Miután bezárja Sebastian szobájának ajtaját, a kényszerített mosoly remegő szájszélekkel tűnik el az arcáról. Nehézkesen vesz levegőt, és reszketve engedi azt ki, a könnyek pedig egyből megtalálják útjukat lefelé az arcán.
Azt mondta neki, aludjon nyugodtan. Simogatásával rejtett, majdhogynem, mondhatni,
hazudott, hisz nem árulta el rémes aggodalmát…
Nem tudja visszafogni szipogását, amint Damien szobája felé halad. Most komolyan fel akarja ébreszteni? – jut eszébe, hisz a férfi nem ezt érdemli, hagynia kellene békén, éjszaka van, és ő mostanság már ilyenkor alszik mindig… De valamiért mégis idesétált, mintha csak várta volna, hogy az ajtó szinte sorsszerűen kinyíljon és egy hálóinges Damien álmosan, de készségesen kisétáljon rajta.
- Mi történt? – kérdi a sötételf kissé érces, ám tettrekész hangon, Mina pedig szégyenében inkább eltakarja az egész arcát.
- Nem tudom… nem tudom biztosra… nem tudok semmit – Elkeseredésében elvékonyodik az arca. Hirtelen két kezet érez a felkarján, ahogy Damien megnyugtató közelségével körbezárja remegő lényét.
- Hé… semmi baj. Megoldjuk. Ahogy mindent. Rendben?Bólogat és nagy nehezen előkényszeríti a szavakat magából, küzdve kételyei és rettegése ellen, hogy valami szörnyűt tett. Közben karon fogják és a folyosókon haladnak vele. Torkát szorongatja a kényszer, hogy csendben legyen, halkan, hisz mindenki alszik.
Idővel rájön: Damien a rózsakert felé halad vele. Hálás. Ott jó lenni, ott nem is zavar senkit…
A hűs esti levegő: megkönnyebbülés. Mélyet szív belőle. Igaz, hogy nemrég volt kint benne, ám akkor a séta vége felé már szinte kapkodta azt, és erőnek erejével próbálta mindezt elrejteni Sebi elől.
Miért nem hagyják a felnőttek, hogy a gyermekek tudják, mitől félnek?
Mert… mert… nem tudná mivel vigasztalni. Most nem. Olyannal nem, amiben teljesen biztos.
Köd a szemei előtt. A kényelmetlen, szúrós, szégyenteljes, rejteni való könnyek. Régóta azt hitte, hogy tudja irányítani őket, azaz visszafogni, de nem.
Bár halkra fogta a hangját, azonban amikor észreveszi, hogy az egyik rózsabokor tövében egy alak üldögél, hirtelen elhallgat Nem kell sokat találgatnia, ki az: a vékony, hosszúfülű tünde nem más, mint Alicia Zharis, kastélyuk vendége. Kérdőn tárja szét a karját, minden bizonnyal érdeklődve, Mina és Damien igényli-e a közelségét.
Mina diszkréten egy rózsabokor felé fordul, eltakart oldalán lévő kezével megtörli az arcát, hogy ne látszódjon nedvesnek, ha már így észrevették őket.
- Mi lenne, ha például felkeresnénk valakit, aki ért az ilyen szerkezetekhez? Biztos vannak szakér... oh. - halkul el Damien hangja, ahogy észreveszi: van, aki látja, hallja őket.
Mina kissé megemeli a kezét üdvözlésképp, ahogy udvarias mosollyal mozdul közelebb.
- Szép hajnalt, Alicia - szól egy mosollyal, amelyet sikerült felépítenie, voltaképp ragyogó arccal, talán csak a szeme gyűrődésein látszik már, hogy nem volt mindig rózsás a kedve. Lépteit kissé közelebb intézi, tekintete akaratlanul is a nő kezében tartott könyvre vetül, annak betűit próbálván dekódolni.
- Nektek is - biccent egyet válaszul, kissé gyanakvón fürkészve a párost.
- Minden rendben? Nem emlékszem, hogy ilyen korai séta a szokásaitok között lenne. Dennis mondott valamit? - találgat rögtön, megvonva a szemöldökét.
Mina behunyja a szemét, ahogy nagy levegőt vesz.
Damien szólal meg, óvatosan.
- Valóban nem szokványos, nos, találtunk egy érdekes... tárgyat, pontosabban Mina talált. - Elrontottam. Sajnálom. Annyira sajnálom. Mina összeszorítja a szemeit, és jobb kezével megérintve a homlokát takarja el az arcát. Lassan könnyek kezdenek szivárogni az ujjak alól.
Damien finoman átfogja a vállát.
- Hisz mondtam, hogy szerintem... - Nagy levegőt vesz.
- Wilhelmina úgy véli, hogy a tárgy... veszélyesebb, mint amennyire szerintem az. Amennyiben nem bánja - fordul finoman szembe vele
-, meg is mutathatjuk, hátha többen már többre megyünk azzal kapcsolatban, mi is lehet ez. Mina lassan megcsóválja a fejét, majd új mély levegőt véve elkezdi előszedni ruhája bugyrából a szerkezetet... de Damien megállítja.
- Ne itt!... Bocsánat. Úgy vélem, talán kevésbé nyílt helyen kellene megvizsgálnunk. Esetleg a könyvtárban? Alicia, aki eddig csak enyhén felvont szemöldökkel hallgatta őket, megvonja a vállát az ajánlatra.
- Ahogy nektek jobb.Damien lassan és kimérten meg is indul a helyiség felé, ahol Alicia szintén gyakran tartózkodik, és ilyenkor teljesen üres. Odabent Mina most már ténylegesen előszedi a dobozt. Egy fogaskerekekkel körberakott szerkezet, kényelmesen meg lehet fogni két kézzel.
