[Útvesztő] A magoi hét próbája

Mintha lejjebb süllyedne a lépcsőfok a súlyom alatt, de hiába keresem a következőt a semmiben, eredménytelen maradok.
Összehúzott szemekkel meredek a levegőre, ahol valaminek lennie kellene, de természetesen semmit nem látok. Feltekintek hát, hátha meglátok valami szokatlant a mennyezeten, s ugyanúgy a padlóra is vetem pillantásom, magam alá (hisz még mindig az utolsó lépcsőfokon is állok).
Talán a festményeken lenne a válasz?
- Mondd hát, mi a rejtélyed nyitja? - idegen tőlem, hogy magamban beszéljek, hisz ránevelődtem a teljes csendre, most viszont valamiért biztonságban érzem magam. Miért ne tenném? Ha veszély leselkedik rám, az nem a homályos sarokból fog előugrani, hanem pont ott van, amerre tartok.
Nem a semmiért akarok eljutni oda.

Jozef - A harcsaképűt mintha meg se lepné, hogy beszélsz, a tűz, melyet megidézel viszont sokkal inkább. A lángoknak köszönhetően egy elég nagy lyuk ég a hálóba, hogy ki tudd magad szabadítani, a halász pedig mellkasához nyúl pikkelyes kezével, hogy a csillogó gyöngyét megóvja.
- Tüzeskedhetsz, amennyire csak akarsz, de akad nálabb nagyobb hal is a vízben, amit kifoghatok! Ennyivel nem nyűgözöl le! - egy gyors mozdulattal előhúz az inge alól egy horgot, mely a böllérek kampójára emlékeztethetett méretében, s megindul feléd, lassú de megállíthatatlan léptekkel. - Minél kevésbé ellenkezel, annál rövidebb ideig fog fájni.
Mikor a harcsaképű is az árbóc árnyékába lép, a gyöngy, mely a nyakában lóg, továbbra is csillog, mintha a nap fénye ott is elérné.

Zivriahan és Alicia - Ahogy a legkisebb kalandor kinyújtja kezét a lépcsők folytatását keresve, érezheti, hogy nincs ott semmiféle rejtett dolog. Csak a levegő. Mikor pedig az első lépcsőfokra feláll, az alig érezhetően besüpped a lába alatt. A tünde kérdésnek álcázott kérésére nemtörténik semmi, s mikor ő is feláll az első fokra, mivel az egyszer már besüppedt társa alatt, még egyszer nem hajlandó. A lépcső mozdulatlan.
A tünde második, bizonytalan kérdésnek álcázott kérésére sem érkezik válasz, bár a kalandorok talán sejthetik, hogy a lépcsők nem képesek beszélni.

Astonien - Ahogy felnézel, láthatod a plafonon éktelenkedő fekete lyukat, melyhez a lépcső vezetne, ha lenne neki elég foka. Azon túl csak a teljes sötétség. A lépcsők alatt az alapköveket látod, elég régiek és laposra kopottak, néhol több porral, mint kővel, de semmi relytélyeset nem lelsz odalent. A képeken nem látsz semmi változást, s az alattuk írt szövegek is ugyan úgy mutatkoznak, ahogy eddig. Kérdésedre pedig választ nem kapsz. Gondolhatod, hogy egy kőből épült lépcső nem a leg beszédesebb dolog Veronián, vagy feltételezheted, hogy csak éppen rossz napja van, így nem kíván válaszra méltatni.

A hálóból ugyan kiszabadítottam magam a tűzbűbájjal és talán még meg is leptem ezt a beszélő halat, de más baja nem lett tőle.
Nagyobb hatásra számítottam egy vízben élő - bár csak a Teremtő tudja hová, milyen helyre kerültem és itt léteznek-e a birodalom és az egyház törvényei, - lénytől, ezért majdnem elkerülte a figyelmem a mozdulata, amellyel a nyakában lógó gyöngyét védelmezte. De nem kerülte el és ez adott némi reményt, hogy ha fél valamitől, legyőzhető.
Nyilvánvalóan fizikailag nem vehettem fel vele a versenyt, hiszen minimum kétszer akkora volt széltében, mint én és veszedelmes fegyvert húzott elő, nem lett volna jó, ha belém tudja akasztani.
A kardom hirtelen meg amúgy sem tudtam merre van, így csak hátrálni tudtam egyelőre, míg az elmém kerekei gyorsan forogtak, mitévő legyek, hogy megóvjam az életem.
- Miért vadászol más értelmes lényre? Mert úgy látom nem lepett meg a fizimiskám, minden bizonnyal nem én vagyok az első. Egyezzünk meg inkább, segítek neked halászni, aztán kiteszel a parton. – próbáltam szóval tartani, de persze nem hittem benne, hogy bele is megy, csak időt akartam nyerni.
Újabb bűbájt vetettem be, aztán, ha ezzel sikerült megzavarni, akkor fürge mozdulattal siklottam elé és letépve a gyöngyöt a nyakából iszkoltam is a kéztávolságán kívül.

