[Útvesztő] A magoi hét próbája

Természetesen nem tudtam, hogy mire számíthatok, de az elbeszélésekből azért sejtettem, na meg, abból, hogy az ajtón kívül nem látszott a Tornyon más nyílás, hogy valami különleges módon, mágia nyomán kerül az ember itt egyik helyről a másikra.
Ettől függetlenül meglep, hogy más a belépés sem egyszerű. Miután megszűnik a szemem káprázása az ajtó fényétől és megérzem a szagok változását, kíváncsian nézek körül, nem felejthetve meg az óvatosságról sem, bár senki nem mondott semmi olyat, hogy esetleg megtámadták volna, vagy ilyesmi.
Egyelőre azonban egy árva leket sem látni sehol a teremben, amit könnyű belátni. Elég egyszerű a berendezés, ugyanis semmi nincs, csak három kép gyertyákkal kihangsúlyozva és egy kopott szőnyeg, amire érkeztem. Na meg a lépcső……kezdemény, mivel hat fok után nincs tovább….
- Jó estét! – köszöntem azért udvariasan, nehogy a varázsló megsértődjön.
Hát akkor nézzük a festményeket, nyilván nem véletlenül vannak megvilágítva, talán megoldják a feljebb jutás rejtélyét. Odasétáltam eléjük, közben azért bekukucskáltam a csigalépcső oszlopától felfelé, mit láthatok ott.

Alicia - A visszavágott kérdésektől bizony, mintha megszeppentek volna, csak a legidősebb gyerek válaszolt.
- Hát úgy... puff! Valahogy így. - mutat a saját arcára, majd demonstrálás képen egy jó nagyot köpött az erdő irányába. - De mindig máshonnan!
- De ott volt az a nagy kopasz is! Ő csak kidőlt az ajtón. - tette hozzá a kislány.
- Mint egy fa. - nevetett fel a fiú. - De amikor meg kopogtatnak, akkor eltűnnek. Vagy az ajtó tűnik el!
- Vagy elnyeli őket a föld!
- Vagy a torony!

Jozef - A terem csendjét felzavaró köszöntésre válasz nem érkezik, a gyertyák lángja továbbra is kitartóan lobog, s a por is boldogan szunnyad a lépcsőn. Ahogy az oszlophoz érsz, láthatod, hogy a plafonon bizony van nyílás, ahová a lépcső vezetett volna egykoron, de régi fokoknak még csak nyomát sem látod, mintha nem is lett volna több. A festmények igen kidolgozott olajfestményeknek látszanak.
Az első egy fiatal, barna hajú leányzót ábrázol fehér ruhában, ugyan abban a helyiségben, ahol te magad is vagy, jobb kezével lefelé, bal kezével felfelé mutatva, háta mögött ugyan azzal a hat fokú lépcsővel, ami mögötted is van. A kép alatt egy kis táblán a következő felirat látható:
"A kisasszony és a szolgálója."
A második festmény pontosan ugyan azt ábrázolja, mint az első, ám a leányzó helyett egy veled egy korú nő állt a lépcső előtt. Hasonlóan barna hajú, elegáns estélyiben, bal kezében egy vaskos könyv, jobb kezével felfelé mutat. A kép alatt mindössze egyetlen szót ábrázoló felirat látható:
"Felfelé"
A harmadik festmény egy portré, egy idős asszonyról. Keskeny arcú, vékony szájú, mély ráncokkal, megőszült hajjal és élénk barna szemekkel, amelyek mintha csillogni látszanának a gyertyák lángjától. Feliratot ugyan nem láthatsz a kép alatt, de mindhárom közül ennek a legintrikáltabb a kerete, kígyókkal, mókusokkal és pókszerű motívumokkal díszítve.

Némileg eltűnődöm a legény szavain. Óva inti az apja a próbáktól? Boszorkány? Látom, megvan az emberek véleménye az úrnőről. Kimondottan tetszik a hezitálása, az ellentét a kíváncsiság és a félelem közt. Vajon bennem is hasonló dúl? Kimerészkedni az unalmas, megszokott kényelemből, hogy veszélyes területeken kutassak az ismeretlen után? Vajon engem is úgy vonz az izgalom, mint ezt az egyszerű péket a gazdagság?
Talán. Akárhogy is, itt az ideje továbbindulni: hiába érdekes a vívódása, nem elég érdekes ahhoz, hogy tegyek bármit érte.
- Köszönöm! Ha az Úr is megsegít, biztonságban visszatérek, hogy megint vegyek ebből a pogácsából. - túl elővigyázatos lennék, azért akasztottam ilyen kedves álcát magamra? Pedig szívesen odaszúrnám neki, hogy jó álmodozást. De egyelőre jobb távol tartani magam a kockázattól.
...gondolom ezt, miközben talán a halálomba indulok.
Nem húzom tovább az időt, gyors, határozott lépésekkel faragom egyre kisebbre a toronytól való távolságot, miközben magamba tömöm a pogácsákat. Tényleg finomak, bár az izgalom kezd eluralkodni rajtam annyira, hogy erre már csak a figyelmem egy kis szegletét tudjam fordítani.
Mindjárt kezdődik.
Ha épségben odaérek a toronyhoz, kissé elgondolkodom azon, hogy homlokegyenest besétálok az ajtón, és adom a nyílt szándékú kalandort, de végül győznek a tolvajösztönök: először azt veszem szemügyre, van-e valami érdekes szaglásznivaló a torony körül, s egyáltalán körbe tudom-e járni anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrnék.