Mina oda sem néz. Damien óvakodva átveszi a tárgyat, és az egyik oldalán lévő számlapjával Alicia felé mutatja fel. Azon egy tizenhármas szám áll.
Alicia egy ideig összeszűkített szemmel vizsgálja azt, majd még magasabbra emeli szemöldökét.
- Mi ebben olyan fenyegető? - fonja karba a kezeit.
Mina megkísérel koherens mondatokat fogalmazni a könnyein keresztül.
- Kint sétáltunk... Sebastiannal... valaki feküdt a földön, nem is tudom, talán... egy idősebb férfi volt, talán vaami volt a szívével, már nem élt... már... már elintéztük, hogy méltó temetést kapjon, a Gelbblume felévezető úton volt, még majd... írni kell leveleket... mindegy is... Ez volt nála, azt hittem, biztosan vagyontárgyak vannak benne, nem is láttam, hogy van rajta ez a... ez a.. számláló - itt kissé elcsuklik a hangja.
- Mikor hazajöttem, egyszer csak kattant egyet, és... előtte tizennégyet mutatott, most tizenhármat... De, mielőtt megérintettem, még nem mutatott semmit. Én csináltam. Ha otthagytam volna, akkor... most... nem tudom, mi történik, de biztos vagyok benne, hogy következő éjfélkor már csak tizenkettőt fog mutatni, és... Damien kezei megszorítják a vállát ismét, Mina pedig most már elbújik a vállán és próbálja lecsendesíteni hullámzó indulatait, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Szerintem bármi is legyen ez, inkább csak valamiféle olcsó trükk, vagy játékszer, esetleg valamiféle mágikus dolog... - De mi van, ha nem? Mi van, ha valami szörnyű történik? - kérdi a nő halkan, hangja kissé kiüresedett, a kétségbeesés fáradt nihillé halványult benne.
Alicia átveszi a dobozt egy mély sóhaj kíséretében.
- Nos, ha az megnyugtat titeket, nem érzek semmiféle mágikusat ebből – forgatja meg az ujjai közt.
- Mágikus fenyegetést így szerintem nem jelent – mondja, ám hangsúlyát nem viszi le. A mondat mintha befejezetlen lenne.
- Esetleg tanulmányozhatom kicsit közelebbről, természetesen a birtokotoktól távol – teszi végül hozzá.
Mina hirtelen abbahagyja a sírást, most jön rá, hogy eddig eszébe sem jutott, hogy Alicia meglehetősen hozzáértő az ilyen dolgokban.
- Ez... igazán nem akarok elvenni az idődből, de nagyon hálás lennék. Elnézést, csak... kissé megrémisztett, amikor éjfélkor... - Nem is biztos, hogy időhöz van kötve - nyugtatja Damien mély, halk hangon.
- Lehet, hogy valami mechanikus befolyás érte el, hogy váltson. Meglátjuk.- Ha fogaskerekekből és egyéb darabokból összerakott szerkezet, könnyen meglehet, hogy az elejtése, vagy hát... A test esése miatt váltott számot - bólint Alicia Damien felé.
- Az ilyen típusú eszközök ugyanúgy nem megbízhatóak, mint a bizonytalanul és tanulatlanul használt varázslatok. Könnyű elérni egy nem kívánt hatást - Alicia keze megmozdul, ám aztán végül marad úgy, ahogy van.
- Bocsánatot sem kell kérned, csak azt mondd, hol vizsgálhatom meg. A te és Sebiék biztonsága még mindig elsődleges -néz Minára.
Ő sietve megtörli a szemeit és kényszeríti magát a gondolkodásra. Egy ideig eltűnik az aggodalom az arcáról, majd újra megjelenik.
- És a te biztonságod? Ha valami baj történik, nem kellene, hogy... esetleg nálad robbanjon fel, vagy ilyesmi. Damien oldalra fordítva a fejét keresi a megoldást.
- Talán egy ketyerékhez jobban értő valakitől kellene megérdeklődnünk. Hellenburgban biztosan számos mesterember él. Viszont akkor, felteszem, te sem találkoztál még hasonló szerkezettel...- néz Aliciára.
- Valóban nem - nyugtázza Alicia, megrázva a fejét.
- A mágikus tárgyak kicsit más terület. Dolgok összerakása és szétszedése csak addig tartozik a készségeim közé, amíg, nos... Csontokról van szó - néz le a dobozra újra.
- Viszont ha el is indulnánk most, nem biztos, hogy időben találnánk valakit. Feltéve, ha éjszakánként tényleg eggyel csökken a szám és tényleg valaminek a visszaszámlálását jelöli.Mina szaggatott légzéséből nyilvánvaló, hogy Alicia szavai nem nyugtatták meg.
- És mi van, ha a számláló lejár, majd a doboz kinyílik és egy bolond bohóc ugrik elő belőle? - tárja szét a karját Damien, keresve Mina tekintetét, de csak a kézhátával találkozik, a nő ugyanis eltakarta a szemét ismét.
- Come on... a bácsi egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki el akarja pusztítani a világot. - Lehet, hogy ő sem tudta, mi ez. Lehet, hogy rákényszerítették, hogy nála legyen. Vagy csak találta. És egyébként is, a látszat gyakran csal - érvel Mina.
- Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen kicsi eszköz képes legyen bárminemű jelentős pusztítást végezni - tárja szét Alicia a kezeit. Persze. Nyilvánvaló, hogy nem gondolják akkora fenyegetésnek. Ettől tartott. Hogy bolondnak tartják, nem hisznek neki…
- Mint mondtam, mágiát nem érzek belőle, ami szerintem jócskán lejjebb visz a veszélyességéből – emeli állához a kezét a nekromanta.