Név: Operientes (Takarás)
Típus: Bűbáj (1/5 kör)
Erősség: II. (Papi ág - Fortis Dei)
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: Az ellenfél szemére mintha sűrű fátyol borulna, így elveszíti látása nagy részét, inkább csak körvonalakat, árnyékokat lát a körülötte állókból. Nem okoz teljes vakságot, de megnehezíti a barát és ellenség megkülönböztetését valamint a célzást is. Két körig tart.

Ettől sem lettem sokkal okosabb. Valahogy fel kell jutnom, s bár az is felmerül bennem, hogy esetleg felmászhatnék, gyorsan elvetem az ötletet: nem tűnik elég szélesnek az oszlop, ráadásul nincs is megfelelő felszerelésem hozzá. Hiába na, nem számítottam, hogy már az első akadály ilyen szilárdan az utamba áll.
A festmények sem nyújtanak sokkal többet. Még mindig nem tudom, ki is lehet az a szolgáló az első képen, ahogy azt sem, miért írták azt a második kép alá, hogy "Felfelé". És mi az a könyv a nő kezében? Nem hiszem, hogy ő lenne a ház úrnője; valamiért ezt a szerepet sokkal inkább társítanám az idős asszonyhoz a harmadik képen.
Akárhogy is, a tanakodás semmire nem fog vezetni. Ismét felmegyek a lépcsőn (ismét elcsodálkozva azon, hogy a lépcsőfokok picit besüllyednek alattam), és megtapogatom az oszlopot, hogy észreveszek-e rajta valami furcsát.
- A kisasszony és a szolgálója... te lennél a szolgáló? - mormolom inkább a lépcsőnek, mint magamnak. - És milyen festménynév az, hogy felfelé? Mit mutogatnak összevissza azok ott a képeken? - gondolkodom el. - És miért nincs a harmadik kép alatt szöveg? Ő lenne az úrnő? Talán most is figyel? Hé, Hinderwald! - emelem meg kissé a hangom. - Most is jót röhögsz rajtam?
Kezdek kissé türelmetlen lenni, s hacsak nem növesztek hirtelen szárnyakat, mint a világégető Azrael, kénytelen leszek minél hamarabb megoldani ezt a rejtélyt.

Figyelve Dylan kísérletezését, megakad a pillantása az enyhe besüppedésen, amire felvonja a szemöldökét, de túl nagy jelentőséget nem tanúsít neki egészen addig, amíg ő maga rá nem lép az első fokra. Újabb szemöldökvonással veszi tudomásul, hogy ezúttal a fok már nem süpped, hanem szilárd a saját talpa alatt, ami vagy azt jelenti, hogy egyszer már „aktiválásra” került, vagy pedig a lépcső pusztán nem kedveli őt. Mindettől függetlenül folytatja a kéréssel, és bár válasz nem érkezik rá, Dylan is megpróbálja ugyanezt, kicsit másképp – megnyugtatva ezáltal őt is, hogy nem csinált magából teljesen bolondot. Az eredménytelenségnek köszönhetően kissé bosszússá válik, csípőre téve a kezeit morran egyet, majd visszapillant a festmények irányába, hogy a címeiket újra elolvassa.
- Szolgáló, felfelé! – hangzik parancsolón, miközben felmutat úgy, ahogyan a festményen is látszik. Ha erre sem történik semmi – ami egészen valószínű a korábbi próbákra való tekintettel -, akkor feltekint a lukra, ahova fel kéne jussanak. Kezdi egyszerűbbnek látni, ha megidézné élőholt szolgáit, és azok segítségével kapaszkodnának fel, persze... Egyelőre még mindig nem kéne megijeszrtenie a kölyköt, aki, ha szétkürtöli a faluban, ellehetetleníti, hogy a településen találjon magának szállást a próbák elbukása után.
Megvakarja a tarkóját, a besüppedésre emlékezve pedig egy másik dolog kelti fel a kíváncsiságát: ujjait széttárva az oszlopra teszi a kezét, nyomást gyakorolva annak a felszínére, kiderítve, hogy vajon az is besüpped-e vagy szilárdan tartja magát. Mászni nem szívesen mászna, de talán újabb gondolatmenetet és ötlethullámot indítana el.

Jozef - A halász igazán szórakoztatónak tartja a kérdésedet, s nem is kívánja visszafolytani sziszegő nevetését. Mikor azonban a bűbállyal próbálkozol, eddig még soha nem tapasztalt dologra leszel figyelmes: a varázslathoz használt szent mágia nem hagyja el a tested. Mintha nem lenne képes ellenfelet találni.
- Értelmes lény? - veti hátra a fejét és sziszeg tovább, nevetést imitálva. - Csak azért mert beszélni tudsz, még nem leszel értelmes. Most pedig ha jót akarsz magadnak, nyugton maradsz, különben teszek érte, hogy ne halj meg rögtön.