Se egy hang, se egy szusszanás, sem a lépcsőfeljáró helyén tátongó nyílásból a nyakamba eső váratlan rémség nem zavarja a lépteimet, ahogy beljebb megyek és megállok az első festmény előtt. Látszik, hogy nem valami kókler festette, mert nagyon kidolgozottak, mondhatnám élethűnek tűnnek.
Mivel csak a képek vannak, feltételezem ez az első próbám lehet, amivel kitalálhatom, hogyan juthatok fel azon a fokok nélküli csigalépcsőn, így alaposan és részletesen megszemlélem minden egyes araszát.
Az első fiatal lány ebben a helyiségben ábrázolódik. Követem a kezének irányát. Le és fel. A kép alatti tábla szerint kéne lenni egy szolgálónak is, aki nem látszik, tehát elképzelhető, hogy rá mutat és vagy lent, vagy fent van.
A másik kép lehet a lány anyja, vagy az idősebb változata – próbálom a vonásokat hasonlítani egymáshoz, - aki szintén felfelé mutat. A képet magyarázó szövegre csak elhúzom a szám. Hát igen, „felfelé”, ez eléggé nyilvánvaló, nem? Könyvet nem láttam egyelőre magam körül.
Aztán a harmadikat veszem szemügyre. Idős hölgy. Ismét csak arra gondolok, vagy rokon, vagy a fiatal lány időkorában, bár itt nem látok sok hasonlóságot, csak a szemeiket. Barnák.
Viszont a keret itt más, sok a díszes állatminta. Hmm……..
Ismét körbenézek, a sarkokat alaposabban, hátha meglesz a könyv. Ha nem találom, akkor a keretre fordítom a figyelmem és finoman végigfuttatom rajta a kezem, de előtte biztos, ami biztos alapon megidézek egy védelmet magam köré.

Név: Monstrantia (Szentségmutató)
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: IIa.
Ár: 2500 váltó
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: A keresztes egy intéssel egy két méter széles és másfél méter magas, ovális pajzsot idéz maga elé, amely a következő támadást elnyeli vagy megakasztja attól függően, hogy mágikus vagy fizikai. A pajzs rendkívül gyorsan jelenik meg, azonban egy támadás után el is tűnik. Amennyiben Mágia típusú képességet nyelt el, úgy egy Varázserőpontot elszív a keresztestől.

Újra muszáj egy mély levegőt vennie – ezzel tényleg nem fognak haladni semmire. Igazság szerint nem is érti, miért faggatja még a kölyköket is, mikor a létfontosságú információkat, melyek befolyásolhatták a döntését, már megtudta a faluban. Ennél többre aligha lehetett volna szüksége, ilyen ködös válaszok meg idő előtt felidegesítik inkább, minthogy megoldást adnának a felmerült kérdésekre.
Még megvárja, hogy a kölykök Dylan kíváncsiságát kielégítsék, de további ködös válaszok kihúzásával már nem hajlandó pazarolni a saját idejét - persze a társa megteheti, csak ebben az esetben el fognak válni egymástól. Mindeközben oda is áll az ajtó elé, finoman ráfog a kopogtatóra amolyan jelzésértékkel ideiglenes társa számára is, hogy a maga részéről most már tényleg befejezte a körbeszimatolást.
- Dylan – szól rá, mielőtt több kérdést tenne fel. – Menjünk most már – néz a kölyök szemébe várakozón, és ha ezt követően odaáll mellé, alaposan rámarkol a kopogtatóra, majd lendületes mozdulatokkal bekopogtat a titokzatos épületbe. Ha a gyerek nem áll mellé, nos, abban az esetben ugyanígy tesz. Ha elnyeli a föld ezt követően, ám legyen. Ha valaki vagy valami berántja őt a toronyba, rendben van. Ha netalán hirtelen megjelenne egy ablak, amin kapásra harapott halként húznák őt fel, nos, az is egy megoldás, csak a ruhája ne szakadjon el a beleakasztott horogtól.

Astonien - A kora reggeli madárcsicsergésen kívül hallani nem lehet semmi mást a torony környékén, az csak robosztusan áll a tisztás közepén, egyetlen, kilincs nélküli ajtajával az ösvény felé nézve, ablakok és kémény nélkül. A torony háta mögött némi meglazult földet vélhetsz felfedezni, amin nem nőtt a fű, mintha áskálódtak volna ott korábban, de azon túl és az esetleges téglák közötti repedéseken kívül nem sok minden látható. Az ajtóhoz visszatérve csak egy kopogtatót vélhetsz felfedezni rajta, a mögötte levő fémlapon pedig egy szem formájú kört.