- Azt sem igazán érteném, miért kényszerítették volna másra, hacsak nem azt hitték, hogy elátkozott. …De az is lehet, hogy csak egy határidős üzenet van benne - próbálja visszaterelni derűlátó irányba a történetet, minden bizonnyal látva, hogy Mina az összeomlás szélén egyensúlyoz.
- Határidős üzenet... érdekes - Damien az állához érinti a kezét, de a kimerültség és aggodalom inkább tükröződik az arcán, mint érdeklődés. Talán kivehető a tekintetéből, hogy ilyenkor többségében aludni szokott azért.
- Akármi is ez, nem lehet olyasmi, amit ilyen képzett mágusok ne oldanának meg. Vagy... valaki, aki jobban ért hozzá. Ha a következő éjfélkor megint vált a számláló, már tudjuk, milyen gyakran teszi. Addig kereshetünk mesterembert, aki talán kinyitja nekünk. Ha ez sem jön össze... akkor biztos helyre elrejtjük. - És ha ez sem... - A tizenhárom nagy szám, Mina. Most, egyelőre, Sebastiannak holnap egy kipihent anyukára lesz szüksége. A többit bízd rám. Rendben? Mina mély levegőt vesz. Lassan bólint a kezei mögött.
- Bocsássatok meg... és... köszönöm- mondja halkan, majd fölkel, kicsit igazgat a ruháin.
- Elnézést, hogy feltartottalak titeket. - azzal fejét kissé a szokásosnál lejjebb tartva elhagyja a szobát. Damien lassan beszív, majd kifúj egy adag levegőt, és pár pillanatra becsukja a szemét.
- Neked is pihenned kéne. – töri meg Alicia halk hangja a beálló csendet.
Kisvártatva bólint párat.
- Fogok - fordítja oldalra a fejét.
- De... ezt én is mondhatnám - mosolyodik el halványan.
- Arra gondoltam, a legjobb volna talán... megsemmisíteni ezt a valamit. Valahogyan. Valószínűleg sokkal inkább egy értelmetlen kis játék, mint bármi veszélyes, de... valamiért nagyon a lelkére vette. - Mégiscsak egy holt mellett találta - von vállat a nő.
- Kíváncsi lennék, mit rejt, de megértem az elővigyázatosságot. Az elpusztításához viszont nincsenek meg a készségeim – adja vissza a dobozt Damiennek, aki ölébe rejti azt.
- Azt akkor inkább rád bíznám.- Mennyi időbe telne bármit kiderítened róla? Talán tehetünk egy próbát.Alicia egy ideig elgondolkozva méregeti a tárgyat, majd újra a férfira néz.
- Nehéz megmondani. Ha egy nap alatt nem sikerül semmit csinálnom vele, akkor valószínűleg a következő napon se leszek okosabb, hiába ülnék fölötte.- Talán egy nap belefér. Ha valóban tudnál rá szánni az idődből. Cserébe megválaszthatod az összes jövő heti fogást... - Ez úgy hangzott, mintha Mina mondta volna.
-... vagy rendelhetek egy polcnyi könyvet Hellenburgból. Amit kívánsz. - Megválaszthatom a fogást, mert én fogom főzni? Ebben az esetben sok-sok szenet fogunk enni – Damien halkan felnevet a szurkálódásra.
- Nincsenek különösebben kívánságaim, de amit tudok, megteszek.- Nem szükséges főznöd. Kaphatsz egy listát, és rámutatsz arra, amelyik vonzó. Vagy kitalálsz valamit, ami az. Persze Alicia nem nemesi udvarban nőtt fel. Valószínűleg nemhogy ilyen igényei nincsenek, hanem ötletei sem lennének a magvakkal, körettel, zöldségekkel és különféle húsfélékkel variált fogásokhoz.
- De értem. Nos, minden percért, amit erre szánsz, hálás leszek. És a legboldogabb, ha kiderül, hogy tényleg csak valami badarság az egész. De azért legalább védőfelszerelésben tedd, hátha az arcodba robban valami.Damien halkan felnevet.
- Nem szükséges főznöd. Kaphatsz egy listát, és rámutatsz arra, amelyik vonzó. Vagy kitalálsz valamit, ami az. Persze Alicia nem nemesi udvarban nőtt fel. Valószínűleg nemhogy ilyen igényei nincsenek, hanem ötletei sem lennének a magvakkal, körettel, zöldségekkel és különféle húsfélékkel variált fogásokhoz.
- De értem. Nos, minden percért, amit erre szánsz, hálás leszek. És a legboldogabb, ha kiderül, hogy tényleg csak valami badarság az egész. De azért legalább védőfelszerelésben tedd, hátha az arcodba robban valami. – Megegyeztünk.***
- Meg… megsemmisítettétek? – kerekednek hatalmasra Mina szemei, ahogy sziklák gördülnek le a szívéről.
Damien röviden bólint egyet.
- Meg. Még a legerősebb fa és fém is tud… törni. És nem történt semmi. Láthatod, egy karcolás sincs rajtunk… Nem robbant az arcunkba semmi, és tudtommal nem hallatszott sehonnan nagy robaj. A világ biztonságban – fűzi össze a kezeit maga előtt.
Te jó ég, ennél még egy kisgyermek is jobban tud hazudni… – gondolja közben.
Ez persze nem fest túl jó képet a kisgyermekekről.