Astonien - Az oszlop sima falai nem árulkodnak rejtett dolgokról, s a lépcsők, de még a festmények sem válaszolnak kérdéseidre, hiszen nekik nem az a dolguk, hogy válaszoljanak. A harmadik képen látható idős hölgy változatlanul üres tekintettel mered előre, s szája sarkának formálya csak a lelkedben keltheti a mosoly hamis érzetét.

Zivriahan és Alicia - A kis hegyesfülű szavaira sajnálatos módon nem történik semmi, amikor azonban rááll, s így mind a ketten a fokokon állnak, az idősebb kalandor parancsára a lépcsők megmozdulnak. Eleinte csak lassan kezdenek el feltekeredni a kőoszlopon, magukon szállítva utasaikat, majd egyre gyorsabban és gyorsabban pörögnek fel a tátongó feketeség felé. Meglepő módon a páros nem érzi azt, hogy mozognának, sokkal inkább látszik úgy, hogy a szoba forog körülöttük, mígnem fel nem érnek a tetejére, ahol egy fél percnyi sötétség fogadja őket. Talpuk alatt a lépcsők hideg kövét felváltja a padlódeszka, s annak nyikorgása, lassú recsegése. Az első fényforrás egy falépcső tetejéből érkezett, ahol egy zárt faajtó alól szűrődött be a napvilág, míg a második az idősebb utazó kezén viselt gyűrűből. Egy szobában állnak éppen, s amennyit a fény láttatni enged, dobozok és hordók között állnak, ingatagon. A falakon túlról hullámok csapkodását hallhatják.

Nem is reméltem, hogy az alkum meghallgatásra talál, de ha más nem időhúzásnak – már ha egyáltalán elgondolkodik rajta, - jó lett volna, de legalább amig kinevette magát nyertem pár másodpercet. És most minden másodperc számított, amit agyalással tölthettem, főleg az után, hogy a
lassítására szánt bűbájom egyáltalán semmiféle hatással nem volt rá.
Olyan volt, mintha ez a hely, ahová a mágus tornya hozott, nem is az Úr ege alatt lett volna és ezért a mágiám hatástalanná vált. Ez nagy baj volt, mert hirtelen úgy éreztem semmi nincs a kezemben, amivel megállíthatnám ezt a méretes halat.
- Te nem vagy értelmes, ha ezt gondolod, na meg ha azt hiszed, hogy valami békés birkaként hagyom magam lemészárolni.
Ha lett volna helyem és nem lett volna ilyen böhöm állat, akkor talán megpróbáltam volna nekifutásból felborítani, de erre most nem volt mód, így egyet tehettem fejest ugrottam, vissza a vízbe és a csónak alá úszva minden erőmmel billegtetni kezdtem, hogy kiborítsam belőle.

Végül mégsem kell a csontvázak, zombik és egyéb élőholtak segítségéhez fordulnia – a festmények újabb megszemlélésével felmerülő ötlete beválni látszik. Végeredményben teljesen egyértelmű lehetett volna, ha belegondol, hogy varázstárgyak általában egy parancsszóra vagy varázsszóra aktiválódnak, amitől kénytelen az orrnyergét megdörzsölgetni saját maga felé irányuló elégedetlenségében. Kész szerencse, hogy nem engedte el az irányt, amibe elindultak, különben lehet, az ajtón való távozás mellett döntöttek volna.
A felfelé haladással némileg berogyasztja térdeit, hogy jobban meg tudja tartani egyensúlyát, és csak annyira ér hozzá a falhoz, hogy meglegyen egy hamis biztonságérzet, csökkentve a valószínűségét annak, hogy puszta paranoiából visszapottyanjon a festmények elé. Az emelkedés gyorsulásval ugyanakkor realizálja, hogy mintha inkább a szoba mozdulna hozzájuk viszonyítva, semmint a lépcsők a talpuk alatt, amitől összepréseli az ajkait kínjában. Ez talán még rosszabb, mert így, ha körbenéz, egyszerűen csak az elméje trükközését tapasztalja, ami próbálja valahogy feldolgozni ennek a helyszínnek a valótlanságát. Mit meg nem adna egy korlátért, amibe kapaszkodhat! Jobb híján azonban kénytelen a közönyös fapofája mögött szenvedni teljes némaságban, nem engedve büszkeségéből.
Odafenn nincs sok fény, és bár egy pillanatra úgy hiszi, végre minden mozdulatlan, érzékeli az enyhe ingást a talpa alatt, a tompának ható hullámok morajlása pedig szinte érezteti vele a tenger sós illatát. Enyhén görcsbe rándul a gyomra, mert nem sok jó emléke van a tengerpartokról, és muszáj vennie egy mély levegőt, míg összeszedi magát, hogy szétnézzen. Nem lát sok mindent ebben a félhomályban, de legalább tiszta a cél, ahova tartaniuk kell: a falépcső a fő fényforrással.
- Remélem, nem lesz szerencsénk egy bestiához, miközben a hordók és dobozok között keringőzünk... – morran, lepillantva a gyűrűjére, noha sok hasznos információt nem árul el a kis ékszer – teljesen egyértelmű, hogy egy érzékcsalódás minden, ami körülveszi őket. – Induljunk – biccent a lépcső felé Dylanre pillantva, azzal óvatosan lépked a feltételezhető hajó padlózatán. Néha megtámaszkodik egyik-másik dobozban vagy hordóban, ha érzi, a következő ingás kilendítheti őt egyensúlyából, egyébiránt igyekszik elkerülni azokat a dolgokat, amikben felbukhat. Nem kifejezetten a szíve vágya orra esni...
Ha gond nélkül elérik a feljárót, akkor fellépked, hogy felnyithassa a faajtót, noha nem lenne meglepve, ha kulcsot kéne keresniük hozzá a sötétben, mint tűt a szénakazalban.