Zivriahan és Alicia - A gyerekek lelkesen bólogattak a fiú kérdéseire, már azt nem tudták megmondani, vajon el vannak e ásva oda emberek, ahova mutatott, azt viszont tudták, hogy akit érkezni láttak, azt távozni is látták.
- Mi még nem kopogtunk... - vallotta be őszintén az egyikük, majd az erdőben játszó gyerekek irányába mutatott. - De Karl igen, és őt nem engedte be. Biztos minket sem engedne be.
- Ajjaj. Anyukád mérges! - nevetett fel a legidősebb és elszaladt, mire a többiek követték a példáját és vihorászva tovább álltak.
A kopogtató hangos, fémes pattanással adta tovább a belépési szándékot a toronynak, mire az ajtó előtt, folyami kövek emelkedtek ki a talajból és sorba rendeződtek a tünde lába alatt. Ezt követően az ajtó, mély recsegéssel kinyílt, felfedve a mögötte honoló végtelen sötétséget.

Jozef - A teremben nem látni más tárgyat, csak amit eddig is látni véltél, ahogyan azonban közelebbről megvizsgálod a keretet, s kezeddel végig simítasz rajta, az állatmotívumok, mintha menekülni próbálnának, azonnal mozgásnak indulnak, a keret teteje felé, helyükön pedig egy csigalépcső jelenik meg, amely a keret aljától a tetejére fut. A keret egyik sarkában egy emberi alak jelenik meg, s rááll a lépcső legalsó fokára. Közelebbről megnézve az emberi alak tekintete nem is felfelé, hanem a kereten kívülre, a második festmény felé néz.

Miután meggyőződtem róla, hogy semmilyen más tárgy a szobában nem kerülte el a figyelmemet, a díszes keretre koncentráltam. Az ösztöneim ugyan óvatos cselekvésre intettek, de abban is biztos voltam, hogy az egyik lehetséges megoldása a feljebbjutásnak, ha megérintem az ábrákat.
És igazam lett, bár a kezem elkaptam, ahogy az állati figurák életre keltek és egy újabb formába rendeződtek. Ott volt a csigalépcső és egy apró alak, amely fellépett az első fokra, majd valahová a második képre nézett, ahol a középkorú nő volt a könyvvel.
- Hát akkor próbálkozzunk. – gondolkoztam hangosan, aztán oda sétáltam a csonka feljáróhoz és először végigtapogattam, majd ha nem történt semmi ráálltam és a fejem a második festmény felé fordítottam, várva, hogy valami azon is megváltozzon.

Bár szokásomhoz hűen elkezdek szaglászni a torony körül, nem is igazán tudom, mit keresek. Nyitott ablakot, amin bemászhatok? Bóklászó őrt, akit megvezethetek? Akárhogy is, csak a belém ivódott mozdulatok dolgoznak, s nem is számítok semmi hasznosra.
Így hát csalódottság nélkül veszem tudomásul, hogy nem is találok semmit. Hátul mintha fel lenne túrva a föld egy kis területen, viszont ez se számít különösebben meglepőnek. Biztos kertészkedtek, vagy nem tudom.
Vagy ide ásták el azokat, akik elbuktak a próbán. Ki tudja?
Valmai viszont szemet szúr a tornyon. Először nem is tudom megmondani, mi zavar, aztán rájövök, hogy túl elszigetelt az egész. Sem egy ablak, sem egy kémény az egész építményen, mintha csak valami nagyranőtt raktárral állnék szemben. Szinte már látom magam előtt a vaksötétet, ahogy belépek, viszont valahogy mégsem tartom valószínűnek, hogy így lenne.
Akárhogy is, ezt csak egyféleképpen tudhatom meg. Megigazítom utazóköpenyem, odasétálok az egyetlen ajtóhoz (kilincs természetesen minek), megfogom a kopogtatót, majd háromszor lecsapok a fémre. Közben magamra öltök egy mosolyt, hogy ha valaki már az ajtónyitás előtt szemügyre vesz, meglegyen számára az első benyomás.
Ha már betörni nem tudok, marad az eredeti, szelíd kalandor terve. Felforgatni ráér később is.

Úgy tűnik, nem kell kétszer szólnia – bár nem tervezte, hogy egynél többször figyelmeztesse Dylant, elvégre csak ideiglenes társak, akik megpróbálják felgöngyölíteni a torony titkat. Vagy legalábbis valami hasonló.
Amint a kölyök mellé ért, már jelzi is belépési szándékát, és szinte hallja, ahogy belülről visszhangozza az épület a kopogtatás jellegzetes zaját. Hamarosan megborzongatja őt a mágia jelenléte, amint a kövek kibújnak a földből, némileg felemelkedve a levegőbe, mire némileg kutakodón vonja össze a szemöldökét, de határozottsága nem rendül. Persze a paranoiáját nehéz a ketrecében tartania, ami a megannyi veszélyes és kétséges helyzet átélése miatt alakult ki, ugyanakkor folyamatosan emlékezteti magát, hogy eddig senki sem esett áldozatául ennek a helynek és a próbáinak – és ez segít megőriznie a nyugalmát.
Kisvártatva az ajtó is nyikorogva feltárul előttük, ám ahelyett, hogy a rejtelmek megmutatásra kerülnek, még a sötétség leplének takarását élvezi minden, ami odabenn megbújhat.
- Hoznom kellett volna azt az aranytömböt... – morran az előtte lévő feketeség láttán, ám ahogy kimondja, rájön, hogy talán semmi haszna nem lett volna. Ha netalán mágikus módon keletkezne ez a sötétség, azt lehet, nem tudná az aranygyűrű szétoszlatni, de már késő bánat. Ha nagyon kéne, esetleg egy fáklyáért még talán vissza tudnának szaladni, jobb esetben azonban nem lesz rá szükség.
- Legalább nem egy horgászbottal húztak fel minket – lép be a helyiségbe, már várva, hogy az ajtó egy hangos csattanással becsapódjon mögöttük, és talán abban a pillanatban valami fényforrás is megjelenik az építményen belül.