Mindenesetre Mina elképesztően hálás lett, s végre nyugodtan folytatta a napját. Kirobbanóan kedves és érzelmes volt a kisfiával, a szolgálókkal is – még inkább, mint általában. Nevetni kezdett újra és élénk csillogással a szemében tekintett a világra maga körül.
Damien tehát elérte feladatát.
Egy gond maradt – a doboz még mindig érintetlen volt. Valóban megpróbálták elpusztítani – mindenféle eszközzel nekiestek, falnak vágták, tekergették, prcíziós mozdulatokkal, zártörésre alkalmas felszereléssel bontogatták, ám az sehogy nem adta meg magát. Ki tudja, milyen anyagokból készült valójában, vagy milyen mágia védi… ám az tény, hogy most már muszáj vele kezdeni valamit.
Ugyanis, ha véletlenül mégis valamiféle pokolgép lenne, és Minának igaza van, és valami rossz történik – Damien sosem bocsátja meg magának, hogy nem tett meg mindent ennek megelőzése érdekében. Nem beszélve arról, hogy Mina sem bocsátaná meg neki.
Nincs más hátra. Fel kell keresni szakértőket.
A gelbblumei mesteremberek sajnos szintén nem tudták felbontani a szerkezetet. Kaptak egy kevéske pénzt kompenzációként, amiért Damienék jó pár órájukat elpazarolták arra, hogy végül ne érjenek el semmit, viszont így szegény emberek nem haladtak az általános megrendeléseikkel.
A környező többi falut is meglátogatják, amely idő alatt a napok csak telnek és telnek, a számlapon pedig a szám egyre kisebbet mutat: valóban minden éjféllel egyre közelebb jut a nullához…
Egyelőre még nem fogott szagot, pedig Damien szinte folyamatosan utazgat. Szerencsére a nőt lefoglalják a gyermekek. Damien még azt is elérte, hogy Dennis új projektbe kezdjen, amit valamiért kedve is támadt Minának lelkesen bemutatni, és tanácsokat kérni vele kapcsolatban.
Valószínűleg rég érezte ennyire pocsékul magát amiatt, ahogyan a körülötte levőket manipulálja – ez ugyanis elfogadottnak érződött Seamus Fairbranch személyével kapcsolatban, viszont jóval kevésbé érződik annak a számára igencsak fontosakkal kapcsolatban…
Értük teszem. Ha nem tettem volna, nem aludna, nem enne és rettegne. Az nem tenne jót sem Dennisnek, sem Sebastiannak, sem senkinek az udvarban…A napok teltével világossá válik, hogy a kisebb falvak órásmesterei nem fogják tudni megoldani a rejtélyes ereklye titkát.
Nincs más hátra. Egy nagyvárosra van szükség.
Hellenburgra.
Alicia szívesen segít, így csatlakozni kíván Damienhez az úton… amely útról Mina úgy tudja, hivatalos, papíros ügyletek.
Indulás előtt lelkükre köti: ha a hellenburgi piacon járnak, hozzanak valamivásárfiát Sebinek.
Halványan nevetve int búcsút nekik, ahogy Damien és Alicia elhagyják a birtokot a fogaton.
Damien kifújja a levegőt.
- Nagyon remélem, tényleg csak egy buta játékszer… Az elmúlt órák alatt már őrá is ragadt kissé az irracionális félelemből, de inkább kimerült. Nem gyakran titkol bármit Mina elől.
- Nos, én is, bár már annyi frusztrációt okozott, hogy nem tudom, mit gondoljak – morogja Alicia.
- Elképzelésem sincs, mégis hogy lett ez összerakva, hogy ne lehessen sehogyan sem szétszedni – húzza a száját.
- A fogattal még odaérünk szerinted? - Hellenburgba?- húzza fel szemöldökét, mely enyhén aggódó ráncot vet homlokán.
- Oda. Kérdés, hogy a hozzáértő valakit megtaláljuk-e és talál -e ő valamit. - Hát, veszteni nem veszítünk semmit – sóhajt Alicia, s Damien utána hagyja is elterjedni a csendet, mely fojtogató, ám alternatívát nem lát rá. Némileg bánja, hogy magával rángatta a nőt erre az útra, viszont voltaképpen annyira nem is ő győzte meg, a saját szándékából jött.
Igyekszik a vadászatkor, vándorláskor tanult módokon megnyugtatni a szervezetét és pihenni, amíg oda nem érnek. Mostanság nem megy olyan jól neki. Ügyel a légzésére és gondolatait olyan üresen tartja, amennyire csak megy – ha valami mégis közéjük férkőzik, inkább hagyja neki, hátha ugyanolyan lendülettel távozik is majd.
Hellenburg hatalmas városában a piacteret célozzák be elsőre, s gyűjtenek be információkat arról, hol találhatóan igazán jó, hozzáértő órásmesterek, olyanok, akik különféle ketyeréket raknak össze és szednek szét.
Öt híres-neves mestert említenek a kofák, járókelők. Az információért cserébe – hiszen főleg kofáktól, eladóktól származnak azok – Damien szükségét érzi, hogy vegyen is tőlük valamit, ha már idejüket rabolta – így az érdeklődő körút végére jó pár kiflivel, retekkel, paprikával és szilvalekváros süteménnyel felpakolva tér vissza a fogathoz.
Végül is, a vásárfia akkor talán meg is van…
Most már csak meg kell keresni ezeket az illetőket.
A tanácsadók elmondása alapján legfeljebb a környéket tudják belőni, emellett nem helyiek, így a megfogalmazások olykor inkább tévútra vezetik őket, mint a kellő helyre. Még pár sor kérdezősködés a járókelőktől – Damien magára vállalja ezt a feladatot –, és végül fellelik az először említett órásmester cégérét egy nyüzsgő könyvpiac sarkában.