Még mindig nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Hinderwald kíváncsian figyel. Belém költözött volna a félelem? Vagy csupán a tolvajösztönök játszanak velem, azt suttogva, hogy hiába tűnik biztonságosnak a környék, mégis minden sarokból veszély leselkedhet rám?
Akárhogy is, a csendet csupán én töröm meg. Felsóhajtok, felmászok a legfelső lépcsőfokig (amin már annyiszor álltam az elmúlt percek során), és leülök rá, lábaim pedig a semmibe lógva pihennek.
- Nem adod egykönnyen a titkaid, mi? - vakarom meg a fejem. - Ha tényleg te vagy a szolgáló, hogy lehet téged rávenni, hogy tedd a dolgod, és végre akadálytalanul haladhassak felfelé? - mutatok a plafonon tátongó lyuk felé a jobb kezemmel. - Hisz egy lépcsőnek ennyi a teendője, nem? Hacsak nem is vagy valódi lépcső... a Kegyelmes Istenre, talán tényleg kezdek megzakkanni...
Megvonom a vállam.
- Mi van, ha ez az egész csak egy trükk? Ha nem is te vagy a helyes út? Talán a festmények mögött van egy járat? Talán egy másik ajtó, ügyesen elrejtve a kastély túloldalán? Mit gondolsz, érdemes itthagyni téged, vagy hajlandó leszel felfedni, mit rejtesz? - gondolkodom, nem törődve azzal, hogy magamba fojtsam a gondolataim. Tényleg csábító ötletnek tűnik a régi módon betörni ide, ugyanakkor lehet, a megoldás itt van két hüvelykre az orrom előtt, csak én nem jövök rá.
Ha pedig így van, akkor büszkén elmondhatom, hogy még kevesebb sütnivalóm van, mint a némaságba burkolózó lépcsőfokoknak.

Jozef - A lény igyekezett utánad kapni, de kevés sikerrel. Csak nézni tudta, ahogy elúszol a szeme elől, miközben hangos szítokszavakkal illetett. A csónak alá érve nekifeszültél a deszkáknak, s legnagyobb meglepetésedre, mintha nem lett volna semmi súlyuk. Olyan könnyedén mozdult meg a kezedben, mintha papírból lett volna, még ha tapintásra kemény fának is hatott. Egy hangos csobbanást érezhettél nem túl messze a balodtól. A halász a vízben, körülötte a buborékok hada pezsgett, menekültek vissza a felszínre, kivéve egyet. A gyöngy, amely az idegen nyakában lógott, most a vízben lebegett, miközben gazdája a felszín felé igyekezett, pánikszerűen kapálózva.

Astonien - Csend honolt a helyiségben. A három kép változatlanul lógott a falon, a gyertyák kitartóan világítottak, s egy pillanatra, mintha a második kép címe melletti lángocskák megrezzentek volna. Lehet a szemed káprázott, vagy csak sóhajod hulláma érte el őket, de ha jobban szemügyre veszed őket, se bennük, sem pedig állványukon nem látsz semmi változást.

Alicia és Zivriahan - Az óvatossága kifizetődött az idősebb kalandornak, s lábai nem akadtak bele semmibe, ami megakaszthatta volna menetelését. Ahogy a fiatal tündefülű körbejárt, egyszerű hordókat és tölgyfadobozokat látott, különösebb jelölések nélkül, leszámítva egy kis ládikát néhány doboz között elrejtve. A sötétben nehéz volt látni, de érezhetően fémezett volt, s ha megpróbálta megmozdítani, vagy megrázni, üresnek érződhetett, kinyitni még sem tudta volna, mert kulccsal zárták. Az ajtóhoz közelebb érve új zajok szűrődtek be a helyiségbe. Több csizma kopogott, sokan szaladtak valahová, s időnként ismeretlen nyelven kurjantottak párat rekedt férfiak.