Jozef - A kőlépcsők hideg tapintásúak. Nem olyan hideg, mint a pince hidege, de még is hűvösebb, mint a helyiség, amelyben állsz. Érintésedre nem történik semmi, ám mikor fellépsz rá, érzed, hogy a súlyod alatt, ha csak pár ujjnyit ugyan, de lesüllyednek a fokok. Mikor megállnak, s te a második festményre nézel, azon semmi változást nem tapasztalsz. Továbbra is a barna hajú nő áll rajta, elegáns estélyiben, bal kezében egy vaskos könyv, jobb kezével felfelé mutatva. A kép alatti felirat sem változott, továbbra is csak annyi áll rajta:
"Felfelé"

Zivriahan és Alicia - Ahogy Alicia lép a sötétség felé, úgy a sötétség is elindul felé. Akár egy éhes zselészörny, minden irányba kinyúlik, s nem csak őt, de útitársát, a kis démont is körbe öleli. Minden fény kihunyt, mintha a szemük világa veszett volna oda egy pillanatra, ám mielőtt még pánikba eshettek volna, akár egy buborék, a körülöttük álló sötétség kipukkan, felfedve a torony belsejét körülöttük.
A levegőben érezhetik a felkavart por és doh szagát, s a lábuk  alatt már nem a folyami kövek, hanem egy intrikált mintázatú szőnyeg terebélyesedik egészen a falig, míg mögöttük az ajtó mozdulatlanul áll, kopogtató helyett ezúttal kilincsel. A falon három festmény lóg, igen méretesek, a helyiség három pontjára felakasztva, melyeket égő gyertyákkal kiegészített gyertyatartók fognak közre, ezzel fényt biztosítva. A terem közepén pedig, egy csigalépcső állt... volna, ha vezettek is volna a fokok bárhová. Helyette egy egyszerű kőoszlop látszik, amely a padlótól a plafonig nyúlik, s amelyből mindössze öt lépcsőfok áll ki, nem vezetvén sehová. Csend van.

Astonien - Az első koppintásra az ajtó megreccsen, mint fáradt ember alatt a pad. A második koppintásra megnyikordul, mint olajozatlan ólajtó, de mozdulni meg nem mozdult. Mire azonban a harmadik koppintás is felhangzik, hirtelen magad körül találod az ajtót, akár egy éhes szörnyeteg szája, úgy fog körbe, időt sem hagyva a reakcióra. Talán még a mosolyodnak sincs elég ideje lekopni az arcodról, már is bekebeleződsz. A levegő megtelik a por és doh szagával, talpad alatt már nem a kijárt földet, hanem a kemény köveket érzed. Csend van. Egy kör alakú teremben vagy. A falon három festményt látsz, mind a hármat egy pár gyertyaállvány veszi közre, ezzel beilluminálva a helyiséget, felfedve a középen tornyosuló oszlopot, mely egy kezdődő csigalépcső lenne, négy fokkal. Mögötted az ajtó mozdulatlanul állt, ezúttal már kilincsel, de kopogtató nélkül.

Érezni nem érzek semmi különöset a lépcső anyagán és nem is pattannak elő semmilyen rémségek, így nincs más hátra, mint tovább próbálkozni a festmények segítsége alapján.
Egy pillanatra visszatartom a lélegzetem, ahogy megérem a lépcső mozdulását, de az apró kis ingadozás után újból minden mozdulatlan lesz.
~ Hmm….. ~ topogok egy kicsit, még aprókat ugrom is, de semmi.
A képen sem változik az égvilágon semmi, mintha csak gúnyolódna rajtam, azzal a „Felfelé” felirattal.
Hát persze! Felfelé!
Mondjuk őszintén szólva elég ostobán érzem magam, ahogy a jobb kezemmel a mennyezetbe vesző lépcsőoszlopra mutatva, némi torok köszörülés után kimondom:
- Felfelé!
Megfeszülve várom, hogy a lépcső mozogni kezdjen, mert az előbbi kis mozgás után biztos vagyok benne, hogy képes rá.