A pödrött bajszú, elegáns úriember, aki ajtót nyit, úgy fest színes, remekbe szabott, legalább egy fél falu árát érő öltözékével, mintha egy szalonba készülne. Amilyen lelkesen és készségesen fogadja őket, úgy elkomorodik, amikor először rátekint a ketyerére.
- Mi ez az ócska játékszer? Nincs ebben semmi, talán valamiféle elavult dísztárgy, hát mégis hol találták? Nem gondolják, hogy ezzel fecséreljék a drága időmet? – gesztikulál, némely hangnál rángatóznak a kezei, s ahogy a szavakat mondja, kicsit olyan, mintha a nyelve alá tapadt volna egy jó adag szalvéta.
Mindenesetre nem tűnik készségesnek megvizsgálni a tárgyat, így hamar továbbállnak.
A második név egy hölgyé – Ludmilla Braun, az ő műhelye Hellenburg déli részén egy csinos kis park mellett található. Bő nadrágban nyit ajtót, és legalább két percen át vizsgálgatja, forgatja, tapogatja a dobozt, mielőtt szemöldöke szomorú ívbe fordulna, és sűrű, kissé nyávogó hangú bocsánatkérések közepette közölné, hogy képtelen rájönni, hogy lehetne kinyitni a tárgyat, vagy az mire való.
– De kifejezetten szép! Talán egy kis komód tetejére, vagy az étkezőasztalra, vagy…- kapkodja a levegőt, ahogy állához teszi a kezét
-… vagy valamiféle könyvtárhelyiségbe el lehetne helyezni, nagyon csinosan mutatna!Damien igyekszik udvariasan megköszönni segítségét, majd távoznak.
A következő név egy középen elválasztott hajú, fiatal suhanc szűkös kis boltjához viszi őket, aki elsőre egy ragadozómadár sebességével veti rá magát a dobozra – csak, hogy percek múltán ő is rájöjjön: nem tud vele kezdeni semmit, mert bármivel próbálkozik, az objektum egyszerűen nem reagál.
– Hát nagyon sajnálom… kifejezetten érdekes kis cucc… de talán valami színpadi kellék volt, igen, az lehetett. Lehet, hogy csak lemerült benne valami. Nem rezeg benne semmi, fogaskerekekből van benne sok, az biztos, de hogy miért…- Elmélyülten beletúr a hajába.
– Az egyetlen dolog, amit csinál, hogy forog a számlap, ahhoz meg nem kellene ennyi fogaskerék… hmm… – elmélkedik enyhe orrhangon, mire Damien finoman visszakéri a dobozt és inkább továbbáll.
A fiú, Damien esküdni merne, úgy tűnik, sajnálja, hogy nem maradhat a doboz a birtokában…
A negyedik név egy középkorú férfit rejt, kinek – mint kiderül – testvéreivel közösen működtetett órás-, asztalos- és szabászműhelye eddig az egyik legnagystílűbb, amit láttak. Több helyiség nyílik egymásba, van gyönyörködnivaló a szemnek – díszes székek, aszalok, éjjeli- és ruhásszekrények, szövetek minden mennyiségben, és persze fölöslegesen csicsás órák – ők is a nemesi réteget célozzák. Minden bizonnyal Damien is lelkesebben vizsgálódna, ha nem volna teljesen fásult a sorozatos kudarcok miatt.
Ez a férfi viszont említ még egy nevet.
– Adolfus bácsi!... Ő tudni fogja, mit kell ezzel csinálni. Olyan furcsa dolgokat szokott összerakni, meg képzeljék el, a múltkor az egyik régi harcmezőn járt, és talált ott egy… – Adolfus bácsi? - szakítja félbe Damien.
– Ah, igen. Adolfus Eik, a piac nyugati felétől két utcányira van az üzlete. Ott is lakik. Kissé nagy a beszéde az öregnek, de néha csak bökjék oldalba, és jó lesz! Keressék a vörös pávakakas szimbólumát, az a cégére, de ha bárkinek mondják, hogy Adolfus bácsi, rögtön tudják, ki az! – Igazán köszönjük. – Nincs mit! Sajnálom, hogy többet nem tehetek – tárja szét a karját a férfi, szintén valamiféle éhséggel a szemében – bizonyára a pénz iránt.
Szerencsére a vörös pávakakast hamarabb kiszúrják még bent a fogatban ülve, minthogy annyit keringjenek a környéken, hogy kényszerét érezzék utánakérdezni Adolfus bácsinak. Damiennek egy hónapra elege lett a kérdezősködésből.
Adolfus bácsi egy borzas, ősz hajú, valóban idős figura, valószínűleg az előző század divatjába öltözve. És valószínűleg aktuális ruhái ténylegesen abból a századból származnak. Tapssal fogadja őket, és csillogó szemekkel kapja ki Damien kezéből a dobozt – akit ez már egyáltalán nem lep meg.
– Hohóóó! Igen! Csodaszép szerkezet. Gyönyörű. Na de mi lehet a titkod? Hmm… hmmmm… No jó, kedveskéim, adjanak nekem… adjanak nekem még három órácskát! Addig megnyitom az aranyoskát, higgyék el nekem.Damien az ablak irányába néz, ahonnan egy kevés fény szüremlik még be. A nap már így is jócskán súrolja a horizontot…
– Attól tartok, nincs többünk két óránál.Vizsgálja a bácsi szemeit, hogy szükséges-e több magyarázat. Enyhe irritációt lát végigvonaglani az arcán, majd az öreg a levegőbe kapja a mutatóujját.