Nem tudom, hogy volt-e már olyan, aki ezt a menekülési utat választotta, de ha volt is, most ez a halszörny nem számított ár, főleg az után, hogy elég harciasan viselkedtem eddig. Gyors voltam, így a lénynek esélye sem volt, hogy elkapjon, bár meg kell vallanom fürgébb volt, mint egy ekkora böhömtől elvárható lett volna. Persze mondanom sem kell, hogy nem örült neki, a fura káromkodások sorozata elkísért a víz mélyére is.
Egyáltalán nem okozott lelkiismeretfurdalást, amikor teljes lendülettel a csónaknak feszültem, hogy megízleltessem a saját közegével, ami ezen a furcsa világon lehet, hogy pont kellemetlenül érintette.
Azt hittem nehéz lesz, de nevetségesen könnyű volt az alkotmány – ebből is látszott, hogy valami mágia volt a dologban, - így szinte a levegőbe rúgtam. A hangos csattanás, majd csobbanás hallatszott ás volt támadóm a csónak másik oldalán kapálózva merült a vízbe. Akármennyire is nem volt az Úrnak tetsző talán, a káröröm végigszáguldott rajtam.
Már éppen én is a felszín felé rúgtam magam, amikor megakadt a szemem egy buborékon, ami nem egészen tűnt annak……odakaptam. A lény nyaklánca volt az, amit annyira védett.
Vajon volt ennek az oka, nem gondoltam, hogy csak egy sima védőtalizmán, bár a tüzemtől megvédte, azt el kell ismernem.
A kezem a gyöngy köré zárult. Ideje feljutni a felszínre………………

Már nagy lendülettel közelít a csapóajtó felé, amikor Dylan felteszi kérdését.
- Nem tudom, de amíg nem tudjuk meg, mit kell keressünk következőnek, felesleges a sötétben vesződnünk miatta – mondja, meg sem állva, hogy felé nézve adjon választ. - Különben is, mindez csupán káprázat - int körbe azzal a kezével, aminek gyűrűje derengő fényt bocsát ki. - Könnyen meglehet, hogy mire újra megnézzük, megváltozott egyes ládáknak és hordóknak a tartalma.
A kijárat közelébe érve a hangzavar végül megállítja őt. Elgondolkodva tekint fel a falapra, ami elválasztja őt a hajófedélzettől, a tenger látványától, és kissé frusztráltan is húzva össze a szemeit, amiért nem ismeri a nyelvjárást. Na nem mintha ez sokat változtatna a tervein, ugyanakkor szöget üt a fejében, mégis miből inspirálódhatott a hajósok beszéde.
Az újabb kérdésre hátrafordul Dylan irányába, nemlegesen rázva meg a fejét.
- Nem – teszi hozzá kisvártatva, ugyanis realizálnia kellett, hogy nem biztos, a kölyök látja őt ilyen fényviszonyok között. - De talán az a következő próbánk, hogy valahogy megértessük magunkat velük – fintorog a gondolatra, azzal visszafordul a feljáró felé, kényelmesen lépkedve fel a csapóajtóhoz, hogy megpróbálja megemelni azt. Örülne, ha mindenféle nehézség nélkül kinyílna, mert a sötétség egy pillanatig sem fog az előnyükre válni, ha még itt lenn keresniük kell valamit a fedélzetre jutáshoz. Ha szerencséjük van, még akár észrevétlen körbe is nézhetnek, figyelembe véve, hogy a hajón most van egy pont, ahova gyülekeztek a matrózok, egyelőre persze kérdéses, hogy milyen okból.

Válasz persze most sem érkezik félig-meddig költői kérdéseimre, s Hinderwald sem ugrik ki az egyik festmény mögül teljes valójában, hogy tanúbizonyságot adjon arról, miszerint ez az egész csupán egy csíny volt.
Felfigyelek a gyertyák rezzenésére, és kíváncsian odaszegezem a tekintetem.
- Nocsak, talán ez lenne a jel arra, hogy jó úton járok? - kérdem jó barátomtól, a lépcsőtől. - Te is úgy gondolod, jobb lenne más úttal próbálkozni?
Nézem a második képet, tűnődöm... talán elkerülte a figyelmem valami?
Felfelé...
- Tudod, még mindig nem tudok rájönni, milyen szolgáló vagy te. - vakarom meg a fejem. - Talán olyan lusta lennél, hogy rád kell ripakodni, csak úgy végzed a dolgod? Milyen dolog ez? - méltatlankodom. - Hisz egy jámbor pap vagyok, a légynek se tudnék ártani, semhogy a szelíd kérésnél durvábban szóljak bárkihez is! - szemem előtt felsejlik egy összezúzott bokájú katona képe. Az... más volt. - felállok, de nem megyek le a lépcsőről, változatlanul a legfelső fokon várom, hogy történjen valami. - Így hát... légy oly szíves, és indulj meg velem... felfelé! - mutatok fel ismét a lyukra a mennyezeten. Nem túloztam, hangom tényleg nyugodtan, már-már kérlelően cseng. Hátha ez a szó a megoldás kulcsa...?