Kopp.
Furcsán reccsen az ajtó. Jó nagyot üthettem rá; ennyire azért nem akarom élénken jelezni közeledésem.
Kopp.
Felnyikordul, s valamiért olyan érzetem támad, mintha méltatlankodna, amiért felébresztettem jóízű álmából. Mi a francokat gondolok? Még be se léptem a toronyba, de máris megőrültem? Mi lesz itt később?
Kopp.
S az ajtó... megmozdul. Vagy én mozdulok meg? Időm sincs eldönteni, már el is nyel, éhes szörnyetegként kebelez be. Meglepetten kiáltok fel, ahogy akaratlanul is várok a fájdalomra, vagy bármire, ami logikusan következne abból, ha megesz egy faajtó. De... semmi.
Kemény köveket érzek a lábam alatt. Állott, dohos levegő csapja meg az orrom, szememnek pedig kell pár pillanat, hogy megszokja a gyertyafényt.
Gyertyafény...? Lassan összerakom az elém táruló helyzetet a három festménnyel és a csigalépcsővel. Megbizonyosodom arról, hogy az ajtó még mindig a hátam mögött van (bár ki tudja, kifelé is ugyanígy engedne-e), majd elgondolkodom, mitévő legyek.
Egy árva lélek sincs, akit üdvözölni tudnék, s itt vagyok egy ismeretlen, félhomályos szobában, három festménnyel. Elmosolyodom, ahogy a helyzet emlékeztetni kezd egy betörésre, aztán döntök: engedek a tolvajösztöneimnek, és felmérem a festményeket. Lassan, alaposan vizsgálom meg őket; elsősorban azt, hogy mit ábrázolnak, de ugyanakkor azt is, találok-e valami érdekeset rajtuk. Szokatlan szimbólumok? Valami érdekesség a képkereteken? Esetleg egy túl szabályos repedés a falon, az egyik festmény mellett? Igyekszem mindenre figyelni, ahogy szemügyre veszem a három alkotást. Ha nem találok semmit, úgyis ráérek továbbmenni.

A kérdés hallatán kissé felvonja egyik szemöldökét, ahogy Dylan felé pillant, de csak enyhén döntve fejét az irányába. Egyértelműen csak magának szánta a megjegyzését, de úgy tűnik, kellően hangos volt ahhoz, hogy a kölyök érdeklőldést mutasson felé.
- Egy elhagyatott, nedves barlangban, sárosan néhány szikladarab közé szorulva. Teljesen a szerencsén múlott, megtalálom-e vagy sem, és az első településre érve majdnem eladtam. Végül nem tettem, mert rájöttem, hogy mágikus adottságai vannak – magyarázza kicsit megerőltetve magát egy bővebb fejtegetéssel, ugyanis az eddigiek alapján az az erős megérzése, hogyha tömören felelne, csak még több kérdés feltételére adna lehetőséget. Inkább elkerülné.
Az ajtó mögött rejlő sötétség nem ijeszti meg különösebben, még akkor sem, amikor körülöleli és behúzza őt a torony belsejébe – a sötétség a barátja. Mindig is az volt, és ez sem bántja őt, és talán kellemetlenebb, mint az éjszaka sötétje, nem utasítja el és nem is küzd ellene.
Végül ez az ideiglenes vakság hirtelen eltűnik a vele járó védelemmel együtt, és bár elsőként a festmények és kőoszlop látványa tudatosodik benne, hamarosan a dohszagot is érzékeli, ami egy pillanatra kellemetlenkedő fintort vált ki belőle. Nem a legjobb váltás a tiszta erdei levegő után.
- Korán kezdődik – lép közelebb a félbehagyott lépcsőfokokhoz, majd visszafordul Dylan felé, megpillantva a kilincses ajtót. Érdekes. – Másoknak már megvolt a csigalépcső, nekünk pedig magunknak kell kifaragnunk – enged el egy félmosolyt egy másodperc erejéig, azzal inkább Dylanhez hasonlóan – csak éppen a másik oldalról kezdve - a festmények felé fordul, megállva mindegyik előtt, hogy alaposabban szemügyre vegye őket, mit ábrázolnak, milyen a színviláguk. Talán egy történetet mesélnek el három felvonásban, talán összefüggésben vannak, netalán a kulcsot rejtik a kőoszlop csigalépcsővé tételéhez. Figyelme azonban vissza-visszaterelődik az ajtó felé, ami lehet, hogy egyszerűen csak visszaviszi őket a tornyon kívülre, nem tartja kizártnak, hogy nekik a csigalépcsőn történő felemelkedés helyett az ajtón kell átmenniük. Persze előbb jobb mindent megnézni, mielőtt döntenének a továbbhaladást illetően.

Jozef - Az utasításra a lépcsők remegni kezdenek, majd mint a csavar, úgy kezdenek el forogni a középső oszlop körül, egyre gyorsabban és gyorsabban haladva a plafonon látszó sötét lyuk felé. Attól azonban nem kell tartanod, hogy levet a nagy forgásban a lépcső, hiszen olyan érzésed van, mintha nem is a lépcsők, hanem az egész helyiség forogna körülötted, míg el nem érsz a járatig, ahol aztán sötétség ülepszik rád. Már nem érzed a lépcsők mozgását a talpad alatt, sőt, valójában semmit sem érzel a talpad alatt. A mozgás ismét nehéz, mintha víz alatt lennél, ha pedig felnézel, a sötétség fölött napfényt látsz áttörni a hullámok között. Egy tenger mélyén lebegsz, füledben és bőrödön érzed a víz nyomását, ruhád még sem szívja magába azt, s lélegezni sem esik nehezedre. A sötétség alattad azonban végtelennek tűnik.