– Egyet se féljenek! Megteszem, amit tudok! Amit pedig én tudok, az, háhá… nem kevés. Bizony. Két óra, így legyen. Itt fogom várni magukat, ebben a szent épületben, sehol máshol! Damien kétkedő sóhajjal fordul ki az ajtón. Egy próbát még talán megért. Egyebet nem tudnak kipróbálni, ezek voltak Hellenburg híres-hírhedt órásmesterei, egyik furább, mint a másik, de Karolusburgba biztosan nem fog ellátogatni ezen az éjszakán. Mást nem tehet tehát.
Kipihenendő a fáradalmakat egy közeli fogadót látogatnak meg, ahol némi sültet rendelnek egy kis itallal.
- Hát ez jó kis hellenburgi kirándulás lett - sóhajt fel Damien, miután visszasétált a pulttól.
- Ne is mondd – dől hátra Alicia.
- Egyik-másik megérdemelte volna, hogy rájuk küldjem a hullá... -mokat. Kár, hogy távol voltunk a folyótól - javítja ki magát, mire Damien halkan felnevet.
– Szép – mondja elismerően.
Ha jól láttam, most éjfélkor jár le a számláló - mondja ki Alicia az egyértelműt halkan.
- Így van. És utána nevethetünk egy nagyot, mert nem történik semmi - fonja össze az ujjait Damien és pislog a pult felé.
- Már elég jól fog jönni egy kiadós étel... - Remélem, hogy jó lesz, mégiscsak előfordulhat, hogy ez az utolsó vacsoránk – jegyzi meg Alicia teljesen semleges hangon, összefonva az ujjait.
Damien oldalra pillant, hogy vajon ez egy újabb vicc-e. Alicia arcáról nem tudja megállapítani, próbálja fixírozni a szemeit, hátha kiderül a válasz. Kisvártatva Alicia visszanéz rá, várakozón, majd pár pillanatnyi csne dután vállat von és széttárja karjait.
- Most mi az? Semmi sincs kizárva, amennyire nem tudunk semmit arról a vacakról.Damienből kínos nevetés szakad fel.
Alicia nem viccel.
- Akkor... Éjfél előtt valamivel visszanézhetünk. De éjfélkor... Ha ez a bácsi sem talált semmit... Akkor talán eltávolíthatnánk magunktól. Elássuk a határban - von vállat.
- Vaaagy csak megvárjuk, hogy a városra robbanjon - néz vissza a nő a pult irányába.
- Meg kihasználhatjuk az időt, hogy elszaladjunk egy templomba és gyónjunk még egy utolsót. Ó, várj, Délen vagyunk.Értetlenül vizsgálja Alicia arcát. Aztán újból maga elé néz. Majd újból rá.
- Ha teljes őrültségnek tartod.... Megértem. Főleg azért csináltam az egészet, mert Mina valamiért a fejébe vette, hogy baj lesz, és neki... Nyugalomra van szüksége. A lényeg, ha elveszlek ezzel a feladataidtól.... Térj vissza nyugodtan. Hamarosan én is érkezem, minden bizonnyal. Nem tudja elűzni az enyhe bizonytalanságot a hangjából. Őrjítő. Hisz úgyse történik semmi... Igaz?
A nekromanta értetlenül néz vissza rá.
- Ezt most úgy mondod, mintha lennének feladataim és kötelességeim Otthonom sincs, Damien, nemhogy teendőim. Vallásosnak is nehezen mondom magam, miután... Történt, ami történt - fordítja még inkább felé az arcát.
Damien elnézéskérően elmosolyodik.
- Úgy értem, ha úgy gondolod, mással szeretnél foglalkozni, ami kevéssé... Bolondság. És, már mondtam... Mondtuk... A kastélyt... Tekinteted az otthonának – halkul el kissé.
A nő behunyja szemét és mély levegőt vesz.
- Te is aggódsz ezért, így nem fogom azt mondani, hogy ez az egész badarság. Ahogyan mondtad korábban, legfeljebb nevetünk rajta egyet - Egy halvány mosoly jelenik meg a beesett arcon.
- De tudod, gondolkodtam rajta az úton, és úgy hiszem, hogy amit tudtunk, mi megtettünk. Aggódni innentől felesleges, hiszen ezen a ponton már nem tőlünk függ, mi fog történni, persze nyilván ezt könnyebb mondani, mint tenni.Némi nyugalom ül ki a férfi arcára.
- Tudod, azt hittem, hogy... Sokkal hamarabb kilépsz ebből az egészből. Vagy bele sem kezdesz. De .. köszönöm, hogy itt vagy. Aztán... Igen. Nevetünk egy jót és visszamegyünk és elfelejtjük az egészet. - Ez a legkevesebb, amit tehetek - von vállat Alicia, aztán közelebb hajol.
- De attól még elmondhatod a legféltettebb titkaidat, amiket bánnál, hogy nem mondtad ki, ha esetleg mégis eljönne a vég - csap le hirtelen a semmiből, egy huncut mosollyal a szája sarkában.
I’ll be damned.Damien felnevet, kissé félrenézve. Erre nem számított.
- Hogyne. És aztán a vég nem jön el, természetesen, és életünk végéig nevethetsz rajtam. Vagy... - vállat von. Kissé elönti a pír az arcát.
- Lehet, hogy nevetnék rajtad, de gondolj csak bele, ha tényleg ez a kulcsa, akkor egész Veroniát megmentheted - folytatja a nőszemély.
- És engem sem láthatsz gyakran nevetni - teszi hozzá, megvonva a vállát. Egészen gyermekien. És őszintén. És valóban igazat mond… amely bizonyos tényért Damien történetesen nagyon hálás is.
