogás, kérlelés, hogy nyisson be, de amikor visszament a társához, az érzés elmúlt. Mikor aztán mind a ketten felmentek, érezhették a tavaszi friss szellőt hátukon, s az ismerős, eső utáni táj illatát. Az ajtó kilincse gond nélkül lenyomódott, s a szárny is kinyílott, különösebb erőfeszítés nélkül, feltárva a túloldalán elterülő... erdei ösvényt.
Tölgy és bükkfák sorakoztak az ösvény két oldalán, borostyán takaróval, helyenként feltörekvő virágokkal és bokrokkal. Nem volt túl sűrű az aljnövényzet, de annyira ritka sem, hogy bárki le akarjon térni a kijelölt útról, s minden a hold fényében úszott. Az egyetlen dolog, amely kitűnhetett mindkettőjüknek, az egy kis tábla volt az egyik fa ágára lógatva kötéllel, melyen tünde nyelven csak ennyi volt írva: "Up there you find friend." (Odafent barátod megleled)
Ha a tünde nő figyelmes, láthatta is, mikor kinyitotta az ajtót, illúziót jelző karkötője derengeni kezdett.

Jozef - Gyors voltál, de nem eléggé. A kart, mikor meghúztad, hátad mögött hallottál egy éles kattanást, s mikor megfordultál, hogy a gólem ütése elől eltáncolj, láthattad, ahogy a hatalmas lény mellkasán egy lyuk tátongott, mely ablakként nyílt egy olvasószobára, ahol egy gyertya fénye világította meg a könyveket, a szőnyeget, a fotelt és az ajtót. Nem volt ám időd alaposan szemügyre venni, hiszen a gólem ütése erős volt és heves, belerengtek a könyvespolcok. Neked éppen csak sikerült elkerülnöd az ütését, ugyanakkor a gólem már nem bújt vissza. Mintha észrevette volna üres mellkasát és dühös csapkodásba kezdett, minek következtében a gömb, mely egyedüli fényforrásként szolgált a sötétben, hangos csörömpöléssel eltörött, meghagyva a teremtmény belső gyertyájának fényét, mint halovány derengést. De a gólem dühösnek látszott.

Astonien - Kérdésed visszhangként verődik vissza a körülötted kongó üres csendben, mintha a világ összeszűkült volna körülötted. A víz elsimult, nem mozgott már semmi. A csillagok az égen nem csillogtak tovább, fényük gyengülése, vagy erősödése nélkül álltak a helyükön, mint lámpások fényei. Amikor pedig a gyöngyöt tanulmányoztad, alaposságod azzal a felismeréssel jutalmazott meg, hogy a gyöngy felülete halovány fénypontokkal tarkított, mintha csillagok volnának.