Zivriahan és Alicia - A festmények, melyeket a páros tanulmányozni kezd, szemmel láthatóan jól kidolgozott olajfestmények, a festőművész bizony sok időt szánhatott a megalkotásukra.
Balról az első egy fiatal, barna hajú leányzót ábrázol fehér ruhában, ugyan abban a helyiségben, ahol a festmény is el lett helyezve, jobb kezével lefelé, bal kezével felfelé mutatva, háta mögött ugyan azzal az öt fokú lépcsővel, ami középen is van. A kép alatt egy kis táblán a következő felirat látható:
"A kisasszony és a szolgálója."
A második festmény pontosan ugyan azt ábrázolja, mint az első, ám a leányzó helyett egy középkorú nő állt az öt fokú lépcső előtt. Hasonlóan barna hajú, elegáns estélyiben, bal kezében egy vaskos könyv, jobb kezével felfelé mutat. A kép alatt mindössze egyetlen szót ábrázoló felirat látható:
"Felfelé"
A harmadik festmény egy portré, egy idős asszonyról. Keskeny arcú, vékony szájú, mély ráncokkal, megőszült hajjal és élénk barna szemekkel, amelyek mintha csillogni látszanának a gyertyák lángjától. Felirat ugyan nincsen a kép alatt, de mindhárom közül ennek a legintrikáltabb a kerete, kígyókkal, mókusokkal és pókszerű motívumokkal díszítve.

Astonien - A festmények igen kidolgozott olajfestményeknek látszanak.
Az első egy fiatal, barna hajú leányzót ábrázol fehér ruhában, ugyan abban a helyiségben, ahol te magad is vagy, jobb kezével lefelé, bal kezével felfelé mutatva, háta mögött ugyan azzal a négy fokú lépcsővel, ami mögötted is van. A keret egyszerű tölgyből készült, egyszerű ívekkel díszítve, kifejezetten jó állapotban van még. A kép alatt egy kis táblán a következő felirat látható:
"A kisasszony és a szolgálója."
A második festmény pontosan ugyan azt ábrázolja, mint az első, ám a leányzó helyett egy veled egy korú nő állt a lépcső előtt. Hasonlóan barna hajú, elegáns estélyiben, bal kezében egy vaskos könyv, jobb kezével felfelé mutat. A kerete ennek is tölgyfából készült, ám sokkal durvábban lett kifaragva, hogy a tekintetet a lehető legkevésbé vonzza magára. A kép alatt mindössze egyetlen szót ábrázoló felirat látható:
"Felfelé"
A harmadik festmény egy portré, egy idős asszonyról. Keskeny arcú, vékony szájú, mély ráncokkal, megőszült hajjal és élénk barna szemekkel, amelyek mintha csillogni látszanának a gyertyák lángjától. Feliratot ugyan nem láthatsz a kép alatt, de mindhárom közül ennek a legintrikáltabb a kerete, kígyókkal, mókusokkal és pókszerű motívumokkal díszítve, anyaga pedig a tölgynél is keményebb fa lehetet.

A hirtelen felfelé rándulástól majdnem elveszítem az egyensúlyom, de a több éves kiképzés megteszi a magáét és hamar stabilizálom magam és igyekszem nem nézni a termet, mert biztos vagyok benne, hogy a nagy forgásban talán el is szédülnék. Inkább felfelé szegezem a pillantásom, a rohanvást közeledő nyílás felé, mert nyilvánvalóan a következő próba ott vár rám, hiszen az elsőt láthatóan megléptem.
Az a baj, hogy amikor megáll végre velem a lépcső, az égvilágon semmit nem látok, aztán már az az érzés is megszűnik, hogy szilárd felület van alattam, mintha lebegnék valami folyadékban.
Önkéntelenül felfelé tekintek és a látványra – mert megesküdnék rá, hogy tényleg a víz alatt vagyok és a Napot látom odafenn, - visszatartom a levegőt.
Persze ez nem megy sokáig és rá kell jönnöm, hogy a látvány és az érzések ellenére, tudok lélegzetet venni és én sem leszek vizes……mintha egy burokban lennék, ami megvéd.
Azonban ez nem vigasztal, mert nagyon úgy néz ki, hogy valami végtelen ürességben lebegek.
Csak felfelé vezet az út, a fény felé. Nem tudom meddig tart a varázslat, ami távol tartja a tüdőmtől a vizet, ezért nagy tempóval igyekszem felfelé, nem kísértve a szerencsémet, vagy a mágusnő türelmét…..

Figyelmesen végignézem mindhárom képet, különösen elidőzve a harmadikon - vajon ez az idős nő lenne Hinderwald asszonyság? -, s természetesen semmivel nem leszek okosabb tőlük. Talán csak annyival, hogy mintha a csigalépcsőn felfelé és lefelé is lehetne menni - ami furcsa, mert nem igazán tudom elképzelni, hogy is lehetne ezen a négy fokon akármelyik irányba jutni. Vagy talán van más út is? Ki tudja, de jó lenne hamar rájönnöm. Ha egy torony legfelső része a célom, nem árt, ha van valami módszerem a felfelé haladásra.
És még mindig nem szabad elfelejtenem, hogy egy mágus játszóterén vagyok, így akármi megtörténhet.
Akárhogy is, ezt csak egyféleképpen tudhatom meg. Miután kellően az agyamba véstem a festmények minden érdekes részletét, még egyszer körülnézek, s elindulok az oszlop felé. Érdeklődve nézem a furcsa szerkezetet: közelről is pont olyan értelmetlennek tűnik, mint messzebbről, de csak kezdenem kell vele valamit. Óvatosan ráteszem a lábam az első fokra, s ha még életben vagyok, a következőre; ha feljutok a negyedik fokra, a lábammal elkezdem tapogatni a levegőt ott, ahol a következőnek kellene lennie.
Ki tudja? Lehet, csupán egy egyszerű illúzióval állok szemben.