Jozef - A gyöngy tovább csillogott, még a köré zárd ujjaid árnyékában is. A víz felszínére jutva valami különösre lehettél figyelmes. Az ég már nem volt annyira tiszta, mint korábban. Sötét felhők kezdtek gyülekezni, s bár eső még nem esett, az illata igen hamar kitöltötte a tüdődet. Azt is láthattad, ahogy a halász, minden erejét bevetve kapálózott, hogy groteszk fejét a víz tükre fölött tartsa.
- Mit tettél te nyavalyás! - üvöltött feléd, inkább vádlóan, mint kérdően. - Gyere ide és kifilézlek!

Zivriahan és Alicia - A kicsi fémes ládikó meglepő módon elég kicsi volt, hogy a gyermek köpenye zsebébe férhessen, noha jól láthatóan kidudorodott az éles formája miatt. Miközben a nyelvjárásra figyel az alakoknak, felismerhet néhány szót, amely igazán hasonlít az emberek nyelvéhez, de jelentésükben bizonyára eltérhetnek. Hanglejtésük is emlékeztethette a kalandorokat az emberek nyelvére, de a hasonlóságok itt véget is értek. Ahogy az idősebb tünde nekifeszült az ajtónak, az mintha bármiféle ellenállás nélkül adta volna meg magát a nyomásnak, feltárva előttük a kék eget és az azt bevilágító aranyló nap sugarait. A hajó fedélzetén nem lehetett látni senkit a lépcsőről megfigyelve, s amikor a hirtelen kitáruló falap hangos koppanással csapódott a másik oldalára, a beszélgetés is elhalt, melyet korábban hallani vélhettek. A hajó, melyre ráláttak, lapos volt és hosszú, egy árbóccal, ám minden háromszor akkora, mint amekkorának egy hajón lennie kellett volna. Az oldala pajzsokkal volt kirakva, s evezők pihentek mellettük.

Astonien - Amint az utasítást kimondtad, a világ mintha megmozdult volna körülötted. A lépcső, mint egy kígyó, tekeredni kezdett felfelé az oszlopon, ám számodra a mozgás érezhetetlen volt. Mintha nem is a lépcsők mozogtak volna, hanem az egész torony pörgött volna körülötted, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg nem igen hamar a plafonon lévő rés be nem nyelt. Ott pedig aztán a sötétség fogadott. Olyasféle sötétség, amely legelső alkalommal fogadott téged az ajtón való kopogást követően. Átláthatatlan sötétség. Lábad alatt a kemény kőlépcső érzését felváltotta valami puhább, instabilabb. Hullámverést hallottál, s a levegőt betöltötte a tenger sós vizének illata. Végül aztán a nap is felkelt. Éppen csak a horizont felett lebegett, mint a nagy figyelő szemek, fényt derítve a körülötted lévő mindenségre. Talpad alatt homok, két oldaladon egy látszólag véget nem érő part, mögötted pedig pontosan ugyan az, ami előtted. A felkelő nap kecsesen lebegett a tenger nyugodt vizének horizontja felett, miközben fölötted még a sötét, csillagos ég mutatkozott, s a csillagok fénye gyöngyökként csillogtak a lábad elé kicsapó hullámok habjai között.

Nem tudom mire való ez a nyaklánc, de bármire is, legalább nem annak a nyomorult halnak a nyakában van, ami már egy kis előny. Ez neki is feltűnik, mert, ahogy a felszínre érek, már fenyegetőzik is, de víziélőlény létére nem úgy néz ki, mint, aki élvezi a folyékony közeget, sőt úszásnak sem mondanám a kapálózását.
Azonban még nem vagyok ki a …..vízből! Ezt szó szerint is értem és az ég is komorodni kezd, ami egy vihar ígéretét sejtette.
Gyorsan a csónakhoz vettem az irányt, hogy belemászva, valami partfélét kerítsek.
- Az a te bajod, hogy ostobának nézel. De lesz időd ezen elgondolkozni, míg kikecmeregsz innen vagy itt ér a vég. – kiáltottam neki vissza.
- Nem tudom mit tudsz. – néztem a nyakéken lévő gyöngyre. – De igazán segíthetnél most.