Szélesebbre húzza a mosolyát.
- Ma többet,mint a szokásos. – jegyzi meg ismét elismerően.
- Csak nem hasonló indíttatásból? Kissé fordul egyet a gyomra, ahogy a viccel mintegy elismeri, hogy a szituáció érdemes a viccre. De hát a doboz nem figyeli és hallgatja őket, hogy ezért büntessen... Lassan komédiába elmehet az ötleteivel.
- Állítólag a nevetőráncok szebbek. Be kell pótolnom, ha azt szeretném, hogy egy fokkal szebb állapotban találjanak rám - nyúl a hajához a nő, színpadiasan megigazgatva azt.
- Találjanak rád? - Vagy a testemre a doboz okozta világvége után, már ha marad belőle bármi is, vagy a templomosok, miután megvádoltak hullaidézéssel.Az előzőre azt kellett volna felelnie, hogy Alicia így is szépen néz ki, nevetőráncokkal vagy anélkül…
Megcsóválja a fejét és egy kis ideig kezeibe temeti az arcát.
- Értékelem a humort, de... Ilyenre nem fog sor kerülni – mondja kissé komolyabban.
Ezzel minden bizonnyal elrontotta Alicia viccét, de nem fogja megbánni…
A nő hátradől székében, annak támláján nyugtatva kezeit.
- Úgy legyen. De attól még elmondhatsz néhány titkot, biztos, ami biztos alapon – jelenik meg arcán egy újabb mosoly.
Very well.A pult felé pillant, újra hátradőlve. Úgy látja, már várakozik egy tál a húsételével, csak kell valaki, aki kihozza, és Alicia tálja is kész van talán mellette.
- Tudom, hogy még vettél három süteményt a múltkori audiencia után. - jegyzi meg félmosollyal.
- Tudod, igazán nem probléma.Elégedetten várja, hogy az orvul levadászott áldozat hogy reagál.
Alicia hirtelen fagy meg.
[color=#9966ff] - Nos, öhm, igen, elvettem azokat, amik... Nem voltak aaa... A legszebbek. Mégsem ehetitek meg azt, aminél nem középre került a lekvár [color=undefined]- néz határozottan fölfelé, elkerülve a férfi pillantását.
Hagyja, hogy válla kissé rázkódjon a nevetéstől. Utána mosollyá szelídül arckifejezése ismét.
- Ha tudnád, miféléket ettem, mielőtt még itt éltünk... Aztán finsterwaldi koszt után igazán nem lehet ok panaszra. Na de, ez nem igazán az én titkom volt. Talán, ha kérdezel valamit, ami mindig is érdekelt, egyszerűbben tudok válaszolni - dobja át a labdát.
Alicia egy pillanatra ránéz, majd ismét elveszi tekintetét, ahogy gondolkozik.
- Ez nem hiszem, hogy különösebb titkot rejtene, de sosem értettem igazán, mire fel ez a nagy elfogadás velem szemben. Nem sokszor találkoztunk a grófságotok megszerzése előtt – tekint vissza a férfira.
- És azt sem igazán értem, hogy miért nyújtod újra és újra a kezed segítségül. Persze, sötételfek vagyunk mindketten, de nem hiszem, hogy rászolgáltam volna bármilyen jóságra. Oh well. Ez a kérdés meglepően gyorsan és könnyen érkezett. Végül is ő kérte... Ezúttal Damienen a sor, hogy tekintete bárhová máshová szegeződjön, mint társa arcára.
- Miért kellene rászolgálni? Nem okoztál bántalmat nekünk. A mi történetünk úgy alakult, hogy itt lehetünk, vagyonnal, díszes falak közt, megtehetjük, hogy megválasztjuk, mit eszünk... Alakulhatott volna másképp is. A világ nagy részének sokkal rosszabb. Miért ne osszuk meg legalább egy kis részét? Közben kihozzák az ételeket, egy futó mosollyal mond köszönetet a hölgynek, aki a tálcákat eléjük helyezi.
Válaszával nem nyűgözte le. Alicia arcán az unottság jobban égeti, mint amikor a nő dühös volt rá.
Ahogy kihozzák ételüket, Alicia föl sem néz a felszolgálóra.
- Damien, ne nézz bolondnak - szólal meg, ahogy az ételüket hozó nő halótávon kívülre kerül.
- Az önzetlenségnek is vannak határai, és az én esetemben jobban jártatok volna azzal, ha átadtok a templomosoknak. Még talán jutalmat is kaptatok volna a fejemért - teszi hozzá halkabban.
- Tudatában vagy annak, mennyire kockázatos velem tartózkodni. Ezt a kockázatot nem ellensúlyozhatja sok minden.Kissé keserűen húzza félmosolyra a száját.
- Szóval én csinálok bolondságot, igaz? Lehet - Szinte nevetnie kellene azon, hogy mennyire szürkének érződik a hangja. A végén még átveszi ezt Aliciától.
- Nem először mondják, - bár ebben nem csak jómagam vagyok "hibás", Wilhelmina még gyakrabban esik e "hibába" -, hogy a szívem vezérel az eszem helyett. Talán erről lehet szó. Titok? Világvége? Miért ennyire könnyű elhinni egy átkozott doboz miatt, hogy valaminek tényleg vége lesz, amikor eljön az éjfél?
Elgondolkozva bámulja az ételét és felteszi a kérdést, hogyan lehetséges, hogy mindig vacsorák és egyéb étkezések közepette kell tárgyalni világmegváltó kérdésekről, amikor ha van valami, ami összehúzza a gyomrot, akkor az ez. De, valószínűleg, enni muszáj, és minél több idő telik el nélküle, annál rosszabb...