A fene, bármennyire is ügyelt egy bő válaszra, mégis van valami, amit kihagyott, méghozzá bugyuta módon a legegyértelműbben hagyta ki. Persze ha annyira veszélyes vagy jelentős tárgy lenne, akkor még kérdés esetén se árulná el, inkább hazudna, ám mivel maga a gyűrű teljesn ártalmatlan, nem lesz különösebb hozománya a feleletének.
- Egy varázsszó kimondásával világítani kezd, mint egy fáklya. Kétlem mondjuk, hogy mágikus sötétséget eloszlatna – vonja meg a vállát. – Viszont jól tud jönni, ha sötét barlangokba vezet az utam.
A festmények elég egyértelműen azt mutatják, hogy el kéne induljanak felfelé a lépcsőn. Meglehet, mágikusan kialakulnak az újabb fokok, ahogy haladnak rajtuk, az ajtó pedig csak egy lehetőség, hogyha meggondolnák magukat, még távozzanak, ami egyszerre tűnik előrelátónak és fenyegetőnek egyaránt. Mégis mi várhat rájuk ebben a toronyban?
Elgondolkodva pillant Dylanre a felvetése nyomán, majd visszavezeti tekintetét az első képre. Valóban nincs rajta másik személy, aki a szolgáló titulust viselheti, mire kissé felvonja a szemöldökét.
- Meglehet. Most ez csúnya hasonlat lesz, de ha azt vesszük, egy nekromantának is szolgálói az általa idézett élőholtak. Hasonló lehet ez is, csak éppenséggel egy megbűvölt lépcsősorral... Vagy épülettel – dörzsölgeti az állát, aztán az idős asszonyról készült alkotáshoz lép közelebb nyugtalankodva, megnézve azt, de ellenálva a késztetésnek, hogy levegye és hátulról is átvizsgálja. Figyelve érzi magát az élethű ábrázolástól, és legszívesebben meggyőződne arról, hogy a túloldalt nincs senki, aki őket fürkészi, esetleg magában nevetve újabb áldozatainak megérkezésén.
- Szerinted lehetséges az, hogy Hildegradot ábrázolják a festmények az élete különböző pontjain? – fordul Dylan felé, miután kinézegette magát a festmények terén. Nem egy művész alkat, és éppen ezért nem is ért a festészet intrikáihoz – egyedül annyit tud megállapítani, hogy bár szépnek szép, olyannyira misztikus a számára, hogy kényelmetlenül érzi magát a látványuktól. Mintha mondani szeretnének valamit – sőt, szinte biztos -, és ez zavarja békés állapotát. Vagy talán a téves, baljós képzetek, hogy mi következhet.
- Nekem eléggé úgy tűnik, hogy felfelé kell menni – tekint aztán a plafon felé, keresve valamit, bármit, ami furcsa lehet, mert végeredményben, ha belegondol, az is lehet, hogy csak észre kell vennie azt a dolgot, amire mutatnak. – Esetleg megkérni a lépcsőt, hogy vigyen fel – folytatja tűnődve. – De tegyük fel, hogy valóban csapda; ebben az esetben merre kéne mennünk? – néz rá a kölyökre. – Az ajtó valószínűleg visszavezet oda, ahonnét jöttünk.

Jozef - Ahogy úszni kezdesz felfelé, egy hajót látsz fölötted elúszni. Nem igazán látni, miféle hajó, de nem lehet túl nagy, hiszen árnyéka csupán egy pillanatra takarja el a napot. Amikor azonban már majdnem a felszínre buggyannál, egy háló gabalyodik köréd, megakadályozva az úszásban. A háló nagyot rándul körülötted, körbe zár, majd húzni kezd a korábban elúszó hajó felé. Valaki a vízbe nyúl és megragad. Testedet könnyedén kiemeli a vízből és durván a hajó deszkáira dob, a hálóval együtt, amely még mindig hátráltat. A vízen kívül a levegő mintha száraz lenne, s halszag tölti meg az orrodat. Az ég felhőtlen, a napot csak egy árbóc takarja el előled.
- Ejj de apró. Ez még előételnek is kevés lesz. - zsörtölődik az alak, aki éppen a háló többi részét húzza vissza a hajóra.
Vállai hihetetlenül szélesek, bőre, legalább is ami időnként kilátszik az ingje alól, pikkelyes, fejét pedig szalmakalap fedi, nem is véletlenül. A tűző nap ellen védi nyálkás bőrét.
- Na nem is baj. Csalinak még jó lesz. Talán valami nagyobb harap. - fordul meg az idegen, s szembe találkozol a förtelmes harcsa fejével.
Lomha léptekkel indul meg feléd, nyakában egy fehér gyöngy meg-meg csillan a nap fényében.