Úgy néz ki, nem kell a félhomályban kutakodniuk egy kulcs után, ugyanis az ajtó meglepően könnyen nyílik és vágódik a másik oldalra, feltárva az eddig rejtett látványt, ami még a szemöldökének megemelését is kiérdemli. Meglepően meggyőző tévképzettel áll szemben, ami először lenyűgözi őt, aztán inkább aggasztóvá válik, hiszen ki tudja, ha ennyire valósághű egy illúzió méghozzá addig, míg a szem ellát, mi várhat még rájuk a következő szinteken. Félő, hogy egy ponton a realisztikusság miatt elfelejtik, hol is tartózkodnak igazából, ami most, hogy itt tartózkodnak, egy egészen rémisztő velejárója a torony furcsaságainak. A másik kérdés, ami böködi az oldalát, mélyítve nyugtalanságát, hogy vajon mégis mekkora hatalommal rendelkezhet ez a boszorkány, ha mindezeknek a fenntartására képes. Egyértelmű ugyanis, hogy ez nem egy falu széli öregasszonynak a véletlenül összekotyvasztott boszorkafőzeléke, ez sokkal, de sokkal nagyobb volumenű annál, és abban sem biztos, az utazásai során találkozott-e hasonló alakkal.
A kellemelten gondolatok hatására összepréseli a száját, amit még jobban összeszorít, amint realizálja: elhallgattak a korábbi alakok. Nem hall viszont sem motoszkálást, sem zavarodott susmorgást sem, amiről egyelőre nem tudja eldönteni, jó vagy rossz jel. Egyelőre viszont tekinteteket sem érez magán, ami biztatóan vezet abba az irányba, miszerint a hely játszik velük – hangokkal. Persze ez most csak egy első benyomás, amit nem vehet biztosra - mint itt semmit sem -, így óvatosan merészkedik ki a mélyből, kilépve a fedélzet padlózatára egy alapos körbenézéssel. Nem nyúl sem a botjához, sem a könyvéhez – a tárgyak méretéből adódóan előbb lesz kilapítva a hajótulajdonosok által, minthogy ő bármi kárt is tegyen bennük agresszió esetén.
- Körbenézek – fordul Dylan felé. – Ha gondolod, bújj el – biccent abba az irányba, ahonnét jöttek, azzal a füleit hegyezve, sűrűn forgolódva indul meg arrafelé, ahol a hangok alapján a legénység gyülekezhet most. Amint azonban meglát valakit, megáll, tartva a tisztes távolságot, megadón emelve fel a kezeit, hogy kifejezze: nem kíván ártani senkinek.

Annyi ideje vesztegetem itt az időm tanácstalanul, hogy szinte már várom a nagy semmit, válaszul az kiadott utasításra. Annál nagyobb meglepetésként ér, hogy a lépcső, engedelmeskedve a szelíd szavaknak, elindul velem a mennyezet felé, magunk mögött - vagyis inkább alatt - hagyva a szótlan festményeket.
Nocsak! Úgy tűnik, a szolgáló szó szerint volt értelmezve. Elmosolyodom, ahogy leguggolok, nehogy leszédüljek a fokokról; talán hamarabb is rájöhettem volna a megoldásra, ha jobban megpróbálom kiismerni Hinderwaldot? Ha tényleg ő van a harmadik képen, akkor a kifejezéséből elég valószínű, hogy szeret parancsolgatni másoknak, s úgy tűnik, ezt másoktól is természetesen veszi.
Ráadásul egész Veroniát körbejárta a hír, hogy szívesen eljátszadozik akárkivel, aki be meri tenni a lábát az ajtón.
Ilyen beképzelt lenne? Ezt érdemes számításba venni a későbbiek folyamán.
Közben már fel is érek, s hiába próbálom minél gyorsabban felmérni a helyzetet, koromsötétbe ütközik kíváncsi tekintetem. Összeszűkítem szemeim, hátha gyorsabban hozzászokom, de hiába: semmit nem látok. Cipőm alatt puha talajt érzek, mintha homok vagy porhanyós föld lenne, orrom pedig megcsapja egy... régen érzett illat. Próbálom felidézni, hol éreztem már, s közben azon gondolkodom, hogy az Úr erejével gyújtok világot, mikor elér pár halvány fénysugár: felkel a nap, s végre megmutatja, mivel állok szemben.
Víz. Sok víz.
Tenger! Innen volt ismerős ez a sós illat. Most már egyértelművé válik, hogy homokot érzek lépteim alatt, s ahogy körbenézek, látom: nincs sok érdekes dolog körülöttem. Jobbra és balra a végeláthatatlan part, előttem és mögöttem pedig a tenger sós hüllámai.
Micsoda illúzió ez? Felmegyek egy lépcsőn, és a tengernél találom magam? Egyáltalán mit kell csinálni? Merre kell eljutni?
Meg se próbálom csillapítani az elmém elöntő kérdésáradatot, inkább jobban megnézem a tengert mindkét oldalt, hátha meglátok a vízben vagy a vízen valamit, s közben véletlenszerűen elindulok balra, nem túl gyorsan, hátha a homokban találom meg, amit keresek.

Jozef - A halász csak dühödten kapálózott tovább a vízben, amíg volt ereje, de téged nem tudott utolérni.
- A szív! - kiáltotta, inkább kétségbeesetten, mintsem dühösen. - Fogalmad sincs mit csinálsz te agyalágyult!
Míg ő a szitkait szórta te kényelmesen visszakecmeregtél a hajóra, s ruhádat most sem húzza a víz súlya, ujjaid között pedig egyre csak fényesebben csillogott a gyöngy, s ahogy az csillogott, úgy felkapott a szél is és a távolban mennydörgés hallatszott.