- A szíved, mi? – A nő arca elgondolkozóvá válik ismét.
- Érdekes, én is a szívemet követtem, mégis a halál lett a jussom - nyúl a villájáért.
- Nektek pedig jutott egy grófság, szóval nem minden esetben butaság a szívedet követni, úgy látszik - forgatja a villát ujjai között – mintha csak egy kést forgatna Damien szívében.
- Heh - ennyit felel csak. Éppen eleget beszélt már arról, mennyire nem büszke rá sem ő, sem Mina, hogy hogyan szerezték. De ugyanakkor nem lehet ezzel mit tenni.
- Hmmh. Vajon ha a tüdőd lettem volna abban a pillanatban, amikor megjelentem a birtokotokon, mit hallottam volna a mellettem lévő szívedtől? - kérdi Alicia.
Hogy mi?
Beletelik pár pillanatba, mire felfogja, a képletes kérdés pontosan mire vonatkozott.
Előrenéz, most már se nem rá, sem az ételére, ahogy elmosolyodik kissé. A szeme sarkából azért oldalra pillant. Ki lehet hallani Alicia hangjából, hogy ismét mosolyog. Ennyiszer nem szokott egy nap... Szíve dobogása hirtelen mintha összekapcsolódna a doboz számlapjával, ahogy az egy pillanatra felvillan előtte, aztán az a kép. A régi emléket felidéző arc, a csillogó falak között megjelenő régebbi napok, amikor még Reinfeld apró emberfalujának kicsiny háza volt az otthon.
- Azt hiszem... láthattad volna a scheudorfi kalandot egy pár másodpercben - nevet fel halkan.
- Hallani? Valószínűleg azt, amit most - kúszik a szabad keze a mellkasára, bár nem is kellene, hogy odategye, a torkához is tehetné a kezét és akkor is erősen érezné a dobogást. Inkább leteszi a villát egyelőre.
- Dobb-dobb-dobb? - imitálja a hangot Alicia felvonva egyik szemöldökét.
- Mit kéne eldobjak? - könyököl az asztalra.
- Az a baj, hogy innen nem hallom és így nem is igazán értem. Esetleg hajoljak oda? A férfi előrehajol kissé, jótékonyan eltakarva arca egy apró százalékát a hajával, bár messze nem eleget.
- Ha szeretnél - jegyzi meg könnyedebben, mint sejtette, hogy képes lesz. Úgy tűnik, az akkori scheudorfi kalandozásuk alatt nem ismerte meg Aliciát eléggé, hisz minden megszólalása meglepi, még akkor is, ha az előzőek sem voltak éppen szokványosak. Talán csak az kell hozzá, hogy ne kelljen nap mint nap az életéért menekülnie valakinek?
Vagy az kell hozzá, hogy a mai nap éppenséggel nagyon is aggódjon az életéért? Az életükért?
- Nocsak – Alicia őszintén meglepettnek tűnik, ahogy Damien mellé pillant.
- Ebben az esetben lehet, nem az étel fölött tenném – áll fel, s folyamatosan szemmel tartva őt, közelít. Damien nem visszakozik, hagyja, hogy a fokozatosan közelítő Alicia végül a mellkasához hajoljon, tekintetével ösztönösen követi őt, már-már tehetetlenül, minden erejével igyekezve nyugalmat erőltetni a vonásaira. A szíve a fél perccel ezelőtti sebesség kétszeresével doboghat, legalábbis sok mást nem hall azonkívül, esetleg még a szintén felgyorsult légvételét. Végül nem tudja visszafogni a mosolyt, ami az arcára kúszik. Mi van, ha az az átkozott doboz tényleg felrobban? Mi van, ha vele robban egész Hellenburg? Vagy akár minden? Valószínűleg nem teszi. De ha tenné, akkor bánná, hogy most miket beszélt összevissza? És ha mégsem... akkor... Próbál előrenézni akár csak a holnapi napra, ám egyelőre nem megy. Nem lát semeddig, a jövő nem valamiféle sötét kavarodás, inkább csak nem létezik. Még. És ezt nem igazán bánja jelen pillanatban.
Behunyja a szemét kissé. A jelenléte még mindig ott van, képes továbbvinni egy egyszerű viccet hosszú másodpercekig.
Nem akar belegondolni, ez mit jelent vagy mit nem jelent. Egyelőre csak… jó. Jó így.
Egyszer csak Alicia felegyenesedik.
- Úgy ver a szíved, mintha egy gyerek türelmetlenkedve csapkodná az asztalt – mondja közönyösen. Hűvös szellő az éjszakai tábortűz mellett. Borzongás.
- Most ez vagy azt jelenti, hogy borzasztóan éhes vagy, vagy azt, hogy te fogsz előbb felrobbanni Hellenburg szívében - áll föl ismét, hogy visszaüljön az eredeti helyére.
Damien felnevet furcsa, kissé szégyenteljes könnyedséggel.
- Nos... akkor legalább nem kell már a doboz miatt aggódnunk. - kezd el enni, és valahogyan sikerül is leerőltetnie egy falatot.
- Valóban. Érted lehet, jobban kell, mert nem biztos, hogy találunk időben szívmestert – kezd el Alicia is enni, időnként fel-felpillantva Damienre.
Az út sem volt egyszerű, a vacsorát véghezvinni még kevésbé. De nem baj… megérte.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Azonnali] - Mechanische Kasten Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
![[Azonnali] - Mechanische Kasten Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Azonnali] - Mechanische Kasten Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