Astonien - Ahogy lábaddal rálépsz az első lépcsőfokra, az alig érezhetően, de besüpped a súlyod alatt, ahogy a második, a harmadik és a negyedik fok is. Amikor azonban lábaddal tapogatóznál, hogy egy illúzióba burkolt ötödik fokot megleld, talpad nem talál szilárd fokot, amire ránehezkedhetne.

Zivriahan és Alicia - Zivriahan meg képes állapítani, hogy a festményeken ugyan azt a személyt próbálta ábrázolni a művész, csak más korokban, bár a harmadik festményen hiába keresi a rejtett motívumokat, azok vagy nem mutatkoznak, vagy nem is voltak ott. Alicia szeme éppen mást keres a plafonon, s meg is leli. Fent a homályban, mintha egy sötét lyuk éktelenkedne ott, ahova a lépcsőnek vezetnie illene.

Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy ez valami mágikus víz és nem fogok megfulladni, de ebben nem az eszem a döntő, hanem az ösztönök, ezért aztán minden erőmmel igyekszem feltörni a víz felszínére, ami talán sikerülne is, ha nem gabalyodnék bele egy halászhálóba, amit a felettem elhaladó hajóról vagy csónakról – ezt a víz alól nehéz megállapítani, - dobtak ki.
Egészen addig szerencsétlen véletlennek tartom, bár kimondottan örülök, hogy végre levegő vesz körül, amíg meg nem hallom a hihetetlenül széleshátú halász szavait.
Először csak arra tudtam gondolni, hogy nem látta, hogy nem egy nagy halat, hanem egy embert húzott ki a vízből, de mikor a figyelme már rám fókuszál és még mindig zsákmányként, egyenesen csaliként emleget még ekkor is, át kell értékelnem az épelméjűségét és már készülök harsányan a tudomására hozni a tévedését, amikor meglátom……….milyen fizimiskát takar a széles szalmakalap.
Nem tudom visszafojtani a döbbent kiáltásomat és veszetten próbálok kikeveredni a hálóból, hátrálni amennyire csak tudok.
- Mi a fene vagy te? Én ember vagyok nem ha…… - rá kell jönnöm azonban, hogy nem biztos, hogy jó ötlet ezt pont egy hal előtt befejezni.
Ám talán semmiképp nem hallgat rám és nem maradhatok kiszolgáltatott…….
~ Lehet, hogy ez is egy próba. ~ fut át a pánikon keresztül egy kósza gondolat, ahogy lázasan kutatok az után, mit tegyek. Időt kell nyernem……mivel szó szerint kissé le vagyok kötve, csak a mágiám marad……

Név: Uriel
Típus: Bűbáj (1/5 kör)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: A tűz angyala, erejével a keresztes képes kis (öt méteres) hatótávban egy tűzhullámot szabadon engedni, közepes égési sérüléseket okozva.

Bólint egyet Dylan észrevételére.
- Könnyen meglehet.
Mi több, még valószínű is, bár fenntartani a bűvöletet meg úgy egyáltalán irányítani egy ekkora építményt nem lehet kis munka, főleg a mostani fellendült időszakban. Na nem mintha tudná, hogy egy torony és annak termeinek manipulálása mennyiben lenne másabb az élőholtak utasításánál – ő csak az utóbbival van tisztában, és az egy igazán kimerítő procedúra hosszútávon.
A plafon nézegetése sem eredménytelen – úgy tűnik, az ajtó, mint továbbjutási lehetőség, teljesen kizárható, és az tényleg csak egy utolsó lehetőség a kihátrálásra. Ideje hát felfelé menni. Lépne is közelebb az oszlop irányába, ám Dylan szavai igyencsak meglepik; kissé összevonja a szemöldökét, nem teljesen látva át, hogy miért kell ennyire messzire visszagondolni, a következtetés levonásával viszont kis híján felnevet, annyira váratlan a lelkesedéssel kontrasztos szóhasználat.
Nem tervezi megállítani, hiszen ha ennyire ki akarja próbálni, akkor menjen csak. Ettől függetlenül némileg közelebb húzódik, karba tett kezekkel várakozva, amíg Dylan kibontakozik a  továbbjutások módját illetően. Persze felfedhetné, hogy ő maga egy nekromanta, és egy csontvázat megidézve elintéztethetne mindenféle óvintézkedést, amivel teljes mértékben mentesíthetik magukat a veszélyes meglepetések elviselésétől, talán a kölyök érdekében jobb, ha rejtve marad ez az aprócska tényező. Különben is, úgy tűnik, egész jól szórakozik, hogy ő lehet a felfedező, ki ő, hogy ennek az élménynek gátat szabjon?
Ha Dylan nem találna a tapogatózással semmit, illetve a ráállását követően se történne semmi, odalép a lépcsőfokhoz.
- Feljebb mennél egy-két fokkal? – néz rá, és ha megteszi, akkor ő maga is fellép az első fokra, felvállalva, hogy a levegőbe beszéljen butaságokat, miután megköszörülte a torkát. – Öhm... Kérlek, lépcső, megtennéd, hogy felviszel minket...? – néz enyhe tanácstalansággal hol le, a fokokra, hol pedig maga mellé az oszlopra.