Zivriahan és Alicia - Ahogy tekintetük körbejárt a hajón, úgy könnyen megállapíthatták, hogy bizony az egész lapos, a matrózokat csupán azért nem látták, mert azok a másik végében gyülekeztek. Legalább egy tucatnyi félóriás férfi és nő, különös fizimiskájukkal meredt a lépcsőből kiemelkedő tünde nőre. A kezdeti értetlenkedést rövid hezitálás váltotta fel, melyet azonnal pengerántás követett. Látván azonban, hogy a nő védtelen, ők is leeresztették fegyvereiket, miközben az egyik fiatalabbnak látszó félóriás egy kérdésnek hangzó mondatot köpött felé, bár annak jelentése rejtve maradt a nyelvek közötti eltérésekben.

Astonien - A tenger szemmel láthatóan sötétebb színű, mint amilyenre emlékeznél, bár ez a korai napfény miatt is lehetett. A még fent ragyogó csillagok, mint gyöngyök, ragyogtak a hullámok közötti sötét völgyekben, melyeknek alját szabad szemmel nem lehetett látni. Amíg a parton sétáltál, arra lehettél figyelmes, hogy a homokon kívül semmi más nem volt ott. Se kagylók, se kavicsok, se halott, vagy élő hínár. Csak a fehérnek tűnő homok és a nyugodt tenger hullámainak habjai. Egy percnyi séta után azonban a távolban feltűnt egy alak. Egy apró folt csupán, tán káprázat, de úgy tűnhetett, mintha a parton ülne. Ahogy közelebb értél, láthattad is, hogy nem csak ül, de egy hosszú botot is tart a kezében, melynek a végéről egy vékony madzag lóg a vízbe. Öreg férfinak tűnt, haját megőszítették a hetek, ráncait elmélyítették a hónapok, tartását meggörbítették az évek.

A ronda hal-ászra visszanéztem, ahogy végre bekecmeregtem a csónakba. Azon már nem volt min meglepődni, hogy a ruhám valahogy mégsem csöpögött a víztől, pedig onnan másztam ki…..mágia.
Megnyugodva láttam, hogy a rémpofának esélye sem lehet, hogy utolérjen, viszont egyre kétségbeesettebben ordibált.
- Szív? – motyogtam a kezemben lévő láncon fityegő gyöngyre nézve, - Hát nekem nem tűnik szívnek, de ebben a világban bármi lehetséges. – hangosan kiáltottam vissza. – Lehet, de az életemet megmentettem tőled és nekem ez azért már sokat jelent. – aztán bemutattam neki, de a mennydörgésre gondterhelten szalad össze a homlokom, mert nem szerettem volna, ha a végtelen vízen ér a vihar.
- Ha megmondod merre van a part, küldök neked segítséget! – tettem még egy kísérletet a békés elválásra. – És mit jelent a szív? A te szíved vagy mi?
Biztos, ami biztos, azért nem árt, ha informálódom.

- Ha a torony nem köp ki a felfedezési kísérletemet követően, akkor igen – biccent egyet Dylan felé, nem kívánva hamis képekkel áltatni őt, hogy aztán a baj bekövetkeztével még nagyobbat essen. És, mivel a torony ezen szintje nem egy nagyrészt üres szoba, sajnos egy csúfos eset megtörténése is valószínűbb, nem beszélve a feltehető óriási tagokról, kik birtokolják a hajót.
Bár a látvány és a gondolat igencsak félelmetes, a folyamatos emlékeztetés, miszerint mindenki legrosszabb esetben is apró zúzódásokkal tért vissza a településre, ad neki némi nyugalmat. Más esetben nem valószínű, hogy megkockáztatná a méterekkel magasabb egyénekkel a kommunikációt, ám valamin el kell induljanak, hogy folytathassák, és jelenleg ez tűnik a legegyértelműbb lépésnek.
Az óriások láttán egy pillanatra megdermed, arcára ráfagy az ábrázata, ahogy beigazolódik: ezek ellen semmi értelme se lenne idézni, mert úgy nyomnák le őt és az élőholtjait, mint a bogarakat szokás. Hab a tortán, hogy azonnal kardot rántanak, ami miatt hatalmas erőfeszítést kell tegyen, hogy az ijedt megránduláson túl más lépést ne tegyen az önvédelem ösztönéből. Szerencsére a tétlen álldogálással és védtelenségében megemelt kezeivel eléri, hogyha nem is eltételre, de legalább leengedésre kerüljenek a fegyverek, s mikor az egyikük megszólal számára ismeretlen nyelven, kissé összeráncolja a szemöldökét.
- Nem értem nyelvedet – rázná meg a fejét reflexszerűen, de még időben rajtakapja magát, megállítva a így mozdulatot. Amíg nem tudja, miféle kérdést böktek felé, addig nem célszerű bárminemű, félreérthető választ adnia, hiszen könnyen meglehet, emiatt az ellenkezőjét éri el, mint amit kíván. – Feltételezem, nincs senki, aki az emberek nyelvét beszélné. Vagy a tündékét – vált az utolsó pár szónál anyanyelvére, és bár kizártnak látja, hogy bármelyik szavát is megértenék, egy próbát attól még megér, fanyarul látva be, hogy a korábbi viccelődése a próba kapcsán minden bizonnyal a valóság is.